A gepidák története

2018.12.16 19:37

Mint minden ókori nép, úgy a gepidák eredetéről is kevés konkrétummal rendelkezünk. Annyit tudunk, hogy a keleti germán népcsoporthoz tartozó gótoktól származtak, nyelvük igen hasonlított és őshazájuk is ugyanarra a térségre tehető. Az ókori történetíró, Jordanes szerint eredetileg Dél-Skandináviában éltek, és a II. század végén vagy a III. század elején hagyták el ezt a vidéket, és keltek át a kontinensre. Eredetmítoszuk szerint a gótok három hajóval indultak útra, közülük az utolsón érkeztek a gepidák ősei, akiket a másik két hajó utasai kigúnyoltak, gepantának, vagyis lassúnak, tunyának nevezték őket, ebből ered népük neve.

A gepidák a kontinensre érve elszakadtak a gótoktól, és a Visztula torkolatvidékén telepedtek le, új hazájukat Jordanes Gepedoius-nak nevezte. A III. század folyamán továbbálltak, majd a burgundokkal kerültek összetűzésbe, akiket legyőztek, de a Kárpátoknál a nyugati gótok (vizigótok) megállították a továbbnyomulásukat. A nomád népek törzsterületei érintkezésbe kerültek a Római Birodalom határvidékével, amiből egyre több konfliktus adódott. 269-ben a gepidák egyesítették erejüket a gótokkal és szkítákkal, hogy lerohanják a Római Birodalom balkáni területeit. A római császárok a fenyegetés mérséklése érdekében, hogy kiengeszteljék a támadókat, sokuknak engedélyezték a Balkánon történő letelepedést, viszont ettől még nem szakadt meg a római-germán ellenségeskedés, és a kisebb-nagyobb összecsapások még évtizedekig jellemezték a két szomszéd kapcsolatát.

A IV. századból rendkívül kevés feljegyzés maradt fenn a gepidákról, feltehetően azért, mert nem volt közös határuk Rómával, illetve komolyabb konfliktusba sem keveredtek a Birodalommal. A kutatók feltételezése szerint a gepidák ebben az időszakban a Kárpátok térségében, valahol a Tisza és a Dnyeszter folyók között élhettek.

Az V. század elején területeik a hunok előretörésének kereszttüzébe kerültek. A hunok jelentette fenyegetés elől sok germán népcsoport nyugatra távozott, és megpróbált területeket szerezni a Római Birodalomtól. 405-406 körül egy vandálokból, alánokból és szuevikből álló csapat átkelt a Rajnán, és lerohanta Galliát. Valószínűleg a gepidák közül is voltak, akik velük tartottak. Nem ok nélkül. 405-ben a hunok a keleti gótokat (osztrogótok) küldték a gepidák ellen, hogy behódolásra kényszerítsék őket. Mivel önszántukból a gepidák nem vetették alá magukat a hunoknak, ezért harcra került sor, mely során az osztrogótok legyőzték ellenfelüket. A legtöbb gepida elfogadta a hunok uralmát, de néhányan inkább a menekülést választották, ők lehettek azok a kalandozók, akik új szálláshelyet keresve, Gallia feldúlásában is részt vettek.

Gepida madaras ékszerek.

Azonban a maradás mellett döntőknek sem lehetett oka a panaszra. A hun uralom egyáltalán nem volt elnyomó jellegű, ugyanis a hunok évszázadok óta úgy növelték katonai erejüket, hogy a leigázott népeket az asszimiláció helyett maguk közé integrálták, nem kényszerítették őket nyelvük, hitük és hagyományaik feladására, csupán a feltétlen engedelmességet és a háborúkban való együttműködést követeltek meg tőlük, amivel a meghódított népek harcosaival növelhették seregük erejét, és a soron következő hadjárataikban együtt harcolhattak velük, ezt nevezik a „harcosok konföderációjának”. Amíg tehát betartották a hódítók feltételeit, addig a hun uralom több előnnyel járt, mint hátránnyal. A gepidák pedig készséggel engedelmeskedtek, és az elkövetkező évtizedekben a hunok oldalán vettek részt a hadjáratokban, és a háborúkban megedződött gepidák közül hamarosan kiemelkedett egy elit harcos réteg. A gepidák az uralkodójukat is megtarthatták, természetesen a hun királynak alárendelődve, de nem elnyomottként. A 440-es években Ardarik király (ural. ?-454) már Attila (ural. 434-453) egyik legfőbb bizalmasa lett, és harcosaival több hadjáratra is elkísérte a nagykirályt, így a 447-es Keletrómai Birodalom elleni támadására is. A rómaiaktól zsákmányolt rengeteg kincset a hunok nem csak maguknak tartották meg, hanem többek között a gepidákkal is megosztoztak, akik gazdagodásával létrejöhetett egy igen tehetős arisztokrata réteg is, akik díszes ruhákban és drága ékszerekben járhattak, amire előtte nemigen volt példa.

