Blog

Irán története - II. rész: A XX. századtól az 1979-es iszlám forradalomig

2013.01.17 12:03

A Brit-orosz vetélkedés Perzsiáért és az I. világháború:

Nasszer sah 1896-os halála után fia, Mozaffar od-Din sah (ural. 1896-1907) került Perzsia trónjára. Mozaffar sah pazarló életet élt, európai utazásait külföldi hitelekből fedezte, s legfőbb hitelezője Oroszország volt, amivel Moszkva tovább fokozta befolyását Perzsiában. Mindez a lakosság elégedetlenségéhez vezetett. 1906 őszén alkotmányt erőszakoltak ki a vezetéstől, ami az uralkodói hatalom korlátozását foglalta magában, helyette a Parlament jutna nagyobb szerephez, természetesen a kormány végrehajtásával. A sah nem egyezett bele hatalma ily mérvű korlátozásába, s ugyan pár nappal később meghalt, fia Mohamed Ali sah (ural. 1907-1909) egészében hatálytalanította az alkotmányt. A perzsák 1907 folyamán többször is az utcára vonultak, tiltakozásul a Kadzsár-dinasztia sahjainak önkényes politikája ellen.

Mohamed Ali sah 1907-es koronázásakor.

Mohamed Ali elutasító magatartása és az uralkodói abszolutizmus restaurálására tett kísérlete ellen, több városban megmozdulások bontakoztak ki, mire 1909 nyarán eltávolították a sah-t a hatalomból és a korábbi alkotmányt újra hatályba helyezték. Uralkodónak Mohamed Ali fiát, a 11 éves Ahmad-ot jelölték ki (ural. 1909-1925).

Noha az alkotmányos forradalom sikerrel járt, Perzsia szuverenitása továbbra is kétséges maradt. Moszkva és London 1907-ben szerződésben rögzítette a korábban kialakult befolyási övezeteik határait. Ennek értelmében északon orosz, délkeleten brit befolyás érvényesült, míg a centrumban meghagyták a „semleges” perzsa zónát, ahol azonban a két nagyhatalom politikai és gazdasági előnyökre tett szert. Az orosz érdekekkel való szembehelyezkedés retorziókat vontak maguk után. Mikor 1911-ben a perzsák önálló pénzügyi reformot próbáltak véghezvinni országukban, Moszkva azonnali nemtetszését nyilvánította ki. S amikor a perzsa Parlament (Madzslisz) nem teljesítette az orosz követeléseket, azok bevonultak Teheránba, körülvették a Parlament épületét, majd annak működését felfüggesztették és hatályon kívül helyezték az ország alkotmányát. Ez kegyetlenül egyértelművé tette a tényt, hogy Perzsia egyáltalán nem szuverén állam többé, hanem csupán a nagyhatalmak bábja, s kiszolgálójuk lehet csupán.

Míg az oroszok érdeke a közép-ázsiai teljes befolyás- és területszerzésre terjedt ki, addig a britek főleg a Perzsa- (Arab-) Öböl térségére koncentráltak, ahol Kuzesztán partjainál felfedezték a gazdag kőolajmezőket. Az olaj a XX. század elején kezdett meghatározó szerephez jutni a világpolitikában, s az I. világháború idején vált a hadiipar elengedhetetlen elemévé.

Az I. világháborúban Perzsia semleges volt ugyan, de a területén található olajkészletekért való versengésbe, a brit és orosz fél mellé csatlakozott a Török Birodalom is, mely 1914 őszétől hadviselő fél lett a központi hatalmak oldalán. Már decemberben megindult a török támadás Perzsia északnyugati része ellen, s 1915 januárjában a törökök elfoglalták Tebriz-t, a legjelentősebb északi perzsa várost. A török haderő nem tapasztalt erős ellenállást a perzsák részéről, s könnyű győzelmet aratott, ami azonban nem tartott soká, mivel január végére az orosz ellentámadás „visszafoglalta” Tebriz-t és a törököket lassan hazai területre szorították vissza. Perzsiából tehát eltávolították a törököket, de e helyett az orosz hadsereg szállta meg az országot, s novemberben Teheránt is elfoglalták.

Harcok a Kaukázus térségében 1914-1916 között. Zöld nyilak a török hadmozdulatok, a piros az orosz támadások 1914-1915-ben, kékkel szintén orosz ellentámadás 1915-1916 között.

Perzsia északnyugati részei az orosz hadsereg felvonulási területévé váltak, az Oszmán Birodalom elleni háborúban. 1916 nyarán az oroszok Perzsián északról átvágva próbáltak Bagdadig eljutni, hogy ott a brit haderővel egyesülhessenek. E tervet a török hadsereg erőteljes támadása szétoszlatta és mélyen behatoltak Perzsiába, visszavonulásra késztetve ezzel az oroszokat. A britek segítsége nélkül a törököket nehezen állította volna meg az orosz hadsereg, de a szövetséges segítséggel decemberre visszaszorították őket.

1917-ben az oroszországi belpolitikai helyzet kaotikussá válása miatt csökkenni kezdtek az orosz hadmozdulatok. A februári forradalom után teljesen szétesett a haderejük a térségben, s december 5-én fegyverszünetet kötöttek a törökökkel. Az orosz hadsereg kilépett a háborúból és visszavonult, míg a törökök birtokba vették a korábban elvesztett területeiket és hadsereget küldtek Perzsiába is, ahol fel kellett tartóztatniuk a britek előretörését. A britek nem engedtek a török nyomásnak, behatoltak Perzsiába, hogy elérjék a Kaukázust, ahol terveik szerint az örmény szabadcsapatokkal egyesülhetnek.

1918 márciusában fordulat következett be, mivel a központi hatalmak és a szovjetek aláírták a breszt-litovszki békét, ami értelmében Törökország jelentős területekhez jutott a térségben: a Kaukázus egészét megszerezte, Örményországgal, Grúziával és Azerbajdzsánnal együtt. Ez után a török hadsereg délnek fordult egy újabb átfogó támadást intézve Perzsia ellen, s júniusban elfoglalta Tebriz városát. Júliusban is folyt az előrenyomulás, s csupán a Törökországbeli örmények szervezte hadsereg állt ellen a támadásnak, míg a hónap végén meg nem érkeztek a britek. Azonban a brit és örmény seregek nem tudták visszaszerezni az észak-perzsiai területeket a törököktől, akik viszont a végleges kimerülés szélén álltak, s október 30-án letették a fegyvert.

A perzsa szuverenitás visszaszerzése, avagy brit dominancia?

A világháborúban való perzsa részvétel érdekessége, hogy a perzsa csapatok Törökország oldalán harcoltak, az évtizedek óta megszálló hatalmak, Oroszország és az Egyesült Királyság ellen. Ugyan Törökország egy újabb befolyást szerző hatalommá lépett elő a térségben, mégis, talán egy iszlám állam befolyása kevésbé lett volna zavaró jelenség, mint a keresztényeké. Az I. világháború nem Perzsia háborúja volt, olyan értelemben, hogy nem volt köze a kirobbanását előidéző világpolitikai hatalmi játszmákhoz. Mégis a háború elejétől a végéig hadszíntér lett az ország, köszönhetően a brit, az orosz és török hatalmi versengésnek, ami Perzsiát is beletaszította a véres háborúba.

A világháború közben azonban megszűnt az évtizedekig tartó orosz befolyás Perzsiában, 1918-ban pedig a törökök hatalma omlott össze. Az egyedüli nagyhatalom a térségben Nagy-Britannia maradt, s London kihasználva az orosz és török hatalmi vákuumot Perzsiában, ki is terjesztette befolyását az egész országra. 1919 augusztusában megkötötték az angol-perzsa megállapodást, ami kizárólagos olajfúrási jogot biztosított az Angol-perzsa Olajvállalatnak (APOC), a mai BP elődjének.

1921-ben a britek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a perzsa vezetés és Ahmed sah hatalma kritikusan meggyengült. A britek mellett a perzsa elit-katonaság, a kozákbrigád parancsnok Reza Han is szembesült ezzel a problémával, aki magához ragadta a kezdeményezést, amiben a britek nem állták útját. A kormányt leváltották, Reza Han teljhatalomhoz jutott, majd barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval. 1923-ban Ahmed sah elhagyta Perzsiát és Európába emigrált, mire Reza Han-t, addigi miniszterelnököt, 1925 októberében Perzsia királyává koronázták, ezzel a Pahlavi dinasztia hatalomra került Perzsiában.

Reza Pahlavi sah Perzsia uralkodója 1925-1941 közöt.

Reza Pahlavi sah gyakorlatilag királydiktatúrát vezetett be, nacionalista, militarista, szekuláris államot hozott létre, ami anti-kommunista nézeteket vallott. Gyors modernizációba kezdett a gazdaság, a hadsereg és a pénzügyek terén. Elért sikereiről megoszlanak a vélemények, többen hangoztatják, hogy sikeres modernizációt hajtott végre, az iskolák, a vonatközlekedés szerepe nőtt, mozik és telefonhálózatok épültek ki. Mások szerint azonban mindezek csak felületes intézkedések voltak, valójában egy tiszta rendőrállamot épített ki. A modernizációval a nyugati kultúra, így az öltözködés és az életmód is átvételre került, ami a vallásos rétegeket és a papságot is dühítette. Az elégedetlenség tetőfoka 1935-ben következett be, amikor Északkelet-Perzsiában felkelés tört ki a sah politikája ellen, de amit a hadsereg kegyetlenül levert.

Reza sah 1935-ben megváltoztatta országa nevét: Míg a nyugatiak az ókori Perzsa Birodalomra utalva Perzsiának nevezték az országot, addig a perzsák Arianám-nak vagy Eránsahr-nak. Mindkettő jelentése: Az árják földje, de az előbbi elő-perzsa nyelven, utóbbi a szasszánidák nyelvén. A szasszánida eráni szó párthiai átirata az iráni, s ebből született meg Perzsia új elnevezése: Irán. Ez után felváltva használták Perzsia, ill. Irán elnevezéseit, de az 1979-es forradalom óta Irán a hivatalos országnév. Az árja elnevezés az ősi indoiráni népcsoportra utal, s Reza sah Iránra, mint az ókori nagy perzsa birodalmak örökösére tekintett.

A II. világháború és következménye:

A II. világháború elején Irán semleges maradt, de mint az I. világháborúkor is történt, most is megszállták területét a nagyhatalmak. 1941 augusztusában Irak felől hatoltak be a brit és indiai csapatok, a szovjetek pedig a Kaukázuson át. Szeptemberben Reza sahot lemondásra kényszerítették, fia, Mohammad Reza Pahlavi javára. A szövetséges hatalmaknak azért állt érdekükbe megszállni Iránt, hogy hozzájussanak a gazdag olajmezőkhöz, hogy a perzsa olajból táplálhassák hadigépezetüket Németország ellen.

Mohammad Reza Pahlavi sah a II. világháború alatt került hatalomra, amit brit-párti beállítottságának köszönhetett.

1943. november-decemberben a szövetségesek Teheránban tartották találkozójukat, amelyen részt vett Franklin D. Roosevelt, amerikai elnök; Winston Churchill, brit miniszterelnök és Joszif Sztálin, szovjet vezető. Az európai döntéseken kívül Teheránban garantálták Irán addigi határait a háborút követően is. Ennek ellenére a szovjetek nem vonultak ki a háború után Észak-Iránból és támogatásukkal két kommunista államot kiáltottak ott ki: Iráni Azerbajdzsánt és a Kurdisztáni Köztársaságot. Mindkét bábállam rövid életű volt, 1947-ben összeomlottak. 1946-ban a szovjetekkel olajkoncessziót kötött Teherán a kivonulásuk fejében, de mikor 1947-ben ez megtörtént visszavonták a megállapodást.

Irán a megszállás utáni években politikailag destabilizálódott, politikai válság alakult ki az országban, a Parlament és a kormányok cselekvésképtelenné váltak, s nőtt a korrupció. Az iráni kormány 1951-ben a brit tulajdonú olajipari vállalatok államosítását kísérelte meg, sikertelenül, s ezzel a vezetés a britekkel is szembe került. Egy 1953-as felkelés és puccskísérlet odáig vezetett, hogy Mohammad Reza sah egy rövid időre elhagyni kényszerült Iránt. A puccsot és annak vezetőjét, Fazlollah Zahedi tábornokot az USA és az Egyesült Királyság is támogatta. A puccs sikerrel járt és Zahedi miniszterelnök lett, a sah pedig visszatért az országba.

A forradalom után a külföldi hatalmakkal olaj-megállapodásokat kötöttek, ami a következő 25 évre biztosította számukra az iráni olajkészletekhez való hozzáférést, s mely hasznából az iráni állam 50%-os részesedést kapott, bizonyos feltételek teljesítésével. Az USA jelentős segélyekkel támogatta Iránt, amiből modernizálhatták az államot, s 1961-től gazdasági, társadalmi, agrár és adminisztratív reformokat vezettek be, amit a sah Fehér Forradalmának neveztek. A reformok hatására a gazdasági növekedés ugyan beindult, de az életkörülmények nem javultak, így a fejlődés nem volt kézzelfogható. A sikertelennek titulált nyugati módszerek miatt a vallásos csoportok és a klérus felemelte hangját és 1963-ban nagyszabású tömegtüntetéseket szerveztek, melyek vezéregyénisége a síita hittudós, Ruholláh Homeini ajatollah volt.

Ruholláh Homeini ajatollah, forradalmi radikális síita hittudós.

A tüntetéseket a központi vezetés kegyetlenül leverte és 1964-ben Homeini emigrációba vonult. Egy évet Törökországban töltött, majd átköltözött Irakba, ahonnan csak 1979-ben tért vissza. Addig Iránban a sah terrorisztikus módszerekhez folyamodott, hogy fenntartsa a rendet az országban. Az 1970-es években az állami terror egyre nagyobb méreteket öltött, az iráni titkosrendőrség (SAVAK) főszereplésével. Többeket bebörtönöztek, megkínoztak és közel száz politikai foglyot kivégeztek. Az állam megnövelte a védelmi kiadásait és Irán az 1970-es évek elejére a térség legerősebb katonai hatalmává vált. Ezzel elkezdődött a Közel-Kelet két nagyhatalmának évtizedes versengése: az iráni-iraki konfliktus.

A két állam konfliktusának egyik alapját a Satt el-Arab határfolyó képezte, mivel nem volt egyértelmű, hogy a határ a folyó közepén vagy az iráni partokon húzódik e? A folyó tranzitforgalmának és az Arab-(Perzsa-)öböl ellenőrzése volt a versengés fő tétje, tehát gazdasági alapú konfliktusról beszélhetünk. 1971 novemberében Irak azzal provokálta Iránt, hogy kiutasította országából a perzsákat, mire Teherán elfoglalt több vitatott hovatartozású szigetet a Satt el-Arab környékén, valamint Irak ellen tüzelte a kurd kisebbséget. Kisebb összecsapások után a felek tárgyalóasztalhoz ültek és az 1975-ös Algíri Megállapodással békésen rendezték a határvitát, ami szerint a határ a folyó közepén húzódik.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom:

1973-ban Mohammad Reza sah ismét a hazai olajipar felé fordult és ez úttal sikerrel államosította azt. Az 1973. októberi (negyedik) arab-izraeli háború után a térség iszlám országai olajembargót hirdettek Izrael és a Nyugat ellen, amihez Irán nem csatlakozott. Az hihetetlen olajárrobbanás óriási extrabevételeket jelentett Teheránnak, amit azonban katonai védelmi és fejlesztési kiadásokra fordítottak, és nem a társadalmi jólétet növelték belőle.

Az iráni lakosságban az 1970-es évek végre feloldhatatlan feszültségek generálódtak az államvezetéssel szemben. A sah és a vezetés önkénye, korruptsága, brutalitása, tékozló költekezése, valamint az ország elnyugatiaskodása és szekularizációja, a gazdasági teljesítmény csökkenése és az ezzel okozott hiányok, mind hozzájárultak egy újabb, de immár elsöprőbb erejű forradalmi hangulat kialakulásához.

Tömegtüntetés a teheráni Szabadság téren 1979-ben.

1978 januárjában tömegdemonstrációk bontakoztak ki Irán szerte, mely tüntetések augusztus-december között szinte megbénították az országot. 1979 januárjában a sah kénytelen volt elhagyni Iránt és Egyiptomba távozott. 1979 februárjában Homeini ajatollah visszatért iraki emigrációjából, s milliók élén vonult be Teheránba, ahol a forradalom élére állt. A felkelők utcai harcokat vívtak a hadsereggel, de február elején a katonaság kinyilvánította semlegességét. Április 1-én az iráni lakosság népszavazáson döntött az abszolút monarchia eltörléséről, és hogy létrehozzák az Iszlám Köztársaságot. A forradalmi kormány populista, nacionalista és síita vallási vezetése kinyilatkoztatta, hogy az állami irányítás az iszlám vallás jogtudósainak a kezébe kerül. Decemberben elfogadták az új alkotmányt, ami megteremtette az Iráni Iszlám Köztársaságot, aminek a legfőbb vezetője Homeini ajatollah lett.

A forradalom elsöpörte a monarchiát és a sah-rendszert Iránban, s a vallási vezetők kezébe utalta a hatalmat. A gyors rendszerváltás felkelésekhez vezetett, ráadásul a radikális síita propaganda a szomszédos szunnita iszlám országokat is fenyegette, amiből évtizedes háború bontakozott ki Irakkal. Irán szembe került a térség iszlám országaival és az USA-val is, ami új, elszeparált helyzetbe kényszerítette az országot. Az iszlamista poltikai rendszer azonban túlélte az ezredfordulót és Irán a mai napig is a Közel-Kelet egyik meghatározó nagyhatalma.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Irán története III. rész, Muszlim Testvériség

Irán története - I. rész: A Perzsa Birodalomtól a XX. századig

2013.01.09 18:18

Az ókori "világbirodalmak":

A mai Irán területén, amit a Zagrosz hegyvidék, az Elburz és a Kelet-iráni hegyvidék övez, avagy a történelmi Perzsia vidékén már történelmünk hajnalán számos nép jelent meg. A kereskedelmi utak (Selyemút) kereszteződésében elterülő térség gazdasági fejlődésének köszönhetően nagy birodalmak emelkedtek itt fel. Az első jelentősebb államalakulat az i.e. VII. században a pre-iráni médek által alapított Méd Birodalom volt, amelyet az i.e. VI. század közepén Nagy Kyros (ural. i.e. 559-530) egyesített a Perzsa Birodalommal. Kyros utódai az i.e. V. századra a birodalom határait messze kitolták: keleten Indiáig, nyugaton a görög államokig, magába foglalva Egyiptomot is. Ez által a perzsáké lett az akkori világ leghatalmasabb birodalma, amit joggal nevezhetünk világbirodalomnak. A perzsák többször beavatkoztak a görög államok konfliktusaiba, ami a görög-perzsa háborúkat eredményezte i.e. 499-449 között. Noha a hatalmas perzsa hadsereg könnyű győzelemre számított a szívós görögök meghátrálásra késztették I. Xerxészt (ural. i.e. 486-465) és fiát I. Artaxerxészt (ural. i.e. 465-424). Perzsia végül kivonult a görög területekről, feladva Makedóniát, Thrákát és Ióniát.

A Perzsa Birodalom területe i.e. 500 körül.

A Perzsa Birodalom gazdagsága, nagysága és multikulturális társadalomszerkezeta irigylésre méltó volt a korban, s az i.e. IV. században feltörekvő Makedónia megkockáztatta a birodalom behódoltatását. Nagy Sándor (ural. i.e. 336-323) makedón király háborút indított III. Dareios (ural. i.e. 336-330) perzsa uralkodó ellen, s hat év alatt elfoglalta az egész Perzsa Birodalmat, ami ezzel megszűnt létezni.

Nagy Sándor birodalma i.e. 323 körül.

