Mint minden ókori nép, úgy a gepidák eredetéről is kevés konkrétummal rendelkezünk. Annyit tudunk, hogy a keleti germán népcsoporthoz tartozó gótoktól származtak, nyelvük igen hasonlított és őshazájuk is ugyanarra a térségre tehető. Az ókori történetíró, Jordanes szerint eredetileg Dél-Skandináviában éltek, és a II. század végén vagy a III. század elején hagyták el ezt a vidéket, és keltek át a kontinensre. Eredetmítoszuk szerint a gótok három hajóval indultak útra, közülük az utolsón érkeztek a gepidák ősei, akiket a másik két hajó utasai kigúnyoltak, gepantának, vagyis lassúnak, tunyának nevezték őket, ebből ered népük neve.

A gepidák a kontinensre érve elszakadtak a gótoktól, és a Visztula torkolatvidékén telepedtek le, új hazájukat Jordanes Gepedoius-nak nevezte. A III. század folyamán továbbálltak, majd a burgundokkal kerültek összetűzésbe, akiket legyőztek, de a Kárpátoknál a nyugati gótok (vizigótok) megállították a továbbnyomulásukat. A nomád népek törzsterületei érintkezésbe kerültek a Római Birodalom határvidékével, amiből egyre több konfliktus adódott. 269-ben a gepidák egyesítették erejüket a gótokkal és szkítákkal, hogy lerohanják a Római Birodalom balkáni területeit. A római császárok a fenyegetés mérséklése érdekében, hogy kiengeszteljék a támadókat, sokuknak engedélyezték a Balkánon történő letelepedést, viszont ettől még nem szakadt meg a római-germán ellenségeskedés, és a kisebb-nagyobb összecsapások még évtizedekig jellemezték a két szomszéd kapcsolatát.

A IV. századból rendkívül kevés feljegyzés maradt fenn a gepidákról, feltehetően azért, mert nem volt közös határuk Rómával, illetve komolyabb konfliktusba sem keveredtek a Birodalommal. A kutatók feltételezése szerint a gepidák ebben az időszakban a Kárpátok térségében, valahol a Tisza és a Dnyeszter folyók között élhettek.

Az V. század elején területeik a hunok előretörésének kereszttüzébe kerültek. A hunok jelentette fenyegetés elől sok germán népcsoport nyugatra távozott, és megpróbált területeket szerezni a Római Birodalomtól. 405-406 körül egy vandálokból, alánokból és szuevikből álló csapat átkelt a Rajnán, és lerohanta Galliát. Valószínűleg a gepidák közül is voltak, akik velük tartottak. Nem ok nélkül. 405-ben a hunok a keleti gótokat (osztrogótok) küldték a gepidák ellen, hogy behódolásra kényszerítsék őket. Mivel önszántukból a gepidák nem vetették alá magukat a hunoknak, ezért harcra került sor, mely során az osztrogótok legyőzték ellenfelüket. A legtöbb gepida elfogadta a hunok uralmát, de néhányan inkább a menekülést választották, ők lehettek azok a kalandozók, akik új szálláshelyet keresve, Gallia feldúlásában is részt vettek.

Gepida madaras ékszerek.

Azonban a maradás mellett döntőknek sem lehetett oka a panaszra. A hun uralom egyáltalán nem volt elnyomó jellegű, ugyanis a hunok évszázadok óta úgy növelték katonai erejüket, hogy a leigázott népeket az asszimiláció helyett maguk közé integrálták, nem kényszerítették őket nyelvük, hitük és hagyományaik feladására, csupán a feltétlen engedelmességet és a háborúkban való együttműködést követeltek meg tőlük, amivel a meghódított népek harcosaival növelhették seregük erejét, és a soron következő hadjárataikban együtt harcolhattak velük, ezt nevezik a „harcosok konföderációjának”. Amíg tehát betartották a hódítók feltételeit, addig a hun uralom több előnnyel járt, mint hátránnyal. A gepidák pedig készséggel engedelmeskedtek, és az elkövetkező évtizedekben a hunok oldalán vettek részt a hadjáratokban, és a háborúkban megedződött gepidák közül hamarosan kiemelkedett egy elit harcos réteg. A gepidák az uralkodójukat is megtarthatták, természetesen a hun királynak alárendelődve, de nem elnyomottként. A 440-es években Ardarik király (ural. ?-454) már Attila (ural. 434-453) egyik legfőbb bizalmasa lett, és harcosaival több hadjáratra is elkísérte a nagykirályt, így a 447-es Keletrómai Birodalom elleni támadására is. A rómaiaktól zsákmányolt rengeteg kincset a hunok nem csak maguknak tartották meg, hanem többek között a gepidákkal is megosztoztak, akik gazdagodásával létrejöhetett egy igen tehetős arisztokrata réteg is, akik díszes ruhákban és drága ékszerekben járhattak, amire előtte nemigen volt példa.

451-ben a gepidák jelen voltak a hun korszak legnagyobb csatájában is, a galliai Catalaunum mezején. A római és vizigót csapatok ellen vívott véres ütközetben Ardarik vezető szerephez jutott, azonban a hunok előretörését a rómaiak sikeresen megállították, a gepidák pedig a hunokkal egyetemben rengeteg harcost veszítettek. 452-ben a hunok még feldúlták Észak-Itáliát, de a következő évben Attila váratlan halála megroppantotta a hatalmas birodalmat, három fia között szinte azonnal vetélkedés kezdődött a hatalomért. Ugyanakkor az addig behódoltatott népek is mozgolódni kezdtek, mivel Attila halála után már nem kívánták a nagykirály fiait is szolgálni, hanem függetlenedni akartak. Ardarik a lázadók élére állt, akihez csatlakoztak a szarmaták, a szuevik és a rugii-k is, míg az osztrogótok Attila fiait támogatták. 454-ben a két tábor között a pannóniai Nedao folyó mentén került sor az összecsapásra, ahol Attila fiai vereséget szenvedtek, a birodalom pedig végérvényesen felbomlott, és a hunok kiszorultak Közép-Európából (erről bővebben itt olvashatsz).

A hunok elvonulását követően a gepidák meghatározó erővé váltak a Keleti-Kárpátok régiójában, ahol a mai Erdély területét, az akkori római Dacia provinciát vonták fennhatóságuk alá. Jelentős számban maradtak még velük hunok és szarmaták is, akikkel akár fegyveres úton is elfogadtatták uralmukat, ám amikor rendeződött a viszonyuk, hunok is bekerülhettek a gepida elitbe. A keletrómaiaknak megüzenték, hogy a béke fejében évenkénti adófizetést („ajándékot”) követelnek tőlük, amit a Birodalom teljesített is, ez is jól jelzi a gepidák megnövekedett erejét. Közben viszont az osztrogótok is elhagyták a hunokat, és birtokba vették Pannóniát, a gepidáktól nyugatra eső területeket. A két nép közötti összeütközés elkerülhetetlen volt, s noha a gepidák magukénak tudhatták a szarmaták, a szuevik és szkirii-k szövetségét, valamint a Keletrómai Birodalom támogatását, 469-ben a boliai csatában mégis vereséget szenvedtek. Az osztrogótok számára szükséges volt a gepidák megregulázására, hogy a nagyobb haszonnal kecsegtető Itália felé terjeszkedhessenek. 473-ban ki is vonultak Pannóniából, hogy feldúlják Itáliát, mire a gepidáknak alkalma nyílt délnyugati irányba kitolni határaikat, és elfoglalták a Száva partján fekvő Sirmiumot (ma: Szávaszentdemeter, Szerbia). Sirmium stratégiailag igen jelentős település volt, ahonnan jól ellenőrizhető volt a folyami és szárazföldi közlekedés, ugyanis a város mellett haladt az Itáliát a Balkánnal összekötő római úthálózat. Sirmium csakhamar a Gepida Királyság központjává vált.

Paczka Ferenc: Attila halála, 1855.

Az V. század második felében jelentős hatalmi átrendeződés ment végbe a régióban. 476-ban összeomlott a Nyugatrómai Birodalom, miután Odoaker letaszította trónjáról Romulus Augustulust (ural. 475-476), és meghódította Itáliát, ahol germán királyságot hozott létre. Évekig nem került sor konfliktusra közte és a keletrómai császár között, sőt Odoaker (ural. 476-493) a császár alattvalójának tartotta magát, bár ez inkább gesztusértékű volt, semmint tényleges alávetettség. A keleti császár, Zénón (ural. 474-491) viszont gyanakvással tekintett Odoaker hatalmának növekedésére, amit egyre fenyegetőbbnek talált. Nem tévedett, ugyanis Odoaker kapcsolatban állt a Zénón uralmára törő Flavius Illusz tábornokkal, és katonai segítséget is nyújtott neki, amikor megtámadta a rómaiak balkáni területit. 487-488-ban határvillongásra került sor, de Zénón nem hagyta annyiban a dolgot, 489-ben rávette az osztrogótok királyát, Nagy Theuderiket (ural. 475-526), hogy döntse meg Odoaker uralmát Itáliában.

Mindezen események a gepidákra is kihatottak, akik nagyon is tisztában voltak a rájuk leselkedő veszélyekkel. Theuderik itáliai sikere esetén az osztrogótok ereje aggasztó mértékben megnövekedne, ezért a gepidák igyekeztek megakadályozni, hogy a gótok eljussanak Itáliába. Csatára került sor, a gótok nehezen ugyan, de megverték a gepidákat, amivel megnyílt előttük az út Itáliába. A gót sereg így is erős maradt, és sikerült megdönteniük Odoaker uralmát, majd elfoglalták egész Itáliát. Viszont nem felejtették el a gepidák orvtámadását, ezért az itáliai harcok után ellenük fordultak. Theuderik tisztában volt vele, hogy a gepidák felett nem arattak döntő győzelmet, és azt is csak súlyos harcok árán sikerült kivívniuk, így egy erős Gepida Királyság léte a birodalma hátában mindenképpen fenyegetést jelentett. Félő volt ugyanis, hogy a gepidák néhány éven belül újra megerősödhetnek, és azt sem lehetett kizárni, hogy a keletrómaiak szorosabb kapcsolatot építenek ki velük, s egy napon talán őket küldik Theuderik ellen, mint ahogy tették ezt a gótokkal Odoaker esetében. Theuderiknek tehát mindenképpen erőt kellett demonstrálnia, ami jelzésértékkel bír Konstantinápoly számára, hogy maradjon távol az itáliai ügyektől. 504-ben végül sor került az újabb ütközetre a gepidák és az osztrogótok között, utóbbiak pedig fényes győzelmet arattak, és könnyedén visszafoglalták Sirmiumot, valamint Pannóniát is ismét birtokba vették.

Gepida ékszerek. Felső és jobb szélső a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből, bal szélső romániai reprodukció.

Sirmium elvesztése súlyos érvágást jelentett a gepidák számára, amit mindenképpen orvosolni akartak, ezért a gótok ellenében Konstantinápolyhoz kezdtek közeledni. Utóbbi viszont szintén aggasztó helyzetben volt. Keleten elhúzódó háborút vívott a Szásszánida Birodalommal, ami teljesen kimerítette a kincstárát és lekötötte a hadseregét, olyannyira, hogy még a Balkánról is ki kellett vonnia a csapatait, hogy Keletre csoportosítsa át, ami viszont kiszolgáltatottá tette a balkáni területeit a betörő szláv és bolgár népeknek, sőt a támadások miatt már a főváros, Konstantinápoly megerődítéséhez is hozzáfogtak. Ebben a helyzetben elképzelhetetlen volt, hogy a keletrómaiak bármilyen segítséget nyújthatnának a gepidáknak. Ezt jelezte az a gesztusuk is, hogy Konstantinápoly 510-511 környékén elismerte Sirmium átadását a gótoknak, tekintve, hogy eddig a város és környéke jogilag a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, még ha ténylegesen nem is tudta a római uralmat érvényesíteni felette. Noha a Keletrómai Birodalom és a Gepida Királyság közötti békés viszony látszólag továbbra is fennmaradt, és Konstantinápoly megszakítás nélkül folyósította az éves adót a gepidáknak, ez nem akadályozta meg utóbbiakat abban, hogy kihasználják déli szomszédjuk szorongatott helyzetét, és 517-ben be ne törjenek Illíriába, miután egészen Görögországig nyomultak, ahol fosztogattak, raboltak és pusztítottak, nagymértékben kiegészítve a Keletrómai Birodalomtól szerzett bevételeiket.  

526-ban elhunyt Theuderik, és a gepidák megpróbálták kihasználni az osztrogótok pillanatnyi meggyengülését, s 528 körül megkísérelték visszafoglalni Sirmiumot, de elszámították magukat, ugyanis a nagykirály halála nem változtatott a gótok erején, ezért azok könnyedén megállították őket. 530-ban a gepidák ismét Illíria felé fordultak, de ott a bizánci erők (állítólag Attila hun király unokája vezetésével, akiről bővebben itt olvashatsz) visszaverték a támadásukat.

Mindeközben a Keletrómai Birodalomban ambiciózus uralkodó került hatalomra. I. Jusztinianosz (ural. 527-565) nagyratörő álma volt, hogy visszahódítsa a szétesett Nyugatrómai Birodalom területeit, ezért 533-ban grandiózus hadjáratot indított nyugatra, és miután Észak-Afrikát sikeresen visszafoglalta a vandáloktól (róluk bővebben itt olvashatsz), 535-ben az osztrogótok uralma alatt lévő Itália felé fordította hadait, ahol eluralkodott a Theuderik halála utáni belső válság. Theuderiket a tízéves unokája, Athalarik (ural. 526-534) követte a trónon, a régense az anyja lett, de 534-ben a fiú halálra itta magát. Aztán felbukkant Theuderik unokaöccse, Theodahad (ural. 534-536), de ő sem volt képes úrrá lenni a válságon és ellenségeskedésen. Ezt a helyzetet használták ki a bizánciak, és délről támadást indítottak Szicília és Itália ellen, ráadásul a frankok is mozgolódni kezdtek, és a bizánciakkal egy időben északról betörtek Itáliába. A háború Itáliáért közel két évtizedig zajlott, ezalatt az Osztrogót Királyság végzetesen meggyengült, erőiket fokozatosan visszavonták a Királyság távolabbi területeiről, mint Pannónia, és Itáliában koncentrálták őket, hogy a központi területeket védelmezzék, de a háború végén a Királyság mégis összeomlott. A gepidák kaptak is az alkalmon, és a Dunáig terjeszkedtek, valamint 536-ban visszafoglalták a rég áhított Sirmiumot, ami ismét királyságuk fővárosa lett.

A Gepida Királyság legnagyobb kiterjedése a VI. század közepén.

Amíg az osztrogótok csillaga leáldozóban volt, addig egy másik felemelkedőben, a langobárdoké. Ez a germán nép új szereplőként jelent meg a Duna-medencében, amikor birtokba vette a magára hagyott Pannóniát, és területeik határosak lettek a gepidáékéval és az osztrogótokéval. Jusztinianosz hadjárata még javában folyt a gótok ellen, amikor hírét vette a langobárdok felbukkanásának, és attól tartott, hogy esetleg megindulhatnak Itália felé, de azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a gepidák és a frankok is hasonlóan cselekszenek majd, amikor megérzik, hogy az osztrogótok királysága a végsőket rúgja, és úgy dönthetnek, ők is területeket akarnak szakítani a tetemből. Jusztinianosz, hogy elkerülje a három potenciális fenyegetést jelentő nép együttes támadását, 546-ban követeket küldött a langobárdokhoz, hogy megvásárolja szövetségüket, és arra használja fel őket, hogy feltartóztassák a frank és gepida törekvéseket. A langobárdok készséggel fogadták a bizánciak ajánlatát, amivel aranyat, katonákat és területeket is kaptak. A bizánciak számítása bevált, a langobárdok és a gepidák közötti feszültségek egyre erősödtek, mire 548-ban mindkét nép követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a másik ellenében megnyerje a császár bizalmát és segítségét. A gepidák nem tudták, hogy Jusztinianosz már rég a langobárdok mellett kötelezte el magát, 549-ben pedig a bizánci-langobárd sereg megtámadta a gepidákat, akik a túlerő nyomása alatt megadták magukat, és lemondtak Daciáról és a Duna menti városokról, kivéve Sirmiumot. A bizánciak biztosítva a hátukat, újra Itáliára és a gótokra koncentrálhattak, a langobárdok viszont továbbra is ellenségesen viszonyultak a gepidákhoz. 550-ben kis híján újabb háborúra került sor a két nép között, de egy napfogyatkozás megfutamította a szembenálló seregeket, a harcosokat még a vezéreik sem tudták maradásra bírni.

A gepidák nem feledték el, hogy Konstantinápoly cserben hagyta őket, és bosszúból szabad prédának nyilvánították a szomszédos bizánci területeket. 551-ben megszerezték a kutrigurok és a szlávok szövetségét, akik közül több ezret „átdobtak” a Dunán, hogy Illíriát fosztogassák, ezzel okozva bosszúságot a bizánciaknak, akik továbbra is Itáliában voltak lekötve. Konstantinápoly, hogy megszűntesse a gepidák okozta fenyegetést, ismét a langobárdok segítségéért folyamodott, akik 552-ben az asfeldi csatában súlyos vereséget mértek a gepidákra, békére kényszerítve őket mind Bizánccal, mind a langobárdokkal. A sorozatos vereségeket követően a gepidák hatalmi pozíciója kritikus mértékben meggyengült, és nem voltak képesek többé portyákat vezetni a bizánci területekre, sőt Konstantinápoly rákényszerítette őket, hogy a langobárdokkal együtt katonai támogatást nyújtsanak az osztrogótok ellen Itáliában, akiket végül 553-ban legyőztek, a félsziget pedig újra római, illetve bizánci uralom alá került.

Szentes-Berekháton egy VI. századi gepida temetőből előkerült bizánci sisak.

A gepidák évekig nem tudtak felépülni a vereségből, de amint sikerült erőre kapniuk, 565-ben megkísérelték a maguk oldalára állítani Bizáncot, hogy támogasson egy langobárdok ellen intézendő támadást. Az új császárnak, II. Jusztinosznak (ural. 565-574) felajánlották, hogy a katonai szövetségért cserébe átadják neki Sirmium városát, amely ajánlatot a császár el is fogadott. A bizánciak segítettek a gepidáknak a langobárdok elleni harcukban, amiért Jusztinosz követelte is jussát. A gepidáknak viszont eszük ágában sem volt lemondani a városról, a hadi segélyt örömmel fogadták ugyan, de Sirmium átadását késleltették, sőt végül meg is tagadták, ami ellen Bizánc nem tudott mit tenni, mivel, ha elhúzódó háborúba a gepidákkal egy városért a gepidákkal, akkor kiszolgáltatottá tenné itáliai területeit a langobárdoknak, akik esetleg kihasználnák a kínálkozó lehetőséget, és megszállnák az értékes területet. Jusztinosz nem tett tehát semmit, tudta, hogy a gepidák még eljönnek hozzá Konstantinápolyba, amire nem is kellett olyan sokáig várnia.

Az 550-es évek végén felbukkant egy addig ismeretlen nép keletről: az avarok (róluk bővebben itt olvashatsz). Konstantinápoly már akkor felvette velük a kapcsolatot, amikor még a Kaukázus és a Fekete-tenger között jártak, s meggyőzte őket, hogy évjáradék fejében intézzenek támadásokat a fenyegetést jelentő népek ellen, mint a dél-orosz sztyeppéken élő szláv törzsek, vagy később a frankok ellen. Az avaroknak jól jött a bizánci arany, de állandó szálláshelyre és termőföldekre is szükségük volt, hogy letelepedhessenek. Először a Balkánon próbálkoztak, de onnan a bizánciak elűzték őket, majd Germánia felé vándoroltak, ahol viszont a frankokkal kerültek összetűzésbe. A frankok területei elleni avar portyák a Kárpátokon túlra is kiterjedtek, így a langobárdok is felfigyeltek a jövevényekre, és meglátva bennük a lehetőséget, szövetséget ajánlottak nekik ősellenségeik, a gepidák ellen. Az avarok viszont nagy árat szabtak a szövetségért cserébe: ha legyőzik a gepidákat, akkor maguknak követelik azok összes területét. A gepidák tudomást szereztek a szerveződő langobárd-avar összefogásról, és 567-ben Cunimund gepida király (ural. 560-567) ismét követeket küldött Konstantinápolyba, hogy segítséget kérjen a császártól, cserébe újfent felajánlotta Sirmium városát. Sovány áldozat volt ez, hiszen egy korábbi megállapodásuk értelmében a város így is Bizáncé kellett volna, hogy legyen. A gepidák most ígéretet tettek, hogy ténylegesen átadják a várost Bizáncnak, de Jusztinosz nem hitt többé a szószegő gepidáknak, nem segített rajtuk, inkább teljesítette a langobárdok kérését, akik azt kérték tőle, legyen semleges az elkövetkező konfliktusban. Ez amúgy is jobban kedvezett Konstantinápoly érdekeinek, ha a gepidák vereséget szenvednek, úgysem lesznek képesek megtartani Sirmiumot, így Bizánc katonai erőfeszítés nélkül juthat az áhított városhoz.

VI. századi gepida edények, Szőreg, Kétegyháza.

567 kora nyarán végül kitört a háború a langobárdok, az avarok és a gepidák között, amit Bizánc nagy várakozásokkal szemlélt a távolból. A Gepida Királyságot két irányból támadták, északról a Kárpátok-Duna vonalánál betörtek az avarok, míg eközben a langobárdok délnyugatról, a Duna-Száva felől támadtak. A gepidáknak esélye sem volt a túlerővel szemben, s vereségük katasztrofális volt, Cunimundot maga a langobárdok királya, Alboin (ural. 560-572) ölte meg a csata hevében, majd ivóüstöt készíttetett a koponyájából. A gepida király lánya, Rosamund fogságba került, és Alboin magával hurcolta királyságába. Az összeomlás közepette a bizánciak elfoglalták Sirmiumot, ugyanakkor számos gepida menekültet is befogadtak birodalmukba. A vereség és a király halála után a Gepida Királyság összeomlott, az egyezség értelmében pedig a gepida területeket az avarok szisztematikusan az uralmuk alá hajtották.

A háború egyértelművé tette, hogy egy új hatalom van felemelkedőben: az avaroké, akiknek ebben a csatában sokkal nagyobb szerep jutott a győzelem kivívásában, mint a langobárdoknak. Az avarok a térség meghatározó hatalmi pólusává váltak, míg a gepidák szétszéledtek, akik nem Bizáncba, azok a langobárdokhoz menekültek, de a legtöbben maradtak és folytatták életüket az avar uralom alá került Kárpát-medencében, s jelenlétük egészen a VII. század közepéig kimutatható, sorsuk viszont mindegyikőjüknek közös volt, néhány évtizeden belül asszimilálódtak új hazájuk népességébe.

A langobárdok szembenézve a realitásokkal, hogy nincs esélyük az avarokkal szemben, inkább kivonultak a Kárpát-medencéből, helyette Itália felé fordultak, és jelentős területeket foglaltak el Bizánctól, majd megalapították az Itáliai Királyságot. Alboin feleségül vette Rosamund hercegnőt, akinek el kellett viselnie királyi férje kegyetlenségeit, többek között arra kényszerítette, hogy apja kifőzött koponyájából igyon. Végül a gepida hercegnő megelégelte férje bánásmódját, és meggyilkoltatta, egyúttal beteljesítve bosszúját apjáért és a gepidákért. Rosamund aztán a merénylőkkel a bizánciak kezén lévő Ravennába menekült, és a császár védelme alá helyezte magát, ahol viszont nem sokkal később egy szerelmi háromszögbe kerülve szeretője öngyilkosságba kényszerítette. Halálával végleg megszakadt a gepida uralkodói vérvonal.

V-VI. századi előkelő (valószínűleg királyi) sírlelet, övcsatok, lábbeli, kardok, lószerszámok díszei.

Olvass tovább: Vandálok, Avarok, Attila fiai, Székelyföld története I., II., III.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

Kiss P. Attila [2015]: "...ut strenui viri..." - A gepidák Kárpát-medencei története, Szegedi Középkorász Műhely és SZTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának Medievisztika Alprogramja.

https://en.wikipedia.org/wiki/Anastasius_I_Dicorus
https://en.wikipedia.org/wiki/Athalaric
https://en.wikipedia.org/wiki/Avar_Khaganate
https://en.wikipedia.org/wiki/Cunimund
https://en.wikipedia.org/wiki/Gepids
https://en.wikipedia.org/wiki/Gothic_War_(535%E2%80%93554)
https://en.wikipedia.org/wiki/Justin_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Justinian_I
https://en.wikipedia.org/wiki/Lombard%E2%80%93Gepid_War_(567)
https://en.wikipedia.org/wiki/Odoacer
https://en.wikipedia.org/wiki/Rosamund_(wife_of_Alboin)
https://en.wikipedia.org/wiki/Theodahad

A Felső-magyarországi Fejedelemség történetétől elválaszthatatlan Thököly Imre eseményekben meglehetősen gazdag életútja, mivel a kalandor gróf nélkül nem jött volna létre ez a rövid életű államalakulat a Felvidéken. A Felső-magyarországi Fejedelemség históriája egyben Thököly Imre története is.

Thököly és a bujdosók

Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született a felvidéki Késmárkon. A családi birtokok nagyrészt a Magyar Királyság északi területein helyezkedtek el, ahová a törökök sosem jutottak el, ám a háborús pusztítás alól mégsem mentesültek, ugyanis az erdélyi fejedelmek a Habsburg-ellenes hadjárataik alkalmával ezen az útvonalon vonultak végig seregeikkel, de a terület többé-kevésbé végig a királyi Magyarország része maradt. Thököly még szinte gyermek volt, amikor a Habsburgok megfosztották családját a magyarországi birtokaiktól, mivel apjának állítólag köze volt a Wesselényi-összeesküvéshez. Az osztrákok megostromolták Késmárkot, az apa ott is lelte a halálát, míg a tizenhárom éves Imrét kicsempészték a várból, és Erdélybe menekítették. Thököly ezen élmények után visszafordíthatatlanul Habsburg-ellenessé vált, akik miatt nem csak vagyonának egy részét, de családját is elveszítette, ez pedig későbbi élete és karrierje szempontjából meghatározó volt. Erdélyben amint tehette csatlakozott is a bujdosókhoz, a Magyarország területén török támogatással (és jóváhagyással), a Habsburg uralom ellen küzdő csapatokhoz (később kurucokként váltak ismertté).

A bujdosók az 1670-es években alakultak ütőképes szabadcsapatokká. A Wesselényi-összeesküvés leleplezése után a császári udvar még szkeptikusabban állt magyar alattvalóihoz, mint korábban. Az összeesküvés résztvevőit szigorúan megbüntették, de olyanokat is ért zaklatás és bántalmazás, akiknek amúgy semmi közük nem volt az összeesküvéshez, ráadásul mivel protestáns bárók voltak a főszervezők, ezért a katolikus osztrákok kaptak is az alkalmon, hogy a protestáns egyházra és híveire is lesújtsanak. Számos nemes birtokait elkobozták, a protestánsoktól elvették a templomaikat, üldözték a papjaikat, de felekezeti hovatartozástól függetlenül zaklatták a polgárságot és a parasztságot is. A kormányzat közel kétszáz főurat vádolt meg árulással, miközben az összeesküvők összesen is csak a felét tehették ki ennek a számnak. A birtokelkobzások és igazságtalan leszámolások sokakat arra késztettek, hogy az ország kiterjedt erdőségeiben keressenek menedéket, hogy elbujdossanak. Az üldözöttek és menekültek száma egyre növekedett, s több ezerre duzzadt azok száma, akik szerettek volna valamilyen módon elégtételt venni sérelmeikért a Habsburgokon. Karizmatikus vezető hiányában viszont nem tudtak hatékonyan fellépni a hatalommal szemben, nem volt senki, aki összefoghatta volna ezt a fegyelmezetlen, szedett-vedett erőt, míg fel nem bukkant Thököly. A fiatal harcos képes volt arra, amire előtte senki, a kurucokat erős sereggé kovácsolta, amit aztán saját céljai elérésére használhatott fel.

Székely Bertalan: Thököly Imre búcsúja apjától, 1875.

Az árvaságra jutott Thökölyt az erdélyi kancellár, Teleki Mihály vette szárnyai alá, aki mellesleg a bujdosók vezetője is volt. Thököly is csatlakozott nevelőapja csapatához, és elszántan vetette bele magát a harcokba, s korán hírnevet szerzett magának a bujdosók között, akik huszadik életéve betöltése előtt már beválasztották a vezetői testületükbe. Népszerűsége annak volt köszönhető, hogy őt nem az erdélyi vezetést feltétlenül kiszolgáló arisztokrata kurafinak ismerték meg, hanem, mint valakit, aki közöttük él és vállvetve küzd velük a harcokban, aki megérti őket, vagyis közülük valóként tekintettek rá, ráadásul a Magyarországon üldözött és betiltott protestánsok ügyét is a vállára vette, ami nagy támogatói bázist jelentett számára. Évekig folytatott küzdelmet a Habsburgok ellen, és ha a helyzet szorongatóvá vált, Erdélybe húzódott vissza. Sikerei miatt hadvezéri hírneve gyorsan terjedt, a törökök is hamar felfigyeltek rá, viszont nem jó értelemben. Az egyre önállóbban cselekvő és sikeres vezérben fenyegetést láttak, ezért zsarolásokkal és túszejtésekkel igyekezték őt féken tartani, még mielőtt túlzottan is független tevékenységbe kezdene.

Thököly az erdélyi birtokai szinte minden bevételét a bujdosók seregére fordította, de nem elhanyagolható tény, hogy a mozgalom ugyanúgy sokat köszönhetett a franciáknak, ugyanis XIV. Lajos szövetséget kötött velük a Habsburgok ellen, és jelentős összegeket bocsátott a rendelkezésükre, hogy fenyegetőbbé tegye a jelenlétüket az osztrákok hátországában. A sikerek nem is maradtak el. 1678-ban a bujdosók egy felvidéki hadjáratában Thököly önállósította magát a főseregtől, és elfoglalt tizenhárom vármegyét. A Habsburgok hamarosan visszaverték őket, de ez nem változatott a tényen, hogy Thökölyt győzelmei legendássá tették a mozgalom tagjai között. A fiatal gróf azt terezte, hogy a magyarországi bujdosók mozgalmát függetleníti az erdélyitől, ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a fejedelem kénye-kedve szerint küldi őket harcba vagy vonja vissza őket, aszerint, hogy Erdély épp milyen politikai álláspontra helyezkedik a Habsburgok tekintetében, illetve, hogy milyen utasítás érkezik Isztambulból. Az erdélyiek természetesen ellenezték Thököly szándékait, de a grófnak már saját célkitűzései voltak, nem is akármilyenek: fel akarta szabadítani Magyarországot az osztrák uralom alól és vallásszabadságot biztosított volna a protestánsoknak. Hamarosan már semmibe vette a fejedelem parancsait, és saját jogán kezdett tárgyalásokba Béccsel, melyek végül eredménytelenül zárultak, és a harcok tovább folytatódtak. 1679. november 3-án a szikszói csatában megverték a császáriakat, majd 1680. január 8-án a bujdosók a fővezérükké választották Thökölyt. A bujdosók és új fővezérük jelentőségét jelzi, hogy I. Lipót császár (ural. 1658-1705) kinyilvánította, a jövőben nem Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel (ural. 1661-1690), hanem Thökölyvel kíván tárgyalni a Magyarországot érintő ügyekben.

Házasság a háborúban

A bujdosók váltakozó sikereket értek el ugyan, de azért megkeserítették az osztrákok életét Magyarországon, ami köszönhető volt XIV. Lajos pénzügyi támogatásának is. Ám, amikor a franciák viszonya mérséklődött a Habsburgokkal, akkor a kurucoknak szánt segélyek mértéke is csökkenni kezdett. Thökölyiéknek viszont elkellett a segítség, és valahonnan pótolni kellett a bevételkiesést, ezért mindinkább a törökök felé orientálódtak, akik egyre több támogatásban részesítették a mozgalmat, ugyanis érdekükben állt, hogy lekössék a Habsburgok erőit Magyarországon. A törökök segítségével új lendülettel támadtak az osztrákokra, olyan eredményesen, hogy 1681 végére csapataik egészen Morvaországig jutottak, győzelmeik pedig túlmutattak a harcmezőkön, hatással voltak Bécs és a Magyar Királyság viszonyára is. Lipót már az 1681. április 28-ai soproni országgyűlésen kénytelen volt engedményeket tenni a magyar rendeknek, hogy visszanyerhesse bizalmukat, és visszatartsa őket attól, hogy Thököly mellé álljanak. Így közel tizenöt év után a császár nádort nevezett ki az ország élére, megszüntette a büntetőadókat, korlátozott vallásszabadságot és amnesztiát hirdetett. Ezeket egyúttal gesztusként szánta Thökölynek, de a grófot nem igazán hatották meg a határozatok, nem úgy a magyar nemességet, akik ennek hatására kezdtek megenyhülni a Habsburgok felé, és mindinkább gyanakodva tekintettek a török által támogatott Thökölyre. Thököly azonban egyre magabiztosabbá vált, felszólította Lipótot, hogy adja át neki azt a hét felső-magyarországi vármegyét (Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Zemplén), melyek korábban egy ideig Erdélyhez tartoztak. Lipót 1682 elején elutasította a követelést, mire Thököly Isztambulhoz fordult, fejedelmi címet kért a Portától, cserébe ígértet tett, hogy két éven belül meghódítja egész Magyarországot. Isztambulnak tetszett az ötlet, és fel is állítottak egy törökökből és erdélyiekből álló hatalmas sereget, amit ősszel terveztek bevetni a Felvidék ellen, de előtte még Thökölynek volt egy fontos elintéznivalója, feleségül vette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc fejedelem (ural. 1652) özvegyét. A házassággal egyúttal megkaparintotta a hatalmas Rákóczi vagyont, amit hadserege és hadjáratai szolgálatába állított (habár ekkorra ez az örökség már jócskán megfogyatkozott, tekintve, hogy a Habsburgok a jelentős részét elkobozták Rákóczi érintettsége miatt a Wesselényi-összeesküvésben). Érdekes fejlemény viszont, hogy a házasságot 1682 nyarán éppen Lipót engedélyezte. Annak ellenére tette ezt, hogy nyilván tisztában volt az asszony anyagi hátterével, és annak Thökölyhez, majd a kurucokhoz vándorlásával, mégis megadta az engedélyt. Talán azért, hogy Thököly ezzel lekötelezve érezze majd magát, és visszavegyen harciasságából? Ha Lipót ere számított, akkor nagyot tévedet. Mellesleg a császári engedély puszta formaság volt, nem valószínű, hogy Lipót nemleges válasza esetén a pár nem kelt volna egybe, ezzel nyilván a császár is tisztában volt, így talán azt sem akarhatta, hogy a tekintélyén essen csorba, hogy látványosan az engedélye nélkül tartsák meg a menyegzőt, megbüntetni úgysem tudná őket, tehát jobb volt beleegyezését adni.

Stephani: Thököly Imre fejedelem, XVII. század. Jakobey Károly: Zrínyi Ilona, 1880 körül.

Az esküvőt követően Thököly vezetésével végre megindulhatott a török-erdélyi-kuruc sereg a hódító hadjáratára. Bevették Kassát, amit Thökölyi a központjává tett, de a harcok tovább folytak nyugati irányba, a felvidéki várak és városok sorra estek el. 1682. szeptember 16-án Fülek várában a törökök magyar királlyá nevezték ki Thökölyt, egyben a szultán vazallusává is nyilvánították, évi adót kellett fizetnie, cserébe a Porta politikai és katonai támogatásban részesíti. Az ünnepélyes beiktatás után Thököly stílusosan felrobbanttatta a füleki várat, hogy többé ne lehessen hasonló nagy eseménynek a színhelye. Azonban túl hivalkodónak érezte a királyi címet, ezért helyette Felső-Magyarország fejedelmének hívatta magát, s ezzel megtörtént a Magyar Királyság négy részre szakadása. A törökök és Thököly kuruc harcosai folytatták a nyugati előrenyomulásukat, míg november 19-én fegyverszünetet nem kötöttek Béccsel, ám addigra a Felvidék nagy része elesett és Thököly uralma alá került.  

Két tűz között

Thököly 1683. január 11-én országgyűlést hívott össze Kassán, amin török megfigyelők és Lipót követei is részt vettek. A felső-magyarországi küldöttek kelletlenül járultak Thököly elé, nem tetszett nekik, hogy török befolyás alá kerültek, valamint sokallották a fejedelem adó- és élelmiszerigényeit, amit a hadserege ellátására kért a rendektől. A fejedelem által előterjesztett adóösszeget nem is akarták megszavazni, mire Thököly megfenyegette és a törökökkel rémisztgette őket, ami elérte a hatását, a főurak végül beadták a derekukat, és jóváhagyták az adókivetést.

Thököly Imre egy országrész uralkodójává vált, és noha a Porta nagy segítségével juthatott hatalomhoz, mégis aggasztotta a török csatlósság helyzete, ezért a másik oldalra is kacsingatni kezdett, Bécs felé. A kassai országgyűlést követően újabb békeajánlattal fordult Lipóthoz, kérte a felső-magyarországi területek feletti uralmának elismerését, birodalmi hercegi címmel, míg cserébe háború esetén (ami egyértelműen a küszöbön állt) Thököly a Habsburgokat támogatná. Lipót azonban nem mutatott érdeklődést a kérés iránt, a fejedelem pedig csalódottságában visszatáncolt a törökökhöz, és egy Bécs elleni mielőbbi támadásra buzdította őket. Valójában ekkor már nem igazán kellett a Portát sokat győzködni, már jó ideje előkészületben volt egy nagyszabású támadás az osztrák főváros, annak eleste után pedig Nyugat-Európa ellen.

A Felső-magyarországi Fejedelemség szinte az egész Felvidéket magában foglalta.

Április 1-jén megindult a török hadjárat Bécs ellen, amihez a vazallus államok, a Krími Tatár Kánság, Moldva, Erdély és Felső-Magyarország is (nyilván Isztambul parancsára) csatlakoztak. A Habsburgok kezén lévő nyugat-magyarországi főuraknak felajánlották, hogy amennyiben átállnak, területeiket nem dúlják fel. Sokan be is hódoltak, és akik nem, azoknak a sorsa megpecsételődött. A roppant haderő sorra vette be a Magyar Királyság jelentősebb városait: Veszprém, Tata, Pápa, Pannonhalma. Az elfoglalt területeket a Felső-magyarországi Fejedelemségéhez csatolták, Thököly ideiglenesen Pozsonyt is megszerezte, de nem tudta megtartani, a császáriak hamarosan visszafoglalták. Július 7-én a tatár előhadak már Bécs közelébe értek, ahonnan Lipót császár és az udvartartása, valamint hatvanezer bécsi lakos már korábban elmenekült. 14-én a törökök főereje is elérte a várost, és kezdetét vette az ostrom.

Kara Musztafa nagyvezír türelmetlenül üzent Thökölynek, hogy haderejével ideje lenne csatlakoznia a nagy sereghez, a fejedelem viszont azzal az indokkal bújt ki a parancs teljesítése alól, hogy a Bécs megsegítésére vonuló lengyel hadakat tartja megfigyelés alatt. Ebben volt is némi igazság, III. (Sobieski) János lengyel király (ural. 1674-1696) és Lipót császár korábban kölcsönös védelmi szövetséget kötött egymással, hogy amennyiben a török megtámadná Krakkót vagy Bécset, a másik uralkodó a támadást szenvedett segítségére siet. Bécs ostromának hírére Sobieski serege élén el is indult az osztrák főváros felmentésére. A Felső-magyarországi Fejedelemség északon Lengyelországgal volt határos, a lengyel hadsereg pedig pont a határvonal mentén vonult fel, tehát Thököly országa közvetlen veszéllyel nézett szembe, főleg, hogy Sobieski felszólította Thökölyt, ne mozduljon ki a seregével a Fejedelemségéből, mert akkor kénytelenek lesznek szétverni őket. Thököly amúgy jó kapcsolatban volt János királlyal, talán ezért is kapott egy figyelmeztetést, mielőtt tényleges támadásra került volna sor. Thököly tehát nem hiába nem indult Bécs alá a törökök felszólítása után sem, habár dilemmába került, mert egyrészt féltette országát, amit nem akart védtelenül magára hagyni a lengyelek prédájának, másrészt viszont, ha a törökök nélküle győznek Bécsnél, akkor büntetésre számíthat a távolmaradásáért. Thököly habozott, és ismét felvette a kapcsolatot Lipót császárral, s felajánlotta, hogy a törökök ellen fordul Pozsonyért és a bányavárosokért cserébe, de az osztrákok ezt elutasították, így továbbra is a kivárás stratégiájánál maradt, habár seregeit azért Bécshez közel, a Morva folyónál állomásoztatta, ám amikor az arra vonuló lengyelek találkoztak velük, megtámadták őket, és augusztus 26-án az angerni csatában vereséget mértük rájuk. Thököly az immár meggyengült seregével semmiképpen sem mehetett Bécs alá, ráadásul a litván hadsereg Lengyelország felől betört a Felső-magyarországi Fejedelemségbe, amiért Thökölynek vissza kellett térnie országába, hogy megvédje. A lengyel-litvánoknak (Lengyelország és Litvánia 1569-től egy államot alkotott) mindenképpen az volt a céljuk, hogy a kurucokat lekössék a Felvidéken, és ne engedjék csatlakozni a török sereghez, de azt is meg kellett akadályozniuk, hogy nehogy a török parancsára a katonai védelem nélkül maradt Lengyelországra támadjanak, hogy Bécsből visszafordulásra késztessék Sobieskit. Céljukat maradéktalanul elérték, Thököly kurucait Felső-Magyarországon tartották, míg Bécsnél szeptember 12-én a lengyelek rátámadtak a török seregre és visszavonulásra kényszerítették őket (kahlenbergi vereség).