451-ben a gepidák jelen voltak a hun korszak legnagyobb csatájában is, a galliai Catalaunum mezején. A római és vizigót csapatok ellen vívott véres ütközetben Ardarik vezető szerephez jutott, azonban a hunok előretörését a rómaiak sikeresen megállították, a gepidák pedig a hunokkal egyetemben rengeteg harcost veszítettek. 452-ben a hunok még feldúlták Észak-Itáliát, de a következő évben Attila váratlan halála megroppantotta a hatalmas birodalmat, három fia között szinte azonnal vetélkedés kezdődött a hatalomért. Ugyanakkor az addig behódoltatott népek is mozgolódni kezdtek, mivel Attila halála után már nem kívánták a nagykirály fiait is szolgálni, hanem függetlenedni akartak. Ardarik a lázadók élére állt, akihez csatlakoztak a szarmaták, a szuevik és a rugii-k is, míg az osztrogótok Attila fiait támogatták. 454-ben a két tábor között a pannóniai Nedao folyó mentén került sor az összecsapásra, ahol Attila fiai vereséget szenvedtek, a birodalom pedig végérvényesen felbomlott, és a hunok kiszorultak Közép-Európából (erről bővebben itt olvashatsz).

A hunok elvonulását követően a gepidák meghatározó erővé váltak a Keleti-Kárpátok régiójában, ahol a mai Erdély területét, az akkori római Dacia provinciát vonták fennhatóságuk alá. Jelentős számban maradtak még velük hunok és szarmaták is, akikkel akár fegyveres úton is elfogadtatták uralmukat, ám amikor rendeződött a viszonyuk, hunok is bekerülhettek a gepida elitbe. A keletrómaiaknak megüzenték, hogy a béke fejében évenkénti adófizetést („ajándékot”) követelnek tőlük, amit a Birodalom teljesített is, ez is jól jelzi a gepidák megnövekedett erejét. Közben viszont az osztrogótok is elhagyták a hunokat, és birtokba vették Pannóniát, a gepidáktól nyugatra eső területeket. A két nép közötti összeütközés elkerülhetetlen volt, s noha a gepidák magukénak tudhatták a szarmaták, a szuevik és szkirii-k szövetségét, valamint a Keletrómai Birodalom támogatását, 469-ben a boliai csatában mégis vereséget szenvedtek. Az osztrogótok számára szükséges volt a gepidák megregulázására, hogy a nagyobb haszonnal kecsegtető Itália felé terjeszkedhessenek. 473-ban ki is vonultak Pannóniából, hogy feldúlják Itáliát, mire a gepidáknak alkalma nyílt délnyugati irányba kitolni határaikat, és elfoglalták a Száva partján fekvő Sirmiumot (ma: Szávaszentdemeter, Szerbia). Sirmium stratégiailag igen jelentős település volt, ahonnan jól ellenőrizhető volt a folyami és szárazföldi közlekedés, ugyanis a város mellett haladt az Itáliát a Balkánnal összekötő római úthálózat. Sirmium csakhamar a Gepida Királyság központjává vált.

Paczka Ferenc: Attila halála, 1855.