A görög-makedón uralom azonban rövid ideig tartott csupán, mivel Nagy Sándor halála után (i.e. 323.) világbirodalma széthullott, s a legnagyobb részt Szeleukusz szakította ki belőle, aki i.e. 305-281 között uralkodott. A volt Perzsa Birodalom ázsiai területeinek java a Szeleukida Birodalom részei lettek. Párhuzamosan azzal, hogy a makedónok Nagy Sándor birodalmát szétszabdalták, felemelkedett egy északnyugat-iráni törzs, a pártusok, akik hamarosan szétzúzták a hatalmas Szeleukida Birodalmat, ami az i.e. II. századra csak a mai Szíria területét tudta uralma alatt megőrizni. A kegyelemdöfést Róma mérte Szíriára, mely terület a legújabb szuperhatalom részévé vált (Syria). Pártia pedig Mezopotámiától Indiáig terjesztette ki befolyását a térségben, ezzel Róma egyik fő kihívója lett. A Pártus Birodalom az i.sz. III. századig virágzott és öt évszázadon át állt fenn. Hanyatlását egy közép-iráni törzs, a szasszánidák okozták, kik megdöntötték a pártusok hatalmát és átvették az irányítást a birodalom felett.

A Pártus Birodalom legnagyobb kiterjedése.

A Szasszánida Birodalom volt mindenidők legnagyobb kiterjedésű perzsa állama. A birodalom gazdasági és katonai átalakítása eredményesnek bizonyult, amivel egy hatékonyabb hódító politikába kezdhettek a szasszánida királyok. Róma hanyatlásával ellentétben, a szasszánidák a III. században emelkedtek fel, ami komoly fenyegetést jelentett a kelet-római provinciák számára, mely fenyegetettséget örökölte meg a későbbi Bizánci, ill. Kelet-római Birodalom.

A Szasszánida Birodalom legnagyobb kiterjedése II. Khosrau király idején, 590-628.

A Szasszánida Birodalom fénykora és területi kiterjedésének csúcsa II. Khosrau uralma idejére (590-628) tehető, amikor is Kis-Ázsiától és Egyiptomtól Indiáig, valamint Kazahsztántól Ománig terjedtek a határai, s a mai Jemen területére is befolyással voltak. A szasszánida korban forrott ki és tökéletesedett az ismeretes perzsa civilizáció és kultúra, s ez a birodalom volt az utolsó iszlám előtti perzsa állam, mely egyedi perzsa kultúra majd az iszlámmal kerül szimbiózisba. A perzsa civilizációra és kultúrára egyenlő mértékben voltak hatással az antik-római (európai) és a keleti (ázsiai) civilizációk, s ezek a jegyek később átszálltak és újjászülettek az iszlám kultúra kereteiben, amivel egyfajta nyugati-keleti fúzió jött létre kulturális-civilizáció értelemben.

Az iszlám megjelenése és az arab hódítások:

Noha II. Khosrau hódításai sikeresek voltak, a háttérben erjedés kezdődött a birodalomban. A háborúk megviselték az állami költségvetést és a hadsereg emberanyaga is kimerülőben volt. A VII. században az arabok, és ezzel együtt az iszlám térnyerése vette kezdetét, épp akkor. A Szasszánida Birodalomnak nem volt elég ideje felkészülni az arab hódításokra, amivel szemben nem volt képes a hatékonyan védekezni. 651-re az arab támadások felemésztették a szasszánidák erejét és a birodalom összeomlott. Az arabok elhozták az iszlám vallást Perzsiába, ami hamar meghonosodott ott, kiegészülve az évszázados perzsa kulturális sajátosságokkal. Perzsia a kiterjedt Omajjád Birodalom részévé vált, de a perzsa nyelv engedélyezett lett a perzsa területeken.

Az Omajjád Birodalom.

Az omajjádok birodalma Ibériától Indiáig, három kontinens térségeit foglalta magában, s a történelem leghatalmasabb iszlám állama volt. Ezt a roppant monstrumot nehezen lehetett egyben tartani, s a VIII. század közepén birodalom szerte lázadások törtek ki és polgárháború bontakozott ki, amiben az abbászidák kerekedtek felül, megdöntve az omajjádok uralmát. Központjukat Bagdaban rendezték be, s birodalmukat Bagdadi Kalifátusként is emlegették. A X. században az abbászidák ereje megtörni látszott, s Perzsiában felemelkedtek a bújidák pártja, akik hamarosan elszakadtak Bagdadtól, saját síita kalifátust hozva létre a Perzsa-öböl térségében. Ez után Perzsia (Irán) történelmét évszázadokig végigkísérik a polgárháborúk, melyek rendre egy-egy hatalom-váltást előztek meg és egy adott klán vagy dinasztia felemelkedésével és a hatalom megszerzésével végződtek.

Itt érdemes pár szót szentelni az iszlámnak és annak három fő ágát bemutatni, mely vonulatok máig meghatározzák az iszlám országok és emberek életét és egymáshoz való viszonyát. A síita vallás az iszlám egyik válfaja, a kisebbség, míg a legtöbb iszlám vallású szunnita. A kettészakadás valamikor a VII. századra tehető. A szunniták és síiták ellentétes vélekednek a kalifa személyéről (a legfőbb vallási vezető), hogy ki lehet e címre jogosult? A szunniták szerint kalifát választással is be lehet iktatni, vagyis Mohamed tanítványai, társai is lehetnek kalifák, míg a síiták ezt elvetik, szerintük csak Mohamed utóda töltheti be ezt a pozíciót. Ezen kívül még számos vallási alapú tradícióban különböznek a szunniták és síiták, pl.: temetkezések, sírlátogatások nem engedélyezettek a szunnitáknál, azt bálványimádásnak tartják, míg a síiták nem. A síiták ábrázolhatják az imámokat (Mohamed utódai), amit a szunniták nem tesznek.

Az iszlám harmadik, kevésbé ismert irányzatát képviselik a háridzsiták, akik szerint az emberi harcok és háborúk nincsenek hatással Allah akaratára, kalifa pedig csak a legtisztább lelkű, legistenfélőbb ember lehet. A három irányzat egyéb hittételekben sem egyezik egymással. A szunniták ma is többségben vannak, az iszlámon belül 87-90%-os az arányuk, míg a síiták aránya 10-13%, addig a legkevesebb a háridzsitáké, vagyis 1-3%. Utóbbiak ma Ománban jelentősek, mint az ibadita iszlám képviselői, ők az ország vallásának 60%-át adják.

A síita iszlám meghatározó Irán történelme szempontjából, hiszen ez az állam vette át és őrizte meg napjainkig az iszlám e vonulatát, s ma Irán a síiták nagyhatalma, az ott élő iszlám vallásúak 89%-a síita. Ám nem volt ez mindig így. A szunniták többségben voltak (90%) egészen a XVI. századig, ami után beszélhetünk Irán síita „fordulatáról”.

A Bújida Birodalom – ami Irán első síita államalakulata volt - a X-XI. század közepi uralmát egy feltörekvő nép, a szeldzsukok döntötték meg. A szeldzsukok eltávolították a síita bújidákat és a szunnita abbászidákat helyezték vissza a hatalomba. Amikor a VII. században összeomlott a szasszánidák állama, Perzsiát arab és török népek kormányozták. Ennek tekintetében jelentős fejlemény, hogy a perzsák képesek voltak megőrizni nyelvüket, s kezdett kialakulni a perzsa identitás, természetesen az iszlám vallás keretei között. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a X. századtól a perzsa irodalmi élet virágzásnak indult és a perzsa nemzeti történet megírása is megtörtént. A filozófia, orvostudomány és a művészetek szintén fejlődésnek indultak, ezért a X-XIII. század elejéig tartó időszakot az Iszlám Aranykornak tartják.

Az iszfaháni nagymecset, ami a XI. század végén épült.

A török és mongol uralom Perzsiában:

A X. század végén a török gaznavida dinasztia uralta Perzsia nagy részét, akik keletre terjeszkedtek, Indiáig, aminek a jelentősége abban áll, hogy Indiában is elkezdett terjedni az iszlám. A XI. század közepén a szeldzsukok meghódították a gaznavidákat, de hatalmukat nem döntötték meg, s a perzsa kultúra kibontakozását is érintetlenül hagyták, a perzsa aranykor ezzel tovább folytatódhatott, iszlám iskolákat alapítottak és Bagdad az iszlám tudományos élet központjává vált.

A XI. század végén a szeldzsuk uralom gyengülni kezdett és ezzel párhuzamosan a perzsa dinasztiák aktivizálódni kezdtek. Ezek közül a hvárezmidák törtek előre, akik birodalmat alapítottak, de valójában ez továbbra is szeldzsuk vazallusállam maradt, ami a XII. század végéig állt fenn, amikor legyőzték a szeldzsukokat és ténylegesen elszakadtak tőlük. A függetlenséget azonban nem élvezhették túl sokáig, mivel a XIII. század elején a mongol expanzió elérte a Hvárezmida Birodalom határvidékeit. A mongolok inváziója elkerülhetetlen volt, noha két diplomáciai küldöttséget is útjára bocsátott a hvárezmida vezetés, de a mongolok mindkét misszió tagjait lekaszabolták. 1220-ban elesett a főváros, Szamarkand, majd fokozatosan omlott össze a birodalom, a mongol előretörésnek köszönhetően.

A mongol betörés hatalmas pusztításokat okozott Perzsia területén, kulturálisan és demográfiailag egyaránt. A mongolok nagy infrastrukturális károkat okoztak, könyvtárakat égettek fel és az iszlám mecseteket buddhista szentélyekké alakították át. Negyven év alatt a népirtás és éhínség következtében az iráni lakosság 90%-a elpusztult.

A XIII. századra a meggyengült Mongol Birodalom különálló államokra esett szét, melyek egymással kezdtek vetélkedni.  Ezek közül a délnyugati szakadár állam az Ilkánok Birodalma volt, ami Perzsia, Mezopotámia, a Kaukázus és Kelet-Anatólia területét foglalta magába, s idővel egy perzsa-mongol irányítású államalakulattá vált. Ilkániában újra az iszlám lett az államvallás, a XIII-XIV. század fordulóján pedig megkezdődött Perzsia gazdasági talpra állása. A kézművesek, kisiparosok alacsonyabb adókat fizettek, ami a termelés beindulását és a kereskedelem újbóli fellendülésével járt. Az indiai és kínai területekkel való élénk kereskedelem Perzsia felvirágzását hozta magával. Azonban 1335-ben az uralkodó halála után polgárháború tört ki a birodalomban, ami gátat szabott a további belső fejlődésének, másrészt a fekete halál (pestis) is felütötte a fejét, ami a lakosság 30%-ával végzett.

Ilkánia a XIII-XIV. században.

1370-re egy mongol-török dinasztia győzedelmeskedett keleten, s Timur Lenk (ural. 1370-1405) legyőzve ellenségeit, tíz éven belül megszilárdította hatalmát Középnyugat-Ázsiában, Perzsiában és Mezopotámiában. Timur az állami irányításba több perzsát is bevont, s ugyancsak kitüntetett szerepük jutott a művészeti életben is. Timur Lenk 1405-ös halála után a fiai és unokái között versengés indult a trónért és a főhatalomért, ami ismételten polgárháborúba taszította a birodalmat. A legtöbb kormányzó függetlennek nyilvánította ki területét, míg e közben a nyugati határokon területeket veszített Timur egykori állama.

Timur Lenk parancsot ad Grúzia lerohanására. 1595-1600 körül készült kép.

A perzsa nagyhatalmiság visszaállítása:

Habár az ország a háborútól szenvedett és a káosz uralkodott el, Timur Lenk birodalmát a XVI. századig némiképp egyben tudták tartani. Akkor azonban felemelkedett egy azeri-kurd gyökerekkel rendelkező síita dinasztia, a szafavidok. A szafavidok kezdetben a mai Azerbajdzsán és Észak-Irán területére terjesztették ki befolyásukat, Tebriz központtal. Timur utódai egyre jobban visszaszorultak, s 1502-ben a szafavidok vezetője I. Iszmáil sah (ural. 1501-1524) Perzsia urává nyilvánította magát. Miután legyőzte a belső ellenségeit terjeszkedni kezdett, s behatolt Afganisztánba, meghódította Mezopotámiát és Kelet-Anatóliát (utóbbi két területet nem sokkal később az oszmán-törökök elszakították Perzsiától). Iszmáil uralkodása alatt meghonosodott a síita valláspolitika, ami célja a síita iszlám terjesztése és elfogadtatása birodalom szerte.

I. Iszmáil sah portréja, ismeretlen festőtől.

I. (Nagy) Abbász sah (ural. 1587-1629) személyében egy ambiciózus hódító került hatalomra Perzsiában. Keleten az üzbégekkel került konfliktusba, míg nyugaton a Török Birodalommal, s egy időre visszahódította Bagdadot és a Kaukázusi régiót. Délnek fordulva igyekezett korlátozni a portugál és brit gyarmatosítási tevékenységet a Perzsa-öbölben, ami során a portugálokat Bahreinből, a briteket Hormuzból űzte ki. A sah ugyanakkor kapcsolatba lépett a Brit és Holland Kelet-Indiai Társaságokkal. I. Abbász megszilárdította a szafavidok uralmát Perzsiában, s az országot a térség nagyhatalmává tette, valamint vonzó célországgá alakította Perzsiát, nagyszabású építkezésekbe kezdett, s intézkedései igencsak kedveztek a turizmus fellendülésének. Abbász 1629-es halála után utódai nem voltak képesek ugyanolyan elkötelezettséggel és tehetséggel kormányozni Perzsiát, mint ahogy elődjük tette, s a későbbi sah-ok a pazarlás csapdájába süllyedtek.

I. Abbász sah és udvara.

A XVIII. század elejére a perzsa hadsereg és a központi kormányzat teljesen legyengült és felkelések, külső támadások gyengítették az országot, amire két nagyhatalom is felfigyelt, akik befolyásukat kívánták növelni Perzsiában, területi nyereségben is reménykedve. Ez a két ellenséges hatalom a Török és az Orosz Birodalom volt.

A területileg egyre sebezhetőbb Perzsia régi tekintélyét az Afsárida-dinasztiából származó új uralkodó Nádir sah (ural. 1736-1747) állította helyre. Keleten legyőzte a függetlenedni vágyó afgánokat, nyugaton pedig a törököket, s kezdetben ugyan a szafavidákat helyezte vissza a kormánypozícióba, de végül növekvő hatalmát kihasználva eltávolította őket az ország éléről, s maga kezdett uralkodni Perzsiában. Nádir hadsereg reformjai lehetővé tették a további terjeszkedést, amit a sah keleten folytatott, ahol a Nagymogul Birodalomba is betört hadseregével, s kifosztotta Delhit. Nádir kegyetlen és elnyomó rendszert épített ki Perzsiában, ami nem kedvezett népszerűségének, s halálához is ez vezetett, amikor 1747-ben merénylet áldozatává vált. Nádir halála egy újabb kaotikus periódust hozott az ország számára, amikor a perzsa hadurak egymás ellen léptek fel és harcoltak a hatalomért. Ez az újabb polgárháború a perzsa állam destabilizációjához vezetett, s keleten független államok jöttek létre, mint Híva, Buhara és Afganisztán, egykori perzsa területekből.

Nádir sah portréja.

Nagyhatalmak szorításában:

A polgárháború csak a XVIII. század végén ért véget, amikor a Kádzsár-dinasztia fellépett és békét teremtett Perzsiában. Míg külpolitikailag a rivális Törökország meggyengülni látszott, addig az oroszok épp ellenkezőleg, egyre erősödtek, s az 1800-as években aktív terjeszkedő politikát folytattak Belső-Ázsiában. Ennek a politikának a kaukázusi iránya Perzsia geopolitikai érdekeibe ütközött, mikor Moszkva szemet vetett a perzsa ellenőrzés alatt álló Azerbajdzsánra. 1804-ben kitört a háború Oroszország és Perzsia között, ami kimenetelétől a kaukázusi térség ellenőrzése függött. A háború 1813-ban Perzsia vereségével végződött, s a béke alapján jelentős területeket veszített: Azerbajdzsán, Kelet-Grúzia és Dagesztán, melyek az Orosz Birodalom részeivé váltak. Teherán azonban nem törődött bele a vereségbe, és némi brit sugallatra, 1826-ban hadjáratot indított az elvesztett területek visszaszerzéséért. Nagyratörő vállalkozása csúfos kudarcot vallott, 1828-ban elvesztette a háborút, az oroszok elfoglalták Tebriz városát is. A békében Perzsia újabb északi területeket vesztett: Örményországot és Nahicsevánt. Ráadásul az orosz politikai befolyás egyre növekedett az országban.

Piros csíkozás: Perzsia területi veszteségei. Sötétzöld: Perzsia területi nyeresége. Kék vonal: brit befolyási övezet. Piros pontozott vonal: orosz befolyási övezet.

Perzsia hatalma, az oroszokéval szemben, hanyatlani kezdett Közép-Ázsia nyugati térségében. Eközben a britek Indiában és Dél-Arábiában terjeszkedtek és megindult a vetélkedés a Brit és az Orosz Birodalom között Közép-Ázsiáért, ami hatalmi játszma kereszttüzébe került Perzsia. A britek célja volt egy független, de a brit érdekeknek megfelelően működő afgán állam megtartása, ami ütközőállamként funkcionálna Brit-Inda és Oroszország között. Perzsia befolyása azonban nagy volt Afganisztánban, de mivel a XIX. század elején a perzsák kiszolgáltatottá váltak az orosz érdekeknek, félő volt, hogy utóbbiak megjelennek Afganisztánban is. Ezt a britek nem akarták. Másrészről Perzsiának területi igényei voltak Afganisztánnal szemben, a nyugat-afganisztáni Herát térségét kívánta több alkalommal is megszerezni, sikertelenül, míg 1856-ban, immár orosz bátorítással, a perzsáknak sikerült elfoglalniuk Herát, amire a britek hadat üzentek Perzsiának. Fél évvel később a britek legyőzték a perzsákat, majd békét kötöttek. Perzsia kivonult Afganisztánból és a britek befolyása ezzel egyre nőtt Kelet-Perzsiában, ami már vetekedett az északi orosz befolyási övezettel.

Nasszer al-Din sah egy 1873-as fotón.

Nasszer al-Din sah (ural. 1848-1896) majd fél évszázados kora a Perzsa Birodalom modernizációját hozta el. A trónra kerülése utáni államcsődöt teljes társadalmi és gazdasági reformmal áthidalták, majd teret hódítottak a nyugati tudományok és technológiák, valamint a nyugati oktatási metódusok, s 1851-ben Teheránban megnyitották az első perzsa egyetemet. Nasszer próbált közvetíteni Oroszország és az Egyesült Királyság között, főleg, hogy országa függetlenségét ezzel hangsúlyozza ki, azonban próbálkozása eredménytelennek bizonyult. Nasszer az 1856-os háború előtt Európai körútra indult, hogy népszerűsítse a Perzsa Birodalmat, mint egy ősi, de civilizált államot.

A századfordulóra azonban a perzsa állam szuverenitása megtört. Az orsz-brit nagyhatalmi törekvések közé szorult, ahonnan nem volt képes kitörni, s végül még az I. világháborúba is belerángatták, s Perzsiát hadszíntérré tették. A XX. század nem kecsegtetett semmi jóval Teherán számára.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Irán története II. rész, III. rész, Muszlim Testvériség

Budapesti Duna-hidak, III. rész

2012.07.29 13:02

K-híd

Átadás ideje: 1955.
Szerkezettípus: Rácsos acélhíd K elemekből.
Teljes hosszúság: 98 méter.
Szélesség: 3,7 méter.
Tervező: FŐMTERV.

A gyorsan összeszerelhető, katonai hídelemekből épült K-hidat 1955-ben adták át. A híd rendeltetése az volt, hogy az Óbudai Hajógyár szigete közvetlen vasúti kapcsolódással rendelkezzen Óbuda területével. 1973-ban a híd két oldalára járda is épült.

Jól kivehető a híd nevét adó 'K' elemekből álló hídszerkezeten.

Az 1990-es évek végére a hídhoz vezető vasutat felszedték, míg a hídon megmaradtak. A híd, építése óta nem esett át komolyabb felújításon. Mai fő funkciója a minden augusztusban megrendezett Sziget Fesztiválkor realizálódik, amikor a látogatók a K-hídon keresztül jutnak el a Fesztivál területére.