Józef Brandt: A kahlenbergi csata, 1873.

A nagyvezír ismét követelte Thököly csatlakozását a harcokhoz, de a fejedelem továbbra sem állt kötélnek. Közben a lengyel-litván csapatok feldúlták az országát, és már több területét is elszakítottak belőle északon, amelyeket a Habsburgoknak adtak át. Thököly különbékét kért, megpróbálta menteni megmaradt uradalmát, de Lipót császár elutasította, behódolást követelt és lemondást a Fejedelemségéről, s miközben megkezdődött a török kiűzése Magyarországról, Thököly újra tétlen maradt és kivárt.

1684 januárjában hatályba lépett Lipót császár amnesztiarendelete, amit követően a kurucok soraiból tömegesen álltak át a Habsburgok oldalára. Erre Thököly kiadta a keresztény világnak és a magyaroknak címzett kiáltványát, melyben kifejezte, hogy a kuruc mozgalom célja a törvényesség helyreállítása és a vallásszabadság elfogadtatása Magyarországon, s felhívta a figyelmet a Habsburgok jogsértéseire. A kiáltványnak végül nem lett különösebb hatása, a háborúra pedig végkép nem gyakorolt befolyást. 1684 közepétől a hadmozdulatok váltakozó sikerrel zajlottak, de szeptembertől a kurucok határozottan visszaszorultak, Thököly Regéc várában húzta meg magát, amit a császáriak ostrom alá vettek, de elfoglalni nem tudták.

Miközben a harcok tovább folytatódtak Felső-Magyarországon, addig 1685 februárjában az erdélyi országgyűlés hűtlenség miatt elkobozta Thököly birtokait, tehát az innen származó bevételei megszűntek. A háború végkimenetele egyértelmű volt, ezért Thököly végső kétségbeesésében a Portához fordult segítségért, de a törököknek már nem származott hasznuk az engedetlen és önfejű fejedelem támogatásából, sőt elegük volt belőle, a budai pasa el is fogatta, és a kedvezőbb béke reményében felajánlotta kiadatását a Habsburgoknak. A császár viszont átlátott a szitán, a Szent Liga seregeinek előretörése közepette nem állt érdekében a békekötés, és Thököly személye sem ért neki annyit. A törökök az alku dugába dőlése után sem engedték szabadon Thökölyt, Belgrádba hurcolták, ahol továbbra is fogságban tartották.

Munkács ostroma

A Felső-magyarországi Fejedelemség zsugorodó területe uralkodó nélkül maradt, és amikor a fővárosba, Kassára megérkezett a hír, hogy Thökölyt a „szövetséges” törökök elhurcolták, a város jobbnak látta megadni magát a császáriaknak, mint megvárni, hogy esetleg a törökök elfoglalják. Kassa után a nagy várak sorban nyitották meg kapuikat az osztrákok előtt, és ekkorra már több ezer kuruc állt át Lipót seregébe. 1685 decemberére a Felső-magyarországi Fejedelemség megszűnt létezni, csak Munkács vára nem hódolt be, amit Zrínyi Ilona, Thököly felesége tartott a végsőkig. Sokszor felmagasztalják, hogy Munkács képes volt egyedül dacolni a hatalmas Habsburg hadsereggel, amiben van is igazság, mert Zrínyi Ilona maga is hősiesen harcolt a várfalakon, gyakran maga célzott az ágyúval, és megesett, hogy egy ellenséges lövedék a mellette álló szobalány fejét levitte, de Ilona kiállásával példát mutatott a várvédőknek és további küzdelemre ösztönözte őket, hírneve és bátorsága pedig országon túlra is elért, Párizsban például elismerően írtak a magyar „hercegnőről”.  Ám hozzá kell tenni, hogy az ostrom egyáltalán nem volt intenzív, sőt, a császáriak nem is igazán tettek erőfeszítéseket a vár elfoglalására, mivel lendületben voltak a török kiűzésével, a frontvonal egyre távolodott, míg a csaták már több száz kilométerre délre zajlottak, Munkács pedig határozottan segítség nélkül maradt, csak idő kérdése volt, hogy mikor fogynak ki a tartalékokból, és adják meg magukat. A császáriaknak csak türelmesen várniuk kellett erre a pillanatra, közben pedig folytatódhatott az ország visszafoglalása, erejük javát pedig inkább a török ellen vetették be, és nem kívántak értékes katonákat felőrölni egy felesleges várostromban.

A munkácsi várvédők még évekig kitartottak, és nem szándékozták megadni magukat, abban a téves reménysugárba kapaszkodva, hogy Thököly végül megérkezik egy sereg élén, és megtöri az ostromgyűrűt, s felszabadítja őket. Ehhez az elképzeléshez a legjobban természetesen Zrínyi Ilona ragaszkodott. Mesébe illően romantikus lehet a feltételezés, hogy ez az asszony inkább egymaga is szembeszállt volna egy egész birodalommal, mintsem, hogy cserben hagyja és elárulja férjét. Ám valószínűbb, hogy Ilona döntésére inkább a gyermekei voltak nagyobb hatással, mert a kis Rákóczi Ferike és Julianna is a munkácsi várban tartózkodtak anyjuk mellett, végig az ostrom során. Ilona nem lehetett biztos benne, hogy az osztrákoknak mi a valós szándékuk saját és a gyermekei sorsát illetően, de abban azért biztos volt, hogy semmi jóra nem számíthat tőlük, ha megadja magát Lipótnak, talán a gyermekein áll majd bosszút, akiknek a szülei, de még a nagyszülei is árulók voltak. Ilona apját, Zrínyi Pétert Lipót császár végezette ki a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt, Ilona első férje, I. Rákóczi Ferenc (ural. 1652-1676) is csak a Rákóczi és Zrínyi vagyon legnagyobb részéről való lemondással menekülhetett meg, nem is csoda, hogy az asszony ennyire elszántan Habsburg-ellenes volt, ezért talán úgy találhatta, hogy ha reménytelen is a küzdelem, még mindig jobb, mint a megadás lehetősége.

1686. január 2-án a törökök végül szabadon engedték Thökölyt, aki megpróbált ugyan hadsereget gyűjteni, hogy legalább Munkácsot felmenthesse, de se a törökök, se az erdélyiek nem kívántak a rendelkezésére bocsátani katonákat. Újabb év telt el, de Munkács továbbra is szívósan kitartott. 1687 februárjában Thököly a váradi pasától kért segítséget, ismételten eredménytelenül. A törökök helyzete Magyarországon katasztrofálissá vált, az ország közepét, Budával együtt már visszafoglalta a Szent Liga, a törökök kezén már csak Várad környéke, a Bánság, Bácska, a Szerémség, Szlavónia és Somogy egy része maradt, de 1687-től ezek a területek ellen is általános támadás indult. Ilyen helyzetben Munkács ellenállása még értelmetlenebbé vált, ráadásul a védők készletei is a végüket járták, ennek ellenére még egy évet kihúztak! Végül Zrínyi Ilona is szembenézett a realitásokkal, és beismerte, hogy nem remélhet segítséget, az élelemhiány, valamint a betegségek terjedése következtében pedig csak a biztos halál vár rájuk. 1688. január 15-én megadta magát a Habsburgoknak, akik két nappal később elfoglalták a Munkácsi várat, amivel Thököly Felső-magyarországi Fejedelemségének utolsó darabkája is elesett. Ilonát és gyermekeit foglyul ejtették és Bécsbe szállították, de nem együtt, az asszony soha többé nem láthatta gyermekeit.

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona és gyermekei a vizsgálóbírái előtt a Munkácsi várban, 1859.

A Felső-magyarországi Fejedelemség pillanatnyi epizódot jelentett Magyarország történetében. Fennállása, mint török vazallusállam csupán három évig tartott, 1682 szeptemberétől 1685 decemberéig, habár Munkács vára még tovább, 1688. január közepéig kitartott. Thököly a háború további részében a török mellett harcolt, de többé nem tudta visszaállítani uralmát Felső-Magyarországon, helyette viszont 1690-ben Erdély fejedelme lett, de ez csupán egy rövidke hónapig tartott. Végül a törökkel együtt hagyta el Magyarország területét, de még évekig próbált visszatérni a törökök segítségével, hiába. 1692-ben Zrínyi Ilona egy fogolycsere alkalmával csatlakozhatott hozzá a száműzetésben, gyermekei Bécsben maradtak a császári udvarban. Ilona nem élhette meg fia, II. Rákóczi Ferenc (ural. 1704-1711) szabadságharcának kirobbanását Magyarországon, ugyanis 1703-ban meghalt. Thököly viszont azonnal üzent a fejedelemnek, hogy támogatja a felkelést, és a vele lévő kuruc száműzöttek rögvest indultak is Magyarországra harcolni. Thököly nem tudott menni, mivel a köszvénytől már járni sem tudott. 1705-ben, Kis-Ázsiában halt meg.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Corvin János, Magyarország tíz legrosszabb éve.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: Erdély híres asszonyai II., Duna International.

Kovács Gergely István [2011]: Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc, Duna International.

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Vienna
https://en.wikipedia.org/wiki/Jan_Kazimierz_Sapieha_the_Younger
https://hu.wikipedia.org/wiki/Munk%C3%A1cs_ostroma
https://hu.wikipedia.org/wiki/Th%C3%B6k%C3%B6ly_Imre

A görög városállamoktól északra elterülő nem túl kiterjedt, az Argoszi-dinasztia uralta Makedón Királyság négy évszádos történelemre tekinthetett vissza, amikor az i.e. IV. század közepén II. Philipposz megkezdte uralkodását, és hamarosan a régió nagyhatalmává tette Makedóniát. I.e. 336-ban a király merénylet áldozatává vált, trónját az alig húszéves fia, III. Alexandrosz foglalta el, akit magyarul Nagy Sándorként ismerhetünk, görög megfelelője Aléxandros ó Mégas. Ifjú kora ellenére Alexandrosz a végletekig kiaknázta az ölébe hullott lehetőségeket, és néhány év alatt átrendezte az ókori kelet hatalmi viszonyait, amikor meghódoltatta a görög városállamokat, elfoglalta Egyiptomot és a Perzsa Birodalmat, valamint egészen Indiáig terjesztette ki „világbirodalma” határait. A fiatal király teljesítménye példátlan volt a történelemben, ám nagyszabású tervei jócskán túlmutattak birodalma határain, melyeket korai halála miatt már nem állt módjában megvalósítani. Örökös híján (a felesége még terhes volt a nagykirály halálakor) a hatalomvágyó hadvezérei azonnal elkezdtek vetélkedni az alexandroszi örökség felett, és hosszú évtizedekig tartó háborúkban szabdalták szét uralkodójuk egykori birodalmát. Ők voltak a diadokhoszok, vagyis az utódok.

A trónutódlás kérdése

Alexandrosz i.e. 323. június 10-11-e éjszakáján hunyt el, birodalma fővárosában, Babilonban. A mai napig megoszlanak a vélemények, hogy mérgezés áldozata lett-e, esetleg a bánatba, betegségbe vagy a túlzásba vitt borfogyasztásba halt-e bele. Mivel nem nevezte meg örökösét, a hirtelen jött halála óriási hatalmi vákuumot hagyott maga után, és a fővezérei azonnali vitázni kezdtek a birodalom további sorsáról. Először arról kellett megegyezniük, hogy ki legyen Alexandroszt követően az uralkodó? Ekkor a fővezérek közül még senki sem mert nyíltan fellépni a koronáért, tudva, hogy akkor a többi azonnal ellene fordulna, ezért kézenfekvő volt, hogy az Argoszi-dinasztia még életben lévő tagjai közül válasszanak egy uralkodót, akit majd a tábornokok saját érdekeik mentén kedvükre manipulálhatnak. Az örökös személyéről több ellentétes vélemény fogalmazódott meg. Felvetődött a király négyéves fattyú fiának, Héraklésznek a neve, de törvénytelen származása miatt ezt gyorsan el is vetették. Meleagrosz, a gyalogság vezetője Alexandrosz féltestvér bátyjának, Arrhidaiosznak a megkoronázását javasolta, lévén ő a néhai nagykirály legközelebbi férfi hozzátartozója. Arrhidaiosszal viszont volt egy kis probléma: gyengeelméjű volt. Állítólag Alexandrosz anyja, Olümpiasz droghatású főzetekkel mérgezte, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, és ezzel saját fiát segítse hatalomra. Azonban vannak, akik szerint a férfi teljesen épelméjű volt, csak azért nem ő lett a király, mert születésekor apja, Philipposz még nem volt uralkodó, vagyis Arrhidaiosz nem bíborban született, ellentétben Alexandrosszal. Bárhogyan is volt, a királycsinálókat nem érdekelte, hogy a férfinak mennyi sütnivalója van, mert úgysem azt várták tőle, hogy uralkodjon, hanem hogy a bábjuk legyen.

Karl von Piloty: Nagy Sándor halála, 1886.

Arrhidaiosz jelöltségével szemben foglalt állást a lovasság parancsnoka, Perdikkasz, aki megvárta volna, hogy Alexandrosz felesége, Rhóxané megszülje gyermekét, és kiderüljön fiú-e vagy lány, avagy örökölheti-e atyja trónját vagy sem? Meleagrosz és a gyalogság arisztokrata tagjai viszont még fiú születése esetén sem kívánták királlyá tenni a csecsemőt, mivel nem volt tiszta makedón, ugyanis Rhóxané baktriai szogd származású volt. A konzervatív katonai vezetők nem fogadták volna el uralkodójuknak a keleti nő gyermekét, mikor van egy makedón származású jelöltjük is, Arrhidaiosz.

Viszont Perdikkasz véleményére sokan hallgattak, köszönhetően a kivételes tisztségének, amit a magáénak tudhatott, ugyanis Alexandrosz jóvoltából chiliarchosz volt, ami az uralkodó után a legfontosabb vezetői pozíciónak számított. Ezen felül a király halálakor egy szerencsés momentum révén még különlegesebb helyzetbe került. A nagykirály a halálos ágyán neki nyújtotta át az uralkodói gyűrűt. Ezt szavak nélkül tette, nem fűzött hozzá semmit, ezért kérdéses, hogy vajon önkívületi állapotban volt, vagy valamilyen határozott szándéka volt ezzel, esetleg Perdikkaszt kívánta utódjául kinevezni? Érdemes megjegyezni, hogy Alexandrosz halálakor a többi fontos bizalmasa - mint Kraterosz és Antipatrosz - nem tartózkodott Babilonban, csak Perdikkasz volt jelen a haláltusájánál, ezért egyéb jelölt hiányában talán csak a véletlennek köszönhette, hogy ő kapta meg a gyűrűt. Biztosat nem tudunk, de a gyűrű Perdikkasznál volt, és ez a tény a király halála után kulcsfontosságúvá vált, a hadvezér szava sokat nyomott a latba.

A makedónok tehát két pártra szakadtak, a Meleagrosz oldalán állók, akik Arrhidaiosz uralkodóvá tételét támogatták, míg a másik oldalon Perdikkasz hívei, akik Alexandrosz gyermekének születését kívánták megvárni. Egy kisebb összecsapás után végül kompromisszumos megoldásra jutottak: Arrhidaiosz, III. Philipposz néven elfoglalhatja a trónt, és amennyiben Alexandrosz születendő gyermeke fiú lesz, akkor őt is királlyá koronázzák, vagyis társkirályság jön létre. A birodalom irányítását a régensre bízták, mely pozíciót Perdikkasz tölthette be, a hadsereg főparancsnoki tisztével együtt, míg Meleagrosz hercegi rangban a helyettese lett. A többi bizalmas tábornok közül Kraterosz a pénzügyek feletti rendelkezés befolyásos pozícióját nyerte el, míg Antipatroszt meghagyták a makedón-görög területek szatrapájának (helytartójának).

Egy XIII. századik kódex illusztrációján Nagy Sándor a halálos ágyán átnyújtja uralkodói gyűrűjét Perdikkasznak.

Perdikkasz hamarosan újra összehívta Babilonban a hadsereg vezetőit, ahol tárgyalások kezdődtek a birodalom „felosztásáról” (babiloni felosztás/megállapodás). A szó megtévesztő, igazából a szatrapiák (helytartóságok, országrészek) újrafelosztását takarta, vagyis, hogy egyes birodalomrészeket kik irányítanak. I.e. 323. június 18-án döntöttek a felosztásról, ami főleg a nyugati részeket érintette, ahová Perdikkasz hozzá hűséges embereket nevezett ki, míg Makedóniát továbbra is Antipatrosz ellenőrizhette (mellesleg ő már II. Philipposz idejében is kormányozta Makedóniát a király távollétében, és Alexandrosz is őrá bízta szülőhazáját, amikor elindult hódító útjára). A keleti területeken, a Nagy Sándor által kinevezett helytartók és királyok továbbra is megtarthatták hivatalukat.

Közben Alexandrosz első felesége, a várandós Rhóxané királyné is a hatalom közelébe kezdett helyezkedni, a saját és születendő gyermeke érdekében. Behízelegte magát Perdikkaszhoz, és elérte, hogy rábólintson a néhai férje másik két feleségének a meggyilkolására, akikben Rhóxané vetélytársakat látott, mivel attól tartott, hogy esetleg teherbe ejtetik magukat valakivel, és majd azt állítják, hogy ők is a nagykirály gyermekét várják. Perdikkasz is felismerte az ebben rejlő kockázatot, amiből könnyedén örökösödési belháború alakulhatott volna ki, sőt mi több, a birodalom széteséséhez vezethetett volna. Ezért Rhóxané kérése megértő fülekre talált a régensnél, s Sztateira és Parüszatisz királynékat zokszó nélkül meggyilkolták.

I.e. 323 augusztusában Rhóxané terhessége végre az utolsó szakaszába lépett, megindult a szülés, és életet adott fiának, akit IV. Alexandrosz néven azonnal (társ)királlyá nyilvánítottak III. Philipposz mellé. A fennálló viszonyokra azonban nem volt befolyással a kisfiú megszületése, Perdikkasz továbbra is régens maradt, csak annyi változott, hogy ezután egy helyett két király nevében kormányozta a birodalmat.

A lamiai háború

A trónutódlást követő másik nagy válság i.e. 323 őszén robbant ki, amikor Alexandrosz halálának híre eljutott a görög városállamokhoz, és azok Athén vezetésével sorra fellázadtak a makedón uralom ellen. A hódító hadjáratok miatt a makedónok haderejének zöme keleten tartózkodott, nyugaton csak kevés helyőrséget hagytak, ezért a felkelők könnyűszerrel erőfölénybe kerültek. Antipatrosz megpróbálta ugyan leverni a megmozdulást, de csakhamar védekezésre kényszerült, majd Lamia városába szorult vissza, ahol a görögök ostrom alá vették (erről a városról nevezték el a felkelést lamiai háborúnak). I.e. 322 tavaszán Hellészpontosz Phrügia szatrapája, Leonnatosz (korábban Alexandrosz testőre) Antipatrosz segítségére sietett, hogy felmentse Lamiát. Leonnatosz azonban nem önzetlenül sietett a megszorult makedónok segítségére, az volt a szándéka, hogy feleségül veszi Alexandrosz húgát, a Makedóniában tartózkodó Kleopátrát. A királyi család igen kiterjed volt, II. Philipposznak nem kevesebb, mint hét felesége volt, és Alexandrosznak hat testvére született ezekből a házasságokból, viszont Kleopátra volt az egyetlen édestestvére, a többiek a féltestvérei voltak. Kleopátrának a nagykirállyal való közeli vérkapcsolata felértékelte jelentőségét, és ha valaki feleségül venné, akkor akár még jogos trónkövetelőként is felléphetne, Leonnatosz pedig éppen erre apellált, amikor átvonult Trákián, hogy elnyerje Kleopátra kezét.

A Hellén-Makedón Birodalom Perdikkasz régenssége idején.

Perdikkasz persze irdatlan dühbe gurult, amikor hírét vette, hogy Leonnatosz a királyi házba való beházasodását tervezi, ugyanis a házasság megvalósulása önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Leonnatosz komoly fenyegetést jelentsen Perdikkasz hatalmára nézve, de ha még ezen felül megnyeri a lamiai háborút is, és uralma alá hajtja a makedón-görög területeket, akkor katonailag is rendkívül erős pozícióba kerülhetne Perdikkasszal szemben. A régensnek minden oka megvolt az aggodalomra, ám szerencséjére Lamia felmentése Leonnatosz ambíciói útjában állt, és ez késleltette a házassági tervének kivitelezését, legalábbis egy időre, de addig is Perdikkasz felkészíthette birodalmi seregét, hogy Babilonból nyugatra vonulva rendre utasítsa a túlságosan is önállósodó szatrapát. Régensi felszólításban követelte tőle, hogy járuljon a színe elé, hogy megtárgyalják engedetlenségét, de mielőtt Leonnatosz kézhez kaphatta volna az üzenetet, egy összecsapásban életét vesztette. Perdikkasz fellélegezhetett, az egyik fenyegető veszély elhárult, de a háború még mindig tartott Hellászban.

Antipatrosz az ostromlott Lamiát feladva visszavonult Makedóniába, így a görög poliszok gyakorlatilag kiűzték területeikről a makedónokat, viszont örömük nem tarthatott sokáig. I.e. 322 nyarán a Kraterosz vezette makedón flotta szétverte a görögök hajóhadát, majd Antipatrosszal egyesülve megsemmisítő vereséget mértek az ellenállókra. A görögök rosszabb helyzetben találták magukat, mint előtte, mivel Alexandrosz csupán kényszerű szövetséget erőltetett rájuk, de nem csatolta a poliszokat a birodalmához, igaz mozgásterük korlátozva volt, de valami mégis megmaradt a függetlenségükből. Ezzel szemben a vereséget szenvedett görög városok most betagozódtak a birodalomba, s elvesztették a korábban élvezett kevés önállóságukat is.

A diadokhoszok első háborúja

A lamiai háború utáni stabilizálódás pillanatában újabb szereplők kezdtek mozgolódni, hogy a hatalom közelébe férkőzhessenek. Alexandrosz egyik féltestvére, Künané elhatározta, hogy lányát, Eurüdikét feleségül adja III. Philipposz királyhoz, így Künané, mint anyós befolyással lehetne a királyra, vagyis a birodalom irányítására. Anya és lánya útra is kelt Babilonba a menyegző lebonyolítására, de Perdikkasz hamar átlátta, hogy hatalmára nézve fenyegetést jelenthet Künané lépése, ezért utánuk küldte katonáit, hogy végezzenek velük. Künanét levágták, de megtagadták a lánya meggyilkolását, ami arra késztette Perdikkaszt, hogy megkímélje az életét, és még a királlyal történő házasságába is beleegyezett, végtére is Künané hatalomvágya volt veszélyes rá nézve, ami a nő halálával szerencsésesen elhárult, persze ettől még szigorú felügyelet alatt tartotta a királyi párocskát.

III. Philipposz Arrhidaiosz pénzérméje, Héraklészként ábrázolva a királyt.

Perdikkasz a görög háború és a családi bonyodalmak után úgy érezte, meg kell szilárdítania a birodalom egységét. Kezdetnek egy szakadár terület visszaszerzését tűzte ki célul, ez Kappadókia volt, amit noha Nagy Sándor évekkel ezelőtt elfoglalt, a makedónok távozásával egy perzsa nemes ragadta magához a szatrapia feletti uralmat, és elszakította azt a birodalomtól. Alexandrosz nem foglalkozott a szakadár területtel, de Perdikkasz most erőt demonstrálva vissza akarta hódítani. Már korábban utasításba adta Leonnatosznak és Antigonosznak (a szomszédos szatrapia, Pamphülia és Lükia urának), hogy szerezzék meg a területet, de mint láthattuk Leonnatosz az ellenkező irányba, Makedóniába vonult, Antigonosz pedig a kisujját se mozdította, hogy teljesítse a régens parancsát. Perdikkasznak tehát saját magának kellett cselekednie, s miután ezt megtette magához kérette Antigonoszt (Leonnatosz közben már meghalt), hogy elszámoltassa a parancsmegtagadásáért, de Antigonosz inkább elmenekült Antipatroszhoz, Makedóniába. Példastatuálásból Perdikkasz kivégeztette az egyik szintén ellenszegülő tábornokot, Meleagroszt, akire amúgy is neheztelt az örökösödési válságkor tanúsított ellenvéleménye miatt, és utána sem viseltetett felé bizalommal, most pedig végre okot adott neki a leszámolásra.

Meleagrosz kivégezésével Perdikkasz megszabadult egyik kellemetlen ellenlábasától, de úgy tűnt, hogy a rebellis tábornokok egyre szaporodnak. Antigonoszt is meg kellett büntetnie, de ő Antipatrosz védelmét élvezte, vagyis Makedónia szatrapája is az engedetlenkedők mellé állt. Viszont vele óvatosnak kellett lennie, mivel a királyi család után Antipatrosznak volt a legnagyobb tekintélye a birodalomban, köszönhetően hosszú karrierjének, ugyanis mint tábornok és államférfi már II. Philipposzt is szolgálta. Perdikkasznak érdekében állt jóban lenni Antipatrosszal, és ez fordítva is igaz volt, a régens tehát feleségül kérte az idős tábornok lányát, Nikaiát, hogy ezzel pecsételjék meg baráti kapcsolatukat. Antipatrosznak imponált a házassági ajánlat, bele is egyezett, azonban Perdikkasz váratlanul kapott egy jobb ajánlatot! Felbukkant a színen Alexandrosz anyja, Olümpiász, aki felajánlotta neki a lánya, Kleopátra kezét, akit korábban Leonnatosz kívánt feleségül venni. Perdikkasz természetesen gyorsan lecsapott a kihagyhatatlan lehetőségre, hiszen Kleopátra presztízsértéke jóval magasabb volt, mint Nikaiaé, ugyanis az uralkodói családba való beházasodással Perdikkasz még trónigénnyel is felléphetett. A régens döntése viszont sokakban visszatetszést keltett, világossá vált hatalmi törekvése, és az elégedetlenkedők hamar egymásra találtak, egy szövetség kezdett formálódni Perdikkasz ellen, és csak idő kérdése volt, hogy a két tábor közötti konfliktus mikor eszkalálódik háborúvá.  

A régens túlzott hatalomhoz jutásának a lehetősége Antipatroszt is aggasztotta, aki ezen felül sértőnek találta, hogy szószegő módon visszautasították lánya kezét. A nála bujkáló Antigonosz azonnal a támogatásáról biztosította, a két férfi elsődleges célja az volt, hogy megakadályozzák Perdikkaszt abban, hogy a birodalom kizárólagos urává váljon. Csatlakozott hozzájuk Kraterosz is, aki azért volt bosszús, mert noha az ő feladatának jelölték ki a birodalmi pénzügyek intézését, Perdikkasz kihagyta őt ezekből a döntésekből, és saját hatáskörében intézte a kincstár ügyeit.

A háború kiváltó oka végül egy incidens volt. Amikor Egyiptom szatrapája, Ptolemaiosz elrabolta Alexandrosz holttestét, és Egyiptomba vitette, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy ő is a lázadók táborát erősíti. A nagykirály végső nyugalomba helyezése óriási megtiszteltetésnek számított, amivel még egy trónkövetelést is meg lehetett alapozni, nyilván Perdikkasz célja pont ez volt, amikor úgy döntött, saját hatáskörében bonyolítja le a szertartást. Halála után nyolc napig egy mézzel teli szarkofágban tárolták Alexandrosz holttestét, majd úgy döntöttek, hogy ideiglenesen Babilonban hagyják, amíg el nem dől, hol temessék el. A helyszín azért volt kérdéses, mivel Alexandrosz úgy kívánta, hogy apja mellett nyugodhasson, de nem konkretizálta, hogy földi vagy isteni atyjára gondolt-e? A tábornokai először az istenit részesítették előnyben, tehát Ámon isten országában, Egyiptomban akarták nyugalomra helyezni. Mivel Ptolemaiosz engedély nélküli hódításokba kezdett Egyiptom határainak kiterjesztéséért, ezért a régens i.e. 322-ben önkényesen úgy határozott, hogy Egyiptom helyett Makedóniában, II. Philipposz mellé temeti el a nagykirályt. Útnak is indították a szarkofágot, amikor a sértődött Ptolemaiosz megtámadta a menetet, megkaparintotta a koporsót, és elvitte Memphiszbe. Természetesen Perdikkasz tombolt a dühtől, és Egyiptom inváziójára készült, de akkor Antipatrosz, Antigonosz és Kraterosz felsorakozott Ptolemaiosz mögött, és a konfliktus máris birodalmi méretet öltött.

Nagy Sándor szarkofágja egy XIX. századi ábrázoláson, ókori források alapján.

A négy lázadó fővezér közül Ptolemaiosz a kezdetektől kettős játékot űzött. Már régtől fogva Egyiptom kormányzója volt, ahová még Nagy Sándor nevezte ki, és tartományát a nagykirály halála után is megtarthatta. Alexandrosz halálával kiveszett Ptolemaioszból az eltökéltség a birodalom egyben tartásáért, ekkor már egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy a világbirodalom egységének megőrzését támogassa, sokkal inkább a saját birodalomrészének a gyarapítására és fokozatos önállósítására törekedett. Persze kezdetben nem lázadt nyíltan Perdikkasz ellen, és nem hangoztatta, hogy nem hisz a birodalom egységében, helyette kivárt és fenntartotta a látszatot, hogy támogatja a régensséget, de Nagy Sándor holttestének elrablásával és Egyiptomba szállításával nyílt lázadást követett el, amit Perdikkasz nem tűrhetett.

Perdikkasz főerői Nyugat-Ázsiában tartózkodtak, de ellenfelei két oldalról is fenyegették, délen Egyiptom, míg nyugaton Makedónia felől, ráadásul a lázadók igyekeztek a saját oldalukra állítani Trákia szatrapáját, Lüszimakhoszt is. I.e. 321 tavaszán Perdikkasz úgy döntött, hogy kettébontja seregét, egyik részét maga vezényelte Egyiptom ellen, a másikat Kappadókia szatrapájára, Eumenészre bízta, hogy támadja meg a nyugati lázadókat. Kraterosz Eumenész ellen vonult, míg Antipatrosz Egyiptomba sietett Ptolemaiosz támogatására. Eumenész könnyedén győzedelmeskedett Kis-Ázsiában, és a harcokban Kraterosz is elesett, a lázadók helyzete kezdett aggasztóvá válni, ugyanis Perdikkasz már benyomult Egyiptomba. Viszont az erőltetett menet és a makedónok közötti testvérháború kilátása zendülésre késztette a katonákat, majd a hadsereg három főtisztje meggyilkolta Perdikkaszt. Egyikük Szeleukosz volt, aki később nagy karriert fut majd be, mint birodalom- és dinasztiaalapító. Eumenész a megmaradt seregével Kappadókiába húzódott vissza, ahol még öt évig kitartott, de a háború kimenetelén nem tudott változtatni.

Az események margóján érdemes megemlíteni, hogy a háború miatt Kleopátra és Perdikkasz tervezett házassága nem valósulhatott meg. Méltán állíthatjuk, hogy Kleopátra volt akkoriban a birodalom legjobb „partija”, mivel a régens halála után Antigonosz, Lüszimakhosz és Kasszandrosz (Antipatrosz fia) is szerette volna feleségül venni. A diadokhoszok bánatára mindegyikőjüket elutasította, Antigonosz erre elfogatta, és évekig fogságba vetette, hogy aztán több évtized múlva majd meggyilkoltassa.

A diadokhoszok második háborúja

A lázadó diadokhoszok győztesként kerültek ki a háborúból, s Perdikkasz hadseregének vezetői Ptolemaiosznak ajánlották fel a régensséget, de ő nem fogadta el a megtiszteltetést, mivel nem volt érdekelt a birodalom egyben tartásában, továbbra is saját uralmát akarta erősíteni Egyiptomban. Két jelöltet javasolt maga helyett, de ekkor már mások is mozgolódni kezdtek a főhatalom megszerzése érdekében. III. Philipposz felesége, Eurüdiké királyné, miután Perdikkasz halálával megszabadult a szigorú ellenőrzéstől úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a kezébe vegye az irányítást a birodalom felett. Ambícióit a hadsereg egy része is támogatta, ugyanis a királyi dinasztia tagja volt, amiért nagy tisztelet övezte. Első körben sikeresen megakadályozta, hogy Ptolemaiosz jelöltjei közül kerüljön ki az újabb régens, ám Antipakrosszal szemben nem volt esélye, aki határozottabban kezdett részt vállalni a birodalom irányításában. I.e. 321 második felében Triparadiszuszban összehívta a birodalom vezetőit, és elérte, hogy őt nevezzék ki régensnek, majd módosították a Babiloni Felosztást, hogy Perdikkasz gyilkosait megjutalmazzák, Szeleukosz Babilónia kormányzója lett. Döntés született még a legfőbb hadvezér tisztségéről is, amit Antigonosz tölthetett be. I.e. 320-ban a két királyt – III. Philipposzt és IV. Alexandroszt - átköltöztették Babilonból Makedóniába, hogy Antipatrosz közvetlenebb felügyelete alá kerüljenek, ugyanakkor a birodalom súlypontja is nyugatra, Makedóniába helyeződött át.

I. Ptolemaiosz Szótér egyiptomi fáraó.

Antipatrosz mélyen tisztelte az ősi Argoszi-dinasztiát, és Ptolemaiosszal ellentétben elszánt volt a birodalom egységének megőrzésében. A háborúskodás viszont nagyon legyengítette az egészségét, végtére is már nyolcan éves volt! Fia, a nagyravágyó, gátlástalan és akaratos Kasszandrosz azonnal lehetőséget látott apja közelgő halálában, és arra számított, hogy örökölni fogja a birodalom védelmezője címet. Csalódnia kellett, a régensi pozíció nem volt örökletes, a tisztség betöltésénél nem a származás számított, hanem a rátermettség, és Antipatrosz úgy ítélte meg, hogy fia túl fiatal és tapasztalatlan egy ekkora felelősség ellátáshoz, ezért i.e. 319-ben, amikor már érezte, hogy közel a vég, Polüperkhónt, egy idős tábornokot nevezett meg utódjának, aki ugyanolyan állásponton volt a birodalommal kapcsolatban, mint a régens. Nem sokkal később Antipakrosz elhunyt, Kasszandrosz pedig mélységesen felháborodott apja döntésén, ugyanis meg volt győződve róla, hogy őt illetné meg a régensség. Nem nyugodott bele a kudarcba, helyette szövetséget kovácsolt össze Antigonosszal, Ptolemaiosszal és Lüszimakhosszal, annak érdekében, hogy közös erővel eltávolítsák Polüperkhónt a hatalomból, majd Kasszandrosz átvenné az irányítást a birodalom felett. Eurüdiké is Kasszandrosz mellé állt, mivel lehetőséget látott rá, hogy királyi férjét kiszakítsa a régensek kezei közül, és férjére gyakorolt befolyása révén végre tényleges hatalomhoz juthasson. E nagyszabású szövetséggel szemben Polüperkhón csak Eumenészt tudta a maga oldalára állítani, akinek viszont kevés hasznát vehette, mivel még mindig a kappadókiai szatrapiájába volt beszorulva. A birodalom elkerülhetetlenül egy újabb háború felé sodródott.

I.e. 319-ben a helytartók, semmibe véve Polüperkhón parancsait önálló hadműveletekbe kezdtek. Ptolemaiosz hatalmas flottájával megszállta Szíriát és Föníciát, amivel ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti térségét. Antigonosz más szatrapák rovására Kis-Ázsiában terjeszkedett, majd ő is nagyszabású flottaépítésbe kezdett, hogy az Égei-tengerre is kiterjeszthesse befolyását, s i.e. 318-ban megsemmisítette Polüperkhón hajóhadát. A következő évben Kasszandrosz is megindult, és elfoglalta Athént, majd önkényesen a birodalom régensévé nyilvánította magát. Polüperkhón kénytelen volt a nyugati Épeiroszi Királyságba visszavonulni, de magával tudta vinni IV. Alexandroszt és Rhóxánét, akik megmenekültek attól, hogy Kasszandrosz kezére kerüljenek. Épeiroszban aztán csatlakoztak Olümpiászhoz, aki a védelme alá vette unokáját és menyét. III. Philipposz király és Eurüdiké királyné viszont Makedóniában maradtak, és üdvözölték a bevonuló Kasszandroszt, akit a királynő sugallatára III. Philipposz régenssé nevezett ki. Ezt követően Kasszandrosz a még független görög területek meghódítására indult, távollétében Eurüdiké szabad kezet kapott Makedónia kormányzására.

IV. Alexandrosz egy korabli pénzérmén.

Épeiroszban Olümpiász felismerte, hogy a túlzottan ambiciózus Kasszandrosz győzelme esetén az unokája, IV. Alexandrosz elveszítené a koronáját, ezért támogatásáról biztosította Polüperkhónt, akinek jól jött az özvegy királyné szövetsége, ami igazolta küzdelme jogosságát, hiszen Nagy Sándor édesanyját hatalmas tisztelet övezte, támogatása rendkívüli presztízsértékkel bírt. Olümpiász meggyőzte unokabátyját, Aeacidész épeirosz királyát, hogy segítse ügyüket, majd i.e. 317-ben az egyesített seregeik betörtek Makedóniába. Eurüdiké katonái megtagadták, hogy a nagykirály, Alexandrosz anyja ellen harcoljanak, így ellenállás nélkül letették a fegyvert Olümpiász előtt. III. Philipposz és Eurüdiké menekülni próbált, de elfogták őket. Olümpiász felismerte, hogy III. Philipposz személye túl veszélyes, mivel bárki felhasználhatja bábként a hatalomra megszerzésére, ezért drasztikus döntést hozott, i.e. 317. december 25-én III. Philipposzt kivégezték, Eurüdikét pedig öngyilkosságra kényszerítették. Ezzel IV. Alexandrosz maradt az egyedüli király a birodalomban, és míg névlegesen Polüperkhón maradt a régens, az ezzel járó feladatokat a gyakorlatban már Olümpiász látta el, habár ez a hatalom csupán Makedóniára terjedt ki.

Olümpiász első intézkedése az volt, hogy vérfürdőt rendezett, Kasszandrosz több száz követőjét mészároltatta le, egyik fivérét megölette, míg egy másiknak a sírját becsteleníttette meg. Az özvegy királyné túlságosan is a belső ellenségre koncentrált, ahelyett, hogy Kasszandrosz üldözésére adott volna parancsot, hogy végső vereséget mérhessenek a bitorlóra, de abban is hibát követett el, hogy az ázsiai szövetségeseit nem rendelte vissza Makedónia védelmére és erejük egyesítésére, ezért Kasszandrosznak könnyű dolga volt, amikor kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, i.e. 316-ban megtámadta Makedóniát. Olümpiász szorult helyzetében ismét az unokabátyja, Aeacidész segítségét kérte, azonban az épeiroszi hadsereg belefáradt a makedónok háborúiba, és fellázadt a királya ellen, majd elvonulva magára hagyták Olümpiászt, aki az ellenségtől körbevéve Püdna erődjébe szorult vissza a kicsi királlyal és Rhóxánéval.

Olümpiász szövetségesek nélkül maradt, és Polüperkhón sem tudott felmentő sereget küldeni, mivel a saját csatái megvívásával volt elfoglalva. Olümpiász tisztában volt helyzete kilátástalanságával, ezért a megadás mellett döntött, azzal a feltétellel, hogy megkímélik az életüket. Kasszandrosz garantálta a sértetlenségüket, viszont miután Püdna megnyitotta kapuit, elfogták Olümpiászt, és Kasszandrosz szószegő módon utasította katonáit, hogy öljék meg a királynét. A katonák azonban megtagadták a parancsot, mondván, nem ártanak a néhai Alexandrosz anyjának. Kasszandrosz dühében kénytelen volt a köznéphez fordulni, akiknek a családtagjait korábban Olümpiász parancsára gyilkolták meg, most pedig lehetőségük adódott bosszút állni a gyűlölt királynén. Így is tettek, és halálra kövezték. Kasszandrosz még azt is megtagadta tőle, hogy rendes temetésben részesüljön. A kis Alexandrosz és Rhóxáné Kasszandrosz fogságába került, az életüket ugyan megkímélték, de őrizet alatt tartották őket Amphipolisz városában.