A V. század második felében jelentős hatalmi átrendeződés ment végbe a régióban. 476-ban összeomlott a Nyugatrómai Birodalom, miután Odoaker letaszította trónjáról Romulus Augustulust (ural. 475-476), és meghódította Itáliát, ahol germán királyságot hozott létre. Évekig nem került sor konfliktusra közte és a keletrómai császár között, sőt Odoaker (ural. 476-493) a császár alattvalójának tartotta magát, bár ez inkább gesztusértékű volt, semmint tényleges alávetettség. A keleti császár, Zénón (ural. 474-491) viszont gyanakvással tekintett Odoaker hatalmának növekedésére, amit egyre fenyegetőbbnek talált. Nem tévedett, ugyanis Odoaker kapcsolatban állt a Zénón uralmára törő Flavius Illusz tábornokkal, és katonai segítséget is nyújtott neki, amikor megtámadta a rómaiak balkáni területit. 487-488-ban határvillongásra került sor, de Zénón nem hagyta annyiban a dolgot, 489-ben rávette az osztrogótok királyát, Nagy Theuderiket (ural. 475-526), hogy döntse meg Odoaker uralmát Itáliában.

Mindezen események a gepidákra is kihatottak, akik nagyon is tisztában voltak a rájuk leselkedő veszélyekkel. Theuderik itáliai sikere esetén az osztrogótok ereje aggasztó mértékben megnövekedne, ezért a gepidák igyekeztek megakadályozni, hogy a gótok eljussanak Itáliába. Csatára került sor, a gótok nehezen ugyan, de megverték a gepidákat, amivel megnyílt előttük az út Itáliába. A gót sereg így is erős maradt, és sikerült megdönteniük Odoaker uralmát, majd elfoglalták egész Itáliát. Viszont nem felejtették el a gepidák orvtámadását, ezért az itáliai harcok után ellenük fordultak. Theuderik tisztában volt vele, hogy a gepidák felett nem arattak döntő győzelmet, és azt is csak súlyos harcok árán sikerült kivívniuk, így egy erős Gepida Királyság léte a birodalma hátában mindenképpen fenyegetést jelentett. Félő volt ugyanis, hogy a gepidák néhány éven belül újra megerősödhetnek, és azt sem lehetett kizárni, hogy a keletrómaiak szorosabb kapcsolatot építenek ki velük, s egy napon talán őket küldik Theuderik ellen, mint ahogy tették ezt a gótokkal Odoaker esetében. Theuderiknek tehát mindenképpen erőt kellett demonstrálnia, ami jelzésértékkel bír Konstantinápoly számára, hogy maradjon távol az itáliai ügyektől. 504-ben végül sor került az újabb ütközetre a gepidák és az osztrogótok között, utóbbiak pedig fényes győzelmet arattak, és könnyedén visszafoglalták Sirmiumot, valamint Pannóniát is ismét birtokba vették.

Gepida ékszerek. Felső és jobb szélső a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből, bal szélső romániai reprodukció.

Sirmium elvesztése súlyos érvágást jelentett a gepidák számára, amit mindenképpen orvosolni akartak, ezért a gótok ellenében Konstantinápolyhoz kezdtek közeledni. Utóbbi viszont szintén aggasztó helyzetben volt. Keleten elhúzódó háborút vívott a Szásszánida Birodalommal, ami teljesen kimerítette a kincstárát és lekötötte a hadseregét, olyannyira, hogy még a Balkánról is ki kellett vonnia a csapatait, hogy Keletre csoportosítsa át, ami viszont kiszolgáltatottá tette a balkáni területeit a betörő szláv és bolgár népeknek, sőt a támadások miatt már a főváros, Konstantinápoly megerődítéséhez is hozzáfogtak. Ebben a helyzetben elképzelhetetlen volt, hogy a keletrómaiak bármilyen segítséget nyújthatnának a gepidáknak. Ezt jelezte az a gesztusuk is, hogy Konstantinápoly 510-511 környékén elismerte Sirmium átadását a gótoknak, tekintve, hogy eddig a város és környéke jogilag a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, még ha ténylegesen nem is tudta a római uralmat érvényesíteni felette. Noha a Keletrómai Birodalom és a Gepida Királyság közötti békés viszony látszólag továbbra is fennmaradt, és Konstantinápoly megszakítás nélkül folyósította az éves adót a gepidáknak, ez nem akadályozta meg utóbbiakat abban, hogy kihasználják déli szomszédjuk szorongatott helyzetét, és 517-ben be ne törjenek Illíriába, miután egészen Görögországig nyomultak, ahol fosztogattak, raboltak és pusztítottak, nagymértékben kiegészítve a Keletrómai Birodalomtól szerzett bevételeiket.  