A 2008-as Sziget Fesztiválra haladók a K-hídon.

Molnár szigeti híd

A Soroksári Duna-ágban helyezkedik el a Molnár-sziget, amit egy apró (vasbeton gerenda) híd köt össze a szárazfölddel. A híd 1961-ben épült, amin gyalogos- és járműforgalom haladhat át.

Meder utcai csőhíd

1973-ban épült meg egy 65 méter hosszú csőhíd, ami a Népsziget déli csücskét köti össze Pesttel. 1975 óta a gyalogosok számára is elérhető, később még két csőhidat építettek az eredeti híd két oldala mellé.

Deák Ferenc híd

Átadás ideje: 1990. november 16.
Szerkezettípus: Acél gerencahíd.
Teljes hosszúság: 700 méter.
Szélesség: 22,1 méter.
Tervező: Klatsmány Tibor, Sigrai Tibor (1931-).

Az 1970-es évekre megnövekedett a nemzetközi forgalom-áthaladás Budapest belvárosában, ami a legdélebbi, avagy a Petőfi hídon bonyolódott le. Ez növelte az utóbbi híd terhelését, valamint a főváros zaj-, és légszennyezését. Erre való megoldásként merült fel egy, a főváros szélén haladó, elterelő autóút megépítése. E vállalkozás magába foglalt egy újabb Duna-híd konstrukciót is, amin áthalad az autóút. A project-et a Világbank (World Bank) úgy támogatta, hogy az építkezési költségek 35%-ra kedvezményes hitelt nyújtott.

1981-ben a hídépítésre tervpályázatot írtak ki, amelyen Klatsmány Tibor és Sigrai Tibor kiválóan teljesített. 1986 októberében a bíráló bizottság döntött a híd megépítéséről és a kész hidat 1990. november 6-án adták át a forgalomnak. A híd több nemzetközi főútvonal részét képezi (E60, E71, E75), másrészt az épülő M0-ás autóút déli, ezzel együtt Budapest legdélebbi hídja is.

A híd északi felén kerékpárút, a délin gyalogosút vezet. A híd azon rendeltetése, hogy összeköttetést teremtsen az M1-es és M5-ös autópályák között csak 1994. május 3-ra valósult meg. Ez az átadásától eltelt három és fél éves csúszás a forgalom, a fővárosból való kiterelésének elhalasztását okozta, s e miatt egyre sürgetőbbé vált egy újabb Duna-híd építése Budapesten, ami a Lágymányosi, a későbbi Rákóczi hídban testesült meg. Az autóforgalom mai nagyarányú növekedése a Deák Ferenc híd szélesítésének időlegességét vetheti fel.

Rákóczi híd

Átadás ideje: 1995. október 30.
Szerkezettípus: Acél gerendahíd.
Teljes hosszúság: 494,8 méter.
Szélesség: 30,6 méter.
Tervező: Sigrai Tibor (1931-).

A Deák Ferenc híd megépülte ellenére a nemzetközi nehézjármű tranzitforgalom jelentős késéssel áramlott ki a belvárosból és a Petőfi hídról. Másrészt a nagyarányú közjármű forgalom ugyanúgy megmaradt (a kamionos forgalom megszűnése után is) a hídon, ami szintén probléma volt. A Petőfi híd ez irányú tehermentesítésének céljából szükségesnek mutatkozott egy újabb Duna-híd megépítése. 1992 májusában a magyar Országgyűlés elrendelte a híd felépítését, amit Sigrai Tibor tervei alapján végeztek.

A híd az Összekötő vasúti híd mellé épült, amitől ezért esztétikailag nem térhetett el jelentősen, alkalmazkodnia kellett a vasúti híd egyenes vonalához, oly módon, hogy pilléreik nem érhettek egybe. A munkálatok gyorsan haladtak, noha az 1944-ben felrobbantott Összekötő vasúti híd roncsait, háborús lőszereket és egy elsüllyedt uszályt is el kellett távolítani a Duna medréből.

A híd megvilágítása egyedi módon lett kiépítve, ami a világon akkoriban példanélkülinek számított. A híd közepén elhelyezkedő piros lámpaoszlopokon lévő reflektorok felfelé szórják a fényt, s az oszlop tetején található tükörszárnyak a rávetülő fényt szétszórják a hídpálya felé, ezzel megvilágítva azt. A hídon gyalogjárda és kerékpárút is épült.

A Rákóczi híd egyik oszlopának tükörszárnya és sz oszlop vilgítása.

1995. október 30-án adták át a forgalomnak a Lágymányosi hídnak elnevezett konstrukciót. Elnevezésének érdekessége, hogy eredetileg Szent László hídnak hívták volna, de a Fővárosi Közgyűlés ezt elvetette. Ezzel az első fővárosi híddá vált, amely nem egy személyről, hanem a földrajzi elhelyezkedése alapján lett elnevezve (kivéve a mellék Duna-ági hidakat). A későbbiekben több névjavaslat is felmerült, így Latinovics Zoltán, Kossuth Lajos, Szent István, Hunyadi Mátyás, valamint a Béke hídja elnevezést is felvettették. 2011 augusztusában a Fővárosi Közgyűlés javaslatára a hidat átnevezték Rákóczi híddá, ezzel tisztelegve a nagy múltú család előtt.

A közúti forgalom a híd átadását követően azonnal igénybe vette a hidat, ami kiválóan jelezte, hogy valóban indokolt volt egy újabb Duna-híd létesítése. 2011 őszén átfestették a híd burkolatát.

Megyeri híd

Átadás ideje: 2008. szeptember 30.
Szerkezettípus: Ferdekábeles gerendahíd.
Teljes hosszúság: 1861,35 méter.
Szélesség: 70,53 méter.
Tervező: Hunyadi Mátyás (1933-), Kisbán Sándor (1949-), Benczur László (1943-).

A híd tervezésére már 1993-ban sor került, az Unitef-Céh Kkt. megbízásában, Hunyadi Mátyás mérnök a statikai terveket, Kisbán Sándor a részletterveket és Benczur László az építészterveket dolgozta ki. A 2006-ban megkezdett munkálatok előkészítő eredményeit egy árvízhullám megsemmisítette. Ez után akadálymentesen folyt az építkezés és 2008. szeptember 13-án felavatták, 30-án pedig átadták a forgalomnak a Megyeri hidat.  

Az elnevezése nem történt zökkenőmentesen. Először internetes szavazásra bocsátották a kérdést, azonban az „internetes demokrácia” komolytalanságát bizonyította, hogy az egyik esélyes név a Chuck Norris volt. Ellenben a végeredmény mást hozott, s első helyen Stephen Colbert, amerikai komikus neve végzett; második helyen Jon Stewart, amerikai televíziós műsorvezető neve; míg a harmadik Zrínyi Miklós neve lett. Viszont a vonatkozó törvények szerint hidat csak magyar állampolgárságú és már halott személyekről lehet elnevezni (utóbbi a személyi kultusz elkerülése végett van). Ez azt jelentené, hogy az első kettő helyezett kiesik és marad a Zrínyi híd elnevezés. Végül nem ez történt, az internetes szavazást figyelmen kívül hagyva a földrajzi elhelyezkedésről nevezték el a hidat, Megyeri híddá.

A hídon 2x2 forgalmi sáv került megépítésre, a déli oldalon gyalogosút, az északin kerékpárút halad, mely utóbbi csatlakozik az EuroVelo6 nemzetközi bicikliúthoz. A híd az M0-ás autópályának a részét képezi. A Megyeri híd Budapest leghosszabb és Magyarország második leghosszabb hídja, ami valójában öt híd együtteséből áll, melyek a következőek: Bal parti (pesti) ártéri híd, Nagy-Duna-ág híd, Szentendrei szigeti ártéri híd, Szentendrei-Duna-ág híd és Jobb parti (budai) ártéri híd.

A hídon távolsági és fővárosi autóbuszjáratok is közlekednek. A híd jelentőségéhez tartozik még, hogy megépültével tovább csökkentheti a teherszállító járművek jelenlétét Budapest belvárosában.

Az átadást követő forgalomba helyezése nem történt meg azonnal, kezdetben csupán ideiglenes engedélyekkel lehetett a hidat igénybe venni. Ennek oka volt, hogy Szigetmonostor önkormányzata (e területen is áthalad a híd), megtagadta a végleges engedély kiadását, mivel a második Gyurcsány-kormány egy kis autós lehajtó hidat ígért az önkormányzatnak, de ezt nem teljesítette. A híd egyéb botrányok tárgyát is képezte. Az építkezésért felelős egyik vállalat nem fizette ki alvállalatait, amiért hosszan tartó pereskedések kezdődtek el.

Összegzés

Végezetül álljon itt egy rövig összesítés a budapesti Duna-hidakról, alább az összes híd-nevet közlöm, létesítésük időrendjében:

1849. - Széchenyi Lánchíd.
1858. - Hajógyári híd.
1876. - Margit híd.
1877. - Összekötő vasúti híd.
1896. - Szabadság híd (korábbi Ferencz József híd).
1896. - Újpesti vasúti híd.
1903. - Erzsébet híd.
1924. - Gubacsi híd.
1927. - Kvassay híd.
1937. - Petőfi híd (korábbi Horthy Miklós híd).
1950. - Árpád híd (korábbi Sztálin híd).
1951. - Csepeli gyorsvasút hídja.
1955. - K-híd.
1961. - Molnár szigeti híd.
1973. - Meder utcai csőhíd.
1990. - Deák Ferenc híd (vagy Hárosi híd).
1995. Rákóczi híd (korábbi Lágymányosi híd).
2008. Megyeri híd.

Jelentősebb budapesti Duna-hidak.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Magyarország fővárosai

Budapesti Duna-hidak, II. rész

2012.07.26 16:32

Szabadság híd

Átadás ideje: 1896. október 4.
Szerkezettípus: Rácsos Gerber-híd.
Teljes hosszúság: 333,6 méter.
Szélesség: 20,1 méter.
Tervező: Feketeházy János (1842-1927).

Egy, az 1885. évben meghozott törvény szerint, amint a hídvámokból befolyt éves jövedelem meghaladja a 650.000 forintot, akkor új hidat kell építeni Buda és Pest között. 1890-ben ez adott lett és 1893-ban törvényben rendelték el két Duna-híd építését, melyek közül az egyik a Szabadság híd volt (a másik az Erzsébet híd). A Szabadság híd tervpályázatai közül Feketeházy Jánosét is elfogadták, ami alapján építették fel a hidat. 1894-ben láttak hozzá a konstrukcióhoz, s 1896. október 4-én, Ferenc József király beverte a híd utolsó szegecsét, amivel hivatalosan is elkészültnek nyilvánították azt. Az uralkodó előtti tiszteletből a hidat Ferencz József hídnak keresztelték el.

Fekezeházy János.

A villamosjárat is átszelte hidat, az 1920-as években felújították, mind a pályaburkolatát, mind a villamos vezetékeit, valamint 1928-tól kezdődően autóbuszjárat is áthaladt rajta. 1938-ban a villamosvágányokat a híd közepére telepítették át. 1945. január 16-án azonban a hidat elérte a végzete, mivel a visszavonuló német csapatok felrobbantották.

Fent: A Ferencz József híd az 1930-as években, Lent: A felrobbantott híd 1946. február 3-án.

A szovjetek 1945. márciustól 1946 januárjáig pontonhíddal egészítették ki a romos hídmaradványokat, ami az átjárást hivatott szolgálni, de a jégzajlás miatt ez hamarosan beleomlott a Dunába, de az újjáépítési munkálatok utána kezdetét vették. A hídon helyreállt a villamosközlekedés, a szerkezet díszítőelemeit viszont jócskán leredukálták, az eredeti zöld színe helyett pedig (a festékhiány miatt) szürkére festették. A híd 1946. augusztus 20-án a forgalom számára elérhetővé vált, s ekkor nevezték át Szabadság híddá.

1984-ben felújították a híd pályaszerkezetét és zöld színre való átfestése is megtörtént. 1996-ban megszűnt az autóbusz közlekedés a hídon. A rozsdásodás és a növekvő forgalom miatt 2007-ben ismételt felújításra szorult, ami céljából augusztus 21-én a híd lezárás alá került. Megerősítették az acélszerkezetét és a pályaburkolatát, a villamos pályájával egyetemben. Díszkivilágítást építettek ki rajta és a korábbi díszítőelemeit, műemlékeit is rekonstruálták. 2008 végétől a villamosforgalom újra áthaladhatott a hídon, 2009. május 31-től pedig a teljes forgalom számára vált elérhetővé.

Újpesti vasúti híd

Átadás ideje: 1896. november 3.
Szerkezettípus: Rácsos acélhíd.
Teljes hosszúság: 673,4 méter.
Szélesség: 11,64 méter.
Tervező: MSc Mérnöki Tervező és Tanácsadó Kft.

Az észak-budapesti vasútvonalak olasz tulajdonosa 1894-ben megbízatást adott egy szintén olasz cégnek, hogy egy Óbudát és Újpestet összekötő, egyvágányú vasúti hidat építsen fel, amit 1896. november 3-án a forgalom számára elérhetővé is tettek.

Az Újpesti vasúti híd a folyamatos terhelése során több megerősítésen esett át, ami mellett rendeltetését folyamatosan teljesítette. A második világháborúban több légicsapás is érte, míg végül a német hadsereg 1944. december 24-én fel nem robbantotta. 1945-ben a szovjetek ideiglenes pontonhidat létesítettek a vasúti híd helyén, 1950-től pedig a vasúti forgalmat ideiglenesen az Árpád hídra terelték át.

1953 őszén kezdték meg a vasúti híd újjáépítését, s anyag- és pénztakarékossági okokból (a rossz gazdasági helyzet miatt) az Összekötő vasúti híd lebontott darabjait használták fel az Újpesti vasúti híd szerkezetéhez. A dunai áradás 1954-ben hátráltatta a munkálatokat, de 1955. május 21-re elkészült a híd.

A 2000-es évekre az elhasználódott hídon, hogy kíméljék azt, sebességkorlátozást vezettek be. 2008 közepén a teljes acélszerkezetét kicserélték és pilléreit felújították, amikor június és szeptember között teljes hídlezárására került sor. 2009 májusa óta a gyalogosforgalomnak is nyitott és bicikliút is áthalad rajta.

Erzsébet híd

Átadás ideje: 1903. október 16.
Szerkezettípus: Függőhíd.
Teljes hosszúság: 378,6 méter.
Szélesség: 27,1 méter.
Tervező: Sávoly Pál (1893-1968).

A magyar vezetőség 1893-ban törvényben rendelte el a Szabadság (Ferencz József) és az Erzsébet híd megépítését. Utóbbi eredetileg kábelhíd lett volna, de végül a Minisztérium a függőhíd mellett döntött, arra hivatkozva, hogy Magyarországon nem lehet megfelelő kábeleket kapni a hídépítéshez. A tényleges építkezés elég későn, 1898 elején vette csak kezdetét, mivel először a későbbi hídfőknél át kellett alakítani a városképet. A híd 1903. október 16-án került átadásra, s nevét Ferenc József feleségéről, Erzsébet királynéról kapta (aki azonban 1898 szeptemberében merénylet áldozata lett, így sosem láthatta a hidat). 1914-től villamosforgalom is indult a hídon át.

Az Erzsébet híd 1907-ben.

1945. január 18-án a Budapestet elhagyó német hadsereg felrobbantotta a hidat, de annak pesti hídfője gyakorlatilag teljesen épségben megúszta a pusztítást. Az Erzsébet híd volt az utolsó budapesti Duna-híd, amit a háborút követően helyreállítottak. Vita alakult ki arról, hogy egyáltalán érdemes e rekonstruálni a hidat. Szerencsére az újraépítés mellett döntöttek és Sávoly Pál tervei alapján 1961-ben elkezdődött az építkezés és 1964. november 21-ére elkészült az új Erzsébet híd és átadták azt a forgalomnak. A híd szélessége majd 10 méterrel bővült az előzőhöz képest. 1972 végén a terhelés megszűntetése és a 2-es metró megnyitása miatt megszűnt rajta az addigi villamosforgalom és 1975-ben eltávolították a síneket a pályájáról, egyúttal új szigeteléssel és felületvédelemmel látták el a felszínét.

A felrobbantott Erzsébet híd épen maradt pesti hídfője, 1946-ban.

Az 1980-as évektől folyamatos felújításokon esett át a híd, így 1985-ben, 1990-ben, 1992-ben, 1997-ben, 1998-ban és 2001-ben is restaurálták. 2009. november 17-én az új díszkivilágítását adták át, aminek költségeinek felét a japán állam állta, mint a japán nép ajándékát.

Gubacsi híd

Átadás ideje: 1924. november.
Szerkezettípus: Rácsos gerendahíd.
Teljes hosszúság: 145,5 méter.
Szélesség: 10 méter.
Tervező: Zsigmondy Béla (1848-1916).

Az 1870-es években a Duna Ráckevei (Soroksári) mellékágán gátat emeltek, árvízvédelmi okokból. Ez volt az ún. Gubacsi gát. Az 1920-as években a fenti Duna oldalágat hajózhatóvá tették, ami okán a gátat lerombolták. Azonban a gáton át haladt Pesterzsébet és Csepel között a forgalom. Hogy ez továbbra is biztosított maradjon, a gát helyére egy hidat terveztek.

1919-1924 között került sor a híd felépítésére, ami ikerhíd rendszerű lett. Az északi híd a vasút és a HÉV számára volt elérhető, míg a déli a közúti forgalom számára. A második világháború végén, mint minden budapesti hidat, a Gubacsit is felrobbantották a németek, amit 1947-ben állítottak helyre.

Az új híd kapott még egy HÉV vágányt, de amikor 1978-ban a felújítását végezték, megszüntették rajta a HÉV járatot és helyette autóbuszok bonyolították le a tömegközlekedést. A HÉV nyomvonalak helyén 1984-ben közúti sávokat alakítottak ki, amivel a híd terhelése igen megnőtt és 1997-ben ismét fel kellett újítani. 1997 óta az északi hídon vasút és kerékpárút halad.

Az ikerrendszerű Gubacsi híd.

Kvassay híd
és a Csepeli gyorsvasút hídja

Átadás ideje: 1927.
Szerkezettípus: Felsőpályás acél-, gerenda-, és rácsos gerendahíd.
Teljes hosszúság: 97,4 méter.
Szélesség: 14,04 méter.
Tervező: Dieter János, Sávoly Pál, Ritter Mór, Nagy Zsolt.

Dieter János tervei alapján 1926-1927 között épült a Kvassay híd, ami 2x1 sávval rendelkezik. A hídon autóbusz járatok látták el a tömegközlekedést, majd 1928 októberétől a csepeli gyorsvasút vette át ezt a funkciót. A Kvassay hídnak elsődleges szerepe volt a főváros kereskedelmének fellendítésében.

1944-ben a német hadsereg felrobbantotta a hidat, amit 1947-ben más roncshidak elemeiből rekonstruáltak. A roncsanyagok miatt azonban jelentősen csökkent a híd teherbírása. 1949-ben a kommunista vezetés elrendelte a csepeli HÉV megépítését, és Sávoly Pál, valamint Ritter Mór tervei alapján vasúti híd épült a Kvassay híd mellett (Csepeli gyorsvasút hídja), amit 1951. május 1-én adtak át.

1997-ben Nagy Zsolt tervei alapján új híd tervei készültek el, amit 1999-2000 között építettek meg. A Kvassay híd egész acélszerkezetét kicserélték és 2000. június 26-án át is adták a forgalomnak.

A Kvassay híd és a mellette haladó Csepeli gyorsvasút hídja.

Petőfi híd

Átadás ideje: 1937. szeptember 12.
Szerkezettípus: Rácsos gerendahíd.
Teljes hosszúság: 378 méter.
Szélesség: 25,6 méter.
Tervező: Álgyai-Hubert Pál (1894-1945).