Jean-Joseph Taillasson: Olümpiász találkozása Kasszandrosszal, XVIII. századi festmény.

Kasszandrosz erőforrásait kritikus mértékben felemésztette a háború, többé nem volt esélye arra, hogy kiterjessze befolyását az egész birodalomra, örülhetett, ha egyáltalán Makedóniában és Görögországban megtarthatja hatalmát, bár a Peloponnészoszon még mindig folytak a harcok Polüperkhón erői ellen. Ugyanakkor Polüperkhón pozíciói sem voltak fényesek, se Görögországban, se Ázsiában. Egyetlen megmaradt szövetségese, Eumenész Kappadókiában próbálta menteni a menthetőt Antigonosszal szemben. I.e. 317-316-ban a harcok változó sikerekkel folytak, míg Antigonosz cselhez nem folyamodott. Túszul ejtette az ezüstpajzsosok elitalakulatának családtagjait, és Eumenészért cserébe engedte csak el őket. Az ezüstpajzsosok el is árulták Eumenészt, kiszolgáltatták Antigonosznak, aki i.e. 315-ben kivégeztetett, Kappadókiát pedig birodalomrészéhez csatolta, amivel Kis-Ázsia teljhatalmú urává vált, s területei egészen Mezopotámiáig terjedtek. Ez a hirtelen jött hatalomnövekedés viszont aggodalommal töltötte el a többi diadokhoszt, ami máris megágyazott a következő nagy háborújuknak.

A diadokhoszok harmadik háborúja

Polüperkhón még küzdött a Peloponnészoszon, de helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált. Már csak úgy tudott görögöket maga mellé állítani, hogy cserébe teljes függetlenséget ígért nekik. Régensi hatalma teljesen semmissé vált, szövetségesek nélkül pedig nem jelentett már számottevő veszélyt a diadokhoszokra, akik figyelme helyette egy másik fenyegetésre összpontosult: Antigonoszra. Antigonosz évek óta nyíltan semmibe vette a régensek utasításait, katonai és politikai ügyekben egyaránt önálló döntéseket hozott (szatrapák leváltása, kinevezése). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Antigonosz vissza akarja állítani az alexandroszi birodalom egységét, de nem a régensek számára, hanem saját uralma alatt. Erre a legmegfelelőbb pillanat a második háború után érkezett el, amikor rendkívüli mértékben megerősödött, aggodalommal töltve el a többi diadokhoszt. Kasszandrosz, Ptolemaiosz és Lüszimakhosz i.e. 315-ben szövetséget kötött Antigonosz ellen, de számítottak még valaki csatlakozására. Perdikkasz meggyilkolása után a babilóniai kormányzóságot megkapó Szeleukosz birodalomrésze Antigonosz területeivel lett határos, ami összetűzéshez vezetett a két szatrapa között. Szeleukosz a volt fővárost, Babilont tette meg székhelyének, ezért Antigonosz ide összepontosította támadását, és elfoglalta a várost, Szeleukosz pedig Egyiptomba menekült Ptolemaioszhoz, nem volt tehát kérdés, hogy a háborúban melyik oldalt is fogja támogatni, hogy visszaszerezhesse a szatrapiáját.

A diadokhoszok államai kb. i.e. 315 és i.e. 301 között.

A háború elkerülése érdekében először felajánlották Antigonosznak az ellentétek békés rendezésének a lehetőségét. Hogy képmutatásból tették-e ezt, mert tudták, hogy Antigonosz úgysem teljesíti majd a feltételeiket, vagy félelemből, tekintve, hogy Antigonosz uralta Kis-Ázsiától Babilóniáig a birodalom legnagyobb részét, nem tudjuk biztosan, mindenesetre i.e. 314-ben átadták neki ultimátumukat, mely maradéktalan teljesítése esetén nem kerülne sor egy újabb véres háborúra. Követelték tőle, hogy ismerje el Szíriát és Föníciát Ptolemaiosz birtokának, Makedóniát és Görögországot Kasszandroszénak, valamint adja át Babilóniát Szeleukosznak, Hellészpontosz Phrügiát pedig Lüszimakhosznak. Antigonosz felháborodottan visszautasította a diktátumot, és támadásba lendült. Elsődleges célja Ptolemaiosz kiütése volt a háborúból, Egyiptom elfoglalásával pedig a gazdag ország forrásait a saját haderejének ellátására kívánta felhasználni. Elfoglalta Szíriát és betört a föníciai területekre, Türosz városa azonban feltartóztatta előrenyomulását, s ez a hosszúra nyúlt ostrom mentette csak meg Egyiptomot a megszállástól, míg Ptolemaiosznak és Szeleukosznak elegendő ideje maradt felkészülni az ellentámadásra. I.e. 312-ben kiverték Antigonoszt Föníciából, majd Szeleukosz egészen Babilonig tört előre, amit sikeresen visszahódított.

Amikor Polüperkhón hírét vette, hogy a diadokhoszok Antigonosz ellen fordultak, azonnal szövetséget ajánlott neki, jó szándéka jeleként pedig átadta neki a birodalom régense titulust, habár ez nem volt nagy áldozat tőle, hiszen a címnek gyakorlati funkciója nemigen volt már, legalábbis Polüperkhón számára nem. A szövetségük viszont csak jelképes maradt, mivel Antigonosz a birodalom keleti felében háborúzott Szeleukosszal, míg Polüperkhón továbbra is nyugaton volt elszigetelve, vagyis a lehető legtávolabb voltak egymástól, és esély sem mutatkozott rá, hogy seregeiket egyesíthessék a közös ellenség ellen.

A következő évben a helyzet csak súlyosbodott, Polüperkhón az összeomlás szélén állt, Antigonosz erőit pedig lekötötte az ázsiai háború Szeleukosszal, ám akkor váratlan esemény történt. Annak ellenére, hogy Szeleukosz sikereket ért el keleten, a többi diadokhosz magára hagyta a győzedelmes hadvezért. Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz meglepő módon elismerték Antigonosz uralmát a területei felett, majd békét kötöttek vele, ami azt eredményezte, hogy az Antigonosz jelentette fenyegetést teljes mértékben Szeleukoszra hárították.

A babilóniai háború

Antigonosznak jól jött a békeajánlat, amit rögvest el is fogadott, így nem kellett attól tartania, hogy nyugaton hátba támadják, amíg keleten van lekötve. Ráadásul Szeleukoszt sikerült elvágnia a többi diadokhosztól, egyszerűbb volt csak ellene harcolni, mint két vagy több fronton mindenki ellen. Így, hogy csak keletre kellett koncentrálnia esélye lett legyőzni legfőbb ellenfelét, elvehette területeit, amivel megerősödve nyugatra fordulhatott, hogy véghezvigye tervét, hogy újraegyesíthesse Nagy Sándor birodalmát. Kezdetét vette tehát a babilóniai háború, ami a hatalmas keleti birodalomrész uralmáért folyt.

I. Szeleukosz Nikatór portréja, római másolat.

I.e. 311 májusában Szeleukosz bevonult korábban elvesztett székhelyére, Babilonba. Szeptemberre Antigonosz túlerőre tett szert, tekintve, hogy a nyugaton felszabadult seregeit át tudta csoportosítani keletre. Szeleukosz észlelve az erőfölényt, nem vállalt nyílt összecsapást, helyette az éjszaka leple alatti rajtaütés mellett döntött, ami hatásos volt, nem csak megverte Antigonoszt, de a mellette harcoló médek átálltak Szeleukosz seregébe. Ezt követően sorra foglalta el az addig Antigonosz kezén lévő keleti szatrapiákat, mire Antigonosz sürgős utasítást küldött a Szíriában állomásozó fiának, Démétriosznak, hogy intézzen támadást Babilon ellen. Démétriosz i.e. 310 tavaszán el is foglalta a várost, ám Szeleukosz hívei felkeltek ellene, a lázadást nem tudták elfojtani, s Démétriosz végül kénytelen volt feladni a volt fővárost, és visszatérni Szíriába. Ősszel Antigonosz nagy erejű ellentámadásba kezdett, mire Babilon újra elesett, de ő sem tudta hosszabb ideig megtartani, i.e. 309 márciusában kiszorították onnan. Északnyugat felé vonult, ahol Szeleukosz csapatai meglepetésszerűen rajtaütöttek a mit sem sejtő, éppen reggeliző katonákon, és szétverték őket, ezzel pedig végleg eldőlt az Ázsia feletti uralom kérdése.  

Szeleukosz visszaszerezte ázsiai birodalmát, ami az Eufrátesztől az Indusig húzódott, magába foglalva Mezopotámiát, Médeát és Perzsiát, amivel messze a leghatalmasabb diadokhosz lett a birodalomban. Az indiai területeit idővel átadta a maurja uralkodónak, aki cserébe ötszáz harci elefántot ajándékozott a szatrapának. A babilóniai háború után a birodalom egysége visszafordíthatatlanul megtört, és a megosztottság, valamint a kibékíthetetlen ellentétek állandósultak.

A diadokhoszok negyedik háborúja

Az i.e. 311-es béke elismerte IV. Alexandrosz uralkodói jogait a birodalom élén, és azt, hogyha nagykorúvá válik, átveheti a birodalom irányítását Kasszanrosztól. Ezt a szerződést Kasszandrosz is aláírta, de más kérdés, hogy valóban elfogadta-e a benne foglaltakat? Nos, esze ágában sem volt! Hatalma megerősítése érdekében i.e. 310-ben feleségül vette Nagy Sándor féltestvérét, Thesszalonikét, amivel az uralkodói család tagjává vált. A birodalom feletti kizárólagos hatalom megszerzésének útjában viszont ott állt a tizenéves IV. Alexandrosz, a nagykirály törvényes fia és örököse. A fiú vészesen közeledett a tizennegyedik életévéhez, ami Makedóniában már nagykorúságnak számított, és többen is hangot adtak véleményüknek, hogy kezd okafogyottá válni a régensi pozíció, s ideje, hogy Alexandrosz teljes jogán uralkodjon. Kasszandrosz viszont nem szándékozott lemondani a nehezen megszerzett hatalmáról, ezért i.e. 309 nyarán drasztikus lépésre szánta el magát: megmérgeztette a fogságában lévő fiatal királyt és anyját, Rhóxánét.

Nagy Sándor fia meghalt, azonban volt még egy fiú, akivel ez idáig senki sem foglalkozott. Héraklész, a király törvénytelen gyermeke, akit Alexandrosz halálakor ugyan megemlítettek, mint lehetséges utódot, de gyorsan el is vetették az ötletet. Héraklész évekig Antigonosz fogságában volt, de miután szövetséget kötött Polüperkhónnal elküldte hozzá a Peloponnészoszra, hogy felhasználhassa Kasszandrosz hatalmi törekvéseivel szemben. IV. Alexandrosz meggyilkolása után Polüperkhón kikiáltotta Héraklészt a birodalom törvényes örökösének, és sereget gyűjtött, hogy érvényesíthesse a fiú jogait. Kasszandrosz viszont az újabb háború helyett tárgyalásokat kezdeményezett, csábító pozíciót és vagyont ajánlott Polüperkhónnak, cserébe, ha megöli a fiút. Polüperkhón talán belefáradt a reménytelen harcokba, talán látta, hogy csekély esélyei vannak, bárhogyan is, de végül elfogadta az ajánlatot, és végzett Héraklésszel, majd visszavonult a háborúk zajától, és kényelemben töltötte további életét.

Az alexandroszi birodalom visszafordíthatatlanul repedezni kezdett, és IV. Alexandrosz halálával már az uralkodó személyének gyenge egyesítő ereje sem tartotta többé össze. A valóság az volt, hogy öt hatalmi centrum alakult ki: Makedóniában és Görögországban Kasszandrosz, Egyiptomban Ptolemaiosz, Trákiában Lüszimakhosz, Ázsiában Szeleukosz, Szíriában és Kis-Ázsiában Antigonosz uralkodott, de többé nem kisméretű szatrapiák felett, hanem birodalomrészek felett, amelyek mindinkább önálló államokként kezdtek funkcionálni. Az utódok területei egyre agresszívabban feszültek egymásnak, kapcsolataikat a feloldhatatlan ellentétek, féltékenység és gyanakvás mérgezte. Szeleukosz ugyan legyőzte és kiűzte Antigonoszt Ázsiából, de még mindig fenyegetést jelentett a többi diadokhosz hatalmára, s i.e. 308-ban Kasszandrosz és Ptolemaiosz újra szövetkezett ellenne.

IV. Alexandrosz feltételezett sírjának bejárata Verginában, Görögországban.

Ptolemaiosz ekkor megkérte az évek óta Antigonosz fogságban lévő Kleopátra (Nagy Sándor húgának) a kezét. A negyvenes évei közepén lévő nő elfogadta a felkérést, talán a szabadulás reményében, de Antigonosz nem hagyhatta jóvá ezt a frigyet, ami nyíltan ellene köttetne, ezért meggyilkoltatta a szerencsétlen sorsú Kleopátrát. A meghiúsult házassági terv után Ptolemaiosz katonai akciókba kezdett, és elfoglalta Ciprust, de Antigonosz gyorsan reagált, és nem riadt vissza a kétfrontos háborútól sem. Megbízta fiát Démétrioszt Görögország elfoglalásával, aki i.e. 307-ben be is vette Athént, míg ő maga i.e. 306-ban Ciprust vette célba, sikerrel, a görög hajóhadakkal az oldalán legyőzte az egyiptomi flottát, és visszaszerezte a szigetet. A győzelmet követően apa és fia eddig példátlan dolgot tett: királlyá nyilvánították magukat, amihez hamarosan a többi diadokhosz is kedvet kapott, példájukat követte Ptolemaiosz, Szeleukusz és Lüszimakhosz (Kasszandrosz csak i.e. 301-ben vette fel a királyi címet). Ezzel beütötték az utolsó szöget Nagy Sándor birodalmának a koporsójába, ami hivatalosan is felbomlott, helyén pedig öt királyság jött létre, de a birodalom újraegységesítésének igénye még évekig célkitűzés marad.

A diadokhoszok nem egyszerűen csak a királyi méltóságot vettek fel, hanem istenkirályokká váltak, mint elődjük és példaképük Nagy Sándor. Szeleukosz isteni kegyből uralkodott, és Apollónt nevezte meg atyjának. Egyiptomban az uralkodó, mint élő istenség tisztelete korábban sem volt szokatlan, s most Ptolemaiosz Héraklésztől származtatta magát. Antigonosz isteni kultuszt alakított ki személye körül, oltárokat emeltek számára és ünnepnapjai voltak, de fiát, Démétrioszt is istennek kijáró tisztelet övezte Görögországban. Az istenítés együtt járt a teljhatalom gyakorlásával, mivel az uralkodók a törvények megtestesülései is voltak, ezért döntéseikben senki és semmi nem korlátozhatta akaratukat, ez azt is eredményezte, hogy a királyok nem álltak semmiféle kapcsolatban az alattvalóikkal, fenséges személyük ténylegesen olyan elérhetetlen magasságokba helyeződött, mintha valóban istenek volnának. Igazság szerint nem is törekedtek arra, hogy leereszkedjenek a nép szintjére, a folyamatos háborúk miatt az erős hadsereg fenntartása elsődleges fontossággal bírt, amiért országaik egész gazdaságát ennek gyarapítására rendelték alá. Hatalmuk és birodalmuk megőrzése érdekében csakis a hadseregnek volt jelentősége, ehhez képest az alattvalók jóléte és életkörülményei mit sem számított, a lakosság feladata csupán az volt, hogy munkájával és termelésével ellássa az uralkodó hadigépezetét, modern kifejezéssel élve hadigazdaságok jöttek létre az utódállamokban.

A sikeres csaták után Antigonosz i.e. 306-ban partraszállást tervezett Egyiptomban, amihez az erős flottával rendelkező független Rodoszt is meg akarta nyerni szövetségesének, azonban a kereskedősziget ezt visszautasította. Végül a rodosziak nélkül is megkísérelték elfoglalni Egyiptomot, de a Nílus-menti királyság védelme erős volt, ráadásul egy vihar visszafordulásra késztette a támadó hajóhadat, ennek ellenére még így is jelentős veszteségeket tudtak okozni az egyiptomi flottának.

Ptolemaiosz és Kasszandrosz a sebeiket nyalogatták, míg Szeleukusz a messzi keleten volt elfoglalva, és nem tudott záros határidőn belül segítséget küldeni nyugatra. Antigonosz és fia úgy döntött, hogy elfoglalják Rodoszt, ugyanis attól tartottak, hogy a szigetállam esetleg Ptolemaiosz mellé fog állni, másrészt stratégiailag a sziget nagyon kedvező fekvésű volt, az Égei-tenger bejáratát lehetett onnan ellenőrizni, ezért kiváló támaszpontul szolgálhatna a háború további szakaszában. I.e. 305-ben Démétriosz ostrom alá vette a szigetet, de a rodosziakat Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz is segítette, egy évvel később pedig az ostromlók meghátráltak, de azért még kényszerű szövetségre tudták kötelezni Rodoszt, amivel a sziget a támogatásáról (főleg hajók) biztosította Antigonoszt. A szigetlakók az ostrom során nyújtott segítségért cserébe Ptolemaiosznak adományozták a Szótér (Megmentő) nevet, kifejezésre juttatva, melyik félhez is húznak őszintén… (A rodoszaik néhány évvel később a hátrahagyott ostromgépek fémszerkezeteiből és a többi eszköz eladásából megépítették a híres Kolosszusukat, mely az ókori világ egyik csodája lett.)

Martin Heemskerck: A rodoszi Kolosszus, XVI. századi metszet.

A rodoszi fiaskót követően Démétriosz inkább a szárazföldi hadműveletekre koncentrált, és a Peloponnészoszon Kasszandrosz ellen fordult, ahol i.e. 303-302 között sorra szabadította fel a görög városokat. Közben Kasszandrosz táborában egyre nagyobb lett az elégedetlenség, a katonák többsége nem tudta megbocsátani neki, hogy meggyilkoltatta Nagy Sándor családját, ezért, amikor a helyzet úgy adódott hatezren átálltak Démétriosz oldalára, Kasszandrosz ezzel kilátástalan helyzetbe került, ezért más választása nem lévén, békét kért. Antigonosz és Démétriosz viszont a győztes pozíciójából nem békét, hanem megadást voltak csak hajlandóak elfogadni, ez a hozáállás viszont sértette Kasszandrosz méltóságát, és nem adta meg magát, helyette Lüszimakhoszhoz fordult segítségéért, aki Trákiából támadást intézett Antigonosz éppen védtelen kis-ázsiai területei ellen. Antigonosz Szíriában volt lekötve, és váratlanul érte Lüszimakhosz bekapcsolódása a háborúba. Kasszandrosz elérte a célját, enyhült a rá nehezedő nyomás, ugyanis Démétriosz azonnal apja megsegítésére indult, és magára hagyta a görög városokat. Lüszimakhosz viszont nem sokáig tudta megtartani az elfoglalt területeket, Démétriosz felbukkanása után hátrálni kényszerült, ráadásul Antigonosz otthagyva Szíriát, gőzerővel menetelt nyugat felé, ahol nemsokára összetalálkozott fiával. Lüszimakhosz kétségbeejtő helyzetbe került, amikor a Kis-Ázsia közepén lévő Ipszosz mellett szembe találta magát Antigonosz és Démétriosz egyesített haderejével. Mégis csatát vállalt, de már felkészült a teljes összeomlásra, amikor váratlanul megérkezett Szeleukosz, akitől korábban Lüsziomakhosz támogatást kért, az erők így kiegyenlítődtek, és i.e. 301-ben sor került a kor legnagyobb összeütközésére, az ipszoszi királyok csatájára. Szeleukosz a serege mellett magával hozta és bevetette a maurjáktól kapott ötszáz harci elefántját is, amely haderőnem ellen Antigonosz és Démétriosz katonái tehetetlenek voltak, és megsemmisítő vereséget szenvedtek, Antigonosz elesett a csatában, Démétriosz pedig elmenekült Épeiroszba. Kis-Ázsiát a győztesek három részre osztották, a nyugati részeket Lüszimakhosz, a keletieket Szeleukosz, a délit Kasszandrosz öccse, Pleisztarkhosz kapta meg.

Harc Makedóniáért

A háború után a korábbi öt hatalmi centrum helyett négy királyság jött létre, miután a diadokhoszok felosztották egymás között Antigonosz birodalomrészét. Mégis több király volt, mint királyság, mivel Démétriosz még mindig uralkodó volt, habár birodalom nélküli, s önkéntes száműzetését töltötte Épeiroszban. A megosztottság állandósult a hellenisztikus világban, s úgy tűnt, a diadokhoszok felhagytak azon törekvésükkel, hogy a birodalom egységét egyetlen vezető alatt újjáélesszék. Erre amúgy sem lett volna reális esély, ugyanis az uralkodói dinasztia fiági kihalása után nem volt potenciális királyjelölt a birodalom élére, az pedig, hogy valamelyik diadokhosz lenne az egész birodalom nagykirálya elképzelhetetlen volt, mert abban a pillanatban, hogy ezt valamelyikőjük kinyilvánítaná, a többek egységesen rátámadnak, hogy gátat vessenek törekvéseinek. A katonai opció sem látszott kivitelezhetőnek, hogy valamelyikük majd erővel egyesíti újra a birodalmat, a királyságok ereje nagyjából kiegyenlített volt, ezért elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyik közülük a többi fölé kerekedhetne, az pedig végképp, hogy le is tudná győzni őket.

A diadokhosz királyságok i.e. 301 után. Zöld: Kasszandrosz birodalma, narancs: Lüszimakhosz birodalma, sárga: Szeleukosz birodalma, lila: Ptolemaiosz birodalma.

Mindennek tudatában i.e. 301-től a diadokhoszok elismerték a fennálló új rendet, és tiszteletben tartották egymás befolyási övezeteit, de a háborúk kora ezzel még nem ért véget, bár néhány évre valóban béke köszöntött a diadokhosz államokra, amelyek ez idő alatt stabilizálódtak. A nyugalmas időszak végét jelentette, amikor i.e. 297-ben Makedónia elveszítette erőskezű uralkodóját, Kasszandroszt. A király halálakor az özvegy királyné, Thesszaloniké elérkezettnek látta az időt, hogy uralkodónőként is komolyabb szerepet vállaljon az ország irányításában. Három fia közül a legidősebb, IV. Philipposz korán meghalt, majd a két másik, II. Antipatrosz és V. Alexandrosz között kettéosztotta a királyságot. Viszont Antipakrosz túlságosan is az apjára ütött, telhetetlen becsvágyó volt, az egész országot a magáénak akarta, nem kívánt rajta osztozni sem az anyjával, sem az öccsével, akit amúgy Thesszaloniké jobban is kedvelt, ezért is tette meg társuralkodónak. I.e. 295-ben Antipatrosz végül megelégelte a közösködést, és cselekvésre szánta el magát: meggyilkoltatta az anyját, Alexandroszt pedig a következő évben elűzte királyságából. A trónfosztott király Épeiroszba menekült, Pürrhosz király (Aeacidész fia) udvarába, ahol találkozott Démétriosszal. Démétriosz alig várta, hogy újra fegyvert foghasson becsülete visszaszerzéséért, s nem is gondolta volna, hogy pont az egyik ősellensége fia fogja neki megadni a visszatérés lehetőségét, amikor Alexandrosz a segítségét kérte. Démétriosz azonnal kapott az alkalmon, s Pürrhosz segítségére támaszkodva vállalta, hogy visszaszerzi Alexandrosz trónját Antipatrosztól.

A támadás sikeres volt, Antipatrosz védelme gyorsan összeomlott, és a fiatal király az apósához, Lüszimakhoszhoz menekült Trákiába. Démétriosz hamar erőre kapott, sikert sikerre halmozott, és harci kedve azután sem nyugodott, hogy teljesítette az Alexandrosznak tett ígéretét, és visszaszerezte neki Makedóniát. Terjeszkedni kezdett a régióban, elfoglalta a Peloponnészoszt, Ciprust, a görög szigeteket, és Pleisztarkhosz-tól Kilikiát. Közben Antipatrosz szüntelenül ostromolta apósát, hogy katonai úton helyezze vissza trónjára, de Lüszimakhosz nem kívánt hadba vonulni az újra megerősödött ellensége ellen, egyedül semmiképpen sem. Antipatrosz nem fogadta el a király döntését, akaratosan követelőzött, mire Lüszimakhosz egy összeveszésük alkalmával meggyilkoltatta az idegesítő királyocskát.

I. Démétriosz portréja, római másolat.

Antipatrosz halálával Alexandrosz mégsem dőlhetett hátra, mert noha visszaszerezte királyságát, sőt többet is annál, a segítséget nyújtó Démétriosz harciassága egyre aggasztóbbá vált, jelenléte kellemetlen volt a fiatal király számára. Alexandrosz fenyegetőnek érezte Démétriosz túlzottan megnövekedett erejét, ezért i.e. 294-ben tervet szőtt a meggyilkoltatására. Erre egy estélyen került volna sor, de Démétriosz tudomást szerezett a merényletről, ami így meghiúsult. Démétriosz ezek után megelégelte a király hálátlanságát, és a merényletkísérletet követően bosszút forralt ellene. Másnap kegyesen bejelentette távozását Makedóniából, útra is kelt, s egy darabon Alexandrosz is elkísérte. Larisszában Démétriosz vacsorára invitálta a királyt, aki hanyag módon csupán néhány bizalmasával, katonai védelem nélkül jelent meg. Ez óriási hibának bizonyult, mivel Démétriosz parancsára a katonái mindannyiukat lemészárolták. Kasszandrosz utolsó fia, V. Alexandrosz halálával Nagy Sándor utolsó leszármazottja is meghalt, s a dinasztia leányágon is kihalt.

Démétriosz, mint aki jól végezte dolgát, elfoglalta a megüresedett makedón trónt, amivel újra országgal rendelkező uralkodó lehetett, és azonnal kolosszális tervei megvalósításába fogott. Nem más célt tűzött maga elé, mint, hogy újraegyesíti az alexandroszi birodalmat, természetesen saját uralma alatt, s ennek érdekében hatalmas hajóhadat építtetett, a források szerint i.e. 291-re ötszáz hadihajó állt készen a hódításra. Ez volt a kor legfejlettebb és mindenidők leghatalmasabb hadiflottája, amelyben 15-16 lapátos monstrumok is megjelentek, amelyekre korábban nem akadt példa. Démétriosz visszatérése ismét egy táborba terelte a diadokhoszokat, akik joggal érezhették fenyegetve magukat. Lüszimakhosz, Szeleukosz és Ptolemaiosz hadat üzentek Démétriosznak, de a szövetséghez csatlakozott Pürrhosz is, akinek területi követelései voltak Makedóniával szemben, amiket Démétriosz nem volt hajlandó teljesíteni. Ptolemaiosz i.e. 288-ban a távolabb eső területeket, Ciprust és Kilikiát foglalta el, míg Lüszimakhosz és Pürrhosz felbujtásának és támogatásának köszönhetően a görög városokban felkelés tört ki. Démétrioszt minden irányból ellenség vette körül délről Ptolemaiosz flottája, keletről Lüszimakhosz, nyugatról pedig Pürrhosz seregei közeledtek, ekkora túlerővel szemben az esélyei nem voltak túl rózsásak.

Lüszimakhosz portréja, római másolat.

I.e. 287-ben Pürrhosz betört Makedóniába, és a makedón katonák tömegével álltak át az épeiroszi királyhoz, ugyanis nem kívántak meghalni Démétriosz vesztett ügyéért. Az alattvalói által is elárult király úgy döntött, elhagyja királyságát, amit fiára, II. Antigonoszra hagyott azzal a hálátlan feladattal, hogy tartson ki az ellenséggel szemben, amíg ő a hadiflottával és a megmaradt hűséges katonáival támadást intéz Kis-Ázsia nyugati tartományai ellen, amivel visszafordulásra késztetheti Lüszimakhoszt, és ezzel legalább az egyik oldalról megszűntethetné a Makedóniára nehezedő nyomást. A Kis-Ázsia elleni invázió a kezdeti lendület ellenére hamarosan megfeneklett, ugyanis a hadsereget meggyengítették az ellátási nehézségek, az éhínség és a pestisjárvány. I.e. 286-ban Démétriosz irányt változtatott, előrenyomult Szíria, Szeleukosz hatalmas birodalmának adminisztratív központja felé, ahonnan az ázsiai királyságot irányították, Démétriosz tehát Szeleukosz legérzékenyebb pontjára kívánt végzetes csapást mérni, amivel kiüthetné egyik erős ellenfelét a háborúból, másrészt a partok menti katonai kikötők elfoglalásával stratégiai előnyre is szert tehetne. De számításai csődöt mondtak, a nagyszabású terv kivitelezése előtt Démétriosz megmaradt katonái is dezertáltak, nem voltak hajlandóak tovább harcolni urukért, inkább megadták magukat Szeleukosznak, aki végül Démétrioszt is fogságba ejtette. 

Démétriosz határtalan ambíciói áldozatává vált, de meglepő módon fiának, Antigonosznak sikerült kitartania Görögországban. Szétszórta Ptolemaiosz flottáját, így a tenger felőli fenyegetés megszűnt, majd a hosszú ideje ostromolt Athén is megadta magát neki. Makedónia ugyanakkor elveszett, Pürrhosz és Lüszimakhosz elfoglalta a királyságot, majd utóbbi kikergette onnan az épeiroszi királyt és seregét, és átvette az uralmat egész Makedónia felett. Démétriosz levelet írt fiának, amiben tájékoztatta fogságba eséséről. Nem voltak illúziói a sorsát illetően, kérte Antigonoszt, hogy ettől fogva tekintse őt halottnak, mivel rövid időn belül talán valóban az is lesz, valamint ha még ezek után kapna tőle levelet, az abban foglaltakat hagyja figyelmen kívül, mivel biztosan nem tőle fog származni az üzenet. Antigonosz is megírta a saját levelét, de ő Szeleukosznak címezte, akinek felajánlotta a görög területeket és saját magát, mint túszt apja szabadságáért cserébe. Szeleukoszt nem hatotta meg az ajánlat, válaszra sem méltatta, Démétrioszt pedig nem engedte szabadon, míg i.e. 283-ban meg nem halt, állítólag halálra itta magát. Holttestét viszont átadták Antigonosznak, aki nagy pompával temettette el.

Az utolsó diadokhoszok

I.e. 282-ben a sok mindent meg- és túlélt Ptolemaiosz is elhunyt, de előtte még hozott egy olyan döntést, mellyel nagyban befolyásolta a következő évek eseményeit. Legidősebb fia és örököse Ptolemaiosz Keraunosz volt, ám a király mégis a fiatalabbik herceget, Ptolemaiosz Philádelphoszt tette meg trónörökösének. Keraunosz apja halála után elmenekült Egyiptomból, és Lüszimakhosz udvarában talált menedéket, ahol mellesleg féltestvéreivel is találkozott: Arszioné királynéval, aki Lüszimakhosz felesége volt, és Lüszandrával, aki Agathoklész, a trónörökös neje volt. Arszioné éppen ebben az időben tervelte ki, hogy fiait teszi trónörökössé az által, hogy félreállítja a király első feleségétől született Agathoklészt az útból. Hamis vádakkal meggyőzte királyi férjét, hogy Agathoklész áruló, mire Lüszimakhosz kivégeztette a fiát. Keraunosz jobbnak látta távozni Arszioné közeléből, fogta a megözvegyült Lüszandrát és gyermekeit, s mielőtt a királyné velük is végezhetett volna, elmenekültek Szeleukoszhoz. 

Lüszimakhosz viszont a fiúgyilkossággal kinyitotta Pandóra szelencéjét, amivel az évek óta tartó stabil uralma végzetesen megingott. Tette óriási közfelháborodást keltett a királyságában, több városban is zavargások törtek ki és bizalmas emberei is sorra elhagyták a királyt. A belső válság mellett külső fenyegetéssel is szembe kellett néznie, mivel Keraunosz felbujtotta ellene Szeleukoszt, s újabb háború kitörése volt küszöbön. Szeleukosz azonnal meglátta az események kínálta lehetőségeket, vagyis Lüszimakhosz kárára nagyban növelhette hatalmát nyugaton, de Keraunosz révén akár még Egyiptomban is. I.e. 281-ben a kurupedioni csatában Szeleukosz legyőzte Lüszimakhosz hadseregét, ahol az utóbbi király is életét vesztette, amivel Szeleukosz lett az utolsó életben maradt diadokhosz, aki személyesen is ismerte Nagy Sándort. Szeleukosz megszerezte Lüszimakhosz birodalmát Kis-Ázsia nyugati területeitől, Trákián át egészen Makedóniáig, s ezzel egy váratlan helyzet állt elő, amire senki sem számított már hosszú évek óta: Egyiptom kivételével még egyszer utoljára egyesült Alexandrosz egykori birodalma!

II. Arszioné, mint egyiptomi királynő.

Az utolsó diadokhosz azonban nem sokáig élvezhette a hatalmas birodalom feletti uralmat, ugyanis a számító Keraunoszt megrészegítette a gondolat, hogy egy világra kiterjedő hatalom csak egy karnyújtásnyira van tőle, és nem kell mást tennie csak utánanyúlnia és megragadnia! Annyira vágyott rá, hogy bármilyen őrültségre és kegyetlenségre hajlandó lett volna érte, el is szánta magát a cselekvésre, és i.e. 281 szeptemberében meggyilkolta Szeleukoszt és feleségül vette saját nővérét Arszionét, Lüszimakhosz özvegyét. Keraunosz azt képzelte, hogy ezzel megszerezte a teljes uralmat a birodalom felett, és hogy ő lett az új Nagy Sándor, de csalódnia kellett, mert csupán Makedóniában és Trákiában tudta érvényesíteni hatalmát. A Kis-Ázsiától keletre elterülő hatalmas területeket Szeleukosz fia, Antiokhosz tartotta a kezében, Philádelphosz pedig rendületlenül uralta Egyiptomot, s Keraunosz igénye ezekre a királyságokra senkit sem érdekelt. Arszioné sem repesett az örömtől az új házasság miatt, és nem hozva szégyent magára, új férje ellen is szervezkedni kezdett. Ez úttal azonban nem volt olyan sikeres, mint Agathoklész befeketítésével és meggyilkoltatásával. A nővér-feleség lebukott, Keraunosz kivégeztette két fiát, míg a harmadik elmenekült északra, Arszioné pedig Egyiptomba, ahol feleségül ment másik királyi öccséhez, Philádelphoszhoz, és Egyiptom királynéjaként élte további életét.

A diadokhoszok után

Szeleukosz fia, Antiokhosz nem örökölte apja tehetségét, gyengekezű uralkodó volt, aki nem tudta egyben tartani hatalmas birodalmát, Makedónia, Görögország és Trákia Keraunosz kezére került, míg területek váltak le Kis-Ázsia északi részén és Kappadókia is újra függetlenedett. Apja meggyilkolása miatt sem izgatta túl magát, szenvtelenül békét kötött annak hidegvérű gyilkosával, Keraunosszal, és nem fontolgatott bosszút ellene, inkább a megmaradt, de még így is jelentős méretű birodalmába zárkózott, és nem avatkozott be a makedón ügyekbe.

Ugyanígy cselekedett Philádelphosz is Egyiptommal, de nem úgy Démétriosz fia, Antigonosz, aki évekig meghúzta ugyan magát Görögországban, ám valójában csak a megfelelő pillanatra várt, hogy visszatérhessen, amit Szeleukosz meggyilkolásakor látott elérkezettnek. Összegyűjtötte erejét, és Makedónia felé vonult, hogy meghódítsa apja egykori királyságát. Keraunosz viszont nem kívánta elveszíteni frissen megszerzett országát, felkészülten várakozott, majd sikeresen vissza is verte a támadást, Antigonosznak pedig megszégyenülten vissza kellett vonulnia.

Keraunosz királyságára mégsem köszöntött béke, mert hamarosan újabb, eddig példátlan módon külső fenyegetéssel kellett szembenéznie. Még Lüszimakhosz idejében a Duna vonalán hatékony erődrendszert építettek ki, hogy északról a nomád népek ne háborgassák a királyságot. A kiújuló háborúk miatt katonákat és erőforrásokat vontak el az erődről, aminek a védelme meggyengült, ezt pedig a nomádok legdominánsabb népe, a kelták is észleltek, és ki is használtak. I.e. 280-279-ben a kelta hordák átlépték a Dunát és elözönlötték a hellenisztikus birodalmakat, végigpusztították Trákiát, betörtek Makedóniába, a görög területekre és egészen Kis-Ázsia közepéig is eljutottak. Keraunosz megpróbálta felvenni velük a harcot, de elbukott, a kelták szétverték seregeit, és őt magát is lemészárolták.

II. Antigonosz portréja egy korabeli érmén.

A kelták káoszt és pusztulást hoztak Makedóniára és a görög területekre, s a közel két évig tartó anarchiában trónkövetelők sora váltotta egymást. Végül Antigonosz i.e. 277-ben, a lüszimachiai csatában döntős vereséget mért a betolakodó keltákra, és kiűzte őket a hellén területekről. Antigonosz ezután minden erejét a makedón trón megszerzésére fordította, meg is döntötte az akkori bitorló uralmát, és megszerezte apja és nagyapja egykori koronáját, s egy rövid megszakítással ugyan, de közel negyven évig uralkodott Makedóniában.

A diadokhoszok halálával a nagy háborúk kora is lezárult, habár az ellenségeskedés az utódok utódai között sosem szűnt meg igazán. A diadokhoszok közül a legtöbben dicstelenül távoztak az élők sorából, gyilkosság, merénylet vagy fogságba esés áldozataivá váltak. Az egyetlen kivétel Ptolemaiosz volt, aki birodalma biztonságában, békés körülmények között hunyhatta le a szemét. A közel ötven évig, szinte megállás nélkül tomboló diadokhosz háborúk mindvégig megmaradtak Alexandrosz egykori birodalmának keretei között. A birodalom felosztására többször is sor került, új királyságok születtek és régiek tűntek el, míg végül három nagyobb államalakulat maradt fenn: az Antigonida (Makedónia), a Szeleukida (Szíria-Ázsia) és a Ptolemaida (Egyiptom) birodalom. Makedóniában II. Antigonosz utódai i.e. 167-ig uralkodtak, amikor is Róma elfoglalta a királyságot. Száz évvel később, i.e. 64-ben ugyanerre a sorsra jutottak Szeleukosz utódai is, míg végül, i.e. 30-ban a Ptolemaioszok Egyiptoma is elbukott Rómával szemben, mely történet összefonódott a diadokhoszok utolsó uralkodói leszármazottjának a sorsával, aki nem más volt, mint a Ptolemaiosz családjából származó, a történelem egyik leghíresebb királynője: Kleopátra. (Kleopátra gyermekeiről itt olvashatsz bővebben.)

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei

Források:

Bosworth, A. B. [2002]: Nagy Sándor: a hódító és birodalma, Osiris Kiadó.

Kertész István [2000]: Hellénisztikus történelem, História Kiadó.

Németh György – Hegyi W. György [2011]: Görög-római történelem, Osiris Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Aeacides_of_Epirus
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_IV_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_the_Great
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_V_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Antigonus_I_Monophthalmus
https://en.wikipedia.org/wiki/Antigonus_II_Gonatas
https://en.wikipedia.org/wiki/Antiochus_I_Soter
https://en.wikipedia.org/wiki/Antipater
https://en.wikipedia.org/wiki/Antipater_II_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Arsinoe_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Babylonian_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Ipsus
https://en.wikipedia.org/wiki/Cassander
https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Cynane
https://en.wikipedia.org/wiki/Demetrius_I_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Diadochi
https://en.wikipedia.org/wiki/Eurydice_II_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Eurydice_(wife_of_Antipater_II_of_Macedon)
https://en.wikipedia.org/wiki/Heracles_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Leonnatus
https://en.wikipedia.org/wiki/Lysimachus
https://en.wikipedia.org/wiki/Olympias
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Babylon
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Triparadisus
https://en.wikipedia.org/wiki/Parysatis_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Perdiccas
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_III_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_I_Soter
https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_Keraunos
https://en.wikipedia.org/wiki/Roxana
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_War_of_the_Diadochi
https://en.wikipedia.org/wiki/Seleucus_I_Nicator
https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Rhodes_(305%E2%80%93304_BC)
https://en.wikipedia.org/wiki/Stateira_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Thessalonike_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Wars_of_the_Diadochi

A Hunyadiak egyetlen királyt adtak csupán Magyarországnak, szerepük mégis meghatározó volt hazánk történetében. Hunyadi Mátyás az egyik, hacsak nem a legismertebb királyunk volt, életéről és uralkodásáról könyvek tucatjai mesélnek nekünk, története a legtöbbünk számára jól ismert. De mi a helyzet egyetlen fiával, Corvin Jánossal? A történelemkönyvek jó, ha egy-két mondatot szentelnek a dicstelen sorsú királyfinak, aki nagy felelősséget kapott örökül, de nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Jelen írásom részletesebben kívánja bemutatni Corvin János életútját a kezdetektől, egészen a Hunyadi-ház kihalásáig.

Mátyás és a nők

I. (Hunyadi) Mátyás (ural. 1458-1490) tizenöt évesen került Magyarország trónjára, és huszonegy éves korára már kétszeres özvegy volt. Első feleségét, Cillei Erzsébetet 1455-ben, a másodikat, Podjebrád Katalint 1464-ben veszítette el. Mindkét házassága gyermektelenül ért véget (mint tudjuk a harmadik is azzal fog). A királynak dinasztikus okokból ajánlatos lett volna újranősülnie, tekintve, hogy Mátyás volt a Hunyadi család egyetlen élő férfileszármazottja, bátyjának, a néhai Lászlónak nem születtek gyermekei, és amennyiben Mátyás is hasonlóan jár, akkor halálakor az 1463-as bécsújhelyi szerződés lép érvénybe, amely alapján királysága a Habsburgokra száll. Ugyanakkor nem volt egyszerű feleséget szerezni a nagy múltú európai dinasztiák leányai közül, mivel ezek a történelmi famíliák úgy tekintettek a Hunyadiakra, mint egy „felkapaszkodott” családra, akik közül Mátyás csak a szerencsés véletlennek köszönhette a koronáját. A legtöbb régi dinasztia ódzkodott egy „ilyen” királyhoz adni leánygyermekét, a kisebb államocskák családjai viszont nem voltak ilyen finnyásak, a német fejedelemségek között számos érdeklődő akadt volna, de a főurak nem akartak német királynét az országba (talán Gertudis emléke még kétszáz év után is kísértette őket?). A lengyel „barátaink” kerek-perec elutasították, hogy királylányt adjanak Mátyáshoz, III. (Habsburg) Frigyes német-római császárnak (ural. 1452-1493) pedig csak egyetlen lánya volt, aki 1465-ben született, vagyis egy jó ideig még nem lehetett kiházasítani.

A folyamatos kikosarazás ellenére Mátyás nem bánkódott sokat, inkább kiélvezte független éveit, nem egyszer talán túlságosan is… Gyakorta ostromolta szerelmével a gyengébbik nem képviselőit, kirívó eset volt például, amikor külhoni hadjárata során a sziléziai városok polgárai panasszal éltek, hogy a magyar király túlzott figyelmet fordít lányaikra és feleségeikre. 1470-ben viszont egy futó kalandnak induló afférból szerelem lett. Mátyás és III. Frigyes császár Bécsben tartotta csúcstalálkozóját, ahol egy táncmulatság alkalmával a magyar király megismerkedett egy egyszerű, de tehetős stein-i polgárlánnyal, Edelpeck Borbálával. Kapcsolatuk hamar komolyra fordult, olyannyira, hogy a király Budára is magával vitte kedvesét, és állítólag még azt is fontolgatta, hogy feleségül veszi. Házasságra végül nem került sor, de 1473-ban megszületett közös gyermekük, János.

Aragóniai Beatrix királyné és Hunyadi Mátyás márványportréja.

A politika és az államérdek azonban hamar véget vetett a szerelmi idillnek. 1474 őszén híre jött, hogy a nápolyi király Mátyáshoz adná leányát, Aragóniai Beatrixot, akiben nem keltett volna jó benyomást, amint Budára érkezésekor ott találja férje mellett annak szeretőjét is... Sok év után végre sikerült tető alá hozni egy uralkodóhoz méltó házasságot az egyik tekintélyes európai dinasztia leányával, s Mátyás is tudta, hogy ezt nem teheti kockára azzal, hogy folytatja viszonyát Borbálával, ezért 1475-ben tisztességes honorárium fejben elparancsolta az országból, de a kisfiúkat magánál tartotta a budai udvarban.

Mátyás és Beatrix házasságára elég későn, 1476 decemberében került sor. Az itáliai leány azonnal levette a lábáról a királyt, házasságuk boldognak volt mondható, legalábbis kezdetben, egyetlen dolog árnyékolta csak be a románcot: Beatrix meddő volt. Semmi remény nem volt ár, hogy Mátyásnak törvényes utóda születhessen új feleségétől, ezért egy idő után a király az egyetlen, bár törvénytelen fiát próbálta örökösévé tenni. Ám ebben a szándékában pont Beatrix volt legfőbb ellenlábasa, aki férje halálát követően uralkodónő szeretett volna lenni Magyarországon, ez pedig óhatatlanul is a királyfi és a királyné közti konfliktushoz vezetett.

A fiatalkor

Corvin János 1473. április 2-án született Budán. A szülés alatti komplikáció miatt, vagy talán azért, mert rosszul fogták meg a gyermek egyik lábát, János élete végéig sántított. Törvénytelen gyermek lévén, nem kaphatta meg apja vezetéknevét, ezért a Hunyadiak címerállata, a holló latin nevét, a Corvint adták neki, keresztnevét pedig a legendás nagyapa, Hunyadi János kormányzó emlékére kapta. A király Besztercebányán biztosított kényelmes és nyugodt életet Borbálának, aki a kezdeti években itt nevelte fiúkat.

János anyjának viszont 1475-ben - a fentebb részletezett okokból - távoznia kellett az országból. Mátyás egy osztrák kastélyt jelölt ki tartózkodási helyéül, földbirtokkal, grófnői címmel és egy férjjel, egyetlen kikötés volt csupán, többé nem hagyhatta el birtokát! János az apjánál maradt Magyarországon, de nevelését a nagyanyja, Szilágyi Erzsébet felügyelte, míg tanulmányait Taddeo Ugoletti, a Corvina könyvtár vezetője irányította, s idővel nagy műveltségre tett szert, és több nyelven is kiválóan beszélt. 1479-ben Mátyás a fiaként ismerte el Jánost, amivel királyi herceg vált belőle, ám ekkor még nem vetődött fel komolyan a trónörökössé tétele, ugyanis a király (talán a fiú sántasága miatt) egyértelműen egyházi pályára szánta, s ebbéli szándékát erősíti, hogy 1480-ban Jánost jelölte Győr püspökének.

1482-re azonban egyértelművé vált, hogy Beatrix királynénak nem lehet gyermeke, Mátyásnak pedig komolyan fontolóra kellett vennie a lehetőségeit, hogy abban az esetben, ha valóban nem születik törvényes örököse, akkor kire fogja hagyományozni királyságát és egész életművét? Ott volt persze a válás lehetősége, és egy új királyné feleségül vétele, aki talán fiút szülhetne neki, de akkoriban az uralkodók házasságának felbontását csak a pápa engedélyezhette, és azt is hosszú évek perlekedése után mondták csak ki, arra pedig bizton lehetett számítani, hogy Beatrix nem fog szó nélkül beleegyezni az eltaszításába. Mátyás pedig a maga negyven évével már idősnek számított abban a korban, nem engedhette meg magának a többéves pereskedést, majd belevágni egy újabb házasságba, és még gyereket, esetleg gyerekeket nemzeni egy másik királynénak, az idő sürgetett.

Mátyás király birodalma.

Hosszas mérlegelés után a király úgy döntött, a válás és újraházasodás helyett könnyebb lehetőségnek kínálkozik természetes (fattyú) fiát, Jánost az örökösévé tenni, ám mint később kiderült, e tervének kivitelezése előtt is rengeteg buktató állt. Annak ellenére, hogy Mátyás magabiztosan és erős kézzel kormányozta országát, elfogadtatni egy fattyú trónöröklési jogát a főurakkal és a külföldi dinasztiákkal, kemény diónak számított, de nem lévén veszteni valója, belevágott. Első lépésben gondoskodott János trónörököshöz méltó neveltetéséről, s folytatta az 1479-től bevett szokását, hogy vagyonnal és címekkel halmozza el fiát, amivel egy esetleges trónharc megvívásához szükséges anyagi hátteret kívánt biztosítani számára. Jánosnak adományozta Árva, Gyula, Hunyad, Krapina, Likava, Lippa, Munkács, Sáros és Solymos várát, a bajmóci, maróti és siklósi uradalmakat és több főispánságot. János egyszeriben a leggazdagabb főurakat is megszégyenítő vagyonra tett szert, olyannyira, hogy Mátyás halálkor gazdagabb volt, mint a két utána következő család – a Szapolyaiak és az Újlakiak – együttvéve!

1484-85-ben, a fiatal János herceg apjával tartott az osztrák hadjáratra, és Bécs elfoglalásakor a város polgárai a tizenkét éves fiú előtt tettek hűségesküt. A hódítások következtében külhoni területekhez is hozzájutott, köztük a troppaui és sziléziai hercegségekhez. 1484. november 25-én Mátyás ellátogatott volt szerelme, Borbála Bécs melletti kastélyába, ahová talán János is elkísérte, és így újra találkozhatott anyjával. Királyi engedéllyel az asszony egy időre Bécsbe költözhetett, talán épp azért, hogy közel lehessen fiához, és esetleg Mátyáshoz is? Ez után viszont soha többé nem találkoztak, Borbála tíz évvel később, 1495 februárjában, Klosterneuburgban hunyt el.

1486-ban Mátyás hatalma csúcsán kiadta nagyszabású törvénykönyvét, mellyel három célt kívánt elérni. Először is törvényalkotó uralkodóvá válni, másrészt az új szabályozásokkal kedvezni akart a megyei nemességnek, mely gesztussal a harmadik célját támogatta meg, vagyis fia trónutódlása mellé kívánta állítani ezt a jelentős létszámú réteget. A nemesség valóban örömmel fogadta a királyi kedvezményeket, más kérdés viszont, hogy cserébe nem igazán akartak adni semmit se…

Corvin János 1486-ban.

Beatrix királyné keserűséggel a szívében szemlélte, ahogy férje fattyú fia érdekében tevékenykedett. Az asszony gyűlölte Jánost, akinek puszta léte is arra emlékeztette, hogy nem képes a legfontosabb királynéi feladatát teljesíteni: gyermeket szülni a férjének és örököst adni az országnak, míg egy másik nő ezt megtette, és ennek az eredménye Beatrix szeme előtt járt kelt, mintegy az orra alá dörgölve hiányosságát. Ráadásul Beatrixnak hatalmi ambíciói is voltak, Mátyás halála után Magyarország királynője szeretett volna lenni, de vágya útjában állt János, aki iránt csak növekedett a gyűlölete, miközben kénytelen volt végignézni, ahogyan a hatalom reménye fokozatosan kicsúszik a kezéből, és mindinkább János felé áramlik. Míg Mátyás a fia útját egyengette a trón felé, addig a királyné mindent megtett, hogy ezt meggátolja. János egy megfelelő dinasztikus házassággal még előnyösebb pozícióba kerülhetett volna a trónöröklés tekintetében, és Mátyás meg is szerezte neki a milánói herceg lánya, Sforza Bianka Mária kezét. 1487. november 25-én János távollétében (per procuram) sor került a menyegzőre, ám egyesek szerint Beatrix mesterkedései folytán a pár sosem találkozott egymással. Valójában maga Mátyás is késleltette Bianka Magyarországra hozatalát, mivel az utolsó pillanatig reménykedett egy tekintélyesebb uralkodói családból származó hercegnővel kötendő házasságban, ezért a frigy mindvégig névleges maradt.

1489-ben a királyné kétségbeesett haragjában és a bosszúvágyától vezérelve odáig ragadtatta magát, hogy János anyját, Borbálát boszorkánysággal vádolta meg! Azt állította, hogy a király volt szeretője megátkozta őt, hogy ne lehessen gyermeke. Ezzel nem csak az asszonyt, de Jánost is bántani akarta, végül Mátyás közbeavatkozására az ügyből nem lett semmi. Egy napon aztán a király és a fia felkereste a királynét, hogy megbeszéljék, és elrendezzék egymás között a nézeteltéréseket, de Beatrixban továbbra is forrt a gyűlölet lángja, és a beszélgetés közepén dühösen Jánosra ordított, hogy ő nem más, mint egy „kurva gyermeke” („figliolo della puttana”)! Mátyás látta, hogy a nőben olyan engesztelhetetlen harag lakozik a fia iránt, amit nem lehet megbékíteni, többé nem is próbálkozott ezzel.

Uralkodásának utolsó évében Mátyáson elhatalmasodott a bizonytalanság érzete abban a kérdésben, vajon jó döntés volt-e Jánost utódjának jelölni? 1489 nyarán még megeskette az ország méltóságit és a városokat, hogy halála után fiát koronázzák királlyá, aztán októberben, mintha csak meggondolta volna magát, felajánlotta a magyar koronát III. Frigyes fiának, Habsburg Miksának! Mátyás is belátta volna, mint a főurak többsége, hogy János herceg nem a legrátermettebb jelölt a Királyság élére? Bármi is járt a fejében, az ajánlata komoly volt, mely egyik kitétele az volt, hogy Corvin János megkaphassa Bosznia és Horvátország Királyságát, valamint a Habsburgok visszakapnának az elfoglalt ausztriai területekből bizonyos részeket, ám Frigyes kimondottan Alsó-Ausztriát követelte, amiről Mátyás nem volt hajlandó lemondani. A felek nem jutottak dűlőre, az ajánlatot elvetették, a trónöröklés kérdésében pedig Mátyás visszatért eredeti tervéhez, hogy Jánost magyar királlyá teszi. Az ország méltóságai viszont esküjük ellenére nem gondolták úgy, hogy János uralkodásra termett, viszont az is az érdekeikkel ellentétben állt, hogy egy erőskezű királyt helyezzenek a trónra. Maguk akarták az országot irányítani, és befolyással akartak rendelkezni a jövőbeli uralkodó felett, de természetesen, amíg Mátyás életben volt, ezt nem hangoztatták, csak engedelmesen teljesítették a király parancsait, tették neki az ígéreteket, hiszen jól tudták, a halála közel van, és már csak kevés ideig kell elviselniük szeszélyeit.

Harc a trónért

1490 tavaszán Mátyás Beatrix és János társaságában Bécsbe utazott. Még az utolsó pillanatokban is egyengette fia jövőjét, és igyekezett a lehető legelőnyösebb helyzetbe juttatni őt. Jánosnak adományozta a budai várat, a könyvtárral és a kincstárral együtt, útközben átadta neki az ország legjelentősebb várainak a kulcsait, mint a pozsonyi, a komáromi, a visegrádi és a tatai várét, de a Szent Korona kulcsait is megkapta. Bécsbe Mátyás már megtört emberként érkezett, és néhány hét múlva, április 6-án elhunyt (a megmérgezésének eshetőségét most nem részleteznénk, de egyes elméletek szerint Beatrix mérgezte meg a királyt). Bécsben a királyi kormányzótanács vette kézbe az ország irányítását, mely testület vezetője Beatrix királyné és Corvin János volt. Nehéz helyzettel kellett szembenézniük, ugyanis a király halálával hatályukat vesztették az általa megkötött fegyverszüneti egyezmények, így várható volt a törökök és a Habsburgok támadása, másrészt a felbukkanó trónkövetelők is fegyveres úton próbálhatnak érvényt szerezni követeléseiknek, egyszóval az ország vérszemet kapott ellenségekkel volt körbevéve.

Hans Burckmayr: Mátyás halála, 1515. A szakállas agastyán király-ábrázolás nem hiteles, de a halálára várakozó főurakat jól szemlélteti a metszet.

Trónkövetelőkből pedig nem volt hiány. A Lengyelországot, Litvániát és Csehországot uraló Jagellók sosem ismerték el a Hunyadiak uralmát Magyarországon, akik szerintük „puccszerűen” jutottak hatalomra, és (nyilván) saját jogukat hangsúlyozták a magyar trónra, mivel rokonságban álltak az „utolsó törvényes királlyal” V. Habsburg (Utószülött) Lászlóval (ural. 1444-1457), ez alapján Jagelló Ulászló cseh király (ural. 1471-1516) magának követelte a koronát. Mellette a Habsburgok is felbukkantak, akiknek viszont megalapozottabb volt az igényük, mivel az 1463-as bécsújhelyi szerződést maga Mátyás írta alá, amelyben vállalta, hogy törvényes örökös hiányában a halála után a Habsburg-házra száll a Magyar Királyság, jelen esetben a német királyra, Miksára. A helyzetet bonyolította az özvegy királyné ambíciója is, aki férje halálával sem szándékozott lemondani hatalmáról. Az hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a főurak nem fognak királynőt csinálni belőle, ám házasság révén még megtarthatja befolyását az országban, ebből kifolyólag, és személyes ellenszenve miatt sem támogatta mostohafia, Corvin János trónigényét.

Corvin János, akit apja évekig az uralkodásra készített fel, joggal várta, hogy a főurak záros határidőn belül megkoronázzák. Azonban csalódnia kellett, a bárók egy részének esze ágában sem volt teljesíteni Mátyás végső akaratát, hogy Corvinból magyar királyt csináljanak. Döntésüknek három oka volt, egyrészt külpolitikai oka, másrészt nem találták uralkodásra alkalmasnak Jánost, valamint személyes sérelmek miatt sem akarták őt ilyen kegyben részesíteni. Meg kell hagyni, megalapozott volt a báróknak a félelme, hogy János esetleges királlyá koronázását követően a külföldi katonai támadás elkerülhetetlen lenne, esetleg több irányból is, amivel az ország kilátástalan helyzetbe kerülne, s politikai súlya a régióban végzetesen lecsökkenne. Bizonyos, hogy János királyságát se a Jagellók, se a Német-római Birodalmat uraló Habsburgok nem fogadnák el, akik katonai erővel is érvényesítenék érdekeiket, másrészt a török jelenttette veszély sem volt elhanyagolható, tekintve, hogy a Mátyás által kötött béke a király halálával semmissé vált. Magyarország tehát három ellenséges hatalom közé szorulna, mely helyzetből egymagában nem sok eséllyel kerülhetne ki. Ha viszont egy Habsburg vagy egy Jagelló jelöltet helyeznének a trónra, akkor azok a többi országuk haderejét és jövedelmét is a Királyság védelmére fordíthatnák a török és/vagy a trónkövetelőkkel szemben. Belátva mindezt sokan azonnal elvetették János igényét, és jobbnak találták valamelyik külföldi uralkodót támogatni vele szemben, a kérdés már csak az volt, hogy melyiket? Habsburg Miksának jogilag valóban megalapozott volt a követelése, de ő volt a német-római császári cím várományosa is, Magyar Királysága emellett eltörpülne, és csak egy háttér országul szolgálna a nyugati törekvéseihez, míg a magyar főurak a budai székhelyén uralkodó királyt kívántak a trónra helyezni. Ugyanakkor nem akartak erőskezű uralkodót sem szolgálni, elég volt Mátyás „önkényeskedéséből”, és Miksánál sokkal inkább irányíthatóbbnak látszott a lengyel Ulászló, ezért hamar felé billent a mérleg nyelve.

Corvin János azonban meg is felelhetett volna az irányíthatóság feltételének, de a helyzete nem volt ilyen egyszerű. A külpolitikai okokon túl a bárók a Mátyás alatt „elszenvedett” sérelmeikért is elégtételt kívántak venni a királyi hercegen, akinek mellesleg semmi köze nem volt apja belpolitikai döntéseihez, azon kívül, hogy azok kedvezményezettje volt. Való igaz, hogy Mátyás az utolsó éveiben gátlástalanul növelte fia vagyonát a főurak kárára, a kihalt családok birtokait rendre János kaphatta meg, de nem egy példa akadt arra is, hogy a király mondvacsinált indokokkal koboztatott el birtokvagyonokat, mint például a Perényiekét, amiket aztán szintén fiának juttatott. Ennyi több mint elég volt a féltékeny vagy épp sérelmet szenvedett bárók számára, akik most elérkezettnek látták az időt a bosszújuk megvalósítására, amivel megfoszthatták a Hunyadi fattyút az atyai örökségtől. Viszont be kellett ismerniük, hogy János még a korona nélkül is az ország legnagyobb vagyonával rendelkező személye volt, ami kiváló alapot jelenthetett számára, ha úgy döntene, hogy harcot indít a trón megszerzéséért, ezért a főuraknak ajánlatos volt visszafogniuk magukat, és finoman kezelniük a herceg kényes ügyét.

João do Cró: II. Ulászló király, 1509.

A gyűlést viszont hamarosan be kellett rekeszteni, ugyanis Bécs nem volt többé biztonságos helyszín a kormányzótanács számára, mivel az osztrák területeket a Habsburgok akár erővel is, de vissza akarták venni, így a tanácstagok, Mátyás holttestével együtt hajóra szálltak Buda felé. Április 17-én megálltak Komáromban, ahol összehívták a királyválasztó országgyűlést, amit azonnal a bizalmatlanság szelleme lengett körül, és a következő másfél hónapban a tanácstagok érdekeik hatékonyabb érvényre juttatása végett támogatókat és hadsereget gyűjtöttek maguk köré. Közben az uralkodó halálának híre gyorsan terjedt az országban, és a különböző frakciók azonnal mozgásba lendültek, hogy saját jelöltjüket segítsék a megüresedett trónra. Ugyanakkor mindennapossá vált a bandákba verődött harcosok garázdálkodása az országban, amiről a kormányzótanács nem vett tudomást, csak a királyválasztással foglalkozott, miközben a lakosság biztonsága nem volt többé garantált, minden egyes nap bizonytalanabbá vált, és hamarosan egyre többen visszasírták Mátyás uralkodásának békés napjait.

Április 25-én szerény körülmények között sor került Mátyás temetési szertartására Székesfehérváron. János még ekkor sem sejtette, hogy nem őt akarják megkoronázni, és hogy már javában folyt a szervezkedés az új királyjelölt behívásáról. Beatrix felismerte, hogy egy személyben esélye sincs magyar uralkodónővé válnia, de eltökélte, hogy mindent elkövet, hogy megakadályozza Corvin Jánost a koronához való hozzájutásban, ezért összefogott a bárókkal, akik Ulászlót hívták meg a magyar trónra. Június elején aztán megnyitották a rákos mezei országgyűlést, ahol már a kezdetekben az volt a cél, hogy Jánossal is elfogadtassák Ulászló személyét, és meggyőzzék a herceget, hogy mondjon le trónigényéről, cserébe pedig megtarthatja összes birtokát. Ezeket június 17-én egyezményben rögzítették, valamint kiegészítésként felajánlották Jánosnak a Bosznia királya, Szlavónia hercege, valamint Horvátország és Dalmácia örökös bánja címeit is, továbbá megtarthatta az apja által neki juttatott várakat, kivéve Budát, Visegrádot és Nándorfehérvárt. Mindez kimondottan gáláns ajánlatnak tűnhetett, de jobban szemrevételezve az uradalma alá került területeket láthatjuk, hogy azok éppen a török határon helyezkedtek el, ebből kifolyólag Jánosra hárult volna a végvári védelem ellátása, ami rendkívüli kötelességeket rótt volna a királyfira, nem beszélve a költségesekről, amit még birtokai teljes bevételeiből sem tudott volna finanszírozni, ahhoz mindenképpen országos segítségre lett volna szüksége. Ráadásul ezekért a címekért olyan kulcsfontosságú várakról és birtokokról kellett lemondania, amivel jelentősen meggyengítette volna saját hatalmi pozícióját, amit pedig apja évekig építgetett számára. Mindezzel a főurak nagyon is tisztában voltak, nem véletlenül foglalták ezeket a feltételeket az ajánlatukba…

János azonban fiatal volt, mindössze tizenhét éves, és hiányzott belőle apja erélyessége és határozottsága. Végül elfogadta a bárók ajánlatát, amivel egy szempillantás alatt lemondott arról a jövőről, amit Mátyás szánt neki az ország élén, pedig a nemesség több mint egyharmada az ő trónkövetelését támogatta, de szerencsétlen módon hívei távol voltak a fővárostól, az ellenpárt pedig gyorsan kihasználta befolyásolhatóságát és lebeszélték a trónigényéről. Azonban nem sokkal később a Corvin mellett álló délvidéki nemesek megérkeztek seregeikkel Budára, és meggyőzték a herceget, hogy fogjon fegyvert a jogos örökségéért. János hallgatott rájuk (is), semmisnek nyilvánította a korábbi egyezményt, majd magához vette a Szent Koronát és a kincstár egy részét, s támogatói seregével Székesfehérvárra indult, míg a kincstár maradék tartalmát és a Corvinákat egyik emberére bízta, aki a főurak elől elzárta azokat a budai várban. A terv az volt, hogy a délvidéki nemesek puccsszerűen megkoronázzák Corvint, ám a koronázóvárost nem érték el, ugyanis ellenfeleik még idejében megszervezték a város védelmét, ezért az ostrom helyett a Corvin-párt Dél-Magyarország felé vette az irányt, ahol még több híve várt a hercegre, akikkel egyesülve ütőképesebb sereget szervezhettek. Útközben azonban felütötte a fejét a táboron belüli széthúzás (városok és nemesek), ami lassította az előrejutásukat, de még nagyobb csapást jelentett ügyükre, hogy Corvin képtelen volt az erős zsoldossereget (Fekete Sereg) a saját oldalára állítani.

A Philostratus krónika egyik iniciáléján a fiatal Corvin János látható a Fekete Sereg címer-pajzsával a kezében, noha a zsoldossereget sosem tudta maga mellé állítani.

Corvin János hirtelen döntése megdöbbentette ugyan a királynét és a bárókat, viszont nem tétlenkedtek sokáig, hanem egyesítették seregeiket, és Corvinék után küldték. János azonban az úton ismét meggondolta magát, visszakozni próbált, és vissza akart menni Budára. Hívei ezt nem hagyhatták, zsarolással magukkal kényszerítették, ám addigra az utánuk küldött hadsereg beérte őket, és július 4-én Csontmezőnél csatára került a sor, amelyben könnyedén legyőzték a délvidékieket. Szerencséjükre a támadókat túlságosan lefoglalta a kincstár kifosztása, így az iszonyatos felfordulásból Pécsre tudták menekíteni Jánost. Ennek ellenére az erős támogatás nélkül maradt Corvin helyzete kilátástalannak látszott, a budai vár is megnyílt ellenségei előtt, ami után ő maga is megadta magát, és újra elfogadta a bárók ajánlatát (amelyből már kivették a Bosznia királya címet), a Szent Koronát pedig elküldte Visegrádra.

Felvetődhet a kérdés, hogy a délvidéki főurak miért nem koronázták királlyá Corvin Jánost az első adandó alkalommal, hiszen náluk volt a Szent Korona. A XIII. századtól alakult ki a magyar királykoronáz sajátos hármas feltételrendszere, amelyeknek maradéktalanul teljesülniük kellett a szertartáskor, hogy a megkoronázott személyt valóban Magyarország törvényes királyának lehessen tekinteni. A feltételek: Székesfehérváron, a Szent Koronával az esztergomi érsek koronázhat királyt. Corvin János esetében ebből csak egy feltétel volt adott, a Szent Korona, ami valóban jelentős, de mégsem lett volna elég ahhoz, hogy elfogadtassák ellenfeleikkel Jánost, mint törvényes uralkodót. Károly Róbertet például háromszor is megkoronázták, amiből csak a harmadik alkalom volt elfogadható, amikor mindhárom feltétel kifogástalanul teljesült. Ettől függetlenül a déli főurak még megkoronázhatták volna Corvint, talán azért késlekedtek, mert meg sem fordult a fejükben, hogy ellenfeleik ilyen gyorsan reagálnak, és utánuk küldenek egy erős hadsereget. Előrelátásuk hiánya a katasztrofális csatavesztésen túl, ügyük elvesztését is eredményezte.  

1490. július 15-én az országgyűlés ünnepélyes keretek között megválasztotta Jagelló Ulászlót magyar királynak. Beatrix királyné elérte, hogy kötelezzék Ulászlót, vegye őt feleségül, amit a király nem szívesen, de megtette, mivel szüksége volt az asszony befolyására és pénzére, hogy uralmát stabilizálhassa Magyarországon (tíz évvel később elváltak, a királynét pedig eltávolították az országból). Az új király augusztusban érkezett Budára, ahol Corvin János elébe járulva elismerte uralkodói jogait és kifejezte alattvalói hűségét. Szeptember 18-án, Székesfehérváron sor került a koronázási szertartásra, amelyen megalázó módon János vitte a Szent Koronát az uralkodó elé.

A Délvidék ura

Corvin János szeszélyessége a trónutódlási tárgyalásokkor és harcokkor is megmutatkozott, de később is szokása maradt a bizonytalankodás. Ezt támasztja alá az is, hogy miután hűségesküt tett Ulászlónak, és a saját kezéből helyezték a király fejére a Szent Koronát, másfelé kezdett kacsingatni. 1491-ben még mindig Nyugat-Magyarországon tartózkodott Habsburg Miksa, aki nem adta fel trónkövetelői ambícióit. Időközben Ulászló öccse, János Albert is felbukkant a színen, aki szintén szerette volna magát a királyi trónon tudni, seregeivel Északkelet-Magyarországon okozott kellemetlenségeket, Kassát vette ostrom alá. Ulászló 1491 elején öccse ellen vonult Kassa felmentésére, amiben Corvin János segítségére is számított, aki viszont késlekedett, mivel éppen Miksa követeivel tárgyalt! Nem tudni, pontosan mi lehetett az egyezkedés tárgya, ugyanis megegyezés végül nem született a felek között, azonban mindenképpen érdekes, hogy miközben a király az ország védelmére szólítja Corvint, ő szinte semmibe véve az utasítást, az ország ellentétes pontján az ellenséges Habsburgokkal tárgyalgat. Végül azonban János hadai is megérkeztek Kassára, és a várost felmentették, majd az uralkodó Miksa ellen indult délnyugatra, Jánost pedig Zágráb felszabadításával és a Habsburg erők Szlavóniából való kiűzésével bízta meg, amely feladatot a herceg probléma nélkül teljesített.

Frangepán Beatrix.

Bármi hangzott is el Miksa és János között, utóbbi végül egyértelműen Ulászló mellett tört lándzsát, habár igyekezett hangsúlyozni önállóságát a királytól, mint a szlavóniai harcok idején is, amikor végig azt hangoztatta, hogy végtére is saját hercegségét foglalja vissza a Habsburgoktól. Ezt a hozzáállást a király és kormányzata nem tűrhette sokáig, igaz, megtagadták Corvintól a Bosznia királya címet, de hogy most Szlavóniára úgy tekintsen, mint önálló hercegségére, ami csak lazán kapcsolódik a Magyar Királysághoz, az elfogadhatatlan volt. Nyíltan viszont nem akartak nekitámadni, mert tetszett vagy sem, Corvin János még mindig a legtehetősebb és legrangosabb főúrnak számított Magyarországon, uradalma mellett a királyi birtokok valósággal eltörpültek, a Szlavónia hercege címe mellett pedig még Liptó és Opava (Troppau, Szilézia) hercege is volt (utóbbit 1501-ben a király kérésére magyarországi birtokokra cserélte). Ezért nemigen lett volna bölcs dolog, ha a király és a főurak egy elhamarkodott lépésükkel magukra haragítják Corvint, amivel talán egy újabb belháborút kockáztattak volna, amiből pedig egyáltalán nem biztos, hogy győztesekként kerültek volna ki.

A főurak tartottak Corvin erejétől, de féltékenységük sem csökkent az iránt, hogy Mátyás fattya még mindig ilyen privilegizált pozíciót foglal el a Királyságban, ezért időről-időre megpróbálták megnehezíteni a herceg dolgát, hogy lefoglalják, és délen tartsák Szlavóniában, távol a fővárostól, a királytól és a politikától. Szlavóniába helyezése is azért történt, hogy lekössék a figyelmét a határvédelemmel és a törökök elleni végvári harcok irányításával. A herceg pedig úgy tett, ahogy azt elvárták tőle, azonnal belevetette magát a határvédelem ügyeibe, ami pénzügyileg nagyon megterhelte, és kezdett eladósodni. Ez kedvezett ugyan a főurak érdekeinek, de más módon is elégtételt kívántak venni Jánoson. A Mátyás idején a birtokaiktól megfosztott nemesek pereskedni kezdtek Jánossal, aki most korábbi uradalmaikat birtokolta, a király pedig az érdekeinek megfelelően hol János, hol az ellenfelei mellé állt. Mindennek tetejében a hercegi címét is elirigyelték tőle, és kiharcolták, hogy 1495-ben lemondjon szalvón hercegi rangjáról, melyért cserébe megkapta a horvát-szlavón-dalmát báni címet.

Corvin János, ahogy Madách Imre elképzelte.

A Biankával kötött házasságát a pápa 1493-ban érvénytelenítette, így 1496 tavaszán feleségül vehette Frangepán Beatrixot (aki mellesleg Beatrix királyné másod-unokatestvére volt), amivel rokonságba került Horvátország legbefolyásosabb családjával. Ugyanebben az évben meg is született első gyermekük Erzsébet, akit további két gyermek követett: 1499-ben Kristóf és 1504-ben Mátyás. A Frangepánoknak jól jött a Corvinnal kötött házassági szövetség, ugyanis nem szívelték a Jagelló uralmat az országban, összeesküvést is szőttek Ulászló elűzésére, és remélték, hogy helyére Mátyás fiát ültethetik. Jánost bevontak a tervükbe, viszont csakhamar lebuktak, és az udvar gyorsan elfojtotta a szervezkedésüket. Corvin ezután kegyvesztett lett, és bánságát is elvették tőle, bár csupán egy évre, 1498-ban kibékült a királlyal és címét is visszakapta, ráadásul örökletessé is tehette azt.

Corvin János élete hátralevő részében a törökök elleni harcokra koncentrált, amiben jelentős hadisikereket ért el, például 1501-ben felmentette Jajca erődjét. A hatékony határvédelem miatt újra emelkedett a népszerűsége az országban, mire 1503-1504-ben a nádori cím megszerzésére is kísérletet tett. Az udvar azonban nem nézte jó szemmel Corvin hatalmának és befolyásának a növekedését, ami mellé még a tekintélyes nádori pozíciót is be akarta tölteni, ezért gyorsan cselekedtek, és meghiúsították a bán törekvését. Corvin az újabb politikai kudarcot követően ismét a harctérre menekült, ahol legalább némi sikerélménye lehetett, de ez sem tartott sokáig, pestissel fertőződött meg, és 1504. október 12-én, csupán harmincegy évesen meghalt. Ulászló és az ellenséges főurak végre fellélegezhettek, mert, amíg Mátyás fia életben volt, nem érezhették magukat teljes biztonságban, de most már nem volt mitől tartaniuk. Corvin Jánost a horvátországi Lepoglava pálos kolostorában temették el, síremléke átvészelte az idők viharát, és a mai napig fennmaradt.

Az utolsó Hunyadiak

Corvin Jánosnak és Frangepán Beatrixnak három gyermeke született, Erzsébet 1496. december 21-én, akit Kristóf követett 1499 augusztusában, végül apja halála után, 1504-ben Mátyás. A két idősebb gyermek Bihácson, Boszniában született, Mátyásról nem tudjuk biztosan, hogy hol.

Kristóf születésekor Corvin Zágrábban tartózkodott, de a keresztelőjén jelen volt. Apja 1504-es halálával Kristóf, mindössze ötévesen a Hunyadi-ház fejévé vált. A kis Mátyás nem élhetett sokáig, születése után néhány hónappal, 1505 elején meghalt. Beatrix egyedül maradva két kisgyermekével veszélyben érezte jövőjét és a hatalmas Hunyadi vagyont, amire sokan szemet vetettek. Szapolyai Hedvig hercegnő felajánlotta, hogy fiát, Györgyöt hozzáadják Corvin Erzsébethez, így ha esetleg Kristóf is elhunyna, akkor Hedvig támogatásáról biztosítja a családot, hogy Erzsébet örökölhesse a Hunyadi vagyont. Természetesen nem volt teljesen önzetlen az ajánlata, hiszen Erzsébet öröksége a férjére, vagyis a Szapolyai családra szállna, akik mellesleg így is az ország egyik legtehetősebb famíliája voltak, a Hunyadi birtokok megszerzésével pedig hatalmuk jelentősen megnövekedett volna.

Corvin János síremléke Lepoglava pálos templomában. A domborművön János vitézi öltözetben látható.

Hamarosan pedig bekövetkezett az újabb tragédia, 1505. március 17-én Kristóf is elhunyt, akit Lepoglavába, apja mellé temettek. Ezután az Erzsébet és György közötti eljegyzést augusztus 25-én megerősítették, de egy évre rá, 1506. augusztus 31-én II. Ulászló király, tekintettel Corvin János az országnak tett szolgálataiért az egész Hunyadi vagyont Beatrixnak és Erzsébetnek adományozta. Az özvegy és az utolsó Hunyadi leszármazott jövője ezzel biztosítottá vált, ezért Beatrix fel is bontotta a Szapolyaikkal való házassági megállapodást, és 1507 karácsonyán Pálóczi Mihállyal jegyezte el lányát. Ez a házasság sem jöhetett létre, ugyanis 1508 januárjában (vagy májusában) Erzsébet is meghalt, s vele kihalt a Hunyadiak családja, míg a vagyonuk a férjét és gyermekeit vesztett Beatrixra szállt.

Frangepán (Corvin) Beatrix végül Ulászló javaslatára 1509. január 25-én újraházasodott, a király unokaöccséhez, Brandenburgi Györgyhöz ment feleségül. Nyilvánvalóan politikai érdek húzódott meg a házasság mögött, amivel a rendkívüli Hunyadi vagyont Ulászló egyik rokona szerezhette meg. A házasság rövid életű volt, mivel Beatrix 1510 márciusában egy vetélés következtében elhunyt, vagyonát és birtokait a férje örökölte, aki az évek során apránként elherdálta a felbecsülhetetlen örökséget. Így ért dicstelen véget a Hunyadiak gazdag története.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Beatrix magyar királyné, Felső-magyarországi Fejedelemség, Magyarország tíz legrosszabb éve.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: A Hunyadiak asszonyai, Duna International Könyvkiadó Kft.

Kubinyi András [2001]: Mátyás király, Vince Kiadó Kft.

Neumann Tibor [2016]: Trónharcok Mátyás halála után – Corvin János és Jagelló Ulászló küzdelme a hatalomért, Rubicon történelmi magazin, 2016/05-06. https://epa.oszk.hu/03100/03122/00011/pdf/EPA03122_rubicon_2016_5-6_014-023.pdf

Pálosfalvi Tamás [2009]: A Hunyadiak kora 1437-1490, Kossuth Kiadó.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_Erzs%C3%A9bet
https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_J%C3%A1nos
https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_Krist%C3%B3f
https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_M%C3%A1ty%C3%A1s_(Corvin_J%C3%A1nos_fia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Edelpeck_Borb%C3%A1la
https://hu.wikipedia.org/wiki/I._M%C3%A1ty%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
https://mult-kor.hu/20100827_a_kiraly_akit_haromszor_koronaztak
https://mult-kor.hu/cikk.php?id=7616
https://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1464_marcius_29_hunyadi_matyas_kirallya_koronazasa_szekesfehervaron/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1473_aprilis_2_corvin_janos_szuletese_budan/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1490_aprilis_6_matyas_kiraly_halala_becsben/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1490_julius_4_corvin_janos_vereseget_szenved_a_csontmezei_csataban/

A viking kor nyitányának a 793-as esztendőt tartjuk, amikor az észak-angliai Lindisfarne kolostorát egy viking csapat kifosztotta, és a kezükre került papokat lemészárolták. A IX. század második felééig a viking portyázók eljutottak Anglián kívül Írországba, a Frank Birodalomba és Kelet-Európába, rettegésben tartva szinte az egész kontinens tenger- és folyóparti lakosságát.

A tenger felől érkező veszedelem meglepte és felkészületlenül érte az angolszászokat, míg a vikingeket (akiket a korabeliek északi embereknek vagy egyszerűen csak pogányoknak neveztek) az döbbentette meg igazán, hogy a kincsekkel teli templomok mennyire védtelenek, s mennyire könnyű prédák voltak számukra, ezért az évtizedek alatt előszeretettel támadtak meg és fosztottak ki annyi angliai kolostort, amennyit csak tudtak. Jóllehet a keresztény angolok úgy hihették, hogy az „istentelen pogányok” a kereszténység ellen viselnek háborút, a valóság azonban az, hogy a támadásoknak egyáltalán nem volt vallási vonulata, egyszerűen csak a gyakorlatiasság vezette őket, amikor a nagy haszonnal kecsegtető, de fegyverek és harcosok nélküli templomokat megtámadták.

Idővel viszont az angolok alkalmazkodtak az új kihíváshoz, és többször sikerült visszaverniük vagy meghiúsítaniuk a vikingek támadásait, például 851-ben nagyobb győzelmet arattak felettük Aclea mellett. A vereségek hatására a vikingek harcmodorában is változás következett be, a kisebb csapatok elszórt rajtaütései helyett az összefogást választották, az egyes viking vezérek egyesítették erejüket, mígnem egy hatalmas hadsereggé szerveződtek, amit aztán rászabadítottak Angliára. Immár nem a zsákmányszerzés volt a fő cél, hanem a hódítás. Egy ilyen horderejű támadásra pedig az angolszászok egyáltalán nem voltak felkészülve.

A Ragnar-fiak bosszúja

A Nagy Pogánysereg inváziójáról és tevékenységéről a korabeli leírásokból tudhatunk meg érdekes részleteket, mint például az óészaki Ragnar fiainak története (Ragnarssona þáttr) vagy az Angolszász Krónika, ám a bennük foglaltakat érdemes fenntartásokkal kezelnünk, ugyanis a történetírók gyakran kiszínezték a történteket, ezért helyénvalóbb a valós eseményeken alapuló legendák kategóriájába sorolni ezeket a műveket. A történelmi tények előtt lássuk a mítoszt!

Történetünk egy Ragnar Lothbrok nevű mitikus viking hőssel kezdődik, aki élete során számos portyát vezetett Angliába és a Frank Birodalomba. Ragnar idővel a dán és svéd területek királya lett, és kalandjai miatt nagy hírnévnek örvendett Skandináviában, ahol már eletében széleskörű tisztelet övezte személyét. Háromszor házasodott meg, első felesége egy harcos nő volt, Lagertha, akitől egy fia, Fridleif és két lánya született. Lagerthát elhagyta egy nemes lányáért, Thóráért, aki második feleségeként további két fiúval, Erikkel és Agnarral ajándékozta meg. Thóra halála után Aslaug-ot vette el, egy völvát, vagyis jövőbelátót. Tőle születtek a leghíresebb Ragnar-fiak, Csontnélküli Ivar, Vasbordájú Björn, Kígyószemű Sigurd, Hvitserk és Ubbe.

August Malström: Ragnar találkozása Aslauggal, 1880.

Amikor Ragnar fiai felnőttek, és bátor harcosokká érettek, a király attól tartott, hogy hőstetteikkel elhalványítják majd saját népszerűségét. Aggodalma megalapozott volt, mivel a fiai örökölték tőle kalandor természetét. Így esett, hogy amikor egyszer Ragnar távol volt, Erik és Agnar megtámadta a svéd területeket, hogy birtokukba vegyék azokat, de a helyi kormányzó legyőzte őket, Agnar a harcokban esett el, Eriket elfogták és kivégezték. Aslaug és fiai megbosszulták ugyan a testvéreket, de ez Ragnarnak egyáltalán nem tetszett. Hogy bizonyítsa, még mindig egyedülálló harcos, úgy döntött merész vállalkozásba vág: mindössze két hajónyi emberrel meghódítja Angliát. Aslaug próbálta lebeszélni őrült tervéről, ugyanis látta a jövőt, és figyelmeztette, hogy ez a kaland végzetes lesz számára, ám a király nem hallgatott feleségére. Embereivel hajóra szállt, és sikeresen megérkezett Anglia partjaihoz, ahol fosztogatásba kezdtek, ám Northumbria királya, Ælla nem tűrte a földjein garázdálkodó vikingeket, hadseregével könnyedén legyőzte őket, és Ragnar a fogságába esett. Ælla nem kegyelmezett a skandináv királynak, és különleges kivégzési módot választott számára: kígyókkal teli verembe taszíttatta, de Ragnar az Aslaug által készített selyemfelöltőjét viselte, amin nem hatoltak át a kígyók méregfogai. Az angolok ezt észlelve, levették róla a ruhadarabot, mire a kígyók végeztek a királlyal. Amint Ragnar fiai értesültek apjuk haláláról azonnal a bosszút tervezték, és összegyűjtötték mindenidők leghatalmasabb skandináv seregét, amekkorát addig senki sem látott, hogy elpusztítsák Ælla-t és egész Angliát. A roppant had megindult az angol partok felé, a sereget Csontnélküli Ivar, Ubbe és Hvitserk vezette, de a többi testvér is velük tartott.

Hugo Hamilton: Ælla a kígyóverembe veti Ragnart, 1830.

A vikingek partra szálltak Northumbriában, de mivel nem tudtak felülkerekedni Ælla hadseregén, a megegyezést keresték a királlyal. Ivar apja meggyilkolásáért és a béke fejében jóvátételt követelt Ælla-tól, méghozzá akkora földterületet, amelyet egy ökör bőre közrefog. Ælla elfogadta az ajánlatot, Ivar viszont nem egyszerűen kiterítette az állatbőrt, hanem vékony csíkokra vágta, amivel egy egész erődöt körbe tudott keríteni magának, állítólag ez York városa volt. Ælla nem tudott mit tenni, átadta Ivarnak Yorkot, aki arra használta fel angliai pozícióját, hogy az angol nemesek közül támogatókat gyűjtsön maga köré. Mikor már elég erősnek érezte magát, visszahívta a testvéreit a seregükkel, akik egyesülve az Ivar mellé állt angolokkal, hadat üzentek Ælla-nak. Ælla hadserege megpróbálta visszafoglalni Yorkot, a vikingeket először meglepte a northumbriai haderő nagysága, azonban mégis megverték őket. Ælla elesett a csatában, de egy másik történet szerint a Ragnar-fiak élve fogták el, és végrehajtották rajta az ún. vérsas kivégzést. Ennek a menete úgy zajlott, hogy az áldozatot hassal lefelé kiterítették, felvágták a bőrét, és a bordáit egyesével leválasztották a gerincéről, majd az így feltárt üregeken át kihúzták a tüdejét, és elhelyezték úgy, mintha szárnyai lennének. (Nem bizonyítható, hogy a vikingek valóban alkalmazták volna ezt a kegyetlen kivégzési módszert, mivel csak két eset került feljegyzésre, amikor így öltek volna meg valakit - az egyik éppen Ælla volt - és mindkét esemény sagában került megörökítésre, melyek valóságtartalma kérdéses.)

A vikingek egy Egbert nevű királyt ültetve Northumbria trónjára bábállamot hoztak létre, viszont más források szerint Ivar lett Északnyugat-Anglia királya. Ragnar fiai még rengeteg kalandban vettek részt körbe Európában, majd felosztották maguk között Skandináviát, és ebből kifolyólag az óészaki sagák végkövetkeztetése az lett, hogy a skandináv és angol uralkodók valójában Ragnar Lothbrok leszármazottjai.

A vikingek egyesítik erejüket

A fenti történet főszereplője, és az események katalizátora, Ragnar Lothbrok minden valószínűség szerint sosem létezett, vagyis egyetlen személyként biztos nem, mondabeli alakja több viking vezérnek és uralkodónak az összegyúrásából születhetett meg. A történeteket elmesélő sagák és krónikák évtizedekkel vagy századokkal az események után íródtak, a történetírók minden bizonnyal mitizálták a korábban élt történelmi személyek származását, így érthető, hogy megalkottak egy olyan legendás karaktert, amilyen Ragnar volt, akitől aztán a későbbi uralkodókat származtathatták. Viszont a Ragnar-fiak létezésére már több bizonyíték vonultatható fel, persze az kétséges, hogy valóban rokonságban álltak volna egymással, legendás felmenőik megválasztásával pedig különleges kvalitásaikat próbálták alátámasztani.

Tény viszont, hogy 865-ben megindult egy viszonylag nagynak számító skandináv sereg Anglia partjai felé, de hogy ezt az összehangolt támadást mi válthatta ki, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Azt előre leszögezhetjük, nem Ragnar Lothbrok halála volt az indoka annak, hogy a vikingek ilyen nagy számban fordultak Anglia ellen, sokkal inkább a Frank Birodalomban bekövetkezett változások vezethettek idáig. A frank földeket évtizedek óta sújtották a vikingek támadásai, akik fosztogattak, gyilkoltak, belháborúkba avatkoztak be és Párizst is veszélyeztették. 862-ben Kopasz Károly császár megelégelte mindezt, megerődítette a városokat és védelmi rendszert építtetett a folyók mellé, de a tengerpart menti települések továbbra is védtelenek maradtak, innen, aki tehette az ország belsőbb területeire költözött. Mivel ezek az intézkedések nagyban megnehezítették a portyákat és a hatékony zsákmányszerzést, elképzelhető, hogy a viking harcosok, a könnyebb célpont, ez esetben a „védtelen” Anglia felé orientálódtak. A Frank Birodalom évtizedekig lekötötte a viking támadók energiáját, ám egyszer csak ez a számottevő haderő felszabadult, és egyesült erővel zúdult Anglia mit sem sejtő királyságaira.

A vikingek Párizst ostromolják 845-ben, ismeretlen alkotó XIX. századi alkotó.

A viking portyázók hamar felismerték, hogy a nagyobb haszon érdekében kifizetődőbb, ha egyesítik erejüket, ezért nem volt szokatlan, hogy egy-egy vezér az embereivel, vagy „magánzó” harcosok összeálltak, a zsákmányon pedig igazságosan osztoztak. 865-ben sem volt ez másként, de ekkor a vikingek együttműködése mindaddig példátlan méreteket öltött, nem csupán néhány csapat fogott össze, hanem többen, mint valaha, amelyből egy kimondott hadsereg körvonalai rajzolódtak ki. A sereget nagynak, illetve hatalmasnak nevezték, de a valós létszámáról keveset tudunk. Egyesek szerint talán ezer főből állhatott, mások szerint akár több ezren is lehettek, míg a kutatók jelen álláspontja alapján ötszáz és ezer közé tehető az összegyűltek száma. A sereg nem csak méreteiben és összehangoltságában volt szokatlan, hanem céljában is, ugyanis míg korábban egyszerűen csak a zsákmányszerzésre és fosztogatásra törekedtek, most hódítani indultak, olyan földeket akartak leigázni, ahol letelepedhetnek, ilyen méretű tömeges földszerzésre pedig ez idáig még nem akadt példa a viking korban.

Az angolszász krónikák kezdetben északiaknak, míg később következetesen dánoknak nevezik a betolakodókat. Igaz, hogy a legtöbben Dániából csatlakoztak a sereghez, viszont szinte ugyanannyian származtak Norvégiából, de svéd, és még írországi területekről is érkeztek az újabb kalandokra és zsákmányra vágyó harcosok, ezért pontatlan lenne csupán dánoknak neveznünk a résztvevőket, mi inkább maradunk az északiak, illetve a vikingek megnevezésnél.

Az invázió elkezdődik

A kora középkori brit sziget távolról sem volt olyan egységes, mint manapság. Csupán a mai Anglia területén számos angolszász királyság osztozott, amit Heptarchiának, a Hét Királyságnak neveztek. A IX. század közepére azonban négy királyság vált meghatározóvá: Wessex, Northumbria, Mercia és Kelet-Anglia, míg a kisebb Essex, Sussex és Kent Wessex uralma alá került. Nyugaton Wales a kelta, északon Skócia a pikt törzsek birtokában volt.

A viking inváziós sereg 865 végén kötött ki a Kelet-Anglia Királyság partjainál. Az angolok látva a sereg roppant méreteit, nem kívántak harcba elegyedni a támadókkal, helyette Edmund király, mint a béke zálogát, lovakat ajánlott nekik. A telet helyben töltötték, és felkészültek egy erőteljes támadásra Northumbria ellen. A királyságot akkoriban belviszály osztotta meg, az uralkodó Osberht ellen fellázadt testvére, a mondákból ismerős II. Ælla, és magának követelte a koronát. 866 végén a vikingek átvonultak Mercián, betörtek a mit sem sejtő Northumbriába, és elfoglalták Yorkot. A pogányok fenyegetésére a királyi testvérpár beszüntette az egymás ellen viselt háborúját, és összefogtak a közös ellenség ellen. 867-ben a vikingek az északkeleti partokat pusztították végig, többek között Whitby kolostorát is kifosztották és lerombolták, végül az ország összeomlott, a kegyetlen harcokban a két király elesett, az udvartartás megmaradt része pedig az északi országrészbe, Bernicába menekült, majd hadisarc (danegeld - dánadó) megfizetése fejében békét kértek (vásároltak). Northumbria nagyobbik része (Deira) a vikingek uralma alá került, ahol egy Egbert nevű bábkirály került a megüresedett trónra, aki a vikingek nevében uralkodott, és beszedte számukra az adókat.

A Nagy Pogánysereg hadjárata 865 és 878 között.

Miután a vikingek kiiktatták Northumbriát a képből, még 867 folyamán megindultak Mercia ellen, és elfoglalták Nottingham városát. A merciai uralkodó, Burgred a wessex-i királytól, Æthelred-től kért segítséget az északiak betörése ellen. A két angolszász királyság hadserege egyesült erővel indult Nottingham felszabadítására, de a vikingek visszaverték a támadásukat, és a fegyvernyugvásért tőlük is hadisarcot csikartak ki. A wessexiek visszavonultak saját királyságukba, Burgred pedig megegyezett az északiakkal, hogy megtarthatják Nottinghamet, ha cserébe Mercia többi területéről kivonulnak. 868 őszén a vikingek – minden bizonnyal a közelgő tél miatt – teljesítették a kérést, és visszatértek Yorkban, de ez csak pillanatnyi megnyugvásul szolgálhatott az angolszászok számára, mert a legrosszabb még hátra volt.

Anglia végveszélyben

869 telét követően a vikingek újra mozgásba lendültek, amikor visszatérek Kelet-Angliába. Felbukkanásukat Edmund király támadásnak vélte, és harcot kezdeményezett, ám seregét hamar szétverték, őt magát pedig elfogták, és kivégezték. A megszállók Thetford-ban rendezkedték be a téli szállásukat.

A Nagy Sereg ereje négy év csatározás után kezdett kimerülni. Northumbriát és Kelet-Angliát kiütötték ugyan a játszmából, de még szemben állt velük Mercia és Wessex, utóbbi ráadásul a legerősebb angolszász királyság volt. Erősítésért üzentek Skandináviába, ahonnan 870 nyarára megérkezett a Bagsecg vezette Nagy Nyári Sereg, és egyesült a Halfdan (talán a legendabeli Hvitserk) vezénylete alatt álló Nagy Sereggel. Így már elég erősnek érezhették magukat ahhoz, hogy meghódítsák Merciát és Wessex-et.

A megerősített hadsereg újra Merciába vonult, és letáborozott Reading mellett. 870. december 31-én egy csapat viking kilovagolt Englefield felé, ahol a helyi földesúrúr szétverte a betolakodókat, ez volt az első győzelem az északiak felett, és habár csekély siker volt, megtörte a legyőzhetetlenségük mítoszát. Közben a vikingek megmozdulásának hírére a wessexi Æthelred király és öccse, Alfréd mozgósította csapatait, és az északiak tábora elé vonultak. 871. január 4-én az angolszászok megrohanták állásaikat, de a pogány harcosok visszaverték a támadást, majd nagy mészárlásba kezdtek közöttük, mire a wessexieknek nem volt más választásuk, visszavonulót fújtak, és veszni hagyták a readingi csatát.

Æthelred királyt karddal a kezében ábrázolják egy XIV. század eleji tekercsen.

A readingi csatavesztés vészes következményekkel járt az angolszászokra nézve, ugyanis a vikingek előtt megnyílt az út Wessex belseje felé. Ha nem sikerül sürgősen megállítaniuk a pogány hadat, egész Wessex a kezükre kerülhet, és a királyság elbukik. Alfréd gyorsan újraszervezte a hadseregét, és még több embert hívott hadba az ország védelmére. A szembenálló felek 871. január 8-án találkoztak újra, Ashdown mezején. Az angolok két részre bontották seregüket, egyik részét Æthelred, a másikat Alfréd vezette. Ugyanígy cselekedtek a vikingek is, mely két seregrészt Bagsecg és Halfdan irányított. A vikingek már a támadásra készültek, amikor Æthelredkirály érthetetlen módon úgy döntött, imádkozni megy, amit senki nem zavarhatott meg, ám ezalatt parancsot sem volt hajlandó kiadni. Mivel a viking hadak mozgásba lendültek, Alfréd úgy döntött, nem vár tovább fohászkodó bátyjára, és a segítsége nélkül vezeti csapatait az ellenség ellen. A pajzsfalak óriási robajjal ütköztek egymásnak, az angolszászok az erős nyomás alatt is szívósan tartották az állásaikat, amíg az északiak meg nem roppantak, és szét nem zilálódtak. Amikor Æthelred serege végre csatlakozott a csatához, Alfréd épp szétkergette a vikingeket, akik ezzel elvesztették esélyüket a győzelemre, s bár Halfdan elmenekült, Bagsecg pedig elesett a harcokban, mégsem szenvedtek megsemmisítő vereséget.

Æthelred két hétig üldözte Halfdant, és folyamatos csapásokkal próbálta elűzni a betolakodókat a királyságából. Január 22-én Basing mellett újabb ütközetre került sor, ám ez úttal az angolszászok maradtak alul. Két hónappal később, március 22-én Æthelred és Alfréd ismét csatát vállalt Marton-nál, ahol megint vereséget szenvedtek. Mindebből látszik, hogy a szembenálló felek egyik ütközetben sem tudtak jelentős veszteségeket okozni egymásnak, a vikingek pedig méltó ellenfélre találtak a wessexiekben, de az északiak is tanultak a történtekből, és az elkövetkező években sokkal óvatosabbak lettek.

Az ashdown-i csata jelenkori ábrázolásban.

Az utolsó királyság

Nem sokkal a martoni csata után, 871. április 15-én a húszas évei közepén járó Æthelred király elhunyt. Fiatal kora miatt nem zárható ki, hogy a csatákban szerzett sebesülése okozhatta a halálát, bár erre utaló feljegyzés nem maradt fenn. Bárhogyan is, de a király halott volt, és Wessex a vikingek jelentette fenyegetésén túl most kénytelen volt egy dinasztikus válsággal is szembenézni. Ugyanis a trónörökös személye kérdéses volt, mivel a két királyi herceg, Æthelhelm és Æthelwold csecsemők voltak, uralkodásra még hosszú évekig alkalmatlanok. Alfréd azonban nem sokat vacillált, egyszerűen elfoglalta a trónt, de nem régensi minőségben, hanem mint teljes jogú uralkodó, amivel gyakorlatilag kisemmizte unokaöccseit az őket megillető örökségből. Megkoronázásának jogossága abszolút vitatható volt, viszont abban a vészterhes időszakban, amikor a királyság fennmaradása volt a tét, ezzel senki sem törődött, érthetően, mivel a vikingek nem csillapodtak, a jelenlétük még mindig veszélyt jelentett Wessexre, ezért a főurak jobbnak látták a háborúban tapasztalt Alfréd trónra emelését.

Amíg Alfréd a bátyja temetésével volt elfoglalva, addig a vikingek sorra mérték a vereségeket az angolokra. Alfréd, hogy elkerülje a teljes katasztrófát megvásárolta a békét, így az északiak egy időre elégedetten kivonultak Wessex területéről. A fegyvernyugvásra mindkét félnek szüksége volt, Alfrédnak rendeznie kellett sorait, és újra összeszedni erejét, a vikingeknek pedig Northumbriában volt dolguk, mivel az északi királyságban felkelés tört ki protezsáltjuk, Egbert király uralma ellen. 871-872 telét Londonban töltötték, majd visszatértek York-ba, és leverték a lázadást. Innen újra Merciába mentek, és berendezkedtek Torksey-ben a télre. Felbukkanásuk aggodalommal töltötte el a merciaiakat, akik úgy döntöttek, hogy ismét pénzt ajánlanak nekik, viszont a vikingek a kifizetést követően sem távoztak az országból, sőt a Mercia középső területén lévő Repton városát szemelték ki újabb szállásterületüknek. Burgred király egészen Rómáig menekült a veszedelem elől, míg a Reptonban berendezkedett vikingek II. Ceolwulf-ot tették királlyá, akit hűségesküre köteleztek, 874-re pedig szinte az egész királyságot meghódították.

Nagy Alfréd szobra Winchesterben, 1899.

Az Angliát ért inváziót követő kilencedik évre a korábbi négy királyság közül három összeomlott, illetve viking uralom alá került, három királyt meggyilkoltak, egyet elűztek, és Æthelred is talán a háborúnak esett áldozatul. Wessex immár ténylegesen is egyedül nézett szembe a hódítókkal. A korábbi királyságok helyén kezdett kialakulni egy közvetlenül a vikingek irányítása alatt álló területrész, amely a Kelet-Angliai Királyságból, délkelet Northumbriából (Deira), Kelet-Merciából, valamint Wessex északkeleti csücskéből tevődött össze, ez volt az ún. Danelaw (Danelag), a dán törvények földje, vagyis a dán uralom alatt lévő Anglia. Az északiak közül sokan belefáradtak a háborúba, és felhagyva a harcos életmóddal, a letelepedést választották a Danelaw földjein, ahol öt városuk rohamosan fejlődött: Lincoln, Stamford, Leichester, Nottingham és Derby. Az angolszász szigeten gazdálkodó viking társadalom megőrizte a Skandináviából magával hozott szokásait, vallását, törvényeit és nyelvét. A Danelaw területén maradt helyieket nem űzték el, és nem vetették szolgaságra, persze, aki tehette az elmenekült a háború elől, mivel a vikingek szándékaiban egyáltalán nem lehettek biztosak.

Ez a letelepedési hullám meggyengítette a Nagy Sereget, de Mercia elfoglalása után az egysége is megtört, amikor is két részre szakadt. A szétválás oka nem ismert, talán belső ellentétek vezethettek idáig, amiért nem tudtak megegyezni arról, merre folytassák tovább a hadjáratot, de az is elképzelhető, hogy taktikai okokból intéztek két irányba támadást. Mindenesetre Halfdan seregrésze északra vonult, míg a Guthrum dán király vezetése alatt álló csapatok délre.

Halfdan Anglia legészakibb vidékeire tört be, és a Tyne folyó mentén töltötte a 874-875-ös telet. Tavasszal még északabbra meneteltek, ahol konfliktusba kerültek a piktekkel és britonokkal, majd átkeltek Írországba. A IX. század közepétől viking telepek pöttyözték az ír sziget partvidékét, amelyek közül a legnagyobb Duiblinn (Dublin) volt. A vikingek és a helyi kelta (gael) lakosok házasságaiból szülötteket az írek gall-gael-eknek hívták, vagyis idegen-gael-eknek. Halfdan serege megtámadta, és elfoglalta az akkorra már királysággá növő Dublint, 876-ban pedig visszatért Northumbriába, ahol földeket adott az embereinek. Mivel jelenléte nélkül uralma veszélybe került Dublinben, ezért 877-ben újra átkelt a tengeren, hogy letörje a lázongásokat. Strangford Lough-nál csatát vívtak egymással a skandináviai és írországi vikingek (fekete és fehér pogányok csatája), amit az utóbbiak nyertek meg. Halfdan elesett az ütközetben, és a vezető nélkül maradt vikingek végül felhagytak az ír kalanddal, s visszatértek Northumbriába.

A vikingek írországi települései (sötétzöld).

874-ben a Nagy Sereg másik része Guthrum vezetésével délre, Reptonból Cambridge-be vonult, ahol kihúzták a telet, hogy aztán 875-ben a hadseregük újra betörhessen Wessex-be. Elfoglalták a dél-angliai Wareham-et, és erősséget építettek ki a város körül, ahonnan kirajzva fosztogathatták a környéket. A vikingek gyakorlatilag Wessex kellős közepén vetették meg a lábukat, ahonnan minden irányban támadhatták a királyságot, ráadásul a Csatornán portyázó viking hajók a déli partszakaszt ostromolták, amivel harapófogóba szorították Wessex-et. Alférd képtelen volt bevenni Wareham erődjét, ezért blokáddal elszigetelte, amivel a tárgyalóasztalhoz kényszerítette Guthrumot. Sikerült megállapodásra jutni abban, hogy a foglyok kicserélését követően a vikingek békésen kivonulnak Wessexből. Az északiak azonban átverték Alfrédot, eszük ágában sem volt betartani az egyezséget, a rabokat lemészárolták, majd az angolszászok figyelmetlenségét kihasználva az éj leple alatt elvonultak mellettük, és a cornwalli Exeter felé vették az irányt. Alfréd, mikor ráeszmélt a szökésre gyorsan a nyomukba eredt, kisebb összecsapásokra került sor közöttük, de az angolok rendre alul maradtak. A vikingek elfoglalták Exetert, mire Alfréd újra békét kért, ez úttal sikeresebb kimenetellel, ami talán a közelgő télnek volt köszönhető, de az is közrejátszhatott, hogy a Devon partjainál lévő viking hajóhadat Alfréd blokád alá vette, majd megadásra kényszerítette, miután a felmentésükre siető hajóhad egy viharban elsüllyedt. Az északiak a megegyezés értelmében elhagyták Wessex területét, s a merciai Gloucesterben rendezkedtek be, Alfréd és udvartartása az ehhez közel fekvő Chippenham-ben táborozott le.

A béke ismét rövid életűnek bizonyult, mivel a vikingeknek nem állt szándékában tartósan visszavonulni, csupán egy lélegzetvételnyi szünetre volt szükségük, hogy újra összeszedhessék erejüket. Ugyanakkor a békével sikerült megtéveszteniük az angolokat, akik hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, ami majdnem a vesztüket okozta. 878. január 6-án Chippenham-ben a királyi udvar tökéletes nyugalomban ünnepelte a Vízkeresztet, amikor Guthrum vikingjei váratlan támadást intéztek ellenük. A pogány hadak felbukkanása teljesen felkészületlenül érte az angolokat, a város elesett, Alfréd is éppen hogy csak el tudott menekülni, és néhány emberével Somerset vidékén, az Athelney falu melletti mocsarasban rejtőzött el, ahol hónapokig bujkált, amíg a vikingek az országát dúlták.

A kaland véget ér

878-ra gyökeresen megváltozott a vikingek helyzete Angliában. A tizenhárom évvel ezelőtti invázió idején sokkal többen voltak, egységesebbek voltak, és egyszerre intéztek támadásokat az angolszász királyságok ellen. Mostanra a seregük összetartása jelentősen megbomlott, 874-ben két részre szakadtak, és a 876-ban a viharban elsüllyed hajóikkal is sokan odavesztek, ezen felül többek a letelepedést választották a további harcok helyett, és Guthrum nem fordított figyelmet a serege újraszervezésére, vagy a veszteségek pótlására. Mindezek igen súlyosan meggyengítették a viking hadsereg erejét, és noha még így is számos vereséget tudtak Alfrédra mérni, ezeket a győzelmeket főként a félrevezetésnek és a meglepetés erejének köszönhették.

Viszont egy rövid időre Wessex is az összeomlás szélére sodródott, és az északiak majdhogynem befejezettnek tekinthették Anglia meghódítását. Alfréd azonban nem maradt tétlen, ezekben a válságos hónapokban is katonákat és harcolni vágyókat gyűjtött maga köré, és amikor eléggé erősek lettek, folyamatos rajtaütésekkel zaklatták Guthrum csapatait. A vikingek az országot fosztogatták, Alfréd emberei pedig rajtaütésekkel szerezték be tőlük a szükséges élelmet. Ezzel a harcmodorral a skandinávok módszereit másolták, és most a betolakodók megízlelhették, milyen a másik oldalon lenni.

A wessexiek újra magukra találtak, s 878 májusának húsvétján Alfréd Egbert Kövéhez (Ecgbryhtesstan) szólította mindazokat, akik hűek maradtak hozzá, és a főurak meg is jelentek seregeikkel, készen arra, hogy a királyért még egy utolsó, mindent eldöntő csatát vállaljanak a pogányok ellen. Nagyon jól tudták, hogy ettől a végső ütközettől függ a királyság, Anglia és a saját sorsuk is. Nem volt titok, hogy Guthrum mire készül. Szándékai szerint az angolok legyőzését követően elfoglalja Wessexet, és uralma alá hajtja az egész angolszász Angliát, amivel ő lesz a bretwalda, vagyis Anglia egyedüli ura. Terve megvalósulásának útjában már csak Alfréd serege állt, ezért roppant nagy tétje volt a következő csata kimenetelének, mert amennyiben a wessexiek veszítenek, elbukik az utolsó független királyság is, és Anglia végérvényesen a vikingek kezére kerül.

A Danelaw, a 878 után is a vikingek uralma alatt területek.

A szembenálló felek Edington mezején találkoztak. Guthrum elbizakodott volt, nem vett tudomást saját gyengeségeiről, miközben Alfrédnak sikerült egy rendkívül ütőképes hadsereget felállítania, amivel esélye nyílott a vikingekkel való végső leszámolásra, és királysága megmentésére. A csata nyitányában a vikingek nagy erőkkel támadtak az angolszászokra, akik viszont erős pajzsfallal védekeztek a sorozatos csapásokkal szemben, sikerrel, miután visszaverték a rohamokat, ellentámadásba lendültek. Az északiak sorai felbomlottak, és megfutamodtak, Guthrum Chippenham erődjében húzta meg magát, de Alfréd az ostrom helyett kivárt, ugyanis előbb-utóbb a vikingek élelme elfogy, akkor pedig az éhhalál vagy a megadás közül választhattak. A taktika bevált, két hét múlva követ érkezett a békekérelemmel, amelyben ígéretet tettek Wessex azonnali elhagyására, valamint Guthrum vállalta a keresztség felvételét is.

Az edingtoni diadal meghatározó volt Alfréd és a wessexiek számára, ugyanis az ezt megelőző győzelmeikkel csupán időlegesen tartóztatták fel a vikingek előrenyomulását, Edington viszont döntő vereséget mért rájuk, amivel megakadályozták, hogy a vikingek elfoglalják Wessexet, ezt követően pedig Alfréd magabiztosan diktálhatta a békefeltételeket.

Az edingtoni csata emlékköve, 2000.

Wedmore-ban aláírták a békeszerződést, Guthrum valóban megkeresztelkedett, s felvette az Æthelstan nevet. Az aktus fontosságát bizonyítja, hogy a ceremónián Alfréd is részt vett, akit Guthrum elismert fogadott (kereszt)apjának. A kereszteléstől azt remélték, hogy ez által a viking királyt és népét a keresztény etika szabályai közé szoríthatják, és ezzel talán engedelmesebbek és kiszámíthatóbbak lesznek. Ez részben meg is valósult, habár nem morális okok miatt, hanem reálpolitikai érdekekből, ugyanis az edingtoni csata után Guthrum felismerte, hogyha a népét le akarja telepíteni a brit szigeten, akkor jobb békességben lenni az angolokkal, a kereszténység felvételével valójában ezt a szándékát kívánta kifejezni. Mindez viszont nem jelentette azt (ahogy a wessexiek remélték), hogy kiszámíthatóbb szomszédokká váltak volna, mivel a későbbiekben is okoztak meglepetéseket, bár többé már nem olyan veszedelmes mértékben, mint előtte.

A wedmore-i béke alapján (sokadjára) felszólították a vikingeket Wessex elhagyására, akik 880-ban Kelet-Angliába távoztak. A békeszerződés szentesítette Anglia megosztottságát a két nép között, akikre a saját területeiken a saját törvényeik vonatkoztak. Guthrum a viking uralom alatt álló Kelet-Anglia királyaként uralkodott 890-ben bekövetkező halálig, s nem jelentett többé komoly fenyegetést Wessexre. Az elkövetkezendő években még néhány kalandor viking csapat háborgatta ugyan Wessex nyugalmát, de Alfréd hadseregreformjának, amely révén állandó, gyorsreagálású hadsereget állított fel, valamint a megerődített városoknak (burh) és hadiutaknak köszönhetően nem sok sikert értek el. Alfrédot a vikingek felett aratott győzelme világszerte ismertté tette.

Guthrum megkeresztelése Alfréd jelenlétében, 1864.

A Nagy Pogánysereg tizenhárom év alatt szétzúzta az Angliában évszázadokig fennálló rendet, átrendezte a királyságok térképét, és csupán egyetlen angolszász királyság, Wessex tudta megőrizni függetlenségét velük szemben. A vikingek letelepedtek és berendezkedtek az északkelet-angliai területeiken, Alfréd megerődített királyságával szemben pedig nem léphettek fel többé hódító szándékkal, ezért a portyázni vágyók inkább a dinasztikus válságban meggyengült Frank Birodalom felé vették az irányt.

A skandinávok angliai hódítása nem maradt tartós. Az angolszászok a X. század közepére visszafoglalták a korábban elvesztett területeiket, és kiűzték a vikingeket Angliából. A XI. század elején Nagy Knut ideiglenesen (két évtizedre) visszaállította a viking uralmat egész Angliában (Északi-tengeri Birodalom), mígnem 1066-ban egy normandiai herceg, (Hódító) Vilmos végleg elfoglalta Angliát, aki annak a Rollo hercegnek a leszármazottja volt, aki viking kalandozásai során feltehetően Guthrummal is jó barátságban volt. Vilmos utódai a mai napig Anglia trónján ülnek.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A pogányság Magyarországon, Lappföld története, Wales bukása, I. Margit dán királynő, Vikingek Amerikában.

Források:

Bröndsted, Johannes [1983]: A vikingek, Corvina Kiadó.

Lavelle, Ryan [2016]: Hogyan vészelte át Anglia a viking vihart?, BBC History Magazin 2016/10.

Richard, Julian D. – Hadley, Dawn [2017]: Viking terror, BBC History Magazin 2017/6.

Roesdahl, Else [1998]: A vikingek, General Press Kiadó.

Rudolf Pörtner [1983]: A viking kaland, Kossuth Könyvkiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/%C3%86lla_of_Northumbria
https://en.wikipedia.org/wiki/%C3%86thelwulf
https://en.wikipedia.org/wiki/Alfred_the_Great
https://en.wikipedia.org/wiki/Bagsecg
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Ashdown
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Basing
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Edington
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Englefield
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Marton
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Reading_(871)
https://en.wikipedia.org/wiki/Blood_eagle
https://en.wikipedia.org/wiki/Burgred_of_Mercia
https://en.wikipedia.org/wiki/Danelaw
https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Heathen_Army
https://en.wikipedia.org/wiki/Guthrum
https://en.wikipedia.org/wiki/Halfdan_Ragnarsson
https://en.wikipedia.org/wiki/Heptarchy
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Ireland
https://en.wikipedia.org/wiki/Ivar_the_Boneless
https://en.wikipedia.org/wiki/Lagertha
https://en.wikipedia.org/wiki/Lindisfarne
https://en.wikipedia.org/wiki/Mercia
https://en.wikipedia.org/wiki/Norse_activity_in_the_British_Isles
https://en.wikipedia.org/wiki/Ragnar_Lodbrok
https://en.wikipedia.org/wiki/Scandinavian_York
https://en.wikipedia.org/wiki/Tale_of_Ragnar%27s_Sons
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Wedmore
https://en.wikipedia.org/wiki/Viking_Age

Az Aleut-szigetek a Csendes-óceán északi felében húzódó szigetláncolat, amely Alaszkától Kamcsatkáig két kontinenst köt össze, Észak-Amerikát és Ázsiát. A szigetcsoport több mint száz éven át, 1741 és 1867 között orosz gyarmati igazgatás alatt állt, amikor is a keletebbre elterülő orosz földekkel egyetemben eladásra került az Egyesült Államoknak. Azóta Alaszka részei, de a nyugati Parancsnok-szigetek a mai napig Oroszországhoz tartoznak. Az Aleut-szigeteket főleg az őshonos eszkimó aleutok (saját nyelvükön unangák) lakják, létszámuk körülbelül nyolcezer főre tehető.

A Japán Császárság 1931 óta agresszív terjeszkedő külpolitikát folytatott Ázsiában. A területi hódítások kezdetben csak Kínára koncentrálódtak, ám miután az európai gyarmattartó hatalmak (Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia) sorra a németek áldozataivá váltak vagy ostrom alá kerültek, ázsiai birtokaik védtelenül maradtak, amit Japán gyorsan ki is használt, s lecsapott rájuk. A japán előretörés hatására az amerikai kormány - még a háborúba lépése előtt - az Aleut-szigeteki őslakosok kötelező kitelepítése mellett döntött. Ennek keretében nagyjából 880 aleutot internáltak Alaszkába, tehát a többségük a szigeteken maradt a japán támadás idején. Az internáltakat kritikán aluli ellátásban részesítették, hetvenöten vesztették életüket a hanyag körülmények miatt elkapott fertőzésektől és az éhínségtől.

A japán hadsereg már Indiát és Ausztráliát fenyegette, amikor 1941. december 7-én vakmerő, de annál meggondolatlanabb támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok hadiflottája ellen Pearl Harborban. A rajtaütés kivitelezésében nagy hibát követtek el, mivel elszalasztották megsemmisíteni az amerikai haditengerészet legütőképesebb eszközeit, a repülőgép-hordozó hajókat, amelyeket így a háború folyamán bevethettek Japán ellen. Az amerikai flotta súlyos, ám közel sem helyrehozhatatlan károkat szenvedett, míg Japán számára az akció végzetes következményekkel járt: túlterjeszkedett képességein, és az USA hadba lépésével végérvényesen megváltoztak a csendes-óceáni erőviszonyok.

A Japán Császárság legnagyobb kiterjedése 1942 közepén.

Az amerikaiak hamar alkalmazkodtak a háborús körülményekhez, és a Pearl Harbor-i támadás után fél évvel már képesek voltak csatát vállalni a hatalmas ellenséggel. Az 1942. májusi Korall-tengeri csatában egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, de Tokió számára nyilvánvalóvá vált, hogy komoly ellenfelére akadt az Egyesült Államokban. Egy hónappal később a japánok támadást terveltek ki, annak érdekében, hogy elpusztítsák az amerikai anyahajókat, amelyeket elszalasztottak elsüllyeszteni Pearl Harborban. 1942 júniusában rajtaütést terveztek a stratégiai fontossággal bíró Midway-atollnál, ahol az elképzelések szerint majd elpusztítják a fenyegető amerikai haditengerészet javát, és partra szállnak Hawaii-on. Ezzel párhuzamosan elterelő akciót indítottak a Csendes-óceán északi részén, az alaszkai Aleut-szigetek ellen, hogy elvonják az amerikaiak figyelmét a Midway-szigetektől. Szerencsétlenségükre viszont az amerikai haditengerészet megfejtette a japán üzenetkódolást, így mindent megtudtak a Midway-szigetek elleni támadásról és az elterelő hadműveletről, ezért nem is foglalkoztak az Aleut-szigetek védelmével, hanem magukra hagyták azokat, helyettük a Midway-atoll térségére koncentrálták erőiket, ahol gigantikus tengeri ütközet bontakozott ki a hadviselő felek között, amely hamar az USA számára vett kedvező fordulatot. Az amerikaiak totális győzelmet arattak Japán felett, elsüllyesztették az ellenség négy repülőgép-hordozóját (mellesleg ezek a hajók korábban a Pearl Harbor elleni támadásban vettek részt), míg maguk csak egyet veszítettek. A csata után végleg megszűnt Japán kezdeményezőképessége, és az USA haditengerészete számbeli fölénybe került, s noha a háború kimenetele nem volt többé kétséges, a harcok még több mint három éven át tomboltak a kelet-ázsiai térségben.  

Miközben a Midway-szigeteknél kibontakozóban volt a tengeri ütközet, addig az Aleut-szigetek elleni elterelő hadművelet tovább folytatódott, az után is, hogy nyilvánvalóvá vált, az amerikaiak nem dőltek be a trükknek, és nem vonnak el erőket a Midway-atolltól, hogy megvédjék az Aleutokat. Mindenestre úgy tűnik, hogy a japánok a figyelemelterelés mellett stratégiai jelentőséget is láthattak a szigetek elfoglalásában, ugyanis fekvésük miatt a szigeteket védelmi célokra lehetett felhasználni, amivel megnehezíthették az USA előrenyomulását Japán, illetve a hozzá tartozó Kuril-szigetek felé. Tokiónak távlati tervei is voltak az Aleut-szigetekkel, egyrészt éket verhetnek az USA és a Szovjetunió közé, ami az utóbbi nagyhatalom esetleges háborúba lépésekor lenne lényeges, másrészt előretolt állásként funkcionálhatnának, repülőtérrel, ahonnan a jövőben támadó akciókat indíthatnának az Egyesült Államok ellen. Nem utolsó sorban lélektani hatása is volt a hadműveletnek, mivel Japán lényegében amerikai területeket foglalt el (bár nem először, 1941 decemberében megszállták a Wake-szigetet, 1942 januárjában Guamot, május elején pedig az USA gyarmatát, a Fülöp-szigeteket).

A USS Yorktown anyahajó, amint találatot kapott a midwayi csatában. Ez volt az egyetlen amerikai repülőgép-hordozó, amit sikerült a japánoknak elsüllyeszteniük.

A japánok Aleut-szigeteki offenzívájára nézve az Unalaszka szigetén lévő Dutch Harbor haditengerészeti bázis jelentette a legkomolyabb fenyegetést, ezért első lépésben a kikötő létesítményeit kellet semlegesíteniük. 1942. június 3-án lebombázták a kikötőt, de a közeli Umnak szigetről amerikai vadászrepülők szálltak fel, mire a japánok gyorsan, célzás nélkül ledobták maradék bombáikat, és visszavonulót fújtak. 4-én folytatódott a légitámadás, amely során több amerikai létesítményben is komoly károkat okoztak. A rossz időjárási viszonyok miatt az amerikaiak nem tudtak hatékony támadást intézni a japán anyahajók ellen, de a japán bombázók pontossága is lecsökkent. Közben pedig híre érkezett, hogy a midwayi csata kedvezőtlenül alakul Japán számára, és a vezetés visszarendelte a flotta nagy részét Északról a Csendes-óceán közepére, ezért Unalaszka megszállását elvetették, egy kisebb erőt viszont a térségben hagytak, amely június 6-án Kiska, 7-én pedig Attu szigetét foglalta el.

A japánok egyik szigeten sem találkoztak ellenállással, Kiska lényegében lakatlan volt, csak a hadsereg tízfős időjárás-vizsgáló különítménye tartózkodott a szigeten, akik közül kettőt a megszállók megöltek, míg a többieket hadifogolyként Japánba küldték. Attu szigetén egy kicsiny falu volt csupán, ahol negyvenöt őslakos és két amerikai élt. A japánok érkezésükkor megöltek három falubelit, a Japánba küldöttek közül pedig további tizenhatan vesztették életüket a hadifogságban.

A megszálló erők Attu szigetének azonnali megerődítésébe és egy repülőtér építésébe kezdtek, ami joggal keltett aggodalmat az USA és Kanada vezetésében, hiszen egy ilyen repülőtérről könnyedén légitámadást intézhettek Észak-Amerika nyugati partja ellen. A két szövetséges hatalom gyorsan határozott, és bombázás alá vette a megszállt szigeteket, az amerikai haditengerészet blokádot vont köréjük, s a tenger felől is lőtték az ellenség állásait, valamint számos a környéken cirkáló japán hajót is elsüllyesztettek.

A Kiska szigetén parta szállt japán egység zászlót bont, 1942. június 6-án.

A japánok nem terveztek hosszan tartó megszállást, csupán 1942 végéig, de végül is úgy alakult, hogy az év végén mégsem vonták ki az egységeket a szigetekről, köszönhetően a határozatlan elképzeléseknek és a blokádnak. Így 1943-ban is folytatódott a japán jelenlét az Aleut-szigeteken, melyek ellátása egyre nehézkesebbé vált, főleg 1943. március 27-e után, amikor a parancsnok-szigeteki tengeri ütközetben az amerikaiak megsemmisítettek egy utánpótlást szállító konvojt. Ezt követően az ellátmányt csak tengeralattjárókon tudták eljuttatni a megszálló alakulatokhoz.

A bombázások és a tengeri blokád viszont csak ideiglenes megoldást jelentettek a japánok közelsége okozta fenyegetésre. Ahhoz, hogy a két szövetséges állam megszüntethesse a tőszomszédságában kialakult biztonsági kockázatot, mindenképpen vissza kellett foglalni a szigeteket, ennek érdekében májusra kidolgozták a hadműveletek részleteit, és késlekedés nélkül parancsot adtak azok végrehajtására.

1943. május 11-én a szövetségesek megkezdték Attu szigete elleni támadásukat, de úgy látszott, hogy elsiették a hadművelet megindítását, mivel alapvető dolgok okoztak nehézséget az előrenyomuló alakulatoknak. Például nem voltak felkészülve a tundrára, pedig ebben az éghajlati övezetben nem igazán lehetett másra számítani… A katonáknak nem volt megfelelő ruházatuk a hideg ellen, és többen fagysérülést szenvedtek, a katonai járművek a zord időjárásban befagytak és leálltak, az utánpótlás pedig nem jutott el az egységekhez. Ennek ellenére sikeresen elszigetelték a japánokat, akik beásták magukat az állásaikba. Ezzel a taktikával időt nyertek, a harcok elhúzódtak, és gyötrelmessé váltak mindkét oldal számára, a szövetségeseknek tíz nap elteltével még mindig nem sikerült visszafoglalniuk az aprócska szigetet, ráadásul Tokióban épp előkészítettek egy felmentő flottát, hogy megsegítsék az ostromlottakat. Az amerikaiak és kanadaiak szerencséjére a flotta felszerelése és útjára bocsátása nem ment gördülékenyen, egy hét elteltével még mindig a kikötőben rostokolt. Eközben az Attu szigetét védő japánok egyre elkeseredettebb helyzetbe kerültek, mígnem május 29-re úgy döntöttek, hogy egy utolsó erőteljes kitöréssel rátámadnak az amerikaiakra. A második világháború során ez volt a legnagyobb banzájroham, és a szövetségeseket annyira meglepte a hirtelen jövő, lendületes támadás, hogy nem igazán tudtak hatékonyan védekezni ellene. Kíméletlen közelharc alakult ki a két fél között, a japánok szinte az utolsó emberig küzdöttek, s több mint kétezren elestek közülük, és csupán huszonnyolcan kerültek fogságba, akik között egyetlen tiszt sem volt. Attu végül az amerikaiak kezére került, de elszigetelt csoportok még július elejéig fejtettek ki ellenállást.

Amerikai katonák a végtelen télben Attu visszafoglalásakor, 1943 májusában.

A szövetségesek vezetői a több száz halálos áldozatot követelő akcióból levonták a kellő tanulságot, és a Kiska szigete elleni támadást elhalasztották, annak érdekében, hogy a hadművelet részleteit alaposabban megtervezzék, és hogy ne ismétlődhessen meg mindaz, ami Attun történt. Ugyanakkor a japánok is számot vetettek, és felülvizsgálták esélyeiket, majd arra a következtetésre jutottak, hogy Kiska egy rosszul védhető, elszigetelt terület, amely megtartásából nem származik lényegi előnyük, ezért az azonnali kiürítése mellett döntöttek. Ezt természetesen teljes titokban kivitelezték, s miközben a szövetségesek figyelmét a komoly tervezés és a precíz készülődés kötötte le, addig a japánok július 28-án a köd leple alatt észrevétlenül távoztak a szigetről. Az események meglehetősen tragikomikus fordulatot vettek, ugyanis az evakuálást olyan mesterien hajtották végre, hogy az angolszász hatalmak még közel három hétig nem vettek észre semmi változást, olyannyira, hogy augusztus 15-én parancsot adtak a támadás megindítására. Jelzésértékű lehetett volna, hogy az előkészítő bombázásra nem érkezett légvédelmi válasz, de ebből sem sejtették, hogy a megszállók már rég nem tartózkodnak a szigeten, és a tervek szerint megkezdték a partraszállást. Az amerikai és kanadai csapatok különböző helyszíneken tették partra az egységeiket, hogy két irányból támadhassák meg a japánokat, de szerencsétlenségükre ismét sűrű köd szállt le Kiska szigetére, és a rossz látási viszonyok miatt, amikor a két sereg látótávolságba került egymástól, kölcsönösen azt hitték a másikra, hogy a japánokba botlottak. Annyira biztosak voltak benne, hogy amint meglátták egymást, azonnal tüzet nyitottak, s mire rájöttek a végzetes tévedésükre már harmincketten elestek a „baráti tűzben”.

Az Aleut-szigetekhez tartozó Attu és Kiska japán megszállása egy évig tartott, mely fejezet a második világháború csendes-óceáni történetére nem volt különösebb hatással, azonban egy pillanatra az USA és Kanada komolyan fenyegetve érezte magát, amikor kontinentális területeik elérhető távolságba kerültek a japán bombázók számára. Légitámadásra mégsem került sor, ehhez nem voltak adottak az anyagi feltételek, Attun elkezdtek ugyan építeni egy repülőteret, de sosem készült el, ami az utánpótlás akadozásának és a szövetséges bombázásoknak volt köszönhető. A megszállók nagyon kevés repülőgéppel rendelkeztek, és ha mindennek dacára sikerült volna mégis eljuttatni azokat a nyugati part ellen (anyahajón vagy elkészült reptérről), az csak lélektani hatással bírhatott volna, míg a háború menetére semmilyen hatást nem gyakorolt volna. A szövetségesek eltökélték a szigetek visszafoglalását, és a legrosszabb esetben is, ha a japánok maradnak és harcolnak Kiskán, s ha meg is érkezett volna a felmentő flottájuk, az amerikaiak akkor is visszaszerezték volna 1943 folyamán a szigetet. Amennyiben a japánok szándékában állt volna, hogy tartósan megszállva tartsák a szigeteket, annak komolyabb erősítés nélkül nem lett volna realitása, ezt felismerték, és ki is ürítették Kiskát.

Kísértethajó Kiska partjainál. A Borneo Maru japán szállítóhajó maradványa több mint hatvan éve ugyanott hever, ahol kilőtték.

Az amerikaiak hamar befejezték Attu szigetén a repülőteret, és onnan 1943. július 10-től (még miközben javában folyt a Kiska elleni támadás tervezése) bombázni kezdték a Kuril-szigeteket. 1942 áprilisa óta először érte Japán területet légitámadás.

A japán megszállás alatt deportált őslakosokat az amerikaiak a háború után nem költöztették vissza Attura, hanem másik szigeteken vagy Alaszkában kezdtek új életet. Attura egy húsz fő által üzemeltetett rádióállomást telepítettek, de 2010-ben ez is beszüntette működését, azóta teljesen lakatlan a sziget, csak egy emlékmű áll magányosan emlékeztetve az ott történt eseményekre. Kiska már a megszállás előtt lakatlan volt, és ma is az. A szigeten szinte érintetlenül megmaradtak a világháborús komplexumok, a bombakráterek, a földalatti járatok, a hátrahagyott felszerelések, fegyverek és a hajóroncsok, amelyek kísérteties mementóként hevernek és állnak elhagyatottan a jéghideg csendben (képek).

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Csatorna-szigetek német megszállása, A Vörös Khmer

Források:

Peter Snow [2014]: Fordulat a Csendes-óceánon, A második világháború története első rész, A BBC History Különszáma, Kossuth Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands_Campaign
https://en.wikipedia.org/wiki/Aleut
https://en.wikipedia.org/wiki/Attu_Island
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Kiska
https://en.wikipedia.org/wiki/Kiska

Dánia Margit születése előtt

A XIV. század közepére a skandináv országok gyakorlatilag a német kereskedővárosok kliens-királyságaivá váltak. A kereszténység felvételével lezárult a vikingek kora, és Skandinávia a kontinens perifériájára szorult, mindaddig, amíg a kiaknázatlan nyersanyagokban gazdag kelet-balti területek fel nem keltették az ambiciózus észak-német kikötővárosok figyelmét. A német céhek szemet vetettek a hatalmas haszonnal kecsegtető régióra, s a XIII. századtól a vállalkozó kedvű kereskedők városaik anyagi és katonai támogatását maguk mögött tudva elindultak learatni a babérokat, és hamarosan meghatározó szerepre tettek szert a Baltikumban, ahol kereskedelmi tevékenységük szinte kizárólagossá vált. A német városok a hatékonyság fokozása érdekében egyre jobban összehangolták tevékenységüket, míg 1356-ban intézményesítették kapcsolatukat: megalapították a Hanza Szövetséget, amely immár Angliától az orosz területekig kereskedelmi privilégiumokkal rendelkezett. A németek az évtizedek alatt sorra létesítették kereskedelmi telepeiket a skandináviai városokban, és befolyásuk egyre növekedett a lakosság körében, míg gyakran vezető szerepre is szert tettek a városi vezetésben, de Svédországban királyt is a trónra tudtak segíteni, aki aztán az érdekeik szerint kormányozta az országot. Stockholm, Bergen és Gotland szigete a legjelentősebb központjaik közé tartoztak.

Dánia a XIV. század elejétől válságos időket élt meg. II. Kristóf uralkodása (1320-1326/1329-1332) a rendekkel való viaskodás jegyében telt, előbb száműzték az országból, majd mikor visszaszerezte a trónt börtönbe vetették, ahol meghalt. Az ország pénzügyileg tönkre ment, az egész területét elzálogosították (főleg a német kereskedőknek), a nemesség, a papság és a kereskedők a saját érdekeiket helyezték előtérbe az államérdekkel szemben, Skåne területét a svédek elfoglalták, 1332 és 1340 között pedig nem volt királya Dániának.

Dánia a XIV. század közepén (bordó), és az elvesztett területek: Skåne és Schleswig (világos barna).

II. Kristóf két fiúgyermeke nehéz örökséget kapott osztályrészül, az idősebb Ottó a dán rendek fogságában sínylődött, míg a fiatalabb, Valdemár Bajorországban várt a megfelelő alkalomra, hogy „visszatérhessen”, ugyanis figyelmen kívül hagyva bátyja elsőszülöttségét, maga lépett fel dán trónkövetelőként. 1340-ben, húszévesen Dánia királyának nyilvánította magát, ami ellen a rendek nem tiltakoztak, mivel nem igazán vették komolyan a királyfit és egyáltalán nem tartottak tőle. Valdemár viszont annál elszántabb volt, kiszabadította Ottót a rabságból, ám azzal a feltétellel, hogy bátyja lemond trónigényéről, amit készséggel meg is tett. Ugyanebben az évben feleségül vette távoli rokonát a schleswig-i hercegnőt Helviget, annak a Valdemárnak a húgát, aki III. Valdemár néven Dánia királya volt 1326 és 1329 között, amikor II. Kristófot száműzték Dániából, de utóbbi visszatérte után elhagyta a királyságot, és V. Valdemárként uralkodott a Schleswig-i Hercegségében.

A trón megszerzését és a házasságkötést követően IV. Valdemár határozottan kezébe vette a gyeplőt Dániában, és elszánta magát, hogy helyreállítsa az uralkodói tekintélyt, valamint hogy felszámolja az ország adósságát. Utóbbit a kivetett adókból, a felesége hozományából és észtországi területeinek eladásával, valamint területszerzésekkel többé-kevésbé sikerült elérnie, de a Hanza befolyást mégsem tudta teljes mértékben megszüntetni.  

Margit gyermekkora

Margit 1353 márciusában született a dániai Vordingborg-i kastélyban. Születésének pontos napja nem ismert. Családja, az Estridsen-ek háromszáz éve uralkodtak Dániában. Apja, IV. Valdemár 1340 óta Dánia királya, anyja, schleswigi Helvig királyné. Margit a hatodik és utolsó gyermeke volt a királyi párnak, de a leány születéskor már csak két testvére volt életben, Kristóf és Ingeborg. Feltételezések szerint Margit születésekor az anyja már nem élt együtt férjével. Különválásuk okára különböző magyarázatok születtek, az egyik szerint Helvig hűtlensége miatt Valdemár házi őrizetbe vetette feleségét, de egy másik teória szerint a király házasságtörése miatt a feleség maga döntött úgy, hogy különköltözik kedvesétől. A történetek közös pontja, hogy egyik sem támasztható alá megbízható forrásokkal. Helvig utolsó gyermeke születése után zárdába vonult, az Esrumi Apátságba, ahol élete utolsó húsz évét töltötte, 1374-ben hunyt el.

Margit szülei: IV. Valdemár király és Helvig királyné a Næstved-i Szent Péter templom freskóján.

Margit kevés ideig maradt hajadon, 1359-ben, hatévesen eljegyezték VI. Haakon norvég királlyal. A házassági szerződést az apósok szövegezték, Haakon apja, IV. Magnus svéd király és Valdemár. Utóbbi vállalta, hogy katonai segítséget nyújt Magnusnak a svéd trónörökössel, Erikkel támadt konfliktusában, amitől azt remélte, hogy visszaszerezheti a dél-svédországi Skåne-t, viszont Magnus csupán a Helsingborg-i kastélyt kívánta átadni a dán királynak. Mindenesetre Valdemár bevonult Skåne-be, látszólag azért, hogy legyőzze Eriket, ám a svéd trónörökös váratlanul meghalt. A dánok segítsége ezzel okafogyottá vált, Magnus az egész házassági szerződést érvényteleníteni akarta, de Valdemár követelte jogos jussát, és seregeit nem vonta ki Skåne területéről, sőt tovább is ment annál, Gotland szigetét fenyegette, mely sziget elfoglalásával az egész Balti-tengert ellenőrizhette volna.

A svéd hadsereg nem volt felkészülve egy Dánia ellen vívandó háborúra, és gyenge ellenállást tudott kifejteni a támadókkal szemben, miközben a dánok sikert sikerre halmoztak a csatatereken. A korlátozott katonai képességei miatt Magnus a kereskedelmi embargó eszközéhez nyúlt, ezt kihirdetett Dánia ellen, ám hatása kétséges volt. Emellett a svéd király szövetségesek után kezdett kutatni, és mivel érvénytelennek tekintette Haakon és Margit eljegyzését, új jegyes után nézett fia számára, hogy egyrészt végérvényesen megpecsételje a dánokkal kötött házassági szerződés sorsát, valamint hogy a frigy által katonai szövetséget kössön Dánia egyik ellenségével. A Dánia tőszomszédságában lévő Holstein-i Grófság tökéletes partnernek tűnt, ahonnan hátba lehetett támadni a dán területeket. Miközben viszont Svédországba tartott a kiszemelt ara, Erzsébet hercegnő hajója viharba keveredett, és szerencsétlen módon épp Dániában vetődött partra, ahol fogságba esett. Így a házasság, és azzal együtt a szövetség sem jöhetett létre Svédország és Holstein között, a háború pedig egyre kedvezőtlenül alakult a svédek számára. Egyéb lehetőség híján Magnus kénytelen volt békét kérni Valdemártól, mely értelmében Skåne visszakerült Dániához, valamint Haakon és Margit jegyessége újra elismerésre került, és 1363. április 9-én Koppenhágában meg is tartották a menyegzőt.

Norvégia királynéja

VI. Haakon 1343-ban lett Norvégia királya, de mivel 1340-ben született, 1355-ben elért nagykorúságáig apja, Magnus király látta el a régensséget. Margit a házasságot követően férjével tartott a norvég fővárosba, Oslóba. A leírások szerint szép nővé érett, sötét haja és szemei voltak, tekintete határozott és félelmet keltő, kisugárzása felséges és tekintélyt követelő.

Néhány hónappal Norvégiába érkezésüket követően meghatározó események történtek Svédországban. 1364-ben az elégedetlen nemesség letaszította a trónról Magnust, és a koronát mecklenburgi Albertnek ajánlották fel. Albert hatalomra jutását a svéd nemességen kívül a Hanza Szövetség és a svédországi német kisebbség is támogatta. Magnus viszont nem nyugodott bele koronája elvesztésébe, Norvégiába menekült Haakonhoz és Margithoz, akik segítségével megpróbálta visszaszerezni királyságát, de vereséget szenvedett, és Albert fogságába került. A családi kötelékekre való tekintettel Valdemár király hadat üzent Magnus kiszabadítása érdekében, de a háború elhúzódott, és nyolc évig tombolt Svédországban. Albert nem örvendett túlzott népszerűségnek új alattvalói körében, akik rossz szemmel tekintettek a provinciák élére kinevezett német helytartókra, ezért a svéd parasztok tömegesen csatlakoztak Valdemár seregeihez, de a svéd nemesség határozott kitartását maga mögött tudva Albert végül legyőzte a dánokat. A békeszerződés alapján Magnust szabadon engedték, aki megalázottan Norvégiába távozott, ahol nem sokkal később hajószerencsétlenségben életét vesztette.

Margit és Haakon fia Olaf egy gobelinen a Kronborg kastélyban.

1370 decemberében megszületett Margit és Haakon fia, Olaf. Öt évvel később elhunyt IV. Valdemár király, az utód személyét pedig bizonytalanság övezte, ugyanis néhány évvel korábban, 1363-ban meghalt a trónörökös, Kristóf. A dán nemesség összegyűlt, hogy megtárgyalja a problémát, és hogy királyt válasszon. Három lehetőség állt előttük: egy új dinasztiát helyeznek a trónra, esetleg Valdemár unokái közül választanak királyt, a néhai Ingeborg fiát, Albertet vagy Margit fiát, Olafot.

Margit sokat kampányolt a dán királyi koronáért fia számára, és a választók végül valóban mellette döntöttek. Állítólag Margit személyes bája és népszerűsége is közrejátszott ebben, de sokkal gyakorlatiasabb okokra is visszavezethető Olaf királlyá emelése. A német kereskedőközösség - akiknek nagy szerepe volt az ország elzálogosításában - még mindig számottevő befolyással rendelkezett Dániában. Valdemár király a németek kereskedelmi érdekei ellenében számolta fel a pénzügyi válságot, ezért egyáltalán nem volt népszerű a köreikben. Ingeborg fia, Albert a mecklenburgi herceg fia volt, dán királlyá választásával pedig csak tovább erősödött volna a németek hatalma, ráadásul Svédországban is egy mecklenburgi király uralkodott, Albert nagybátyja, akit szintén Albertnek hívtak. A dán választók tehát nem kívántak ekkora német túlsúlyt megkockáztatni Skandináviában, ezért logikus, hogy Olaf mellett döntöttek.

Dánia és Norvégia uralkodónője

II. Olaf mindössze öt éves volt, amikor elfoglalta Dánia trónját, ezért nagykorúságáig Margit látta el a régensi teendőket. 1380-ban elhunyt VI. Haakon király, Margit férje, ez által pedig Margit régenssége alatt a norvég trón is Olafra szállt. 1385-ben Olaf elérte nagykorúságát, ám anyja továbbra sem kívánta átadni neki az uralkodói jogokat, míg hamarosan újabb tragédia következett be: 1387 nyarán a fiatal király váratlanul meghalt. A mendemondák azonnal lábra kaptak, hogy Margit mérgeztette meg fiát, hogy uralma Dániában és Norvégiában kizárólagossá váljon, de olyan elméletek is születtek, hogy a király valójában nem halt meg, csak elszökött anyja elől, és Danzig-ban bujkál. Néhány évvel később egy magát Olafnak kiadó danzig-i férfi fel is bukkant, mint dán-norvég trónkövetelő, és a svédországi Kalmár városába utazott, ahol viszont leleplezték (kiderült, hogy egy szót sem tudott dánul), mire máglyán megégették. Fia halála után Margit továbbra is Dánia és Norvégia uralkodónője maradt, mint régens, ám az nem volt tisztázva, hogy valójában kinek is lenne a régense.

A Hanza Szövetség tagállamai és telepei (fent) és a főbb kereskedelmi útvonalaik, valamint kikötőik (lent).

Margit számára hamarosan egyedülálló lehetőség adódott arra, hogy beavatkozzon Svédország belügyeibe, ráadásul a helyi arisztokrácia kérésére. A Magnusszal és Valdemárral folytatott háború után 1389-ig Albert uralma stabil volt Svédországban, de a németekkel ellentétben a svéd nemesség egyre nagyobb anyagi károkat szenvedett, és kétségbeesésükben Margithoz fordultak, a dán-norvég királynőnek azonban komoly feltételei voltak a segítségéért cserébe. Először is megválasztják őt teljes jogú úrnőjüknek (nem királynőnek), mind a svéd, mind a finn területeken, és alávetik magukat bárkinek, akit Margit svéd királynak jelöl. A nemesek elfogadták a feltételeket, ezzel Margit hadserege megindulhatott Albert ellen. A svéd király lenézte Margitot, akit nadrág nélküli királynak csúfolt, azonban a túlzott magabiztossága a vesztét okozta, Margit győzelmet aratott, Albertet elfogták és bebörtönözték. Egyedül Stockholm fejtett még ki ellenállást, ugyanis a svéd fővárost ekkoriban döntően németek lakták, akik érthetően Albert hívei maradtak. A Hanza Szövetség a kereskedelmi nyereség reményében támogatta Albert uralmát, de a vereségéből is megpróbált hasznot húzni. A Szövetség képviselői 1395-ben tárgyalást kezdeményeztek, hogy engedjék szabadon a volt királyt. Margit feltétele 60 000 márka jóvátétel megfizetése volt, amit három éven belül kellett teljesíteni, ha ez nem sikerül, akkor követeli Stockholm átadását. A feltételeket vállalták, addig a svéd fővárost a Hanza Szövetség tartotta ellenőrzése alatt, de Albert nem tudta a jóvátétel összegét kifizetni, ezért 1398-ban Margit megkapta Stockholmot, de a Hanza Szövetség sem távozott üres kézzel, sikerült kereskedelmi kedvezményeket szereznie a térségben. Gotland szigetét 1394-ben kalózok kaparintották meg, 1398-ban pedig a Német Lovagrend foglalta el, akiktől Margit 1409-ben megvásárolta a szigetet.

A három királyság úrnője

Az özvegy és gyermektelen Margittól csakhamar elvárták, hogy mindhárom királyágában megnevezze utódját. Ennek eleget téve 1389-ben örökbe fogadta nővére, Ingeborg unokáját, pomerániai Boguszlávot, akit norvég, 1396-tól pedig dán és svéd királynak jelölt. Boguszláv felvette az Erik uralkodói nevet, és mivel 1389-ben hét éves volt csupán, helyette Margit uralkodott régensként. 1396. július 20-án Margit és a skandináv előkelők kiadták a Kalmári Szerződést, amely által Erik, ténylegesen Margit uralma alatt Dánia, Norvégia és Svédország királyságai egyesültek (Kalmári Unió). A Szerződés kimondta, hogy a három királyság örök időkre egybeforrt, és „bármi történjék is az egyikkel, ugyanaz történik mindegyikkel,” vagyis minden körülmények között segíteniük kell egymást, és egyetlen királyuk lehet, nem pedig több. A királyságok között támadt ellentéteket békés eszközökkel kell rendezniük, külső támadás esetén pedig egységes választ adniuk. Margit biztosította alattvalóit, hogy a helyi szokásokat és törvényeket tiszteletben tartja, s nem kíván azokon önkényesen változtatni, csakis a helyiek beleegyezésével. Az állami tisztviselőket és a katonákat a helybéliek közül nevezik ki (előbbi kitételt később nem tartották be). Külön érdekesség, hogyha bármelyik tagországban számkivetettségre ítéltek valakit, az nem kaphatott menedéket a másik két tagállamban sem, vagyis egész Skandináviában számkivetett lett.

A Kalmári Unió területi kiterjedése 1396-1448 között.

A Kalmári Unió a korabeli Európa egyik legnagyobb kiterjedésű birodalma volt: Dánia, Norvégia és Svédország királyságain túl Norvégia révén Grönland, Izland, a Feröer-, az Orkney- és a Shetland-szigetek, míg Svédországgal együtt Finnország is az Unió tagja lett. Margit gigantikus kreálmánya egy politikai, gazdasági és kereskedelmi ellenválasz volt a Hanza Szövetségre, amellyel immár nem csak Dániában, de egész Skandináviában meg kívánta szüntetni a német túlsúlyt és befolyást, valamint erős gazdasági régiót kívánt kiépíteni a Hanzával szemben. Valutaunió viszont nem jött létre a skandináv országok között, az egyes királyságokban a Kalmári Unió időszakában továbbra is három valuta volt forgalomban.

1397. június 17-én Margit Kalmárban összehívta a három királyság Birodalmi Tanácsát (Riksråd), ahol Eriket a három királyság uralkodójává koronázták. Néhány év múlva nagykorúvá nyilvánították, de valójában Margit élete végégig egyeduralkodó maradt Skandináviában. Negyvenen túl is energikus és intelligens gondolkodású volt, dicsérték bölcsességét, igazságosságát és kedvességét. A legtöbbször azonban hajthatatlan volt, határozott véleményétől nem tért el egykönnyen, és kiállt az uralkodói előjog sérthetetlensége mellett. Uralkodói címe továbbra is homályos maradt, ellentétben Erikkel, Margitot nem koronázták meg egyik országában sem, hivatalos titulusa „uralkodói hölgy és úr és a három királyság védelmezője” volt, ő maga viszont egyszerűen csak a régens címet használta, és noha önmagát nem nevezte királynőnek, a legtöbb méltóság, de még a pápa is a királynő megszólítással illette a hivatalos levelekben.

Hans Peter Hansen: Margit a fiatal Erik koronázásán, 1884.

Margit sokat utazott a birodalmában, s komolyan hitt az egységes Skandinávia megszilárdulásában, aminek érdekében támogatta a nemesi családok vegyes házasságát. Bár az Unió jogilag megvalósult, a gyakorlatban sokkal inkább arról volt szó, hogy Norvégia és Svédország Dánia részeivé váltak, amit az is bizonyít, hogy a legfontosabb tisztségeket rendre a dán előkelők kaparintották meg, így befolyásuk is nagyobb volt a birodalomban, mint a másik két ország nemességének. A Riksråd, a Birodalmi Tanács egy ideig még ülésezett, de az Unió irányításába jelentéktelen beleszólása volt, a végső szó minden esetben Margité volt, akinek a hatalma még erősebb lett, miközben a nemesség pozícióját szisztematikusan csökkentette. A dán arisztokrácia gyengítését célozta az ún. redukció bevezetése, amely során a IV. Valdemár uralkodása előtt elvesztett koronabirtokok visszavételére került sor Dániában és Svédországban. A norvég és svéd klérus hatalmát is tudatosan visszaszorította, s dán püspököket nevezett ki az egyházmegyék élére, akiknek a hűsége persze Margithoz kötődött. Ebből következően az uralkodó és a nemesség közötti feszültségek gyarapodtak, ez pedig nem csupán a három királyság hatékony együttműködését, de a szorosabb integrációt is gátolta, amit mellesleg Margit olyannyira szertetett volna elérni.

Margit nem folytatott kalandor külpolitikát, nem kezdett hódításokba, az egyetlen háború, amit megvívott a svédországi volt, Albert és a németek ellen. Későbbi külpolitikájára a kimért semlegesség volt jellemző. 1402-ben IV. Henrik angol királlyal folytatott tárgyalásokat kettősházasság általi szövetségkötésről. Henrik Filippa lányát kívánta Erikhez adni, míg az angol trónörökös számára (akit szintén Henriknek hívtak), Erik húgát, Katalint, Margit másik örökbefogadott gyermekét szemelték ki. Mindkét félnek megvolt a maga érdeke, hogy keresztülvigye a házasságokat. Margit úgy számított, hogy ezzel restaurálhatja Nagy Knut egykori Északi Birodalmát, ami Skandinávián kívül Angliát is magában foglalta, míg Henrik a Kalmári Unió haderejét kívánta felhasználni a franciák ellen a százéves háborúban. Margit viszont mindennél jobban viszolygott a háborúktól, és nem szándékozott skandináv hadsereget küldeni Anglia és Franciaország háborújába, ezért inkább elutasította a házassági ajánlatot, ami a királynő szerint az Unióra nézve több hátránnyal, mint haszonnal járt volna. Ennek ellenére 1406-ban Erik és Filippa házassága mégis létrejött, de ez nem járt semmiféle kötelezettséggel Margit számára, a szövetség Anglia és Skandinávia között megköttetett, de az uralkodónő nem avatkozott be a százéves háborúba. Katalint végül a pfalzi választófejedelemhez adták, így Margit egy délnémet szövetségest is maga mellett tudhatott, ami nagyon jó biztosítékot jelentett az északi Hanza városok hátában.

Anne Marie Carl-Nielsen: Nagy Margit királynő lóháton, Roskilde, 1942.

1412-ben Margit feladni szándékozott hosszú évekig őrzött semlegességi politikáját: háborúra készült a Schleswig-i Hercegség visszaszerzéséért. Ez a Jylland félsziget déli részén elhelyezkedő kis hercegség a XI. század végétől hol Dánia része, hol független állam volt, míg 1375-ig a dán Estridsen uralkodói ház egyik oldalága birtokolta, kihalásuk után a Holstein-i Grófság szerezte meg a területet. Margit 1412-ben elérkezettnek látta az időt, hogy erővel vegye vissza egykori rokonai birtokát, s a személyes parancsnoksága alatt álló hajóhaddal vonult Holstein ellen, mivel a királynő testközelről akarta figyelemmel kísérni a hadmozdulatokat Szentháromság nevű hajójáról. Viszont a háború még ki sem tört, váratlan esemény árnyékolta be a nagyratörő terveket, 1412. október 28-án a Flensburg öbölben horgonyzó tengerjáróján a három királyság úrnője váratlanul elhunyt. Margit halálának okáról nincs megnyugtató magyarázat, a pestistől kezdve Erik mérgezéséig számos elmélet keringett közszájon. Temetésére a Sorø városában lévő családi kápolnában került sor, de egy évre rá a Roskilde székesegyházba helyezték át holttestét, ahol a mai napig látható a főoltár mögötti síremléke.

Margit egységes Skandináviáról szőtt nagy álma nehézkesen élte túl megalkotóját. Tizenhat évig a királynő erős és magabiztos irányítása alatt szinte zavartalanul működött a három királyság uniója, majd 1439-ig Erik is megőrizte a birodalom egységét, leváltása után unokaöccse, Kristóf foglalta el a helyét a trónon, aki viszont pár évvel később gyermektelenül meghalt. 1448-tól válságos időszak kezdődött, a dán, a norvég és a svéd királyok (gyakran ezek átfedésben) évtizedekig vetélkedett az Unió feletti egyeduralomért, de felülkerekedni egyikük sem tudott. Végül 1520-ban a dán II. Keresztély egyesítette még egyszer utoljára a három királyságot, ám igen rövid időre, egy év múlva a svédek felkeltek ellene, és 1521-ben kikiáltották országuk függetlenségét, amivel a Kalmári Unió végleg megszűnt létezni, és soha többé nem éledt újjá.

I. Margit királynő síremléke a Roskilde katedrálisban. A cikk elején lévő képmása erről a kőkoporsóról való, amely az uralkodónő leghitelesebb képmásának tekinthető,1423-ban készült.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Beatrix királyné szökése, Kleopátra gyermekei, Lappföld története, Vikingek Amerikában.

Források:

Anssi Halmesvirta (szerk.) [2001]: Finnország története, Kossuth Egyetemi Kiadó.

A. Sz. Kan [1976]: A skandináv országok története, Kossuth Könyvkiadó.

Eino Jutikkala – Kauko Pirinen [2004]: Finnország történelme, Kairosz Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Albert,_King_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Christopher_II_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/Gotland
https://en.wikipedia.org/wiki/Haakon_VI_of_Norway
https://en.wikipedia.org/wiki/Hanseatic_League
https://en.wikipedia.org/wiki/Helvig_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Ingeborg_of_Denmark,_Duchess_of_Mecklenburg
https://en.wikipedia.org/wiki/Kalmar_Union
https://en.wikipedia.org/wiki/Magnus_IV_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_I_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Olaf_II_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Otto,_Duke_of_Lolland_and_Estonia
https://en.wikipedia.org/wiki/Roskilde_Cathedral
https://en.wikipedia.org/wiki/Valdemar_IV_of_Denmark

Mi a pogányság?

A pogányság egy szubjektív fogalom, ugyanis, hogy mit nevezünk pogánynak, az attól függ, hogy milyen kulturális háttérrel rendelkezünk. A fogalom megjelenése az V-VI. század fordulójára tehető, amivel a dél-európai keresztények illették azon vallásokat és képviselőit, akik nem keresztény hitűek, vagy egyenesen vallástalanok (ateisták) voltak. A pogányság kifejezése végletesen pejoratív tartalommal telítődött az évszázadok során, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a XIX-XX. századig senki sem deklarálta magát vagy vallását pogánynak, ellenben a hivatalosan elfogadott (uralkodó) egyház előszeretettel sütötte a pogányság bélyegét a vele ellentétes véleményen lévőkre, akikre gyakran büntetés és szélsőséges esetekben halál várt. Az utóbbi kétszáz évben viszont egyes csoportok számára a pogányság önmeghatározást és önkifejezést biztosított, s többek, főleg az ősi kultúrák ihlette és a mai napig terjedő újpogány (vagy neopogány) mozgalmak képviselői büszkén vállalják fel e szó jelentését, annak minden tartalmával együtt, nem utolsó sorban azért, hogy elhatárolják magukat a hivatalos egyházaktól.

Az ősmagyar hitvilág

Az ősmagyarok vallásáról, mint egységes rendszerről nem tudunk teljes képet alkotni, mivel arról csak töredékes ismeretanyag áll rendelkezésünkre, amely többnyire generációról-generációra vándorló szájhagyomány útján maradtak ránk, bizonyos részei, illetve jelképisége a néphitben, a népmesékben és a népszokásokban a mai napig megtalálhatók, de a régészeti emlékek is sokat segítenek őseink hitvilágának megismerésében, és a homályos pontok kiegészítésében.

A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egyetlen istent imádtak, aki az égben lakozott, és hitük szerint a világmindenség teremtője volt. Ennek az istenségnek nem volt különleges vagy egyedi neve, egyszerűen Istennek vagy Teremtőnek hívták, míg Anonymus a „mindenek Urának” nevezte. Istenük mindenütt és mindenben jelen volt, „közöttük járt”, és a kapcsolatfelvételre is mód volt a táltosok által, akik nem egyszerűsíthetők le a közkedvelt sámán kifejezéssel, annál jóval többek voltak, mivel nem csak kommunikáltak a szellemi szférával, de egyben jósok és gyógyítók is voltak. Nagy tudású, a törzsük legbölcsebb tagjai voltak, akik más kultúrák és vallások ismeretével is rendelkeztek. Különleges kapcsolatban álltak a szellemi (spirituális) világgal, amely közvetítőcsatornaként funkcionált köztük és istenük között. A szellemi világ lényei (akikkel a táltosok szintén érintkezhettek) jelen voltak a természetben, a természeti erőkben és az égitestekben, a vadászmadarak például istenük hírnökei voltak. Ezeket nagy tisztelet övezte, de nem ugyanolyan áhítat, mint a Teremtőt, aki mindenek felett állt.

Különösen fontos istenség (anyaisten) volt a Boldogasszony (Babba) vagy a Nagyasszony. Nem egyértelmű, hogy a Boldogasszony a Teremtő anyja lett volna, bár valószínűbb, hogy inkább az életadás, a gondoskodás, a termékenység és a bőség spirituális képviselője lehetett. Több Boldogasszonyt is számon tartottak, de közülük a legtiszteltebb a Nagyboldogasszony volt, míg a többi hat asszonyság az előbbi leányai voltak.

A rakamazi tarsolylemez turul-ábrázolása.

A totemizmus erőteljesen jellemezte őseink hitvilágát. Ennek eredője a vérkultusz, vagy a vérvonal tisztelete, mivel úgy hitték, hogy a magyarok közös őstől vagy ősöktől származtak, és ez a vérkapcsolat fűzi össze a törzs valamennyi tagját, az elődök lelke pedig az utódokban éltek. Ez egy spirituális kötelék volt, ezért pontosan számon tartották a származásukat, és elvárás volt, hogy legalább hét felmenőjét mindenki név szerint ismerje, míg a távolabbi ősök emléke óhatatlanul is a múlt homályába veszett, amikor is egy jelképpé, totemmé váltak. A totem idővel a családok, törzsek vagy nemzetségek szimbólumává, címerévé alakultak, a legelterjedtebb jelképek a madártotemek voltak (sólyom, sas, főnix, turul). Az elődök tisztelete a mindennapi életben is jelen volt, emlékükért lobogott a nemzetségi tűzhely, és ezért vetették a tűzre az első falatokat az ételből és az ital első kortyát, felajánlva azt az elhunytaknak. A sötét erőket éjszakánként a lángok, és így az abban megjelenő ősök ereje űzte el, ezért rendkívül ügyeltek rá, hogy a tűz sose aludjon ki.

Bizonyos állatokhoz is misztikus kapcsolat fűzte őseinket, amelyeket istenségnek kijáró imádat vett körül. Ilyen volt például a szarvas, vagy a népi hagyományból ismeretes csodaszarvas, mely vezérlőállatként jelenik meg a mondavilágunkban, mint népek útját kijelölő mitikus jelenség. A turulmadarat nehéz létező madárral beazonosítani, habár a török eredetű turul szó sólymot jelent, mégis helyénvalóbb képzeletbeli lényként kezelnünk. A turul lényegében a magyarság totemállata lett, amitől az ősmagyarok egész népüket eredeztették, ez a hagyomány maradt fenn az Emese álma mondában: Emesét álmában egy turulmadár ejtette teherbe, fiát ezért Álmosnak nevezte el. Az apát Elődöt talán azonosíthatták magával a turulmadárral, megteremtve ezzel az isteni eredetű Turul nemzetséget (Kézai Simon krónikája szerint az Árpádok is ehhez a nemzetséghez tartoztak).

Mezőkereszt-zöldhalompusztai aranyszarvas, szkíta alkotás.

A magyarok egyik legikonikusabb szimbóluma az égig érő életfa vagy világfa, amely ábrázolásmódjában gyakran megjelent egy másik ismerős jelkép, a szarvas, ami a lombkoronával olvadt egybe, de az (agancs)ágak között a Nap és a Hold is feltűnt. Az életfa az elmúlás és megújulás örök körforgását szimbolizálta, mivel hitük szerint a lelkek a fa ágai között lakoznak, onnan szállnak le a földi életbe, majd a halál után vissza a lombkoronába. Ebből adódóan az életfának összekötő szerepe is volt a három világ között (alsó-, középső- és felsővilág). A lélek-hitük nagyon erős és szerteágazó volt, nem csupán egy lelket tartottak számon, hanem többet, illetve számos stádiumot: testlélek, szabadlélek (a testen kívüli állapot), álomlélek, halotti lélek és fejlélek (a fejben lévő lélek). Hitték, hogy az életfa valahol valóban létezik, amely olyan hatalmas, hogy az ágai között halad el a Nap és a Hold, de a fát magát csak a legkülönlegesebb emberek láthatják. A legfontosabb égitestük a Nap volt, az élet, erő és férfiasság szimbóluma, a vezető, a kündü jelképe, aki a Nap fia, míg a Hold a nőisséget és az örök megújulást jelképezte.

Hitviláguk nyüzsgött a fantasztikus lényektől. A csodás szépségű tündérek, akik a mesékben szinte állandóan felbukkanó „az Óperenciás tengeren is túli” Tündérországban élnek, s lehettek jóságosak és gonoszak is. A néphit szerint a sárkányok halak vagy kígyók hét éves mocsári tenyészetéből alakultak ki, amelyek előbb-utóbb megtanultak repülni, és a Napot eltakaró viharfellegeket gerjesztettek. Az idők folyamán a mocsári lángok lidércekké, majd tűzmanókká alakultak, míg a táltos paripa a vitéz társa lett, aki emberi értelemmel rendelkezett, és tanácsaival segítette a hőst küldetése során.

A négy elem tisztelete is jellemző volt, s mindegyikhez különleges jelentéseket társítottak. A legjelentősebb a tűz volt, ami az élet minden szakaszában jelen van, a meleget adó elem az élet megfelelője. A víz nélkülözhetetlensége miatt váltott ki megbecsülést, víz nélkül ugyanis nincs élet. A földből születik minden, abban növekszik és oda is tér vissza. A levegő a közvetítőcsatorna a misztikus világ és az emberek között, ebben a térben repülnek a tündérek, a sárkányok, a boszorkányok, a táltos paripa és a turulmadár.

A kereszténység felvétele

A kereszt jelképe korán megjelent az ősmagyar kézműves ábrázolásokon, fellelhető számos tarsolylemezen és övcsaton, illetve kereszt alakú medálokon, így joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy őseink valóban pogányok voltak-e? Leszögezhetjük, hogy a tárgyi leletek ellenére semmiképpen sem jelenthető ki, hogy keresztények lettek volna vagy a kereszténység egy változatát követték volna. A kereszt minden bizonnyal kulturális hatással, de jelentés nélküli díszítőelemként került át az ősmagyar szimbólumok közé, amivel a magyarok a vándorlásaik és kalandozásaik során kerülhettek kapcsolatba, kezdetben a kaukázusi örmények révén, majd amikor a kalandozások alkalmával kizárólag keresztény államok lakosságával érintkeztek, és eljutottak többek között Konstantinápolyba, Rómába és Augsburgba, harmadrészt letelepedésük után számos hittérítő érkezett közéjük, akik a vallással egyetemben a kereszténység jelképiségét is terjesztették. Ebből következően a kereszténység felvétele vagy elutasítása valós választási lehetőségként kínálkozott a honfoglalás-kori magyar fejedelmi vezetés előtt.

Két kultúra találkozása: A tiszabezdédi tarsolylemezen az életfa a kereszt motívumát öleli át. Készítése a Hunfoglalás utánra tehető, ma a a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.

Noha a nagy egyházszakadásra csak 1054-ben került sor, már előtte is makacs különutasság jellemezte a nyugati (latin) és keleti (görög) hitközösséget. A magyarok közé már a X. század közepén érkeztek térítők a keleti egyház képviseletében, míg a nyugati egyház megbízottjai csak Géza fejedelem uralkodásakor (972-997) jelentek meg az országban. Géza 973-ban az esztergomi udvarából követeket küldött Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békeajánlattal és hittérítőket kérve, ezzel egyértelműen kinyilvánítva, hogy Magyarország a keresztény Európához kíván tartozni.

A térítés megkezdődött a magyarok között, de az új vallás nem terjedt olyan mértékben és gyorsasággal, ahogyan azt a fejedelem elvárta volna, s gyakran dühös hangot adott elégedetlenségének. Géza kötelezte alattvalóit az új vallás átvételére, noha saját hitbeli meggyőződése a kortársak szemében is vitatható volt, feljegyezték, hogy továbbra is áldozott a régi isteneknek, amire a fejedelem csak azt reagálta, hogy „eléggé gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Végső soron kijelenthető, hogy a kereszténység felvételét egyáltalán nem morális meggyőződés vezérelte, valójában nem volt más, mint reálpolitikai lépés, annak érekében, hogy megakadályozzák egy német-bizánci szövetség kialakulását Magyarország ellen, amely létrejöttével könnyedén eltiporhatta volna a magyarok államát. A közös vallással viszont a magyar fejdelem a nyugati (német) császár szövetségese lett.

Az ellenállók: Koppány és Ajtony

Géza fiát, Vajkot születésekor megkeresztelték, és elnyerte az István nevet. Feleségének a mélyen vallásos (apácának készült) Gizella, bajor hercegnőt szánták, aki kíséretével a fejedelmi udvar, ezen révén pedig a magyar elitréteg kereszténnyé válását mozdította elő. István apjához hasonló, ha nem még nagyobb elszántsággal állt ki a kereszténység meghonosítása mellett, viszont nem csak az új vallás pozícióját kellett megszilárdítania országában, de saját hatalmát is, mivel a törzsi vezetők nem sorakoztak fel egységesen az új tradíciók, és az ezeket felkaroló uralkodó mögött.

Géza 997-ben bekövetkezett halála után a keresztény gyakorlat szerint az elsőszülött fia, István követte a trónon (primogenitúra) (ural. 997-1038). Ezzel szemben Koppány a Dél-Balaton környéki somogyi hercegség ura, a magyar törzseknél megszokott hagyományt követte volna, amely alapján a legidősebb és a vezetésre a leginkább alkalmas férfi örökli az uralkodói jogokat (szenioriátus). Rokoni kapcsolata Istvánnal nem egyértelmű, de mivel felkelést indított a trón megszerzéséért, feltételezhető, hogy ő is az Árpád-házhoz tartozott. Felkelése a szó szoros értelmében nem tekinthető pogánylázadásnak, inkább örökösödési háborúként lehetne a legjobban definiálni, de az ősi magyar hitet képviselők nagyszámú csatlakozása miatt erős pogány színezete volt a megmozdulásnak. Vélhetőleg Koppány is megőrizte ősmagyar vallását, egyes feltételezések szerint viszont felvette az ortodox kereszténységet, habár, ha ez meg is történt, könnyen elképzelhető, hogy csupán jelképes cselekedet volt.

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875.

Koppány hamar összegyűjtötte seregét, és Veszprém ellen vonult, mivel egy szintén ősi szokás, a levirátus alapján az elhunyt fejedelem özvegyét a legidősebb férfirokonnak kellett feleségül vennie. Géza özvegye, Sarolt pedig Veszprémben tartózkodott, Koppány pedig a házassággal még inkább meg kívánta alapozni trónigényét. István besenyő és bajor egységekkel megerősített hadserege élén indult Veszprém megsegítésére, ahol legyőzte Koppányt, aki életét vesztette a csatában. Holttestét felnégyelték, és elrettentésképpen a királyság négy várkapujára tűzve (Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Veszprém) tették közszemlére.

Az országban egyetlen masszívabb pogány góc maradt: Ajtony nemzetségfő „állama” a Bánátban. Ajtony keleti rítus szerint keresztelkedett meg, de nem gyakorolta új vallását, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy hét felesége volt. Viszont a vallás révén szövetségesének tudhatta a bizánci császárt, így Istvántól függetlenül évtizedeken át önállóan kormányozhatta országát. 1028-ban viszont István elérkezettnek látta az időt a leszámolásra, s háborúban legyőzte Ajtonyt, aki a csatatéren lelte halálát, birtokait István szerezte meg.

A Vata-féle lázadás

A Magyar Királyság államkereteinek kialakítása, az európai politikai és gazdasági (feudális) viszonyok átültetése, valamint a keresztény vallás felvétele I. István uralkodása után sem bizonyult tartósnak, ugyanis a fennálló rendszer ellen több lázadás is kitört. Ez jelezte, hogy a bevezetett változásokkal nagyon sokan nem értettek egyet.

Istvánnak nem volt egyenes ági férfi örököse, egyetlen fia Imre herceg 1031-ben életét vesztette. A fiági örökösödési rend alapján István unokatestvérei, László és Vazul (Vászoly), illetve utóbbi fiai előtt megnyílt a lehetőség, hogy magyar uralkodókká váljanak. Viszont László nem hagyta el ősmagyar hitét, Vazul pedig ortodox vallású volt, ám abban sem túl lelkiismeretes. Istvánnak nem fűlött a foga hozzá, hogy ne katolikus uralkodó kövesse őt a trónon, ezért nővére fiának, a velencei Osreoló Péternek szánta a magyar trónt, amit végakaratában is rögzített.

Vazul volt István után a legidősebb Árpád-házi férfirokon, akit már Imre herceg trónöröklése is sértett, amiből látszik, hogy Vazul is a szenioriátus elvét részesítette előnyben, ám amikor Imre halála után ismét kisemmizték, végzetes döntésre szánta el magát: merényletet szőtt a király ellen. A felbérelt gyilkos viszont kudarcot vallott, és Vazult a király parancsára megvakították, fiait (András, Béla és Levente) pedig száműzték.

Imre herceg temetése és Vazul megvakítása a Képes Krónikában.

1038-ban a király halálát követően Orseolo Péter foglalhatta el a magyar trónt, de népszerűtlensége végül a trónfosztásához vezetett, amikor 1041-ben István veje, Aba Sámuel három évre magához ragadta a hatalmat. A velencei viszont nem hagyta veszni országát, és német segítséggel 1044-ben visszaszerezte a koronát, de egy évre rá az országos elégedetlenség széleskörű ellenálláshoz és felkeléshez vezetett, egyidejűleg követek indultak keletre Vazul fiai segítségét kérve.

A felkelés vezéralakja egy Vata nevű, Békés vármegyei törzsfő volt, akit István kényszerített a keresztény hitre, habár csupán látszólag volt hajlandó behódolni az új vallásnak. A lázadásnak erősen pogány színezete volt, mivel a zúgolódó néptömegek és földesurak a problémáikért nem csupán a király politikáját okolták, hanem mindinkább a keresztény vallást, és fő követelésük az ősi magyar vallásgyakorlat elfogadtatása volt. Péter uralkodói ténykedése viszont a keresztény közösséget is felháborította, ezért sokan közülük is csatlakoztak a megmozduláshoz, hogy megszabaduljanak a királytól, a német befolyástól és a feudális viszonyoktól, így a pogány felkeléssel párhuzamosan Gellért csanádi püspök is szervezkedésbe kezdett az uralkodó ellen. A két csoport között a közös pont az volt, hogy Péter uralmának megdöntése után a Vazul-fiak trónigényét támogatták. Gellért felajánlotta a koronát Andrásnak és Leventének, akik el is fogadták azt, és megindultak Magyarország felé. Az országba érve a pogány lázadók fogadták a hercegeket, és kérték őket, hogy a nép megtarthassa ősmagyar hitét, a keresztény papokat megölhessék és a templomaikat lerombolhassák. Noha András hithű keresztény volt (Levente megtartotta ősi hitét), elfogadta a követeléseket, mivel szüksége volt a lázadók támogatására, hogy magához ragadhassa a hatalmat.

A belháború a hercegek és a pogányok sikereivel gyorsan a végéhez közeledett, Péter híveit pedig a nyugati országrész felé szorították. Útvonalukon a pogányok feldúlták a templomokat, és legyilkolták a papokat, amely felett András szemet hunyt. Gellért püspök a hercegek elé sietett, de a pogányok elfogták és meggyilkolták (állítólag a Gellért-hegyről egy szekéren taszították a mélybe). Pétert is foglyul ejtették és megvakították, a Vazul-fiak a pogányok segítségével győzelmet arattak.

Kő Pál: Szent Gellért püspök és vértanú, Magyarok Nagyasszonya kápolna, Róma.

A három testvér közül Levente volt a legidősebb, így a korona őt illette volna meg, de állítólag lemondott trónigényéről öccse, András javára. András, amint a markában tudhatta az országot, rögtön szakított a korábban őt támogató pogány felkelőkkel, és visszaszorította mozgalmukat, ám Vata életét megkímélte. Levente nem avatkozott öccse dolgaiba, csendben félreállt, de mindvégig hű maradt ősi magyar hitéhez, és sosem keresztelkedett meg, halála után az ősi rítus szerint temették el.

A Vata-féle pogánylázadás elérte politikai célját: letették a trónról a népszerűtlen Pétert, és átadták a hatalmat Andrásnak. Viszont vallási célkitűzése, hogy visszaállítsák az ősi vallásgyakorlást, nem teljesült, mégis valamelyest hatással volt a vallási életre: a templomok egy része romokban hevert és jelentősen megcsappant a papok száma az országban, akiket pótolni kellett, hogy az egyházi élet működése helyreálljon. A kereszténység felvétele után főleg német és itáliai egyházi személyek érkeztek az országba, viszont Péter uralkodása után a közhangulat nem kedvezett ahhoz, hogy ugyanezekről a területekről hívjanak papokat, ezért a kereszténység képviselői távolabbról, Lotaringiából és Vallóniából érkeztek Magyarországra.

Az utolsó pogánylázadás

A XI. század közepén az ország lakosságának jelentős része még mindig ragaszkodott az ősi hit visszaállításához, és a főurak közül is jó páran akadtak, akik továbbra sem kívántak behódolni az „új” vallásnak.

András öccse, Béla a trónharcok idején Lengyelországban tartózkodott, majd csak András uralkodása idején (1046-1060) tért vissza Magyarországra. András az ország harmadát átengedte Bélának (dukátus), aki a szeniorátus elve alapján arra számított, hogy bátyja halála után az egész királyságot megkaphatja. András viszont a primogenitúrát követve gyermek fiára, Salamonra kívánta hagyni a koronát. A testvérek közötti örökösödési vita belháborúhoz vezetett, amely során 1060-ban Béla legyőzte bátyját, aki életét vesztette a harcokban.

Bélát királlyá koronázták, s uralma megerősítése és elfogadtatása végett 1061-ben Székesfehérváron országgyűlést hívott össze. A küldöttek szép számmal meg is jelentek a Fehérvár melletti réteken, de velük együtt elégedetlenkedők tömegei is érkeztek, akik a keresztény papok megölését, a templomok lerombolását és az ősi vallás visszaállítását követelték. Vezetőjük, János állítólag Vata fia volt. A gyűlés végül káoszba fulladt, mert a pogányok egyre agresszívabban léptek fel a tanácskozókkal szemben, mire a főurak és egyházi méltóságok a várfalak mögé menekültek. A pogányok elöljárókat választottak, és a kereszténység ellen kezdtek agitálni, s rövid idő alatt még több embert állítottak az oldalukra, majd követeket küldtek Bélához, és újra előadták követeléseiket. Béla háromnapos türelmet kért, hogy átgondolhassa kívánságaikat, ám valójában esze ágában sem volt megfontolni a dolgot, helyette sereget gyűjtött a megmozdulás leverésére. A pogány zúgolódók bíztak a király szavában, és nem sejtették a cselt az ígéret mögött, olyannyira, hogy a városfalak előtt várakozók már a győzelmüket ünnepelték. Harmadnapon aztán a királyi hadak kegyetlenül szétverték a tömeget, sokukat lemészárolták vagy megkorbácsolták, állítólag János is ott lelte halálát.

I. Béla korai halála (1063), és az azt követő trónharcok I. András fia, Salamon, valamint Béla két fia, Géza és László között elvonta a figyelmet a vallási ügyekről. A kereszténység tekintélyének visszaállítására majd csak a nyugalmasabb időszakban, I. (Szent) László alatt (1077-1095) fordítanak nagyobb figyelmet. A László idejében hozott intézkedések a hitélet megerősítése érdekében arra engednek következtetni, hogy még a XI. század végén is voltak a kereszténységnek be nem hódolt lakosok az országban. Az utolsó pogány „maradványok” felszámolására László egy sor szigorú büntetőintézkedést vezetett be, így a vasár- és ünnepnapokon a templomi látogatást elmulasztókat megbotozták, s aki ugyanezen a napokon vadászott annak kutyáját és lovát vették el. A pogánylázadások során megrongált és lerombolt templomok helyreállításáról csak 1092-ben rendelkeztek. Szent László uralkodása után a pogány diaszpóra eltűnni látszik Magyarországról, nem hallunk többet róluk.

Az ősmagyar hitvilág „átmenekítése”

A keresztény vallás felvétele és az ősmagyar hagyományokkal való kíméletlen leszámolás inkább tekinthető reálpolitikai, mint hitbeli meggyőződésből eredő döntésnek. A magyarok Európa egyik központi területén rendezkedtek be, egy olyan kontinensen, amely már több száz éve a kereszténység útjára lépett, s mely vallás szilárd intézményi és eszmei alapokon nyugodott a környező államokban. A magyarok körbe voltak véve keresztény nagyhatalmakkal, nyugaton a Német-római Birodalom, délen a Bizánci Császárság határolta országunkat, s összefogva a két császárság könnyedén legyőzhette volna a magyarok törzsszövetségeit, ezért az ősi vallás megtartásának az esélye szinte a nullával volt egyenlő. A X-XI. századi Európában semmiképpen sem lett volna realitása egy „pogány” állam fennmaradásának, amit Géza fejedelem, majd Szent István is felismert, és drasztikus, de határozott döntést hoztak: népük túlélése érdekében Magyarországot beintegrálják a keresztény Európába. A kereszténység felvételével az ősmagyar vallást pogánynak titulálták, és megtiltották gyakorlását, ám nem minden esetben jártak teljes „sikerrel”, mivel számos esetben a régi magyar hiedelemvilág elemei megfeleltethetőek voltak a keresztény szemléletnek, így kisebb-nagyobb változtatással ugyan, de beilleszthették azokat az új vallás rendszerébe, de ha ez nem is sikerült, akkor még mindig ott volt a lehetőség, hogy mesebeli alakokként élhessenek tovább a vidéki társadalom néphagyományában.

Pataki Asztalos: Hétfejű sárkány a krasznai református templom mennyezetkazettáján, 1736.

A kereszténység felvételét követően a  térítő papok az ősmagyar vallást és rítusait azonnal veszélyessé nyilvánították, képviselőiket üldözték, a táltosok vagy behódoltak az új vallásnak, és a szolgálatába szegődtek vagy kivégezték őket, kultuszhelyeiket lerombolták, bálványaikat megsemmisítették. Megváltoztak a temetkezési szokások, a halottakkal nem temettek útravalót, fegyvereket vagy használati tárgyakat, és nem volt többé fontos, hogy az elhunyt a felkelő Nap felé tekintsen. A magyarok ősi vallásának különleges elemeit, állatait vagy szokásait mind babonaságnak vagy bálványoknak titulálták, és tiszteletük tiltott lett, viszont emlékük végső soron mégis megőrződött a népmesékben, így például a táltos paripa, az égig érő fa, a gonosz boszorkány, a jóságos öregasszony, a hét- vagy többfejű sárkány. A magyarság csodaszarvasát angyalként kezdték azonosítani, és megváltozott tartalommal ruházták fel, a dozmati regősének például Isten angyali küldöttének nevezi.

Őseink világképe, ti. a felső-, középső- és alsóvilágok, amelyek az életfa koncepción jelennek meg a leglátványosabban viszonylag egyszerűen átültethető volt a kereszténység Mennyország, földi világ és Pokol helyszíneibe. Másrészt az elvárható hét ős ismerete úgy transzformálódott át az új viszonyokba, hogy a felmenők generációi rétegződtek, amiből létrehozták a túlvilág, pontosabban a Mennyország hét szintjét.

Benczúr Gyula: Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja Magyarországot (Szent István-bazilika), 1901.

A magyarok istenhite igen hasonlatos lehetett az Ágostoni vallásokéival (kereszténység, zsidó, iszlám), ugyanis mindkettő egyistenhívő vallás és mindkét kultúrában teremtő istenséget tisztelnek, ezért istenképük (a nyilvánvaló különbségek ellenére) könnyen összeegyeztethető volt.

A Boldogasszony alakja igen közel állt a bibliai Szűz Mária karakteréhez, ugyanis mindkettő esetében kulcsmotívum az életadás. Ugyanakkor Emese mondabeli alakjával és szerepével is találunk közös pontokat, mint a szeplőtelen fogantatás. Emese egy isteni entitás, konkrétan egy turulmadár gyermekét hordta ki, a történet így a szűznemzésre tesz utalást. Talán ebből is adódik, hogy a magyarok következetesen Szűz Máriaként hivatkoznak a bibliai alakra, míg az európai kereszténység Szent Máriának nevezi Jézus anyját. Végső soron I. István a két vallásban fellelhető hasonló motívumok miatt is tudhatta országát Szűz Máriának felajánlani, és ami talán még fontosabb, ezért volt képes a magyarok többsége feldogozni és elfogadni ezt a kulturális átmenetet.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Székelyföld története I. rész, II. rész, III. rész, A világ Szent István idejében

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Kiszely István [2001]: A magyar nép őstörténete, https://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Paganism
https://hu.wikipedia.org/wiki/1061._%C3%A9vi_sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1ri_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s
https://hu.wikipedia.org/wiki/Csodaszarvas
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kopp%C3%A1ny_(%C3%81rp%C3%A1dok)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vata-f%C3%A9le_l%C3%A1zad%C3%A1s
https://lexikon.katolikus.hu/L/Levente.html

Gyakran meg sem fordul a fejünkben, hogy jelenlegi fővárosunk (mai formájában és elnevezésében) csupán százötven éves, és a megelőző századokban más-más városunk látta el az ezeréves Magyarország központi irányítását. Országunk fővárosainak történetét fellapozva, hazánk színes történelmével is megismerkedhetünk.

Medium Regni

A honfoglaló magyarok 900 körül értek el a Kárpát-medence belsejébe, így a római kori Aquincumba is, a későbbi Óbudára, ahol fejedelmi központot hoztak létre. A magyarok szakrális fejedelme, Kurszán kündü (kende) feltételezett szállásterülete a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumban kerülhetett felállításra. Kurszánt hamarosan meggyilkolták, és titulusát Árpád fejedelem (gyula) (ural. 895-907) vette át, aki Óbudára helyezte át szálláshelyét, ugyanis Kézai Simon krónikája szerint Árpád először a későbbi Székesfehérvár helyén ütötte fel táborát, a Képes Krónika viszont egy Fehérvár környéki területet említ, és hogy ennek tiszteletére alapította Szent István a koronázó várost. Árpád Aquincumban halt meg 907 körül, s az óbudai hegyekben temették el.

A budai katonai amfiteátrum maradványai, a X. században Kurszán és Árpád szálláshelye (2014-es kép).

A középkori Magyar Királyságnak nem volt egyetlen, kimondott fővárosa, illetve központja. A korai feudális magyar állam ún. patrimoniális monarchia volt, ahol a király a legfőbb földbirtokos, s uralkodói jogánál fogva rendelkezett a királyság földjeinek legnagyobb hányadával, így a megtermelt gazdasági javak és a kiállított katonaság felett is. A patrimoniális királyság sajátossága, hogy a király és udvartartása vándorolt az országban (földbirtokán), sorra járva városait, felélve a beszedett terményadót, majd tovább álltak a következő helyiség felé (itineráns vagy „utazó kormányzat”). Az ország központja ott volt, ahol a király járt, hiszen az uralkodó személye, és nem a város reprezentálta a királyságot.

A Magyar Királyság „közepének” (Medium Regni) az Esztergom-Székesfehérvár-Buda háromszög tekinthető. Ez volt a legsűrűbben lakott országrész, s itt működtek a vallási és világi központok, ahol az ország irányításának feladatait ellátták, így az államigazgatási funkciókat egyetlen város helyett gyakorlatilag egy tájegység birtokolta. A három „fő” város közül Esztergom tekinthető a legjelentősebbnek, ugyanis a királyok kétszáz éven át az e városban emelt várukat keresték fel a leggyakrabban, Szent István pedig itt alapította az ország első érsekségét, amivel Esztergom a királyság vallási központjává vált. Székesfehérvár világi központként tett szert fontosságra, a városban negyvenhárom királyt koronáztak meg és tizenötöt temettek el, de a királyok évenkénti törvénynapokat is tartottak a városban. Budán az uralkodók a nagyböjtöt töltötték, a város elsődlegessége fokozatosan alakult ki, míg a XIV. század elejére az ország fővárosává vált.

Esztergom a X. század második felétől tett szert jelentőségre. 969 körül Géza, későbbi magyar fejedelem (ural. 972-997) székhelyének választotta a települést, ahol várat és templomot emelt. A 970-es években a magyar fejedelmi hódítások e városból indultak ki, szerte a Kárpát-medencébe. 973-ban innen küldtek követeket Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békét ajánlva és hittérítőket kérve. 969-975 körül Esztergomban született Géza fia és utóda Vajk, a későbbi I. (Szent) István király (ural. 1000-1038). Istvánt 1000-ben Esztergom városában koronázták magyar királlyá, 1001-ben pedig megalapította az esztergomi érsekséget, amivel a város, a világi mellett, vallási központtá vált. István alatt épült fel az ország első székesegyháza, a Szent Adalbert-templom, valamint az új királyi palota. A kézművesek és kereskedők a királyi székhely közelébe telepedésével hozzájárultak a város gazdasági centrummá fejlődéséhez, s feltehetően Esztergomban működött az ország egyetlen pénzverdéje (1255-től Budán is). A városban élő latinusok (francia, olasz és spanyol ősöktől származók) a távolsági kereskedelem és az ipari tevékenység révén gazdagodtak meg, és bekerültek a városi tanácsba is, amivel a város igazgatásába nyertek befolyást. 1188-ban tűzvész következtében az esztergomi vár és a székesegyház teljesen leégett, de még III. Béla uralkodása idején (1172-1196) megkezdődtek az újjáépítési munkálatok.

Az esztergomi királyi vár (2016-os kép).

A középkori Magyarország kiemelkedő jelentőségű városa, Fehérvár, valószínűleg már Géza alatt fejedelmi székhely volt, majd az uralkodó és hitvese temetkezési helye lett. A település zarándok- és kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt, ennek, valamint a kézművesek és kereskedők megjelenésének köszönhetően gyors városfejlődés vette kezdetét. 1007-ben a fehérvári királyi palotában született I. István fia, Imre herceg. 1018-ban a királyi székhelyet is ide helyezte István Esztergomból, amivel növelte a város jelentőségét. 1038-ban szentelték fel a Szent Szűz Királyi Bazilikát, mely prépostság az uralkodó széles feladatkörökkel rendelkező magánegyháza lett. Fehérvár volt a helyszíne az országgyűléseknek és a koronázásoknak, valamint uralkodói eskető-, keresztelő- és temetkezőhely volt, itt őrizték a koronázási ékszereket is. A XI. század közepétől Fehérvárt az ország fővárosának tartották, erről tanúskodik a német Altaichi Évkönyvek, melyben Salamon herceg IV. Henrik német-római császárt (ural. 1056-1105) „Fehérvárra, az ország metropolisába” hívta. A XI. század közepi trónharcok alatt többször cserélt gazdát, 1044-ben III. Henrik német-római császár (ural. 1046-1056) serege vonult be a városba, 1051-ben megostromolta, 1045-ben az András és Levente hercegekkel szövetséges Vata pogányhadai foglalták el, 1074-ben pedig Géza és László fosztotta meg Salamon királyt (ural. 1063-1074) a koronázó városától.

Esztergom, mint a magyar király székhelyét külföldi uralkodók is felkeresték: 1147-ben III. Konrád német (ural. 1138-1152) és VII. Lajos francia király (ural. 1131-1180). 1189-ben III. Béla vendégeként keresztes hadai élén Esztergomba érkezett I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (ural. 1155-1190). Frigyes történetírója, Lübecki Arnold a magyarok fővárosának nevezte Esztergomot: „quae Ungarorum est Metropolis” (amely a magyarok fővárosa).

III. Béla Esztergom után Óbudán és a Csepel-szigeten is vendégül látta Frigyest, ami jelzi Buda jelentőségét a XII. századtól. Az óbudai dunai rév-kikötő körül kis település és kirakodóhely létesült, a kereskedelmi utak áthaladása pedig ösztönözte a távolsági kereskedelem kialakulását, emellett a vám- és révbevételek fontos királyi jövedelemforrások lettek. Óbudán már a XI. század első felében állhatott egy királyi udvarház, amely feladata a termény beszedése volt. István vagy (Orseolo) Péter (ural. 1038-1041/1044-1046) alapította a budai prépostságot, a prépostok pedig a XII. századra országos méltóságok lettek, és mivel tevékenységük összekapcsolódott a királyi kancelláriával, valószínűsíthető, hogy az uralkodók gyakran tartózkodtak Óbudán. A XIII. században új királyi várat építettek, II. András (ural. 1205-1235) az ünnepeken kívül már kormányzati tanácskozást és bíráskodást is tartott itt, IV. Béla uralkodásakor (1235-1270) az óbudai királyi várat az ország központjaként említették, és megkezdődött a település államigazgatási központként való kiépülése, de ezt a tatárjárás elodázta.

A székesfehérvári Bazilikából nagyon kevés maradt az utókorra (2015-ben készült kép).

Fehérváron a XIII. században alkotmányjogi szempontból két jelentős esemény is történt.1222-ben II. András az elégedetlen főurak nyomására kiadta az Aranybullát, mely garantálta a nemesség privilégiumait és korlátozta az uralkodó jogait. 1237-ben IV. Béla megerősítette a fehérvári jogot, amelyet talán Szent István, esetleg III. István (ural. 1162-1172) adományozott Fehérvárnak, amivel a település – az országban elsőként - városi rangra emelkedett és széleskörű kiváltságokhoz jutott (önkormányzatiság). Az elkövetkezendő évszázadokban a fehérvári jog megadása jelentette egy település számára a jogi értelemben történő várossá válást.

Az 1241-1242-es tatárjárás elpusztította a Medium Regni-t, ám a fehérvári és esztergomi várak átvészelték a mongol támadást, ezért az újjáépítések során az erődített város koncepciója került előtérbe. Az államigazgatás terén is változások következtek be, a háború okozta pusztítás és a lélekszám megcsappanása miatt Esztergom és Fehérvár nem tudta többé ellátni központi igazgatási feladatait, e funkciók többsége Budára került át. IV. Béla Fehérváron felszámolta a korai királyi rezidenciát, elrendelte a stabilabb kőházak építését, valamint megerődítették a városfalakat és új királyi palota építésébe kezdtek. Esztergomi székhelyét végleg felszámolta, a palotát 1256-ban az érseknek ajándékozta, ezzel Esztergom világi központ szerepe megszűnt.

Az ország központja Budára kerül

Az átmenet a Medium Regni, avagy a tájegység általi kormányzásból az egyközpontúságba körülbelül kétszáz évig tartott. Esztergom már „csak” vallási központ volt, és Fehérvár, noha veszített súlyából, jelentőségét még sokáig megtartotta, ugyanis a török betöréséig az uralkodói koronázások, temetkezések, törvénykezési napok és országgyűlések színhelye maradt. Annak ellenére, hogy Buda egyre inkább az ország első városának, közjogi értelemben fővárosának számított, a XIV. században az uralkodók mégsem itt töltötték a legtöbb idejüket, hanem Visegrádon, amely királyi rezidenciaként funkcionált, míg a XV. századtól a királyi udvar végleg Budára nem költözött, ezzel a főváros és a rezidencia egyazon városba került.

A tatárjárást követő években Buda megerődítése és gyarapítása elsődleges fontossággal bírt. 1244-ben utasítást adnak a város újjáépítésére, és kővár emelésére a Várhegyen, ahová a Duna túlpartján élő német lakosságot telepítették, valamint ide költöznek a néhány évtizede már Óbudán összpontosult városfejlődést elősegítő jelentősebb tisztviselők, kereskedők és iparosok. A budai népesség jelentős része német volt ekkoriban, a magyar lakosság lélekszáma elenyésző.

A székesfehérvári királyi Bazilika fejlődése: XII. század, XIV. század és XV. század.

1301-ben elhunyt az utolsó Árpád-házi király, III. András (ural. 1290-1301). A megüresedett trónért többen is harcba szálltak, akik közül Buda városa a cseh Vencelt (ural. 1301-1305) támogatta, a pápa viszont a nápolyi I. (Anjou) Károly Róbertet (ural. 1308-1342) szerette volna a Magyar Királyság élén látni, ezért a pápai legátus egyházi tilalom alá vetette a fővárost, a budai papság viszont feloldotta a tilalmat, ráadásul kiközösítették az Anjou-párti főpapokat, urakat és magát a pápát is. Károly Róbert, amíg nem juthatott be a fővárosba, addig Visegrádra helyezte székhelyét. Megostromolta ugyan Budát, de elfoglalni nem tudta, ám annyit elért, hogy egyre több főúr pártolt át hozzá, Vencel pedig 1305-ben a Szent Koronával a birtokában elhagyta az országot. A Koronát Ottó, bajor hercegnek adta át, aki 1305-1307 között viselte a magyar királyi címet, viszont sosem jutott el Budára, mivel azt időközben az Anjou-pártiak elfoglalták. Mivel Ottó mellől elfogytak a támogatók, 1307-ben ő is elhagyta az országot, s ezzel Károly Róbert uralkodói ellenfelek híján elfoglalhatta a magyar trónt, amely tényt Buda városának is el kellett fogadnia.

Károly Róbert megszabadult ugyan vetélytársaitól, de az ország legnagyobb részét a magyar tartományurak (kiskirályok vagy oligarchák) tartották ellenőrzésük alatt. Hogy Károly hatalma teljes lehessen az országában, le kellett győznie a tartományurakat, ami az 1312-es rozgonyi csatában többé-kevésbé sikerült is neki, de a legerősebb közülük, Csák Máté egészen 1321-es haláláig kormányozta északnyugat-magyarországi birtokait. Érdekesség, hogy a kiskirályok elleni háborúk idején Károly Róbert nem szívesen tartózkodott a barátságtalan fővárosban, helyette Visegrádot részesítette előnyben, de 1315-1323 között még messzebbre helyezte át székhelyét, Temesvárra, ahonnan jóval Csák Máté halála után tért csak vissza, ám akkor sem Budára, hanem Visegrádra.

Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó lakomája a visegrádi Fellegvár panoptikumában. (Fotó: Varga Zoltán, 2014)

A királyi udvar tartósan berendezkedett Visegrádon, ami kváz-fővárosként kezdett funkcionálni. Az országba érkező külföldi követek és uralkodók is e várost keresték fel, hogy a királlyal találkozhassanak. Ezen látogatások közül a legjelentősebb az 1335-ös királytalálkozó volt, mely a kor egyik legmagasabb szintű és legimpozánsabb eseménye lehetett. A meghívottak között volt Nagy Kázmér lengyel (ural. 1333-1370) és Luxemburgi János cseh (ural. 1310-1346) király. Rajtuk kívül János fia, Károly morva őrgróf, valamint számos herceg és a Német Lovagrend követei is megjelentek a magyar királyi udvarban. A három király szövetséget kötött egymással és új kereskedelmi utak megnyitásáról döntöttek, ami gyakorlatilag egy Ausztria ellenes katonai és gazdasági szövetség volt, amely elérte a kívánt hatást, s az osztrákok békülékenyebb hangnemet ütöttek meg a szomszédjaikkal.

I. (Nagy) Lajos (ural. 1342-1382) 1347-ben Budára helyezte székhelyét, de 1355-ben visszatért Visegrádra, míg 1370-től Diósgyőrbe és Zólyomba töltötte a legtöbb idejét, hogy közelebb lehessen Lengyel Királyságához. Ugyanakkor Budát sem hanyagolta el, ahol építkezésekbe kezdett, és a magas rangú látogatókat is itt fogadta. Az Anjou-korban társadalmi, kulturális és gazdasági fejlődés bontakozott ki Budán, a lakosságszám növekedett és a város politikai súlya is felértékelődött.

Luxemburgi Zsigmond (ural. 1387-1437) 1408-ban Budát tette meg székhelyének, s tekintettel arra, hogy a magyar, a német és a cseh királyi, 1433-tól pedig a német-római császári címet is a magáénak tudhatta, a korabeli Európa leghatalmasabb és legbefolyásosabb uralkodójának számított, ezért érthető, hogy uralkodása alatt Buda európai jelentőségre tett szert. Zsigmond a budai várat teljesen átépíttette és kibővíttette, 1395-ben megalapította az ország második egyetemét: az Óbudai Egyetemet, ami 1403 és 1410 között nem működött, újraalapították, de hamarosan ismételten bezárta kaput, ez úttal hosszabb időre, 1777-ig nem volt felsőoktatási intézmény Budán. A királyi székhely közelébe költöztek az országos méltóságok, így az államigazgatás is gördülékenyebbé vált, kereskedők özönlötték el a várost, a népesség növekedett és ezzel párhuzamosan a település is egyre terebélyesedett. A német lakosság mellett egyre többen lettek a magyarok, ami feszültségekhez vezetett a két etnikum között (1439-es zavargások).

Buda látképe Hartmann Schedel Világkrónikájában, 1493.

I. Hunyadi Mátyás idejében (1458-1490), az uralkodó nimbuszával együtt növekedett Buda országos és európai jelentősége. Mátyás évtizedeiben a városképet a korízlésnek megfelelően reneszánsz stílusban építették át. 1469-től a király a nyugati vállalkozásai miatt egyre gyakrabban maradt távol első városától (háborúk viselése cseh és osztrák földeken). Itt kell említést tennünk Bécs városáról, amit Mátyás hadai, számos osztrák területtel együtt, 1485-ben elfoglaltak, és a király ide helyezte át székhelyét. A kérdés óhatatlanul is felvetődik, hogy Bécs lett-e a Magyar Királyság fővárosa? A válasz nem. Mátyás királyi székhellyé nyilvánította Bécset, de ez nem jelentette azt, hogy birodalma fővárosa is lett, ez a cím továbbra is Buda számára volt fenntartva, ahol az uralkodó távollétében a kinevezett királyi helyettes látta el az ország irányításának feladatait.

1526. augusztus 29-én a mohácsi csatavesztést követően a török hadsereg előtt megnyílt az út az ország belseje felé. Budáról az udvarral együtt a lakosság egy része is elmenekült, s szeptemberre a törökök ellenállás nélkül bevonultak a fővárosba, amit felégettek és kiraboltak, október közepén azonban fogták magukat, és elhagyták az országot. Ezt követően az események felgyorsultak: Szapolyai János erdélyi vajda bevonult Budára, majd a székesfehérvári országgyűlésen királlyá választották, és a rákövetkező napon megkoronázták (ural. 1526-1540). Közben Pozsonyban egy másik országgyűlés ülésezett, amelyen Habsburg Ferdinándot ruházták fel a magyar uralkodói jogokkal (ural. 1526-1564). Magyarországnak két királya lett, s az így is végzetesen meggyengült ország hamarosan az egyeduralomért vívott polgárháborúba süllyedt. A harcok során Buda gyakran cserélt gazdát, 1529-től (török segítséggel) a főváros tartósan János király birtokába került, 1540-ben bekövetkezett halála után pedig Izabella királyné és fia, János Zsigmond (ural. 1540-1570) birtokolta. 1541-ben az osztrák csapatok megostromolták, mire Izabella a törökök segítségével „felmenttette” a várost, azonban a törökök nem távoztak, Szulejmán (ural. 1520-1566) bevonult Budára, ami ezzel 145 évre török megszállás alá került.

Pozsony

I. Ferdinánd, mivel nem tudta visszaszerezni Budát, 1536-ban székhelyét Pozsonyba helyezte (ezt a tényt törvényben is rögzítették: 1536. évi 49. tc.), amely hosszú évszázadokra a Magyar Királyság fővárosa lett. 1830-ig tizenegy királyt és nyolc királynét koronáztak meg Pozsonyban, a Szent Koronát pedig 1608-tól a város falain belül őrizték (korábban Izabellánál volt, majd Bécsbe és onnan Prágába került). A török betörés előtt Pozsony regionális központnak számított ugyan, ám méreteit és képességeit tekintve mégsem lehetett egy lapon említeni Budával. Amikor tehát Ferdinánd magyar fővárossá nyilvánította az csak bizonyos funkciókat tudott átvenni az elvesztett Budától, míg számos országos feladatkört ellátó intézményt Bécsbe költöztettek. Ennek következtében az apróra zsugorodott magyar államot gyakorlatilag két városból igazgatták, s míg Pozsonyban jellemzően a belpolitikai intézmények működtek, mint az országgyűlések, az országos bíráskodás és a helyi pénzügyigazgatás (Magyar Kamara), addig a kül-, had- és pénzügyek Bécsben közös intézés alá kerültek. Kisebb-nagyobb korrigálásokkal ugyan, de Magyarország kettős igazgatása egészen 1918-ig fennmaradt.

Pozsony fővárossá válásával a királyság szuverenitásának reprezentációját is magára vállalta. Székesfehérvár 1543-as elvesztését követően Pozsony lett az új koronázó város, a pozsonyi vár hivatalos események helyszínévé vált, amit az uralkodó és udvartartása főleg az országgyűlések idején keresett fel. Ekkor az egész város felpezsdült, megszülettek a fontosabb döntések, az uralkodó fogadta a rendek képviselőit és esküt tettek az országos főméltóságok.

Pozsony látképe, színezett metszet, 1760.

A XVII. században Pozsony az Erdélyből kiinduló Habsburg-ellenes harcok kereszttüzébe került. 1606-ban Bocskai István (ural. 1605-1606) csapatai közelítették meg a királyi székhelyet, 1619-ben Bethlen Gábor fejedelem (ural. 1613-1629) el is foglalta, aki csak 1622-ben szolgáltatta vissza a Habsburgoknak (Bethlen 1620-1621 között a magyar királyi címet is viselte). 1669-ben a fővárosban leplezték le a Wesselényi-összeesküvést, 1682-1683-ban Thököly Imre (ural. 1690) próbálta bevenni a várost, de Pozsony nem hódolt be az erdélyi fejedelemnek. 1686-ban Buda felszabadult a török megszállás alól, de ezt követően is Pozsony maradt Magyarország fővárosa. 1704-ben a Rákóczi-szabadságharc alatt a kuruc csapatok fenyegették a fővárost, de nem sikerült bevenniük.

A XVIII. század békés évtizedei jótékony hatással voltak a városfejlődésre. A gazdaság fejlődött, a népesség növekedett, amely nagyszabású átépítéseket követelt a városképben (pl. városfalak lebontása). A kulturális életben is változás ment végbe: magyar, német és szlovák lapok megjelenése, barokk stílusú épületek emelése, színház megnyitása, Mozart koncert (1762). Pozsony a század második felére a régió legnagyobb és legfontosabb városává vált, ám a fejlődést visszavetette II. József (ural. 1780-1790) elszánt igyekezete, hogy megszűntesse a város központi szerepét, amely érdekében a koronaékszereket Bécsbe szállíttatta, és több kormányzati szervet Budára költöztetett, így a nemesség egy része is távozott Pozsonyból. Mindez a lakosságszám csökkenéséhez, és a gazdasági fejlődés visszaeséséhez vezetett, Pozsony szerepe gyakorlatilag a koronázásra és a rendi országgyűlésekre korlátozódott.

id. Markó Károly: Pozsony látképe, 1827.

A napoléon-i háborúk idején Pozsony városa is az események sodrába került. Ausztria 1805-ben vesztesen került ki a Franciaország elleni háborúból, a megalázó békekötésre pedig Pozsonyban került sor. Az 1809-es háborúban francia-itáliai seregek hatoltak be Magyarország területére, ahol vereséget mértek a magyar nemesi felkelőkre (győri csata). A franciák Pozsonyt is megostromolták, ahova maga Napoléon (ural. 1804-1814/1815) is ellátogatott. Pozsony városképében nagy pusztítást okoztak a francia ágyúzások, ráadásul 1811-ben a várat tűzvész rongálta meg, amelyet az 1950-es évekig nem állítottak helyre.

Pozsony a reformkori országgyűlések színhelyéül szolgált, melyek közül az elsőt 1825-1827 között tartották. Legemlékezetesebb momentuma, amikor gróf Széchenyi István felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét a Magyar Tudós Társaság (1845-től Magyar Tudományos Akadémia) felállítására, Széchenyi szavaival: „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára.” Széchenyi felajánlásához még számos képviselőtársa csatlakozott. Az 1832-1836-os reformországgyűlésen a magyar nyelv ügye volt a központi téma. A latin nyelv elsődlegessége megmaradt ugyan, de döntés született arról, hogy a magyar lesz a törvények hivatalos nyelve, az 1843-1844-es országgyűlésen pedig már elfogadták a törvényjavaslatot, amely szerint a törvényhozás, a Kancellária és a Helytartótanács, valamint az oktatás hivatalos nyelve a magyar lesz. 1847-1848-ban került sor az utolsó rendi országgyűlésre, de érdemi döntést már semmilyen ügyben nem hoztak a képviselők.

A forradalom és szabadságharc fővárosai: Pest-Buda és Debrecen

1848 eleje eseményekben dús időszak volt: február 22-én forradalom tört ki Párizsban, majd március 13-án Bécsben, amit a 15-ei pesti követett. A történések okozta sokkban lévő bécsi udvar március 17-én gróf Batthyány Lajost nevezte ki miniszterelnöknek, és beleegyezett a független és felelős magyar kormány felállításába, amire 23-án került sor. Április 11-én az uralkodó, V. Ferdinánd (ural. 1835-1848) szentesítette az országgyűlés által elfogadott ún. áprilisi törvényeket (törvénycsomagot), amivel lehetővé vált az ország modernizálása: polgári és gazdasági fejlődés esélyeinek megkönnyítése, feudális viszonyok felszámolása, népképviseleti politikai rendszer, választójogi reform.

A reformkori törvények alapján 1848. április 14-én a kormány és az Országgyűlés székhelyét Pozsonyból Pestre helyezték át, amivel az ország új fővárosa Pest-Buda lett. Június 5-én összehívták az első népképviseleti országgyűlést, amelynek hamarosan hadügyekkel is foglalkoznia kellett (horvát támadás, pákozdi csata), Kossuth Lajos fegyveres ellenállásra buzdított, és toborzásba kezdett. Bécs tiltakozott, feloszlatta az Országgyűlést, a kormány lemondott, mely helyébe az Országos Honvédelmi Bizottmány lépett, Kossuth elnökletével.

Debrecen belvárosa a XIX. század közepén.

A Habsburg udvar Alfred Windisch-Grätz herceget bízta meg a bécsi és a magyar forradalom leverésével. 1848. december 14-én az osztrákok megindultak Pest-Buda bevételére, amit 1849. január 5-én elfoglaltak. Az osztrák csapatok érkezése előtt az Országgyűlés a város kiürítéséről és a kormány Debrecenbe költözéséről döntött, így egy rövid időre Debrecen látta el a fővárosi teendőket. Kossuth a „magyar szabadság őrvárosának” nevezte a várost (Kiáltvány Debrecen népéhez). Március 4-én Ferenc József (ural. 1848-1916) kibocsátotta (oktrojálta) az olmützi alkotmányt, amely lényegében felszámolta Magyarország önállóságát. Kossuth hasonlóan radikális válaszlépésre szánta el magát, ami a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásában realizálódott. A trónfosztási javaslatot az április 14-i ülésen fogadták el a debreceni református Nagytemplomban. Öt nappal később kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, ami viszont az ország államformáját nem tisztázta, így az államfői tisztséget az ún. kormányzó-elnökre bízta, vagyis Kossuth Lajosra.

1849. május 21-én a magyarok visszafoglalták Pest-Budát, amivel a kormány és az Országgyűlés visszatérhetett a korábbi fővárosba. Az orosz intervenció következtében viszont gyorsan romlott a magyarok hadi helyzete, s július végén a kormány kénytelen volt újra elhagyni a fővárost, és Szegedre költözni. Augusztus 13-án Világosnál a magyarok letették a fegyvert, a szabadságharc elbukott.

A dualizmus kori Budapest

A szabadságharc leverése és az 1867-es Kiegyezés közötti közel két évtizedben Magyarország gyakorlatilag az Osztrák Császárság egyik tartománya lett (katonai megszállás, német nyelv és osztrák jogrend bevezetése, rendeleti kormányzás). 1867-ben megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben Magyarország társállamiságra tett szert, az ország gazdasága fejlődött, a főváros szellemi életében és külső jegyeiben pedig gyökeres átalakulás következett be.

Jelenlegi fővárosunk három, egymástól szerkezetileg és társadalmi funkciójában is eltérő település egyesüléséből jött létre. Míg Buda közigazgatási, Pest pedig kereskedelmi és ipari központ volt, addig Óbuda mezőgazdasági és kézműipari múltra tekintett vissza. 1849. június 24-én ugyan elrendelték a három város egyesülését, ez azonban a gyakorlatban csak évtizedekkel később valósult meg. Andrássy Gyula miniszterelnök (1871-1879) megpróbálta Magyarországra helyezni a Monarchia súlypontját, ehhez pedig megfelelő magyar fővárosra volt szüksége, ezért Budapest fejlesztését nagy erővel támogatta, s ennek első lépcsőfoka a főváros közigazgatási átalakítása volt. Az Országgyűlés által elfogadott egyesülésről szóló törvény (1872. évi 36. tc.) értelmében, 1873. január 1-jével (ünnepélyes keretek között 1873. október 25-én) létrejött a tíz kerületből álló Budapest.

Franz Xaver Sandmann: Pest-Buda látképe a Gellérthegyről, 1853.

A század közepére az iparosodás következtében a korábbi három város lakossága rohamos növekedésnek indult, 1850 és 1870 között 42 százalékkal gyarapodott (kb. 250 ezer lakos), és 1900-ra már elérte a 730 ezer főt. A lakosság több mint fele német anyanyelvű volt, akik főleg Budán és Óbudán éltek, míg csupán 36 százalékuk volt magyarajkú. Az ipari termelés szinte kizárólag Pestre koncentrálódott (kivéve a budai szövőipar), kiemelkedő volt a fém-, a kő- és a faipar, valamint az élelmiszer- és építőipar. A kereskedelmi utak modernizálásra szorultak, és, főleg költséghatékonysági okokból új útvonalak megnyitása is időszerű lett, ezért szükségessé vált a vasútvonalak kiépítése és kikötők létesítése a Dunán, ugyanakkor a megnövekedett lakosság transzportálását is gyorsítani kellett, amiért új tömegszállítási útvonalak váltak elérhetővé [1866-ban az első lóvasút megnyitása a Széna (ma Kálvin) tértől Újpestig].

A vasúti közlekedés gyors fejlődése magával vonta a nagy pályaudvarok létesítését: 1861-ben a Déli, 1877-ben a Nyugati, 1884-re a Keleti pályaudvar épült meg. A század második felében nagyszabású városrendezési munkálatok folytak: szűkítették a Duna medrét, valamint kiépültek a rakpartok fal- és lépcsőrendszerei, a Lánchíd 1849-es átadása után megépült a második dunai átkelő, a Margit híd (1874), majd a Ferenc József (ma Szabadság) híd (1896). A pesti utcákat kiszélesítették, meghosszabbították, 1876-ban kiépült a Sugárút (ma Andrássy út), egy holt Duna-ág helyén elkezdték a Nagykörút munkálatait, amit 1895-re fejeztek be. A bérházak építését szigorúan szabályozták, az utcák lekövezése folyamatos volt, bővültek a lóvasút-járatok, 1887-ben már villamos járt a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, 1896-ban pedig átadták a kontinens első földalatti vasútját, a Kisföldalattit.

Heyer Artúr: Az ezredéves kiállítás madártávlati képe, 1896.

A budapesti épületek esztétikai szépítése folyamatos volt a korban, és több középület a kultúra terjedését volt hivatott szolgálni. 1865-ben felépült az új Vigadó, a királyi palotát rekonstruálták és bővítették, 1884-ben átadták az Operaházat, 1897-ben az Iparművészeti Múzeum és a Központi Vásárcsarnok épült fel, 1904-re elkészült az Országház, majd 1905-re a Szent István-bazilika, 1906-ban a Szépművészeti Múzeum nyitotta meg kapuit. 1896-ban Ezredéves (Millenáris) Országos Kiállítást rendeztek a fővárosban, amellyel Magyarország ezeréves fennállását, gazdasági és szellemi fejlődését kívánták megünnepelni. A városligeti kiállítási épületekben bemutatásra került a hazai ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra. Mára három épület maradt ebből az időszakból: a műjégpálya épülete, a Vajdahunyad vára, és a Közlekedési Múzeum.

A dualizmus időszakában indították el szolgáltatásaikat a közművek: 1855-től a gázszolgáltatás, 1868-tól a központi vízszolgáltatás, 1893-tól pedig a villamosenergia-szolgáltatás kezdődött meg. A tisztavíz-szolgáltatás jelentősen visszaszorította a városi élet szörnyű velejáróit: a járványokat. 1881-ben az első telefonközpont felállítására került sor, 1893-tól a fővárosiak telefonhírmondót hallgathattak.

A világháborúk fővárosai: Budapest és Debrecen

Az első világháború pusztítása elkerülte Budapestet, ám a háború utáni események központi színterévé vált a főváros: őszirózsás forradalom, a köztársaság kikiáltása, 1919-ben kommunista hatalomátvétel, s mindeközben a spanyolnátha szedte áldozatait. A nemzetközi elszigeteltség, a belső támogatottság hiánya és végül a román csapatok Tiszán való átkelése a Tanácsköztársaság végéhez vezetett. A román csapatok ellenállás nélkül érték el Budapestet, és 1919. augusztus 4-én el is foglalták. A román hadsereg átvette a főváros teljes ellenőrzését, miután állandósultak a katonák által elkövetett rablások, fosztogatások és erőszakcselekmények. Gabonával, állatokkal és élelmiszerrel, valamint gyári felszerelésekkel és műkincsekkel teli vagonok ezreit indították Romániába. Szerencsére az amerikai katonai misszió parancsnoka, Harry Hill Bandholtz tábornok sikeresen megakadályozta, hogy kifosszák a Nemzeti Múzeumot.

Horthy Miklós és a magyar nemzeti haderő Siófokon várta ki a megszálló hadsereg elvonulását, amire november 14-én került sor. A Horthy-korszak alatt a magyar főváros gazdasági, kulturális és politikai jelentősége tovább erősödött. Ebben az időben gyarapodott négy kerülettel Budapest közigazgatása: Újbuda, Hegyvidék, Magdolnaváros és Zugló. 1938. május 25-26-án Budapesten került megrendezésre a 34. Eucharisztikus Világkongresszus, amelyre több mint félmillió zarándok érkezett. Az eseményt összekapcsolták a Szent István Jubileumi Évvel, István halálának 900. évfordulójával. A rendezvénysorozat finanszírozását az egyház, a kormány, a főváros és a kereskedők biztosították. Az összegyűlt pénzből tizennégy katolikus templomot restauráltak (köztük a Bazilikát), a Hősök terét átrendezték és rendbe tették a városligeti tavat.

A második világháború későn érte el a fővárost, ám annál súlyosabban érintette. Az első bombázás 1942-ben sújtotta Budapestet, de csak 1944-ben vált mindennapos problémává. 1944. március 19-én a német csapatok ellenállás nélkül megszállták Magyarországot, és elfoglalták a fővárost. Júliusra a magyarországi zsidó lakosságából már szinte csak a budapesti zsidóság (200 ezer fő) maradt az országban, akik deportálását a külföldi tiltakozások miatt Horthy leállíttatta. Az októberi nyilas hatalomátvételt követően több tízezer zsidót kiadtak Németországnak, és több ezrekkel végeztek. Nemzetközi nyomásra Szálasi Ferenc csökkentette a deportálásokat, és megkezdődött a budapesti gettó kialakítása: december 10-ére körbedeszkázták a VII. kerület Nagykörúttól beljebb eső területét.

A romba dőlt Budapest, 1945.

1944 novemberére a szovjet és román csapatok Budapest közelébe érkeztek, december 26-ára körülzárták, amivel kezdetét vette a másfél hónapos ostrom. Kérdés, hogy a németek miért nem adták fel harcok nélkül a várost, és kímélték meg a mérhetetlen pusztítástól, ahogy azt tették Párizzsal, Athénnal vagy Brüsszellel? A válasz az olaj. A tengelyhatalmak utolsó olajlelőhelye Magyarországon volt, Zalában, ezért Budapestnek az időhúzás szerepét szánták, hogy amíg a szovjetek az ostrommal vannak elfoglalva, addig a németek minél több olajat szállíthassanak ki az országból. Hitler erőddé nyilvánította Budapestet, amivel egyszerűen feláldozta a magyar fővárost és a benne rekedt katonákat és civileket. A polgári lakosságot teljesen készületlenül érte a szovjet támadás, mivel a nyilas sajtó szándékosan nem tájékoztatta megfelelően a lakosságot, és az evakuációjukra sem fordítottak energiát, aminek következtében egymillió civil rekedt az ostromgyűrűn belül. A lakosság megpróbáltatásai borzalmasak voltak, gyakran mindkét hadviselő fél tőlük próbálta elvenni, amire szüksége volt, a szovjetek pedig gátlástalanul fosztogattak, gyilkoltak és erőszakoltak. 1945. január 1-jén a németek támadást indítottak a főváros felmentésére, s noha január 12-re már csak tizenhét kilométerre voltak Budapesttől, az offenzíva megtorpant, és a csapatokat visszarendelték. A védők körül egyre szorult a hurok, végül a Várnegyedben rekedtek, ahonnan február 11-én kíséreltek meg kitörést, és noha a legtöbbjük elesett az akcióban, néhányan mégis átjutottak a frontvonalon. A városban maradt katonák másnap megadták magukat, Budapest teljesen szovjet kézre került.

1944. december 21-én Debrecenben a Református Kollégium oratóriumában, erős szovjet befolyással, összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 22-én pedig megválasztották (baloldali túlsúllyal) az ideiglenes nemzeti kormányt. Ezzel Debrecen a szovjetek által elfoglalt országrész fővárosa lett. A kormány december 28-án hadat üzent Németországnak, 1945. január 20-án pedig aláírták Moszkvában a fegyverszüneti szerződést. A Nemzetgyűlés a pár hónapos debreceni tartózkodása idején szinte működésképtelen volt, a fontosabb döntéseket a Politikai Bizottság szűk tagsága hozta meg. 1945 tavaszán a Nemzetgyűlés és a kormány Budapestre költözésével a fővárosi funkciók visszakerültek Budapesthez.

A mai Budapest kialakulása

Budapest ötvennapos ostroma során az épületek negyede megsemmisült vagy megrongálódott, a Duna hidakat a németek felrobbantották, az utak pedig járhatatlanok voltak a romoktól. Az újjáépítések megkezdődtek, de az 1960-as évekig elhúzódtak. Ez idő alatt rendbe hozták a lerombolt hidakat, és 1950-re befejezték az Árpád (korábban Sztálin) hidat. 1950. január 1-jével létrehozták Nagy-Budapestet, a korábbi 14 kerület mellé még nyolcat alakítottak: Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest.

A háború befejezése utáni években, szovjet segítséggel a kommunisták vették át a hatalmat az országban, és egypárti diktatúrát vezettek be. A Rákosi-korszakkal járó terror, letartóztatások, internálások és az általános elszegényedés Budapesten is mindennapossá vált. A rendszer 1953-tól enyhült, de az elégedetlenség óriási méreteket öltött, és 1956-ban Budapesten a pattanásig feszült helyzet robbanáshoz vezetett: kitört a forradalom. Október 23-án tömegtüntetések kezdődtek, mire a pártvezetés a tömegbe lövetett, 24-én pedig a szovjetek bevonultak a fővárosba. A lakosság fegyvert fogott, s utcai harcok kezdődtek. 25-én az ÁVH emberei és a szovjet katonák a Kossuth téren a fegyvertelen tüntetők közé lőttek, több száz halálos áldozatot követelve („véres csütörtök”). A Nagy Imre-kormány 30-án eltörölte az egypártrendszert, valamint szabad választásokat ígért. 31-én taktikai okokból a fővárosból kivonták a szovjet csapatokat, de november 1-jén újabb alakulatok özönlöttek a keleti határról. Erre a kormány kihirdette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és kimondta az ország semlegességét, amiért ENSZ segítséget remélt. 4-e hajnalban a szovjet egységek támadásba lendültek, a kormányt lemondatták, és a fővárosban 11-én, Csepel elfoglalásával véget értek a harcok.

Budapest 1956.

A világháborús károk még mindig nem kerültek teljes egészében rekonstruálásra, ezt pedig a forradalmi harcok is tetézték, mely következtében 3346 budapesti épület sérült meg, 2197 lakás rongálódott meg, 15 875 bérlemény szenvedett kárt, továbbá 200 bolt, 80 vendéglátó helyiség és 430 szállodai szoba helyreállítást igényelt, mindez a fővárosi állomány 1/5-e volt. A közlekedési infrastruktúrában is komoly károk keletkeztek, a tehervagonok kevesebb mint a fele szállított, és alkatrészhiány miatt 750 tehergépkocsi és 178 autóbusz nem vehetett részt a forgalomban.

Az újjáépítési munkálatok folytatódtak, viszont a Kádár-rendszer fő célja a közhangulat javítása és az indulatok pacifikálása lett, amitől az ország-kép javulását várták. Nagy hangsúlyt fektettek az életminőség emelésére, amit többek között lakótelep-építési programokkal kívántak elérni, hogy növeljék a lakosság szociális biztonságát. 1961 és 1975 között 187 ezer budapesti lakást adtak át, melyek 74 százaléka lakótelepszerűen épült. Ezek az épületek gyakran rossz minőségűek, zsúfoltak és kényelmetlenek voltak, valamint minden esztétikai szépséget nélkülöztek. Az 1980-as években már élhetőbb és igényesebb paneleket építettek, többszobás lakásokkal és kevesebb emelettel (egy 2005-ös tanulmány szerint a fővárosiak kétharmada rendelkezik lakótelepi élettapasztalattal). Mindezzel szemben viszont erőforrásokat vontak el a Belváros általános, valamint műemlék értékű épületeinek kijavításától, a restaurációtól és az állagmegóvástól, vagy olcsó és minőségtelen anyagokkal próbálták ezeket tűrhető állapotba hozni.

1950-ben elrendelték a 2-es metró megépítését, átadását 1955-re irányozták elő, de a késlekedés és a munkálatok több éves leállását követően (1954-1962) végül 1970-re készült el. Közben döntés született a 3-as metró kivitelezéséről is, amely munkálatait 1970-ben kezdték meg. Az első szakaszt 1976-ban adták át, a teljes metróvonal viszont 1990-re készült el. A 4-es metró tervei már 1972-ben felmerültek, de annak építésére csak jóval később, 2006-ban került sor, míg az átadására 2014-ben. Az 1990-es évekre megnövekedett a budapesti elővárosok lakossága, ezzel párhuzamosan azonban a tömegközlekedés a mai napig nem fejlődött és az új igényekhez sem alkalmazkodott. A külvárosi HÉV-járatok csak a belváros pereméig szállítják az utasokat, átszállásra kényszerítve a város központjába igyekvőket. Ezt a helyzetet orvosolná az Észak-déli regionális gyorsvasút (5-ös metró), de a gondolat még csak tervek szintjén létezik.

Budapest a Kádár-korban.

A budapesti Duna hidak kezdetben a gyalogosforgalom kielégítésére szolgáltak, de a XX. század második felére a tömegközlekedés fejlődése jelentősen csökkentette az átkelő járókelők számát. A hidak építése a Duna budapesti szakaszának a közepén kezdődtek, és az évtizedek során észak-dél felé gyarapodtak, elsősorban a volt iparnegyedekben tapasztalható népességnövekedés miatt, valamint, hogy a teherszállító forgalmat elirányítsák a belvárosból.

A rendszerváltás utáni önkormányzati törvény a fővárosi kerületek széles önrendelkezését tett lehetővé. Budapestnek húsz éven át volt Demszky Gábor (SZDSZ) a főpolgármestere (1990-2010), míg 2010-től Tarlós István (Fidesz) tölti be ezt a pozíciót. Demszky időszakában infrastrukturális beruházások kezdődtek a fővárosban: Hungária körút, Nagykörút, Kisföldalatti felújítása, Lágymányosi (ma Rákóczi) és Megyeri híd átadása. Összességében azonban a húsz év alatt építészetileg kevés átalakulás és modernizáció került kivitelezésre. Tarlós István főpolgármestersége óta a városfejlesztést célzó befektetések szaporodnak, ám ezek végeredménye nem minden esetben érte el az elvárható minőséget vagy hatást. Szabályozták az aluljárók rendjét, a biztonság és tisztaság jegyében, viszont a dohányzás tilalmát leszámítva nem sok változás tapasztalható. Egységesítették a taxizás szabályozását (szín, tarifa, műszaki követelmény). Megvalósult az 1-es és 3-as villamos-vonalak felújítása. A Margit-sziget a 13. kerületi önkormányzattól közvetlenül a főváros igazgatása alá került. 2013-ban a kormány átvállalta Budapest adósságának 60 százalékát, valamint ezt követően a főváros fejlesztési terveit a kormány és a budapesti vezetés közösen dolgozza ki. A szegénység még mindig markánsan jelen van, sőt egyre súlyosbodik, a hajléktalanok és koldusok a főváros „részeivé” váltak. Budapest fejlődése jóval elmarad Bécs vagy Prágához képest.

Frissítve: 2021.07.07-én.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Budapesti Duna-hidak I. rész, II. rész, III. rész, Magyar politikai pártok I. rész, II. rész, III. rész, Magyarország tíz legrosszabb éve. 

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Buzás Gergely (szerk.) [1996]: Medium Regni – Középkori magyar királyi székhelyek, Nap Kiadó.

Litván Dániel [2014]: Budapest ostroma, Magyarország a második világháborúban, A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó Zrt.

Magyarország a második világháborúban [2014], A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó Zrt.

Mezey Barna [2003]: Magyar alkotmánytörténet, Osiris Kiadó.

Mong Attila [2012]: Kádár hitele - A magyar államadósság története 1956-1990, Libri Kiadó.

Pálffy Géza [2015]: A Magyar Királyság fővárosa: Pozsony, BBC History, V. évf. 4. szám, Kossuth Kiadó Zrt.

Romsics Ignác [2017]: Magyarország története, Kossuth Kiadó.

Scholtz Róbert [2013]: 64 vármegye, Pannon-Literatúra Kft.

Torbágyi Melinda – Tóth Csaba [2013]: Árpád-kori pénzeink, BBC History, III. évf. 11. szám, Kossuth Kiadó Zrt.

https://budapest.hu/Lapok/Fovaros/Budapest-tortenete.aspx
https://budapestcity.org/02-tortenet/04-magyarok/var-szuletik-hu.htm
https://budapestcity.org/02-tortenet/1867-koronazas/index-hu.htm
https://budapestcity.org/02-tortenet/1896-orszagos-kiallitas/index-hu.htm
https://budapestcity.org/02-tortenet/1919-roman-csapatok-budapesten/index-hu.htm
https://budapestcity.org/02-tortenet/1938-eucharisztikus-vilagkongresszus/index-hu.htm
https://budapestcity.org/02-tortenet/Pest-tortenete/varosrendezes-hu.htm
https://budapestcity.org/07-hidak/index-hu.htm
https://budapestcity.org/10-var/1308-Nagy-Lajos-kora/index-hu.htm
https://budapestcity.org/10-var/1387-Zsigmond-kora/index-hu.htm
https://budapestcity.org/10-var/1458-I-Matyas-kora/index-hu.htm
https://budapestcity.org/10-var/1490-a-palota-pusztulasa/index-hu.htm
https://budapestcity.org/11-egyeb/epiteszet/lakotelepek-hu.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Bratislava
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81prilisi_t%C3%B6rv%C3%A9nyek
https://hu.wikipedia.org/wiki/1832%E2%80%9336-os_pozsonyi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s
https://hu.wikipedia.org/wiki/1848%E2%80%9349-es_forradalom_%C3%A9s_szabads%C3%A1gharc
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_ker%C3%BCletei
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapesti_metr%C3%B3
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_t%C3%B6rt%C3%A9nete
https://hu.wikipedia.org/wiki/Esztergom_t%C3%B6rt%C3%A9nete
https://hu.wikipedia.org/wiki/Feh%C3%A9rv%C3%A1ri_jog
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lak%C3%B3telep
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyboldogasszony-bazilika_(Sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1r
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tarl%C3%B3s_Istv%C3%A1n
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsid%C3%B3_holokauszt_Magyarorsz%C3%A1gon
https://hvg.hu/itthon/20130327_Elfogadtak_atvallalja_az_allam_Budapest_a
https://korok.webnode.hu/products/sasdi-tamas-a-reformkor-vazlatos-attekintes-1/
https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0023/5.html
https://mta.hu/hatteranyagok/a-magyar-tudomanyos-akademia-tortenete-105670
https://mult-kor.hu/70-eve-alakult-meg-az-ideiglenes-nemzetgyules-20141219
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1000_december_25_szent_istvan_koronazasa      
https://uni-obuda.hu/egyetem/tortenelem/kozepkori-egyetemek
https://www.visegrad.hu/tortenelmi-attekinto

A Pride (Büszkeség) az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) közösség évenként megrendezett felvonulási ünnepsége. Az eseményre jellemző a vakító színkavalkád, a zene és a dinamizmus, az állandó mozgás, amivel felhívják a figyelmet a közösség létére, láthatóságára, mint társadalmi csoportra, valamint az önmegerősítésre, a méltóságra és a jogegyenlőségre, ugyanakkor ünnepelik a szexuális és nemi sokszínűséget. A Pride a megszégyenítés és társadalmi megbélyegzés ellen lép fel, míg támogatja az önelfogadást és a társadalmi toleranciát. A Pride hónapja történelmi okokból a június (bővebben a későbbiekben), ezért hagyományosan majdnem mindenhol ekkor kerül megrendezésre az esemény.

A Pride üzenetét a szimbólumkészletében is tetten érhetjük. A szivárványzászló a Pride és az LMBT közösség legismertebb jelképe, de elterjedt még a rózsaszín háromszög és a lambda jele is. Az előbbivel a meleg férfiakat jelölték a náci koncentrációs táborokban, ahol közülük több ezren vesztették életüket a második világháború alatt, erre való emlékezésként használják a rózsaszín háromszöget. A lambda görög betűjelet eredetileg a Meleg Aktivisták Szövetsége használta, ami a változásra, a változatosságra és a sokféleségre utal. 1974-től a meleg és leszbikus jogok nemzetközi szimbólumaként került elismerésre.

A rózsaszín háromszög és a lambda.

A szivárványzászló először az 1978-as San Franciscó-i Melegszabadság Felvonuláson (a Pride elődje) jelent meg, és azóta minden Pride rendezvény elengedhetetlen eleme. A szivárvány a melegek és leszbikusok sokféleségét jelképezi. Eredetileg nyolc színből állt, de a rózsaszín szinte azonnal kikerült belőle, azon egyszerű okból, mivel a ’78-as rendezvény idején nem tudtak beszerezni ilyen színű anyagot, utána viszont, hogy páros számú legyen a színkészlet, eltávolították róla a türkizt, valamint esztétikai okból a kék színt kivilágosították. A szivárványzászló színei külön-külön is jelentést hordoznak magukban, így a piros az élet, a narancs a gyógyulás, a citrom a Nap, a zöld a természet, a kék a harmónia, a lila a lélek szimbóluma. A két ex-szín közül a rózsaszín a szexualitást, a türkiz a művészetet jelképezte.

A Pride mozgalma és szellemisége az Egyesült Államokból indult, és terjed el világszerte. A homoszexuálisok helyzete még a XX. század közepén is elkeserítően megrázó volt úgy Amerikában, mint a világ többi országában. Az 1950-es években az antikommunista paranoia söpört végig (mccartizmus) az USA-ban, amelynek köszönhetően a melegek is felkeltették a politikai vezetés beteges gyanakvását. Az FBI részletes információkat gyűjtött a homoszexuális vagy annak vélt személyekről, a szórakozóhelyeikről és a barátaikról. A kormányjelentések kollektívan megbízhatatlan állampolgároknak titulálták őket, és a homoszexualitást perverziónak tartották, akik pedig ezt képviselik, biztonságpolitikai kockázatot jelentenek.

Ezekben a válságos években alakultak meg az első a melegek és leszbikusok érdekeit védő szervezetek, mint a Mattachine Társaság vagy a Bilitis Lányai. A szerveződések azonban erőtlenek voltak, és főleg az önelfogadásra és a társadalmi integrációra összpontosították tevékenységüket. Viszont a homoszexuálisok közül nem tud és nem is szándékozik mindenki beilleszkedni, és eljátszani a mintapolgár szerepét. Az önelfogadás lényege pont az lenne, hogy mindenki legyen önmaga, és hogy nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak vagy kényszerűen felölteni az elfogadottnak tartott társadalmi mintákat, hiszen szexuális orientációtól függetlenül is mindenki különböző és egyedi. A feminin férfiak, a maszkulin nők vagy a transzszexuálisok beilleszkedése azzal járt volna, hogy megtagadják és feladják önmagukat, ami épp ellenkezik azzal a törekvéssel, hogy mindenki fogadja el önmagát és embertársait, ezért aztán sokan nem szimpatizáltak a fentebb említett érdekvédő szervezetek meghunyászkodó és túlzottan általánosító álláspontjával.

Barbara Gittings melegjogi aktivista vezeti a tüntetőket az Independence Hall előtt, 1965-ben.

Az 1960-as évekre sem mérséklődött az LMBT közösséggel szembeni előítélet és gyanakvás, sőt elnyomásuk mind inkább fokozódott: melegbarát helyeket zárattak be, többeket letartóztattak, sokakat újságokban lepleztek le és szégyenítettek meg, bántalmaztak vagy elmegyógyintézetbe zárattak, és akire csak a gyanú árnyéka is rávetült, könnyen elveszíthette az állását. A női ruhába öltözött férfiakat azonnal letartóztatták, s egyre több civil ruhás rendőr járta a szórakozó-, és nyilvános helyeket, hogy ott meleg férfiakkal „ismerkedjenek”, és amint közeledésük viszonzásra talált az áldozatok börtönbe is kerültek. A meleg helyeket ellehetetlenítették, New Yorkban egyetlen melegbarát szórakozóhely működött, a Stonewall Inn, ahol azonban mindennapossá váltak a rendőrségi razziák.

A feszültség a meleg közösség és a hatóságok között a pattanásig feszült, mígnem 1969. június 28-a hajnalban be nem következett a robbanás. A New York-i Greenvich Village-ben lévő Stonewall Inn szórakozóhelyen nagyszabású razziára került sor, ami viszont nem úgy sült el, ahogy a rendőrség remélte. A hatósági zaklatás ugyan hozzátartozott a homoszexuálisok hétköznapjaihoz, és a Stonwall Inn is tudomásul vette ezt, de ezen a hajnalon valami elszakadt, és a melegek azt mondták, hogy elég! A rendőrök többeket letartóztattak és állítólagos bántalmazásokra is sor került. A szórakozóhelyről a vendégeket az utcára terelték, ahol viszont nem széledtek szét, hanem kiabálásba és tiltakozásba kezdtek, s egyre többen csatlakoztak hozzájuk a környékről és a közeli bárokból. A zavargásnak se konkrét célja, se szervezettsége nem volt, teljesen spontán dühkitörés volt ez, amelyet az állampolgárok különböző sérelmeik miatt zúdítottak a rendőrökre. A Christopher utca, ahol az események bekövetkeztek, csatatérré változott, üvegek törtek és tüzek gyúltak. A rendőrség hajnali négyre állította helyre a rendet, ami után a Stonewall Inn romokban hevert. Ám ezzel még nem ért véget a történet, a következő estén a Stonewall Inn „kinyitott”, és előtte az utcán több száz ember gyűlt össze, többen, mint hajnalban, a zavargások újrakezdődtek és még napokig tartottak.

Ez a kép a Daily News napilap címlapján jelent meg, a Stonewall-lázadást követő napon, 1969. június 29-én.

A Stonewall-lázadás hosszúsága (hat nap), médiavisszhangja, és hogy több ezer embert érintett történelmi fordulópontot jelentett a melegjogi küzdelemben. A zavargásokat követően felgyorsultak az események. Volt, ami változott, volt, ami továbbra sem. A razziák és letartóztatások ugyanúgy folytatódtak, mint előtte, az LMBT közösség viszont harciasabb lett, és cselekedni akart. A Mattachine Társaság erőtlen képviselete és módszerei, már nem feleltek meg a többség érdekeinek, ezért az elégedetlenek megalapították saját szervezetüket, a Melegfelszabadítási Frontot (Gay Liberation Front). Elsőként használták a ’meleg’ (gay) szót egy szervezet nevében, a nyíltságot és a láthatóságot választva a Mattachine Társasággal és a Bilitis Lányaival ellentétben, mely szervezetek elnevezésében is a szándékos leplezettség köszön vissza. A Front erőt sugárzott azok felé, akiknek védelemre és közösségre volt szükségük, kinyilvánították, hogy a melegek ugyanúgy részei a társadalomnak, mint mindenki más, amit pedig nem elrejteni, hanem jól láthatóvá, és ebből adódóan megismerhetővé kell tenni. A Melegfelszabadítási Front egyértelmű céllal és határozott eszközökkel rendelkezett, azonban tagjai képtelenek voltak meghatározni a szervezet működési eljárását, ezért négy hónap után feloszlott a társaság, ám helyére a sokkal jobban szervezett Meleg Aktivisták Szövetsége (Gay Activists’ Alliance) lépett.

1970. június 28-án a Stonewall-lázadás egyéves évfordulóján megemlékezést tartottak a helyszínen, de Los Angelesben és Chicagóban is sokan felvonultak. A kezdeti években a demonstrációk nem Pride néven kerültek megrendezésre, hanem mint Melegfelszabadítás vagy Melegszabadság Felvonulások, ám ebben is, csak úgy, mint az új szervezetek esetében, hangsúlyos volt a ’meleg’ szó szerepeltetése a névben, ugyanakkor a ’felszabadítás’ és ’szabadság’ szavak az elnyomásra utaltak, amelyből harc és küzdelem árán törhet ki az LMBT közösség. 1971-től már Európában is rendeztek melegfelvonulásokat, elsőként Londonban, Párizsban, Nyugat-Berlinben és Stockholmban.

Melegfelszabadítás Nap a Christopher street-en, 1970. június 28-án.

Az 1980-as évekre a melegjogi mozgalmak, a megemlékezések és felvonulások mérsékeltebb hangvételt ütöttek meg, vesztettek radikális jellegükből. Hanyagolták az olyan jelzőket, mint a ’felszabadítás’ és ’szabadság’, helyettük egyre inkább a ’Melegbüszkeséget’ (Gay Pride) alkalmazták. A Pride viszont nem tagadta meg korábbi radikális korszakát, megtartotta a Meleg Aktivisták Szövetsége szimbólumait, a görög lambda betűt és a rózsaszín háromszöget, így a melegjogokért való harc folytonosságát is ki kívánta fejezni.

Az 1969. június 28-ai Stonewall-lázadás emlékére az LMBT közösség a Júniust választotta a Pride hónapjának, s világszerte a legtöbb felvonulás megrendezését ekkorra időzítik. Az első Pride szervezését és népszerűsítését, valamint magát az elnevezést is Brenda Howard-nak köszönheti a közösség, akit azóta a „Pride anyjának” hívnak.

A Pride manapság egy sokrétű rendezvénnyé fejlődött, amire jellemző a fesztiváljelleg, az ünneplés, a tánc és zene, sok helyen a felvonulást követően lezárt utcákon, tereken és parkokban folytatódik a szórakozás, ezért is hívják egyes helyeken Pride Fesztiválnak az eseményt. Számos felvonulást a kormányzat vagy vállalatok szponzorálnak, és sokszor a rendező város turistalátványossága az esemény. A fesztivál a melegjogokért való küzdelem mellett számos témára is felhívja a figyelmet, mint például az AIDS vagy a homofób erőszak áldozataira. A felvonulók között a melegeken, leszbikusokon, biszexuálisokon és transzneműeken kívül melegbarát egyházak, politikusok, szervezetek és munkáltatók képviselői is jelen vannak, továbbá melegbarát szülők, családtagok és barátok is, akik jelenlétükkel támogatják az LMBT közösséget és annak törekvéseit.

A 2016. június 26-ai Pride New York-ban.

A Pride eseménye a fesztiválhangulat ellenére valójában egy megemlékezés, illetve emlékeztetés. Nem csak az 1969-es Stonwall-lázadásra tekint vissza, hanem az LMBT közösség több évtizedes, hacsak nem több évszázados küzdelmére az őket megillető alapvető jogokért. Ez a küzdelem a mai napig tart, mivel a homoszexuálisok megkülönböztetése a világ legtöbb országában és társadalmában a mai napig tetten érhető, legáltalánosabb példa erre az azonos neműek házasságának el nem ismerése. De van ahol rosszabb a helyzet, és továbbra is üldözik, bántalmazzák, megalázzák, börtönbe vetik és meggyilkolják a meleg férfiakat és leszbikus nőket, sok esetben mindez kormányzati jóváhagyással történik. A Pride minderre való figyelmeztetésül és a figyelem felkeltéséül kerül megrendezésre, de több országban ezt sem engedélyezik számukra, és az erőszakos csoportok a hatóságok segédletével verik szét a békés felvonulásokat. A zene, a tánc, a színek, a smink és a kirívó öltözékek cseppet sem csorbítják a rendezvények komolyságát, épp ellenkezőleg, vonzzák az emberek figyelmét, ám sokan nem képesek vagy nem akarnak a máz mögé látni, de idővel ez még változhat.

Kövess minket Facebook-on is: Szórakoztató történelem

Még több meleg történelemért kövesd Facebook oldalunkat: LMBTQ történelem

Olvass tovább: A szatyros diák kiáll a demokráciáért

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Gay_pride
https://en.wikipedia.org/wiki/LGBT_symbols
https://en.wikipedia.org/wiki/Pride_parade
https://en.wikipedia.org/wiki/Stonewall_riots