526-ban elhunyt Theuderik, és a gepidák megpróbálták kihasználni az osztrogótok pillanatnyi meggyengülését, s 528 körül megkísérelték visszafoglalni Sirmiumot, de elszámították magukat, ugyanis a nagykirály halála nem változtatott a gótok erején, ezért azok könnyedén megállították őket. 530-ban a gepidák ismét Illíria felé fordultak, de ott a bizánci erők (állítólag Attila hun király unokája vezetésével, akiről bővebben itt olvashatsz) visszaverték a támadásukat.

Mindeközben a Keletrómai Birodalomban ambiciózus uralkodó került hatalomra. I. Jusztinianosz (ural. 527-565) nagyratörő álma volt, hogy visszahódítsa a szétesett Nyugatrómai Birodalom területeit, ezért 533-ban grandiózus hadjáratot indított nyugatra, és miután Észak-Afrikát sikeresen visszafoglalta a vandáloktól (róluk bővebben itt olvashatsz), 535-ben az osztrogótok uralma alatt lévő Itália felé fordította hadait, ahol eluralkodott a Theuderik halála utáni belső válság. Theuderiket a tízéves unokája, Athalarik (ural. 526-534) követte a trónon, a régense az anyja lett, de 534-ben a fiú halálra itta magát. Aztán felbukkant Theuderik unokaöccse, Theodahad (ural. 534-536), de ő sem volt képes úrrá lenni a válságon és ellenségeskedésen. Ezt a helyzetet használták ki a bizánciak, és délről támadást indítottak Szicília és Itália ellen, ráadásul a frankok is mozgolódni kezdtek, és a bizánciakkal egy időben északról betörtek Itáliába. A háború Itáliáért közel két évtizedig zajlott, ezalatt az Osztrogót Királyság végzetesen meggyengült, erőiket fokozatosan visszavonták a Királyság távolabbi területeiről, mint Pannónia, és Itáliában koncentrálták őket, hogy a központi területeket védelmezzék, de a háború végén a Királyság mégis összeomlott. A gepidák kaptak is az alkalmon, és a Dunáig terjeszkedtek, valamint 536-ban visszafoglalták a rég áhított Sirmiumot, ami ismét királyságuk fővárosa lett.

A Gepida Királyság legnagyobb kiterjedése a VI. század közepén.

Amíg az osztrogótok csillaga leáldozóban volt, addig egy másik felemelkedőben, a langobárdoké. Ez a germán nép új szereplőként jelent meg a Duna-medencében, amikor birtokba vette a magára hagyott Pannóniát, és területeik határosak lettek a gepidáékéval és az osztrogótokéval. Jusztinianosz hadjárata még javában folyt a gótok ellen, amikor hírét vette a langobárdok felbukkanásának, és attól tartott, hogy esetleg megindulhatnak Itália felé, de azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a gepidák és a frankok is hasonlóan cselekszenek majd, amikor megérzik, hogy az osztrogótok királysága a végsőket rúgja, és úgy dönthetnek, ők is területeket akarnak szakítani a tetemből. Jusztinianosz, hogy elkerülje a három potenciális fenyegetést jelentő nép együttes támadását, 546-ban követeket küldött a langobárdokhoz, hogy megvásárolja szövetségüket, és arra használja fel őket, hogy feltartóztassák a frank és gepida törekvéseket. A langobárdok készséggel fogadták a bizánciak ajánlatát, amivel aranyat, katonákat és területeket is kaptak. A bizánciak számítása bevált, a langobárdok és a gepidák közötti feszültségek egyre erősödtek, mire 548-ban mindkét nép követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a másik ellenében megnyerje a császár bizalmát és segítségét. A gepidák nem tudták, hogy Jusztinianosz már rég a langobárdok mellett kötelezte el magát, 549-ben pedig a bizánci-langobárd sereg megtámadta a gepidákat, akik a túlerő nyomása alatt megadták magukat, és lemondtak Daciáról és a Duna menti városokról, kivéve Sirmiumot. A bizánciak biztosítva a hátukat, újra Itáliára és a gótokra koncentrálhattak, a langobárdok viszont továbbra is ellenségesen viszonyultak a gepidákhoz. 550-ben kis híján újabb háborúra került sor a két nép között, de egy napfogyatkozás megfutamította a szembenálló seregeket, a harcosokat még a vezéreik sem tudták maradásra bírni.