Építésére már 1908-ban igény volt, de ez egészen 1930-ig elodázódott. Amikor újból napirendre került a hídépítés, létrehoztak egy állami- és fővárosi költségvetésből közösen fedezett Duna-híd Alapot, amiből a munkálatokat finanszírozták. A még építés alatt sem álló hidat Horthy Miklós kormányzóról nevezték el, a kormányzóságának tíz éves jubileumának tiszteletéből. A munkálatok 1933-ban kezdődtek el, Álgyay-Hubert Pál tervei alapján. A hídon jármű-, gyalogos-, villamos- és bicikliforgalom (bicikliúttal) is átfutott. Az elkészült Horthy Miklós hidat 1937. szeptember 12-én adták át a forgalomnak.

A Horthy Miklós híd pesti hídfője.

A híd egész fiatalon, csupán hét évesen, elpusztult, amikor 1945. január 14-én a németek felrobbantották azt. A bevonuló szovjet csapatok április 5-én ideiglenes pontonhidat létesítettek a Horthy híd helyén. 1946 közepén elkezdték a hídroncsok kiemelését a Dunából, ami az árvízveszély elkerülése végett is sürgető volt.  1951-ben láttak hozzá az újjáépítéséhez, melynek szerkezetének felét a roncsok anyaga biztosította.  A hídon megmaradtak a villamossínek, valamint a bicikli- és járda-utakat is biztosították. 1952. november 25-én forgalom alá helyezték az ez úttal Petőfi nevét viselő hidat.

A háttérben a Horthy híd romjai, előrébb egy szükséghíd, 1945 elején.

1966-1970 között restaurálták, ami során a villamosvasutat, az acélszerkezetet feljavították és újramázolták a hídfelületet. 1979-1980 között a teljes hídpályát fel kellett újítani, amikor is megszűntették a kerékpárutakat, kedvezve ezzel a jármű utaknak, vagyis szélesítették azokat. Utoljára 1996-ban kisebb átalakításokat, korszerűsítéseket - köztük a járdák és villamos pályákét - végeztek rajta.

Árpád híd

Átadás ideje: 1950. november 7.
Szerkezettípus: Gerinclemezes, felsőpályás gerendahíd.
Teljes hosszúság: 981 méter.
Szélesség: 35,4 méter.
Tervező: dr. Széchy Károly (1903-1972).

A XX. század elejére Óbuda és Angyalföld Duna-menti részei egyre urbanizáltabbak lettek, amiért felmerült egy összekötő híd létesítésének az ötlete. 1908-ban törvényben el is rendelték a híd megépítését, azonban az első világháború kirobbanása ezt megakadályozta. Az 1920-as években a vezetés nem tartotta szükségszerűnek egy északi híd megépítését, e helyett a déli Horthy Miklós (később Petőfi) híd építésébe kezdett.

1930-ban pályázatot írtak ki az északi híd tervezetére, aminek általános tervét Széchy Károly készítette el. A részlettervezés után csak 1939-ben kezdődött el a tényleges építkezés. Már az acélszerkezet építésébe is belekezdtek, mikor is 1943-ban, a háború miatt leállították a munkálatokat. Mivel a híd nem volt kész, mi több kész közeli állapotban sem igen volt, a visszavonuló német csaptok nem robbantották azt fel.

1948-ban újrakezdték az építését, és 1950. november 7-én adták át a kész hidat, ami villamos pályával is rendelkezett, s amit 1955-ig (az Újpesti vasúti híd elkészültéig) vasúti teherszállításra is használtak. Eredetileg Árpád hídnak hívták volna, ennek ellenére Sztálin hídnak nevezték el a Rákosi érában, míg 1958-ban „vissza” nem kapta eredeti nevét.

A négy Duna-ágat összekötő Árpád híd.

1969-ben javítási munkálatokat végeztek a hídon, s a burkolatát kicserélték. Mivel a közúti forgalom egyre növekedett, időlegessé vált a híd szélességének növelése. Ennek érdekében először megszűntették a hídon lévő villamosmegállót, majd 1981-ben elkezdték a híd szélesítésének munkálatait. 1984. november 7-re ezzel elkészültek és a szerkezet átépítése is megtörtént. Ez a nagyszabású átépítés úgy valósult meg, hogy az alaphíd mellé egy-egy kapcsolódó hidat építettek, vagyis valójában három, de gyakorlatilag mégis egy híd jött létre, ami a pályaszakaszon kevéssé észlelhető. E szerint ma a középső hídon a villamos-, a két szélsőn a gépjármű-, biciklis- és a gyalogosforgalom bonyolódik.

Fent: Az Árpád híd leágazása a Margit-szigetre. Lent: A híd alulról, amiből jol kivehető a híd hármassága.

2003-ban újabb szerkezeti kiigazítások történtek, valamint az északi oldal járdáját bicikliúttá alakították át. A teljes hosszukban Budapesten futó hidak közül az Árpád híd a leghosszabb és legforgalmasabb, ami négy Duna-ágat ível át, s naponta kb. 150.000 jármű halad át rajta.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Budapesti Duna-hidak III. rész, Magyarország fővárosai

Budapesti Duna-hidak, I. rész

2012.07.23 12:58

Széchenyi Lánchíd

Átadás ideje: 1849. november 20.
Szerkezettípus: Függőhíd.
Teljes hosszúság: 380 méter.
Szélesség: 14,8 méter.
Tervező: William Tierney Clark (1783-1852).

Az első budapesti dunai híd megépítésének terve és kivitelezése kezdeti akadályokba ütközött. A mérnökök egy olyan széles folyamon, mint a Duna technikailag kivitelezhetetlennek tartottak egy híd felépítését. Másfelől az állandó híd léte, amin vámfizetés terhe mellett lehetne áthaladni, a nemesek előjogait és érdekeit sértené. Gróf Széchenyi István mégis eltökélte, hogy véghezviszi az első állandó híd megépítését a Dunán, Pest és Buda között, ami érdekében 1832-ben megalapította a Hídegylet nevezetű társaságot, mely fő feladata a gazdasági-politikai akadályok elhárítása volt. A Hídegylet tagjai az összekötő hidat szimbolikus jelentéssel ruházták fel, vagyis, hogy az ország „szívét”, Pestet és Budát végérvényesen összeforrasszák általa.

Széchenyi tanulmányútra indult az Egyesült Királyságba, ahol neves hídépítőkkel folytatott megbeszéléseket. Ekkor határozott a megépítendő híd lánchíd típusáról, mivel a szakértők szerint a jégtorlódás, árvizek és kimosódás miatt a kevesebb pilléres híd lenne a legmegfelelőbb választás, ami a láncszerkezettel válna stabillá. Széchenyi William Tierney Clark-ot bízta meg a híd tervezői munkálataival.

Gróf Széchenyi István és William Tierney Clark

1836-ban törvényben rendelték el a híd megépítését és Országos Küldöttséget hoztak létre, Széchenyi elnökletével, hogy az építkezést koordinálja. A következő évben megalapították a Lánchíd Részvénytársaságot, amiből a vállalkozást finanszírozták. A tervek áttekintését követően elfogadták W. T. Clark tervét, majd szerződésbe foglalták a hídépítés és annak üzemeltetésének a feltételeit, mely okmányt 1840-ben írtak alá, s ez után kezdődhetett el a tényleges építkezés. Mivel W. T. Clark nem tudott állandóan a helyszínén tartózkodni, kinevezte állandó helyszíni koordinátornak Adam Clark, skót mérnököt.

Adam Clark

1840. július 28-án ténylegesen elkezdődtek a hídépítési munkálatok, az alapkőletétel ünnepélyes keretek között 1842. augusztus 24-én történt. Az építkezés gond nélkül haladt, mígnem 1848. július 18-án, a láncok beszerelése közben, az azt felhúzó csigasor lánca széttörött. A szemlélő emberek, köztük Széchenyi is, a Dunába zuhant, egy munkás pedig életét vesztette a balesetben. Ez a szerencsétlenség négyhetes csúszást eredményezett a munkálatokban.

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc szintén lassította a híd felépülését, mivel a csatározások közben a félkész híd többször is „gazdát” cserélt. A hídon elsőként 1849. január 1-én az országbiztos kocsija haladt át, aki Budáról, Kossuth parancsára Pestre vágtatott a Szent Koronával, hogy azt Debrecenbe menekítse az osztrákok elől. Január első napjaiban az osztrák hadsereg is átkelt a még el nem készült hídon, majd tavasszal, a közeledő magyar sereg elől visszavonultak Budára, s a híd felrobbantását tervezték. Hála Adam Clark hídmegerősítő munkálatainak ez nem sikerült, de a harcok és egy robbantási kísérlet is károkat okozott benne. Júliusban azonban az osztrákok elrendelték a híd befejezését és november 20-án át is adták azt a forgalomnak, 21-én pedig elkezdődött rajta a vámszedés. Széchenyi István sosem kelt át rajta és sosem látta készen a Lánchidat.

1852-ben a Marschalkó János készítette négy kőoroszlánt elhelyezték a hídfőknél, mely szobrok talapzatán Széchenyi-Sina-címerek domborodnak (Sina György, bécsi bankár, a Lánchíd Rt. alapítója volt). A híd kapuzatain lévő oroszlánfej domborművek felett Kossuth-címer található, a Szent Koronával ékesítve.

A Lánchíd és a kőoroszlán, rajta a Széchenyi-Sina címer.

A XIX. század végétől kezdődtek a rekonstrukciós munkálatok a híd megerősítése és korszerűsítése végett, mely munkálatok 1915 közepére fejeződtek be. Ebben az időben nevezték el Széchenyi Lánchídnak. 1919 októbere és 1920 áprilisa között lezárták a hidat és további felújításokat végeztek rajta. 1924 szeptemberétől a korábbi lóvontatású omnibuszt, amely a Lánchídon haladt át, autóbuszjárat váltotta fel.

A második világháború végén, 1945. január 18-án a németek felrobbantották a Lánchidat, hogy azzal akadályozzák a szovjet csapatok átkelését a Dunán. 1947 elején a vezetők a híd újjáépítéséről döntöttek, amit a Lánchíd Bizottság irányított, finanszírozását főleg a felajánlások (külföldi is) biztosították.  Az újjáépítés gyorsan haladt, a Dunából kiemelt romok jelentős része épen maradt, így azokat újra felhasználhatták. Az új Lánchidat az eredeti forgalomba helyezésének 100. évfordulóján, 1949. november 20-án adták át a forgalomnak.

A felrobbantott Lánchíd 1946. február 3-án.

1973 februárja és júniusa között újabb korszerűsítési munkálatok miatt lezárták a hidat, s többek között újraaszfaltozták az útburkolatát. 1986-1988 között a Lánchíd teljes és aprólékos felújítására került sor. 1999-ben a híd 150. „születésnapján” ünnepségsorozatot tartottak, s ekkor kapott a híd új világítási rendszert.

A Széchenyi Lánchíd idővel Budapest jelképévé vált és az, a 2009-es 200 forintos érme hátulján is feltűnik.

Hajógyári híd

Átadás ideje: 1858
Szerkezettípus: Befüggesztett vasbeton.
Teljes hosszúság: 55,6 méter.
Szélesség: 6 méter.
Tervező: Darvas Endre.

1858-ban épült meg az Óbudát az Óbudai Hajógyárral összekötő állandó híd. Eredetileg tolóhídnak épült, vagyis a középső nyílását fel lehetett tolni, hogy a magasabb hajók áthaladhassanak alatta. Ezt a funkcióját 1884-ben emelőfunkcióvá konstruálták át. Az 1930-as években a hajók, a magas vízszint miatt már nem közlekedtek a Duna eme mellékágban, ezért a híd emelőszerkezete értelmét vesztette. 1968-ban, az emelőhidat befüggesztett vasbeton híddá alakították át, Darvas Endre tervei alapján.

A Hajógyári híd legfontosabb funkcióját manapság a Sziget Fesztivál idején látja el, amikor a rendezvényhez szükséges eszközöket és felszereléseket a hídon át szállítják a szigetre, valamint a lakóautós vendégek is ezen a hídon hajtanak be a Fesztivál területére.

Margit híd

Átadás ideje: 1876. április 30.
Szerkezettípus: Kétcsuklós ívhíd.
Teljes hosszúság: 607,6 méter.
Szélesség: 25 méter.
Tervező: Ernest Goüin (1815-1885).

1870-ben törvény mondta ki egy újabb híd felépítését (a Lánchidat követően) Pest és Buda között. Tervpályázatot írtak ki a híd építésével kapcsolatban, amit Ernest Goüin francia mérnök nyert meg. Az építkezés pénzügyi hátterét egy francia vállalat biztosította. A híd díszítőelemeit szintén francia szobrászok alkotásai fényesítik, úgy, mint Wilbrod Chabrol vagy Adolphe Thabard, akinek hajóorron álló emberalak faragványai a Duna felé tekintenek a híd lábainak oldaláról. Némi késéssel 1876. április 30-án készült el a híd és adták azt át a forgalomnak, s amit Margit hídnak kereszteltek el.

Ernest Goüin, a tervező és a Margit híd szobrai

1879-től lóvasút indult át a hídon, amit 1894-ben villamos váltott fel. 1899-ben egy újabb törvény rendelte el a margitszigeti szárnyhíd kivitelezését, ami a Margit híd középső pillérét kötné össze a szigettel. 1900 augusztusára a híd ezen kiegészítőrésze is elkészült.

A Margit híd szárnyhídja, ami összeköti a Margit-szigettel.

Az első világháború alatt kezdődött el a Margit híd burkolatának rekonstruálása, de a háború miatt ez elhúzódott és csak 1921-re fejeződött be, bár a forgalom végig biztosított volt a hídon. Ez időben kicserélték a villamossíneket is. 1929-től autóbusz járat is áthaladt a hídon, ami utóbbi terhelése a fokozott forgalom miatt egyre hevesebb lett, ezért megfogalmazódott a híd kiszélesítésének a gondolata, aminek terveit 1935-ben fogadták el. A májusban kezdődött kiszélesítési munkálatokkal együtt szerkezeti megerősítést is végeztek, valamint a villamos pályát a híd közepére helyezték át és a burkolaton is javítottak.

A második világháború idején a németek, előre aláaknázták robbanótöltetekkel a Margit hidat, jóval a szovjetek érkezése előtt. Sajnálatos módon a bombák a tervezettnél hamarabb robbantak fel, 1944. november 4-én, délben, amikor a hídon a legnagyobb volt a forgalom. Közel száz civil áldozatot követelt a tragédia. Mint kiderült német utászok dolgoztak a robbanás előtt a híd alatt, épp a robbanótöltetekbe szerelték a robbanófejeket, amikor gázszivárgás következtében megtörtént a szerencsétlenség. A balesetben negyven német utász halt meg. 1945. január 18-án az épségben maradt szárnyhídat, ami a Margit-szigettel kötötte össze a hidat, a német hadsereg felrobbantotta.

A felrobbantott Margit híd 1945-ben.

A szovjetek bevonulása után ideiglenes cölöp-, majd pontonhidat építettek, ami összekötötte Budát a Margit-szigettel, valamint a szigetet Pesttel. Ez az ideiglenes híd a Manci híd nevet kapta. 1947-1948 között zajlott a Margit híd újjáépítése és augusztus 1-re el is készült, a Manci hidat pedig ezt követően lebontották.

A Manci híd (1945-1948) elhelyezkedése.

1978-ban pályafelújítást végeztek a hídon, valamint egyéb korszerűsítéseket is eszközöltek rajta. A 2000-es évek elejére a Margit híd állapota nagyon leromlott, felújítását mégis elhalasztották, kivéve az állagmegóvást. A felújításra 2009 augusztusában került sor, amikor a BKV járműveit kivéve, lezárták a hidat a járműforgalom előtt. 2011 júniusára fejeződtek be a munkálatok, mely költségek felét EU támogatásokból finanszírozták. Többek között díszkivilágítással szerelték fel a Margit hidat, a középső hídkanyart levágták, a hídpályát kiszélesítették és bicikliúttal látták el. A híd díszítőelemeit is rekonstruálták, melyeket 1945 után az építők inkább hanyagoltak, mára tehát jobban hasonlít az eredeti kinézetére.

A felújított Margit híd.

Összekötő vasúti híd

Átadás ideje: 1877. október 23.
Szerkezettípus: Rácsos acélhíd.
Teljes hosszúság: 477 méter.
Szélesség: 7,5 méter.
Tervező: Feketeházy János (1842-1927).

1872-ben az Országgyűlés törvényben rendelte el a pesti és budai vasútvonalak összekötésére szolgáló dunai Összekötő vasúti híd megépítését. A kivitelezési pályázatot a francia Filleul-Brohy cég nyerte el, amihez csatlakozott a Cail és Társa, szintén francia cég. Az építési szerződés aláírására 1873 májusában került sor, ami szerint 1874. szeptember 30-ig megépül a vasúti híd. A tervezési munkálatokat minden bizonnyal Feketeházy János végezte el, bár ez máig kétséges. 1873. szeptember 29-én kezdetét vette a híd építése, de a szerződésben kikötött határidőtől jócskán elcsúszva, csak 1877. október 23-án adták azt át a forgalomnak.

A híd alapos igénybevétele megterhelte a szerkezetet, ami elég hamar, már 1897-1899 között korszerűsítésre szorult. Kiderült, hogy a híd java erősen elrozsdásodott, ezért a teljes szerkezet cseréje mellett döntöttek. A forgalmat azonban fenn kellett tartani, ezért az építtetők úgy határoztak, hogy a híd északi oldalára egy teljesen új vágánysávot konstruálnak, amivel kétsávos lett az átkelő. Ezt Kölber Ernő tervezte meg, a MÁV megbízásában, s 1910 márciusában kezdetét vette az építkezés. 1913. november 25-én a hidat átadták a forgalomnak, míg a régi híd szerkezetvázának lebontása elkezdődött, amit csak 1924-ben fejeztek be.

Az Összekötő vasúti híd 1920 körül.

A második világháború alatt légitámadás során kétszer is megrongálódott, amit azonban kijavítottak. Ennek ellenére a németek 1944. december 31-én felrobbantották a hidat. A szovjetek ideiglenes híd létesítését rendelték el az Összekötő vasúti híd helyén, amit 1946. október 31-én adtak át. Ez után 1947-től kezdetét vette az állandó híd megépítése, ami ikerhíd rendszerű, kétsávos vasúti híd lett, és az északit 1948. szeptember 6-án, a délit 1953. július 22-én adtak át.

A felrobbantott Összekötő vasúti híd 1945 után.

A vasúti hidak gyalogjárókkal is rendelkeztek, amelyek a Lágymányosi (később Rákóczi) híd 1995-ös megépülése után lezárattattak a gyalogosok előtt. Érdekesség, hogy a vasúti hidakat nemzetbiztonsági okokból fegyveres őrség védelmezi. 2004-ben a hidakat zajmentesítették, zajelnyelő lemezekkel és rugalmasabb sínek segítségével.

Az Összekötő vasúti iker-híd.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Budapesti Duna-hidak II. rész, Magyarország fővárosai

A vandálok története

2012.07.06 12:35

A vandálok eredettörténete a ködös múltba vész. A származásukkal foglalkozó kutatások kiindulópontja maga a nép neve, amiből következtetéseket próbálnak levonni, hogy e germán nép őshazáját lokalizálhassák. E kutatások három lehetséges magyarázattal szolgálnak, amelyek szerint három skandináv területnév is utalhat a származási helyükre. Tehát nincs kizárólag egy területre vonatkozó megegyezés a szakértők körében, akik szerint a vandál törzsek vagy Norvégiából (Hallingdal), vagy Svédországból (Vendel), esetleg Dániából (Vendsyssel) vonultak keresztül a Baltikumon, mikor i.e. 120 körül le nem telepedtek Sziléziában.

Az i.sz. II. században a vandálok két csoportra szakadtak: a Silingi és az Asdingi vandálokra. A két népcsoport Magna Germaniában élt, azon belül az előbbiek a Viadva (Odera) folyótól keletre, az utóbbiak pedig az északi Kárpátokban telepedtek le, s akik hamar konfrontációba kerültek a Római Birodalommal. Az asdingik és a rómaiak a III. században békét kötöttek, s az asdingi vandálok letelepedési jogot kaptak Rómától a Kárpát-medencébe. Innen a többi germán nép fokozatosan kiszorította őket, míg a IV. században Róma védelme alatt Pannóniában leletek menedékre, ahol hamarosan katolizálódtak. A vandálok történetére jellemző a biztonság és menedék folyamatos keresése, ami hosszú vándorlásokat eredményezett népük számára. A IV. század végére a vandálok nem a római keresztség, hanem az ariánus kereszténység mellett köteleződtek el, ami azonban Róma akaratával ellentétes lépés volt, mivel az arianizmus eretnek vallásnak számított.

Az V. század első éveiben a hunok támadásait Róma képtelen volt feltartóztatni, ezért a vandálok a Kárpátoktól nyugatabbra húzódtak, hogy kikerüljenek a hunok támadási útvonalából. Ekkor a silingi vandálok csatlakoztak az asdingikhez. Közös útjuk során kifosztották a római provinciákat, míg Raetiában meg nem húzódtak pár évre (ma Dél-Németország). Innen tovább indultak a Rajna felé, ahol a frankokkal kerültek szembe. A két germán nép között háborúskodás kezdődött, s kezdetben a vandálok maradtak alul és királyuk, Godigisel (359-406) is elesett a harcokban. A vandálok szövetkeztek az iráni eredetű alán néppel, akik segítségével legyőzték a frankokat, átkeltek a Rajnán és betörtek Galliába, amit királyuk, Gunderic (407-428) vezetésével kifosztottak.

A vandál fosztogató vándorlások egészen Dél-Galliáig terjedtek, ami után a Pireneusokon átkelve, Hispániában is megjelentek, ahol egy időre megtelepedtek. A félsziget északnyugati részébe az asdingik, délre pedig a silingi vandálok telepedtek le, míg a szövetséges alánok Nyugat-Hispániát vették birtokba. Az alánokat nem sokkal később a vizi(nyugati)gótok szétverték és sokukat lemészárolták, uralkodójukat megölték, mire az alánok Gunderic-nek ajánlották fel koronájukat, minden bizonnyal védelem fejében.

HIspánia az V. század elején.

A vandálok Hispániában sem érezték teljes biztonságban magukat, lásd. az alánok bukása a vizigótok által, ezért a 428-ban királlyá lett Geiseric (428-477) nagyszabású vállalkozásba fogott és 429-ben népével átkelt Hercules Oszlopain (Gibraltári-szoros), s eljutott Afrikába. 435-re Róma beletörődött afrikai provinciái egy részének elvesztésébe, s némi numidiai területeket juttatott a vandálok számára, ami azonban nem elégítette ki Geiseric igényeit és négy év múlva Karthágó ellen vonult, hogy elfoglalja azt. A várost csata és öldöklés nélkül vette be a vandál hadsereg, a helyiek nem tanúsítottak ellenállást, mivel a lakosság zöme a városi arénában mulatott. Karthágó lett Geiseric birodalmának fővárosa és felvette a vandálok és alánok királya címét. A király birodalmi ambíciói hódításra sarkallta a vandálokat, ami során elfoglalták Szicíliát, Szardíniát, Korzikát és a Baleár-szigeteket. Az V. század közepén Geiseric békét kötött III. Valentinianus nyugat-római császárral (424-455), ami fejében kiterjeszthette hatalmát Észak-Afrika egész nyugati partsávjára.

Geiseric király profilja egy korabeli pénzérmén.

Rózsaszínnel a Vandál Királyság legnagyobb kiterjedése.

Geiseric próbált volna III. Valentinianus-szal kedvező kapcsolatba kerülni, ráadásul a római császár érdeke is a szövetség volt az észak-afrikai birodalommal. Végül megállapodás született közöttük arról, hogy Geiseric fia feleségül veszi Valentinianus lányát, bár a két állam szövetsége mégsem valósult meg, mivel a római császárt időközben meggyilkolták. Özvegye és lánya a vandál királytól kért segítséget, aki seregével bevonult Rómába és kifosztotta a várost.

Geiseric kifosztja Rómát, Karl Briullov XIX. századi festménye.

A Vandál Királyság erős, stabil és meghatározó hatalommá vált a Mediterráneumban, ahol aktív kalóztevékenységbe kezdett. Ez sértette mind a nyugat-, mind a kelet-római császár érdekeit, ezért elhatározták, hogy letörik a vandálok szarvát. Mindkét császár hadiflottát küldött Geiseric ellen, de egyik flotta sem járt sikerrel. A vandálok bosszúból el akarták foglalni a Peloponnészoszt, de vállalkozásuk megbukott, így a térség status quo-ja érintetlen maradt. 476-ra pedig a Nyugat-római Császárság felhagyott a vandálok elleni háborúskodással és „örök békét” kötött Geiseric-kel.

Az ariánus Vandál Királyság Geiseric uralkodása alatt toleranciát mutatott a keresztény vallás más ágaival szemben, de a király fia és utóda, Huneric (477-484) már cseppet sem nevezhető toleráns uralkodónak, aki főként a trinitáriusokat üldözte, de nem kímélte a manicheusokat és a katolikusokat sem. Geiseric után a vandál királyok politikájának központi elemévé vált a vallás kérdése, amire gyakran túl nagy hangsúlyt fektettek és így figyelmen kívül hagytak sokkal fontosabb problémákat, amelyek a birodalmat fenyegették. Huneric unokaöccse, Gunthamund (484-496) uralma alatt a katolikusok üldöztetése egy időre megszűnt.

Noha a rómaiakkal még Geiseric alatt megszületett a béke, az V. század végétől a vandáloknak új fenyegetésekkel kellett szembenézniük, ami a királyság hanyatlásának kezdetét jelentette. Szicíliát az osztro(keleti)gótok veszélyeztették, a Vandál Királyság déli határai felől pedig a berberek militáns fellépése több vandál vereséghez vezetett, míg a mórok rebellis magatartása belülről sorvasztotta a birodalmat. Thrasamund király (496-523) a helyett, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozott volna, vallási elvakultságának utat engedve ismét a katolikusok ellen fordult.

Hilderic király (523-530) hatalomra kerülése újra a toleráns politikát helyezte előtérbe, amikor is vallásszabadságot hirdetett a birodalmában. Hilderic ugyanakkor nem volt tehetséges a hadügyekben, ezért a mórok csakhamar felülkerekedtek a vandálokon. Közben az ariánuspárti királyi család felkelést szervezett az uralkodó ellen, akit letettek a trónról és unokatestvérét Gelimert (530-534) ültették a helyére, Hilderic-et pedig bebörtönözték. I. (Nagy) Justinianos bizánci császár (527-565) háborút indított a Vandál Királyság ellen, kezdetben azért, hogy restaurálja Hilderic hatalmát.  A bizánci sereg Karthágó ellen vonult, amit sikerült is elfoglalniuk, Gelimer pedig elmenekült. A harcok azonban Karthágó elestével még nem szűntek meg. 533 decemberében megvívták a döntő ütközetet Tricamarum mellett, amit a vandálok elvesztettek. A háború forgatagában meggyilkolták Hilderic-et, a tricamarum-i csata után pedig Gelimer megadta magát.

Gelimer király profilja korabeli ezüstérmén.

A Vandál Királyság 534-ben összeomlott és újra római (bizánci) fennhatóság alá került a területe. A vandálokat idővel kiűzték Észak-Afrikából, bár néhányuk a mai Algéria területén maradt, akik később beolvadtak a berberek közé. Vandálok tömegei menekültek el a szomszédos germán birodalmakba: az Osztro(Keleti) és a Vizi(Nyugati) Gót Királyságokba. Egy részük Bizánc szolgálatába szegődött, akiket a perzsa frontra küldtek harcolni. Az utolsó vandál királlyal, Gelimerrel tisztességesen bántak el a bizánciak, és hatalmas birtokokat bocsátottak a rendelkezésére Galatiában (Közép-Anatólia), ahol csendben töltötte el öregkorát.

Érdekesség, hogy a XVI. századtól a svéd királyok felvették a 'svédek, gótok és vandálok királya' titulusát, amit majd csak 1973-ban hagyott el XVI. Károly Gustaf. Ez a megnevezés abból adódott, hogy Mecklenburgban és Pomerániában is voltak Svédországnak birtokai, amely területeken több szláv nép is élt a germánokkal vegyülve, amely előbbiek összefoglaló elnevezése volt a vend. Bár a vandálok nem voltak szlávok, mégis a vendekkel kerültek azonosításra. Ezért talán a ma is uralkodó XVI. Károly Gustaf-ot tekinthetjük az utolsó vandál királynak.

XVI. Károly Gustaf, az utolsó vandál király?

Egyes nem-hivatalos tudományos álláspontok szerint a vandál nép nagy hatással volt az észak-afrikai berber törzsekre, mind demográfiailag, mind lingvisztikailag. Manapság is gyakori a berber családokban egy-egy furcsamód szőke hajjal és ritkábban kék szemmel született gyermek. Az alternatív nézeteket valló tudósok szerint ez a vandál (germán) gének kiütközése lehet. A berber nyelvet kutatók egy része pedig azt állítja, hogy hasonlóság fedezhető fel a német és a berber nyelv között, habár ezt a legtöbb kutató elutasítja. Ha némi igazság van is ezekben a feltételezésekben, akkor ez lehet a vandálok végső öröksége.

Szőke hajú, kékszemű berber lány. A vandálok végső leszármazottja?

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Avarok, Attila fiai

Lappföld (Sápmi) története

2012.06.10 14:45

Számi zászló, amit 1986-ban a Számi Tanács alkotott meg.

Lappföld (Sápmi) egy földrajzi értelemben vett régió, ami Skandinávia északi részén terül el, s jelenleg négy ország területrészeit fedi le: egész Észak-Norvégiát, kb. Trondheimtól északra; Észak-Svédország nagy részét, kb. Közép-Svédországtól; Finnország északi, Lappföld nevű régióját és az Oroszországban található Kola-félsziget északi sávját, ami Lappföld keleti határa.

Lappföld földrajzi és kulturális kiterjedése.

Lappföld és Észak-Európa őslakói a számi (lapp) nép, akik ma is úgy tartják, hogy ők voltak Lappföld legelső lakói. A számi nép sosem hozott létre önálló államalakulatot, megmaradtak a tradicionális halászó, vadászó és pásztorkodó életmódnál. A rénszarvasvadászat központi eleme volt életüknek, s akik ezt a tevékenységet űzték azok egész életstílusa e köré épült, mivel követték a rénszarvascsordák vonulását. A rénszarvas-nomádság is kialakult, mivel sokaknak sikerült a szarvasokat megszelídíteni, tartani és tenyészteni.

A VIII-X. századokban a régióban történő viking terjeszkedés és agresszió miatt a számik egyre északabbra húzódtak, ami a vikingek közé történő asszimilációjukból is adódott. A vikingekkel ugyanakkor kereskedelmi kapcsolatba is kerültek. A későbbi norvég törzsfőnökök kiterjesztették befolyásukat a számikra is és adóztatták őket, ami a lappok számára inkább pozitív volt, mivel védelmül szolgált a keletről közeledő finnugor törzsek ellen. A XI. században létrejött Norvég Királyság észak felé kezdett hódítani, de a lapokkal mégis békés viszonyt alakítottak ki, alkalmi kereskedelmi kapcsolatokkal.

Skandinávia a XI. század elején. Finnmark a lappok területe, ami a norvég király adófieztője volt.

A Svéd Királyság a XIII. századtól észak és kelet felé is kiterjesztette befolyását és az orosz fejedelemségek is egyre fenyegetőbbekké váltak a XV. századra. A gond ott kezdődött, hogy a számik három birodalom érdekszférájában találták magukat és mind a három hatalom magának követelte a számik adóztatásának a jogát. Lappföldet tehát három nagyhatalom között osztották fel: svéd, orosz és dán (1380-tól dán-norvég perszonálunió volt).

A XVII. században a dánok (norvégok) és svédek szerződésben osztották fel egymás között a számi földeket. A svéd uralom egyre elnyomóbb lett Lappföldön, a számi lakosság szegény életkörülményei miatt nem tudták az adókat teljesíteni, amiért kártalanítás nélkül elvették földjeiket és másoknak adták, akik jobb adófizetői voltak az államnak.

A dán-norvég területeken a XVIII. században lutheránus térítések kezdődtek a számik körében. Tiltották a tradicionális számi vallási eszközök használatát (pl.: sámán dobok), amiket gyakran el kellett pusztítatniuk. Ugyanakkor a kereskedem területén a számik még mindig nagyobb szabadságot élvezhettek, és az orosz-norvég határ nyitottsága miatt kétfelé is tudtak kereskedni.

A Svéd Királyság kiterjedése a XVII. században (Nagy-Svédország).

1809-ben Oroszország megszerezte Svédországtól Finnországot, amivel nagyobb lapp területeket csatoltak az Orosz Birodalomhoz. 1814-ben a dánok elvesztették Norvégiát, mely területet Svédország kaptott meg. Lappföldön tehát ez úttal két birodalom osztozkodott. A norvég és orosz határvonal immár konkrétan ki lett jelölve, mivel előtte ez tisztázatlan volt és az önkormányzó kis közösségek kvázi-önállósága volt jellemző, a központi hatalom hiánya miatt. A határok pontos kijelölése azonban negatív hatással volt a számi rénszarvaspásztorokra, mivel a csordákat télen Finnországban tartották, míg nyáron Norvégiába terelték őket, a svéd (norvég) és orosz (finn) határszerződéssel pedig megszűnt ez a szabad mozgásuk a térségben, 1826-tól a határok lezárultak a számi pásztorok előtt.

Skandinávia 1871-1905 között.

Az 1840-es években a svédek a lutheránus tanok terjesztésébe kezdtek Lappföldön, ami a számik vallását és kultúráját erősen korlátozta, és ez gyakran ellenségeskedést generált. Kautokeino, Norvégia és Lappföld legészakibb adminisztratív területén az 1850-es években számi felkelések törtek ki a svéd elnyomás ellen. A felkelést leverték és a vezetőket kivégezték vagy bebörtönözték, de a számi vallási öntudatra ébredés mindenképpen megtörtént. Ugyanakkor az 1860-as évektől a norvég nacionalizmus is előtérbe került, ami korlátozta a számi nyelvhasználatot és vallásgyakorlást.

1905-ben Norvégia elszakadt Svédországtól, 1917-ben (hivatalosan 1920-ban) pedig Finnország vált függetlenné Oroszországtól. Lappföld így a XX. század elejére négy ország fennhatósága alá került, amely állapotok a mai napig adottak. A norvégok igen határozottan kezdték korlátozni a számi kultúrát, mivel a korai függetlenségükben a saját identitásukat próbálták erősíteni. 1940-ig a norvégok határozott célja volt, hogy a számi kultúrát eltörlik, a népet asszimilálják. A korábbi Kautokeino önkormányzat a Finnmark elnevezést vette fel, ahol a „gazdátlan” földek, amiket korábban a lappok használtak vagy műveltek, norvég állami tulajdonba kerültek. Aki ezeket a földeket meg kívánt vásárolni vagy bérbe venni, annak bizonyítania kellett a norvég nyelvtudását, ami a számik diszkriminációjához vezetett.

Pirossal  kiemelve a norvégiai Finnmark tartomány.

Svédország kormányzatilag nem nyomta el a számikat annyira, mint Norvégia, de az észak-svédországi vasércbányák megnyitása és a vasúthálózat fejlesztése gyakran a számi földek kárára történt. Másrészt a svéd fajbiológiai kutatások támogatására önkényesen sajátították ki az ősi lapp emlékeket. Ezek a kutatások faji alapon történtek, vagyis rasszizmussal párosultak, amikor a kutatók a számi nép alsóbbrendűségét próbálták bizonyítani és odáig mentek, hogy rengeteg számi nőt sterilizáltak.

Az I. világháború elkerülte Lappföldet, de az utána dúló szovjet-orosz polgárháború és intervenció alatt a Kola-félsziget brit, amerikai és francia megszállás alá került, 1918-1920 között. 1921-től a szovjet-orosz vezetés vette át a hatalmat a terület felett. A kommunista hatalomátvételt követően a számi lakosságot sem kímélték a kollektivizálástól. A Kola-félszigeten - ami az Orosz Szovjet Szocialista Tagköztársaság része - termelőszövetkezetekbe kényszerítették a rénszarvaspásztorokat és a mezőgazdasági munkásokat. A tradicionális számi pásztorkodást fokozatosan felszámolták. A Kola-félszigetre mesterségesen telepítettek be orosz etnikumokat, ami mára azt eredményezte, hogy a félsziget csak mintegy 0,2%-a számi etnikumú.

A II. világháborúban Norvégia és Finnország hadviselő felek voltak Németország oldalán, a Szovjetunió ellen. A lappok tehát egymás elleni harcra voltak kényszerítve. Mindazonáltal Lappföld évekig háborúmentes zóna maradt, mígnem 1944 őszén Finnország átállt a szövetségesek oldalára. A németek Norvégia felől megpróbálták megszállni az országot, amivel kitört az ún. lappföldi háború. A finnek korábbi szövetségesük ellen fordultak, hogy kiűzzék őket Észak-Finnországból (Lappföldről). A harcok 1945 tavaszáig tartottak, amikor a finnek visszaszorították a németeket és a norvég területekre is betörtek. Ez a háború noha sikeres volt, mégis súlyosan érintette a terület lapp népességet, az észak-finn és észak-norvég számi házak szinte mindegyike elpusztult, az utak és az infrastruktúra megsemmisült a területeken, ami nagy csapást mért a számi kultúrára is.

Sodankylä lerombolt faluja Finnországban 1944 októberében.

Finn győzelem a lappföldi háborúban. Zászlóállítás a norvég-finn határon.

A világháború után a károsult területek újjáépítése vette kezdetét. Norvégia lazított valamennyire a számi kultúra elnyomásán, de a gazdasági fejlődését arra használta fel Lappföldön, hogy a számi kultúrát réginek, nevetségesnek és maradinak tüntetesse fel, amivel arra próbált ösztönözni, hogy hagyják hátra a lapp hagyományokat. A számi régiók oktatás-, kommunikációs- és ipari fejlődése elsősorban azt célozta meg, hogy a számi identitást elveszítsék az emberek és erősödjön a norvég öntudat.

A XX. század második felében a skandináv államokban sorra alakultak a számi parlamentek: 1973. november 9-én Finnországban; 1989. október 9-én Norvégiában és 1993. január 1-én Svédországban kerültek felállításra.

Finnország Lappföld tartományának északi vonulata, a Számi Őslakos Régió autonóm státuszhoz jutott. Noha itt is többségében finnek élnek, mégis a számi lakosok száma és kultúrája miatt kapták meg ezt a fajta politikai önkormányzatiságot. Az 1973-ban létrehozott Finnországi Számi Parlamentet négyévente választják meg a helyiek, és csak számi lakosok választhatók meg az intézménybe. Az Inrai-ban lévő Parlamentbe 21 fő kerül megválasztásra.  A Parlament jogosítványai azonban szűkek, fő feladata a pénzügyi támogatások elosztása és főként a helyi ügyekkel foglalkozik, a számi kultúra támogatásával és fenntartásával.

Finnország Számi Őslakos Régió autonóm területe kékkel kiemelve és az Inrai-ben lévő Számi Parlament épülete.

A norvég Finnmark tartomány önkormányzatisága egyedi, mivel az ún. Finnmark Rend intézi a helyi ügyeket, ami egy hatfős tanács (kvázi-kormány), mely tagjait a helyi közigazgatásból és a Norvégiai Számi Parlamentből választják. A Parlament Kárásjohka városában van és fő feladata a Számi Pénzügyi Alap feletti rendelkezés. Másrészt védi és képviseli a számi kultúrát, kulturális örökséget és nyelvet. 39 számi parlamenti képviselő választható meg négy évre, s utoljára 2009 szeptemberében voltak parlamenti választások, amit a Norvég Munkáspárt nyert meg 26%-al. Második helyen végzett a Norvég Számi Szövetség 21%-al, a harmadik helyen pedig a 2008-ban alakult Árja párt végzett 10%-al. Utóbbi párt eredménye kimagasló, mivel a választásokkor még csak egy éve működött. Az Árja párt követeli a Számi Parlament jogköreinek kiterjesztését.

A Norvégiai Számi Parlament épülete Kárásjohkában.

A Svédországi Számi Parlament Kiruna városában található és elsőnek 1993-ban alakult meg, amit a svéd király, XVI. Károly Gusztáv nyitott meg. A 31 képviselőt négyévente választják meg. A Parlament hatásköre elég szűk, valójában a számi bennszülöttek védelmét testesíti meg az intézmény. A Parlamenttel szimbolizálják a számi nép kulturális autonómiáját.

A Svédországi Számi Parlament épülete Kirunában.

1956-ban alapították a Számi Tanácsot (Sámiráđđi), egy nem-kormányzati szervezetet, ami a norvég, svéd, finn és orosz számi szervezetek gyűjtőhelye, s nyolc ilyen szervezet vesz benne részt. 1986-ban a Tanács felavatta a ma is használatos számi zászlót.

2000-ben a norvég és finn számi parlamentek megalapították a Számi Parlamentáris Tanácsot, amihez 2002-ben a svéd Számi Parlament is csatlakozott. 7-7 képviselőt küldenek mindhárom országból, és számi megfigyelőket Oroszországból. A Tanács a határon átnyúló együttműködést támogatja és képviseli a külföldi számikat.

Oroszországban nincs számi parlament, de törekvések vannak a létrehozatalára. 2008-ban az Orosz Számik Kongresszusán bejelentették ennek az igényét. A Kongresszuson megválasztották a Képviselők Tanácsát, ami feladata, hogy kidolgozza az orosz számi parlament megalapításának a tervét, másrészt ez a Tanács képviseli az oroszországi számi népet.

1992 óta február 6-a a számi nemzeti nap. Ma Lappföldön, mint régióban 133.400 számi nemzetiségű él. Ebből Norvégiában 60.000-100.000 fő közötti a számuk, ami a legnagyobb számi kisebbséget jelenti. Svédországban 15.000-25.000 körül, Finnországban 6000-9000 fő, míg Oroszországban 2000 számi élhet. Európán kívül az USA-ban is számottevő számi él, kb. 30.000-en, s főleg Alaszkában jelentősek.

Lappföld története nem csupán egy terület, ill. régió története, de egy nép története is. Egy olyan nép története, akik kevesen vannak, és akiktől sokmindent tanulhatunk. A számiknak sosem volt saját országuk és egymástól szétszakítva éltek évszázadokig, mégis megőrizték hagyományaikat, tradícióikat, nyelvüket, kultúrájukat, önmagukat. A múltjuk ma is létezik és ezt nem valami ellenében tartják életben, hanem valami mellett, ami a multikulturalizmus remek példája. A számik megtanulták hogyan képes több kultúra békésen egymás mellett élni és a sok nehézség, elnyomás és gyűlölet ellenére is képesek voltak fennmaradni, ami több mint tiszteletreméltó.

Számi család 1900-ban Norvégiában.

Számi család ma.

Számi hölgy rénszarvassal.

Tradicionális számi település, számi sátrakkal.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Wales bukása, Margit dán királynő

 

A 2008-as orosz-grúz háború története

2012.06.08 17:27

Hogy mikor és hol kezdődött, azt senki sem tudja pontosan. Az orosz-grúz háború egy jó példa a modern, XXI. századi háborúkra, melyeknek se kezdetük, se végük nincs, a háború célja pedig éppoly homályos, mint az indítéka.

Az orosz-grúz konfliktus eredete a múltba nyúlik vissza, konfrontációjuk nem közvetlenül, hanem közvetetten történt, amihez megértéséhez szükséges, hogy egy alaposabb képet kapjunk a grúz államról.

Grúzia egy alig 4,5 milliós kaukázusi kis ország, mely történelme összefonódott Oroszország történelmével, ami köteléktől ma is próbál szabadulni és megteremteni, megtalálni saját identitását. Mégis az orosz-grúz kapcsolatok sokáig nagyon jól alakultak, ez így volt az 1991. decemberi grúz függetlenedés után is, amikor Tbiliszi úgy döntött, hogy elhagyja a Szovjetuniót. Azonban minden megváltozott 2008 augusztusában.

Grúzia, mint független állam nem tekinthető egységesnek, se területileg, se etnikailag, se felekezetileg. Grúzia területét felszabdalják az etnikai és felekezeti törésvonalak. A grúzok a kaukázusi nyelvcsalád kartvéli népéhez tartoznak és ortodox keresztények. Északnyugaton terül el Abházia, ami Grúzia autonóm (szakadár) köztársasága. Az abházok etnikailag különböznek a grúzoktól, s felekezetileg ugyan többségében ortodoxok, de jelentős a muszlim vallásúak aránya. Délnyugat-Grúziában van Adzsária autonóm köztársasága. Az adzsárok valójában grúzok, de felekezetileg az ortodox vallás mellett nagyobb muzulmán közösséggel is rendelkezik, nagyobb arányban, mint Abháziában. Grúzia északi hegyvidéki területein helyezkedik el Dél-Oszétia, mint autonóm terület. A déloszétok az iráni nyelvcsaládhoz tartoznak, vagyis indoeurópai nép, de az ortodox vallás a grúzokhoz közelíthet(né) őket.

Grúzia politikai térképe. Zölddel Abházia, lilával Dél-Oszétia.

Grúzia tehát belpolitikailag etnikai és felekezeti feszültségekkel terhelt állam. A vezetők erőteljes pacifikálásba kezdtek a függetlenség után, hogy fenntartsák a grúz egységet, ami hibás politikának bizonyult, mivel a kisebbségeket még jobban elidegenítették a grúz államtól és szövetséges után kezdtek kutatni, amikor eljutottak Moszkvához.

A 2003 óta grúz elnök Miheil Szaakasvili határozott célja volt, hogy a három szakadár területet pacifikálja és visszaintegrálja Grúziába. Ezt azonban nem békés eszközökkel képzelte el, ezért az évek során több fegyveres konfliktusra is sor került, melyek eszkalálódása elkerülése végett ENSZ felhatalmazásra orosz békefenntartók érkeztek Dél-Oszétiába és Abháziába.

Miheil Szaakasvili, Grúzia elnöke 2003 óta.

A 2008. februári koszovói függetlenedés demonstráló erővel bírt az abházokra és dél-oszétekre. Grúzia közben az USA-hoz és a NATO-hoz kezdett húzni, ami orosz érdekekbe ütközött és nőtt közöttük a feszültség. Áprilisban Grúzia NATO tagjelölt státuszba került, mire az Abháziában állomásozó orosz békefenntartók csapatösszevonásokba kezdtek és újabb orosz csapatok érkeztek a területre. Dél-Oszétia felett orosz vadászrepülők jelentek meg. Egyre fenyegetőbbé vált a légkör Grúzia számára.

2008 nyarán több fegyveres konfliktus robbant ki a grúz-déloszét határon, augusztusban többen meg is haltak mindkét oldalon, de hogy ki lőtt először, az homályos, a felek egymást gyanúsítgatják. Augusztus 6-ra evakuálták Dél-Oszétiából a nőket és gyerekeket, mivel a grúz invázió réme egyre közeledett. Augusztus 7-e hajnalban orosz, grúz és déloszét tárgyalások kezdődtek a tűzszünetről, amit Grúzia ugyan deklarált, de mint kiderült ez csak pár órás fegyvernyugvást jelentett. Grúzia szerint a déloszétok ostrom alá vettek több grúz települést, ami túlzó kijelentés volt, de egy indokul szolgált arra, hogy Tbiliszi megindíthassa támadását Dél-Oszétia ellen.

Augusztus 7-e reggel tíz óra körül a grúzok elkezdték lőni Dél-Oszétiát. 8-án a 10.000 fős grúz haderő megindult elfoglalni a déloszét fővárost Chinvalit. A grúz erők az orosz békefenntartó barakkokat is megtámadták, ami során 10 orosz katona az életét vesztette. Ez okot adott az orosz katonai beavatkozásra. Az orosz seregek behatoltak Dél-Oszétiába és ezzel párhuzamosan az orosz hadiflotta és légierő is működésbe lépett. Augusztus 8-án Chinvalinál csata bontakozott ki, amiben a grúz csapatokat fokozatosan meghátrálásra kényszerítették az oroszok és déloszétek.

Kilőtt grúz tank Chinvaliban

Az orosz békefenntartók főhadiszállása a chinvali csata után

E közben vádaskodások kezdődtek mindkét fél részéről. A grúz elnök furcsállta a jól kivitelezett és megtervezett orosz hadműveleteket, ezzel alig leplezetten arra utalt, hogy Moszkva már készült a háborúra. Moszkva pedig Tbiliszit vádolta a háború kirobbantásával, szerinte ok nélkül támadta meg a déloszétokat. Grúzia szerint azonban déloszét szabadcsapatok provokálták ki a támadást.

Augusztus 9-én az oroszok Abházia felől is elindultak, új frontot nyitva a háborúban, az abházok pedig csatlakoztak az orosz erőkhöz és teljes mozgósításra szólítottak fel, hogy a grúzokat kiszorítsák országukból. 12-én az abház vezetés offenzívát hirdetett Grúzia ellen, vagyis betörtek a grúz törzsterületekre.

Az orosz-grúz háború hadműveletei

Chinvaliból közben a grúzok teljesen kiszorultak, mire az orosz légierő Gori bombázásába kezdett, ami már valóban Grúzia területe volt és hamarosan bevették a várost. Goriból 56.000-en menekültek el a támadás elől. Augusztus 11-én Dél-Oszétia „felszabadult” a grúzok alól, mire Tbiliszi fegyverszünetet kért Moszkvától, de az elutasította a kérést. A nemzetközi közösség felszólította Oroszországot, hogy fejezze be az agressziót, Szaakasvili pedig kétségbeesésében nemzetközi segítséget kért Oroszország ellen.

Grúz katonák Gori bombázásakor

Gori egy utcája a bombázások után

Az orosz légierő bombázta a fővárost Tbiliszit és a fontos grúz kikötővárost Poti-t, ahol a grúz hadiflotta komoly károkat szenvedett. Augusztus 12-én a grúz erőket a főváros védelmére összpontosították, mivel félő volt, hogy az oroszok beveszik Tbiliszit. Ekkor Szaakasvili bejelentette, hogy kilép a FÁK-ból. Oroszország azonban mégsem vonult Tbiliszi ellen, hanem bejelentette, hogy beszünteti a katonai tevékenységét, mivel a háború elérte céljait: Dél-Oszétia biztonsága biztosított, a civilek és békefenntartók tekintetében egyaránt. Dimitrij Medvegyev orosz elnök és Nicolas Sarkozy, mint az EU képviselője, Moszkvában megegyeztek egy hatpontos béketerv elfogadásában.

A harci cselekmények ezzel még nem szűntek meg. Augusztus 13-án orosz blokád alá vették Gori városát, 14-én pedig bevették Poti-t és a kikötőben több grúz hadihajót megsemmisítettek és a katonai eszközöket is elpusztították. 14-én Szaakasvili, 15-én pedig Medvegyev is aláírta a fegyverszüneti megállapodást, ami után a harcok megszűntek.

Sarkozy és Medvegyev a hatpontos béketárgyalásokat követően

Az egy hétig tartó háborúban 169 grúz katona halt meg és 947 sebesült meg. 224 grúz civil vesztette életét és 542-en megsérültek. Az orosz oldalon 72 katona halt meg, 283 sebesült meg. 36 déloszét, 3 abház halottja lett a konfliktusnak. A déloszét civil sebesültekről megoszlanak a vélemények, 160-360 közötti a számokról vannak adatok.

Sebesült nő a Gorit ért bombázás után

Grúz áldozatok Goriban

Orosz hordozórakéta egy lakás nappalijába csapódva Goriban

Idővel Oroszország visszavonult a grúz törzsterületekről, de Dél-Oszétiában és Abháziában nem számolta fel a katonai jelenlétet. Ezt Szaakasvili orosz terjeszkedésnek minősítette. Augusztus 26-án a két szakadár terület kikiáltotta függetlenségét Grúziától, amit Moszkva azonnal el is ismert és azóta mélyülnek a kapcsolatok a három ország között, olyannyira, hogy a két szakadár állam a FÁK-ba is be akar lépni.

Az EU 2008 októberében 200 megfigyelőt küldött Grúziába, hogy a tűzszüneti megállapodást ellenőrizzék. Decemberben vizsgálóbizottságot állított fel, annak érdekében, hogy a háború okaira fényt derítsen. A bizottság 2009. szeptember 30-án adta ki hivatalos álláspontját, amiben kijelenti, hogy a konfliktus miatt Grúzia a felelős és nem igaz azon állítása, hogy Oroszország előzően már támadott volna.

Az orosz-grúz kapcsolatok azóta sem javultak. Dél-Oszétia és Abházia jogi helyzete vitatott, függetlenségüket csak hat állam ismerte el eddig, többek között Oroszország, Venezuela és Nicaragua, valamint két hasonlóan vitatott státuszú állam: Hegyi-Karabah és Transznisztria, s persze egymást is elismerték. Grúzia valószínűleg nem tudja a jövőben sem visszaállítani országa egységét, a szakadár államok visszaintegrálása reménytelennek tűnik, aminek az orosz diplomácia a mai napig igyekszik gátját állni. A háborúval Grúzia csak súlyosbította belső helyzetét és konfliktusait. A jövő kérdése immár nem az, hogyan lehetne helyreállítani a grúz állam egységét, hanem hogyan kéllene az eddigi grúz politikát úgy felülvizsgálni, hogy egy produktívabb jövő felé tekinthessen az ország?

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Az orosz-ukrán konfliktus

A Jugoszláv Királyság végnapjai

2012.05.06 19:09

1934. október 9. I. Sándor, Jugoszlávia királya, halott. Jugoszlávia a megalakulása óta terhelt volt a szűnni nem akaró  belső feszültségektől. Az 1918. december 1-én létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (1929-től Jugoszláv Királyság) egyértelműen érezhető volt a szerb dominancia, noha az etnikai arányok mást mutattak. A 14.000.000 lakosú országban a következő módon alakultak a nemzetiségi arányok: 44,57% szerb, 23,5% horvát, 8,51% szlovén, 6,29% muszlim (bosnyák), 5% macedón, 4,22% német, 3,9% magyar, 3,67% albán. A szerbek tehát a lakosság felét sem tették ki, mégis kisajátították az államigazgatás privilégiumát, ráadásul az uralkodó dinasztia is szerb gyökerekre tekintett vissza.

1940-ben készült etnikai térkép a JUgoszláv Királyságról.

Ebben az igazságtalan helyzetben nem volt tehát meglepő, hogy a második legnagyobb népcsoport, ti. a horvátok aktív, radikális fellépésekkel reagáltak a szerb „elnyomásra.” Az 1920-as évek jugoszláv politikai életet a szerb-horvát vita és ellenségeskedés határozta meg. A horvátok egyre határozottabban követelték az autonómiát és széleskörű támogatottságuk veszélyeztette a fennálló rendszert és a szerb nagyhatalmiságot. Stjepan Radić a horvátok emblematikus politikusa egész pályafutása alatt keményen kiállt a horvát követelések mellett, s 1928-as meggyilkolása felháborodást eredményezett a horvátságban és a politikai élet a káosz felé sodródott.

Stjepan Radić (balra) és megygilkolása 1928-ban a belgrádi Nemzetgyűlésben (jobbra)

A király, I. Sándor látva a politikai válságot, a megegyezés helyett inkább radikális lépésre szánta el magát, amivel 1929. január 6-án felfüggesztette az ország alkotmányát, a Parlament munkáját elnapolta és bevezette a király-diktatúrát (az ún. január 6-ai diktatúra kezdete). Ekkor változtatta az ország nevét Jugoszláv Királyságra és vette fel a jugoszlávok királya címet. Az ország felosztását is átszervezte, létrehozva 9 bánságot, mint közigazgatási egységet. Az ellenzék (főleg horvát) politikusait bebörtönöztette.

Sokan, akik el tudtak még menekülni a börtön elől, Olaszországba vonultak száműzetésbe. Az emigrált horvátok és macedónok az új diktatórikus rendszer ellen kezdtek szervezkedni és lerakták a későbbi usztasa mozgalom alapjait. 1934-ig a király-diktatúra stabilizálódott, s a horvátokat kivonták a politikai életből. 1934 közepén azonban a király hajlott a horvátokkal való kiegyezésre és készült több bebörtönzött szabadon bocsátására is, de halála ebben a szándékában meggátolta. Október 9-én Marseilles-ben tett látogatásakor az usztasák által támogatott macedónok agyonlőtték a jugoszláv királyt.

I. Sándor jugoszláv király (balra) és 1934-ben a halott I. Sándor Marseilles-ben (jobbra)

Jugoszlávia következő királya I. Sándor fia, II. Péter lett, aki azonban 1934-ben még csak 11 éves volt, ezért Sándor unokatestvére Pál herceg régenskedett Péter nagykorúságáig. Pál alatt sem rendeződött a szerb-horvát ellentét, az állam föderális keretekbe való szervezése sem lett volna zökkenőmentes, mivel a felek képtelenek voltak elhatárolni Szerbia és Horvátország határait. Mind a két népnek voltak követelései ugyanazokra a területekre, ez főleg Bosznia-Hercegovinára vonatkozott. A horvátok 1939 augusztusára annyit elértek azonban, hogy a Horvát Bánság autonómiát kapott Jugoszlávián belül. Mégsem hozott ez megnyugvást, a Bánságban élő szerbek elégedetlenkedtek, az usztasák pedig követelték Nagy-Horvátország (ti. Boszniával együtt) teljes függetlenségét.

Pál herceg

A belső politikai problémákon túl, mindeközben külpolitikailag is nyomás nehezedett a jugoszláv vezetésre. Adolf Hitler kirobbantotta a II. világháborút és győzelmeket aratott úgy Keleten, mint Nyugaton. Jugoszlávia összes szomszédja Németország mellett állt, kivéve Görögország, amit 1940-ben lerohant az olasz hadsereg, mely végül is német segítségre szorult. Hitler a német egységeket Jugoszlávián át képzelte eljuttatni görögföldre, de Belgrád állásfoglalása a háborút illetőleg kérdéses volt. Noha Bulgária, Magyarország és Románia hivatalosan ekkor még semlegesek voltak, mégis a Háromhatalmi Egyezményhez (ti. Japán, Németország és Olaszország szövetsége) való csatlakozásukkal kinyilatkoztatták, hova is húznak. Jugoszlávia nem volt ennek az egyezménynek tagja, ezért Hitler követelte Páltól, hogy fejezze ki csatlakozását, amit a régens egy esetleges német megszállás elkerülése végett, 1941. március 25-én teljesített is.

Pál viszont nem volt tisztában azzal, hogy a jugoszláv társadalom nem osztozott vele külpolitikai elképzeléseiben és a szerződés aláírása után hatalmas tömegtüntetések bontakoztak ki Belgrádban. Két nappal később, március 27-én egy, a britek által támogatott katonai puccs eltávolította Pált és körét a hatalomból, s II. Péter nagykorúvá való nyilvánításával (17 évesen), átvette a királyi hatalmat. A király, a környezete és a kormánnyal való egyetértésben felmondta a szerződést, amivel két nappal ezelőtt Jugoszlávia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez.

II. Péter jugoszláv király

Németország pedig ekkor úgy döntött, nem ad több esélyt Jugoszláviának és szétzúzza az államot. Április 6-án megindult a 25-ös számú Hadművelet szárazföldön és a Megtorlás Hadművelet, ami Belgrád bombázását jelentette. A hadműveletekhez csatlakozott Olaszország, Magyarország és Bulgária is, s Jugoszlávia szövetségese az Egyesült Királyság nem tudott mit tenni, csak végignézni a balkáni állam széthullását. Egy hét alatt, április 17-re megszűnt a Jugoszláv Királyság. II. Péter, Pál herceg és a királyi család elmenekült az országból.

Jugoszlávia területéből részeket szakított ki Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária is, a maradékból pedig létrehoztak egy szerb, egy horvát és egy montenegrói államot. Szerbia német, Montenegró olasz ellenőrzés, míg Horvátország az usztasa vezetés mellett közös német-olasz ellenőrzés alá esett.

1941-es viszonyok a volt Jugoszláv Királyság területén.

II. Péter először Görögországba menekült, ahonnan eljutott Jeruzsálembe, majd Kairóba távozott, míg 1941 júniusára elérte Angliát, ahol a háború alatt tanulmányait folytatta és csatlakozott a Brit Légierőhöz. Közben a király nevében szerb szabadcsapatok (csetnikek) harcoltak a volt Jugoszlávia területén a megszállók ellen. Hamarosan feltűnt a színen a kommunista szerb partizánok csapatai is, akik egy más cél érdekében kívánták felszabadítani Jugoszláviát. A royalista csetnikek ezért egyre inkább a kommunista partizánokat támadták, ami a náci-fasiszta megszállók felé sodorta őket. Idővel London is beszüntette a csetnikek támogatását és a pénzügyi forrásokat csak a partizánoknak folyósította. Ezzel a csetnikek végleg a németek mellett kötöttek ki és kollaboráns árulókká váltak.

A kommunista partizánok a háború végéig harcoltak a németek ellen és fokozatosan szabadították fel Jugoszlávia területeit. A háború után a restaurált Jugoszlávia kommunista irányítás alatt jött létre, amiben már nem volt hely az uralkodó számára. II. Péter 1945. november 29-én lemondott a trónról és az USA-ban halt meg 1970-ben. Fia, II. Sándor, aki ténylegesen sosem uralkodott, 1945 júliusában született és a mai napig támogatja és harcol a Szerb Királyság restaurálásért.

II. Sándor a szerb királyi ház feje, 2010-es fotó

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Csatorna-szigetek német megszállása, Az Aleut-szigetek japán megszállása

2011 halottai

2012.03.07 23:30

A történelem színpadáról gyakran csendesen távoznak a nagyon, gyakran múltbeli cselekedeteik, szerepük a feledés homályába merül. Bár akadnak kivételek, akik halála szenzációt kelt, főleg azokra jellemző, akik rettegést keltettek egy közösségben vagy a világban. A halált látva mégis bebizonyosodik, hogy a kegyetlenek, az autoriterek, a terrorista vezetők is olyan emberek, mint akik az emberiségért, az értékekért és az emberi jogokért küzdöttek. Mindegy mit tettek korábban egy valami közös bennük, az pedig az emberi halandóság. Egy nap mind eltávoznak ebből a világból, de emlékük fennmarad, de hogy hogyan emlékszünk rájuk vissza az az életútjuktől függ. Összegyűjtöttem tehát azt a nyolc történelmi személyt, akik a tavalyi év során hunytak el, és akik talán a legismertebbek, legjelentősebbek, de ezzel nem akarom őket mások fölé emelni, többre magasztalani.

Oszáma bin Láden

Az al-Kaida vezetője 1988-2011 között.
Született: 1957. március 10. Rijád, Szaúd-Arábia.
Elhunyt: 2011. május 2. Abbotabád, Pakisztán. (54 évesen)

Oszáma dollár-milliomos családból származott, apjának jól menő építőipari vállalata volt, melyet halála után Oszáma vett át. A vallási szélsőségekhez már korán elkezdett vonzódnia a fiatal Oszáma és idővel radikális muzulmán csoportokkal épített ki szorosabb kapcsolatokat. 1979-1989 között Afganisztánban harcolt a szovjet megszállók ellen, ahol egy 20.000 fős iszlamista alakulatot szervezett és irányított. Az USA ebben az időszakban támogatta Oszáma tevékenységét a Szovjetunió ellen. Afganisztán után 1989-ben visszatért Szaúd-Arábiába és az üzlettel foglalkozott, míg az USA meg nem támadta Irakot az 1990-es Öbölháborúban. Oszáma ezt az arab világot ért támadásként értelmezte és ekkor alakult ki benne notorius USA-ellenessége.

Valószínűleg már 1988-ban megalapította az al-Kaida (A bázis) szervezetet, ami kezdetben az iszlám államok védelmét tűzte ki célul. 1991-ben szent háborút (dzsihád) hirdetett az USA ellen, amitől fogva Oszáma különböző országokban tartózkodott és az al-Kaida irányításának szentelte életét. 1993-ban az USA "szívét" célozta meg egy terror akcióval és New York-ban a World Trade Center garázsában robbantottak. A terror cselekmények folytatódtak az amerikai célpontok ellen és 1998-ra Oszáma bin Láden az FBI tíz legkeresettebb személyei közé került. Az al-Kaida legnagyobb terror cselekményét 2001. szeptember 11-én követte el, ismét a World Trade Center ellen, az ikertornyok ez úttal a nekik irányított repülőgépek becsapódásától összeomlottak, s egy harmadik gép a Pentagon egy részét pusztította el. Noha sok a kérdőjel és a tisztázatlan körülmény, egyes vélekedések szerint az amerikai kormányt is felelősség terheli a terror cslekményért, de ez a mai napig megosztja a közvéleményt.

9/11 után az USA hadat üzent a tálibok (iszlamista csoport) irányította Afganisztán ellen, ahol az al-Kaidának bázisai voltak és Oszáma is az országban tartózkodott. A harcok elhúzódtak és a mai napig sem zárult le a háború Afganisztánban. Oszáma videó üzenetekben szólt híveihez és a szent háború folytatását ígérte Amerika ellen. 2001 után az iszlamista vezér több évre eltűnt és tartózkodási helyéről csak találgatások voltak. 2009-ben úgy feltételezték, hogy Pakisztánban bújkálhat.

Oszáma bin Láden halála épp oly rejtélyes volt, mint az élete. Életében is rengeteg kérdés lengte körül: Ki is ő? Milyen kapcsolatai fűzik az amerikai kormányhoz és George W. Bush elnökhöz? Amerika hozta őt létre? A feltett kérdésekre nem születtek kielégítő válaszok. 2011. május 2-án amerikai fegyveres erők rábukkantak Oszámára Pakisztánban és a 40 percig tartó tűzharc után megölték az iszlamista vezetőt. A holttest azonosítása után 24 órával az amerikai erők a tengerbe temették, ami helyszín ma sem publikus, valamint a halottról készült felvételek is titkosítottak.

Egyes vélekedések szerint Oszáma bin Láden már 2001 végén meghalt Dubaj-ban, amiről az amerikai kormány tudott, de ezt titokban tartotta, hogy az afganisztáni offenzíva ne maradjon el és legyen oka megszállni az országot. Pakisztáni hírszerzés szerint azonban bin Láden nem a 2011-es tűzharcban esett el, hanem letartóztatták, majd kivégezték az amerikaiak. Nehéz a kérdésekre válaszolt találni, főleg, hogy az amerikai hadsereg olyan gyorsan megszabadult Oszáma bin Láden holttestétől. A hivatalos álláspont szerint azonban 2011 májusában halt meg a hirhedt terrorista vezér.

Garret FitzGerald

Írország miniszterelnöke 1981-1982 és 1982-1987 között.
Született: 1926. február 9. Dublin, Írország.
Elhunyt: 2011. május 19. Dublin, Írország. (85 évesen)

FitzGerald az 1940-es években fejezte be tanulmányait és az Aer Lingus ír légitársaságnál kezdett dolgozni 1947-től,1959-ig. Ez idő alatt azonban cikkeket is publikált számos neves ír lapban. Mivel a légitársaság gazdasági stratégiájával foglalkozott és publikációi is gazdasági témában íródtak, ezért 1959-ben elvállalta egy közgazdasági tantárgy oktatását a dublini Trinity College-ben.

Ugyanakkor egyre inkább a politika felé húzott, amikor is úgy döntött, hogy csatlakozik a konzervatív Fine Gael párthoz, és e pártszínekben 1965-ben megválasztották szenátornak, amivel bekerült az ír Parlament felsőházába. 1969-ben már az Alsóházba sikerült bekerülnie, amivel közelebb került a gyakorlati politikához. Liberális nézetével ellensúlyt jelentett a párt szigorú konzervatív felfogásával szemben, ami ellentétet szült közte és a pártvezetés között.

1973-ban a Fine Gael került kormánypozícióba, de FitzGerald reményei ellenére sem kapta meg a pénzügyminiszteri pozíciót, ellenben ő lett Írország külügyminisztere. Az 1977-es választásokat elvesztette a Fine Gael és az akkori pártelnök ezért lemondott tisztségéről, mire FitzGerald-ot jelölték ki utódjául. FitzGerald a Fine Gael modernizálásába kezdett, ami után a párt népszerűsége egyre növekedett és 1981-ben újra választást nyert, amivel FitzGerald miniszterelnök lehetett. Első miniszterelnöksége rövid életű volt, az ország válságos gazdasági helyzetén nem volt képes a kormány javítani és az ellenzék negatív hozzáállása sem segítette a tervek megvalósítását, ezért 1982-ben újabb választást írtak ki, amit elvesztett FitzGerald pártja.

Pár hónap múlva ismét választásokra került a sor, politikai válság kezdett körvonalazódni Írországban. 1982 novemberétől újra FitzGerald alakított kormányt és második mniszterelnöksége alatt sikerült gátat szabni a pénzügyi válság tovább terjedése előtt, habár az ország gazdasági növekedését nem tudták beindítani. A FitzGerald kormány részt vett az angol-ír tárgyalássorozaton, ami eredményeképpen 1985-ben aláírták az Angol-ír Egyezményt, ez többek között Észak-Írország státuszáról szólt, s Írország tanácsadói jogköröket kapott bizonyos észak-ír politikai ügyekben.

A gazdasági válságot továbbra sem volt képes a Fine Gael felszámolni, amiért a népszerűségük gyorsan zuhanni kezdett és 1987-ben óriási választási vereséget szenvedtek el.  FitzGerlad azonnal lemondott a pártelnökségről és 1992-ben a politikai élettől is visszavonult. Még 1991-ben kiadta önéletrajzát (All in a Life), ami best-seller lett és a volt miniszterelnök 1992 után újra a publikációban találta meg önmagát, 1997-2009 között pedig a National University of Ireland rektora volt.

FitzGerald egész életében támogatta az európai integrációt és hitte, hogy Írországnak érdekében áll Európa egyre mélyebb integrációjában részt venni. A 2009-es Lisszaboni Szerződés aláírását is támogatta. 2011. május 5-én súlyos betegen került kórházba és 19-re eltávozott e világból. Május 22-én több száz ember részvételével temették el Dublintől nem messze a Shangkill-ben lévő Shanganagh Cemetery-ben.

Mádl Ferenc

Magyarország köztársasági elnöke 2000-2005 között.
Született: 1931. január 29. Bánd, Magyarország.
Elhunyt: 2011. május 29. Budapest, Magyarország. (80 évesen)

Mádl Ferenc 1955-ben szerzett jogi diplomát, majd bírósági munkát vállalt. 1956-tól 1980-ig a Magyar Tudományos Akadémia foglalkoztatta, de e mellett 1971-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított. Tudását és tudományos jártasságát bizonyítja, hogy pályafutása során számos magyar és külföldi tudományos társaság és akadémia tagságába nyert felvételt, 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Rengeteg tanulmányt és számos könyvet publikált. 1999-ben Széchenyi-díjat kapott, tudományos és oktatói tevékenységének elismeréseképpen.

A közéletben 1989 után bukkant fel, mint aktív szerelő, s az Antall-kormány alatt Európa-ügyi és a tudománypolitikáért felelős tárca nélküli miniszter lett 1990-1993 között. 1993-tól művelődési és közoktatási miniszter volt. Miniszterségei alatt a magyar oktatás és tudományos kutatás korszerűsítéséért tevékenykedett. A Fidesz, MDF és KDNP már 1995-ben jelölte őt köztársasági elnöknek, de az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció nem támogatta Mádlt. 1999-2000 között az első Orbán-kormány tudományos tanácsadó testületének a tagja volt.

2000-ben a kormányzó koalíció megállapodása szerint az FKgP jelölhette a köztársasági elnök személyét, mely párt Mádl Ferencet javasolta. Az Országgyűlés megválasztotta, noha csak a harmadik fordulóban, vagyis kétszer nem sikerült 2/3-os parlamenti többséget szereznie. Hivatali idejének lejártakor nem kívánta magát újra jelöltetni az államfői pozícióra és leköszönése után szinte el is tűnt a közéletből.

Halálának híre hirtelen jött és megdöbbenést váltott ki a közvéleményből. Mádl Ferenc 2011. május 29-én hunyt el és június 7-én helyezték örök nyugalomra a budapesti Nemzeti Sírkertben. Temetésére több száz ember érkezett. Az elhunyt családja kérte a gyászolókat, hogy a virágra és koszorúra szánt összeget inkább az Istenadta Tehetség Alapítvány számára ajánlják fel, amit Mádl Ferenc felesége, Mádl Dalma hozott létre 2005-ben, a kis falvakból származó tehetséges gyerekek segítésére. 

Habsburg Ottó

Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse 1916-1918 között, Magyarország koronahercege 1921-ig, Ausztria trónjának a követelője 1961-ig.
Született: 1912. november 20. Reichenau an der Rax, Osztrák-Magyar Monarchia.
Elhunyt: 2011. július 4. Pöcking, Németország. (98 évesen)

Az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi trónörököse Habsburg Károly fiaként látta meg a napvilágot, keresztapja Ferenc József osztrák császár és magyar király volt. 1916-ban Ottó apja lépett az Osztrák-Magyar Monarchia trónjára, amivel Ottóból a dualista állam trónörököse lett. 1918-ban a Monarchia darabjaira hullott, köztársaságokat kiáltottak ki az utódállamokban, többek között Ausztriában és Magyarországon is, ezért a Habsburgok emigrációba kényszerültek és uralkodóként egyik utódállamba sem tudtak többé visszatérni. Ottó anyja, Zita császárné hitt abban, hogy egy napon fia visszaszerzi a trónt és több ország felett is uralkodni fog, ezért fontosnak tartotta, hogy a fiú több nyelven is beszéljen. A trónok egyikét sem sikerült ugyan megszereznie, de Ottó több nyelvet is sikeresen elsajátított, így beszélt a német mellett magyarul, horvátul, spanyolul, angolul, franciául és latinul.

A Habsburgokat száműzték Ausztriából és törvény mondta ki vagyonuk elkobzását. A család Svájcban és a portugáliai Madeirán töltötte száműzetését. Károly 1922-es halála után a kilenc éves Ottó vált a Habsburg-ház hivatalos trónkövetelőjévé. A család hamarosan Spanyolországba költözött, Ottó Belgiumban végezte PhD tanulmányait és még az 1930-as években is abban hitt, hogy ausztriai visszatérése csak idő kérdése, hogy az osztrák nép kívánja a monarchia restaurálást. Utóbbiban amúgy nem is tévedett sokat, de a politikai események ezt nem tehették lehetővé és talán egy Habsburg restaurációs kísérletet hiúsított meg az 1938-ban bekövetkezett Anschluss, amikor Németország megszállta Ausztriát és a Német Birodalom részévé tette. Ottó ezt az aktust természetesen élesen ellenezte.

A német megszállás előtt Ottó az osztrák kancellárhoz, Kurt Schuschnigg-hoz fordult, kérve őt, hogy dacoljon Hitlerrel, amiben Ottó a egítségére lenne és visszatérne Ausztriába, hogy átvegye a kormányzást és visszaverhessék a németek ambícióit. Mint tudjuk ez nem történt meg és Németország bekebelezte Ausztriát, ami után a nácik halálra ítélték Habsburg Ottót. A monarchista osztrákokat a nácik bebörtönözték és/vagy kivégezték. Többeket koncentrációs táborba küldtek, köztük Ottó rokonait is, osztrák hercegeket. Egy birodalmi rendelet szerint, ha Ottó a németek kezére kerül, haladéktalanul ki kell végezni. A II. világháború elején Ottó Párizsban tartózkodott és az 1940-es német invázió Franciaország ellen arra késztette, hogy elhagyja a francia fővárost és Portugáliába távozzon. 1941-ben Hitler megfosztotta Ottót osztrák állampolgárságától. A teljes biztonsága érdekében Ottó végül is úgy döntött, hogy az USA-ba távozik, ahol kampányolni kezdett a szövetségesek ausztriai bombázásai ellen. Felvetette egy Dunai Föderáció ötletét a háború utáni rendezések tervei között, aminek ő lenne az uralkodója, s ezzel még Churchill is egyetértett, de Sztálin már nem. Harcolt a németek jogaiért és ellenezte a kommunista igényeket Kelet-Európára nézve.

A világháború végén Ottó visszatért Európába, Franciaországban és Spanyolországban is élt. Osztrák állampolgárságát csak 1956-ban kapta vissza, de Ausztriába még nem engedték belépni. 1961-ben lemondott osztrák trónigényéről és 48 év után, 1966-ban térthetett vissza Ausztriába.

Ottó egész életében támogatta Európa egyesülését és az Európai Uniót. 1979-1999 között az Európai Parlament tagja volt, mint a bajor Keresztényszocialista Unió (CSU) képviselője. Az 1989-es Páneurópai Piknik fővédnöke volt, ami során az osztrák-magyar határon békedemonstrációt tartottak, ami esemény mérföldkőnek számított a Vasfüggöny "átvágása", Németország egyesítése és a kommunizmus bukása szempontjából.

Az 1990-es és a 2000-es években is aktív európai közszereplő maradt, egészen 2010-ig, amikor felesége Regina elhalálozott. Ez után nem jelent meg többé a nyilvánosság előtt és 2011. július 4-én álmában hunyt el Pöcking-i lakásán. Halála után 13 napos gyászidőszak kezdődött több országban, főleg a Monarchia utódállamaiban. Július 16-án temették el Bécsben a Kapucinusok templomában. A temetési szertartást százezres tömeg nézte végig, sokan kivetítőkön. Július 17-én a Pannonhalmi Főapátságon helyezték el Habsburg Ottó szívurnáját, ami az elhunyt végakarata volt.

Moammer Kadhafi

Líbia vezetője 1969-2011 között, 1977-től "testvéri vezetője és útmutatója."
Született: 1942. június 19. Szirt, Olasz-Líbia.
Elhunyt: 2011. október 20. Szirt, Líbia. (69 évesen)

Kadhafi fiatalkorában már tisztázta nagyvonalakban azokat a nézetek, amiket egész életén át képviselt. Az 1940-es években a gyarmatosítást ítélte el és a gyarmatosító hatalmakat megvetette. Az 1950-es évek elején kezdte bálványozni, sőt példaképének tekinteni Gamal A. Nasszer, egyiptomi elnököt. Az 1956-os szuezi válságkor az Izrael ellenes tüntetések résztvevője volt. 1961-1966 között katonai képzésben vett részt, ami után Európában képezte tovább magát e területen. Később Kadhafi ezredesnek szólították, de hivatalosan e rangfokozatig sosem jutott el, csak századosig. Líbia vezetőjeként megszerezte a vezérőrnagyi rangot, de továbbra is az ezredes megszólítást kedvelte és várta el.

Az 1960-as évek végén Kadhafi kapcsolatba került a Szabad Tisztek Mozgalmával. A fiatal katonákból álló csoportot áthatotta az arab nacionalizmus szelleme és Nasszer elnök karizmája. 1967-ben a harmadik arab-izraeli háborúban Izrael hat nap alatt legyőzte az arab ellenfeleit, amit tragédiaként éltek meg a Mozgalom tagjai. Kadhafi egy puccsot kezdett tervezgetni a líbiai monarchia ellen, amire 1969-ben került sor. Idris, líbiai király Törökországban tartózkodott, amikor Kadhafiék akcióba lendültek. Vérontás nélkül képesek voltak megdönteni a királyságot és kikiáltani a Líbiai Arab Köztársaságot.

Kadhafi első intézkedése az amerikai és a brit légitámaszpontok felszámolása volt Líbiában és a külföldi olajvállalatok ténykedését is korlátozta az országban. Külkapcsolataiban a Nasszer vezette Egyiptomhoz közeledett. 1970-ben kiűzte Líbiából az olasz lakosokat, az 1980-as évektől a berbereket diszkriminálta, betiltotta a nyelvüket is. Kadhafi meghirdette a közvetlen demokráciát, amiben a helyi közösségek lényegében magukat igazgatják, népi tanácsok és közösségek révén, a legfőbb hatalom természetesen Kadhafi kezében maradt. 1975-1979 között megjelentette az ún. Zöld könyvet, ami három kötetben foglalja össze politikai nézeteit, amiben a népet, a hagyományokat és a vallást a politika és a pártok felé emeli.

Líbia ténylegesen fejlődésnek indult Kadhafi hatalomra kerülése után. Nőtt az olvasni tudók száma és a várható élettartam. A munkalehetőségek adottak voltak, a nők és feketék jogai is garantálva lettek. A jóléti állam elemei közül megvalósult az ingyenes oktatás, egészségügyi ellátás és pénzügyileg lakástámogatásokat kaphattak az emberek. A szegény régiókat tiszta vízzel látta el a kormányzat. Mindezt külföldi hitelek nélkül valósították meg, amivel Líbia adósság-mentes állam maradt. Ugyanakkor említésre méltó, hogy a belgazdaságot Kadhafi családja és/vagy az uralkodó elit monopolizálta, s a vagyonfelhalmozással nem forgott vissza a tőke a gazdaságba, amivel a szegénység csökkentése nem valósulhatott meg. A vezetőség egyre nagyobb luxusban élt, nem törődve az ország szegényeivel és a befektetések a fegyvergyártás területére koncentrálódtak, valamint a Kadhafi féle tervutasításos gazdaságpolitika érvényesült. Ennek ellenére a 2000-es években is folyamatosan nőtt az ország GDP-je, de Kelet-Líbia elmaradottságán ez nem segített.

Nasszer 1970-es halála után Kadhafi lett az arab nacionalizmus vezéralakja. Nagyszabású terve volt egy Észak-Afrikai arab állam létrehozása, ami célból több szomszédos országnak felajánlotta az egyesülés lehetőségét (Szudán, Csád, Egyiptom, Tunézia), de mindannyiszor kudarcot vallottak a tervei. Amikor ez a nagy arab állam elképzelése elbukott, ellenségesen lépett fel a környező országok ellen, s Egyiptommal kisebb háborúba is bonyolódott és Csád belharcaiba is beavatkozott. Még 1972-ben Kadhafi létrehozta az Iszlám Légió félkatonai szervezetet, ami a környező államokban tevékenykedett az iszlámiság fenntartásáért vagy eléréséért. E szervezet révén támogatta a palesztin törekvéseket Izrael ellenében.

Az 1980-as években Líbia konfrontálódott az USA-val és az Egyesült Királysággal, Kadhafit terrorizmussal hozták kapcsolatba, amerikai részről katonai támadás is érte Líbiát, majd a gazdasági és pénzügyi szankcióit Líbia ellen az 1990-es évek végére sem vonta vissza, csak 2003-ban, amikor Líbia magára vállalta a korábbi skóciai repülőgép robbantást.

Kadhafi radikalizmusa az 1990-es évektől csökkent, és noha Afrikában a népszerűsége is növekvőben volt, Líbiában egyre többen váltak a rendszer ellenségeivé, akik 1993-ban merényletet kíséreltek meg ellene és 1996-ban tiltakoztak a rezsim ellen. Kadhafi a Nyugati világgal próbálta pacifikálni a kapcsolatait, s elítélte a terrorizmust. Ezt a politikai váltást gazdasági okokra vezették vissza, Líbia nem lehetett többé adósság-mentes állam, nyugati segítségre szorult, amiért cserébe a jó viszony elengedhetetlen. A 2003-as Öbölháború után Kadhafi nemzetközi küldöttséget kért Líbiába, hogy ellenőrizzék tömegpusztító fegyvergyártását és segédkezzenek ezek leszerelésében. 2006-ra Líbia nem jelentett többé fenyegetést az USA számára.

2009-től Kadhafi politikája visszafordult és újra a Nyugat-ellenes propagandába kezdett, a NATO ellen létre akarta hozni a SATO-t (Dél-atlanti Szövetség). Ez úttal azonban nem a Nyugat gyakorolt rá nyomást, hanem a belső feszültségek szabadultak el Kadhafi ellen és 2011 januárjában az elégedetlenkedők tüntetéseket szerveztek ország szerte és februárban komolyabb megmozdulásokra került sor. Az okok elég sokrétűek, de a kezdő lökést mindenképpen a tunéziai és egyiptomi demonstrációk adták. A tüntetések Kelet-Líbiából indultak ki, s okként említik meg a vallási tényezőket, de a korrupció, az ország rossz gazdasági helyzete és az emberi jogok hiányosságai ugyan úgy közrejátszhattak az elégedetlenség felfokozódásában.

A demonstrációk hamar polgárháborúba csaptak át, és február végére Kelet-Líbia már a felkelők kezén volt, akik létrehozták Átmeneti Nemzeti Tanácsukat, egy konkuráló kormányt, amivel politikai színezetet adtak a felkelésüknek. Március közepétől a NATO katonailag is segítséget nyújtott a felkelőknek, a légtér ellenőrzését biztosította és légitámadásokkal gyengítette Kadhafi hadseregét. Májusban a Hágai Nemzetközi Bíróság elfogató parancsot adott ki Kadhafi ellen, civilek meggyilkolásáért. A felkelők és a líbiai katonaság harcai változó sikerűek voltak, de lassan a felkelők kezdtek előrenyomulni, egyre Nyugatabbra. Kadhafi végig kitartott és nem volt hajlandó lemondani, amit a tüntetők követeltek.  Augusztus 20-28-a között vívták meg a tripoli csatát, ami végén Líbia fővárosa a felkelők kezére került. Kadhafi sorsa megpecsételődött, de ekkor még ismeretlen volt a tartózkodási helye.

Októberre kiderült, hogy Kadhafi szülővárosa, Szirt közelében tartózkodik, ahol egy összecsapás során, október 20-án életét vesztette. Máig nem tisztázott, hogy a sérüléseibe halt e bele, tűzpárbajban esett el vagy egy kivégzés áldozata lett e? Miszráta városában közszemlére tették holttestét, majd október 25-én a sivatag egy ismeretlen szegletében temették el. A temetés szemtanúi és elvégzői a Koránra esküdtek meg, hogy soha nem árulják el, hogy hol nyugszik Moammer Kadhafi.

Szvetlana Joszifovna Allilujeva

Joszif Visszarionovics Sztálin lánya, memoár-szerző.
Született: 1926. február 28. Moszkva, Szovjetunió.
Elhunyt: 2011. november 22. Richland Center, Wisconsin, USA. (85 évesen)

1926-ban született és Szvetlana Sztálin néven anyakönyvezték. Nevelését egy dadusra bízták, szüleivel csak alkalmanként találkozhatott. Hat éves volt, amikor 1932-ben anyja, Nagyezsda Allilujeva öngyilkosságot követett el, habár halálának tényleges oka máig tisztázatlan, egyesek szerint Sztálin utasítására ölték meg, mások úgy vélik maga Sztálin végzett feleségével.

Szvetlana 16 évesen beleszeretett egy 40 éves filmkészítőbe, Alekszej Kapler-be, mely románc Sztálin ellenérzését váltotta ki, oly mértékben, hogy Kapler-t nem sokára Gulag-ba száműzte, hogy távol tartsa lányától. Ez után Sztálin sosem tekintett bizalommal lánya udvarlói felé. 1944-ben a 17 éves Szvetlana házassági ajánlatot kapott, Grigorij Morozov-tól, amit vonakodva ugyan, de Sztálin is elfogadott, de ő maga sosem találkozott a vőlegénnyel és a házasságukat sem törvényesítették a kérésére. 1945-ben megszületett Szvetlana és Grigorij gyermeke, Joszif, de két évre rá el is váltak egymástól. 1949-ben Szvetlana újra megházasodott, ekkor Jurij Zsdánovhoz ment feleségül. Egy év múlva lányuk született, Jekatyerina, aki születése után nem sokkal elváltak.

Sztálin mindvégig irányítani kívánta lánya életét, amiért mindent el i követett. Szvetlana nem tanulhatta azt, amit szeretett volna, márpedig ő az irodalom és az írás után rajongott, de apja ezt nem támogatta, helyette a történelmet, a történelmi és politikai gondolkodást választotta ki számára. Apja 1953-as halála után némileg felszabadult az atyai önkény nyomása alól, amit jelzett az i, hogy anyja nevét vette fel (Allilujeva) a Sztálin név helyett. 1963-ban megismerkedett egy indiai kommunistával, Brajesh Singh-el, aki Moszkvában tartózkodott ekkor, és akivel érzelmileg igen közel kerültek egymáshoz. Singh azonban súlyos beteg volt és három év múlva meghalt. Szvetlana a férjének tekintette őt, noha s Szovjetunióban hivatalosan nem engedélyezték nekik az egybekelést. Singh hamvait Szvetlana maga vitte el Indiába, ahol néhány hónapot időzött és Új Delhiben felkereste az amerikai nagykövetséget, ahol politikai menedékjogot ajánlottak fel számára, amit elfogadott és egy európai kitérővel 1967-ben az USA-ba távozott, gyermekeit hátrahagyva a Szovjetunióban. Még ebben az évben kiadta első könyvét (Twenty Letters to a Friend), ami épp az Októberi Forradalom 50. évfordulóján jelent meg.

1970-ben újra megházasodott, s ha Singh-t is számításba vesszük, akkor William Wesley Peters építész volt Szvetlana negyedik férje. Közös lányukat Olgának nevezték el és Szvetlana megváltoztatta a nevét, Lana Peters-re. Azonban ez a házassága sem volt hosszabb életű, mint a többi, így 1973-ban újra elvált. 1982-ben Olga lányával az angliai Cambridge-be utazott, ahol lányát internátusba helyezte, míg ő maga világkörüli útra indult. 1984-ben váratlanul visszatért a Szovjetunióba, ahova Olgát is magával vitte. A szovjet vezetés barátságos fogadtatásban részesítette őket. Egy későbbi sajtókonferencián Szvetlana elmondta, hogy Nyugaton egy percig sem volt szabad. A Szovjetunió beli tartózkodása alatt újra találkozott gyermekeivel, Josziffal és Jekatyerinával, de kapcsolatuk hűvös maradt. Szvetlana és Olga Grúziába, Tbiliszibe költözött, ahol Moszkva biztosított számukra lakást, autót, sofőrt és Olgának taníttatást. 1986-ban Szvetlana mégis elhagyta a Szovjetuniót és visszatért az USA-ba. Évekig nem lehetett róla hallani, az 1990-es évek elején Angliában egy öregek otthonában élt, majd Londonban és egy svájci kolostorban is megfordult. Végül ismét visszatért az USA-ba, Wisconsinba. Visszavonultságban, csendben élt tovább, amikor 2011. november 22-én vastagbél rákban elhunyt. Gyermekei közül Joszif 2008-ban meghalt, Jekatyerina Kelet-Szibériában vulkánkutató, Olga pedig az USA-ban él.

Kim Dzsongil

Észak-Korea Nemzetvédelmi Bizottságának elnöke (Észak-Korea vezetője) 1994-2011 között.
Született: Szovjet forrás szerint: 1941. február 16. Vjatszkoje, Szovjetunió. / Észak-koreai forrás szerint: 1942. február 16. Pektu-hegység, Japán-Korea.
Elhunyt: 2011. december 17. Phenjan, Észak-Korea. (70 évesen)

Kim Dzsongil születési helye és ideje vitatott, míg az észak-koreai forrás szerint a japán gyarmat, Korea félszigetén született, a szovjet források szerint Koreán kívül és csak 1945-ben jutott el Koreába, amikor a II. világháború végével az ország felszabadult. Anyját 1949-ben vesztette el, aki halálának körülményei sem tisztázottak teljesen. Arról sincs kielégítő információ, hogy Kim hol végezhette tanulmányait. A hivatalos verzió szerint Koreában, de egyesek azt valószínűsítik, hogy Kínában, mivel ekkoriban dúlt a koreai háború (1950-1953), ami oknál fogva Kína biztonságosabb helynek számított akkoriban. Kim az 1950-es években került kapcsolatba a marxista eszmékkel, amik nagy hatással voltak rá.

Az 1960-as évektől a politikában aktívan kezdett tevékenykedni és miniszteri pozíciókhoz is hozzájutott. A kommunista rendszert teljesen kiszolgálta és buzgalma oda vezetett, hogy 1974-ben az Észak-Koreát vezető apja, Kim Ir Szen utódjául jelölték. Ezzel még több befolyásra tett szert és az 1980-as években már képes volt ellenőrizni a kormányzó párt (Koreai Munkáspárt) tevékenységét, szervezetét, vagyis magát a politikát. Felvette a „kedves vezető” címét. Még apja életében személyi kultuszt kezdett kiépíteni és pozícióit növelte, erősítette. 1991-ben a hadsereg főparancsnoka lett, 1992-ben az ország belügyeiért lett felelős, vagyis ellenőrizte az egész országot. Az észak-koreai totalitárius rendszer kezdett kiforrni, akinek Kimtől eltérő véleménye volt, azt azonnal árulónak titulálták és eltávolították.

Kim Ir Szen 1994-ben meghalt, de az elnöki pozíciót ez után nem tölthette be senki, azonban Kim Dzsongil volt az ország tényleges irányítója 1994 óta. Ebben az évben az USA-val keretegyezményt írt alá, mi szerint Észak-Korea befagyasztja nukleáris programját és leszereli addigi eredményeit, cserébe amerikai segélyekért. 2002-ben az észak-koreai kormány bejelentette, hogy nem tartották be az egyezményben foglaltakat és 1994 óta nukleáris fegyvereket is előállítottak. 2006-ban sikeresen letesztelték első atombombájukat.

Az 1990-es években Észak-Korea gazdaságilag a szakadék szélére került. A Szovjetunió felbomlásával és Kína távolodásával jelentős piacokat vesztett az ország és a természeti csapások után országos éhezés vette kezdetét, ami több millió áldozattal járt és csak nemzetközi segélyezéssel tudtak ennek gátat vetni. A katasztrofális gazdasági helyzet ellenére Kim nem számolta fel a tervutasításos rendszert, mindvégig az önellátást akarta elérni, de ez irreális volt, főleg, hogy az állami bevételeket is illegális ügyletekből származó forrásokból egészítették ki.

2004-től Kim Dzsongil elhagyta „kedves vezető” elnevezését és csak a különböző tisztségein szólíthatták. 2009-ben megerősítették vezetői pozíciójában és ugyanebben az évben legkisebb fiát, Kim Dzsongun-t nevezte meg utódjának. Állítólag 2010-ben kétszer járt Kínában, majd 2011 májusában ismét, a Kína és Észak-Korea közötti barátsági szerződés aláírásának 50. évfordulójára ment el. 2011 augusztusában Dimitrij Medvegyev, orosz elnökkel találkozott Oroszországban, ami találkozó célja és témája ismeretlen. 2011. december 17-én szívelégtelenségben halt meg. Halálának hírére Kubában három napos gyászidőszakot rendeltek el, az ENSZ pedig 25 mp-es csenddel gyászolt, de ezt több ország megtagadta. December 28-án temették el, Phenjanban. A temetési menetet több százezren nézték az utcákról, s pár nappal a temetés előtt 120 kamionnyi virág érkezett Kínából.

Nem bizonyítható, csak érdekesség, hogy egy Sigemura Tosimicu nevű japán professzor szerint Kim Dzsongil már évek óta halott volt, csak egy dublőr játszotta el őt. Állítását videofelvételek és hanganyagok elemzésével próbálta alátámasztani.

Václav Havel

Cseszlovákia elnöke 1989-1992 között, Csehország elnöke 1993-2003 között.
Született: 1936. október 5. Prága, Csehszlovákia.
Elhunyt: 2011. december 18. Vlčice, Csehország. (75 évesen)

Havel értelmiségi, művelt családban nőtt fel, ami megalapozta Havel kultúra utáni vonzódását. Tanulmányai befejezése után próbált elhelyezkedni, de a csehszlovák kommunista rezsim ebben megakadályozta, "burzsoá származása" miatt. Havel végül egy színházban kapott állást, mint kisegítő munkás, de legalább színházban dolgozhatott. Színdarabokat kezdett írni, amelyek közül 1963-ban a Kerti ünnepély előadásra is került és nemzetközileg is sikert hozott Havelnek. Az 1960-as években tehát nagy lelkesedéssel egyre több darabot írt és ezeket világszerte előadták.

Az 1968-as Prágai Tavaszkor Havel az ellenállókhoz csatlakozott, de a szovjet intervenció után Havelt eltiltották a színházaktól, betiltották a Havel művek előadását az országban, ami sértettség é csalódás hozzájárult ahhoz, hogy Havel a politika felé forduljon. Ez után műveit szamizdatok formájában publikálta, azaz külföldön, a Keleti tömbön túl. Havel hamar a csehszlovák disszidensek kiemelkedő alakjává vált, ismertsége a Charta ’77 mozgalomban játszott szerepe miatt megugrott, s politikai állásfoglalása miatt többször bebörtönözték, ami közül a leghosszabb idő 1979-1983 között volt. A Polgári Fórum vezetőjeként már csak a cseh területekre terjedt ki a tevékenysége, ami mozgalom célja a demokratikus elemek egyesítése és a kommunista hatalom megdöntése volt. 1989-ben a bársonyos forradalommal ezt a cél sikerült elérni és Csehszlovákia átmenete elkezdődött a demokráciába. December 29-én a csehszlovák Parlament Havelt választotta meg az ország elnökének, majd 1990-ben az országos választások ezt megerősítették.

1991-ben Havel, Lech Wałesa és Antall József aláírták a Visegrádi Hármak (Négyek 1993-tól) regionális szervezetet létrehozó szerződést. 1992-ben a szlovákok egyre inkább a függetlenedés felé hajlottak és mikor kimondták függetlenségüket, akkor július 20-án Havel lemondott, de 1993 januárjában megválasztották az önálló Csehország elnökének. Elnöksége alatt amnesztiában részesített több bebörtönzöttet, akik a kommunista rendszer alatt kerültek fogságba. Havel hozzájárult, hogy a Varsói Szerződést feloszlassák, amit legfontosabb eredményének tekintett. 1996 végén tüdőrákot diagnosztizáltak nála (láncdohányos volt), ami után leszokott a dohányzásról. Ennek ellenére 1998-ban újraválasztották elnöki tisztségében. Havel támogatta a NATO-hoz való csatlakozást, amit Csehország 1999-ben el is ért.

2003-ban lejárt elnöki mandátuma és 2005-től az USA-ban élt és az emberi jogok területén végzett kutatómunkát. Havel rendkívüli népszerűségnek örvendett az USA-ban, konferenciákra hívták és színházi fesztivált tartottak, amit róla neveztek el és műveit adták elő. 2007-ben kiadta visszaemlékezéseit az elnökségéről (To the Castle and Back). Havel utolsó éveiben aktívan alkotott, több darabot írt és politikailag is folytatta tevékenységét, leginkább nemzetközi szervezetek keretein belül.

Élete utolsó éveire megromlott egészségi állapota, de 2011 decemberében, (a halála előtt egy héttel) még találkozott Prágában a Dalai Lámával, ahol Havel már tolókocsiban jelent meg. 2011. december 18-án vidéki otthonában, Vlčice-ben, álmában érte a halál. December 21-23 között országos gyász-időszakot hirdettek Csehországban, és december 23-án, Havel temetésének napján 10 órás gyászt rendeltek el Szlovákiában. Temetésén több ország állam- vagy kormányfője is részt vett és közel tízezren kísérték el Havelt végső útjára, akit a prágai Vinohrady Temetőben helyeztek végső nyugalomba.

Facebook: Szórakoztató történelem

<< 1 | 2 | 3 | 4 | 5 >>