A gepidák nem feledték el, hogy Konstantinápoly cserben hagyta őket, és bosszúból szabad prédának nyilvánították a szomszédos bizánci területeket. 551-ben megszerezték a kutrigurok és a szlávok szövetségét, akik közül több ezret „átdobtak” a Dunán, hogy Illíriát fosztogassák, ezzel okozva bosszúságot a bizánciaknak, akik továbbra is Itáliában voltak lekötve. Konstantinápoly, hogy megszűntesse a gepidák okozta fenyegetést, ismét a langobárdok segítségéért folyamodott, akik 552-ben az asfeldi csatában súlyos vereséget mértek a gepidákra, békére kényszerítve őket mind Bizánccal, mind a langobárdokkal. A sorozatos vereségeket követően a gepidák hatalmi pozíciója kritikus mértékben meggyengült, és nem voltak képesek többé portyákat vezetni a bizánci területekre, sőt Konstantinápoly rákényszerítette őket, hogy a langobárdokkal együtt katonai támogatást nyújtsanak az osztrogótok ellen Itáliában, akiket végül 553-ban legyőztek, a félsziget pedig újra római, illetve bizánci uralom alá került.

Szentes-Berekháton egy VI. századi gepida temetőből előkerült bizánci sisak.

A gepidák évekig nem tudtak felépülni a vereségből, de amint sikerült erőre kapniuk, 565-ben megkísérelték a maguk oldalára állítani Bizáncot, hogy támogasson egy langobárdok ellen intézendő támadást. Az új császárnak, II. Jusztinosznak (ural. 565-574) felajánlották, hogy a katonai szövetségért cserébe átadják neki Sirmium városát, amely ajánlatot a császár el is fogadott. A bizánciak segítettek a gepidáknak a langobárdok elleni harcukban, amiért Jusztinosz követelte is jussát. A gepidáknak viszont eszük ágában sem volt lemondani a városról, a hadi segélyt örömmel fogadták ugyan, de Sirmium átadását késleltették, sőt végül meg is tagadták, ami ellen Bizánc nem tudott mit tenni, mivel, ha elhúzódó háborúba a gepidákkal egy városért a gepidákkal, akkor kiszolgáltatottá tenné itáliai területeit a langobárdoknak, akik esetleg kihasználnák a kínálkozó lehetőséget, és megszállnák az értékes területet. Jusztinosz nem tett tehát semmit, tudta, hogy a gepidák még eljönnek hozzá Konstantinápolyba, amire nem is kellett olyan sokáig várnia.

Az 550-es évek végén felbukkant egy addig ismeretlen nép keletről: az avarok (róluk bővebben itt olvashatsz). Konstantinápoly már akkor felvette velük a kapcsolatot, amikor még a Kaukázus és a Fekete-tenger között jártak, s meggyőzte őket, hogy évjáradék fejében intézzenek támadásokat a fenyegetést jelentő népek ellen, mint a dél-orosz sztyeppéken élő szláv törzsek, vagy később a frankok ellen. Az avaroknak jól jött a bizánci arany, de állandó szálláshelyre és termőföldekre is szükségük volt, hogy letelepedhessenek. Először a Balkánon próbálkoztak, de onnan a bizánciak elűzték őket, majd Germánia felé vándoroltak, ahol viszont a frankokkal kerültek összetűzésbe. A frankok területei elleni avar portyák a Kárpátokon túlra is kiterjedtek, így a langobárdok is felfigyeltek a jövevényekre, és meglátva bennük a lehetőséget, szövetséget ajánlottak nekik ősellenségeik, a gepidák ellen. Az avarok viszont nagy árat szabtak a szövetségért cserébe: ha legyőzik a gepidákat, akkor maguknak követelik azok összes területét. A gepidák tudomást szereztek a szerveződő langobárd-avar összefogásról, és 567-ben Cunimund gepida király (ural. 560-567) ismét követeket küldött Konstantinápolyba, hogy segítséget kérjen a császártól, cserébe újfent felajánlotta Sirmium városát. Sovány áldozat volt ez, hiszen egy korábbi megállapodásuk értelmében a város így is Bizáncé kellett volna, hogy legyen. A gepidák most ígéretet tettek, hogy ténylegesen átadják a várost Bizáncnak, de Jusztinosz nem hitt többé a szószegő gepidáknak, nem segített rajtuk, inkább teljesítette a langobárdok kérését, akik azt kérték tőle, legyen semleges az elkövetkező konfliktusban. Ez amúgy is jobban kedvezett Konstantinápoly érdekeinek, ha a gepidák vereséget szenvednek, úgysem lesznek képesek megtartani Sirmiumot, így Bizánc katonai erőfeszítés nélkül juthat az áhított városhoz.

VI. századi gepida edények, Szőreg, Kétegyháza.

567 kora nyarán végül kitört a háború a langobárdok, az avarok és a gepidák között, amit Bizánc nagy várakozásokkal szemlélt a távolból. A Gepida Királyságot két irányból támadták, északról a Kárpátok-Duna vonalánál betörtek az avarok, míg eközben a langobárdok délnyugatról, a Duna-Száva felől támadtak. A gepidáknak esélye sem volt a túlerővel szemben, s vereségük katasztrofális volt, Cunimundot maga a langobárdok királya, Alboin (ural. 560-572) ölte meg a csata hevében, majd ivóüstöt készíttetett a koponyájából. A gepida király lánya, Rosamund fogságba került, és Alboin magával hurcolta királyságába. Az összeomlás közepette a bizánciak elfoglalták Sirmiumot, ugyanakkor számos gepida menekültet is befogadtak birodalmukba. A vereség és a király halála után a Gepida Királyság összeomlott, az egyezség értelmében pedig a gepida területeket az avarok szisztematikusan az uralmuk alá hajtották.

A háború egyértelművé tette, hogy egy új hatalom van felemelkedőben: az avaroké, akiknek ebben a csatában sokkal nagyobb szerep jutott a győzelem kivívásában, mint a langobárdoknak. Az avarok a térség meghatározó hatalmi pólusává váltak, míg a gepidák szétszéledtek, akik nem Bizáncba, azok a langobárdokhoz menekültek, de a legtöbben maradtak és folytatták életüket az avar uralom alá került Kárpát-medencében, s jelenlétük egészen a VII. század közepéig kimutatható, sorsuk viszont mindegyikőjüknek közös volt, néhány évtizeden belül asszimilálódtak új hazájuk népességébe.

A langobárdok szembenézve a realitásokkal, hogy nincs esélyük az avarokkal szemben, inkább kivonultak a Kárpát-medencéből, helyette Itália felé fordultak, és jelentős területeket foglaltak el Bizánctól, majd megalapították az Itáliai Királyságot. Alboin feleségül vette Rosamund hercegnőt, akinek el kellett viselnie királyi férje kegyetlenségeit, többek között arra kényszerítette, hogy apja kifőzött koponyájából igyon. Végül a gepida hercegnő megelégelte férje bánásmódját, és meggyilkoltatta, egyúttal beteljesítve bosszúját apjáért és a gepidákért. Rosamund aztán a merénylőkkel a bizánciak kezén lévő Ravennába menekült, és a császár védelme alá helyezte magát, ahol viszont nem sokkal később egy szerelmi háromszögbe kerülve szeretője öngyilkosságba kényszerítette. Halálával végleg megszakadt a gepida uralkodói vérvonal.

V-VI. századi előkelő (valószínűleg királyi) sírlelet, övcsatok, lábbeli, kardok, lószerszámok díszei.

Olvass tovább: Vandálok, Avarok, Attila fiai, Székelyföld története I., II., III.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

Kiss P. Attila [2015]: "...ut strenui viri..." - A gepidák Kárpát-medencei története, Szegedi Középkorász Műhely és SZTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának Medievisztika Alprogramja.

https://en.wikipedia.org/wiki/Anastasius_I_Dicorus
https://en.wikipedia.org/wiki/Athalaric

https://en.wikipedia.org/wiki/Avar_Khaganate
https://en.wikipedia.org/wiki/Cunimund
https://en.wikipedia.org/wiki/Gepids
https://en.wikipedia.org/wiki/Gothic_War_(535%E2%80%93554)
https://en.wikipedia.org/wiki/Justin_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Justinian_I
https://en.wikipedia.org/wiki/Lombard%E2%80%93Gepid_War_(567)
https://en.wikipedia.org/wiki/Odoacer
https://en.wikipedia.org/wiki/Rosamund_(wife_of_Alboin)
https://en.wikipedia.org/wiki/Theodahad

Téma: A gepidák története

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása