Blog

A Vörös Khmer története

2020.04.02 19:18

Előzmények

Az Indokínai-félsziget déli részén elterülő Kambodzsa egy meglehetősen kevert népességű ország. Lakosságának többségét a khmer nép alkotja, akiknek az ősei négyezer évvel ezelőtt érkeztek Délkelet-Ázsiába. A IX. században csaknem az egész Indokínai-félszigetre kiterjesztették uralmukat, amivel létrejött a Khmer Birodalom. A hatalmas állam hatszáz éven át virágzott, s gazdasági és kulturális téren is túlszárnyalta a környező népek államait. A XIV. századtól lassú hanyatlás vette kezdetét, területei megcsappantak, míg a XVI. század közepére a mai ország méretére zsugorodott, és 1863-ban jutott a hanyatlás végső stádiumába, amikor függetlenségét elveszítve, francia gyarmati uralom alá kerülve Francia Indokína része lett egészen 1953-ig.

A második világháború idején, 1941-ben a japánok megszállták Francia Indokínát, így Kambodzsát is. A háború vége felé, 1945 márciusában a japánok bíztatására Kambodzsa kikiáltotta függetlenségét, de a szövetségesek győzelmét követően, 1945 októberében a franciák visszaállították hatalmukat. A világháborús károk azonban kimerítették a francia gazdaságot, és a távoli gyarmati jelenlét fenntartása költségessé vált, főleg aközben hogy az indokínai nemzetek mindinkább önállósodásra törekedtek. Végül a helyzet megoldására összehívott Genfi Konferencián, 1954-ben mondták ki Indokína országainak a függetlenségét.

A volt francia gyarmat: Indokína utódállamai.

A fiatal államnak bel- és külpolitikai kihívásokkal is szembe kellett néznie. Kambodzsa igyekezett tömbön kívüli ország maradni, és a hidegháborús helyzetben se a Szovjetunió, se az USA felé nem elköteleződni, ennek érdekében 1955-ben a miniszterelnök, Norodom Szihanuk kinyilvánította az ország semlegességét. A szomszédos Vietnámban kirobbant belháború viszont azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konfliktus átterjedhet Kambodzsára is. A gyengekezű vezetés ráadásul elkövette azt a hibát, hogy 1966-tól engedélyezte a(z) (Észak-)Vietnámi Néphadseregnek, hogy utánpótlási útvonala Kambodzsa területén haladhasson át, sőt később a Viet Kong (dél-vietnámi kommunisták hadereje) és a Vietnámi Néphadsereg is bázisokat létesített a „semleges” Kambodzsa keleti területein. Arra számítottak, hogy ott az amerikaiak nem érhetik el őket, de rosszul számoltak, ugyanis 1969-1970 között az amerikaiak bombázni kezdték Kelet-Kambodzsát.

A kommunizmus Kambodzsában

A kommunista eszmék az 1930-as években jelentek meg Kambodzsában, elsősorban a vietnámiak terjesztésével, olyannyira, hogy önálló kambodzsai kommunista szervezetről 1951-ig nem is beszélhetünk, ekkor alakult meg ugyanis a Khmer Népi Forradalmi Párt. Az 1954-es Genfi Konferencia idején a kommunisták nagy befolyással bírtak a vidéki lakosság körében, az ország függetlensége után viszont sokan közülük Vietnámba emigráltak. A Kambodzsában maradtak politikai pártot alapítottak, és legális keretek között akartak részt venni az ország irányításában.

Norodom Szihanuk miniszterelnök (1941-1955 között király) gyanakvással tekintett a kommunistákra, akik felett nem volt befolyása. Szihanuk nem titkoltan egyeduralomra törekedett Kambodzsában, és ebben a céljában a kommunisták csak gátolták. Fokozatosan épült ki az egypárti kormányzás, miközben ellehetetlenítették, majd illegalitásba kényszerítették a kommunistákat, akik között két eltérő álláspont alakult ki a Szihanuk-rendszerhez való viszonyulás tekintetében. Az egyik szerint Szihanuk kellően távol tartható a jobboldali ideológiától, sőt akár még meg is győzhető a baloldali célok támogatására, míg a másik oldal szerint teljesen el kell határolódniuk a Szihanuk-rezsimtől, és mihamarabb el kell mozdítani a miniszterelnököt a hatalomból. (Szihanuk az egyszerűség kedvéért az összes baloldali csoportot vörös khmereknek nevezte, s később a kommunista mozgalom a magáévá tette ezt a jelzőt, majd félelmetes tartalommal töltötték azt fel.)

Norodom Szihanuk az 1940-es évek végén.

Párhuzamosan a kambodzsai eseményekkel, az 1950-es években, Párizsban is megalakult egy khmer kommunista mozgalom. A francia fővárosban fiatal baloldali kambodzsai diákok szervezték meg saját mozgalmukat, ami szervezetileg teljesen független volt az anyaországi kommunista párttól. A párizsiak úgy vélték, hogy az otthoni kommunisták túlságosan a vietnámi párt befolyása alatt állnak, de a kambodzsai kommunisták sem lelkesedtek egyöntetűen a párizsi diákokért, akik Franciaországban ismerkedtek meg a marxista eszmékkel, és kevés kötődésük volt Kambodzsához, ezért nem lehettek tisztában annak politikai, gazdasági és társadalmi viszonyaival. A párizsi diákok a kezdetektől feltétlen engedelmességet és fegyelmet követeltek meg tagjaiktól, a hatalomátvételt pedig radikális eszközökkel tartották elérhetőnek, forradalommal. Létrehozták a Khmer Diákok Egyesületét, aminek mintegy kétszáz párizsi illetékességű diák volt a tagja, és magában foglalt nacionalista és baloldali elemeket is. Az Egyesületen belül létezett egy titkos társaság, akik a radikális kommunista nézeteket képviselték, ez volt a legbelsőbb kör, vagyis a Marxista Kör (Cercle Marxiste), amelynek tagja volt Pol Pot is (eredeti nevén Szaloth Szár). A franciák 1953-ban betiltották az Egyesületet, de 1956-ban újraalakult, Khmer Diákok Uniója néven, a Marxista Kör ezen belül is létezett.  

Pol Pot (Szaloth Szár) egyszerű asztalosinasként ösztöndíjjal került Párizsba, ahol megismerkedett a baloldali eszmékkel. 1953-tól Kambodzsában tevékenykedett, összekötő személy volt a legális kommunista pártok és a földalatti kommunista mozgalmak között. A párizsi diákok egyre aktívabban vettek részt a kambodzsai kommunista mozgalom tevékenységében, 1960-ban a Népi Forradalmi Pártot átnevezték Kambodzsai Munkáspárttá, amivel nyomatékosították a vietnámi szervezetektől való különállásukat. 1963-ban Tou Szamuth főtitkár gyanús körülmények között eltűnt (valószínűleg meggyilkolták, de a mai napig kérdéses, hogy Szihanuk vagy Pol Pot emberei végeztek vele). Szamuth helyét a párt főtitkári pozíciójában Pol Pot vette át, s csakhamar híveit is kulcspozíciókba helyezte, a régi motoros funkcionáriusokat szisztematikusan eltávolították, akikről azt gondolták, hogy túlságosan elkötelezettek a vietnámiak felé. Ezzel a párizsi diákok megszerezték a párt feletti irányítást, megfogalmazták a kommunizmus kambodzsai ideológiáját, s elítélték a Hruscsov képviselte szovjet „revizionista” eszméket.

Mivel Kambodzsa lakosságának többsége vidéken élt, a kommunisták elsősorban erre az embertömegre próbáltak támaszkodni, és megnyerni őket, ezért elhatárolódtak attól az alapvető marxista elmélettől is, ami szerint a városi munkásság lehet a katalizátora a szocialista forradalomnak, ezt a szerepet inkább a vidéki lakosságra testálták. Ez a nézetük annyira radikalizálódott, hogy a városlakókat később kollektíven az állam ellenségeivé kiáltották ki. A vidéki társadalom maguk mellé állítására valóban reálisabb esélyük volt, ugyanis Kambodzsában évszázadok óta kíméletlenül kizsákmányolták a falusi közösségeket: mértéketlen terménybeszolgáltatás és adóterhek. A vidék fejlődésére nem volt lehetőség, elmaradottságuk a XX. század közepén is drasztikus volt, a függetlenség után a hitelekből finanszírozott modernizáció alig érintette a vidéki területeket. Villanyhálózat, vízvezetékrendszer, kórházak és iskolák ritkaságszámba mentek, voltak olyan közösségek, ahol ókori viszonyok között éltek az emberek. A tanulatlan, egyszerű életet élő vidéki lakosság ideális táptalaja lett a kommunista eszméknek, főleg, hogy vidéken - a fenti okokból kifolyólag - a kormányzat támogatottsága elenyésző volt.

Hatalmi játszmák

1963-tól a Szihanuk-rezsim még autokratikusabb lett. Szihanuk kikényszerített a Nemzetgyűlésben egy olyan alkotmánymódosítást, amellyel határozatlan ideig lehetett az ország elnöke. A kormány ezután úgy kívánta bebetonozni hatalmát a baloldalon is, hogy a vezető politikusait rábírta, írásban ismerjék el, hogy az ország egyedüli vezetője csakis Norodom Szihanuk lehet. Ezt Pol Pot és társai nem voltak hajlandóak megtenni, ezért 1963 nyarán elhagyták a fővárost, Phnom Penht. A legtöbben nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni, ezért kényszerűségből behódoltak a rezsim akaratának, de ettől függetlenül is állandó rendőri megfigyelés alá kerültek.

Pol Pot és a vezető kommunisták egy része vidéken talált menedéket (amit a felszabadított területeknek hívtak), ahol felállították a lázadók bázisát, és a rezsim elleni fegyveres harcra készültek. Kambodzsa északkeleti régiójában rendezték be központjukat, ahol a khmer lakosságon kívül más etnikai csoportok is éltek, őslakosok, akiknek összefoglaló neve khmer loeuk. Etnikai kisebbségként a khmer loeuk a kormány atrocitásainak szenvedői voltak: áttelepítések és erőszakos asszimiláció. Ebből kifolyólag készséggel csatlakoztak a kommunistákhoz, akikkel vállvetve készek voltak fegyvert fogni a kormány ellen, így értékes szövetségeseivé váltak Pol Potnak. Erősítették az újoncok marxista képzését is és szigorították a párttagság feltételeit, ami immár csak a tanulatlan szegényparaszti sorból származók előtt állt nyitva, míg a pártot tanult, akár egyetemi végzettséggel is rendelkező „középparaszti” sorból származók irányították (Pol Pot is ilyen volt). Ezzel egy intellektuális szakadék jött létre a pártvezetés és a párttagság között.

Az akkor még Szaloth Szár-nak ismert Pol Pot fiatalkorában.

Pol Pot 1965-ben látogatást tett Észak-Vietnámban, majd éveket töltött el Kínában, ahol nagy hatást tett rá a „Kulturális Forradalom” és maga Mao Ce-tung, s véglegessé vált elidegenedése a Szovjetuniótól. 1966-ban a pártot átnevezték Kambodzsai Kommunista Párttá.

Miután a Vörös Khmer stabilizálta hatalmát a „felszabadított területeken”, az 1960-as évek második felétől még erőteljesebb felkészülés vette kezdetét a forradalomra és a fegyveres harcra. Noha Észak-Vietnám a szövetségesük volt, Hanoi igyekezett visszatartani őket a felkeléstől, mivel a vietnámi háború sikerét veszélyeztette volna egy destabilizálódott Kambodzsa, és emiatt a felkelés elhalasztását kérték Pol Pottól. A Vörös Khmer vezetése viszont egyre türelmetlenebb volt, 1968-ban megalakult a hadseregük (Kína által küldött tanácsadó tisztek segítségével), és figyelmen kívül hagyva Észak-Vietnám aggályait, megindították nemzeti forradalmukat a Szihanuk-rendszer ellen. A vietnámiakat meglepte a hirtelen döntés, de ennek ellenére támogatásukról biztosították a Vörös Khmert. A harcok elhúzódtak, de a Szihanuk-rezsim gyenge próbálkozása, hogy megfékezze a forradalmat kevésnek bizonyult, a hadsereg brutális fellépése (és a fentebb említett életkörülményekre visszavezethető okok miatt) tízezrek, főleg vidéki lakosok álltak a Vörös Khmer mellé.

Szihanuk évekig a bal- és jobboldal között lavírozott, habár politikai beállítottsága és retorikája jobboldali volt, próbált kedvezni a baloldalnak is, és Észak-Vietnámmal is jó kapcsolatokat ápolt. A vietnámi háború idején szemet hunyt afelett, hogy Viet Kong katonákat állomásoztatnak és képeznek ki Kambodzsában, rizst adott el Hanoinak és tárgyalt a Viet Kong számára szállított fegyverek befogadásáról is. Mindez viszont kiváltotta a nacionalista jobboldali politikusok ellenszenvét, akik idővel Szihanuk ellen kezdtek szervezkedni. Amikor a Vörös Khmer harcot indított a rezsim ellen, a jobboldali nacionalisták is mozgásba lendültek, hogy megdöntsék az elnök hatalmát. Vezetőjük Lon Nol miniszterelnök az amerikaiakkal is felvette a kapcsolatot, támogatásukat kérve a puccshoz. Máig nem tisztázott, hogy az amerikai hadsereg vagy a CIA mennyire folyt bele az ügybe, de tanácsadóik mindenképpen ott voltak Lon Nol mögött.

Szihanuk hivatalos látogatáson Kínában, 1956-ban. A jobbján Mao Ce-tung.

1970 márciusában Szihanuk hivatalos útra indult Európába, a Szovjetunióba és Kínába. Távollétében Phnom Penhben Vietnám-ellenes tömegtüntetésre került sor. Kezdetben Szihanuk támogatta a demonstrálókat, azt remélve, hogy Moszkva és Peking majd nyomást gyakorolnak Észak-Vietnámra, hogy csökkentse kambodzsai katonai jelenlétét, amit politikai győzelemként használhatna fel, és stabilizálhatná pozícióját Kambodzsában. Lon Nol kihasználva a kínálkozó lehetőséget a tüntetések élére állt, hatálytalanított több Észak-Vietnámmal kötött megállapodást, majd március 15-én ultimátumot intézett Hanoihoz: amennyiben nem vonja ki a vietnámi erőket Kambodzsából, katonai erőt vetnek be ellenük. A tüntetések a következő napon is folytatódtak, 18-án pedig a Nemzetgyűlés megvonta a bizalmat Szihanuktól, amivel eltávolították az elnöki székből, helyét a Nemzetgyűlés elnöke, Cseng Heng foglalta el, de csak névlegesen, a tényleges hatalom Lon Nol kezébe került. A puccs megdöntötte Szihanuk hatalmát, és október 9-én eltörölte a monarchiát, s kikiáltották a Khmer Köztársaságot.

A Vörös Khmer nem igazán volt hatással az eseményekre, nem avatkozott be, inkább a kivárást választotta a hatalmi harcban, és megpróbált előnyt kovácsolni a politikai válságból. Szihanuk Pekingben maradt, és Kína sugallatára a kommunistákhoz fordult segítségért, akikkel emigráns kormányt alakított, aminek névlegesen a vezetője lett, de a kormányt valójában a Vörös Khmer irányította (Pol Pot nem vállalt tisztséget az új kormányban, a háttérbe vonulva kivárt). Szihanuk rádióüzenetben szólt a lakossághoz, s a Lon Nol elleni felkelésre és a kommunisták támogatására szólított fel. A Vörös Khmer eközben tárgyalásokat folytatott a vietnámiakkal, és a hadseregük bevonulását kérték tőlük. Kambodzsában négyszázezer vietnámi élt, akik ellen mind a lakosság, mind az új rezsim katonasága támadást indított a puccs idején, aminek több százan estek áldozatul, és százezrek menekültek el vagy telepítették ki őket Kambodzsából. Észak- és Dél-Vietnámot egyaránt felháborította az eset, és március 29-én az észak-vietnámi csapatok át is lépték a kambodzsai határt. Gyorsan haladhattak a főváros felé, ugyanis a keleti országrész már évek óta a Vörös Khmer befolyása alatt állt, ezért ott nem találkoztak ellenállással. Azokat a területeket, amiket elfoglaltak a kommunisták kezére adtak, akik a lakosság körében még mindig viszonylag ismeretlenek voltak, katonáikat úgy nevezték, hogy az „erdei harcosok”, a pártra pedig csak a „szervezetre” (Angkar) utaltak, és ez a hatalomátvétel után is így maradt. Szihanuk továbbra is kiállt a Vörös Khmer mellett, és amikor látogatást tett náluk, a kommunisták harcosai a néhány ezerről hirtelen ötvenezer főre duzzadt, mivel a volt király-miniszterelnök még mindig nagy tiszteletnek örvendett a vidéki lakosság körében, és felbukkanására földművesek tömegei álltak a Vörös Khmer soraiba. Szihanuk személye és reputációja hasznosnak bizonyult a kommunisták számára, segítségével az ország legnagyobb része felett befolyást szerezhettek, noha a lakosság lelkesedése leginkább Szihanuk személyének szólt, és nem a kommunista ideológiának… Az egyszerű emberek abban a hitben fogtak fegyvert a Vörös Khmer oldalán, hogy a harcok után restaurálják Szihanuk uralmát. Tévedtek. A harcok pedig a kezdeti sikerek ellenére évekig elhúzódtak, és kitört a kambodzsai polgárháború.

A kambodzsai polgárháború

A kialakult konfliktusban az USA nyíltan a Lon Nol-féle Köztársaságot támogatta, fegyvereket és felszerelést küldött számukra. Lon Nol hadserege egyre duzzadt, de hatékonysága elmaradt az elvárhatótól. Képzetlen katonákat soroztak be, sokan dezertáltak, az amerikaiak katonai segélye pedig nem volt elegendő, ráadásul a legtöbb kambodzsai tiszt alkalmatlan volt az egységek irányítására, korruptak voltak, a kapott fegyvereket és segélyszállítmányokat a feketepiacon értékesítették, és számtalan „szellemkatona” került nyilvántartásba, akiknek a fizetése a tisztekhez áramlott. Az amerikaiak bombázásokkal támogatták Lon Nol hadseregét, ám ennek hatékonysága megkérdőjelezhető volt. Keletről és Északról is menekültek az emberek, egyrészt a Vörös Khmer, másrészt az amerikai bombázások elől. Phnom Penht ellepték a menekültek, a gazdaság és a termelés hanyatlott, éhínség fenyegetett. Mindeközben viszont Lon Nol azzal foglalkozott, hogy kiépítse teljhatalmát az országban, és 1972 közepén elnökké választatta magát.

Lon Nol 1974 márciusában.

1973 januárjában, Párizsban az amerikaiak aláírták a vietnámi háborút lezáró békét, s egész Vietnám a kommunisták kezére került, az amerikaiak pedig kivonták csapataikat az országból. Január végén Lon Nol fegyverszünetet hirdetett, de a Vörös Khmer ezt nem fogadta el, és tovább folytatta a harcot. Áprilisra a kommunisták már Phnom Penht fenyegették, de egy erőteljes amerikai bombázás visszaszorította őket. Augusztus közepén viszont megszűnt az amerikai légi támogatás, ami kétségbeejtő helyzetbe sodorta Lon Nolt. Ugyanakkor Vietnám is lazított a Vörös Khmer támogatásán, mivel a vietnámi háború lezárásával az északiak elsődleges érdeke Dél-Vietnám beolvasztása volt a kommunista államba, amihez minden katonára szükségük volt, ezért sürgették Pol Potot, hogy egyezzen ki Lon Nol-lal, és kössön fegyverszünetet. Pol Pot ezt elutasította, ennek ellenére a vietnámiak megkezdték kivonulásukat az országból.

Pol Pot hatalma megszilárdításába fogott, hogy sikeresen vezethesse újabb támadásait a még Lon Nol ellenőrzése alatt álló Kambodzsa ellen. 1973-ra a párt teljes irányítását megszerezte, és érvényesítette radikális nézetei. A vietnámiak távoztával esélye lett ideológiája szabadabb kidolgozására, nézete szerint minden, ami az uralmuk előtt létezett az elvetendő és elpusztítandó volt, Kambodzsa totális átalakítása a küszöbön volt. Közben Vietnámmal is egyre jobban kiéleződtek az ideológiai és politikai ellentétek. Hanoi megszüntette a Vörös Khmer fegyveres támogatását, és sürgette a megegyezést Lon Nol-lal. Pol Pot teljesen elfordult Vietnámtól, és a saját pártján belüli tisztogatásba kezdett, kivégeztette a vietnámi kiképzést kapott vezető funkcionáriusokat, illetve azokat is, akik egyáltalán csak Vietnámban jártak. A tisztogatásoknak több száz párttag (magas pozíciókban is) esett áldozatául, s 1973 végén leszámoltak Szihanuk legfőbb követőivel és katonáival is, de őt magát egyelőre nem bántották.

1975-re virradóan a Vörös Khmer erői elérték Phnom Penh-t. A városban kaotikus állapotok uralkodtak, közel másfél millió menekült terhelte meg az amúgy 600 ezer fő lakosú fővárost, élelem alig volt, és annál is kevesebb jutott be, miután a Vörös Khmer elvágta az utánpótlási vonalakat, néhány amerikai gép ugyan juttatott be ellátmányt, de ez közel sem volt elegendő. Március végére eldőlt a főváros sorsa, és április 1-jén Lon Nol elmenekült az országból. Április 17-én a hadsereg letette a fegyvert a Vörös Khmer előtt, a főváros elesett, és a Köztársaság bukásával véget ért a polgárháború, de az utána következő években minden képzeletet felülmúló vérfürdő vette kezdetét Kambodzsában, ez volt a Vörös Khmer uralma.

A Vörös Khmer uralma

A Phnom Penh-be történő bevonulást követően a Vörös Khmer megkezdte a lakosság eltávolítását a fővárosból a vidéki területekre. Először az amerikai bombázásokra, majd az ellátási nehézségekre hivatkoztak, később már nem is kellett indok. Idővel ugyanez történt az egész országban, minden városlakót kitelepítettek vidékre. A Vörös Khmer szerint a városok voltak minden rossz forrásai, az ellenségek és a kémek rejtekhelyei, ezeket pedig fel kellett számolni, és létrehozni a paraszti, vidéki társadalmat, ami sokkal jobban ellenőrizhető és irányítható. A városlakóknak azt hazudták, hogy az amerikai bombázások miatt a saját biztonságuk érdekében kell elhagyniuk otthonaikat, s néhány napra a városok közelében kerülnek elhelyezésre, ezért a lakásiakat sem kell bezárniuk, a Vörös Khmer harcosai majd biztosítják a tulajdonuk védelmét. Aki nem működött együtt, annak a lakását, házát felgyújtották, így kényszerítették őket távozásra, de volt, akiket a helyszínen agyonlőttek az engedetlenségükért. Az otthonok felgyújtása amúgy is bevett módszer volt, hogy a korábbi lakosoknak ne legyen hova visszatérniük. Phnom Penhben a vörös katonák szisztematikusan járták a lakásokat és összetörtek minden modernnek tekintett dolgot: hűtőket, tévéket, edényeket, a könyveket, tankönyveket, füzeteket elégették, amit hasznosítani tudtak, mint órákat, rádiókat, ruhákat, azokat elvitték. A könyvtárak, dokumentumtárak, iratgyűjtemények anyagát mind elégették. A tévésugárzást megszűntették, de a rádióadás megmaradt, természetesen az állami propaganda közvetítésére. A kórházakat is kíméletlenül kiürítették, a betegek ellátás nélkül kerültek az „utcára”, legtöbbjüket ezzel halálra ítélve, de előfordult, hogy a műtét félbehagyására kényszerítve terelték ki az orvosokat az épületből, és volt olyan kórház is, ahol az újszülötteket magukra hagyták meghalni. A külföldi állampolgárokat a thai határra szállították, ahol távozhattak az országból. A kitelepítések embertelenül zajlottak, százezrek lepték el az utakat, akik borzalmas körülmények között éltek a szabad ég alatt, minden nap hosszú menetelések vártak a szerencsétlenekre, messze a vidéki területek belsejébe, számtalan idős, gyermek és beteg halt meg a gyalogmenet alatt.

A Vörös Khmer nem fokozatosan kívánta elérni a kommunizmust, hanem eltökélt volt az azonnali megvalósításban, bármi áron. A hatalomátvételt a Nulladik Évnek nevezték el, és azonnal hozzáfogtak az ország és a társadalom teljes átalakításához. A lakosságot elszigetelték mindentől, ami nem a Vörös Khmer befolyása alatt állt, és mindenkit az állam ellenőrzése alá vontak. A kitelepítettek végtelennek tűnő meneteléssel néztek szembe, mit sem sejtve arról, hová is tartanak. Közben hangszórókba kiabálva kérték a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket, katonatiszteket, hogy jelentkezzenek, és képzettségüket állítsák a Vörös Khmer szolgálatába. Aki eleget tett ennek, azt elvitték, és meggyilkolták. A képzettebb rétegek maradékát úgy szűrték ki, hogy amikor megérkeztek új szálláshelyükre, kötelezték őket, hogy írják meg rövid életrajzukat. Ez alapján dőlt el további sorsuk. A hadsereg tisztjeit, a magasabb beosztású szaktudással rendelkezőket, és akiknek bármilyen kapcsolatuk volt az előző rendszerekkel, „átnevelésre” küldték, ami valójában az azonnali kivégzésüket jelentette. Úgy vélték, hogyha a családfő kompromittált, az a családjára is kihat, ezért rend szerint a „bűnös” egész családjával végeztek. Ugyanezen metódus szerint a munkahelyi vezetőt a beosztottaival, a katonai parancsnokot a katonáival együtt gyilkolták meg. Gyakran nem is lőfegyvert használtak ehhez, hanem vasdoronggal vagy bambuszbottal sújtottak le az áldozat nyakszirtjére, hogy spóroljanak a lőszerrel, majd tömegsírba vetették a testeket. A kivégzőket gondosan válogatták ki az alacsonyabb, paraszti származású fiatalok közül, akik iskolázatlanok voltak, se olvasni, se írni nem tudtak, elégtelen körülmények között nőttek fel, s ezért gyűlölték és megvetették a jobb színvonalon élt városlakókat, így gátlás és lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolták meg őket. A szerencsésebbekkel gyorsan végeztek, de sokukat megkínozták a haláluk előtt, korbácsolták, bambuszbotokkal ütötték-verték, hajszolták őket, nemi erőszakot vettek rajtuk, a férfiakat kiheréltek. A primitív kivégzők igyekeztek az elvárásoknak teljes mértékben megfelelni, és buzgón, minél több embert megölni az „állam ellenségei” közül, amiért elismerésre számíthattak a feletteseiktől. Erkölcsi aggályaik nem voltak, csak kifogástalanul el akarták végezni a „munkát”, amivel a „főnökeik” megbízták őket. A lakosság egy pillanat alatt jogfosztott lett, a kivégzéshez pedig nem volt szükség bírói ítéletre. Csak egy példa az öldöklés érzékeltetésére: a Vörös Khmer hatalomra jutásakor a bel- és külkereskedelmi minisztériumnak tizenhatezer alkalmazottja volt, négy évvel később, a rendszer bukásakor már csak nyolcszázan dolgoztak a minisztériumban, és nem azért, mert a többiek állást váltottak…

Phnom Penh eleste 1975 áprilisában, a lakosok az utakra terelve a hosszú menetelés előtt.

A biztonsági szolgálat meghatározott bizonyos kategóriákat, amelyekbe beletartozva azonnali letartóztatás, kínvallatás és kivégzés várt az emberekre. Ide tartoztak, akik az előző kormány tisztségviselői voltak, akik külföldi kormány szolgálatában álltak, akik idegen nyelven beszéltek, művészek, zenészek, írók, filmkészítők, színészek, újságírók, tanárok, tanítók, gimnáziumi és egyetemi diákok, akiket átnevelésre eleve nem tartottak érdemesnek. Az országban rekedt vietnámiak, kínaiak és thaiföldiek sem maradtak biztonságban. De, akik vesztükre szemüvegesek voltak, azok sem menekülhettek végzetük elől, mert a rossz szem azt jelentette, hogy sokat olvastak, tehát nem dolgoztak… Meg kell jegyezni, hogy maga Pol Pot is egyetemet végzett és franciául is tudott, a Vörös Khmer metódusa alapján őt is kivégezték volna, ha csak egy átlagember lett volna… 

A szakképzett munkásokat visszaküldték a városokba, hogy az ipari termelés újraindulásában segédkezzenek. A maradék városlakók közül a tehetősebbek, az értelmiségiek, a tanultabbak, vagy akik idegen nyelveket beszéltek a kettéosztott társadalom egyik részét képezték, az „új embereket”, akik az állam ellenségeinek voltak tekintendők, míg a „régi emberek” a vidéki parasztság és a szegényebb munkásság közül kerültek ki. A vidéki lakosok is az „új emberek” kategóriájába kerülhettek, ha nem szimpatizáltak eléggé a Vörös Khmerrel, vagy szerencsétlenségükre a polgárháború alatt a lakóhelyük épp a Lon Nol uralma alatti területeken volt. A kommunisták szisztematikusan átvizsgálták a népességet, emberről-emberre, vizsgálva azok származását, a társadalom legalacsonyabb szintjéig, és a lakosságot beosztották az „új” vagy „régi emberek” közé.  Nagyjából két és félmillió „új ember” került összeírásra, akikre borzalmas sors várt a következő időszakban. A pártvezetés nem is próbálta titkolni szörnyű szándékait, az állami rádió azzal kérkedett, hogy a kommunizmus felépítéséhez mindössze kétmillió állampolgárra van szüksége, a többi ember értéktelen, és pusztulásuk nem tekinthető veszteségnek. Hétmillió ember élt Kambodzsában... Még arra is figyelmet fordítottak, hogy a korábban Párizsba emigrált kommunistákat haza csalják, csak azért, hogy lemészárolják őket, mivel az új rezsim számára megbízhatatlanok voltak. Mintegy ezren bedőltek a cselnek, és mit sem sejtve hazautaztak, egyikük sem élte túl…

Az „új emberekre”, mint kényszermunkásokra tekintettek, akiknek az a feladatuk, hogy minden erejükkel a kommunizmus építésében segédkezzenek. Főleg a vidéki élelmiszertermelésben dolgoztak, ezért vidéken mezőgazdasági kommunákba szervezték őket, a vidéki („régi”) emberek lakóhelyei mellett. Otthonaik elhagyására kényszerítették őket és embertelen körülmények között, erdőkben és mocsarakban a legnehezebb fizikai munkáknak vetették alá őket. Akiknek nem volt mezőgazdasági tapasztalata azokra a kivégzés várhatott, az Ankar szerint az ilyen embereknek nem volt helyük az új Kambodzsában. Akiket a biztonsági szolgálat kínvallatása után kivégzésre ítéltek, azokat kihurcolták a földekre, és hogy spóroljanak a golyókkal, csákánnyal, doronggal vagy bambuszbottal végeztek velük, majd tömegsírba temették őket, de gyakran kegyetlenül élve temették el őket. A kényszermunkások élelmezése minimális volt, egy kis adag rizsnél többet nem kaphattak, az élelemszer szerzés esélyét megszüntették, gyümölcsfákat vágtak ki, tilos volt vadászni, halászni és növényt termeszteni. Ha valakit vadon nőtt bogyók gyűjtésén kaptak, azt „magánvállalkozásnak” titulálták, és a helyszínen kivégezték. Viszont, aki túl akart élni, akkor minden ehetőt magához kellett vennie, így a patkányokat, szöcskéket, gyíkokat, békákat, bogarakat, gilisztákat és leveleket. Ami időt nem munkával töltöttek, azt az ideológiai „nevelésükre” fordították.

Sebesülés vagy betegség esetén orvosi ellátásra nemigen számíthattak, ha mégis, azokat nem a hivatásos orvosok és nővérek (őket már korábban kivégezték), hanem a néhány hónap alatt kiképzett „új orvosok” végezték, aminek kimenetele több mint kétséges volt, sokszor végelgyengülésben haltak meg a betegek, de volt, hogy utasítás érkezett a „munkaképtelenek” kivégzéséről. Arra is akadt példa, hogy a meggyilkoltak holttestéből trágyát készíttettek a rabokkal, amit aztán a rizsföldeken szórtak szét, majd kivégezték a trágyakészítőket is… Éhínség, végkimerülés vagy betegség következtében százezrek vesztették életüket. Ugyanakkor a szökési kísérlet, a legkisebb kihágás vagy egymás feljelentése is kivégzéssel járhatott. Egy panasz, kritika vagy kérés is a halálos ítélettel lehetett egyenlő, de már egy rossz arckifejezés is bárkinek az életébe kerülhetett, egy bánatos vagy haragos tekintet már elég volt az őröknek a cselekvésre.

Civilek tömegei az utakon.

Az „új embereket” szigorúan elkülönítették a „régiektől”. Az állam számára a „régi emberek” elvileg nem jelentettek olyan fenyegetést, mint az „újak”, mégis gyakran ugyanúgy bántak velük, mint az „újakkal”. Kollektivizálták őket, és kényszermunkára foghatták őket, átnevelésben részesültek, a családokat szétszakították, számos tagjukat kivégezték. Annyiban különbözött a sorsuk az „újakétól”, hogy a „régiek” saját faluikban maradhattak és nem telepítették ki őket. Kötelezték a kollektívákat, hogy hektáronként három tonna rizst termeljenek, miközben a Vörös Khmer uralma előtt is csak egy tonnát termeltek egy hektár földterületen. Ezek mind a kínai rizsigény kielégítését szolgálták volna, de az elvárások irreálisak voltak, főleg, hogy az „új emberek”, mint volt városlakók nem értettek a mezőgazdasági munkához, a vidéki lakosság pedig nem mert túl közel kerülni hozzájuk, hogy segítsen nekik, nehogy megbüntessék őket. Mindebből következően a Vörös Khmer népszerűsége a vidéki lakosság körében is hamar a mélypontra zuhant, csupán a legszegényebbek körében volt még erős a támogatottságuk, ahol elégedettséggel szemlélték a tőlük tehetősebbek meghurcolását. A központi vezetés a tervezettnél kedvezőtlenebb termelékenységért a különböző funkcionáriusokat is megbüntette, nem leváltással, hanem halállal, de a legkegyetlenebb módon, gyakran egy-egy osztályvezető egész családját megölték, lehetőleg az elítélt szeme láttára…

Az oktatást teljesen átalakították, lebutították, csupán az alapvető matematikát és írás-olvasást tanították meg a gyerekeknek, valamint a fő hangsúly a forradalmi eszmék átadásán és a tradicionális értékek lebontásán volt. Habár a Vörös Khmer uralma alatt csökkent az írástudatlanság aránya Kambodzsában, a tanítás elsődleges célja az ellenőrzés volt, hogy a népesség csak olyan információkkal ismerkedhessen meg, amit az állam engedélyez számukra, vagyis semmi mással csak a kommunista eszmékkel és a forradalmi ideológiával. Az általános iskola feletti oktatási szinteket eltörölték, utána csak szakmát tanulhattak a fiatalok, azt is csak a kivételezett kevesek, akik a rezsim „kegyeltjei” voltak.

A vallásos emberek (keresztények, muszlimok, buddhisták), mind üldözöttek lettek, annak ellenére, hogy a kommunisták által bevezetett alkotmány garantálta a vallásszabadságot, a gyakorlatban viszont az állami ateizmust valósították meg. Kambodzsa lakosságának 85 százaléka buddhista volt, negyven-hatvanezer szerzetessel, akiket rendre parazitáknak tituláltak, kényszermunkára ítéltek és kivégeztek. A kolostorokat lerombolták vagy más funkcióval látták el, raktárakká vagy börtönökké alakították át. A Buddha-ábrázolásokat megrongálták, folyókba és tavakba hajították. A vallásgyakorlást megtiltották, akit mégis eközben találtak vagy csak vallási tartalmú megszólalása volt, a helyszínen megölhették. A Vörös Khmer uralma idején nagyjából huszonötezer buddhista papot gyilkoltak meg. A keresztényeket és muszlimokat még jobban elítélték, ugyanis a nyugatról származó vallásokat eredendően a kambodzsai kultúra és társadalom aláásóinak vélték. Papokat és imámokat gyilkoltak meg, templomokat és mecseteket romboltak le, Phnom Penhben a katolikus katedrálist a földdel tettek egyenlővé. A muszlimokat sertéshús evésére kényszerítették, akik megtagadták ezt, azokat megölték.

Az ország etnikai kisebbségei, ha lehetséges, még rosszabb helyzetbe kerültek, mint a khmer lakosság. A kisebbségek létét rendeletileg „eltörölték”, ami az ország lakosságának a 15 százalékát érintette. Üldözték, megbecstelenítették, megkínozták és meggyilkolták őket. Sokan - főleg vietnámiak - elmenekültek Vietnámba, de a legtöbben nem voltak ilyen szerencsések. A muszlim vallású csam népre rákényszerítették a khmer nyelvet és tradíciókat, ellenállás estén kivégezték őket, több ezren jutottak erre a sorsra. A helyi kínaiak főleg kereskedelemmel és hitelezéssel foglalkoztak, ezért kapitalistáknak tartották őket, vagyis az állam ellenségei voltak, de a kulturális különbségek, és a tény, hogy főként városlakók voltak sem kedvezett az esélyeiknek, kínai családok százait gyilkolták meg. A morbid irónia mindebben, hogy az etnikai tisztogatás kitervelői és a Vörös Khmer vezetői közül sokan (Pol Pot is) kínai felmenőkkel rendelkeztek. A khmer loeu népről keveset tudunk erről az időszakról, de a főleg vidéki éltre berendezkedő etnikum a kezdeti időkben támogathatta a Vörös Khmert, mivel az előző rendszerek „civilizáló” tevékenysége alatt sokat szenvedtek.

Pol Pot Kambodzsa vezetőjeként.

A pártfunkcionáriusok, vezetők, az állam szolgálatában állók és a katonák messze jobb körülmények között éltek, mint a lakosság döntő többsége, így az egyenlő társadalom megteremtésesére tett kísérlete közben, mégis felemelkedett egy elitréteg. A Vörös Khmer vezetőinek családtagjai fontos pozíciókhoz jutottak, annak ellenére, hogy normális esetben végzettségük, tudásuk vagy tapasztalatuk egyáltalán nem tette volna lehetővé e területeken való alkalmazásukat. Jellemző volt, hogy egy-egy minisztériumot egyetlen család „birtokolt”. A pártelithez való tartozás számos előnnyel járt, többek között hozzájuthattak a nyugati gyógyszerekhez és a modern orvosi ellátáshoz, míg a lakosság egyáltalán nem, a legtöbben csupán a kétes hatású gyógynövényekben bízhatott, néha kiszabott ételüket, ami jellemzően csak rizsből állt, cserélték el némi alapgyógyszerre, mint aszpirin.

A Vörös Khmer a családpolitikában is radikális változásokat vezetett be. Érdeke volt a születésszám növelése, mégis szigorúan tiltotta a házasságon kívüli szexuális életet, amit akár halálbüntetéssel is sújthattak. A házasságkötéshez pedig központi engedélyre volt szükség, amit nehezen adtak meg, ehhez ugyanis meg kellett felelni bizonyos feltételeknek, mint például azonos társadalmi és műveltségi színvonal. A tradicionális kambodzsai nagycsalád intézményét elvetették, helyette csak a szülők és gyerekek felállást (kiscsalád) részesítették előnyben, mivel a nagycsalád tagjainak lojalitása egymáshoz fűződött, a rezsim érdeke pedig az volt, hogy az emberek az államhoz kötődjenek és ne egymáshoz. A kényszermunkások családtagjait szétválasztották, elsősorban azért is, mivel munkatípus szerint osztották be az embereket a brigádokba, kor és nem szerint, s az ország különböző részeire küldték őket. Számos gyermeket szerveztek be kémtevékenységre, hogy a felnőttekről jelentsenek. Másrészt a gyerekeket hatéves korukban mindenképpen elszakították szüleiktől és testvéreiktől, hogy ideológiailag az állam feltétlen szolgálatára neveljék őket. Nappal nehézmunkára fogták őket: állatgondozás, kertészkedés, trágyagyűjtés, patkányvadászat, tűzifagyűjtés, ólak építése, csatornatisztítás. A munka végeztével átnevelő oktatásban részesültek, ahol a kommunista eszméket plántálták beléjük. A leglelkesebbeket kiemelték és további politikai oktatásban, valamint alapvető katonai ismeretekben részesítették, akikből idővel táborőrök lehettek, a rendszer fanatikus hívei és kiszolgálói.

1976 januárjában új alkotmányt vezettek be, amely kimondta, hogy a Demokratikus Kambodzsa egy békés, semleges és el nem kötelezett ország. Norodom Szihanuk névlegesen államelnök maradt, de amint szembesült a Vörös Khmer brutalitásával, áprilisban lemondott tisztségéről, majd évekre házi őrizetbe került. Kambodzsa új elnöke Khieu Szamphan lett, de a tényleges hatalom a miniszterelnök, Pol Pot kezében összpontosult, aki egyben a Kambodzsai Kommunista Párt főtitkára is volt. A legfontosabb döntéseket a kilenctagú Központi Bizottság hozta, aminek Szamphan és Pol Pot is a tagja volt. A kommunista Kambodzsával csak kilenc állam tartott fenn diplomáciai kapcsolatot: Kína, Észak-Korea, Laosz, Vietnám, Egyiptom, Kuba, Albánia, Románia és Jugoszlávia, de Vietnám 1977-ben felszámolta képviseletét. (Érdekesség, hogy 1977 szeptemberéig hivatalosan nem ismerték el, hogy Kambodzsában létezne kommunista párt, és csak ez után jelentették be, hogy Kambodzsa kommunista ország.)

Kambodzsa gazdasági átalakítása már a polgárháború alatt elkezdődött, azokon a területeken, amiket a Vörös Khmer először az uralma alá hajtott. A mezőgazdaságban látták a kommunizmus építésének elsődleges eszközét, a végső cél pedig a teljes önellátásra való átállás volt, amit az erős mezőgazdaságra épülő ipari termelés beindításával kívántak elérni. A mezőgazdasági termelést maximalizálták, külföldről nem vásároltak árut, ezzel viszont iszonyú hiányt idéztek elő az alapvető termékek piacán. Vidéken termelési körzeteket hoztak létre, amiket kezdetben a parasztoktól béreltek, de később államosították azokat. A pénzt, mint fizetőeszközt eltörölték, a Phnom Penh-i Nemzeti Bank épületét felrobbantották, a többi bankot és pénzintézetet bezárták, az ott talált készpénzt és dokumentumokat elégették, a nemzeti valutát betiltották, az emberek megtakarításai és vagyona füstté vált. A belföldi kereskedelmet is betiltották, csak cserekereskedelmet lehetett folytatni. Az export kivitel szinte teljesen megszűnt, Kínával és néhány nyugati országgal folyt csak kereskedelmi forgalom. A vezetés úgy vélte az országnak így sikerült megszabadulnia a külföld gazdasági befolyásától, és a kényszermunkások tömegeivel hamarosan beindítható a tömegtermelés az országban. Egy másik tervük az volt, hogy a mezőgazdaságot egy kiterjedt öntözéses rendszerrel javítják fel, amivel felszabadíthatják az időjárási függőségéből (esők). Ezzel a módszerrel rengeteg rizst lehetne termelni, ami az ország fő kiviteli terméke volt (főleg Kínába). Országos méretekben kezdődött tehát az öntözőrendszerek, gátak és víztározók kiépítése, természetesen a kényszermunkások bevetésével. Emellett viszont az ipari termelést szinte teljesen lefejezték, nagyon kevés munkás térhetett csak vissza a gyárakba, a termelés minimálisra esett.

Az 1970-es évektől a párton belüli ellenségeskedés és hatalmi versengés kezdett elszabadulni, arra is akadt példa, hogy Pol Potot el akarták távolítani. Erre válaszul 1977-1978-ban Pol Pot tisztogatást hajtott végre a pártban, s ennek során több ezer funkcionáriust végeztetett ki. Gyakran magas beosztású pártemberek jutottak ugyanarra a sorsra, mint a lakosság többsége, ehhez elég volt egy rossz elszólás, egy gyanús javaslat vagy a legkisebb kritika az Ankar felé, és a „lázadó” pozíciójára vagy múltban tett szolgálataira tekintet nélkül tömegsírban végezhette a családjával együtt.

A Vörös Khmer bukása után nagyjából húszezer tömegsírt tártak fel Kambodzsában, amelyek közel 1 400 000 holttestet tartalmaztak, ehhez hozzávéve a közvetett áldozatokat is, akikkel a betegségek és éhhalál végzett, a halottak teljes száma a kettő-, de akár a hárommillió főt is elérheti! A Vörös Khmer uralma alatt Kambodzsa lakosságának legalább negyede vesztette életét.

A Vörös Khmer bukása

Noha a Vörös Khmer a vietnámiak segítségével került hatalomra, csakhamar ellenük fordult. A kezdetektől jellemzőek voltak a határincidensek az összes szomszédos állammal: Vietnámmal, Thaifölddel és Laosszal. A kommunista katonák gyakran átlépték a határt és a falvak lakosságát bántalmazták vagy lemészárolták. A Vörös Khmer Kína mellett kötelezte el magát, ezért a Szovjetunióval is ellenséges viszonyt tartott fenn, mely szuperhatalom viszont Vietnám szövetségese volt. 1976 decemberében Pol Pot kijelentette, hogy Vietnámot ezentúl ellenségének tekinti, és a határvédelem megerősítésére adott parancsot.

Annak ellenére, hogy a Vörös Khmer szándékosan provokálta Vietnámot a rendszeres határvillongásokkal és a Kambodzsában élő vietnámiak üldöztetésével, valamint kiutasításukkal az országból, Vietnám próbálta fenntartani a békés viszonyt Phnom Penhnel, és tárgyalásokat javasolt az ellentétek tisztázása végett. Ennek ellenére 1977 novemberében a Vörös Khmer katonái még erőteljesebb katonai akciókba kezdtek a határokon, betörtek a vietnámi területekre és ismét mészárlásba kezdtek a lakosság körében. Ez bizonyult az utolsó cseppnek Vietnám számára, és 1977 decemberében erőteljes választ adott az inzultációra: hadseregével bevonult Kambodzsába. Ez még csak figyelmeztető jellegű katonai lépés volt, néhány hét múlva visszavonták a csapatokat, mivel Hanoi még mindig bízott abban, hogy Phnom Penh értett a figyelmeztetésből, és ezután „viselkedni fog”. Pol Pot viszont ezt a Vietnám feletti győzelemként értékelte, és annyira bízott Kína támogatásában, hogy mindinkább szította a háború tüzét.

Fiatal Vörös Khmer katonák, a háttérben Angkor Vat.

Kambodzsában fokozták a Vietnám-ellenes propagandát, amelyben elferdítve a tényeket szándékosan gyengébbnek tüntették fel Vietnámot, mint, amilyen a valóságban volt. A háborúra uszítottak, felszítva a nacionalista érzelmeket is. Vietnám végül Kínánál próbálkozott, hogy bírja rá Kambodzsát, változtasson retorikáján, de Kína nem tett semmit, csak további fegyverekkel látta el a Vörös Khmert. Kambodzsában úgy értelmezték, hogy Kína támogatja a háborút a két délkelet-ázsiai ország között, ezért meg sem próbálták azt elkerülni. Vietnámnak ezért más eszközökhöz kellett folyamodnia, és úgy döntött, hogy felkarolja a Vörös Khmer elleni belső ellenállás ügyét. Ennek hatásárára 1978 májusában felkelés tört ki a Vörös Khmer uralma ellen Kambodzsa keleti felében, amit az Ankar nem tudott elég gyorsan letörni. Helyette a bűnbakokká kikiáltott, Kambodzsában maradt vietnámiak és „Vietnám-szimpatizánsok” körében rendelt el mészárlást, s a következő hat hónap alatt nagyjából százezer főt gyilkoltak le.

1978. december 3-án Vietnámban létrehozták az emigráns kambodzsaiakból álló Nemzeti Felszabadítási Frontot, amibe kommunisták és nem-kommunisták is részt vettek, közös pontjuk volt, hogy meg akarták dönteni a Vörös Khmer uralmát, Vietnám pedig katonai támogatást nyújtotta törekvéseikhez. Sikerük esetén Vietnám kétszeres haszonra tehetett szert, egyrészt megbukna a Vörös Khmer ellenséges uralma Kambodzsában, másrészt a Nemzeti Front hatalomra jutásával befolyást szerezhetne az országban.

December közepétől újra fokozódtak a határincidensek, mire Vietnám végleg elszánta magát a katonai offenzíva mellett. A támadás indokaként a kambodzsai vietnámiak ellen elkövetett atrocitásokat és gyilkosságokat hozták fel, vagyis Hanoi önvédelemnek állította be a támadást. December 22-én százhúszezer vietnámi katona lépte át a határt, hogy elsöpörje a Vörös Khmer uralmát Kambodzsában. A kibontakozó háborút a két kommunista szuperhatalom is figyelemmel kísérte, a Szovjetunió Vietnám mellett állt, mivel a Vörös Khmer bukásával Kína egy értékes szövetségesét veszítené el, és csökkenne befolyása a térségben. Természetesen ezt Peking sem nézhette tétlenül, és támogatásáról biztosította Kambodzsát.

Vietnámi katonák Phnom Penh utcáin 1979 janurjában.

A vietnámi hadsereg könnyen haladt előre, mind több területet elfoglalva, és 1979. január 7-ére a főváros, Phnom Penh is elesett. Pol Pot és az Ankar elhagyta a fővárost és a thai határ közelébe menekült, miközben a vietnámiak hatalomra juttatták a Nemzeti Felszabadítási Frontot. Február közepén Kína megtámadta Vietnámot, hogy visszafordítsa a vietnámi hadsereget Kambodzsából, és ezzel újra előnyhöz juttassa a Vörös Khmer erőit. A kínaiak megszállták Vietnám északi területeit, de erős ellenállással találták szembe magukat, és előretörésük megrekedt, ráadásul a vietnámiak nem rendelték vissza a hadseregüket Kambodzsából, helyette a több éves vietnámi háborúban megedződött hazai lakosságot mozgósították a kínaiak ellen. Sikerrel, Kína végül visszavonta csapatait, gyarapítva azon nagyhatalmak sorát, amelyek nem bírtak el a kis Vietnámmal.

Pol Pot és az Ankar a megmaradt támogatóikkal a thai-kambodzsai határ perifériáin leltek menedéket, s bevették magukat a hegyekbe és dzsungelekbe, ahol újraszervezték erőiket, hogy gerillaharcot folytassanak az új rezsim ellen. A vietnámi támogatással felálló új kambodzsai rendszert ugyan nem tudták megdönteni, de állandósították az országban a bizonytalanságot és az instabilitást. Kína, az USA és a nyugat-európai államok nem ismerték el az új vezetést, amit vietnámi bábkormánynak tituláltak, mivel attól tartottak, hogy az új rendszeren és Vietnámon keresztül megnövekedhet a Szovjetunió befolyása a térségben.

A Vörös Khmer gerillái a thai határ hegyvidékeiben még az 1980-as években is kitartottak, amit a jelentős kínai segítségnek is köszönhettek, akik Thaiföldön keresztül juttatták el nekik a fegyvereket és ellátmányt. Thaiföldnek is hasznára vált a Vörös Khmer jelenléte, mivel felhasználta őket arra, hogy a vietnámiakat távol tartsa az országtól, ugyanis nagyobb fenyegetést látott bennük, mint a Vörös Khmerben. 1981-ben a Vörös Khmer hivatalosan feladta a kommunista ideológiát, és egyértelműen a nacionalizmusra és Vietnám-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Független megfigyelők az 1980-as években arról jelentettek, hogy a Vörös Khmer brutális múltja ellenére az uralma alatt maradt területeken a lakossága nem látszott elégedetlennek és a Vörös Khmernek erős támogatottsága volt a körükben. 1985 után Pol Pot számos interjút adott, amelyekben könnyes szemmel elismerte, hogy uralma alatt rengetegen meghaltak Kambodzsában, de végig állította, hogy ezeket a gyilkosságokat nem az ő parancsára követték el, hanem olyan emberek rendelték el, akikben megbízott, és akik megtévesztették őt. Úgy fogalmazott, hogy egy olyan ház ura volt, amiben nem tudta, mit művelnek a gyerekek. Élete végéig másokat okolt a bűncselekményekért, és minden rossz forrásának, ami Kambodzsát érte, a vietnámiakat tartotta.

Végjáték

Kambodzsában a Vörös Khmer bukása után közel tizenöt évig nem állt helyre a politikai és társadalmi rend. A vietnámi hadsereg 1990-ig nem hagyta el az országot, ami ismételt feszültségekhez vezettek a helyiekkel. A vietnámiak új kormányt neveztek ki, és miniszterelnöknek egy 1977-ben dezertált Vörös Khmer parancsnokot, Hun Szent tették meg. A kormány 1989-ig irányította az országot, s mivel demokratikus legitimitása nem volt, joggal nevezték vietnámi bábkormánynak, illetve Kambodzsát Vietnám bábállamának. A Nemzeti Felszabadítási Front egy része egyre bizalmatlan lett a kommunistákkal szemben, akik még időben távoztak a Vörös Khmer szolgálatából, hogy a vietnámiak segítségével (újra) hatalomhoz jussanak. Ebből kifolyólag hamarosan újra felütötte a fejét az anti-kommunista és Vietnám-ellenes közhangulat, amihez a politikai színpadra visszatért Norodom Szihanuk és a Vörös Khmer is csatlakozott. 1982-ben közösen létrehozták az ellenzéki Demokratikus Kambodzsa Koalíciós Kormányát, aminek elsődleges célja a vietnámi megszállás felszámolása és a kormány hatalmának megdöntése volt. Kapva az alkalmon Kína fegyverekkel, Thaiföld pedig hírszerzési információkkal támogatta a Koalíciót, míg az USA-tól és az Egyesült Királyságtól pénzügyi segítséget kapott, bár a nyugati hatalmak hangoztatták, hogy csak a nem-kommunista tagokat támogatják, ez a gyakorlatban nem volt kivitelezhető, tekintve, hogy egy szövetségbe tömörültek a Vörös Khmerrel, így a pénzek jelentős része Pol Potékhoz került. Ezzel szemben a Szovjetunió nagy összegekkel támogatta Vietnámot.

Pol Pot a Vörös Khmer bukása után a thai határ közeli dzsungelben ad interjút nyugati újságíróknak, 1980-ban.

1985 decemberében a vietnámiak offenzívát indítottak a Vörös Khmer megmaradt kambodzsai bázisai ellen, és kiszorították őket az országból, de Thaiföldön menedékre leltek. Az 1989-es kelet-európai események és a Szovjetunióban bekövetkezett változások hatására a szovjet segélyek megszűntek Vietnám felé, ezért a vietnámiaknak már nem érte meg Kambodzsában maradniuk, és kivonultak onnan. A kambodzsai vezetés támogató nélkül nehéz helyzetbe került, ezért alkotmányos reformmal próbálkozott, és kikiáltották a Kambodzsai Államot, egy látszólagos „rendszerváltást” hajtva végre, amiben meghagyták az egypártrendszert. A feszültségek viszont továbbra is jelen voltak, és a lakosság az alkotmányos monarchia bevezetését követelte. Végül 1991-ben a kambodzsai kormány és a Koalíció képviselői aláírták a párizsi békét, ami lezárta a vietnámi-kambodzsai háborút, felállításra került az ENSZ Kambodzsai Átalakulásai Hatósága (UNTAC), ami a szabad választások és a demokratikus politikai átmenet elősegítését volt hivatott elérni. Üröm az örömben, hogy a Vörös Khmer is jelen volt a megállapodásnál, ezért az aláírók vállalták, hogy a Vörös Khmer alatti rémtetteket nem nevezik népirtásnak, ezen rémségek felett gyakorlatilag szemet hunytak… Egy másik furcsasága a történetnek, hogy a volt-kommunista Hun Szen sikeresen mentette át a hatalmát, és a mai napig Kambodzsa miniszterelnöke.

1985-től Pol Pot egészségi állapotára hivatkozva fokozatosan átadta a hatalmat gyerekkori barátjának és bizalmasának, Szon Szennek, de tekintélye ezután is töretlen maradt a Vörös Khmeren belül. 1991-ben a Vörös Khmer számos vezetője, mint Szon Szen és Khieu Szamphan (volt államfő a Vörös Khmer uralma alatt) is visszatért Kambodzsába, hogy előkészítsék kampányukat a választásokra, abban bízva, hogy még visszatérhetnek valamilyen formában a hatalomba. Szamphant viszont feldühödött tömeg várta a reptéren, és a fővárosba érkezésekor is hasonló élményben volt része, ezért első dolga volt, hogy a kínaiaknak üzenjen, menekítsék ki az országból. A tömeg betört az épületbe, ahol tartózkodott, és éppen csak el tudott menekülni a lincselés elől, repülőre szállt és még aznap elhagyta az országot. A Vörös Khmer bejelentette, hogy nem vesz részt a választásokon...

1993 májusában megtartották a demokratikus választásokat, a kormányzó párt vereséget szenvedett, mégis koalíciós kormány jött létre a kommunistákkal. 1993 szeptemberében bevezették az új alkotmányt és visszaállították a monarchiát, a király Norodom Szihanuk lett, a miniszterelnök pedig a fia, Norodom Ranariddh. 1994 nyarán végül törvényen kívül helyezték a Vörös Khmert, és kinyilvánították, hogy az uralma alatt népirtást hajtottak végre.

Pol Pot utolsó interjúján, halála előtt 13 nappal készült róla a felvétel, 1998 áprilisában. 72 éves volt.

1992 márciusában huszonkétezer ENSZ békefenntartó érkezett Kambodzsába, hogy a Vörös Khmer gerilláit visszaszorítsák. A harcok évekig tartottak, de 1996-ban jelentősen meggyengült a Vörös Khmer ereje, mivel több ezer harcosa dezertált a soriból, és több vezetője is elhagyta a szervezetet. 1997-ben Kambodzsa kormánya nyitott lett volna a fegyverletételről tárgyalni, de azzal a feltétellel, hogy Pol Pot ezeken nem vesz részt. Szon Szen júniusban béketárgyalásokat kezdeményezett, erre Pol Pot elrendelte a kivégzését, családja tizenegy tagjával együtt. Ez megosztotta a Vörös Khmer vezetését, és belső puccsot hajtottak végre Pol Pot ellen, a vezetést egy katonai funkcionárius, Ta Mok vette át. Pol Potot bebörtönözték, és át akartak adni egy nemzetközi törvényszéknek, de 1998. április 15-én meghalt, hogy természetes úton, öngyilkosság következtében vagy meggyilkolták-e, a mai napig kérdéses, mivel holttestét boncolás nélkül elhamvasztották. Decemberben több Vörös Khmer vezető is megadta magát a kambodzsai kormánynak, azzal a feltétellel, hogy nem kezdeményeznek ellenük eljárást és nyilvánosan bocsánatot kérnek az 1970-es években elkövetett szörnyűségekért és népirtásért. Ta Mokot 1999-ben fogták el, ezzel a Vörös Khmer megszűnt létezni.

Kambodzsa, a Vörös Khmer okozta pusztítások után, az 1990-es évek végére gazdaságilag talpra állt, lelkileg viszont soha… A Vörös Khmer uralma felejthetetlen nyomot hagyott az ország emlékezetében. Szinte nem volt olyan ember az országban, aki ne veszített volna el valakit a kommunista rémuralom éveiben, feldolgozhatatlan lelki sebeket hagyva bennük, s noha túlélték, sosem lehettek már olyanok, mint előtte. Mára viszont a kambodzsai társadalom megfiatalodott, és a később születettek már csak hallomásból ismerik a történteket, ezért nekik távolinak is tűnnek. Az események pillanatai nem csak Kambodzsa, de a világ történetének is a kitörölhetetlen részeivé váltak, hogy örökké emlékeztessenek bennünket az emberi kegyetlenség határtalanságára.

A Vörös Khmer áldozatainak koponyája kiállítva egy emlékmúzeuban Phnom Penh-ben.

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Tienanmen téri vérengzés, Az Aleut-szigetek japán megszállása

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Források:

Litván Dániel [2019]: Népének negyedrészét irtotta ki, BBC History Magazin 2019. IX. évfolyam 1. szám, Kossuth Kiadó.

Máté György [1982]: Pol Pot, Magvető Könyvkiadó, Budapest

https://en.wikipedia.org/wiki/Cambodian%E2%80%93Vietnamese_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Cambodian_Civil_War

https://en.wikipedia.org/wiki/Cambodian_coup_of_1970
https://en.wikipedia.org/wiki/Coalition_Government_of_Democratic_Kampuchea
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Cambodia
https://en.wikipedia.org/wiki/Khmer_Loeu
https://en.wikipedia.org/wiki/Khmer_people
https://en.wikipedia.org/wiki/Khmer_Rouge
https://en.wikipedia.org/wiki/Khmer_Rouge_rule_of_Cambodia
https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Menu
https://en.wikipedia.org/wiki/People's_Republic_of_Kampuchea
https://en.wikipedia.org/wiki/Pol_Pot
https://en.wikipedia.org/wiki/Sihanouk_Trail
https://en.wikipedia.org/wiki/Vietnam_War

Burgundia története

2019.04.16 16:26

A burgundok és a Burgundok Királysága

A keleti germán burgundok feltehetően Skandináviából származtak, talán Bornholm szigetéről, ahonnan a nevük is eredeztethető (óészakiul a szigetet Borgundarholm-nak nevezték). Első biztos törzsterületük a Visztula vidékén helyezkedett el, majd a Rajnán átkelve 406-ban betörtek Galliába, és a Rajna torkolatvidékén telepedtek le. Sokáig a gótokkal együtt vándoroltak, aminek a hatására az ariánus kereszténységet vették fel, de 500 körül, amikor az egyház határozottan fellépett e vallási mellékhajtás ellen, áttértek az ortodox, ill. niceai kereszténységre.

Az V. században a Nyugatrómai Birodalomra egyre nagyobb teherként nehezedett a germán népek betörései. Róma a feltartóztatás helyett inkább a békés egymás mellett élés stratégiája felé fordult, amiből igyekezett hasznot húzni, földért és letelepedésért cserébe katonai szolgálatot várt a germánoktól, hogy védelmezzék a Birodalom területeit a betörő népekkel szemben. Róma a burgundok jelenlétét is elismerte határain belül, ahol létrejött a Burgund Királyság, mintegy a római császár alá tartozó kliensállam. A burgundok viszont nem adták fel egykönnyen korábbi életmódjukat, s tovább folytatták a római területek elleni portyáikat és rablótámadásaikat. 437-ben Róma a burgundok megregulázására hun zsoldosokat küldött, akik irgalmatlanul megtizedelték népüket. A rómaiak 443-ban a meggyengült burgundok maradékát áttelepítették az Alpok lábához, a mai Franciaország, Olaszország és Svájc találkozásánál elterülő területekre, a később róluk Burgundiának elnevezett régióba.

A Burgundok Királysága a Római Birodalmon belül.

A burgundok tehát a területért cserébe katonai segítséggel tartoztak Rómának, ennek fejében 451-ben részt vettek a hunok elleni catalaunumi csatában, amikor is a rómaiak vereséget mértek Attila (ural. 434-453) hun seregeire (erről bővebben itt olvashatsz). 473-ban a Burgund Királyság négy részre szakadt, mivel Gondioc király (ural. 437-473) halálakor a germán hagyományok szerint szétosztották királyságát a fiai között. 476-ban összeomlott a Nyugatrómai Birodalom, és a burgundok kiszolgáltatottá váltak a keleti-gótok támadásainak, de a frankokkal kötött szövetségüknek köszönhetően elhárították a fenyegetést.

Gondioc egyik fia, Gundobad (ural. 473-516), aki Lyon környékét örökölte a Királyság felosztásakor, 480-tól minden burgundok királyának nyilvánította magát, testvéreinek a behódolásért cserébe engedélyezte, hogy halálukig megtarthassák területeik felett az uralmat. Gundobad újra megerősítette a Burgund Királyságot, és az ő nevéhez fűződik a germán jog írásba foglalása is (Lex Burgundionum). Néhány évtizedre nyugalom köszöntött a burgundokra, mígnem a volt szövetséges, a Frank Királyság szemet vetett Burgundiára, és 523-ban támadást indított, hogy megszerezze. A harcok elhúzódtak, közel egy évtizedig zajlott a háború, végül 532-ben Autunnál a frankok döntő vereséget mértek a burgundokra. A Királyság végleg összeomlott, az uralkodó, II. Godomar (ural. 524-534) a csatatéren vesztette életét, a frankok pedig elfoglalták a burgund területeket, és 534-ben egész Burgundiát a Frank Birodalom részévé tették.

Burgundia a frankok uralma alatt

A Meroving Birodalmon belül a burgundok viszonylagos autonómiát élvezhettek, például a saját törvényeik (Lex Burgundionum) vonatkoztak rájuk, és nem a száli-frank törvények, de külön államuk és királyuk nem lehetett, viszont a VIII. századig uralkodó Merovingok közül többen is a címeik közé emelték a burgundok királya titulust.  

A Karolingok már nem ismerték el Burgundia saját törvényeit, az egykori állam neve is immár csak a földrajzi területre vonatkozott, miután a VIII. század első felében négy részre osztották fel a korábbi Királyságot: Arles, Vienne, Alemannia és Frankia. A burgundok az évtizedek alatt asszimilálódtak, nyelvük kihalt, népük emléke csupán a terület nevében maradt fenn.

Burgundia a Frank Birodalmon belül.

I. Jámbor Lajos (ural. 813-840) három fia egy véres polgárháborút követően, 843-ban megegyezett a Frank Birodalom három részre osztásáról (verduni szerződés). A korábbi Burgundia területén két utódállam osztozott, a Nyugati és a Középső Frank Birodalom. 855-ben tovább bomlott a terület, a Középső Frank Birodalom uralkodója, I. Lothár (ural. 817-855) halála után királyságát három fia osztotta fel, így a korábbi Burgundia déli részeit Provance néven Károly (ural. 855-863) kapta meg, míg a Felső-Burgundiának nevezett régiót a Lotaringiát öröklő II. Lothár (ural. 855-869). 863-ban Károly örökös nélkül halt meg, országa két bátyjára szállt, II. Lothár az északi területeket kapta meg, II. Lajos, Itália királya (ural. 855-875) pedig a délre elterülőket, továbbra is Provance néven.

869-ben II. Lothár is meghalt, és csak egy törvénytelen fia volt, aki viszont nem örökölhette a birodalmát. 870-ben nagybátyjai Kopasz Károly (ural. 840-877) nyugati és Német Lajos (ural. 843-876) keleti frank királyok Meerssen-ben tanácsot ültek, aminek témája Lotaringia felosztása volt. Burgundia területén így immár három királyság osztozott. Kopasz Károly 877-ben meghalt, és fia II. Hebegő Lajos (ural. 877-879) két évre rá követte a sírba. A pillanatnyi nyugati frank válságot kihasználva egy Boso (ural. 879-882) nevű nemes saját királyságot hozott létre Provance-ban, s Burgundia és Provance királyának kiáltotta ki magát, ám rövid életű uralma 882-ben véget ért, amikor a nyugati frankok visszaszerezték a területet.

A Nyugati Frank Birodalomban a dinasztikus válság nem szűnt meg, mígnem 884-ben a keleti frank uralkodó, III. Kövér Károly (ural. 876-887) meg nem örökölte ezt a koronát is, és újraegyesítette az egész Frank Birodalmat. Ez sem tartott sokáig, Kövér Károlyt 887-ben palotaforradalom által letaszították a trónról, mire a következő évben meghalt, és a birodalma szétesett. A kaotikus állapotokat kihasználva kisebb birodalomrészek szakadtak le és függetlenedtek. 890-ben Boso fia, Vak Lajos (ural. 887-928) ismét elszakította Alsó-Burgundiát, ami már tartósabbnak bizonyult, a 928-ban bekövetkezett halálig uralta a területet, ami után egy távoli rokona, Hugh, Itália királya (ural. 924-947) örökölte az országát.

Burgundia a IX-X. században: Alsó-Burgundia (narancs), Felső-Burgundia (zöld) és a Burgund Hercegség (barna).

Közben Felső-Burgundiában a nemesség és a papság is kikiáltotta a független Burgundiát, I. Rudolf őrgrófot pedig királlyá (ural. 888-912) tették. Rudolf az uralma alatt akarta helyreállítani az egész egykori Lotaringiát, de csakhamar be kellett látnia, hogy erre vajmi kevés az esélye. Fia, II. Rudolf (ural. 912-937) szintén ambiciózus uralkodó volt, Itália trónját akarta megszerezni, ahol konfliktusba került Hugh Itália és Alsó-Burgundia királyával. Hugh 933-ban végül átadta Rudolfnak egész Alsó-Burgundiát, aki cserébe lemondott az Itáliai Királyság igényéről, így több száz év elteltével Felső- és Alsó-Burgundia újra egy uralkodó alatt egyesülhetett, immár Arles-i Királyság néven.

A 843-as verduni felosztást követően Burgundia egy kis nyugati sarkát a Nyugati Frank Királysághoz csatolták, mely területet nem egységként kezelték, hanem apró megyékként, melyeket a király adományozott hűséges alattvalóinak, mígnem 921-ben az uralkodó elismerte a terület urát burgund hercegnek, az apróbb tartományokat pedig grófságoknak. Egyúttal a hercegi cím örökletessé vált, a Hercegség a X. század közepére a francia királyi család uralma alá került, köztük öröklődött tovább a birtok és a cím is (a Hercegség történetéről később részletesebben is szólunk). A X. században tehát két Burgundiáról beszélhetünk, egy francia Burgund Hercegségről és egy német-orientációjú, majd német Burgund (Arles-i) Királyságról, melyek története ezen a ponton elválnak egymástól, de hogy bonyolítsuk a képletet a Burgund (Arles-i) Királyságon belül létezett még egy Burgund Grófság is, amely idővel függetlenedett a Királyságtól, tehát egy ideig három Burgundia is fennállt!

Az Arles-i Királyság

Amikor 933-ban II. Rudolf egyesítette Felső- és Alsó-Burgundiát, birodalmát a központja után Arles-i Királyságnak hívták, amit gyakran a latinos Areláti Királyságnak is neveznek. Rudolf viszonylagos stabilitást teremtett államában, és dinasztiája is hosszú időre berendezkedett. Az első válságos időszak unokája, III. Rudolf (ural. 993-1032) uralkodásának idejére esett, ugyanis a királyi birtokelkobzások következtében ellene fordult a helyi nemesség. A király, hogy biztosítsa uralmát az ellenséges főurakkal szemben, egyre inkább a Német-római Birodalom felé közeledett, ezt a szándékát jelezte, hogy 1006-ban önkényesen átadta Bázel városát a német királynak, II. Henriknek (ural. 1002-1024), ezzel remélve tőle védelmet és támogatást.

1016-ban invesztitúra konfliktus robbant ki III. Rudolf és a fennhatósága alá tartozó burgund gróf között, annak kapcsán, hogy melyiküknek áll jogában Besancon érsekét beiktatni. A Burgund Grófság az Arles-i Királyság északnyugati szegletében terült el, és a gróf a király hűbérese volt. Besancon városa a Grófság területén feküdt, ezért a gróf magának követelte az invesztitúra jogát, de mint legfőbb földesúr, ezt a kiváltságot a király is a magáénak tekintette. Nem tudtak dűlőre jutni a kérdésben, így a válság egyre inkább háború kirobbanásával fenyegetett, viszont a Grófság igen erős volt, Rudolf tudta, hogy egyedül nem győzedelmeskedhet, ezért a már német-római császárrá előlépett Henrikhez fordult segítségért. Henrik a katonai támogatásáért cserébe súlyos árat szabott: Rudolf őt nevezze meg örökösének. A burgund király teljesített a feltételt, és a császári seregek megjelenésével a grófi hadak azonnal meghátráltak, a háború veszélye elhárult. Olcsó ár volt ez egy királyság megszerzéséért, habár Henrik 1024-ben meghalt, így sosem juthatott hozzá az Arles-i Királysághoz, Rudolf pedig remélte, hogy Henrik halálával az egyezségük is a sírba szállt, de nagyot tévedett. Henrik utóda II. Konrád császár (1024-1039) felvette a kapcsolatot Rudolffal, és ő is szerette volna elismertetni az öröklési jogát Arles-ra. Rudolf meghátrált, és 1027-ben szerződésben rögzítették a német-római császár jogát Burgundiára. 1032-ben Rudolf meghalt, és az egyezség értelmében az Arles-i Királyság Konrádra szállt, de nem olvadt be teljesen a Német-római Birodalomba, hanem annak egy klienskirálysága lett, de ezentúl a német-római császárok az Arles királyai címet is viselték.

Burgundia a X-XI. században: az Arles-i Királyság (zöld) és a Burgund Hercegség (barna).

A Német-római Birodalmon belül a burgund területek az évszázadok alatt lassan „lekoptak”, mivel a császárok sorra eladományozták a területrészeit, és Arles, azaz Burgundia, mint ország lassan, de biztosan zsugorodott. A déli területek, vagyis Alsó-Burgundia szinte azonnal Konrád hűbérbirtokává vált Provance néven. Savoya elszakadt, és önálló grófsággá alakult. Dauphiné területét a XIV. század közepén adták el a francia királynak (ennek tiszteletére a francia trónörökösöket dauphin-nek nevezték). 1365-ben IV. Károly (ural. 1355-1378) volt az utolsó császár, akit Arles királyává is megkoronáztak, ő 1378-ban a terület kormányzását átadta a francia trónörökösnek, amivel lényegében az Areláti Királyság megszűnt létezni, ennek ellenére a német-római császárok címe között a Birodalom megszűnéséig, 1806-ig megmaradt az Arles királya titulus, de ehhez külön koronázási szertartás és terület sem kapcsolódott.

A Burgund Grófság

Az Arles-i Királyság központi hatalmának meggyengülése következtében a X. század végétől a Burgund Grófság egyre önállóbban kezdett viselkedni. Ez főleg Ottó-Vilmos gróf (ural. 982-1026) uralkodásnak idején kezdődött, aki még a nyugati szomszéd Burgund Hercegség megszerzéséért is síkra szállt. Ahogy Arles egyre jobban a német-római császár befolyása alá került, úgy növekedett a Grófság önálló mozgástere, 1032-ben viszont Arles-val együtt a Német-római Birodalom részévé vált, de a grófok hatalmának csorbítására még évtizedekig nem került sor.

Apró területe ellenére a Grófság gyors virágzásnak indult, ami a kedvező fekvéséből adódott, mivel a területén futottak keresztül a kereskedelmi útvonalak, valamint gazdag sóbányák álltak a grófok rendelkezésére, ami a korban értékesebbnek számított, mint az arany. Ezen felül a tehetős kereskedőcsaládok hatékonyan tudtak együttműködni az uralkodó grófokkal, amivel megkímélték az országot a feudális konfliktusok negatív következményeitől, és a városoknak viszonylagos autonómiát tudtak kiharcolni, ami kedvezett a kereskedelemnek és a fejlődésnek.

A Grófság területét a XI. század végén császári protektorátus alá helyezték, ami a császári befolyás erősödésével járt. Ez természetesen a legtöbb grófot kellemetlenül érintette, és a szuverén uralkodói jogai gyakorlásának korlátozását látták benne. Több gróf is igyekezett megszabadulni ettől a terhes kötöttségtől, ám csak 1127-ben, III. Renaud (ural. 1127-1148) volt képes lerázni a császári autoritás terhét magáról, s ettől fogva országát Szabadgrófságnak, uralkodói címét pedig szabadgrófnak nevezték. Ez a szabadabb státusz viszont csupán három évtizedig tartott, mert I. Frigyes német-római császár (ural. 1155-1190) túszokkal és házassággal kényszerítette rá befolyását III. Renaud öccsére, IV. Vilmos grófra (ural. 1148-1156), aki kénytelen volt feladni függetlenségéből. Frigyes feleségül vette III. Renaud lányát és IV. Vilmos örökösét, I. Beatrixet (ural. 1156-1184), és Vilmos halála után közös fiúk, I. Ottó (ural. 1184-1200) örökölte a Grófságot, amivel az ország ténylegesen is a császári család uralma alá került. Viszont Ottó fiúörökös nélkül halt meg, a Grófságát lánya, I. Johanna (ural. 1200-1205) örökölte, de annak korai halála után húga és annak férje lépett a trónra, a bonyodalom kedvéért ő II. Beatrix (ural. 1205-1231) volt, férje pedig II. Ottó (ural. 1208-1231) meráni herceg.

A Burgund Grófság (piros körvonal) az Arles-i Királyságon (zöld) belül. Nyugatra a Burgund Hercegség (barna).

A grófi családok nem tartottak ki túl sokáig. II. Betarix és II. Ottó fia, III. Ottó (ural. 1231-1248) gyermek nélkül halt meg 1248-ban, így a Grófság ismét leányágon öröklődött tovább, III. Ottó húga, Adelaida (ural. 1248-1279) révén, akinek a férje, Hugh (ural. 1236-1266) szintén gróf lett. Közös fiúk, IV. Ottó (ural. 1279-1302) 1285-ben feleségül vette a francia királyi családdal rokonságban álló artois-i Mahaut-t, ennek következtében uralkodása második felét a francia befolyás erősödése jellemezte. Két lányuk született, később mindkettejükből francia királyné lett. Az inkább német elkötelezettségű burgund bárók viszont rossz szemmel tekintettek a francia befolyás növekedésére, amit Ottó elől sem titkoltak, de mivel a gróf nem hallotta meg szavukat, felkeléssel is próbálták jobb belátásra bírni. Ottó végül belefáradt a folyamatos forrongásba és a vitákba a főurakkal, ezért országát 1295-ben lányának, II. Johannának (ural. 1315-1330) adományozta, mint hozományt, és a lánya apósát, IV. Fülöp francia királyt (ural. 1285-1314) jelölte ki a Grófság kormányzására.

1300-ban viszont Ottónak fia született, Róbert (ural. 1302-1315), aki apja halála után, 1302-ben gróf lett, ám tizenöt évesen meghalt, így a Grófság továbbra is Johanna, és immár férje, V. Fülöp francia király (ural. 1316-1322) uralma alatt maradt. Mint már megszokhattuk, nekik is csak lányaik születtek, ezért 1330-ban szüleit III. Johanna (ural. 1330-1347) követte a Grófság élén. Őt feleségül adták a franciaországi Burgund Hercegség hercegéhez, IV. Odóhoz (ural. 1315-1349), amivel a két Burgundia egy uralkodó alatt egyesült. A perszonálunió a közös fiúkkal I. Fülöp herceggel (ural. 1349-1361) is tovább folytatódott, de 1361-ben ez megszűnt, mivel Fülöp fiatalon, örökös nélkül meghalt. Hercegsége hűbérbirtokként a francia királyra szállt, míg a Burgund Grófságot nagynénje, I. Margit (ural. 1361-1382) Flandria grófjának hitvese örökölte, majd annak halála után fia, Lajos (ural. 1382-1384) kaphatta meg. Lajosnak sem volt szerencséje az örökösökkel, 1384-es halálakor nem volt fiúgyermeke, ezért országait lánya, II. Margit (ural. 1384-1405) kaphatta meg, aki II. Fülöp burgund herceg (ural. 1364-1404) felesége volt, így fiúk, János (ural. 1404-1419) hatalmas örökséget kaphatott, a két Burgundiát és Flandriát, s ezzel a Burgund Grófság jövője összeolvad a Burgund Hercegség történetével.

A Grófság egykori területén a modern Franciaország provinciát szervezett, Franche-Comté, vagyis Szabadállam néven, amely a Burgund Grófság szabad státuszára utal, és a mai napig őrzi annak emlékét.

A Burgund Hercegség létrejötte

Kanyarodjunk vissza néhány száz évet, és lássuk Burgundia egy másik szeletének sokkal hosszabb és szerteágazóbb történetét, a Burgund Hercegségét. A Frank Birodalomban a IX. század első felétől polgárháború dúlt, hogy Jámbor Lajos császár fiai és unokái minél nagyobb birodalomrészt szakíthassanak ki az örökségből. A háborút a 843-as verduni szerződés zárta le, amely három részre osztotta a hatalmas Birodalmat. A burgund területek legnagyobb részét Lothár Középső Frank Birodalma kapta, amelyből később létrejött a Burgund, vagyis az Arles-i Királyság (lásd fentebb). Egy kis északnyugati sáv viszont a Nyugati Frank Birodalomhoz került, amiből később kialakult a Burgund Hercegség.

843-ban Kopasz Károly nyugati frank király a háborúban nyújtott segítségéért Guerin provance-i hercegnek (ural. 829-845) adományozta ezt a területet, és megbízta a határok védelmével, viszont hivatalosan a burgund hercegi címet csak a jóval később uralkodó Richard gróf (ural. 880-921) kapta meg, 918-ban. A század második felében a francia királyi család, a Capetingek szerezték meg a Hercegséget, de 1002-ben I. Henrik herceg (ural. 965-1002) halálával örökösödési válság alakult ki. Henriknek nem volt fiúgyermeke, de halála előtt örökbe fogadta felesége fiát, Ottó-Vilmos burgund grófot, aki így megörökölhette a Hercegségét. Viszont Henrik unokaöccse, II. Róbert francia király (ural. 987-1031) hűbérúrként és Henrik legközelebbi hozzátartozójaként benyújtotta igényét Burgundiára. Ottó-Vilmos ezt nem fogadta el, és követelte jogos örökségét, amit fegyverrel is hajlandó volt megszerezni, ennek érdekében hadseregét útnak is indította a Hercegség elfoglalására. A háború elhúzódott, s tizenhárom éven át dúlt, amiből Róbert került ki győztesen. A két Burgundiát nem sikerült egyesíteni, a Burgund Hercegség a francia király, míg a Burgund Grófság a német-római császár érdekszférájában maradt.

Róbert király a fiatalabb fiát (akit szintén Róbertnek hívtak) tette meg burgund hercegnek (ural. 1032-1076) mozgásterét azonban korlátozta, mindenben a francia király akaratát kellett követnie, és ez a gyakorlat az utána következő hercegek számára is követendő példa lett. A hercegi hatalom teljesen névlegessé vált, de Róbert herceg eltökélte, hogy helyreállítja tekintélyét országában. A korábbi hercegek bőkezűen eladományozták a birtokaikat hűbéreseiknek, hogy így vásárolják meg hűségüket és támogatásukat, azonban ez nem érte el a várt eredményt, és a vazallusok lojalitása továbbra is megkérdőjelezhető volt. Róbert a hatalma növelése érdekében először a hercegi birtokok visszaszerzését tűzte ki célul. A vazallusi famíliák kihalásával ugyan a hercegre szálltak a birtokok, de ez lassú és kiszámíthatatlan folyamat volt, a herceg a leggyorsabban vásárlás útján juthatott földekhez, s a földbirtokok növelésével párhuzamosan a hercegi hatalom is erősödött. Róbert uralkodásáról elmondható, hogy hosszú távon stabilizálta és több száz évre tartóssá tette a Capetingek uralmát Burgundia felett. Viszont ahogy terebélyesedett a hercegi család, annál szűkösebbekké váltak az uralkodói bevételek, ugyanis a hercegek rend szerint területeket adományoztak a fiaiknak és lányaiknak, amivel jelentősen csökkentek jövedelmeik. A XIII. század második felében II. Róbert herceg (ural. 1272-1306) határozottan véget vetett ennek a gyakorlatnak, és törvényesítette, hogy az egész Hercegséget csak a legidősebb fiú örökölheti, a fiatalabb gyermekek, hogy mégse maradjanak örökség nélkül, évjáradékban részesültek, amit a hercegi vagyonból fizettek ki számukra, de ennek feltétele volt, hogy hűbéri esküt kellett tenniük a hercegnek.

II. Róbert fia, IV. Odó (ural. 1315-1349) házasság révén megszerezte a Német-római Birodalomban lévő Burgund Grófságot, mivel felesége Johanna, anyja halála után megörökölte az országot, a grófi címet viszont férje kapta meg, amivel perszonálunióban egyesült a két Burgundia. Mivel Odó egyetlen fia, Fülöp még apja halála előtt elhunyt, ezért az unoka, akit szintén Fülöpnek hívtak, örökölte meg Burgundiát Odó 1349-ben bekövetkezett halálakor. A probléma csak az volt, hogy I. Fülöp (ural. 1349-1361) csak két és fél éves volt ekkor… Burgundia kormányzása ezzel az anyára, Johannára hárult, valamint második férjére, II. János francia királyra (ural. 1350-1364). 1361-ben viszont a tizenhét éves Fülöp herceget elvitte a pestis, vele pedig kihalt a Capetingek burgundiai ága.

Burgundia a százéves háborúban

A Burgund Hercegség az uralkodói házasságok révén számos területrésszel bővült, amelyek most I. Fülöp halálával sorra leváltak a Hercegségről, köztük a Burgund Grófság is. A Hercegség élére két jelölt is esélyes volt, mindketten II. Róbert leányági unokái voltak, egyikük II. Károly Navarra királya (ural. 1349-1387), a másik II. János francia király. János jogának érvényesítését egy kellemetlen helyzet akadályozta: éppen börtönben ült Londonban! Ugyanis ekkoriban már javában tombolt a százéves háború (1337-től) az angolok és a franciák között. Károly az angolok oldalán harcolt a háborúban, ami a burgund nemességnek nem igazán tetszett, lojalitásuk inkább a francia trónhoz kötődött, ezért a rab királyt, Jánost támogatták, akinek 1361. december 28-án hűségesküt tettek, de ugyanakkor feltételeket is szabtak. A hűségeskükor kinyilvánították, hogy a Hercegségnek önállónak kell maradnia, semmikor sem egyesülhet Franciaországgal, illetve nem válhat a francia király birtokává, Burgundiát különálló egységként kellett kormányozni. Hivatalosan tehát a francia király lett a burgund herceg, de a nevében az általa kinevezett kormányzó igazgatta a területet. János 1363 nyarán az egyik fiát, II. Merész Fülöpöt (ural. 1363-1404) tette kormányzóvá, de ősszel már teljes jogú herceggé nyilvánította, s egy évvel később, János halálakor a fivére, V. Bölcs Károly (ural. 1364-1380), akiből francia király lett, megerősítette pozíciójában Fülöpöt, ezzel pedig a hercegi cím újra elvált a francia király személyétől.

1364-ben Fülöp feleségül vette Flandriai Margitot, aki hatalmas örökségnek nézett elébe, ugyanis apjának, II. Lajos Flandria, Artois és Burgundia grófjának (ural. 1346-1384) nem volt fiúörököse. Lajos 1384-ben elhunyt, grófságai pedig lányára szálltak, általa pedig férjére, Fülöpre, aki így a két Burgundia és a gazdag flandriai területek urává vált. Németalföld ebben az időszakban több különálló területi egységből állt, mint például Flandria, Brabant, Holland vagy Hainaut, amiket külön-külön örököltek a hercegek, ezeket csak 1549-ben egyesítették Németalföld néven (lásd később).

II. Merész Fülöp herceg (1363-1404) és fia, Merész János herceg (1404-1419).

1380-ban elhunyt Fülöp bátyja, V. Károly francia király, a trónt pedig a tizenegy éves fia, VI. Károly (ural. 1380-1422) örökölte. Kiskorúsága miatt felállítottak egy négytagú régenstanácsot az ország kormányzására, amelybe Fülöp is bekerült. A többi régens eléggé érdektelennek mutatkozott a politikai ügyekben, ezért nyolc éven át gyakorlatilag Fülöp irányította Franciaországot, míg 1388-ban a király nagykorú nem lett, ami után Károly nem igényelte többé Fülöp részvételét a kormányzati ügyekben, és helyette más tanácsadókat tüntetett ki bizalmával. 

1392-ben VI. Károly váratlanul megőrült, így nem tudta ellátni uralkodói feladatait, ezért újra régenst kellett kinevezni az ország irányítására, de ez úttal vetélkedés kezdődött a hatalomért a király öccse, Lajos Orléans hercege és a nagybátyja, Fülöp burgund herceg között. Fülöp nem vesztegette az idejét, önkényesen régenssé nyilvánította magát, és újra átvette az irányítást a Királyság felett. Franciaország anyagi forrásait saját Hercegségének gyarapítására használta fel, és igyekezett területeket szerezni Flandriában és a dél-burgund vidékeken is, ennek ellenére Franciaország ügyeit sem hanyagolta el, és régensségének tíz évig tartó időszakát elégedettség kísérte Franciaországban. 1402-ben VI. Károly egy józan pillanatát kihasználva Orléans-i Lajos kineveztette magát régenssé, ám annyira népszerűtlen kormányzónak bizonyult, hogy két évvel később visszaadta Fülöpnek a pozíciót, aki azonban néhány hónapra rá meghalt. A két fél között a politikai mellett gazdasági vetülete is volta a versengésnek. Franciaország gazdasága a mezőgazdaságra épült, míg Burgundia - Angliához hasonlóan - a kézműves, kereskedő és állattartó gazdaságra, ami főként a flandriai területeinek volt köszönhető. A burgundok Franciaország kormányzáskor is ehhez a gazdasági modellhez ragaszkodtak, míg az Orléans-iak a tradicionális francia mezőgazdasági alapú gazdasághoz. A Királyság gazdasági irányvonalának jövője tehát attól függött, hogy melyik párt ragadja magához az ország feletti főhatalmat.

A régensséget tehát a továbbiakban Lajos látta el, de Fülöp fia, Merész János burgund herceg (ural. 1404-1419) is benyújtotta igényét a pozícióra. A két férfi közötti ellenségeskedés állandósult, János szerette volna megszerezni a régensi hatalmat, Lajos pedig igyekezett hárítani a burgund herceg támadásait a személye ellen, nem túl eredményesen, kicsapongó, felelőtlen életvitele miatt népszerűetlen volt a lakosság körében. János pozitív ellenpéldának állította be magát Lajossal szemben, akit pazarló zsarnoknak titulált, míg ő maga adócsökkentést és államigazgatási reformot ígért. Ez meg is hozta az eredményt, az alacsonyabb sorban élő lakosok, a kereskedők és a Párizsi Egyetem értelmisége a herceget támogatta. Végül János kiharcolta, hogy a király gyermekeinek (így a trónörökösnek is) gyámjává és az ország régensévé válasszák. A Lajossal való viszonya továbbra is rideg maradt, Lajos ott szabotálta János uralmát, ahol csak tudta, halálos fenyegetések hangzottak el mindkét fél részéről, és már-már a polgárháború veszélye fenyegetett, míg végül nagybátyjuk, Berry hercege 1407-ben ki nem eszközölt köztük egy ingatag megbékélést. Ez csupán látszatbéke volt, három nappal később János tizenöt merénylőt küldött Lajosra, akik brutálisan meggyilkolták.

Orléans-i Lajos herceg meggyilkolása.

János népszerűsége olyan erős volt a fővárosban, hogy nem is kellett tagadnia, hogy köze volt Lajos meggyilkolásához, ugyanis azt egy „zsarnok” elleni jogos fellépésnek állította be, és 1409-ben még királyi felmentést is kapott a bűncselekmény alól. Azonban a francia királyi család érthető módon nem volt ilyen elnéző vele szemben, és a kibékíthetetlen ellentét több évtizedes belső viszályt és háborút indukált Franciaországban a burgundok és a francia dinasztia között. Lajos helyére apósa Bernárd, Armagnac grófja állt, és felkarolta a dinasztia érdekeit, pártjukat később is az Armagnac-oknak hívták. Rivalizálásuk a burgundokkal továbbfolytatódott, és viszályuk 1410-től fegyveres konfliktusba fordult, Franciaországban kitört a polgárháború, de arról se feledkezzünk meg, hogy a százéves háború még koránt sem ért véget, sőt a java még hátravolt! Franciaországban kaotikus helyzet alakult ki: egy őrült király ült a trónon, a királyné Bernárd gróf szeretőjévé vált, a dauphin, vagyis a trónörökös még csak tíz éves volt, a két párt vetélkedése a hatalomért pedig meggyengítette a Királyságot, kiszolgáltatva azt a külső fenyegetésekkel szemben, amit az angol király, V. Henrik (ural. 1413-1422) ki is használt, és hadseregével lerohanta Észak-Franciaországot. Henrik János támogatását kérte, hogy ismerje el őt törvényes francia uralkodónak, de a burgund herceg erre nem volt hajlandó, helyette meglepő lépésre szánta el magát: szövetséget kötött az Armagnac-okkal, habár hozzá kell tenni, katonai segítséget nem nyújtott az angolok elleni háborúban, de legalább nem tevékenykedett a dinasztia ellen, miközben az súlyos harcokat vívott északon. 1415-ben a franciák tehát egyedül néztek szembe az ellenséggel, a nagy ütközetre Agincourt-nál került sor, és noha a franciák túlerőben voltak, mégis katasztrofális vereséget szenvedtek, a francia nemesség negyven százaléka a csatatéren maradt és Franciaország közel fele angol megszállás alá került.

A burgundok előtt világossá vált, hogy egyedül nem dacolhatnak Anglia ellen, így jobb, ha inkább melléjük állnak. 1418-ban Párizsban a híveik kerekedtek felül, és meggyilkolták Bernárd grófot, János pedig átvette a főváros feletti ellenőrzést, amire az angolok is áldásukat adták. A dauphin még idejében elmenekült, de a király János „védelme” alá került. A dauphin attól tartott, hogy az angol-burgund együttműködés azt eredményezheti, hogy János Henriket ismeri majd el francia uralkodónak, amit meg kellett akadályoznia, ezért 1419 júliusában tárgyalásokat javasolt Jánosnak. Tekintve, hogy a belháború nagyon kimerítette a burgundok tartalékait, nem engedhettek meg maguknak további elhúzódó konfliktust, ezért elfogadták az ajánlatot. A találkozón kölcsönösen biztosították egymást a békés szándékaikról, de érdemi megegyezés nem született. Szeptember 10-én a dauphin újabb találkozóra invitálta Jánost, aki a megegyezés reményében el is ment arra, de a tárgyalás helyett a dauphin emberei meggyilkolták a herceget. A gyilkosságot az Armagnac-ok tervelték ki, ugyanis, ha a dauphin és a burgundok békét kötnek, akkor az az Armanac befolyás csökkenését eredményezi, ezt pedig nem hagyhatták, de a bosszú is közrejátszhatott azért, amiért János meggyilkoltatta Orléans-i Lajost. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a dauphin is tisztában lehetett az Armagnac-ok szándékával, hiszen a gyilkosság pillanatában jelen volt, és állítólag nem igazán mutatott meglepődést, amikor az emberei lesújtottak Jánosra, ezért a dauphin szándékainak őszintesége is megkérdőjelezhető. A merénylettel viszont Franciaország járt rosszul, ugyanis a reménye is meghiúsult annak, hogy megszülessen a béke, ellenben a burgundokat végérvényesen az angolok pártjára állította, Burgundiát pedig Franciaország kibékíthetetlen ellenségévé tette, ebben a helyzetben pedig esély sem lehetett az angolok kiűzésére az országból, és az elfoglalt területek visszahódítására, mely állapotok még évtizedekig fennmaradtak.

Franciaország (kék) az 1415-ös agincourt-i csata után, at angol területekkel (piros) és a Burgund Hercegséggel (lila).

János herceg mindvégig tartózkodott attól, hogy nyílt szövetségre lépjen az angolokkal, de a trónon őt követő fia, III. Jó Fülöp (ural. 1419-1467) máshogy vélekedett, főleg apja meggyilkolását követően. A burgundok Párizs elfoglalása után megnyitották a város kapuit az angolok előtt, és Fülöp 1420-ban szövetséget kötött az angolokkal. Párizsban VI. Károllyal aláíratták a troyes-i szerződést, melyben elismerte, hogy halála után Henrik és utódai öröklik a francia trónt, ugyanakkor megfosztották a dauphin-t trónörökösi jogától. A szerződést házassággal is megpecsételték, Henrik feleségül vette Károly lányát, Katalint, aki fiút szült neki. Henrik azonban 1422 augusztusában meghalt, fia, VI. Henrik (ural. 1422-1461) pedig még két éves sem volt ekkor. VI. Károly sem sokkal élte túl az angol királyt, 1422 októberében távozott az élők sorából, a gyermek VI. Henrik pedig Anglia és Franciaország királya lett.

V. Henrik a halálos ágyán részletes instrukciókkal látta el bizalmasait a háború folytatásával kapcsolatban, s kifejezetten kérte, hogy mindenféleképpen tartsák fenn a szövetséget Burgundiával. Halála után a még alig két éves fia, VI. Henrik követte a trónon, míg nagybátyja, Bedford hercege látta el a régensséget. Bedford ragaszkodott néhai bátyja végakaratához, így a burgund szövetséghez is, amelyet 1423-ban házassággal is megerősítettek, amikor is Bedford elvette Fülöp húgát, Annát.

Merész János herceg meggyilkolása.

A háború az elkövetkező években egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorta Franciaországot, míg 1429-ben fel nem bukkant egy szűz Lotaringiából, Jeanne d’Arc, aki fellelkesítve a francia seregeket, hadjáratot indított Észak-Franciaország visszahódítására. Elfoglalta Orléans-t, Reims megnyitotta kapuit a franciák előtt, ahol a dauphin-t VII. Károly (ural. 1422-1461) néven francia királlyá koronázták, Párizs azonban bezárkózott a szűz előtt, és ostrommal sem tudták bevenni. A következő évben az angolok és burgundok megtámadták Compiégne-t, Jeanne d’Arc a város felmentésére sietett, ám a csata hevében a burgundok elfogták. Az értékes rabot Burgundiába szállították, majd eladták őt az angoloknak, akik 1431-ben elítélték és máglyán megégették.

Miközben a Jeanne d’Arc által feltüzelt franciák egyre jobban visszaszorították az angolokat Észak-Franciaországban, addig Burgundia Németalföldön terjeszkedett. 1430-ban III. Fülöp értékes területekkel gyarapította birodalmát, megszerezte Namurt és Luxemburgot, valamint a fontos textilipari központot, Brabantot, és rátette a kezét a Rajna és a Maas folyók torkolatvidékére, ahonnan a tengeri kereskedelmet tarthatta ellenőrzése alatt. A burgund udvar gazdagodott, és egyre fényűzőbbé vált, amivel Fülöp nem is próbált szerénykedni, hiszen a pompa a hatalom megnyilvánulása volt, másrészt ezáltal kívánta bizonyítani a francia uralkodóhoz mérhető rangját. Mindezt nagyrészt a németalföldi területeinek köszönhette, ahol a burgund uralommal felpezsdült a kulturális élet, a luxuskiadások ugyanis vonzották a művészeket, az udvarban festőket, költőket és zeneszerzőket foglalkoztattak, és az építészek, szobrászok, mérnökök mind több megbízatást kaptak.

III. Jó Fülöp herceg (1419-1467).

Közben viszont a hadiszerencse mindinkább a franciák pártjára állt. Látva előretörésüket és az angolok visszaszorulását, Burgundia egyre kényelmetlenebbül érezte magát az angol szövetségben. Bedford hercege mégis egyben tudta tartani az angol-burgund együttműködést, de amikor 1435-ben egyértelművé vált, hogy közel a halála, a burgundok mozgolódni kezdtek annak érdekében, hogy megszakítsák szövetségüket az angolokkal. III. Fülöp herceg közeledni kezdett VII. Károly francia királyhoz, és csakhamar alá is írták az arras-i szerződést, amelyben Fülöp elismerte Károlyt, mint francia uralkodót, és akinek átadta Párizs városát, míg Károly mentesítette Burgundiát a hűbéri kötelességei alól, amivel a francia koronának tartozott, továbbá ígértet tett, hogy megbünteti Fülöp atyjának gyilkosait. Ezzel az angol-burgund szövetség felbomlott, Fülöp pedig ennek örömére felvette a hivalkodó Nyugat nagyhercege címet, amit majd fia is örököl. Néhány napra az arras-i szerződés megkötése után Bedford hercege elhunyt, és az angol-burgund szövetség vele együtt szállt a sírba.

A burgundok Arras után ki is vonták magukat a százéves háború kavalkádjából, és inkább saját területeik gyarapítására, konkrétan Flandriára koncentráltak. A háború a végéhez közeledett, és a franciák lassan kiszorították az angolokat a kontinensről, és Károly – megsértve a korábbi megállapodást - egyre inkább a burgund területekre kezdett koncentrálni, hogy kiterjessze a hatalmát Burgundiára. Ez persze nem tetszett Fülöpnek, aki 1440-ben aktívan támogatott egy Károly elleni nemesi felkelést Franciaországban, majd 1456-ban Károly fiának, Lajosnak biztosított menedéket, miután az sikertelenül lázadást szított apja uralma ellen. Károly megfedte Fülöpöt, amiért nem adta ki neki a fiát, de nem tehetett egyebet, a dauphin öt évig tartózkodott Burgundiában, s csak Károly halála előtt tért vissza Franciaországba.

Burgundia fénykora

Fülöp a százéves háború után felhagyott a nagypolitikával, helyette az élet élvezetének szentelte idejét. A burgund udvartartás folyamatosan mozgott a herceg országaiban, kedvelt városai közé tartozott Brüsszel, Bruges és Lille. Brüsszelben épült fel a hercegi palota, ami ezzel egyfajta fővárossá vált, Bruges kikötője pedig az Észak- és Dél-Európát összekötő kereskedelem centrumává vált, de Antwerpen is fejlődésnek indult, és egyre több kereskedőt vonzott. Az 1440-es évektől a burgundiai adóbevételek jelentős része Németalföldről származott, az összege vetekedett az angol, az aragóniai és a francia udvar bevételeivel. Ebből az elképesztő jövedelemből a hercegek megtehették, hogy extravagáns lakomákat, ünnepélyeket és lovagi tornákat tarthassanak, az élet valósággal pezsgett a herceg körül. Óriási összegeket fordítottak luxuskiadásokra, s hamarosan Európa legfényűzőbb udvaraként tartották számon a burgundiait, idővel Burgundia már a kordivatot is befolyásolta, alakította, Európa nemessége azt leste, hogy milyen stílus dominál épp Fülöp udvarában, ami irányadó és követendő volt számukra, amennyiben nem akartak régimódinak tűnni. A burgund gazdaság is egyre erősödött, ugyanis a divat és ízlés alakításával szerte Európában nőtt a burgund (főleg flamand) luxustermékek iránti kereslet. Fülöp emellett a művészeteket is támogatta, mivel a szellemi élet fellendülése a hercegi hatalom nagyságát reprezentálta. Az udvar kódexmásolókat alkalmazott, falikárpitokat és ékszereket rendelt, valamint támogatta a zenei életet országaiban, ami a gyakori mulatságok elengedhetetlen eleme volt. 1429-ben megalapították a legelőkelőbb lovagrendet, az Aranygyapjas Rendet, tagjai közé a dinasztiához leghűségesebb nemesek kerülhettek, később a Habsburgok rangos rendje lett. 1434-ben közös pénzt vezetnek be az egész Hercegségben. A közigazgatási reformra viszont csak 1464-ben került sor, amikor központosították a burgund hercegi területeket, és egybehívták az összburgund rendi gyűlést, ahol minden tartomány képviseltethette magát és hallathatta hangját, valamint egy központi számvevőszéket is létrehoztak, amely az adók hatékonyabb behajtását segítette elő.

1465-ben Fülöp végleg visszavonult a közélet irányításától, és átadta az uralkodói teendőket fiának, I. Merész Károlynak (ural. 1467-1477). Károly nem értett egyet apja meghunyászkodó politikájával, amit a franciákkal szemben tanúsított, amikor VII. Károly király bejelentette hűbérúri jogát Burgundiára. VII. Károlyt 1461-ben fia, XI. Lajos (ural. 1461-1483) követte a trónon, aki folytatta apja Burgundiával szembeni törekvéseit. 1465-ben Károly háborúba bonyolódott Franciaországgal, de Lajos felhergelte Liége városát a burgund befolyás erősödése miatt, ahol a helyi előkelők elutasították a burgundok jelöltjét Liége herceg-püspökének, az ország vezetőjének, és az ellenállás felkeléssé eszkalálódott, amely a burgund területekre is átterjedt. Károlynak mihamarabb le kellett zárni a háborút a franciákkal, hogy a felkelés letörésére koncentrálhasson, ezért nyugaton békét kötött, seregei élén pedig maga vonult Liége-be, és kegyetlenül leverte a megmozdulást.

I. Merész Károly herceg (1467-1477).

III. Fülöp 1467-ben meghalt, ezzel fia ténylegesen is elfoglalhatta a hercegi trónt. Károly megreformálta az államigazgatást és a hadsereget, visszavett apja túlköltekező luxus-udvartartásából, és inkább a katonai fejlesztésekre helyezte a hangsúlyt. Gazdag területeinek köszönhetően, még a katonai kiadások mellett is, uralkodása alatt a burgund herceg számított a korabeli Európa legtehetősebb fejedelmének. Ugyanekkor Liége újra fellázadt, de ügyük ismét halálra volt ítélve, ugyanis a megígért francia segítség nem érkezett meg, Károly könnyedén legyőzte a lázadókat, majd bevonult Liége-be. A Herceg-Püspökséget burgund protektorátus alá helyezte, és elrendelte, hogy a területén lévő összes város bontsa le a falait.

1468-ban XI. Lajos találkozót javasolt Károlynak, hogy megtárgyalják az államaik közötti kapcsolatok további alakulását. A pikárdiai Péronne városában kezdtek tárgyalásokat, de akkor Károly híreket kapott, hogy Liége ismét fellázadt, ami nem kis részben volt köszönhető Lajos ismételt felbujtásának. Károly felfüggesztette a tárgyalásokat, de azért rávette Lajost, hogy segítsen neki leverni a felkelést. A francia király, hogy megőrizhesse őszinte békülékeny szándékának látszatát, nem ellenkezett, és Károllyal együtt vonult Liége-be, ahol felszámolták a zavargást. Károly kegyetlenül megtorolta a lázadást, sokakat lemészároltatott és felgyújtatta a várost, ami állítólag hetekig lángolt.

Noha Liége ellen a francia királlyal együtt vonult hadba, Károly a későbbi tárgyalásokon határozottan szembehelyezkedett Párizzsal. Az 1435-ös arras-i szerződést, amit még apja kötött VII. Károllyal, semmisnek tekintette magára nézve, ugyanis a szerződés megtiltotta, hogy Károly angol asszonnyal házasodjon meg, s kikötötte, hogy hitvese csak francia lehet. Két felesége volt eddig, természetesen mindketten a francia királyi házból kerültek ki, de harmadik választása ezúttal az angol király, IV. Edward (ural. 1461-1470) húgára, Margitra esett, amivel felújította szövetségét Angliával, ez pedig erősen jelzésértékű volt Párizs számára. Károly házassága pontot tett a tárgyalások végére, és az ellenségeskedés csakhamar kiújult Franciaország és Burgundia között. 1471-ben Lajos megtámadta a Somme menti burgund városokat, mire Károly megtorlásul betört Franciaországba, és feldúlta a vidéki területeket, de számottevő eredményt nem ért el, s 1472-ben visszavonult, a harcok pedig abbamaradtak.

A Burgund Hercegség legnagyobb kiterjedése: a Hercegség 1465 előtt (sötét narancs), 1465-ben szerzett területek (világos narancs), 1473-ban szerzett területek (citrom), 1475-ben meghódított területek (pink), 1469-74 között zálogba kapott területek (lila csíkos), burgund befolyás alatt álló területek (narancs csíkos) és oldalági családi birtokok (zöld).

1473-ban Károly királyság rangjára szerette volna emelni Burgund Hercegségét, magát pedig királlyá koronáztatni a német-római császárral, ami érdekében III. Frigyes császárral (ural. 1452-1493) is tárgyalt, de terve végül nem valósult meg. 1474 folyamán pedig több olyan külpolitikai konfliktusba keveredett, amelyek együttesen ütöttek vissza, és nehéz helyzetbe sodorták Burgundiát. Keleten Zsigmond osztrák herceggel (ural. 1439-1490) került területi vitába, délen Svájccal éleződött a viszony, miután utóbbi támogatta a burgund városok lázongásait Károly helytartói ellen, nyugaton pedig Károly vitatta a lotaringiai herceg öröklési jogát hercegségéhez. Ezek a szereplők viszont készek voltak összefogni egymással, hogy letörjék Burgundia szarvait.

A külpolitikai feszültségek csakhamar katonai konfliktusba csaptak át. 1474-1475-ben Károly katonai segítséget nyújtott egy rokonának, Ruprecht kölni érseknek (ural. 1463-1480), aki ellen fellázadtak alattvalói. Károly a burgund sereggel be akarta venni a lázadók birtokolta Neuss városát, de az ostrom elhúzódott, ez pedig elegendő időt biztosított arra, hogy a német-római császári seregek megérkezzenek a város felmentésére. Károly a kudarc után, 1475 végén Svájc ellen fordult, de ott sem volt szerencsésebb, 1476 márciusában vereséget szenvedett, és vissza kellett vonulnia. Feltöltötte hadseregét, és újra Svájcra támadt, de a svájciakat immár a lotaringiaiak is segítették, s 1476 nyarán ismét legyőzték.

Károly új sereget állított fel és a tél beköszöntével a Lotaringiai Hercegséghez tartozó Nancy városát vette ostrom alá. A kemény tél viszont alaposan megviselte a burgund sereget, és ebben a helyzetben tört rájuk a város felszabadítására érkező lotaringiai-svájci egyesült hadsereg. 1477. január 5-én vívták meg a nancy-i csatát, amely a burgundok katasztrofális vereségével végződött, és Merész Károly is a csatatéren esett el. Megcsonkított és meztelen holttestére csak napokkal később találtak rá egy közeli folyóban. Fejét alabárddal kettéhasították, testén lándzsaszúrások voltak, arcát a vadállatok teljesen lerágták, azonosítani is csak a magánorvosa tudta hosszúkás körmei és régi sebesülései alapján. A herceget Nancyben temették el, de 1550-ben dédunokája, V. Károly német-római császár (ural. 1519-1556) Bruges-be szállítatta át a holttestét, majd 1979-ben egy exhumálás során kiderült, hogy sírhelye üres…

Charles Houry: Merész Károly holttestének megtalálása, 1862.

A Habsburg uralom

Merész Károly fiú utód nélkül halt meg, egyetlen gyermeke és örököse a húszéves lánya, Mária volt, aki felvette a burgund hercegnő címet. Máriának (ural. 1477-1482) nehéz helyzettel kellett szembenéznie, országaiban nagy volt az elégedetlenség, Liége és Guelders kinyilvánította függetlenségét, XI. Lajos pedig kapva az alkalmon, lépéseket tett Burgundia megszerzésére, tekintve, hogy francia királyként a burgund herceg hűbérurának számított, és amint férfiágon kihalt a hercegi dinasztia, annak területeit, vagyis egész Burgundiát (Flandriával együtt) magának követelte. Hűbérúri jogát fegyveres úton is kész volt érvényesíteni, ezért hadsereget küldött Burgundia megszerzésére, valamint pénzügyileg támogatta a lázadó flandriai és brabanti városokat. Északon birtokba vette Pikárdiát és Artios-t, délen pedig a történelmi burgund hercegségi területeket szállta meg, s ezzel a burgund területek fele elveszett, Luxemburg és Németalföld megmaradt ugyan Mária uralma alatt, de Lajos ezen területek átadását is követelte tőle. Mindeközben Flandria befolyásos nemesei aggódva szemlélték a francia agressziót, ezért 1477 februárjában tanácsot hívtak össze a válságos helyzet megoldására. A flandriaiak viszonylagos függetlenséget élveztek a burgundok uralma alatt, és egyáltalán nem óhajtottak egy erőskezű francia uralkodót a nyakukra, ezért a gyűlés elfogadta Máriát Burgundia teljes jogú uralkodónőjének, de bizonyos feltételekkel… Cserébe aláíratták vele a Nagy Privilégiumokat, melyek decentralizálták a közigazgatást, nagyobb önkormányzatiságot biztosítva a hercegnő birtokában lévő területeknek, az uralkodói hatalom hatáskörét korlátozták, a tartományokét növelték, valamint kikötötték, hogy a tartományi vezetésben csak a helyiek vehetnek részt. Továbbá a hercegnő a tartományok beleegyezése nélkül nem indíthatott háborút, nem köthetett békét, nem emelhetett adót és nem házasodhatott meg! Mária erős szövetségesek és támogatók nélkül nem tehetett egyebet, minthogy elfogadja a feltételeket, így legalább megtarthatta uralkodói pozícióját.

Mária még hajadon volt, és burgund hercegnőként Európa legjobb partijának ígérkezett, ugyanis a leendő férj az utódai révén Európa egyik leggazdagabb országához juthatott hozzá. Tehát bármilyen házasságot is köt Mária, az kihatással lesz az európai erőegyensúly jövőbeni alakulására. A burgundok a megbékélés reményében először a francia udvarba küldtek követeket, hogy kieszközöljék Mária és a francia dauphin, Károly házasságát, de Lajos ezt durván elutasította, mivel az eddig meg nem szerzett Burgundiát saját hűbérbirtokának tekintette, Máriát pedig nem ismerte el burgund hercegnőnek, így véleménye szerint jogtalanul birtokolja a maradék burgund területeket. A követek így eredménytelenül tértek haza, de közben már a franciák ellenfelei, a Habsburgok is mozgolódni kezdtek. Még Merész Károly tervezte, hogy lányát hozzáadja III. Frigyes német-római császár fiához, Miksához. A Habsburgok a burgund herceg halálakor igyekeztek mihamarabb tető alá hozni az esküvőt, és a franciák visszautasítása után a burgundok el is fogadták az ajánlatukat, és 1477 augusztusában Mária és Miksa házasságra lépett, amivel Miksa (ural. 1477-1482) a megmaradt Burgundia társuralkodója lett. Persze Lajos hamarosan ráébredt szörnyű mulasztására, amivel hagyta elveszni a gazdag németalföldi területeket, amelyeket a Habsburgok kaparintottak meg, míg ha beleegyezett volna fia és Mária házasságába, akkor utódai megszerezhették volna egész Burgundiát, de Lajos túl mohó volt, mihamarabb erővel akart hozzájutni a zsákmányhoz, a Habsburg házassággal viszont mindez elúszott. Miksa eltökélte, hogy megvédi felesége területeit az elégedetlen és agresszív Lajossal szemben, és 1479-ben hadsereggel vonult a franciák ellen. Az osztrák-burgundok megverték a franciákat, akik nem kíséreltek meg több területet elszakítani Burgundiától. Mária és Miksa házassága pedig megágyazott a francia-osztrák (Bourbon-Habsburg) vetélkedésnek, ami az elkövetkező kétszáz évben nagyban befolyásolta az európai politikai viszonyokat és hadi eseményeket.

Mária burgund hercegő (1477-1482) és 1477-es házassága Habsburg Miksával (1477-1482).

Máriának három gyermeke született Miksától: 1478-ban Szép Fülöp, 1480-ban Margit, végül 1481-ben Ferenc, de ő pár hónapos korában elhunyt. 1482-ben Mária egy lovasbalesetben súlyosan megsérült, és hetekkel később meghalt. Burgundia örököse a négyéves IV. Szép Fülöp (ural. 1482-1506) lett, nagykorúságáig apja régensként kormányozta az országot, amire a németalföldi rendek bizalmatlanul tekintettek, arra gyanakodtak, hogy Miksa a burgund érdekeket alárendeli a Habsburg törekvéseknek. Miksa bizonytalan helyzetben találta magát, és mielőbb stabilizálnia kellett a pozícióját, ezért békére törekedett a franciákkal. Felajánlotta a dauphin-nek lánya, Margit kezét, és vele a déli Burgund Grófságot, mint hozományt. 1482 decemberében alá is írták az arras-i szerződést, amiben Miksa elismerte a franciák által korábban elfoglalt területek átadását, Lajos pedig lemondott Németalföldről. 1483-ban megtartották Károly és Margit házasságát, ami után nemsokára Lajos meghalt, VIII. Károly (ural. 1483-1498) Franciaország királya lett, Margit a királyné. Politikai okokból 1491-ben VIII. Károly felbontotta az arras-i szerződést, amivel házasságát is semmissé nyilvánított, habár a hozományul kapott burgund területeket nem szolgáltatta vissza. Miksa természetesen visszakövetelte a házassággal járó grófságot, de azt csak 1493 májusában kaphatta vissza, ekkor Franciaország konfliktusba került Nápollyal, és emellett nem akart ellenségességet a Habsburgokkal is, ezért a senlis-i szerződésben visszajuttatta Miksának a Burgund és Artois Grófságokat, míg a történelmi Burgund Hercegség Franciaország része maradt.

1493 augusztusában Frigyes halálával Miksa foglalhatta el a német-római császári trónt (ural. 1493-1519), és ezzel a tizenöt éves fiára, IV. Fülöp hercegre hagyta Burgundia kormányzását, akit ebben segített egy burgund nemesekből álló tanács. Fülöp erős kézzel fogott hozzá az uralkodáshoz, kezdetnek máris elutasította az anyja által megkötött Nagy Privilégiumok megerősítését, és a központosított kormányzásra tért vissza, viszont ígéretet tett, hogy háborús ügyekben kikéri a rendek véleményét, és tanácsadóit is a helyiek közül választja. Külpolitikailag igyekezett egyenlő távolságot tartani Franciaországtól és Angliától, ez a feleségválasztásában is megmutatkozott, amikor 1496-ban elvette a spanyol királyi pár lányát, Johannát, ami egyben szövetséget is jelentett a Habsburg- és a Trastámara-ház között Franciaországgal szemben (mellesleg a későbbiekben ennek a frigynek köszönhették a Habsburgok a spanyol területek megszerzését). Johanna a királyi pár harmadik gyermeke volt, elég távol állt a spanyol trón megszerzésétől, de 1500-ra ez megváltozott, testvérei és unokaöccse tragikus halála miatt ő lépett elő trónörökösként. Szép Fülöp ebben lehetőséget látott hatalma növelésére, és nem kívánta feleségére hagyni Spanyolország kormányzását. Házasságuk amúgy is romokban hevert, Fülöp szeretőket tartott, és nem igazán foglalkozott Johannával, aki viszont mély érzelmeket táplált férje iránt, de a viszonzatlan szerelem depressziót szült, mire szóbeszéd kezdett terjedni a hercegnén elhatalmasodó őrületről (mai napig Őrült Johannaként ismerhetjük a nevét). Fülöpnek kedvezett ez a híresztelés, és nem is próbálta cáfolni felesége „őrültségét”, sőt gyakorlatilag fogva tartotta az asszonyt, hogy elzárja a külvilágtól, amivel még jobban elmélyítette depresszióját, és táplálta azt a látszatot, hogy ténylegesen zavarodott, és alkalmatlan az uralkodásra. A spanyol főurak átláttak Fülöp mesterkedésén, és tudták, hogyha eljön az idő, Johanna helyett a férj és annak burgund kísérete fog felettük uralkodni, de nem tehettek semmit, a trónörökös Johanna volt, más jelölt nem jöhetett szóba, akivel esetleg leválthatták volna a hercegnőt.

Idealisztikus családi portré 1515-ből: Miksa és Mária között legidősebb fiúk IV. Szép Fülöp. Az alsó három fiúgyermek balról jobbra: I. Ferdinánd, V. Károly (Fülöp fiai) és II. Lajos későbbi magyar király (ő Fülöp lányának, Máriának volt a férje).

A mai Spanyolország területén a XV. század végén két királyság osztozott, mígnem 1469-ben I. Izabella (ural. 1474-1504) Kasztília és II. Ferdinánd (ural. 1479-1516) Aragónia uralkodójának egybekelésével közös uralom alá került az Ibériai-félsziget jelentős része. 1504-ben Izabella elhunyt, és félő volt, hogy a két ibériai királyság újra szétválik. Az özvegy férj, Ferdinánd egymaga is kész lett volna uralkodni a két ország felett, de a kasztíliaiak nem igazán szívelték a királyt, Johanna (ural. 1504-1555) lányát viszont továbbra is őrültnek titulálva uralkodásra képtelennek tartották. 1505 novemberében a salamancai szerződésben Ferdinándot és Fülöpöt társ-régensekké nyilvánították, de 1506 júniusában a villafáfilai szerződésben már megvonták Ferdinándtól a régensi jogait, és Aragóniába kellett távoznia.

Kasztíliában Fülöp királyként (ural. 1506), felesége nevében uralkodott, de nem sokáig élvezhette kiterjedt hatalmát, hamarosan megbetegedett, és 1506. szeptember 25-én elhunyt. Burgundiát a hatéves fia, II. Károly (ural. 1506-1555) örökölte, akinek nagykorúságáig, 1515-ig a nagynénje, Margit (Fülöp testvére, akit VIII. Károly francia király eltaszított) kormányozta a területeket. Károly 1515-ben menesztette Margitot a régensségből, de néhány évre rá, amikor 1519-ben elfoglalta a német-római császári trónt, elismerve nagynénje rátermettségét, visszahívta, és életfogytig tartó régenssé nevezte ki. Viszont Margit nem örvendett túlzott népszerűségnek Németalföldön, mivel tanácsadóit nem a helyi nemesek közül választotta, hanem külföldről, Itáliából és Franciaországból. Végül a németalföldiek Károlyhoz fordultak panasszal, aki megkérte Margitot, hogy a békesség kedvéért igyekezzen a helyiek kedvére tenni.

IV. Szép Fülöp (1482-1506) és felesége Őrült Johanna (1504-1555).

Károly 1516-tól anyjával, Johannával együtt Kasztília uralkodója is volt, nagyapja, Ferdinánd 1516-os halálát követően Aragónia is Johannára, így Károlyra szállt, és létrejött az egy uralkodó alatt egyesült Spanyol Királyság. Károly hatalmas világbirodalom felett uralkodott: a Német-római Császárságban, Itáliában, Burgundiában (Németalföldön), Spanyolországban és az amerikai gyarmatain. A Habsburg Birodalom virágzása Flandriára is kihatott, ahol fellendült a kereskedelem, Antwerpen pedig az európai tengeri áruforgalom központjává és legnagyobb kereskedővárosává vált. Iparosodás vette kezdetét, fellendült a könyvnyomtatás, növekedett a népesség. Németalföld határait északon és délen is kitolták, és sokkal komplexebb lett, mint előtte.

1521-ben kitört az itáliai háború Franciaország és a Habsburgok között. Habár a név félrevezető a hadmozdulatok szerte Európában folytak nem csak Itáliában, hanem Navarrában és Németalföldön is. I. Ferenc francia király (ural. 1515-1547) - követve a hagyományt - továbbra is makacsul próbálta érvényesíteni hűbérúri jogát Károly és Németalföld felett. A háború elhúzódott, és kedvezőtlenül alakult a franciák számára, akik végül 1526-ban Madridban békét kötöttek. Ennek értelmében Károly visszaszerezte a dédnagyapja, Merész Károly halála után, 1477-ben elveszett Burgund Hercegség történelmi területét Franciaországtól. Ezzel az ősi burgund földek visszatértek Burgundiához, és a burgund hercegi cím újra tényleges lett, ám nem sokáig. Ugyanabban az évben ismét kirobbant a háború a két fél között, s az évekig tartó harcok kimerítették mindkét oldal tartalékait, ezért döntő csata nélkül 1529-ben Cambraiben megegyezés született a békéről. Ferenc lemondott flandriai hűbérúri jogáról Károly javára, míg Károly átadta a néhány éve megszerzett történelmi Burgund Hercegséget Franciaországnak, ám a burgund hercegi címet ezután is használta.

II. Károly (1506-1555) portréja 1516-ból.

Mindeközben Németalföldet Margit 1530-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul igazgatta, őt a császár húga Magyarországi Mária követte a kormányzói székben, aki II. Lajos magyar király (ural. 1516-1526) (aki a mohácsi csatát követően esett el) özvegye volt. Mária megreformálta Németalföld döntéshozói rendszerét, amelybe bevonta a helyi nemeseket és polgárokat, a modell annyira sikeres volt, hogy kétszázötven évig töretlenül működött.

Károly 1549-ben ediktumban kinyilvánította Németalföld egységét és oszthatatlanságát, melyet egészében lehet örökölni és nem részekben, előtte ugyanis minden grófságot és kisebb egységet külön-külön örököltek a hercegek, ezt követően a terület egységként, természetesen a Habsburg-ház leszármazottaira szállt. Az egységesülés viszont nem tudta megakadályozni az egyre nyilvánvalóbb nyelvi ellentéteket, az északi flamand és a déli vallon nyelvet beszélők közti kulturális konfliktusok egyre éleződtek. Németalföld kereskedelmi és ipari ereje, a városok gazdagsága viszont igen jól jött a császárnak, a birodalmi bevételek számottevő része ezekből a tartományaiból származott. Utrecht, mint püspöki székhely, a művészeti élet központjává vált, és az egyház bőségesen támogatta - már-már túl hivalkodóan is - a művészetet. A Reformáció Németalföldet sem kerülte el, noha a Habsburgok állhatatos katolikusok maradtak, és mindent elkövettek, hogy meggátolják a protestantizmus előretörését, felállították az Inkvizíciót és könyveket égettek, de Németalföld nagy részén mégsem tudták megakadályozni az új irányzat terjedését, annyit azonban elértek, hogy szigorú intézkedéseikkel ellenszenvet váltottak ki az áttért lakosságból, és az alattvalók elidegenedtek a dinasztiától.

Károly 1554 és 1556 között apránként lemondott hatalmas birodalmáról, és felosztotta azt két fia: Fülöp és Ferdinánd között. Németalföld a spanyol királyhoz, vagyis II. Fülöphöz (ural. 1556-1598) került, aki megkapta a Burgundia hercege címet is. A franciák azonban vitatták Fülöp jogát a titulushoz, mivel Károly a másodszülött fia, Ferdinánd javára mondott le a császári címről, és a burgund hercegi cím a császárhoz kötődik, nem a spanyol királyhoz. Ennek ellenére Fülöp nem mondott le a burgund hercegi címéről, sőt utódai is örökölték, és amikor 1700-ban kihalt a Habsburgok spanyolországi ága, az őket követő Bourbon dinasztia uralkodói is a címeikhez csatolták, s ami immár a spanyol királyhoz kapcsolódó titulus lett. Érdekesség, hogy 1700-tól az osztrák Habsburgok is felvették a címet, feltehetőleg azért, mert a spanyol örökösödési háborúban (erről bővebben itt olvashatsz) megszerezték Németalföldet, vagyis az egykori Burgundia déli, a későbbi Belgium területét (az északi területrész száz évvel korábban, Hollandiaként függetlenedett). 1795-ben végül is megváltak a címtől, ugyanis Osztrák-Németalföldet (Belgium) elfoglalták a franciák, és Ausztria soha többé nem tudta visszaszerezni. Mindezzel párhuzamosan, mivel 1493-tól a Burgund Hercegség történelmi területei Franciaországhoz tartoztak, számos francia trónörökös is viselte a burgund hercegi címet.

Burgundia a Habsburgok uralma alatt: baloldali képen Habsburg-Némtalföld (1482-1581), mely tizenhét tartománya 1549-ben egyesült, középen Spanyol-Németalföld (kék) és a függetlenedett Hollandia (zöld) (1581-1714), jobboldalt Osztrák-Németalföld (1714-1794).

Ma a spanyol Bourbon uralkodók egyben burgund hercegek is, amit először I. János Károly király (ural. 1975-2014) nyilvánított ki azzal, hogy újra a címerébe vette a burgund keresztet, a hajdanvolt Hercegség jelképét. A fehér alapon piros Andráskeresztes burgund zászlót valamikor a XV. században használták először, a Hercegség védőszentje, Szent András apostol tiszteletéből. A spanyol királyok közül először I. Szép Fülöp használta címerében, mivel anyja Mária burgund hercegnő volt, akitől gyakorlatilag örökölte ezt a jelképet, majd a spanyol Habsburgok után a spanyol Bourbonok is átvették. A jelenlegi spanyol uralkodó, VI. Fülöp király (ural. 2014-) és a Bourbonok francia trónkövetelője, (XX.) Lajos Alfonz is nyíltan használják és maguknak követelik a burgund hercegi címet.

Burgundia zászlaja az Andráskereszttel.

Olvass tovább: Johanniták, Genova története, A spanyol örökösödési háború I., II., III., IV., Világunk uralkodói I.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

Balázs Péter [2016]: Belga-Németalföld újkori története (1384-1840), L'Harmattan Kiadó.

Hahner Péter [2002]: Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó.

Kossmann-Putto, J.A. – Kossmann, E.H. [1998]: Észak- és Dél-Németalföld története, Stichting Ons Erfdeel vzw Flamand-Holland Alapítvány.

https://www.britannica.com/event/Treaty-of-Cambrai
https://en.wikipedia.org/wiki/Arianism

https://en.wikipedia.org/wiki/Armagnac%E2%80%93Burgundian_Civil_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Burgundians
https://en.wikipedia.org/wiki/Burgundian_Wars
https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_the_Bold
https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_the_Fat
https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_V,_Holy_Roman_Emperor
https://en.wikipedia.org/wiki/Congress_of_Arras
https://en.wikipedia.org/wiki/County_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Cross_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Duke_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Privilege
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Spain
https://en.wikipedia.org/wiki/Hugh_of_Italy
https://en.wikipedia.org/wiki/Hundred_Years%27_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Hundred_Years%27_War_(1415%E2%80%9353)
https://en.wikipedia.org/wiki/Italian_War_of_1521%E2%80%9326
https://en.wikipedia.org/wiki/Joan_of_Arc
https://en.wikipedia.org/wiki/John_the_Fearless
https://en.wikipedia.org/wiki/Kingdom_of_Arles
https://en.wikipedia.org/wiki/Kingdom_of_the_Burgundians
https://en.wikipedia.org/wiki/Kingdom_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Louis_I,_Duke_of_Orl%C3%A9ans
https://en.wikipedia.org/wiki/Louis_XI_of_France
https://en.wikipedia.org/wiki/Lower_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_III,_Countess_of_Flanders
https://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_of_Austria,_Duchess_of_Savoy
https://en.wikipedia.org/wiki/Mary_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Otto-William,_Count_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_I_of_Castile
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_the_Bold
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_the_Good
https://en.wikipedia.org/wiki/Rudolph_II_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Rudolph_III_of_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Arras_(1482)
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Meerssen
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Senlis
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Troyes
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Villaf%C3%A1fila
https://en.wikipedia.org/wiki/Upper_Burgundy
https://en.wikipedia.org/wiki/Wars_of_Li%C3%A8ge

A gepidák története

2018.12.16 19:37

Mint minden ókori nép, úgy a gepidák eredetéről is kevés konkrétummal rendelkezünk. Annyit tudunk, hogy a keleti germán népcsoporthoz tartozó gótoktól származtak, nyelvük igen hasonlított és őshazájuk is ugyanarra a térségre tehető. Az ókori történetíró, Jordanes szerint eredetileg Dél-Skandináviában éltek, és a II. század végén vagy a III. század elején hagyták el ezt a vidéket, és keltek át a kontinensre. Eredetmítoszuk szerint a gótok három hajóval indultak útra, közülük az utolsón érkeztek a gepidák ősei, akiket a másik két hajó utasai kigúnyoltak, gepantának, vagyis lassúnak, tunyának nevezték őket, ebből ered népük neve.

A gepidák a kontinensre érve elszakadtak a gótoktól, és a Visztula torkolatvidékén telepedtek le, új hazájukat Jordanes Gepedoius-nak nevezte. A III. század folyamán továbbálltak, majd a burgundokkal kerültek összetűzésbe, akiket legyőztek, de a Kárpátoknál a nyugati gótok (vizigótok) megállították a továbbnyomulásukat. A nomád népek törzsterületei érintkezésbe kerültek a Római Birodalom határvidékével, amiből egyre több konfliktus adódott. 269-ben a gepidák egyesítették erejüket a gótokkal és szkítákkal, hogy lerohanják a Római Birodalom balkáni területeit. A római császárok a fenyegetés mérséklése érdekében, hogy kiengeszteljék a támadókat, sokuknak engedélyezték a Balkánon történő letelepedést, viszont ettől még nem szakadt meg a római-germán ellenségeskedés, és a kisebb-nagyobb összecsapások még évtizedekig jellemezték a két szomszéd kapcsolatát.

A IV. századból rendkívül kevés feljegyzés maradt fenn a gepidákról, feltehetően azért, mert nem volt közös határuk Rómával, illetve komolyabb konfliktusba sem keveredtek a Birodalommal. A kutatók feltételezése szerint a gepidák ebben az időszakban a Kárpátok térségében, valahol a Tisza és a Dnyeszter folyók között élhettek.

Az V. század elején területeik a hunok előretörésének kereszttüzébe kerültek. A hunok jelentette fenyegetés elől sok germán népcsoport nyugatra távozott, és megpróbált területeket szerezni a Római Birodalomtól. 405-406 körül egy vandálokból, alánokból és szuevikből álló csapat átkelt a Rajnán, és lerohanta Galliát. Valószínűleg a gepidák közül is voltak, akik velük tartottak. Nem ok nélkül. 405-ben a hunok a keleti gótokat (osztrogótok) küldték a gepidák ellen, hogy behódolásra kényszerítsék őket. Mivel önszántukból a gepidák nem vetették alá magukat a hunoknak, ezért harcra került sor, mely során az osztrogótok legyőzték ellenfelüket. A legtöbb gepida elfogadta a hunok uralmát, de néhányan inkább a menekülést választották, ők lehettek azok a kalandozók, akik új szálláshelyet keresve, Gallia feldúlásában is részt vettek.

Gepida madaras ékszerek.

Azonban a maradás mellett döntőknek sem lehetett oka a panaszra. A hun uralom egyáltalán nem volt elnyomó jellegű, ugyanis a hunok évszázadok óta úgy növelték katonai erejüket, hogy a leigázott népeket az asszimiláció helyett maguk közé integrálták, nem kényszerítették őket nyelvük, hitük és hagyományaik feladására, csupán a feltétlen engedelmességet és a háborúkban való együttműködést követeltek meg tőlük, amivel a meghódított népek harcosaival növelhették seregük erejét, és a soron következő hadjárataikban együtt harcolhattak velük, ezt nevezik a „harcosok konföderációjának”. Amíg tehát betartották a hódítók feltételeit, addig a hun uralom több előnnyel járt, mint hátránnyal. A gepidák pedig készséggel engedelmeskedtek, és az elkövetkező évtizedekben a hunok oldalán vettek részt a hadjáratokban, és a háborúkban megedződött gepidák közül hamarosan kiemelkedett egy elit harcos réteg. A gepidák az uralkodójukat is megtarthatták, természetesen a hun királynak alárendelődve, de nem elnyomottként. A 440-es években Ardarik király (ural. ?-454) már Attila (ural. 434-453) egyik legfőbb bizalmasa lett, és harcosaival több hadjáratra is elkísérte a nagykirályt, így a 447-es Keletrómai Birodalom elleni támadására is. A rómaiaktól zsákmányolt rengeteg kincset a hunok nem csak maguknak tartották meg, hanem többek között a gepidákkal is megosztoztak, akik gazdagodásával létrejöhetett egy igen tehetős arisztokrata réteg is, akik díszes ruhákban és drága ékszerekben járhattak, amire előtte nemigen volt példa.

451-ben a gepidák jelen voltak a hun korszak legnagyobb csatájában is, a galliai Catalaunum mezején. A római és vizigót csapatok ellen vívott véres ütközetben Ardarik vezető szerephez jutott, azonban a hunok előretörését a rómaiak sikeresen megállították, a gepidák pedig a hunokkal egyetemben rengeteg harcost veszítettek. 452-ben a hunok még feldúlták Észak-Itáliát, de a következő évben Attila váratlan halála megroppantotta a hatalmas birodalmat, három fia között szinte azonnal vetélkedés kezdődött a hatalomért. Ugyanakkor az addig behódoltatott népek is mozgolódni kezdtek, mivel Attila halála után már nem kívánták a nagykirály fiait is szolgálni, hanem függetlenedni akartak. Ardarik a lázadók élére állt, akihez csatlakoztak a szarmaták, a szuevik és a rugii-k is, míg az osztrogótok Attila fiait támogatták. 454-ben a két tábor között a pannóniai Nedao folyó mentén került sor az összecsapásra, ahol Attila fiai vereséget szenvedtek, a birodalom pedig végérvényesen felbomlott, és a hunok kiszorultak Közép-Európából (erről bővebben itt olvashatsz).

A hunok elvonulását követően a gepidák meghatározó erővé váltak a Keleti-Kárpátok régiójában, ahol a mai Erdély területét, az akkori római Dacia provinciát vonták fennhatóságuk alá. Jelentős számban maradtak még velük hunok és szarmaták is, akikkel akár fegyveres úton is elfogadtatták uralmukat, ám amikor rendeződött a viszonyuk, hunok is bekerülhettek a gepida elitbe. A keletrómaiaknak megüzenték, hogy a béke fejében évenkénti adófizetést („ajándékot”) követelnek tőlük, amit a Birodalom teljesített is, ez is jól jelzi a gepidák megnövekedett erejét. Közben viszont az osztrogótok is elhagyták a hunokat, és birtokba vették Pannóniát, a gepidáktól nyugatra eső területeket. A két nép közötti összeütközés elkerülhetetlen volt, s noha a gepidák magukénak tudhatták a szarmaták, a szuevik és szkirii-k szövetségét, valamint a Keletrómai Birodalom támogatását, 469-ben a boliai csatában mégis vereséget szenvedtek. Az osztrogótok számára szükséges volt a gepidák megregulázására, hogy a nagyobb haszonnal kecsegtető Itália felé terjeszkedhessenek. 473-ban ki is vonultak Pannóniából, hogy feldúlják Itáliát, mire a gepidáknak alkalma nyílt délnyugati irányba kitolni határaikat, és elfoglalták a Száva partján fekvő Sirmiumot (ma: Szávaszentdemeter, Szerbia). Sirmium stratégiailag igen jelentős település volt, ahonnan jól ellenőrizhető volt a folyami és szárazföldi közlekedés, ugyanis a város mellett haladt az Itáliát a Balkánnal összekötő római úthálózat. Sirmium csakhamar a Gepida Királyság központjává vált.

Paczka Ferenc: Attila halála, 1855.

A V. század második felében jelentős hatalmi átrendeződés ment végbe a régióban. 476-ban összeomlott a Nyugatrómai Birodalom, miután Odoaker letaszította trónjáról Romulus Augustulust (ural. 475-476), és meghódította Itáliát, ahol germán királyságot hozott létre. Évekig nem került sor konfliktusra közte és a keletrómai császár között, sőt Odoaker (ural. 476-493) a császár alattvalójának tartotta magát, bár ez inkább gesztusértékű volt, semmint tényleges alávetettség. A keleti császár, Zénón (ural. 474-491) viszont gyanakvással tekintett Odoaker hatalmának növekedésére, amit egyre fenyegetőbbnek talált. Nem tévedett, ugyanis Odoaker kapcsolatban állt a Zénón uralmára törő Flavius Illusz tábornokkal, és katonai segítséget is nyújtott neki, amikor megtámadta a rómaiak balkáni területit. 487-488-ban határvillongásra került sor, de Zénón nem hagyta annyiban a dolgot, 489-ben rávette az osztrogótok királyát, Nagy Theuderiket (ural. 475-526), hogy döntse meg Odoaker uralmát Itáliában.

Mindezen események a gepidákra is kihatottak, akik nagyon is tisztában voltak a rájuk leselkedő veszélyekkel. Theuderik itáliai sikere esetén az osztrogótok ereje aggasztó mértékben megnövekedne, ezért a gepidák igyekeztek megakadályozni, hogy a gótok eljussanak Itáliába. Csatára került sor, a gótok nehezen ugyan, de megverték a gepidákat, amivel megnyílt előttük az út Itáliába. A gót sereg így is erős maradt, és sikerült megdönteniük Odoaker uralmát, majd elfoglalták egész Itáliát. Viszont nem felejtették el a gepidák orvtámadását, ezért az itáliai harcok után ellenük fordultak. Theuderik tisztában volt vele, hogy a gepidák felett nem arattak döntő győzelmet, és azt is csak súlyos harcok árán sikerült kivívniuk, így egy erős Gepida Királyság léte a birodalma hátában mindenképpen fenyegetést jelentett. Félő volt ugyanis, hogy a gepidák néhány éven belül újra megerősödhetnek, és azt sem lehetett kizárni, hogy a keletrómaiak szorosabb kapcsolatot építenek ki velük, s egy napon talán őket küldik Theuderik ellen, mint ahogy tették ezt a gótokkal Odoaker esetében. Theuderiknek tehát mindenképpen erőt kellett demonstrálnia, ami jelzésértékkel bír Konstantinápoly számára, hogy maradjon távol az itáliai ügyektől. 504-ben végül sor került az újabb ütközetre a gepidák és az osztrogótok között, utóbbiak pedig fényes győzelmet arattak, és könnyedén visszafoglalták Sirmiumot, valamint Pannóniát is ismét birtokba vették.

Gepida ékszerek. Felső és jobb szélső a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből, bal szélső romániai reprodukció.

Sirmium elvesztése súlyos érvágást jelentett a gepidák számára, amit mindenképpen orvosolni akartak, ezért a gótok ellenében Konstantinápolyhoz kezdtek közeledni. Utóbbi viszont szintén aggasztó helyzetben volt. Keleten elhúzódó háborút vívott a Szásszánida Birodalommal, ami teljesen kimerítette a kincstárát és lekötötte a hadseregét, olyannyira, hogy még a Balkánról is ki kellett vonnia a csapatait, hogy Keletre csoportosítsa át, ami viszont kiszolgáltatottá tette a balkáni területeit a betörő szláv és bolgár népeknek, sőt a támadások miatt már a főváros, Konstantinápoly megerődítéséhez is hozzáfogtak. Ebben a helyzetben elképzelhetetlen volt, hogy a keletrómaiak bármilyen segítséget nyújthatnának a gepidáknak. Ezt jelezte az a gesztusuk is, hogy Konstantinápoly 510-511 környékén elismerte Sirmium átadását a gótoknak, tekintve, hogy eddig a város és környéke jogilag a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, még ha ténylegesen nem is tudta a római uralmat érvényesíteni felette. Noha a Keletrómai Birodalom és a Gepida Királyság közötti békés viszony látszólag továbbra is fennmaradt, és Konstantinápoly megszakítás nélkül folyósította az éves adót a gepidáknak, ez nem akadályozta meg utóbbiakat abban, hogy kihasználják déli szomszédjuk szorongatott helyzetét, és 517-ben be ne törjenek Illíriába, miután egészen Görögországig nyomultak, ahol fosztogattak, raboltak és pusztítottak, nagymértékben kiegészítve a Keletrómai Birodalomtól szerzett bevételeiket.  

526-ban elhunyt Theuderik, és a gepidák megpróbálták kihasználni az osztrogótok pillanatnyi meggyengülését, s 528 körül megkísérelték visszafoglalni Sirmiumot, de elszámították magukat, ugyanis a nagykirály halála nem változtatott a gótok erején, ezért azok könnyedén megállították őket. 530-ban a gepidák ismét Illíria felé fordultak, de ott a bizánci erők (állítólag Attila hun király unokája vezetésével, akiről bővebben itt olvashatsz) visszaverték a támadásukat.

Mindeközben a Keletrómai Birodalomban ambiciózus uralkodó került hatalomra. I. Jusztinianosz (ural. 527-565) nagyratörő álma volt, hogy visszahódítsa a szétesett Nyugatrómai Birodalom területeit, ezért 533-ban grandiózus hadjáratot indított nyugatra, és miután Észak-Afrikát sikeresen visszafoglalta a vandáloktól (róluk bővebben itt olvashatsz), 535-ben az osztrogótok uralma alatt lévő Itália felé fordította hadait, ahol eluralkodott a Theuderik halála utáni belső válság. Theuderiket a tízéves unokája, Athalarik (ural. 526-534) követte a trónon, a régense az anyja lett, de 534-ben a fiú halálra itta magát. Aztán felbukkant Theuderik unokaöccse, Theodahad (ural. 534-536), de ő sem volt képes úrrá lenni a válságon és ellenségeskedésen. Ezt a helyzetet használták ki a bizánciak, és délről támadást indítottak Szicília és Itália ellen, ráadásul a frankok is mozgolódni kezdtek, és a bizánciakkal egy időben északról betörtek Itáliába. A háború Itáliáért közel két évtizedig zajlott, ezalatt az Osztrogót Királyság végzetesen meggyengült, erőiket fokozatosan visszavonták a Királyság távolabbi területeiről, mint Pannónia, és Itáliában koncentrálták őket, hogy a központi területeket védelmezzék, de a háború végén a Királyság mégis összeomlott. A gepidák kaptak is az alkalmon, és a Dunáig terjeszkedtek, valamint 536-ban visszafoglalták a rég áhított Sirmiumot, ami ismét királyságuk fővárosa lett.

A Gepida Királyság legnagyobb kiterjedése a VI. század közepén.

Amíg az osztrogótok csillaga leáldozóban volt, addig egy másik felemelkedőben, a langobárdoké. Ez a germán nép új szereplőként jelent meg a Duna-medencében, amikor birtokba vette a magára hagyott Pannóniát, és területeik határosak lettek a gepidáékéval és az osztrogótokéval. Jusztinianosz hadjárata még javában folyt a gótok ellen, amikor hírét vette a langobárdok felbukkanásának, és attól tartott, hogy esetleg megindulhatnak Itália felé, de azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a gepidák és a frankok is hasonlóan cselekszenek majd, amikor megérzik, hogy az osztrogótok királysága a végsőket rúgja, és úgy dönthetnek, ők is területeket akarnak szakítani a tetemből. Jusztinianosz, hogy elkerülje a három potenciális fenyegetést jelentő nép együttes támadását, 546-ban követeket küldött a langobárdokhoz, hogy megvásárolja szövetségüket, és arra használja fel őket, hogy feltartóztassák a frank és gepida törekvéseket. A langobárdok készséggel fogadták a bizánciak ajánlatát, amivel aranyat, katonákat és területeket is kaptak. A bizánciak számítása bevált, a langobárdok és a gepidák közötti feszültségek egyre erősödtek, mire 548-ban mindkét nép követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a másik ellenében megnyerje a császár bizalmát és segítségét. A gepidák nem tudták, hogy Jusztinianosz már rég a langobárdok mellett kötelezte el magát, 549-ben pedig a bizánci-langobárd sereg megtámadta a gepidákat, akik a túlerő nyomása alatt megadták magukat, és lemondtak Daciáról és a Duna menti városokról, kivéve Sirmiumot. A bizánciak biztosítva a hátukat, újra Itáliára és a gótokra koncentrálhattak, a langobárdok viszont továbbra is ellenségesen viszonyultak a gepidákhoz. 550-ben kis híján újabb háborúra került sor a két nép között, de egy napfogyatkozás megfutamította a szembenálló seregeket, a harcosokat még a vezéreik sem tudták maradásra bírni.

A gepidák nem feledték el, hogy Konstantinápoly cserben hagyta őket, és bosszúból szabad prédának nyilvánították a szomszédos bizánci területeket. 551-ben megszerezték a kutrigurok és a szlávok szövetségét, akik közül több ezret „átdobtak” a Dunán, hogy Illíriát fosztogassák, ezzel okozva bosszúságot a bizánciaknak, akik továbbra is Itáliában voltak lekötve. Konstantinápoly, hogy megszűntesse a gepidák okozta fenyegetést, ismét a langobárdok segítségéért folyamodott, akik 552-ben az asfeldi csatában súlyos vereséget mértek a gepidákra, békére kényszerítve őket mind Bizánccal, mind a langobárdokkal. A sorozatos vereségeket követően a gepidák hatalmi pozíciója kritikus mértékben meggyengült, és nem voltak képesek többé portyákat vezetni a bizánci területekre, sőt Konstantinápoly rákényszerítette őket, hogy a langobárdokkal együtt katonai támogatást nyújtsanak az osztrogótok ellen Itáliában, akiket végül 553-ban legyőztek, a félsziget pedig újra római, illetve bizánci uralom alá került.

Szentes-Berekháton egy VI. századi gepida temetőből előkerült bizánci sisak.

A gepidák évekig nem tudtak felépülni a vereségből, de amint sikerült erőre kapniuk, 565-ben megkísérelték a maguk oldalára állítani Bizáncot, hogy támogasson egy langobárdok ellen intézendő támadást. Az új császárnak, II. Jusztinosznak (ural. 565-574) felajánlották, hogy a katonai szövetségért cserébe átadják neki Sirmium városát, amely ajánlatot a császár el is fogadott. A bizánciak segítettek a gepidáknak a langobárdok elleni harcukban, amiért Jusztinosz követelte is jussát. A gepidáknak viszont eszük ágában sem volt lemondani a városról, a hadi segélyt örömmel fogadták ugyan, de Sirmium átadását késleltették, sőt végül meg is tagadták, ami ellen Bizánc nem tudott mit tenni, mivel, ha elhúzódó háborúba a gepidákkal egy városért a gepidákkal, akkor kiszolgáltatottá tenné itáliai területeit a langobárdoknak, akik esetleg kihasználnák a kínálkozó lehetőséget, és megszállnák az értékes területet. Jusztinosz nem tett tehát semmit, tudta, hogy a gepidák még eljönnek hozzá Konstantinápolyba, amire nem is kellett olyan sokáig várnia.

Az 550-es évek végén felbukkant egy addig ismeretlen nép keletről: az avarok (róluk bővebben itt olvashatsz). Konstantinápoly már akkor felvette velük a kapcsolatot, amikor még a Kaukázus és a Fekete-tenger között jártak, s meggyőzte őket, hogy évjáradék fejében intézzenek támadásokat a fenyegetést jelentő népek ellen, mint a dél-orosz sztyeppéken élő szláv törzsek, vagy később a frankok ellen. Az avaroknak jól jött a bizánci arany, de állandó szálláshelyre és termőföldekre is szükségük volt, hogy letelepedhessenek. Először a Balkánon próbálkoztak, de onnan a bizánciak elűzték őket, majd Germánia felé vándoroltak, ahol viszont a frankokkal kerültek összetűzésbe. A frankok területei elleni avar portyák a Kárpátokon túlra is kiterjedtek, így a langobárdok is felfigyeltek a jövevényekre, és meglátva bennük a lehetőséget, szövetséget ajánlottak nekik ősellenségeik, a gepidák ellen. Az avarok viszont nagy árat szabtak a szövetségért cserébe: ha legyőzik a gepidákat, akkor maguknak követelik azok összes területét. A gepidák tudomást szereztek a szerveződő langobárd-avar összefogásról, és 567-ben Cunimund gepida király (ural. 560-567) ismét követeket küldött Konstantinápolyba, hogy segítséget kérjen a császártól, cserébe újfent felajánlotta Sirmium városát. Sovány áldozat volt ez, hiszen egy korábbi megállapodásuk értelmében a város így is Bizáncé kellett volna, hogy legyen. A gepidák most ígéretet tettek, hogy ténylegesen átadják a várost Bizáncnak, de Jusztinosz nem hitt többé a szószegő gepidáknak, nem segített rajtuk, inkább teljesítette a langobárdok kérését, akik azt kérték tőle, legyen semleges az elkövetkező konfliktusban. Ez amúgy is jobban kedvezett Konstantinápoly érdekeinek, ha a gepidák vereséget szenvednek, úgysem lesznek képesek megtartani Sirmiumot, így Bizánc katonai erőfeszítés nélkül juthat az áhított városhoz.

VI. századi gepida edények, Szőreg, Kétegyháza.

567 kora nyarán végül kitört a háború a langobárdok, az avarok és a gepidák között, amit Bizánc nagy várakozásokkal szemlélt a távolból. A Gepida Királyságot két irányból támadták, északról a Kárpátok-Duna vonalánál betörtek az avarok, míg eközben a langobárdok délnyugatról, a Duna-Száva felől támadtak. A gepidáknak esélye sem volt a túlerővel szemben, s vereségük katasztrofális volt, Cunimundot maga a langobárdok királya, Alboin (ural. 560-572) ölte meg a csata hevében, majd ivóüstöt készíttetett a koponyájából. A gepida király lánya, Rosamund fogságba került, és Alboin magával hurcolta királyságába. Az összeomlás közepette a bizánciak elfoglalták Sirmiumot, ugyanakkor számos gepida menekültet is befogadtak birodalmukba. A vereség és a király halála után a Gepida Királyság összeomlott, az egyezség értelmében pedig a gepida területeket az avarok szisztematikusan az uralmuk alá hajtották.

A háború egyértelművé tette, hogy egy új hatalom van felemelkedőben: az avaroké, akiknek ebben a csatában sokkal nagyobb szerep jutott a győzelem kivívásában, mint a langobárdoknak. Az avarok a térség meghatározó hatalmi pólusává váltak, míg a gepidák szétszéledtek, akik nem Bizáncba, azok a langobárdokhoz menekültek, de a legtöbben maradtak és folytatták életüket az avar uralom alá került Kárpát-medencében, s jelenlétük egészen a VII. század közepéig kimutatható, sorsuk viszont mindegyikőjüknek közös volt, néhány évtizeden belül asszimilálódtak új hazájuk népességébe.

A langobárdok szembenézve a realitásokkal, hogy nincs esélyük az avarokkal szemben, inkább kivonultak a Kárpát-medencéből, helyette Itália felé fordultak, és jelentős területeket foglaltak el Bizánctól, majd megalapították az Itáliai Királyságot. Alboin feleségül vette Rosamund hercegnőt, akinek el kellett viselnie királyi férje kegyetlenségeit, többek között arra kényszerítette, hogy apja kifőzött koponyájából igyon. Végül a gepida hercegnő megelégelte férje bánásmódját, és meggyilkoltatta, egyúttal beteljesítve bosszúját apjáért és a gepidákért. Rosamund aztán a merénylőkkel a bizánciak kezén lévő Ravennába menekült, és a császár védelme alá helyezte magát, ahol viszont nem sokkal később egy szerelmi háromszögbe kerülve szeretője öngyilkosságba kényszerítette. Halálával végleg megszakadt a gepida uralkodói vérvonal.

V-VI. századi előkelő (valószínűleg királyi) sírlelet, övcsatok, lábbeli, kardok, lószerszámok díszei.

Olvass tovább: Vandálok, Avarok, Attila fiai, Székelyföld története I., II., III.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

Kiss P. Attila [2015]: "...ut strenui viri..." - A gepidák Kárpát-medencei története, Szegedi Középkorász Műhely és SZTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának Medievisztika Alprogramja.

https://en.wikipedia.org/wiki/Anastasius_I_Dicorus
https://en.wikipedia.org/wiki/Athalaric

https://en.wikipedia.org/wiki/Avar_Khaganate
https://en.wikipedia.org/wiki/Cunimund
https://en.wikipedia.org/wiki/Gepids
https://en.wikipedia.org/wiki/Gothic_War_(535%E2%80%93554)
https://en.wikipedia.org/wiki/Justin_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Justinian_I
https://en.wikipedia.org/wiki/Lombard%E2%80%93Gepid_War_(567)
https://en.wikipedia.org/wiki/Odoacer
https://en.wikipedia.org/wiki/Rosamund_(wife_of_Alboin)
https://en.wikipedia.org/wiki/Theodahad

A Felső-magyarországi Fejedelemség története

2018.04.26 20:21

A Felső-magyarországi Fejedelemség történetétől elválaszthatatlan Thököly Imre eseményekben meglehetősen gazdag életútja, mivel a kalandor gróf nélkül nem jött volna létre ez a rövid életű államalakulat a Felvidéken. A Felső-magyarországi Fejedelemség históriája egyben Thököly Imre története is.

Thököly és a bujdosók

Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született a felvidéki Késmárkon. A családi birtokok nagyrészt a Magyar Királyság északi területein helyezkedtek el, ahová a törökök sosem jutottak el, ám a háborús pusztítás alól mégsem mentesültek, ugyanis az erdélyi fejedelmek a Habsburg-ellenes hadjárataik alkalmával ezen az útvonalon vonultak végig seregeikkel, de a terület többé-kevésbé végig a királyi Magyarország része maradt. Thököly még szinte gyermek volt, amikor a Habsburgok megfosztották családját a magyarországi birtokaiktól, mivel apjának állítólag köze volt a Wesselényi-összeesküvéshez. Az osztrákok megostromolták Késmárkot, az apa ott is lelte a halálát, míg a tizenhárom éves Imrét kicsempészték a várból, és Erdélybe menekítették. Thököly ezen élmények után visszafordíthatatlanul Habsburg-ellenessé vált, akik miatt nem csak vagyonának egy részét, de családját is elveszítette, ez pedig későbbi élete és karrierje szempontjából meghatározó volt. Erdélyben amint tehette csatlakozott is a bujdosókhoz, a Magyarország területén török támogatással (és jóváhagyással), a Habsburg uralom ellen küzdő csapatokhoz (később kurucokként váltak ismertté).

A bujdosók az 1670-es években alakultak ütőképes szabadcsapatokká. A Wesselényi-összeesküvés leleplezése után a császári udvar még szkeptikusabban állt magyar alattvalóihoz, mint korábban. Az összeesküvés résztvevőit szigorúan megbüntették, de olyanokat is ért zaklatás és bántalmazás, akiknek amúgy semmi közük nem volt az összeesküvéshez, ráadásul mivel protestáns bárók voltak a főszervezők, ezért a katolikus osztrákok kaptak is az alkalmon, hogy a protestáns egyházra és híveire is lesújtsanak. Számos nemes birtokait elkobozták, a protestánsoktól elvették a templomaikat, üldözték a papjaikat, de felekezeti hovatartozástól függetlenül zaklatták a polgárságot és a parasztságot is. A kormányzat közel kétszáz főurat vádolt meg árulással, miközben az összeesküvők összesen is csak a felét tehették ki ennek a számnak. A birtokelkobzások és igazságtalan leszámolások sokakat arra késztettek, hogy az ország kiterjedt erdőségeiben keressenek menedéket, hogy elbujdossanak. Az üldözöttek és menekültek száma egyre növekedett, s több ezerre duzzadt azok száma, akik szerettek volna valamilyen módon elégtételt venni sérelmeikért a Habsburgokon. Karizmatikus vezető hiányában viszont nem tudtak hatékonyan fellépni a hatalommal szemben, nem volt senki, aki összefoghatta volna ezt a fegyelmezetlen, szedett-vedett erőt, míg fel nem bukkant Thököly. A fiatal harcos képes volt arra, amire előtte senki, a kurucokat erős sereggé kovácsolta, amit aztán saját céljai elérésére használhatott fel.

Székely Bertalan: Thököly Imre búcsúja apjától, 1875.

Az árvaságra jutott Thökölyt az erdélyi kancellár, Teleki Mihály vette szárnyai alá, aki mellesleg a bujdosók vezetője is volt. Thököly is csatlakozott nevelőapja csapatához, és elszántan vetette bele magát a harcokba, s korán hírnevet szerzett magának a bujdosók között, akik huszadik életéve betöltése előtt már beválasztották a vezetői testületükbe. Népszerűsége annak volt köszönhető, hogy őt nem az erdélyi vezetést feltétlenül kiszolgáló arisztokrata kurafinak ismerték meg, hanem, mint valakit, aki közöttük él és vállvetve küzd velük a harcokban, aki megérti őket, vagyis közülük valóként tekintettek rá, ráadásul a Magyarországon üldözött és betiltott protestánsok ügyét is a vállára vette, ami nagy támogatói bázist jelentett számára. Évekig folytatott küzdelmet a Habsburgok ellen, és ha a helyzet szorongatóvá vált, Erdélybe húzódott vissza. Sikerei miatt hadvezéri hírneve gyorsan terjedt, a törökök is hamar felfigyeltek rá, viszont nem jó értelemben. Az egyre önállóbban cselekvő és sikeres vezérben fenyegetést láttak, ezért zsarolásokkal és túszejtésekkel igyekezték őt féken tartani, még mielőtt túlzottan is független tevékenységbe kezdene.

Thököly az erdélyi birtokai szinte minden bevételét a bujdosók seregére fordította, de nem elhanyagolható tény, hogy a mozgalom ugyanúgy sokat köszönhetett a franciáknak, ugyanis XIV. Lajos szövetséget kötött velük a Habsburgok ellen, és jelentős összegeket bocsátott a rendelkezésükre, hogy fenyegetőbbé tegye a jelenlétüket az osztrákok hátországában. A sikerek nem is maradtak el. 1678-ban a bujdosók egy felvidéki hadjáratában Thököly önállósította magát a főseregtől, és elfoglalt tizenhárom vármegyét. A Habsburgok hamarosan visszaverték őket, de ez nem változatott a tényen, hogy Thökölyt győzelmei legendássá tették a mozgalom tagjai között. A fiatal gróf azt terezte, hogy a magyarországi bujdosók mozgalmát függetleníti az erdélyitől, ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a fejedelem kénye-kedve szerint küldi őket harcba vagy vonja vissza őket, aszerint, hogy Erdély épp milyen politikai álláspontra helyezkedik a Habsburgok tekintetében, illetve, hogy milyen utasítás érkezik Isztambulból. Az erdélyiek természetesen ellenezték Thököly szándékait, de a grófnak már saját célkitűzései voltak, nem is akármilyenek: fel akarta szabadítani Magyarországot az osztrák uralom alól és vallásszabadságot biztosított volna a protestánsoknak. Hamarosan már semmibe vette a fejedelem parancsait, és saját jogán kezdett tárgyalásokba Béccsel, melyek végül eredménytelenül zárultak, és a harcok tovább folytatódtak. 1679. november 3-án a szikszói csatában megverték a császáriakat, majd 1680. január 8-án a bujdosók a fővezérükké választották Thökölyt. A bujdosók és új fővezérük jelentőségét jelzi, hogy I. Lipót császár (ural. 1658-1705) kinyilvánította, a jövőben nem Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel (ural. 1661-1690), hanem Thökölyvel kíván tárgyalni a Magyarországot érintő ügyekben.

Házasság a háborúban

A bujdosók váltakozó sikereket értek el ugyan, de azért megkeserítették az osztrákok életét Magyarországon, ami köszönhető volt XIV. Lajos pénzügyi támogatásának is. Ám, amikor a franciák viszonya mérséklődött a Habsburgokkal, akkor a kurucoknak szánt segélyek mértéke is csökkenni kezdett. Thökölyiéknek viszont elkellett a segítség, és valahonnan pótolni kellett a bevételkiesést, ezért mindinkább a törökök felé orientálódtak, akik egyre több támogatásban részesítették a mozgalmat, ugyanis érdekükben állt, hogy lekössék a Habsburgok erőit Magyarországon. A törökök segítségével új lendülettel támadtak az osztrákokra, olyan eredményesen, hogy 1681 végére csapataik egészen Morvaországig jutottak, győzelmeik pedig túlmutattak a harcmezőkön, hatással voltak Bécs és a Magyar Királyság viszonyára is. Lipót már az 1681. április 28-ai soproni országgyűlésen kénytelen volt engedményeket tenni a magyar rendeknek, hogy visszanyerhesse bizalmukat, és visszatartsa őket attól, hogy Thököly mellé álljanak. Így közel tizenöt év után a császár nádort nevezett ki az ország élére, megszüntette a büntetőadókat, korlátozott vallásszabadságot és amnesztiát hirdetett. Ezeket egyúttal gesztusként szánta Thökölynek, de a grófot nem igazán hatották meg a határozatok, nem úgy a magyar nemességet, akik ennek hatására kezdtek megenyhülni a Habsburgok felé, és mindinkább gyanakodva tekintettek a török által támogatott Thökölyre. Thököly azonban egyre magabiztosabbá vált, felszólította Lipótot, hogy adja át neki azt a hét felső-magyarországi vármegyét (Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Zemplén), melyek korábban egy ideig Erdélyhez tartoztak. Lipót 1682 elején elutasította a követelést, mire Thököly Isztambulhoz fordult, fejedelmi címet kért a Portától, cserébe ígértet tett, hogy két éven belül meghódítja egész Magyarországot. Isztambulnak tetszett az ötlet, és fel is állítottak egy törökökből és erdélyiekből álló hatalmas sereget, amit ősszel terveztek bevetni a Felvidék ellen, de előtte még Thökölynek volt egy fontos elintéznivalója, feleségül vette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc fejedelem (ural. 1652) özvegyét. A házassággal egyúttal megkaparintotta a hatalmas Rákóczi vagyont, amit hadserege és hadjáratai szolgálatába állított (habár ekkorra ez az örökség már jócskán megfogyatkozott, tekintve, hogy a Habsburgok a jelentős részét elkobozták Rákóczi érintettsége miatt a Wesselényi-összeesküvésben). Érdekes fejlemény viszont, hogy a házasságot 1682 nyarán éppen Lipót engedélyezte. Annak ellenére tette ezt, hogy nyilván tisztában volt az asszony anyagi hátterével, és annak Thökölyhez, majd a kurucokhoz vándorlásával, mégis megadta az engedélyt. Talán azért, hogy Thököly ezzel lekötelezve érezze majd magát, és visszavegyen harciasságából? Ha Lipót ere számított, akkor nagyot tévedet. Mellesleg a császári engedély puszta formaság volt, nem valószínű, hogy Lipót nemleges válasza esetén a pár nem kelt volna egybe, ezzel nyilván a császár is tisztában volt, így talán azt sem akarhatta, hogy a tekintélyén essen csorba, hogy látványosan az engedélye nélkül tartsák meg a menyegzőt, megbüntetni úgysem tudná őket, tehát jobb volt beleegyezését adni.

Stephani: Thököly Imre fejedelem, XVII. század. Jakobey Károly: Zrínyi Ilona, 1880 körül.

Az esküvőt követően Thököly vezetésével végre megindulhatott a török-erdélyi-kuruc sereg a hódító hadjáratára. Bevették Kassát, amit Thökölyi a központjává tett, de a harcok tovább folytak nyugati irányba, a felvidéki várak és városok sorra estek el. 1682. szeptember 16-án Fülek várában a törökök magyar királlyá nevezték ki Thökölyt, egyben a szultán vazallusává is nyilvánították, évi adót kellett fizetnie, cserébe a Porta politikai és katonai támogatásban részesíti. Az ünnepélyes beiktatás után Thököly stílusosan felrobbanttatta a füleki várat, hogy többé ne lehessen hasonló nagy eseménynek a színhelye. Azonban túl hivalkodónak érezte a királyi címet, ezért helyette Felső-Magyarország fejedelmének hívatta magát, s ezzel megtörtént a Magyar Királyság négy részre szakadása. A törökök és Thököly kuruc harcosai folytatták a nyugati előrenyomulásukat, míg november 19-én fegyverszünetet nem kötöttek Béccsel, ám addigra a Felvidék nagy része elesett és Thököly uralma alá került.  

Két tűz között

Thököly 1683. január 11-én országgyűlést hívott össze Kassán, amin török megfigyelők és Lipót követei is részt vettek. A felső-magyarországi küldöttek kelletlenül járultak Thököly elé, nem tetszett nekik, hogy török befolyás alá kerültek, valamint sokallották a fejedelem adó- és élelmiszerigényeit, amit a hadserege ellátására kért a rendektől. A fejedelem által előterjesztett adóösszeget nem is akarták megszavazni, mire Thököly megfenyegette és a törökökkel rémisztgette őket, ami elérte a hatását, a főurak végül beadták a derekukat, és jóváhagyták az adókivetést.

Thököly Imre egy országrész uralkodójává vált, és noha a Porta nagy segítségével juthatott hatalomhoz, mégis aggasztotta a török csatlósság helyzete, ezért a másik oldalra is kacsingatni kezdett, Bécs felé. A kassai országgyűlést követően újabb békeajánlattal fordult Lipóthoz, kérte a felső-magyarországi területek feletti uralmának elismerését, birodalmi hercegi címmel, míg cserébe háború esetén (ami egyértelműen a küszöbön állt) Thököly a Habsburgokat támogatná. Lipót azonban nem mutatott érdeklődést a kérés iránt, a fejedelem pedig csalódottságában visszatáncolt a törökökhöz, és egy Bécs elleni mielőbbi támadásra buzdította őket. Valójában ekkor már nem igazán kellett a Portát sokat győzködni, már jó ideje előkészületben volt egy nagyszabású támadás az osztrák főváros, annak eleste után pedig Nyugat-Európa ellen.

A Felső-magyarországi Fejedelemség szinte az egész Felvidéket magában foglalta.

Április 1-jén megindult a török hadjárat Bécs ellen, amihez a vazallus államok, a Krími Tatár Kánság, Moldva, Erdély és Felső-Magyarország is (nyilván Isztambul parancsára) csatlakoztak. A Habsburgok kezén lévő nyugat-magyarországi főuraknak felajánlották, hogy amennyiben átállnak, területeiket nem dúlják fel. Sokan be is hódoltak, és akik nem, azoknak a sorsa megpecsételődött. A roppant haderő sorra vette be a Magyar Királyság jelentősebb városait: Veszprém, Tata, Pápa, Pannonhalma. Az elfoglalt területeket a Felső-magyarországi Fejedelemségéhez csatolták, Thököly ideiglenesen Pozsonyt is megszerezte, de nem tudta megtartani, a császáriak hamarosan visszafoglalták. Július 7-én a tatár előhadak már Bécs közelébe értek, ahonnan Lipót császár és az udvartartása, valamint hatvanezer bécsi lakos már korábban elmenekült. 14-én a törökök főereje is elérte a várost, és kezdetét vette az ostrom.

Kara Musztafa nagyvezír türelmetlenül üzent Thökölynek, hogy haderejével ideje lenne csatlakoznia a nagy sereghez, a fejedelem viszont azzal az indokkal bújt ki a parancs teljesítése alól, hogy a Bécs megsegítésére vonuló lengyel hadakat tartja megfigyelés alatt. Ebben volt is némi igazság, III. (Sobieski) János lengyel király (ural. 1674-1696) és Lipót császár korábban kölcsönös védelmi szövetséget kötött egymással, hogy amennyiben a török megtámadná Krakkót vagy Bécset, a másik uralkodó a támadást szenvedett segítségére siet. Bécs ostromának hírére Sobieski serege élén el is indult az osztrák főváros felmentésére. A Felső-magyarországi Fejedelemség északon Lengyelországgal volt határos, a lengyel hadsereg pedig pont a határvonal mentén vonult fel, tehát Thököly országa közvetlen veszéllyel nézett szembe, főleg, hogy Sobieski felszólította Thökölyt, ne mozduljon ki a seregével a Fejedelemségéből, mert akkor kénytelenek lesznek szétverni őket. Thököly amúgy jó kapcsolatban volt János királlyal, talán ezért is kapott egy figyelmeztetést, mielőtt tényleges támadásra került volna sor. Thököly tehát nem hiába nem indult Bécs alá a törökök felszólítása után sem, habár dilemmába került, mert egyrészt féltette országát, amit nem akart védtelenül magára hagyni a lengyelek prédájának, másrészt viszont, ha a törökök nélküle győznek Bécsnél, akkor büntetésre számíthat a távolmaradásáért. Thököly habozott, és ismét felvette a kapcsolatot Lipót császárral, s felajánlotta, hogy a törökök ellen fordul Pozsonyért és a bányavárosokért cserébe, de az osztrákok ezt elutasították, így továbbra is a kivárás stratégiájánál maradt, habár seregeit azért Bécshez közel, a Morva folyónál állomásoztatta, ám amikor az arra vonuló lengyelek találkoztak velük, megtámadták őket, és augusztus 26-án az angerni csatában vereséget mértük rájuk. Thököly az immár meggyengült seregével semmiképpen sem mehetett Bécs alá, ráadásul a litván hadsereg Lengyelország felől betört a Felső-magyarországi Fejedelemségbe, amiért Thökölynek vissza kellett térnie országába, hogy megvédje. A lengyel-litvánoknak (Lengyelország és Litvánia 1569-től egy államot alkotott) mindenképpen az volt a céljuk, hogy a kurucokat lekössék a Felvidéken, és ne engedjék csatlakozni a török sereghez, de azt is meg kellett akadályozniuk, hogy nehogy a török parancsára a katonai védelem nélkül maradt Lengyelországra támadjanak, hogy Bécsből visszafordulásra késztessék Sobieskit. Céljukat maradéktalanul elérték, Thököly kurucait Felső-Magyarországon tartották, míg Bécsnél szeptember 12-én a lengyelek rátámadtak a török seregre és visszavonulásra kényszerítették őket (kahlenbergi vereség).

Józef Brandt: A kahlenbergi csata, 1873.

A nagyvezír ismét követelte Thököly csatlakozását a harcokhoz, de a fejedelem továbbra sem állt kötélnek. Közben a lengyel-litván csapatok feldúlták az országát, és már több területét is elszakítottak belőle északon, amelyeket a Habsburgoknak adtak át. Thököly különbékét kért, megpróbálta menteni megmaradt uradalmát, de Lipót császár elutasította, behódolást követelt és lemondást a Fejedelemségéről, s miközben megkezdődött a török kiűzése Magyarországról, Thököly újra tétlen maradt és kivárt.

1684 januárjában hatályba lépett Lipót császár amnesztiarendelete, amit követően a kurucok soraiból tömegesen álltak át a Habsburgok oldalára. Erre Thököly kiadta a keresztény világnak és a magyaroknak címzett kiáltványát, melyben kifejezte, hogy a kuruc mozgalom célja a törvényesség helyreállítása és a vallásszabadság elfogadtatása Magyarországon, s felhívta a figyelmet a Habsburgok jogsértéseire. A kiáltványnak végül nem lett különösebb hatása, a háborúra pedig végkép nem gyakorolt befolyást. 1684 közepétől a hadmozdulatok váltakozó sikerrel zajlottak, de szeptembertől a kurucok határozottan visszaszorultak, Thököly Regéc várában húzta meg magát, amit a császáriak ostrom alá vettek, de elfoglalni nem tudták.

Miközben a harcok tovább folytatódtak Felső-Magyarországon, addig 1685 februárjában az erdélyi országgyűlés hűtlenség miatt elkobozta Thököly birtokait, tehát az innen származó bevételei megszűntek. A háború végkimenetele egyértelmű volt, ezért Thököly végső kétségbeesésében a Portához fordult segítségért, de a törököknek már nem származott hasznuk az engedetlen és önfejű fejedelem támogatásából, sőt elegük volt belőle, a budai pasa el is fogatta, és a kedvezőbb béke reményében felajánlotta kiadatását a Habsburgoknak. A császár viszont átlátott a szitán, a Szent Liga seregeinek előretörése közepette nem állt érdekében a békekötés, és Thököly személye sem ért neki annyit. A törökök az alku dugába dőlése után sem engedték szabadon Thökölyt, Belgrádba hurcolták, ahol továbbra is fogságban tartották.

Munkács ostroma

A Felső-magyarországi Fejedelemség zsugorodó területe uralkodó nélkül maradt, és amikor a fővárosba, Kassára megérkezett a hír, hogy Thökölyt a „szövetséges” törökök elhurcolták, a város jobbnak látta megadni magát a császáriaknak, mint megvárni, hogy esetleg a törökök elfoglalják. Kassa után a nagy várak sorban nyitották meg kapuikat az osztrákok előtt, és ekkorra már több ezer kuruc állt át Lipót seregébe. 1685 decemberére a Felső-magyarországi Fejedelemség megszűnt létezni, csak Munkács vára nem hódolt be, amit Zrínyi Ilona, Thököly felesége tartott a végsőkig. Sokszor felmagasztalják, hogy Munkács képes volt egyedül dacolni a hatalmas Habsburg hadsereggel, amiben van is igazság, mert Zrínyi Ilona maga is hősiesen harcolt a várfalakon, gyakran maga célzott az ágyúval, és megesett, hogy egy ellenséges lövedék a mellette álló szobalány fejét levitte, de Ilona kiállásával példát mutatott a várvédőknek és további küzdelemre ösztönözte őket, hírneve és bátorsága pedig országon túlra is elért, Párizsban például elismerően írtak a magyar „hercegnőről”.  Ám hozzá kell tenni, hogy az ostrom egyáltalán nem volt intenzív, sőt, a császáriak nem is igazán tettek erőfeszítéseket a vár elfoglalására, mivel lendületben voltak a török kiűzésével, a frontvonal egyre távolodott, míg a csaták már több száz kilométerre délre zajlottak, Munkács pedig határozottan segítség nélkül maradt, csak idő kérdése volt, hogy mikor fogynak ki a tartalékokból, és adják meg magukat. A császáriaknak csak türelmesen várniuk kellett erre a pillanatra, közben pedig folytatódhatott az ország visszafoglalása, erejük javát pedig inkább a török ellen vetették be, és nem kívántak értékes katonákat felőrölni egy felesleges várostromban.

A munkácsi várvédők még évekig kitartottak, és nem szándékozták megadni magukat, abban a téves reménysugárba kapaszkodva, hogy Thököly végül megérkezik egy sereg élén, és megtöri az ostromgyűrűt, s felszabadítja őket. Ehhez az elképzeléshez a legjobban természetesen Zrínyi Ilona ragaszkodott. Mesébe illően romantikus lehet a feltételezés, hogy ez az asszony inkább egymaga is szembeszállt volna egy egész birodalommal, mintsem, hogy cserben hagyja és elárulja férjét. Ám valószínűbb, hogy Ilona döntésére inkább a gyermekei voltak nagyobb hatással, mert a kis Rákóczi Ferike és Julianna is a munkácsi várban tartózkodtak anyjuk mellett, végig az ostrom során. Ilona nem lehetett biztos benne, hogy az osztrákoknak mi a valós szándékuk saját és a gyermekei sorsát illetően, de abban azért biztos volt, hogy semmi jóra nem számíthat tőlük, ha megadja magát Lipótnak, talán a gyermekein áll majd bosszút, akiknek a szülei, de még a nagyszülei is árulók voltak. Ilona apját, Zrínyi Pétert Lipót császár végezette ki a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt, Ilona első férje, I. Rákóczi Ferenc (ural. 1652-1676) is csak a Rákóczi és Zrínyi vagyon legnagyobb részéről való lemondással menekülhetett meg, nem is csoda, hogy az asszony ennyire elszántan Habsburg-ellenes volt, ezért talán úgy találhatta, hogy ha reménytelen is a küzdelem, még mindig jobb, mint a megadás lehetősége.

1686. január 2-án a törökök végül szabadon engedték Thökölyt, aki megpróbált ugyan hadsereget gyűjteni, hogy legalább Munkácsot felmenthesse, de se a törökök, se az erdélyiek nem kívántak a rendelkezésére bocsátani katonákat. Újabb év telt el, de Munkács továbbra is szívósan kitartott. 1687 februárjában Thököly a váradi pasától kért segítséget, ismételten eredménytelenül. A törökök helyzete Magyarországon katasztrofálissá vált, az ország közepét, Budával együtt már visszafoglalta a Szent Liga, a törökök kezén már csak Várad környéke, a Bánság, Bácska, a Szerémség, Szlavónia és Somogy egy része maradt, de 1687-től ezek a területek ellen is általános támadás indult. Ilyen helyzetben Munkács ellenállása még értelmetlenebbé vált, ráadásul a védők készletei is a végüket járták, ennek ellenére még egy évet kihúztak! Végül Zrínyi Ilona is szembenézett a realitásokkal, és beismerte, hogy nem remélhet segítséget, az élelemhiány, valamint a betegségek terjedése következtében pedig csak a biztos halál vár rájuk. 1688. január 15-én megadta magát a Habsburgoknak, akik két nappal később elfoglalták a Munkácsi várat, amivel Thököly Felső-magyarországi Fejedelemségének utolsó darabkája is elesett. Ilonát és gyermekeit foglyul ejtették és Bécsbe szállították, de nem együtt, az asszony soha többé nem láthatta gyermekeit.

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona és gyermekei a vizsgálóbírái előtt a Munkácsi várban, 1859.

A Felső-magyarországi Fejedelemség pillanatnyi epizódot jelentett Magyarország történetében. Fennállása, mint török vazallusállam csupán három évig tartott, 1682 szeptemberétől 1685 decemberéig, habár Munkács vára még tovább, 1688. január közepéig kitartott. Thököly a háború további részében a török mellett harcolt, de többé nem tudta visszaállítani uralmát Felső-Magyarországon, helyette viszont 1690-ben Erdély fejedelme lett, de ez csupán egy rövidke hónapig tartott. Végül a törökkel együtt hagyta el Magyarország területét, de még évekig próbált visszatérni a törökök segítségével, hiába. 1692-ben Zrínyi Ilona egy fogolycsere alkalmával csatlakozhatott hozzá a száműzetésben, gyermekei Bécsben maradtak a császári udvarban. Ilona nem élhette meg fia, II. Rákóczi Ferenc (ural. 1704-1711) szabadságharcának kirobbanását Magyarországon, ugyanis 1703-ban meghalt. Thököly viszont azonnal üzent a fejedelemnek, hogy támogatja a felkelést, és a vele lévő kuruc száműzöttek rögvest indultak is Magyarországra harcolni. Thököly nem tudott menni, mivel a köszvénytől már járni sem tudott. 1705-ben, Kis-Ázsiában halt meg.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Corvin János

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: Erdély híres asszonyai II., Duna International.

Kovács Gergely István [2011]: Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc, Duna International.

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Vienna
https://en.wikipedia.org/wiki/Jan_Kazimierz_Sapieha_the_Younger

https://hu.wikipedia.org/wiki/Munk%C3%A1cs_ostroma
https://hu.wikipedia.org/wiki/Th%C3%B6k%C3%B6ly_Imre

A diadokhoszok története

2018.04.10 19:50

A görög városállamoktól északra elterülő nem túl kiterjedt, az Argoszi-dinasztia uralta Makedón Királyság négy évszádos történelemre tekinthetett vissza, amikor az i.e. IV. század közepén II. Philipposz megkezdte uralkodását, és hamarosan a régió nagyhatalmává tette Makedóniát. I.e. 336-ban a király merénylet áldozatává vált, trónját az alig húszéves fia, III. Alexandrosz foglalta el, akit magyarul Nagy Sándorként ismerhetünk, görög megfelelője Aléxandros ó Mégas. Ifjú kora ellenére Alexandrosz a végletekig kiaknázta az ölébe hullott lehetőségeket, és néhány év alatt átrendezte az ókori kelet hatalmi viszonyait, amikor meghódoltatta a görög városállamokat, elfoglalta Egyiptomot és a Perzsa Birodalmat, valamint egészen Indiáig terjesztette ki „világbirodalma” határait. A fiatal király teljesítménye példátlan volt a történelemben, ám nagyszabású tervei jócskán túlmutattak birodalma határain, melyeket korai halála miatt már nem állt módjában megvalósítani. Örökös híján (a felesége még terhes volt a nagykirály halálakor) a hatalomvágyó hadvezérei azonnal elkezdtek vetélkedni az alexandroszi örökség felett, és hosszú évtizedekig tartó háborúkban szabdalták szét uralkodójuk egykori birodalmát. Ők voltak a diadokhoszok, vagyis az utódok.

A trónutódlás kérdése

Alexandrosz i.e. 323. június 10-11-e éjszakáján hunyt el, birodalma fővárosában, Babilonban. A mai napig megoszlanak a vélemények, hogy mérgezés áldozata lett-e, esetleg a bánatba, betegségbe vagy a túlzásba vitt borfogyasztásba halt-e bele. Mivel nem nevezte meg örökösét, a hirtelen jött halála óriási hatalmi vákuumot hagyott maga után, és a fővezérei azonnali vitázni kezdtek a birodalom további sorsáról. Először arról kellett megegyezniük, hogy ki legyen Alexandroszt követően az uralkodó? Ekkor a fővezérek közül még senki sem mert nyíltan fellépni a koronáért, tudva, hogy akkor a többi azonnal ellene fordulna, ezért kézenfekvő volt, hogy az Argoszi-dinasztia még életben lévő tagjai közül válasszanak egy uralkodót, akit majd a tábornokok saját érdekeik mentén kedvükre manipulálhatnak. Az örökös személyéről több ellentétes vélemény fogalmazódott meg. Felvetődött a király négyéves fattyú fiának, Héraklésznek a neve, de törvénytelen származása miatt ezt gyorsan el is vetették. Meleagrosz, a gyalogság vezetője Alexandrosz féltestvér bátyjának, Arrhidaiosznak a megkoronázását javasolta, lévén ő a néhai nagykirály legközelebbi férfi hozzátartozója. Arrhidaiosszal viszont volt egy kis probléma: gyengeelméjű volt. Állítólag Alexandrosz anyja, Olümpiasz droghatású főzetekkel mérgezte, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, és ezzel saját fiát segítse hatalomra. Azonban vannak, akik szerint a férfi teljesen épelméjű volt, csak azért nem ő lett a király, mert születésekor apja, Philipposz még nem volt uralkodó, vagyis Arrhidaiosz nem bíborban született, ellentétben Alexandrosszal. Bárhogyan is volt, a királycsinálókat nem érdekelte, hogy a férfinak mennyi sütnivalója van, mert úgysem azt várták tőle, hogy uralkodjon, hanem hogy a bábjuk legyen.

Karl von Piloty: Nagy Sándor halála, 1886.

Arrhidaiosz jelöltségével szemben foglalt állást a lovasság parancsnoka, Perdikkasz, aki megvárta volna, hogy Alexandrosz felesége, Rhóxané megszülje gyermekét, és kiderüljön fiú-e vagy lány, avagy örökölheti-e atyja trónját vagy sem? Meleagrosz és a gyalogság arisztokrata tagjai viszont még fiú születése esetén sem kívánták királlyá tenni a csecsemőt, mivel nem volt tiszta makedón, ugyanis Rhóxané baktriai szogd származású volt. A konzervatív katonai vezetők nem fogadták volna el uralkodójuknak a keleti nő gyermekét, mikor van egy makedón származású jelöltjük is, Arrhidaiosz.

Viszont Perdikkasz véleményére sokan hallgattak, köszönhetően a kivételes tisztségének, amit a magáénak tudhatott, ugyanis Alexandrosz jóvoltából chiliarchosz volt, ami az uralkodó után a legfontosabb vezetői pozíciónak számított. Ezen felül a király halálakor egy szerencsés momentum révén még különlegesebb helyzetbe került. A nagykirály a halálos ágyán neki nyújtotta át az uralkodói gyűrűt. Ezt szavak nélkül tette, nem fűzött hozzá semmit, ezért kérdéses, hogy vajon önkívületi állapotban volt, vagy valamilyen határozott szándéka volt ezzel, esetleg Perdikkaszt kívánta utódjául kinevezni? Érdemes megjegyezni, hogy Alexandrosz halálakor a többi fontos bizalmasa - mint Kraterosz és Antipatrosz - nem tartózkodott Babilonban, csak Perdikkasz volt jelen a haláltusájánál, ezért egyéb jelölt hiányában talán csak a véletlennek köszönhette, hogy ő kapta meg a gyűrűt. Biztosat nem tudunk, de a gyűrű Perdikkasznál volt, és ez a tény a király halála után kulcsfontosságúvá vált, a hadvezér szava sokat nyomott a latba.

A makedónok tehát két pártra szakadtak, a Meleagrosz oldalán állók, akik Arrhidaiosz uralkodóvá tételét támogatták, míg a másik oldalon Perdikkasz hívei, akik Alexandrosz gyermekének születését kívánták megvárni. Egy kisebb összecsapás után végül kompromisszumos megoldásra jutottak: Arrhidaiosz, III. Philipposz néven elfoglalhatja a trónt, és amennyiben Alexandrosz születendő gyermeke fiú lesz, akkor őt is királlyá koronázzák, vagyis társkirályság jön létre. A birodalom irányítását a régensre bízták, mely pozíciót Perdikkasz tölthette be, a hadsereg főparancsnoki tisztével együtt, míg Meleagrosz hercegi rangban a helyettese lett. A többi bizalmas tábornok közül Kraterosz a pénzügyek feletti rendelkezés befolyásos pozícióját nyerte el, míg Antipatroszt meghagyták a makedón-görög területek szatrapájának (helytartójának).

Egy XIII. századik kódex illusztrációján Nagy Sándor a halálos ágyán átnyújtja uralkodói gyűrűjét Perdikkasznak.

Perdikkasz hamarosan újra összehívta Babilonban a hadsereg vezetőit, ahol tárgyalások kezdődtek a birodalom „felosztásáról” (babiloni felosztás/megállapodás). A szó megtévesztő, igazából a szatrapiák (helytartóságok, országrészek) újrafelosztását takarta, vagyis, hogy egyes birodalomrészeket kik irányítanak. I.e. 323. június 18-án döntöttek a felosztásról, ami főleg a nyugati részeket érintette, ahová Perdikkasz hozzá hűséges embereket nevezett ki, míg Makedóniát továbbra is Antipatrosz ellenőrizhette (mellesleg ő már II. Philipposz idejében is kormányozta Makedóniát a király távollétében, és Alexandrosz is őrá bízta szülőhazáját, amikor elindult hódító útjára). A keleti területeken, a Nagy Sándor által kinevezett helytartók és királyok továbbra is megtarthatták hivatalukat.

Közben Alexandrosz első felesége, a várandós Rhóxané királyné is a hatalom közelébe kezdett helyezkedni, a saját és születendő gyermeke érdekében. Behízelegte magát Perdikkaszhoz, és elérte, hogy rábólintson a néhai férje másik két feleségének a meggyilkolására, akikben Rhóxané vetélytársakat látott, mivel attól tartott, hogy esetleg teherbe ejtetik magukat valakivel, és majd azt állítják, hogy ők is a nagykirály gyermekét várják. Perdikkasz is felismerte az ebben rejlő kockázatot, amiből könnyedén örökösödési belháború alakulhatott volna ki, sőt mi több, a birodalom széteséséhez vezethetett volna. Ezért Rhóxané kérése megértő fülekre talált a régensnél, s Sztateira és Parüszatisz királynékat zokszó nélkül meggyilkolták.

I.e. 323 augusztusában Rhóxané terhessége végre az utolsó szakaszába lépett, megindult a szülés, és életet adott fiának, akit IV. Alexandrosz néven azonnal (társ)királlyá nyilvánítottak III. Philipposz mellé. A fennálló viszonyokra azonban nem volt befolyással a kisfiú megszületése, Perdikkasz továbbra is régens maradt, csak annyi változott, hogy ezután egy helyett két király nevében kormányozta a birodalmat.

A lamiai háború

A trónutódlást követő másik nagy válság i.e. 323 őszén robbant ki, amikor Alexandrosz halálának híre eljutott a görög városállamokhoz, és azok Athén vezetésével sorra fellázadtak a makedón uralom ellen. A hódító hadjáratok miatt a makedónok haderejének zöme keleten tartózkodott, nyugaton csak kevés helyőrséget hagytak, ezért a felkelők könnyűszerrel erőfölénybe kerültek. Antipatrosz megpróbálta ugyan leverni a megmozdulást, de csakhamar védekezésre kényszerült, majd Lamia városába szorult vissza, ahol a görögök ostrom alá vették (erről a városról nevezték el a felkelést lamiai háborúnak). I.e. 322 tavaszán Hellészpontosz Phrügia szatrapája, Leonnatosz (korábban Alexandrosz testőre) Antipatrosz segítségére sietett, hogy felmentse Lamiát. Leonnatosz azonban nem önzetlenül sietett a megszorult makedónok segítségére, az volt a szándéka, hogy feleségül veszi Alexandrosz húgát, a Makedóniában tartózkodó Kleopátrát. A királyi család igen kiterjed volt, II. Philipposznak nem kevesebb, mint hét felesége volt, és Alexandrosznak hat testvére született ezekből a házasságokból, viszont Kleopátra volt az egyetlen édestestvére, a többiek a féltestvérei voltak. Kleopátrának a nagykirállyal való közeli vérkapcsolata felértékelte jelentőségét, és ha valaki feleségül venné, akkor akár még jogos trónkövetelőként is felléphetne, Leonnatosz pedig éppen erre apellált, amikor átvonult Trákián, hogy elnyerje Kleopátra kezét.

A Hellén-Makedón Birodalom Perdikkasz régenssége idején.

Perdikkasz persze irdatlan dühbe gurult, amikor hírét vette, hogy Leonnatosz a királyi házba való beházasodását tervezi, ugyanis a házasság megvalósulása önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Leonnatosz komoly fenyegetést jelentsen Perdikkasz hatalmára nézve, de ha még ezen felül megnyeri a lamiai háborút is, és uralma alá hajtja a makedón-görög területeket, akkor katonailag is rendkívül erős pozícióba kerülhetne Perdikkasszal szemben. A régensnek minden oka megvolt az aggodalomra, ám szerencséjére Lamia felmentése Leonnatosz ambíciói útjában állt, és ez késleltette a házassági tervének kivitelezését, legalábbis egy időre, de addig is Perdikkasz felkészíthette birodalmi seregét, hogy Babilonból nyugatra vonulva rendre utasítsa a túlságosan is önállósodó szatrapát. Régensi felszólításban követelte tőle, hogy járuljon a színe elé, hogy megtárgyalják engedetlenségét, de mielőtt Leonnatosz kézhez kaphatta volna az üzenetet, egy összecsapásban életét vesztette. Perdikkasz fellélegezhetett, az egyik fenyegető veszély elhárult, de a háború még mindig tartott Hellászban.

Antipatrosz az ostromlott Lamiát feladva visszavonult Makedóniába, így a görög poliszok gyakorlatilag kiűzték területeikről a makedónokat, viszont örömük nem tarthatott sokáig. I.e. 322 nyarán a Kraterosz vezette makedón flotta szétverte a görögök hajóhadát, majd Antipatrosszal egyesülve megsemmisítő vereséget mértek az ellenállókra. A görögök rosszabb helyzetben találták magukat, mint előtte, mivel Alexandrosz csupán kényszerű szövetséget erőltetett rájuk, de nem csatolta a poliszokat a birodalmához, igaz mozgásterük korlátozva volt, de valami mégis megmaradt a függetlenségükből. Ezzel szemben a vereséget szenvedett görög városok most betagozódtak a birodalomba, s elvesztették a korábban élvezett kevés önállóságukat is.

A diadokhoszok első háborúja

A lamiai háború utáni stabilizálódás pillanatában újabb szereplők kezdtek mozgolódni, hogy a hatalom közelébe férkőzhessenek. Alexandrosz egyik féltestvére, Künané elhatározta, hogy lányát, Eurüdikét feleségül adja III. Philipposz királyhoz, így Künané, mint anyós befolyással lehetne a királyra, vagyis a birodalom irányítására. Anya és lánya útra is kelt Babilonba a menyegző lebonyolítására, de Perdikkasz hamar átlátta, hogy hatalmára nézve fenyegetést jelenthet Künané lépése, ezért utánuk küldte katonáit, hogy végezzenek velük. Künanét levágták, de megtagadták a lánya meggyilkolását, ami arra késztette Perdikkaszt, hogy megkímélje az életét, és még a királlyal történő házasságába is beleegyezett, végtére is Künané hatalomvágya volt veszélyes rá nézve, ami a nő halálával szerencsésesen elhárult, persze ettől még szigorú felügyelet alatt tartotta a királyi párocskát.

III. Philipposz Arrhidaiosz pénzérméje, Héraklészként ábrázolva a királyt.

Perdikkasz a görög háború és a családi bonyodalmak után úgy érezte, meg kell szilárdítania a birodalom egységét. Kezdetnek egy szakadár terület visszaszerzését tűzte ki célul, ez Kappadókia volt, amit noha Nagy Sándor évekkel ezelőtt elfoglalt, a makedónok távozásával egy perzsa nemes ragadta magához a szatrapia feletti uralmat, és elszakította azt a birodalomtól. Alexandrosz nem foglalkozott a szakadár területtel, de Perdikkasz most erőt demonstrálva vissza akarta hódítani. Már korábban utasításba adta Leonnatosznak és Antigonosznak (a szomszédos szatrapia, Pamphülia és Lükia urának), hogy szerezzék meg a területet, de mint láthattuk Leonnatosz az ellenkező irányba, Makedóniába vonult, Antigonosz pedig a kisujját se mozdította, hogy teljesítse a régens parancsát. Perdikkasznak tehát saját magának kellett cselekednie, s miután ezt megtette magához kérette Antigonoszt (Leonnatosz közben már meghalt), hogy elszámoltassa a parancsmegtagadásáért, de Antigonosz inkább elmenekült Antipatroszhoz, Makedóniába. Példastatuálásból Perdikkasz kivégeztette az egyik szintén ellenszegülő tábornokot, Meleagroszt, akire amúgy is neheztelt az örökösödési válságkor tanúsított ellenvéleménye miatt, és utána sem viseltetett felé bizalommal, most pedig végre okot adott neki a leszámolásra.

Meleagrosz kivégezésével Perdikkasz megszabadult egyik kellemetlen ellenlábasától, de úgy tűnt, hogy a rebellis tábornokok egyre szaporodnak. Antigonoszt is meg kellett büntetnie, de ő Antipatrosz védelmét élvezte, vagyis Makedónia szatrapája is az engedetlenkedők mellé állt. Viszont vele óvatosnak kellett lennie, mivel a királyi család után Antipatrosznak volt a legnagyobb tekintélye a birodalomban, köszönhetően hosszú karrierjének, ugyanis mint tábornok és államférfi már II. Philipposzt is szolgálta. Perdikkasznak érdekében állt jóban lenni Antipatrosszal, és ez fordítva is igaz volt, a régens tehát feleségül kérte az idős tábornok lányát, Nikaiát, hogy ezzel pecsételjék meg baráti kapcsolatukat. Antipatrosznak imponált a házassági ajánlat, bele is egyezett, azonban Perdikkasz váratlanul kapott egy jobb ajánlatot! Felbukkant a színen Alexandrosz anyja, Olümpiász, aki felajánlotta neki a lánya, Kleopátra kezét, akit korábban Leonnatosz kívánt feleségül venni. Perdikkasz természetesen gyorsan lecsapott a kihagyhatatlan lehetőségre, hiszen Kleopátra presztízsértéke jóval magasabb volt, mint Nikaiaé, ugyanis az uralkodói családba való beházasodással Perdikkasz még trónigénnyel is felléphetett. A régens döntése viszont sokakban visszatetszést keltett, világossá vált hatalmi törekvése, és az elégedetlenkedők hamar egymásra találtak, egy szövetség kezdett formálódni Perdikkasz ellen, és csak idő kérdése volt, hogy a két tábor közötti konfliktus mikor eszkalálódik háborúvá.  

A régens túlzott hatalomhoz jutásának a lehetősége Antipatroszt is aggasztotta, aki ezen felül sértőnek találta, hogy szószegő módon visszautasították lánya kezét. A nála bujkáló Antigonosz azonnal a támogatásáról biztosította, a két férfi elsődleges célja az volt, hogy megakadályozzák Perdikkaszt abban, hogy a birodalom kizárólagos urává váljon. Csatlakozott hozzájuk Kraterosz is, aki azért volt bosszús, mert noha az ő feladatának jelölték ki a birodalmi pénzügyek intézését, Perdikkasz kihagyta őt ezekből a döntésekből, és saját hatáskörében intézte a kincstár ügyeit.

A háború kiváltó oka végül egy incidens volt. Amikor Egyiptom szatrapája, Ptolemaiosz elrabolta Alexandrosz holttestét, és Egyiptomba vitette, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy ő is a lázadók táborát erősíti. A nagykirály végső nyugalomba helyezése óriási megtiszteltetésnek számított, amivel még egy trónkövetelést is meg lehetett alapozni, nyilván Perdikkasz célja pont ez volt, amikor úgy döntött, saját hatáskörében bonyolítja le a szertartást. Halála után nyolc napig egy mézzel teli szarkofágban tárolták Alexandrosz holttestét, majd úgy döntöttek, hogy ideiglenesen Babilonban hagyják, amíg el nem dől, hol temessék el. A helyszín azért volt kérdéses, mivel Alexandrosz úgy kívánta, hogy apja mellett nyugodhasson, de nem konkretizálta, hogy földi vagy isteni atyjára gondolt-e? A tábornokai először az istenit részesítették előnyben, tehát Ámon isten országában, Egyiptomban akarták nyugalomra helyezni. Mivel Ptolemaiosz engedély nélküli hódításokba kezdett Egyiptom határainak kiterjesztéséért, ezért a régens i.e. 322-ben önkényesen úgy határozott, hogy Egyiptom helyett Makedóniában, II. Philipposz mellé temeti el a nagykirályt. Útnak is indították a szarkofágot, amikor a sértődött Ptolemaiosz megtámadta a menetet, megkaparintotta a koporsót, és elvitte Memphiszbe. Természetesen Perdikkasz tombolt a dühtől, és Egyiptom inváziójára készült, de akkor Antipatrosz, Antigonosz és Kraterosz felsorakozott Ptolemaiosz mögött, és a konfliktus máris birodalmi méretet öltött.

Nagy Sándor szarkofágja egy XIX. századi ábrázoláson, ókori források alapján.

A négy lázadó fővezér közül Ptolemaiosz a kezdetektől kettős játékot űzött. Már régtől fogva Egyiptom kormányzója volt, ahová még Nagy Sándor nevezte ki, és tartományát a nagykirály halála után is megtarthatta. Alexandrosz halálával kiveszett Ptolemaioszból az eltökéltség a birodalom egyben tartásáért, ekkor már egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy a világbirodalom egységének megőrzését támogassa, sokkal inkább a saját birodalomrészének a gyarapítására és fokozatos önállósítására törekedett. Persze kezdetben nem lázadt nyíltan Perdikkasz ellen, és nem hangoztatta, hogy nem hisz a birodalom egységében, helyette kivárt és fenntartotta a látszatot, hogy támogatja a régensséget, de Nagy Sándor holttestének elrablásával és Egyiptomba szállításával nyílt lázadást követett el, amit Perdikkasz nem tűrhetett.

Perdikkasz főerői Nyugat-Ázsiában tartózkodtak, de ellenfelei két oldalról is fenyegették, délen Egyiptom, míg nyugaton Makedónia felől, ráadásul a lázadók igyekeztek a saját oldalukra állítani Trákia szatrapáját, Lüszimakhoszt is. I.e. 321 tavaszán Perdikkasz úgy döntött, hogy kettébontja seregét, egyik részét maga vezényelte Egyiptom ellen, a másikat Kappadókia szatrapájára, Eumenészre bízta, hogy támadja meg a nyugati lázadókat. Kraterosz Eumenész ellen vonult, míg Antipatrosz Egyiptomba sietett Ptolemaiosz támogatására. Eumenész könnyedén győzedelmeskedett Kis-Ázsiában, és a harcokban Kraterosz is elesett, a lázadók helyzete kezdett aggasztóvá válni, ugyanis Perdikkasz már benyomult Egyiptomba. Viszont az erőltetett menet és a makedónok közötti testvérháború kilátása zendülésre késztette a katonákat, majd a hadsereg három főtisztje meggyilkolta Perdikkaszt. Egyikük Szeleukosz volt, aki később nagy karriert fut majd be, mint birodalom- és dinasztiaalapító. Eumenész a megmaradt seregével Kappadókiába húzódott vissza, ahol még öt évig kitartott, de a háború kimenetelén nem tudott változtatni.

Az események margóján érdemes megemlíteni, hogy a háború miatt Kleopátra és Perdikkasz tervezett házassága nem valósulhatott meg. Méltán állíthatjuk, hogy Kleopátra volt akkoriban a birodalom legjobb „partija”, mivel a régens halála után Antigonosz, Lüszimakhosz és Kasszandrosz (Antipatrosz fia) is szerette volna feleségül venni. A diadokhoszok bánatára mindegyikőjüket elutasította, Antigonosz erre elfogatta, és évekig fogságba vetette, hogy aztán több évtized múlva majd meggyilkoltassa.

A diadokhoszok második háborúja

A lázadó diadokhoszok győztesként kerültek ki a háborúból, s Perdikkasz hadseregének vezetői Ptolemaiosznak ajánlották fel a régensséget, de ő nem fogadta el a megtiszteltetést, mivel nem volt érdekelt a birodalom egyben tartásában, továbbra is saját uralmát akarta erősíteni Egyiptomban. Két jelöltet javasolt maga helyett, de ekkor már mások is mozgolódni kezdtek a főhatalom megszerzése érdekében. III. Philipposz felesége, Eurüdiké királyné, miután Perdikkasz halálával megszabadult a szigorú ellenőrzéstől úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a kezébe vegye az irányítást a birodalom felett. Ambícióit a hadsereg egy része is támogatta, ugyanis a királyi dinasztia tagja volt, amiért nagy tisztelet övezte. Első körben sikeresen megakadályozta, hogy Ptolemaiosz jelöltjei közül kerüljön ki az újabb régens, ám Antipakrosszal szemben nem volt esélye, aki határozottabban kezdett részt vállalni a birodalom irányításában. I.e. 321 második felében Triparadiszuszban összehívta a birodalom vezetőit, és elérte, hogy őt nevezzék ki régensnek, majd módosították a Babiloni Felosztást, hogy Perdikkasz gyilkosait megjutalmazzák, Szeleukosz Babilónia kormányzója lett. Döntés született még a legfőbb hadvezér tisztségéről is, amit Antigonosz tölthetett be. I.e. 320-ban a két királyt – III. Philipposzt és IV. Alexandroszt - átköltöztették Babilonból Makedóniába, hogy Antipatrosz közvetlenebb felügyelete alá kerüljenek, ugyanakkor a birodalom súlypontja is nyugatra, Makedóniába helyeződött át.

I. Ptolemaiosz Szótér egyiptomi fáraó.

Antipatrosz mélyen tisztelte az ősi Argoszi-dinasztiát, és Ptolemaiosszal ellentétben elszánt volt a birodalom egységének megőrzésében. A háborúskodás viszont nagyon legyengítette az egészségét, végtére is már nyolcan éves volt! Fia, a nagyravágyó, gátlástalan és akaratos Kasszandrosz azonnal lehetőséget látott apja közelgő halálában, és arra számított, hogy örökölni fogja a birodalom védelmezője címet. Csalódnia kellett, a régensi pozíció nem volt örökletes, a tisztség betöltésénél nem a származás számított, hanem a rátermettség, és Antipatrosz úgy ítélte meg, hogy fia túl fiatal és tapasztalatlan egy ekkora felelősség ellátáshoz, ezért i.e. 319-ben, amikor már érezte, hogy közel a vég, Polüperkhónt, egy idős tábornokot nevezett meg utódjának, aki ugyanolyan állásponton volt a birodalommal kapcsolatban, mint a régens. Nem sokkal később Antipakrosz elhunyt, Kasszandrosz pedig mélységesen felháborodott apja döntésén, ugyanis meg volt győződve róla, hogy őt illetné meg a régensség. Nem nyugodott bele a kudarcba, helyette szövetséget kovácsolt össze Antigonosszal, Ptolemaiosszal és Lüszimakhosszal, annak érdekében, hogy közös erővel eltávolítsák Polüperkhónt a hatalomból, majd Kasszandrosz átvenné az irányítást a birodalom felett. Eurüdiké is Kasszandrosz mellé állt, mivel lehetőséget látott rá, hogy királyi férjét kiszakítsa a régensek kezei közül, és férjére gyakorolt befolyása révén végre tényleges hatalomhoz juthasson. E nagyszabású szövetséggel szemben Polüperkhón csak Eumenészt tudta a maga oldalára állítani, akinek viszont kevés hasznát vehette, mivel még mindig a kappadókiai szatrapiájába volt beszorulva. A birodalom elkerülhetetlenül egy újabb háború felé sodródott.

I.e. 319-ben a helytartók, semmibe véve Polüperkhón parancsait önálló hadműveletekbe kezdtek. Ptolemaiosz hatalmas flottájával megszállta Szíriát és Föníciát, amivel ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti térségét. Antigonosz más szatrapák rovására Kis-Ázsiában terjeszkedett, majd ő is nagyszabású flottaépítésbe kezdett, hogy az Égei-tengerre is kiterjeszthesse befolyását, s i.e. 318-ban megsemmisítette Polüperkhón hajóhadát. A következő évben Kasszandrosz is megindult, és elfoglalta Athént, majd önkényesen a birodalom régensévé nyilvánította magát. Polüperkhón kénytelen volt a nyugati Épeiroszi Királyságba visszavonulni, de magával tudta vinni IV. Alexandroszt és Rhóxánét, akik megmenekültek attól, hogy Kasszandrosz kezére kerüljenek. Épeiroszban aztán csatlakoztak Olümpiászhoz, aki a védelme alá vette unokáját és menyét. III. Philipposz király és Eurüdiké királyné viszont Makedóniában maradtak, és üdvözölték a bevonuló Kasszandroszt, akit a királynő sugallatára III. Philipposz régenssé nevezett ki. Ezt követően Kasszandrosz a még független görög területek meghódítására indult, távollétében Eurüdiké szabad kezet kapott Makedónia kormányzására.

IV. Alexandrosz egy korabli pénzérmén.

Épeiroszban Olümpiász felismerte, hogy a túlzottan ambiciózus Kasszandrosz győzelme esetén az unokája, IV. Alexandrosz elveszítené a koronáját, ezért támogatásáról biztosította Polüperkhónt, akinek jól jött az özvegy királyné szövetsége, ami igazolta küzdelme jogosságát, hiszen Nagy Sándor édesanyját hatalmas tisztelet övezte, támogatása rendkívüli presztízsértékkel bírt. Olümpiász meggyőzte unokabátyját, Aeacidész épeirosz királyát, hogy segítse ügyüket, majd i.e. 317-ben az egyesített seregeik betörtek Makedóniába. Eurüdiké katonái megtagadták, hogy a nagykirály, Alexandrosz anyja ellen harcoljanak, így ellenállás nélkül letették a fegyvert Olümpiász előtt. III. Philipposz és Eurüdiké menekülni próbált, de elfogták őket. Olümpiász felismerte, hogy III. Philipposz személye túl veszélyes, mivel bárki felhasználhatja bábként a hatalomra megszerzésére, ezért drasztikus döntést hozott, i.e. 317. december 25-én III. Philipposzt kivégezték, Eurüdikét pedig öngyilkosságra kényszerítették. Ezzel IV. Alexandrosz maradt az egyedüli király a birodalomban, és míg névlegesen Polüperkhón maradt a régens, az ezzel járó feladatokat a gyakorlatban már Olümpiász látta el, habár ez a hatalom csupán Makedóniára terjedt ki.

Olümpiász első intézkedése az volt, hogy vérfürdőt rendezett, Kasszandrosz több száz követőjét mészároltatta le, egyik fivérét megölette, míg egy másiknak a sírját becsteleníttette meg. Az özvegy királyné túlságosan is a belső ellenségre koncentrált, ahelyett, hogy Kasszandrosz üldözésére adott volna parancsot, hogy végső vereséget mérhessenek a bitorlóra, de abban is hibát követett el, hogy az ázsiai szövetségeseit nem rendelte vissza Makedónia védelmére és erejük egyesítésére, ezért Kasszandrosznak könnyű dolga volt, amikor kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, i.e. 316-ban megtámadta Makedóniát. Olümpiász szorult helyzetében ismét az unokabátyja, Aeacidész segítségét kérte, azonban az épeiroszi hadsereg belefáradt a makedónok háborúiba, és fellázadt a királya ellen, majd elvonulva magára hagyták Olümpiászt, aki az ellenségtől körbevéve Püdna erődjébe szorult vissza a kicsi királlyal és Rhóxánéval.

Olümpiász szövetségesek nélkül maradt, és Polüperkhón sem tudott felmentő sereget küldeni, mivel a saját csatái megvívásával volt elfoglalva. Olümpiász tisztában volt helyzete kilátástalanságával, ezért a megadás mellett döntött, azzal a feltétellel, hogy megkímélik az életüket. Kasszandrosz garantálta a sértetlenségüket, viszont miután Püdna megnyitotta kapuit, elfogták Olümpiászt, és Kasszandrosz szószegő módon utasította katonáit, hogy öljék meg a királynét. A katonák azonban megtagadták a parancsot, mondván, nem ártanak a néhai Alexandrosz anyjának. Kasszandrosz dühében kénytelen volt a köznéphez fordulni, akiknek a családtagjait korábban Olümpiász parancsára gyilkolták meg, most pedig lehetőségük adódott bosszút állni a gyűlölt királynén. Így is tettek, és halálra kövezték. Kasszandrosz még azt is megtagadta tőle, hogy rendes temetésben részesüljön. A kis Alexandrosz és Rhóxáné Kasszandrosz fogságába került, az életüket ugyan megkímélték, de őrizet alatt tartották őket Amphipolisz városában.

Jean-Joseph Taillasson: Olümpiász találkozása Kasszandrosszal, XVIII. századi festmény.

Kasszandrosz erőforrásait kritikus mértékben felemésztette a háború, többé nem volt esélye arra, hogy kiterjessze befolyását az egész birodalomra, örülhetett, ha egyáltalán Makedóniában és Görögországban megtarthatja hatalmát, bár a Peloponnészoszon még mindig folytak a harcok Polüperkhón erői ellen. Ugyanakkor Polüperkhón pozíciói sem voltak fényesek, se Görögországban, se Ázsiában. Egyetlen megmaradt szövetségese, Eumenész Kappadókiában próbálta menteni a menthetőt Antigonosszal szemben. I.e. 317-316-ban a harcok változó sikerekkel folytak, míg Antigonosz cselhez nem folyamodott. Túszul ejtette az ezüstpajzsosok elitalakulatának családtagjait, és Eumenészért cserébe engedte csak el őket. Az ezüstpajzsosok el is árulták Eumenészt, kiszolgáltatták Antigonosznak, aki i.e. 315-ben kivégeztetett, Kappadókiát pedig birodalomrészéhez csatolta, amivel Kis-Ázsia teljhatalmú urává vált, s területei egészen Mezopotámiáig terjedtek. Ez a hirtelen jött hatalomnövekedés viszont aggodalommal töltötte el a többi diadokhoszt, ami máris megágyazott a következő nagy háborújuknak.

A diadokhoszok harmadik háborúja

Polüperkhón még küzdött a Peloponnészoszon, de helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált. Már csak úgy tudott görögöket maga mellé állítani, hogy cserébe teljes függetlenséget ígért nekik. Régensi hatalma teljesen semmissé vált, szövetségesek nélkül pedig nem jelentett már számottevő veszélyt a diadokhoszokra, akik figyelme helyette egy másik fenyegetésre összpontosult: Antigonoszra. Antigonosz évek óta nyíltan semmibe vette a régensek utasításait, katonai és politikai ügyekben egyaránt önálló döntéseket hozott (szatrapák leváltása, kinevezése). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Antigonosz vissza akarja állítani az alexandroszi birodalom egységét, de nem a régensek számára, hanem saját uralma alatt. Erre a legmegfelelőbb pillanat a második háború után érkezett el, amikor rendkívüli mértékben megerősödött, aggodalommal töltve el a többi diadokhoszt. Kasszandrosz, Ptolemaiosz és Lüszimakhosz i.e. 315-ben szövetséget kötött Antigonosz ellen, de számítottak még valaki csatlakozására. Perdikkasz meggyilkolása után a babilóniai kormányzóságot megkapó Szeleukosz birodalomrésze Antigonosz területeivel lett határos, ami összetűzéshez vezetett a két szatrapa között. Szeleukosz a volt fővárost, Babilont tette meg székhelyének, ezért Antigonosz ide összepontosította támadását, és elfoglalta a várost, Szeleukosz pedig Egyiptomba menekült Ptolemaioszhoz, nem volt tehát kérdés, hogy a háborúban melyik oldalt is fogja támogatni, hogy visszaszerezhesse a szatrapiáját.

A diadokhoszok államai kb. i.e. 315 és i.e. 301 között.

A háború elkerülése érdekében először felajánlották Antigonosznak az ellentétek békés rendezésének a lehetőségét. Hogy képmutatásból tették-e ezt, mert tudták, hogy Antigonosz úgysem teljesíti majd a feltételeiket, vagy félelemből, tekintve, hogy Antigonosz uralta Kis-Ázsiától Babilóniáig a birodalom legnagyobb részét, nem tudjuk biztosan, mindenesetre i.e. 314-ben átadták neki ultimátumukat, mely maradéktalan teljesítése esetén nem kerülne sor egy újabb véres háborúra. Követelték tőle, hogy ismerje el Szíriát és Föníciát Ptolemaiosz birtokának, Makedóniát és Görögországot Kasszandroszénak, valamint adja át Babilóniát Szeleukosznak, Hellészpontosz Phrügiát pedig Lüszimakhosznak. Antigonosz felháborodottan visszautasította a diktátumot, és támadásba lendült. Elsődleges célja Ptolemaiosz kiütése volt a háborúból, Egyiptom elfoglalásával pedig a gazdag ország forrásait a saját haderejének ellátására kívánta felhasználni. Elfoglalta Szíriát és betört a föníciai területekre, Türosz városa azonban feltartóztatta előrenyomulását, s ez a hosszúra nyúlt ostrom mentette csak meg Egyiptomot a megszállástól, míg Ptolemaiosznak és Szeleukosznak elegendő ideje maradt felkészülni az ellentámadásra. I.e. 312-ben kiverték Antigonoszt Föníciából, majd Szeleukosz egészen Babilonig tört előre, amit sikeresen visszahódított.

Amikor Polüperkhón hírét vette, hogy a diadokhoszok Antigonosz ellen fordultak, azonnal szövetséget ajánlott neki, jó szándéka jeleként pedig átadta neki a birodalom régense titulust, habár ez nem volt nagy áldozat tőle, hiszen a címnek gyakorlati funkciója nemigen volt már, legalábbis Polüperkhón számára nem. A szövetségük viszont csak jelképes maradt, mivel Antigonosz a birodalom keleti felében háborúzott Szeleukosszal, míg Polüperkhón továbbra is nyugaton volt elszigetelve, vagyis a lehető legtávolabb voltak egymástól, és esély sem mutatkozott rá, hogy seregeiket egyesíthessék a közös ellenség ellen.

A következő évben a helyzet csak súlyosbodott, Polüperkhón az összeomlás szélén állt, Antigonosz erőit pedig lekötötte az ázsiai háború Szeleukosszal, ám akkor váratlan esemény történt. Annak ellenére, hogy Szeleukosz sikereket ért el keleten, a többi diadokhosz magára hagyta a győzedelmes hadvezért. Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz meglepő módon elismerték Antigonosz uralmát a területei felett, majd békét kötöttek vele, ami azt eredményezte, hogy az Antigonosz jelentette fenyegetést teljes mértékben Szeleukoszra hárították.

A babilóniai háború

Antigonosznak jól jött a békeajánlat, amit rögvest el is fogadott, így nem kellett attól tartania, hogy nyugaton hátba támadják, amíg keleten van lekötve. Ráadásul Szeleukoszt sikerült elvágnia a többi diadokhosztól, egyszerűbb volt csak ellene harcolni, mint két vagy több fronton mindenki ellen. Így, hogy csak keletre kellett koncentrálnia esélye lett legyőzni legfőbb ellenfelét, elvehette területeit, amivel megerősödve nyugatra fordulhatott, hogy véghezvigye tervét, hogy újraegyesíthesse Nagy Sándor birodalmát. Kezdetét vette tehát a babilóniai háború, ami a hatalmas keleti birodalomrész uralmáért folyt.

I. Szeleukosz Nikatór portréja, római másolat.

I.e. 311 májusában Szeleukosz bevonult korábban elvesztett székhelyére, Babilonba. Szeptemberre Antigonosz túlerőre tett szert, tekintve, hogy a nyugaton felszabadult seregeit át tudta csoportosítani keletre. Szeleukosz észlelve az erőfölényt, nem vállalt nyílt összecsapást, helyette az éjszaka leple alatti rajtaütés mellett döntött, ami hatásos volt, nem csak megverte Antigonoszt, de a mellette harcoló médek átálltak Szeleukosz seregébe. Ezt követően sorra foglalta el az addig Antigonosz kezén lévő keleti szatrapiákat, mire Antigonosz sürgős utasítást küldött a Szíriában állomásozó fiának, Démétriosznak, hogy intézzen támadást Babilon ellen. Démétriosz i.e. 310 tavaszán el is foglalta a várost, ám Szeleukosz hívei felkeltek ellene, a lázadást nem tudták elfojtani, s Démétriosz végül kénytelen volt feladni a volt fővárost, és visszatérni Szíriába. Ősszel Antigonosz nagy erejű ellentámadásba kezdett, mire Babilon újra elesett, de ő sem tudta hosszabb ideig megtartani, i.e. 309 márciusában kiszorították onnan. Északnyugat felé vonult, ahol Szeleukosz csapatai meglepetésszerűen rajtaütöttek a mit sem sejtő, éppen reggeliző katonákon, és szétverték őket, ezzel pedig végleg eldőlt az Ázsia feletti uralom kérdése.  

Szeleukosz visszaszerezte ázsiai birodalmát, ami az Eufrátesztől az Indusig húzódott, magába foglalva Mezopotámiát, Médeát és Perzsiát, amivel messze a leghatalmasabb diadokhosz lett a birodalomban. Az indiai területeit idővel átadta a maurja uralkodónak, aki cserébe ötszáz harci elefántot ajándékozott a szatrapának. A babilóniai háború után a birodalom egysége visszafordíthatatlanul megtört, és a megosztottság, valamint a kibékíthetetlen ellentétek állandósultak.

A diadokhoszok negyedik háborúja

Az i.e. 311-es béke elismerte IV. Alexandrosz uralkodói jogait a birodalom élén, és azt, hogyha nagykorúvá válik, átveheti a birodalom irányítását Kasszanrosztól. Ezt a szerződést Kasszandrosz is aláírta, de más kérdés, hogy valóban elfogadta-e a benne foglaltakat? Nos, esze ágában sem volt! Hatalma megerősítése érdekében i.e. 310-ben feleségül vette Nagy Sándor féltestvérét, Thesszalonikét, amivel az uralkodói család tagjává vált. A birodalom feletti kizárólagos hatalom megszerzésének útjában viszont ott állt a tizenéves IV. Alexandrosz, a nagykirály törvényes fia és örököse. A fiú vészesen közeledett a tizennegyedik életévéhez, ami Makedóniában már nagykorúságnak számított, és többen is hangot adtak véleményüknek, hogy kezd okafogyottá válni a régensi pozíció, s ideje, hogy Alexandrosz teljes jogán uralkodjon. Kasszandrosz viszont nem szándékozott lemondani a nehezen megszerzett hatalmáról, ezért i.e. 309 nyarán drasztikus lépésre szánta el magát: megmérgeztette a fogságában lévő fiatal királyt és anyját, Rhóxánét.

Nagy Sándor fia meghalt, azonban volt még egy fiú, akivel ez idáig senki sem foglalkozott. Héraklész, a király törvénytelen gyermeke, akit Alexandrosz halálakor ugyan megemlítettek, mint lehetséges utódot, de gyorsan el is vetették az ötletet. Héraklész évekig Antigonosz fogságában volt, de miután szövetséget kötött Polüperkhónnal elküldte hozzá a Peloponnészoszra, hogy felhasználhassa Kasszandrosz hatalmi törekvéseivel szemben. IV. Alexandrosz meggyilkolása után Polüperkhón kikiáltotta Héraklészt a birodalom törvényes örökösének, és sereget gyűjtött, hogy érvényesíthesse a fiú jogait. Kasszandrosz viszont az újabb háború helyett tárgyalásokat kezdeményezett, csábító pozíciót és vagyont ajánlott Polüperkhónnak, cserébe, ha megöli a fiút. Polüperkhón talán belefáradt a reménytelen harcokba, talán látta, hogy csekély esélyei vannak, bárhogyan is, de végül elfogadta az ajánlatot, és végzett Héraklésszel, majd visszavonult a háborúk zajától, és kényelemben töltötte további életét.

Az alexandroszi birodalom visszafordíthatatlanul repedezni kezdett, és IV. Alexandrosz halálával már az uralkodó személyének gyenge egyesítő ereje sem tartotta többé össze. A valóság az volt, hogy öt hatalmi centrum alakult ki: Makedóniában és Görögországban Kasszandrosz, Egyiptomban Ptolemaiosz, Trákiában Lüszimakhosz, Ázsiában Szeleukosz, Szíriában és Kis-Ázsiában Antigonosz uralkodott, de többé nem kisméretű szatrapiák felett, hanem birodalomrészek felett, amelyek mindinkább önálló államokként kezdtek funkcionálni. Az utódok területei egyre agresszívabban feszültek egymásnak, kapcsolataikat a feloldhatatlan ellentétek, féltékenység és gyanakvás mérgezte. Szeleukosz ugyan legyőzte és kiűzte Antigonoszt Ázsiából, de még mindig fenyegetést jelentett a többi diadokhosz hatalmára, s i.e. 308-ban Kasszandrosz és Ptolemaiosz újra szövetkezett ellenne.

IV. Alexandrosz feltételezett sírjának bejárata Verginában, Görögországban.

Ptolemaiosz ekkor megkérte az évek óta Antigonosz fogságban lévő Kleopátra (Nagy Sándor húgának) a kezét. A negyvenes évei közepén lévő nő elfogadta a felkérést, talán a szabadulás reményében, de Antigonosz nem hagyhatta jóvá ezt a frigyet, ami nyíltan ellene köttetne, ezért meggyilkoltatta a szerencsétlen sorsú Kleopátrát. A meghiúsult házassági terv után Ptolemaiosz katonai akciókba kezdett, és elfoglalta Ciprust, de Antigonosz gyorsan reagált, és nem riadt vissza a kétfrontos háborútól sem. Megbízta fiát Démétrioszt Görögország elfoglalásával, aki i.e. 307-ben be is vette Athént, míg ő maga i.e. 306-ban Ciprust vette célba, sikerrel, a görög hajóhadakkal az oldalán legyőzte az egyiptomi flottát, és visszaszerezte a szigetet. A győzelmet követően apa és fia eddig példátlan dolgot tett: királlyá nyilvánították magukat, amihez hamarosan a többi diadokhosz is kedvet kapott, példájukat követte Ptolemaiosz, Szeleukusz és Lüszimakhosz (Kasszandrosz csak i.e. 301-ben vette fel a királyi címet). Ezzel beütötték az utolsó szöget Nagy Sándor birodalmának a koporsójába, ami hivatalosan is felbomlott, helyén pedig öt királyság jött létre, de a birodalom újraegységesítésének igénye még évekig célkitűzés marad.

A diadokhoszok nem egyszerűen csak a királyi méltóságot vettek fel, hanem istenkirályokká váltak, mint elődjük és példaképük Nagy Sándor. Szeleukosz isteni kegyből uralkodott, és Apollónt nevezte meg atyjának. Egyiptomban az uralkodó, mint élő istenség tisztelete korábban sem volt szokatlan, s most Ptolemaiosz Héraklésztől származtatta magát. Antigonosz isteni kultuszt alakított ki személye körül, oltárokat emeltek számára és ünnepnapjai voltak, de fiát, Démétrioszt is istennek kijáró tisztelet övezte Görögországban. Az istenítés együtt járt a teljhatalom gyakorlásával, mivel az uralkodók a törvények megtestesülései is voltak, ezért döntéseikben senki és semmi nem korlátozhatta akaratukat, ez azt is eredményezte, hogy a királyok nem álltak semmiféle kapcsolatban az alattvalóikkal, fenséges személyük ténylegesen olyan elérhetetlen magasságokba helyeződött, mintha valóban istenek volnának. Igazság szerint nem is törekedtek arra, hogy leereszkedjenek a nép szintjére, a folyamatos háborúk miatt az erős hadsereg fenntartása elsődleges fontossággal bírt, amiért országaik egész gazdaságát ennek gyarapítására rendelték alá. Hatalmuk és birodalmuk megőrzése érdekében csakis a hadseregnek volt jelentősége, ehhez képest az alattvalók jóléte és életkörülményei mit sem számított, a lakosság feladata csupán az volt, hogy munkájával és termelésével ellássa az uralkodó hadigépezetét, modern kifejezéssel élve hadigazdaságok jöttek létre az utódállamokban.

A sikeres csaták után Antigonosz i.e. 306-ban partraszállást tervezett Egyiptomban, amihez az erős flottával rendelkező független Rodoszt is meg akarta nyerni szövetségesének, azonban a kereskedősziget ezt visszautasította. Végül a rodosziak nélkül is megkísérelték elfoglalni Egyiptomot, de a Nílus-menti királyság védelme erős volt, ráadásul egy vihar visszafordulásra késztette a támadó hajóhadat, ennek ellenére még így is jelentős veszteségeket tudtak okozni az egyiptomi flottának.

Ptolemaiosz és Kasszandrosz a sebeiket nyalogatták, míg Szeleukusz a messzi keleten volt elfoglalva, és nem tudott záros határidőn belül segítséget küldeni nyugatra. Antigonosz és fia úgy döntött, hogy elfoglalják Rodoszt, ugyanis attól tartottak, hogy a szigetállam esetleg Ptolemaiosz mellé fog állni, másrészt stratégiailag a sziget nagyon kedvező fekvésű volt, az Égei-tenger bejáratát lehetett onnan ellenőrizni, ezért kiváló támaszpontul szolgálhatna a háború további szakaszában. I.e. 305-ben Démétriosz ostrom alá vette a szigetet, de a rodosziakat Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz is segítette, egy évvel később pedig az ostromlók meghátráltak, de azért még kényszerű szövetségre tudták kötelezni Rodoszt, amivel a sziget a támogatásáról (főleg hajók) biztosította Antigonoszt. A szigetlakók az ostrom során nyújtott segítségért cserébe Ptolemaiosznak adományozták a Szótér (Megmentő) nevet, kifejezésre juttatva, melyik félhez is húznak őszintén… (A rodoszaik néhány évvel később a hátrahagyott ostromgépek fémszerkezeteiből és a többi eszköz eladásából megépítették a híres Kolosszusukat, mely az ókori világ egyik csodája lett.)

Martin Heemskerck: A rodoszi Kolosszus, XVI. századi metszet.

A rodoszi fiaskót követően Démétriosz inkább a szárazföldi hadműveletekre koncentrált, és a Peloponnészoszon Kasszandrosz ellen fordult, ahol i.e. 303-302 között sorra szabadította fel a görög városokat. Közben Kasszandrosz táborában egyre nagyobb lett az elégedetlenség, a katonák többsége nem tudta megbocsátani neki, hogy meggyilkoltatta Nagy Sándor családját, ezért, amikor a helyzet úgy adódott hatezren átálltak Démétriosz oldalára, Kasszandrosz ezzel kilátástalan helyzetbe került, ezért más választása nem lévén, békét kért. Antigonosz és Démétriosz viszont a győztes pozíciójából nem békét, hanem megadást voltak csak hajlandóak elfogadni, ez a hozáállás viszont sértette Kasszandrosz méltóságát, és nem adta meg magát, helyette Lüszimakhoszhoz fordult segítségéért, aki Trákiából támadást intézett Antigonosz éppen védtelen kis-ázsiai területei ellen. Antigonosz Szíriában volt lekötve, és váratlanul érte Lüszimakhosz bekapcsolódása a háborúba. Kasszandrosz elérte a célját, enyhült a rá nehezedő nyomás, ugyanis Démétriosz azonnal apja megsegítésére indult, és magára hagyta a görög városokat. Lüszimakhosz viszont nem sokáig tudta megtartani az elfoglalt területeket, Démétriosz felbukkanása után hátrálni kényszerült, ráadásul Antigonosz otthagyva Szíriát, gőzerővel menetelt nyugat felé, ahol nemsokára összetalálkozott fiával. Lüszimakhosz kétségbeejtő helyzetbe került, amikor a Kis-Ázsia közepén lévő Ipszosz mellett szembe találta magát Antigonosz és Démétriosz egyesített haderejével. Mégis csatát vállalt, de már felkészült a teljes összeomlásra, amikor váratlanul megérkezett Szeleukosz, akitől korábban Lüsziomakhosz támogatást kért, az erők így kiegyenlítődtek, és i.e. 301-ben sor került a kor legnagyobb összeütközésére, az ipszoszi királyok csatájára. Szeleukosz a serege mellett magával hozta és bevetette a maurjáktól kapott ötszáz harci elefántját is, amely haderőnem ellen Antigonosz és Démétriosz katonái tehetetlenek voltak, és megsemmisítő vereséget szenvedtek, Antigonosz elesett a csatában, Démétriosz pedig elmenekült Épeiroszba. Kis-Ázsiát a győztesek három részre osztották, a nyugati részeket Lüszimakhosz, a keletieket Szeleukosz, a délit Kasszandrosz öccse, Pleisztarkhosz kapta meg.

Harc Makedóniáért

A háború után a korábbi öt hatalmi centrum helyett négy királyság jött létre, miután a diadokhoszok felosztották egymás között Antigonosz birodalomrészét. Mégis több király volt, mint királyság, mivel Démétriosz még mindig uralkodó volt, habár birodalom nélküli, s önkéntes száműzetését töltötte Épeiroszban. A megosztottság állandósult a hellenisztikus világban, s úgy tűnt, a diadokhoszok felhagytak azon törekvésükkel, hogy a birodalom egységét egyetlen vezető alatt újjáélesszék. Erre amúgy sem lett volna reális esély, ugyanis az uralkodói dinasztia fiági kihalása után nem volt potenciális királyjelölt a birodalom élére, az pedig, hogy valamelyik diadokhosz lenne az egész birodalom nagykirálya elképzelhetetlen volt, mert abban a pillanatban, hogy ezt valamelyikőjük kinyilvánítaná, a többek egységesen rátámadnak, hogy gátat vessenek törekvéseinek. A katonai opció sem látszott kivitelezhetőnek, hogy valamelyikük majd erővel egyesíti újra a birodalmat, a királyságok ereje nagyjából kiegyenlített volt, ezért elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyik közülük a többi fölé kerekedhetne, az pedig végképp, hogy le is tudná győzni őket.

A diadokhosz királyságok i.e. 301 után. Zöld: Kasszandrosz birodalma, narancs: Lüszimakhosz birodalma, sárga: Szeleukosz birodalma, lila: Ptolemaiosz birodalma.

Mindennek tudatában i.e. 301-től a diadokhoszok elismerték a fennálló új rendet, és tiszteletben tartották egymás befolyási övezeteit, de a háborúk kora ezzel még nem ért véget, bár néhány évre valóban béke köszöntött a diadokhosz államokra, amelyek ez idő alatt stabilizálódtak. A nyugalmas időszak végét jelentette, amikor i.e. 297-ben Makedónia elveszítette erőskezű uralkodóját, Kasszandroszt. A király halálakor az özvegy királyné, Thesszaloniké elérkezettnek látta az időt, hogy uralkodónőként is komolyabb szerepet vállaljon az ország irányításában. Három fia közül a legidősebb, IV. Philipposz korán meghalt, majd a két másik, II. Antipatrosz és V. Alexandrosz között kettéosztotta a királyságot. Viszont Antipakrosz túlságosan is az apjára ütött, telhetetlen becsvágyó volt, az egész országot a magáénak akarta, nem kívánt rajta osztozni sem az anyjával, sem az öccsével, akit amúgy Thesszaloniké jobban is kedvelt, ezért is tette meg társuralkodónak. I.e. 295-ben Antipatrosz végül megelégelte a közösködést, és cselekvésre szánta el magát: meggyilkoltatta az anyját, Alexandroszt pedig a következő évben elűzte királyságából. A trónfosztott király Épeiroszba menekült, Pürrhosz király (Aeacidész fia) udvarába, ahol találkozott Démétriosszal. Démétriosz alig várta, hogy újra fegyvert foghasson becsülete visszaszerzéséért, s nem is gondolta volna, hogy pont az egyik ősellensége fia fogja neki megadni a visszatérés lehetőségét, amikor Alexandrosz a segítségét kérte. Démétriosz azonnal kapott az alkalmon, s Pürrhosz segítségére támaszkodva vállalta, hogy visszaszerzi Alexandrosz trónját Antipatrosztól.

A támadás sikeres volt, Antipatrosz védelme gyorsan összeomlott, és a fiatal király az apósához, Lüszimakhoszhoz menekült Trákiába. Démétriosz hamar erőre kapott, sikert sikerre halmozott, és harci kedve azután sem nyugodott, hogy teljesítette az Alexandrosznak tett ígéretét, és visszaszerezte neki Makedóniát. Terjeszkedni kezdett a régióban, elfoglalta a Peloponnészoszt, Ciprust, a görög szigeteket, és Pleisztarkhosz-tól Kilikiát. Közben Antipatrosz szüntelenül ostromolta apósát, hogy katonai úton helyezze vissza trónjára, de Lüszimakhosz nem kívánt hadba vonulni az újra megerősödött ellensége ellen, egyedül semmiképpen sem. Antipatrosz nem fogadta el a király döntését, akaratosan követelőzött, mire Lüszimakhosz egy összeveszésük alkalmával meggyilkoltatta az idegesítő királyocskát.

I. Démétriosz portréja, római másolat.

Antipatrosz halálával Alexandrosz mégsem dőlhetett hátra, mert noha visszaszerezte királyságát, sőt többet is annál, a segítséget nyújtó Démétriosz harciassága egyre aggasztóbbá vált, jelenléte kellemetlen volt a fiatal király számára. Alexandrosz fenyegetőnek érezte Démétriosz túlzottan megnövekedett erejét, ezért i.e. 294-ben tervet szőtt a meggyilkoltatására. Erre egy estélyen került volna sor, de Démétriosz tudomást szerezett a merényletről, ami így meghiúsult. Démétriosz ezek után megelégelte a király hálátlanságát, és a merényletkísérletet követően bosszút forralt ellene. Másnap kegyesen bejelentette távozását Makedóniából, útra is kelt, s egy darabon Alexandrosz is elkísérte. Larisszában Démétriosz vacsorára invitálta a királyt, aki hanyag módon csupán néhány bizalmasával, katonai védelem nélkül jelent meg. Ez óriási hibának bizonyult, mivel Démétriosz parancsára a katonái mindannyiukat lemészárolták. Kasszandrosz utolsó fia, V. Alexandrosz halálával Nagy Sándor utolsó leszármazottja is meghalt, s a dinasztia leányágon is kihalt.

Démétriosz, mint aki jól végezte dolgát, elfoglalta a megüresedett makedón trónt, amivel újra országgal rendelkező uralkodó lehetett, és azonnal kolosszális tervei megvalósításába fogott. Nem más célt tűzött maga elé, mint, hogy újraegyesíti az alexandroszi birodalmat, természetesen saját uralma alatt, s ennek érdekében hatalmas hajóhadat építtetett, a források szerint i.e. 291-re ötszáz hadihajó állt készen a hódításra. Ez volt a kor legfejlettebb és mindenidők leghatalmasabb hadiflottája, amelyben 15-16 lapátos monstrumok is megjelentek, amelyekre korábban nem akadt példa. Démétriosz visszatérése ismét egy táborba terelte a diadokhoszokat, akik joggal érezhették fenyegetve magukat. Lüszimakhosz, Szeleukosz és Ptolemaiosz hadat üzentek Démétriosznak, de a szövetséghez csatlakozott Pürrhosz is, akinek területi követelései voltak Makedóniával szemben, amiket Démétriosz nem volt hajlandó teljesíteni. Ptolemaiosz i.e. 288-ban a távolabb eső területeket, Ciprust és Kilikiát foglalta el, míg Lüszimakhosz és Pürrhosz felbujtásának és támogatásának köszönhetően a görög városokban felkelés tört ki. Démétrioszt minden irányból ellenség vette körül délről Ptolemaiosz flottája, keletről Lüszimakhosz, nyugatról pedig Pürrhosz seregei közeledtek, ekkora túlerővel szemben az esélyei nem voltak túl rózsásak.

Lüszimakhosz portréja, római másolat.

I.e. 287-ben Pürrhosz betört Makedóniába, és a makedón katonák tömegével álltak át az épeiroszi királyhoz, ugyanis nem kívántak meghalni Démétriosz vesztett ügyéért. Az alattvalói által is elárult király úgy döntött, elhagyja királyságát, amit fiára, II. Antigonoszra hagyott azzal a hálátlan feladattal, hogy tartson ki az ellenséggel szemben, amíg ő a hadiflottával és a megmaradt hűséges katonáival támadást intéz Kis-Ázsia nyugati tartományai ellen, amivel visszafordulásra késztetheti Lüszimakhoszt, és ezzel legalább az egyik oldalról megszűntethetné a Makedóniára nehezedő nyomást. A Kis-Ázsia elleni invázió a kezdeti lendület ellenére hamarosan megfeneklett, ugyanis a hadsereget meggyengítették az ellátási nehézségek, az éhínség és a pestisjárvány. I.e. 286-ban Démétriosz irányt változtatott, előrenyomult Szíria, Szeleukosz hatalmas birodalmának adminisztratív központja felé, ahonnan az ázsiai királyságot irányították, Démétriosz tehát Szeleukosz legérzékenyebb pontjára kívánt végzetes csapást mérni, amivel kiüthetné egyik erős ellenfelét a háborúból, másrészt a partok menti katonai kikötők elfoglalásával stratégiai előnyre is szert tehetne. De számításai csődöt mondtak, a nagyszabású terv kivitelezése előtt Démétriosz megmaradt katonái is dezertáltak, nem voltak hajlandóak tovább harcolni urukért, inkább megadták magukat Szeleukosznak, aki végül Démétrioszt is fogságba ejtette. 

Démétriosz határtalan ambíciói áldozatává vált, de meglepő módon fiának, Antigonosznak sikerült kitartania Görögországban. Szétszórta Ptolemaiosz flottáját, így a tenger felőli fenyegetés megszűnt, majd a hosszú ideje ostromolt Athén is megadta magát neki. Makedónia ugyanakkor elveszett, Pürrhosz és Lüszimakhosz elfoglalta a királyságot, majd utóbbi kikergette onnan az épeiroszi királyt és seregét, és átvette az uralmat egész Makedónia felett. Démétriosz levelet írt fiának, amiben tájékoztatta fogságba eséséről. Nem voltak illúziói a sorsát illetően, kérte Antigonoszt, hogy ettől fogva tekintse őt halottnak, mivel rövid időn belül talán valóban az is lesz, valamint ha még ezek után kapna tőle levelet, az abban foglaltakat hagyja figyelmen kívül, mivel biztosan nem tőle fog származni az üzenet. Antigonosz is megírta a saját levelét, de ő Szeleukosznak címezte, akinek felajánlotta a görög területeket és saját magát, mint túszt apja szabadságáért cserébe. Szeleukoszt nem hatotta meg az ajánlat, válaszra sem méltatta, Démétrioszt pedig nem engedte szabadon, míg i.e. 283-ban meg nem halt, állítólag halálra itta magát. Holttestét viszont átadták Antigonosznak, aki nagy pompával temettette el.

Az utolsó diadokhoszok

I.e. 282-ben a sok mindent meg- és túlélt Ptolemaiosz is elhunyt, de előtte még hozott egy olyan döntést, mellyel nagyban befolyásolta a következő évek eseményeit. Legidősebb fia és örököse Ptolemaiosz Keraunosz volt, ám a király mégis a fiatalabbik herceget, Ptolemaiosz Philádelphoszt tette meg trónörökösének. Keraunosz apja halála után elmenekült Egyiptomból, és Lüszimakhosz udvarában talált menedéket, ahol mellesleg féltestvéreivel is találkozott: Arszioné királynéval, aki Lüszimakhosz felesége volt, és Lüszandrával, aki Agathoklész, a trónörökös neje volt. Arszioné éppen ebben az időben tervelte ki, hogy fiait teszi trónörökössé az által, hogy félreállítja a király első feleségétől született Agathoklészt az útból. Hamis vádakkal meggyőzte királyi férjét, hogy Agathoklész áruló, mire Lüszimakhosz kivégeztette a fiát. Keraunosz jobbnak látta távozni Arszioné közeléből, fogta a megözvegyült Lüszandrát és gyermekeit, s mielőtt a királyné velük is végezhetett volna, elmenekültek Szeleukoszhoz. 

Lüszimakhosz viszont a fiúgyilkossággal kinyitotta Pandóra szelencéjét, amivel az évek óta tartó stabil uralma végzetesen megingott. Tette óriási közfelháborodást keltett a királyságában, több városban is zavargások törtek ki és bizalmas emberei is sorra elhagyták a királyt. A belső válság mellett külső fenyegetéssel is szembe kellett néznie, mivel Keraunosz felbujtotta ellene Szeleukoszt, s újabb háború kitörése volt küszöbön. Szeleukosz azonnal meglátta az események kínálta lehetőségeket, vagyis Lüszimakhosz kárára nagyban növelhette hatalmát nyugaton, de Keraunosz révén akár még Egyiptomban is. I.e. 281-ben a kurupedioni csatában Szeleukosz legyőzte Lüszimakhosz hadseregét, ahol az utóbbi király is életét vesztette, amivel Szeleukosz lett az utolsó életben maradt diadokhosz, aki személyesen is ismerte Nagy Sándort. Szeleukosz megszerezte Lüszimakhosz birodalmát Kis-Ázsia nyugati területeitől, Trákián át egészen Makedóniáig, s ezzel egy váratlan helyzet állt elő, amire senki sem számított már hosszú évek óta: Egyiptom kivételével még egyszer utoljára egyesült Alexandrosz egykori birodalma!

II. Arszioné, mint egyiptomi királynő.

Az utolsó diadokhosz azonban nem sokáig élvezhette a hatalmas birodalom feletti uralmat, ugyanis a számító Keraunoszt megrészegítette a gondolat, hogy egy világra kiterjedő hatalom csak egy karnyújtásnyira van tőle, és nem kell mást tennie csak utánanyúlnia és megragadnia! Annyira vágyott rá, hogy bármilyen őrültségre és kegyetlenségre hajlandó lett volna érte, el is szánta magát a cselekvésre, és i.e. 281 szeptemberében meggyilkolta Szeleukoszt és feleségül vette saját nővérét Arszionét, Lüszimakhosz özvegyét. Keraunosz azt képzelte, hogy ezzel megszerezte a teljes uralmat a birodalom felett, és hogy ő lett az új Nagy Sándor, de csalódnia kellett, mert csupán Makedóniában és Trákiában tudta érvényesíteni hatalmát. A Kis-Ázsiától keletre elterülő hatalmas területeket Szeleukosz fia, Antiokhosz tartotta a kezében, Philádelphosz pedig rendületlenül uralta Egyiptomot, s Keraunosz igénye ezekre a királyságokra senkit sem érdekelt. Arszioné sem repesett az örömtől az új házasság miatt, és nem hozva szégyent magára, új férje ellen is szervezkedni kezdett. Ez úttal azonban nem volt olyan sikeres, mint Agathoklész befeketítésével és meggyilkoltatásával. A nővér-feleség lebukott, Keraunosz kivégeztette két fiát, míg a harmadik elmenekült északra, Arszioné pedig Egyiptomba, ahol feleségül ment másik királyi öccséhez, Philádelphoszhoz, és Egyiptom királynéjaként élte további életét.

A diadokhoszok után

Szeleukosz fia, Antiokhosz nem örökölte apja tehetségét, gyengekezű uralkodó volt, aki nem tudta egyben tartani hatalmas birodalmát, Makedónia, Görögország és Trákia Keraunosz kezére került, míg területek váltak le Kis-Ázsia északi részén és Kappadókia is újra függetlenedett. Apja meggyilkolása miatt sem izgatta túl magát, szenvtelenül békét kötött annak hidegvérű gyilkosával, Keraunosszal, és nem fontolgatott bosszút ellene, inkább a megmaradt, de még így is jelentős méretű birodalmába zárkózott, és nem avatkozott be a makedón ügyekbe.

Ugyanígy cselekedett Philádelphosz is Egyiptommal, de nem úgy Démétriosz fia, Antigonosz, aki évekig meghúzta ugyan magát Görögországban, ám valójában csak a megfelelő pillanatra várt, hogy visszatérhessen, amit Szeleukosz meggyilkolásakor látott elérkezettnek. Összegyűjtötte erejét, és Makedónia felé vonult, hogy meghódítsa apja egykori királyságát. Keraunosz viszont nem kívánta elveszíteni frissen megszerzett országát, felkészülten várakozott, majd sikeresen vissza is verte a támadást, Antigonosznak pedig megszégyenülten vissza kellett vonulnia.

Keraunosz királyságára mégsem köszöntött béke, mert hamarosan újabb, eddig példátlan módon külső fenyegetéssel kellett szembenéznie. Még Lüszimakhosz idejében a Duna vonalán hatékony erődrendszert építettek ki, hogy északról a nomád népek ne háborgassák a királyságot. A kiújuló háborúk miatt katonákat és erőforrásokat vontak el az erődről, aminek a védelme meggyengült, ezt pedig a nomádok legdominánsabb népe, a kelták is észleltek, és ki is használtak. I.e. 280-279-ben a kelta hordák átlépték a Dunát és elözönlötték a hellenisztikus birodalmakat, végigpusztították Trákiát, betörtek Makedóniába, a görög területekre és egészen Kis-Ázsia közepéig is eljutottak. Keraunosz megpróbálta felvenni velük a harcot, de elbukott, a kelták szétverték seregeit, és őt magát is lemészárolták.

II. Antigonosz portréja egy korabeli érmén.

A kelták káoszt és pusztulást hoztak Makedóniára és a görög területekre, s a közel két évig tartó anarchiában trónkövetelők sora váltotta egymást. Végül Antigonosz i.e. 277-ben, a lüszimachiai csatában döntős vereséget mért a betolakodó keltákra, és kiűzte őket a hellén területekről. Antigonosz ezután minden erejét a makedón trón megszerzésére fordította, meg is döntötte az akkori bitorló uralmát, és megszerezte apja és nagyapja egykori koronáját, s egy rövid megszakítással ugyan, de közel negyven évig uralkodott Makedóniában.

A diadokhoszok halálával a nagy háborúk kora is lezárult, habár az ellenségeskedés az utódok utódai között sosem szűnt meg igazán. A diadokhoszok közül a legtöbben dicstelenül távoztak az élők sorából, gyilkosság, merénylet vagy fogságba esés áldozataivá váltak. Az egyetlen kivétel Ptolemaiosz volt, aki birodalma biztonságában, békés körülmények között hunyhatta le a szemét. A közel ötven évig, szinte megállás nélkül tomboló diadokhosz háborúk mindvégig megmaradtak Alexandrosz egykori birodalmának keretei között. A birodalom felosztására többször is sor került, új királyságok születtek és régiek tűntek el, míg végül három nagyobb államalakulat maradt fenn: az Antigonida (Makedónia), a Szeleukida (Szíria-Ázsia) és a Ptolemaida (Egyiptom) birodalom. Makedóniában II. Antigonosz utódai i.e. 167-ig uralkodtak, amikor is Róma elfoglalta a királyságot. Száz évvel később, i.e. 64-ben ugyanerre a sorsra jutottak Szeleukosz utódai is, míg végül, i.e. 30-ban a Ptolemaioszok Egyiptoma is elbukott Rómával szemben, mely történet összefonódott a diadokhoszok utolsó uralkodói leszármazottjának a sorsával, aki nem más volt, mint a Ptolemaiosz családjából származó, a történelem egyik leghíresebb királynője: Kleopátra. (Kleopátra gyermekeiről itt olvashatsz bővebben.)

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei

Források:

Bosworth, A. B. [2002]: Nagy Sándor: a hódító és birodalma, Osiris Kiadó.

Kertész István [2000]: Hellénisztikus történelem, História Kiadó.

Németh György – Hegyi W. György [2011]: Görög-római történelem, Osiris Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Aeacides_of_Epirus
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_IV_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_the_Great
https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_V_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Antigonus_I_Monophthalmus
https://en.wikipedia.org/wiki/Antigonus_II_Gonatas
https://en.wikipedia.org/wiki/Antiochus_I_Soter
https://en.wikipedia.org/wiki/Antipater
https://en.wikipedia.org/wiki/Antipater_II_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Arsinoe_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Babylonian_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Ipsus
https://en.wikipedia.org/wiki/Cassander
https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Cynane
https://en.wikipedia.org/wiki/Demetrius_I_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Diadochi
https://en.wikipedia.org/wiki/Eurydice_II_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Eurydice_(wife_of_Antipater_II_of_Macedon)
https://en.wikipedia.org/wiki/Heracles_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Leonnatus
https://en.wikipedia.org/wiki/Lysimachus
https://en.wikipedia.org/wiki/Olympias
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Babylon
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Triparadisus
https://en.wikipedia.org/wiki/Parysatis_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Perdiccas
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_III_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_I_Soter
https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_Keraunos
https://en.wikipedia.org/wiki/Roxana
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_War_of_the_Diadochi
https://en.wikipedia.org/wiki/Seleucus_I_Nicator
https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Rhodes_(305%E2%80%93304_BC)
https://en.wikipedia.org/wiki/Stateira_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Thessalonike_of_Macedon
https://en.wikipedia.org/wiki/Wars_of_the_Diadochi

Corvin János története

2018.02.20 20:15

A Hunyadiak egyetlen királyt adtak csupán Magyarországnak, szerepük mégis meghatározó volt hazánk történetében. Hunyadi Mátyás az egyik, hacsak nem a legismertebb királyunk volt, életéről és uralkodásáról könyvek tucatjai mesélnek nekünk, története a legtöbbünk számára jól ismert. De mi a helyzet egyetlen fiával, Corvin Jánossal? A történelemkönyvek jó, ha egy-két mondatot szentelnek a dicstelen sorsú királyfinak, aki nagy felelősséget kapott örökül, de nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Jelen írásom részletesebben kívánja bemutatni Corvin János életútját a kezdetektől, egészen a Hunyadi-ház kihalásáig.

Mátyás és a nők

I. (Hunyadi) Mátyás (ural. 1458-1490) tizenöt évesen került Magyarország trónjára, és huszonegy éves korára már kétszeres özvegy volt. Első feleségét, Cillei Erzsébetet 1455-ben, a másodikat, Podjebrád Katalint 1464-ben veszítette el. Mindkét házassága gyermektelenül ért véget (mint tudjuk a harmadik is azzal fog). A királynak dinasztikus okokból ajánlatos lett volna újranősülnie, tekintve, hogy Mátyás volt a Hunyadi család egyetlen élő férfileszármazottja, bátyjának, a néhai Lászlónak nem születtek gyermekei, és amennyiben Mátyás is hasonlóan jár, akkor halálakor az 1463-as bécsújhelyi szerződés lép érvénybe, amely alapján királysága a Habsburgokra száll. Ugyanakkor nem volt egyszerű feleséget szerezni a nagy múltú európai dinasztiák leányai közül, mivel ezek a történelmi famíliák úgy tekintettek a Hunyadiakra, mint egy „felkapaszkodott” családra, akik közül Mátyás csak a szerencsés véletlennek köszönhette a koronáját. A legtöbb régi dinasztia ódzkodott egy „ilyen” királyhoz adni leánygyermekét, a kisebb államocskák családjai viszont nem voltak ilyen finnyásak, a német fejedelemségek között számos érdeklődő akadt volna, de a főurak nem akartak német királynét az országba (talán Gertudis emléke még kétszáz év után is kísértette őket?). A lengyel „barátaink” kerek-perec elutasították, hogy királylányt adjanak Mátyáshoz, III. (Habsburg) Frigyes német-római császárnak (ural. 1452-1493) pedig csak egyetlen lánya volt, aki 1465-ben született, vagyis egy jó ideig még nem lehetett kiházasítani.

A folyamatos kikosarazás ellenére Mátyás nem bánkódott sokat, inkább kiélvezte független éveit, nem egyszer talán túlságosan is… Gyakorta ostromolta szerelmével a gyengébbik nem képviselőit, kirívó eset volt például, amikor külhoni hadjárata során a sziléziai városok polgárai panasszal éltek, hogy a magyar király túlzott figyelmet fordít lányaikra és feleségeikre. 1470-ben viszont egy futó kalandnak induló afférból szerelem lett. Mátyás és III. Frigyes császár Bécsben tartotta csúcstalálkozóját, ahol egy táncmulatság alkalmával a magyar király megismerkedett egy egyszerű, de tehetős stein-i polgárlánnyal, Edelpeck Borbálával. Kapcsolatuk hamar komolyra fordult, olyannyira, hogy a király Budára is magával vitte kedvesét, és állítólag még azt is fontolgatta, hogy feleségül veszi. Házasságra végül nem került sor, de 1473-ban megszületett közös gyermekük, János.

Aragóniai Beatrix királyné és Hunyadi Mátyás márványportréja.

A politika és az államérdek azonban hamar véget vetett a szerelmi idillnek. 1474 őszén híre jött, hogy a nápolyi király Mátyáshoz adná leányát, Aragóniai Beatrixot, akiben nem keltett volna jó benyomást, amint Budára érkezésekor ott találja férje mellett annak szeretőjét is... Sok év után végre sikerült tető alá hozni egy uralkodóhoz méltó házasságot az egyik tekintélyes európai dinasztia leányával, s Mátyás is tudta, hogy ezt nem teheti kockára azzal, hogy folytatja viszonyát Borbálával, ezért 1475-ben tisztességes honorárium fejben elparancsolta az országból, de a kisfiúkat magánál tartotta a budai udvarban.

Mátyás és Beatrix házasságára elég későn, 1476 decemberében került sor. Az itáliai leány azonnal levette a lábáról a királyt, házasságuk boldognak volt mondható, legalábbis kezdetben, egyetlen dolog árnyékolta csak be a románcot: Beatrix meddő volt. Semmi remény nem volt ár, hogy Mátyásnak törvényes utóda születhessen új feleségétől, ezért egy idő után a király az egyetlen, bár törvénytelen fiát próbálta örökösévé tenni. Ám ebben a szándékában pont Beatrix volt legfőbb ellenlábasa, aki férje halálát követően uralkodónő szeretett volna lenni Magyarországon, ez pedig óhatatlanul is a királyfi és a királyné közti konfliktushoz vezetett.

A fiatalkor

Corvin János 1473. április 2-án született Budán. A szülés alatti komplikáció miatt, vagy talán azért, mert rosszul fogták meg a gyermek egyik lábát, János élete végéig sántított. Törvénytelen gyermek lévén, nem kaphatta meg apja vezetéknevét, ezért a Hunyadiak címerállata, a holló latin nevét, a Corvint adták neki, keresztnevét pedig a legendás nagyapa, Hunyadi János kormányzó emlékére kapta. A király Besztercebányán biztosított kényelmes és nyugodt életet Borbálának, aki a kezdeti években itt nevelte fiúkat.

János anyjának viszont 1475-ben - a fentebb részletezett okokból - távoznia kellett az országból. Mátyás egy osztrák kastélyt jelölt ki tartózkodási helyéül, földbirtokkal, grófnői címmel és egy férjjel, egyetlen kikötés volt csupán, többé nem hagyhatta el birtokát! János az apjánál maradt Magyarországon, de nevelését a nagyanyja, Szilágyi Erzsébet felügyelte, míg tanulmányait Taddeo Ugoletti, a Corvina könyvtár vezetője irányította, s idővel nagy műveltségre tett szert, és több nyelven is kiválóan beszélt. 1479-ben Mátyás a fiaként ismerte el Jánost, amivel királyi herceg vált belőle, ám ekkor még nem vetődött fel komolyan a trónörökössé tétele, ugyanis a király (talán a fiú sántasága miatt) egyértelműen egyházi pályára szánta, s ebbéli szándékát erősíti, hogy 1480-ban Jánost jelölte Győr püspökének.

1482-re azonban egyértelművé vált, hogy Beatrix királynénak nem lehet gyermeke, Mátyásnak pedig komolyan fontolóra kellett vennie a lehetőségeit, hogy abban az esetben, ha valóban nem születik törvényes örököse, akkor kire fogja hagyományozni királyságát és egész életművét? Ott volt persze a válás lehetősége, és egy új királyné feleségül vétele, aki talán fiút szülhetne neki, de akkoriban az uralkodók házasságának felbontását csak a pápa engedélyezhette, és azt is hosszú évek perlekedése után mondták csak ki, arra pedig bizton lehetett számítani, hogy Beatrix nem fog szó nélkül beleegyezni az eltaszításába. Mátyás pedig a maga negyven évével már idősnek számított abban a korban, nem engedhette meg magának a többéves pereskedést, majd belevágni egy újabb házasságba, és még gyereket, esetleg gyerekeket nemzeni egy másik királynénak, az idő sürgetett.

Mátyás király birodalma.

Hosszas mérlegelés után a király úgy döntött, a válás és újraházasodás helyett könnyebb lehetőségnek kínálkozik természetes (fattyú) fiát, Jánost az örökösévé tenni, ám mint később kiderült, e tervének kivitelezése előtt is rengeteg buktató állt. Annak ellenére, hogy Mátyás magabiztosan és erős kézzel kormányozta országát, elfogadtatni egy fattyú trónöröklési jogát a főurakkal és a külföldi dinasztiákkal, kemény diónak számított, de nem lévén veszteni valója, belevágott. Első lépésben gondoskodott János trónörököshöz méltó neveltetéséről, s folytatta az 1479-től bevett szokását, hogy vagyonnal és címekkel halmozza el fiát, amivel egy esetleges trónharc megvívásához szükséges anyagi hátteret kívánt biztosítani számára. Jánosnak adományozta Árva, Gyula, Hunyad, Krapina, Likava, Lippa, Munkács, Sáros és Solymos várát, a bajmóci, maróti és siklósi uradalmakat és több főispánságot. János egyszeriben a leggazdagabb főurakat is megszégyenítő vagyonra tett szert, olyannyira, hogy Mátyás halálkor gazdagabb volt, mint a két utána következő család – a Szapolyaiak és az Újlakiak – együttvéve!

1484-85-ben, a fiatal János herceg apjával tartott az osztrák hadjáratra, és Bécs elfoglalásakor a város polgárai a tizenkét éves fiú előtt tettek hűségesküt. A hódítások következtében külhoni területekhez is hozzájutott, köztük a troppaui és sziléziai hercegségekhez. 1484. november 25-én Mátyás ellátogatott volt szerelme, Borbála Bécs melletti kastélyába, ahová talán János is elkísérte, és így újra találkozhatott anyjával. Királyi engedéllyel az asszony egy időre Bécsbe költözhetett, talán épp azért, hogy közel lehessen fiához, és esetleg Mátyáshoz is? Ez után viszont soha többé nem találkoztak, Borbála tíz évvel később, 1495 februárjában, Klosterneuburgban hunyt el.

1486-ban Mátyás hatalma csúcsán kiadta nagyszabású törvénykönyvét, mellyel három célt kívánt elérni. Először is törvényalkotó uralkodóvá válni, másrészt az új szabályozásokkal kedvezni akart a megyei nemességnek, mely gesztussal a harmadik célját támogatta meg, vagyis fia trónutódlása mellé kívánta állítani ezt a jelentős létszámú réteget. A nemesség valóban örömmel fogadta a királyi kedvezményeket, más kérdés viszont, hogy cserébe nem igazán akartak adni semmit se…

Corvin János 1486-ban.

Beatrix királyné keserűséggel a szívében szemlélte, ahogy férje fattyú fia érdekében tevékenykedett. Az asszony gyűlölte Jánost, akinek puszta léte is arra emlékeztette, hogy nem képes a legfontosabb királynéi feladatát teljesíteni: gyermeket szülni a férjének és örököst adni az országnak, míg egy másik nő ezt megtette, és ennek az eredménye Beatrix szeme előtt járt kelt, mintegy az orra alá dörgölve hiányosságát. Ráadásul Beatrixnak hatalmi ambíciói is voltak, Mátyás halála után Magyarország királynője szeretett volna lenni, de vágya útjában állt János, aki iránt csak növekedett a gyűlölete, miközben kénytelen volt végignézni, ahogyan a hatalom reménye fokozatosan kicsúszik a kezéből, és mindinkább János felé áramlik. Míg Mátyás a fia útját egyengette a trón felé, addig a királyné mindent megtett, hogy ezt meggátolja. János egy megfelelő dinasztikus házassággal még előnyösebb pozícióba kerülhetett volna a trónöröklés tekintetében, és Mátyás meg is szerezte neki a milánói herceg lánya, Sforza Bianka Mária kezét. 1487. november 25-én János távollétében (per procuram) sor került a menyegzőre, ám egyesek szerint Beatrix mesterkedései folytán a pár sosem találkozott egymással. Valójában maga Mátyás is késleltette Bianka Magyarországra hozatalát, mivel az utolsó pillanatig reménykedett egy tekintélyesebb uralkodói családból származó hercegnővel kötendő házasságban, ezért a frigy mindvégig névleges maradt.

1489-ben a királyné kétségbeesett haragjában és a bosszúvágyától vezérelve odáig ragadtatta magát, hogy János anyját, Borbálát boszorkánysággal vádolta meg! Azt állította, hogy a király volt szeretője megátkozta őt, hogy ne lehessen gyermeke. Ezzel nem csak az asszonyt, de Jánost is bántani akarta, végül Mátyás közbeavatkozására az ügyből nem lett semmi. Egy napon aztán a király és a fia felkereste a királynét, hogy megbeszéljék, és elrendezzék egymás között a nézeteltéréseket, de Beatrixban továbbra is forrt a gyűlölet lángja, és a beszélgetés közepén dühösen Jánosra ordított, hogy ő nem más, mint egy „kurva gyermeke” („figliolo della puttana”)! Mátyás látta, hogy a nőben olyan engesztelhetetlen harag lakozik a fia iránt, amit nem lehet megbékíteni, többé nem is próbálkozott ezzel.

Uralkodásának utolsó évében Mátyáson elhatalmasodott a bizonytalanság érzete abban a kérdésben, vajon jó döntés volt-e Jánost utódjának jelölni? 1489 nyarán még megeskette az ország méltóságit és a városokat, hogy halála után fiát koronázzák királlyá, aztán októberben, mintha csak meggondolta volna magát, felajánlotta a magyar koronát III. Frigyes fiának, Habsburg Miksának! Mátyás is belátta volna, mint a főurak többsége, hogy János herceg nem a legrátermettebb jelölt a Királyság élére? Bármi is járt a fejében, az ajánlata komoly volt, mely egyik kitétele az volt, hogy Corvin János megkaphassa Bosznia és Horvátország Királyságát, valamint a Habsburgok visszakapnának az elfoglalt ausztriai területekből bizonyos részeket, ám Frigyes kimondottan Alsó-Ausztriát követelte, amiről Mátyás nem volt hajlandó lemondani. A felek nem jutottak dűlőre, az ajánlatot elvetették, a trónöröklés kérdésében pedig Mátyás visszatért eredeti tervéhez, hogy Jánost magyar királlyá teszi. Az ország méltóságai viszont esküjük ellenére nem gondolták úgy, hogy János uralkodásra termett, viszont az is az érdekeikkel ellentétben állt, hogy egy erőskezű királyt helyezzenek a trónra. Maguk akarták az országot irányítani, és befolyással akartak rendelkezni a jövőbeli uralkodó felett, de természetesen, amíg Mátyás életben volt, ezt nem hangoztatták, csak engedelmesen teljesítették a király parancsait, tették neki az ígéreteket, hiszen jól tudták, a halála közel van, és már csak kevés ideig kell elviselniük szeszélyeit.

Harc a trónért

1490 tavaszán Mátyás Beatrix és János társaságában Bécsbe utazott. Még az utolsó pillanatokban is egyengette fia jövőjét, és igyekezett a lehető legelőnyösebb helyzetbe juttatni őt. Jánosnak adományozta a budai várat, a könyvtárral és a kincstárral együtt, útközben átadta neki az ország legjelentősebb várainak a kulcsait, mint a pozsonyi, a komáromi, a visegrádi és a tatai várét, de a Szent Korona kulcsait is megkapta. Bécsbe Mátyás már megtört emberként érkezett, és néhány hét múlva, április 6-án elhunyt (a megmérgezésének eshetőségét most nem részleteznénk, de egyes elméletek szerint Beatrix mérgezte meg a királyt). Bécsben a királyi kormányzótanács vette kézbe az ország irányítását, mely testület vezetője Beatrix királyné és Corvin János volt. Nehéz helyzettel kellett szembenézniük, ugyanis a király halálával hatályukat vesztették az általa megkötött fegyverszüneti egyezmények, így várható volt a törökök és a Habsburgok támadása, másrészt a felbukkanó trónkövetelők is fegyveres úton próbálhatnak érvényt szerezni követeléseiknek, egyszóval az ország vérszemet kapott ellenségekkel volt körbevéve.

Hans Burckmayr: Mátyás halála, 1515. A szakállas agastyán király-ábrázolás nem hiteles, de a halálára várakozó főurakat jól szemlélteti a metszet.

Trónkövetelőkből pedig nem volt hiány. A Lengyelországot, Litvániát és Csehországot uraló Jagellók sosem ismerték el a Hunyadiak uralmát Magyarországon, akik szerintük „puccszerűen” jutottak hatalomra, és (nyilván) saját jogukat hangsúlyozták a magyar trónra, mivel rokonságban álltak az „utolsó törvényes királlyal” V. Habsburg (Utószülött) Istvánnal (ural. 1444-1457), ez alapján Jagelló Ulászló cseh király (ural. 1471-1516) magának követelte a koronát. Mellette a Habsburgok is felbukkantak, akiknek viszont megalapozottabb volt az igényük, mivel az 1563-as bécsújhelyi szerződést maga Mátyás írta alá, amelyben vállalta, hogy törvényes örökös hiányában a halála után a Habsburg-házra száll a Magyar Királyság, jelen esetben a német királyra, Miksára. A helyzetet bonyolította az özvegy királyné ambíciója is, aki férje halálával sem szándékozott lemondani hatalmáról. Az hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a főurak nem fognak királynőt csinálni belőle, ám házasság révén még megtarthatja befolyását az országban, ebből kifolyólag, és személyes ellenszenve miatt sem támogatta mostohafia, Corvin János trónigényét.

Corvin János, akit apja évekig az uralkodásra készített fel, joggal várta, hogy a főurak záros határidőn belül megkoronázzák. Azonban csalódnia kellett, a bárók egy részének esze ágában sem volt teljesíteni Mátyás végső akaratát, hogy Corvinból magyar királyt csináljanak. Döntésüknek három oka volt, egyrészt külpolitikai oka, másrészt nem találták uralkodásra alkalmasnak Jánost, valamint személyes sérelmek miatt sem akarták őt ilyen kegyben részesíteni. Meg kell hagyni, megalapozott volt a báróknak a félelme, hogy János esetleges királlyá koronázását követően a külföldi katonai támadás elkerülhetetlen lenne, esetleg több irányból is, amivel az ország kilátástalan helyzetbe kerülne, s politikai súlya a régióban végzetesen lecsökkenne. Bizonyos, hogy János királyságát se a Jagellók, se a Német-római Birodalmat uraló Habsburgok nem fogadnák el, akik katonai erővel is érvényesítenék érdekeiket, másrészt a török jelenttette veszély sem volt elhanyagolható, tekintve, hogy a Mátyás által kötött béke a király halálával semmissé vált. Magyarország tehát három ellenséges hatalom közé szorulna, mely helyzetből egymagában nem sok eséllyel kerülhetne ki. Ha viszont egy Habsburg vagy egy Jagelló jelöltet helyeznének a trónra, akkor azok a többi országuk haderejét és jövedelmét is a Királyság védelmére fordíthatnák a török és/vagy a trónkövetelőkkel szemben. Belátva mindezt sokan azonnal elvetették János igényét, és jobbnak találták valamelyik külföldi uralkodót támogatni vele szemben, a kérdés már csak az volt, hogy melyiket? Habsburg Miksának jogilag valóban megalapozott volt a követelése, de ő volt a német-római császári cím várományosa is, Magyar Királysága emellett eltörpülne, és csak egy háttér országul szolgálna a nyugati törekvéseihez, míg a magyar főurak a budai székhelyén uralkodó királyt kívántak a trónra helyezni. Ugyanakkor nem akartak erőskezű uralkodót sem szolgálni, elég volt Mátyás „önkényeskedéséből”, és Miksánál sokkal inkább irányíthatóbbnak látszott a lengyel Ulászló, ezért hamar felé billent a mérleg nyelve.

Corvin János azonban meg is felelhetett volna az irányíthatóság feltételének, de a helyzete nem volt ilyen egyszerű. A külpolitikai okokon túl a bárók a Mátyás alatt „elszenvedett” sérelmeikért is elégtételt kívántak venni a királyi hercegen, akinek mellesleg semmi köze nem volt apja belpolitikai döntéseihez, azon kívül, hogy azok kedvezményezettje volt. Való igaz, hogy Mátyás az utolsó éveiben gátlástalanul növelte fia vagyonát a főurak kárára, a kihalt családok birtokait rendre János kaphatta meg, de nem egy példa akadt arra is, hogy a király mondvacsinált indokokkal koboztatott el birtokvagyonokat, mint például a Perényiekét, amiket aztán szintén fiának juttatott. Ennyi több mint elég volt a féltékeny vagy épp sérelmet szenvedett bárók számára, akik most elérkezettnek látták az időt a bosszújuk megvalósítására, amivel megfoszthatták a Hunyadi fattyút az atyai örökségtől. Viszont be kellett ismerniük, hogy János még a korona nélkül is az ország legnagyobb vagyonával rendelkező személye volt, ami kiváló alapot jelenthetett számára, ha úgy döntene, hogy harcot indít a trón megszerzéséért, ezért a főuraknak ajánlatos volt visszafogniuk magukat, és finoman kezelniük a herceg kényes ügyét.

João do Cró: II. Ulászló király, 1509.

A gyűlést viszont hamarosan be kellett rekeszteni, ugyanis Bécs nem volt többé biztonságos helyszín a kormányzótanács számára, mivel az osztrák területeket a Habsburgok akár erővel is, de vissza akarták venni, így a tanácstagok, Mátyás holttestével együtt hajóra szálltak Buda felé. Április 17-én megálltak Komáromban, ahol összehívták a királyválasztó országgyűlést, amit azonnal a bizalmatlanság szelleme lengett körül, és a következő másfél hónapban a tanácstagok érdekeik hatékonyabb érvényre juttatása végett támogatókat és hadsereget gyűjtöttek maguk köré. Közben az uralkodó halálának híre gyorsan terjedt az országban, és a különböző frakciók azonnal mozgásba lendültek, hogy saját jelöltjüket segítsék a megüresedett trónra. Ugyanakkor mindennapossá vált a bandákba verődött harcosok garázdálkodása az országban, amiről a kormányzótanács nem vett tudomást, csak a királyválasztással foglalkozott, miközben a lakosság biztonsága nem volt többé garantált, minden egyes nap bizonytalanabbá vált, és hamarosan egyre többen visszasírták Mátyás uralkodásának békés napjait.

Április 25-én szerény körülmények között sor került Mátyás temetési szertartására Székesfehérváron. János még ekkor sem sejtette, hogy nem őt akarják megkoronázni, és hogy már javában folyt a szervezkedés az új királyjelölt behívásáról. Beatrix felismerte, hogy egy személyben esélye sincs magyar uralkodónővé válnia, de eltökélte, hogy mindent elkövet, hogy megakadályozza Corvin Jánost a koronához való hozzájutásban, ezért összefogott a bárókkal, akik Ulászlót hívták meg a magyar trónra. Június elején aztán megnyitották a rákos mezei országgyűlést, ahol már a kezdetekben az volt a cél, hogy Jánossal is elfogadtassák Ulászló személyét, és meggyőzzék a herceget, hogy mondjon le trónigényéről, cserébe pedig megtarthatja összes birtokát. Ezeket június 17-én egyezményben rögzítették, valamint kiegészítésként felajánlották Jánosnak a Bosznia királya, Szlavónia hercege, valamint Horvátország és Dalmácia örökös bánja címeit is, továbbá megtarthatta az apja által neki juttatott várakat, kivéve Budát, Visegrádot és Nándorfehérvárt. Mindez kimondottan gáláns ajánlatnak tűnhetett, de jobban szemrevételezve az uradalma alá került területeket láthatjuk, hogy azok éppen a török határon helyezkedtek el, ebből kifolyólag Jánosra hárult volna a végvári védelem ellátása, ami rendkívüli kötelességeket rótt volna a királyfira, nem beszélve a költségesekről, amit még birtokai teljes bevételeiből sem tudott volna finanszírozni, ahhoz mindenképpen országos segítségre lett volna szüksége. Ráadásul ezekért a címekért olyan kulcsfontosságú várakról és birtokokról kellett lemondania, amivel jelentősen meggyengítette volna saját hatalmi pozícióját, amit pedig apja évekig építgetett számára. Mindezzel a főurak nagyon is tisztában voltak, nem véletlenül foglalták ezeket a feltételeket az ajánlatukba…

János azonban fiatal volt, mindössze tizenhét éves, és hiányzott belőle apja erélyessége és határozottsága. Végül elfogadta a bárók ajánlatát, amivel egy szempillantás alatt lemondott arról a jövőről, amit Mátyás szánt neki az ország élén, pedig a nemesség több mint egyharmada az ő trónkövetelését támogatta, de szerencsétlen módon hívei távol voltak a fővárostól, az ellenpárt pedig gyorsan kihasználta befolyásolhatóságát és lebeszélték a trónigényéről. Azonban nem sokkal később a Corvin mellett álló délvidéki nemesek megérkeztek seregeikkel Budára, és meggyőzték a herceget, hogy fogjon fegyvert a jogos örökségéért. János hallgatott rájuk (is), semmisnek nyilvánította a korábbi egyezményt, majd magához vette a Szent Koronát és a kincstár egy részét, s támogatói seregével Székesfehérvárra indult, míg a kincstár maradék tartalmát és a Corvinákat egyik emberére bízta, aki a főurak elől elzárta azokat a budai várban. A terv az volt, hogy a délvidéki nemesek puccsszerűen megkoronázzák Corvint, ám a koronázóvárost nem érték el, ugyanis ellenfeleik még idejében megszervezték a város védelmét, ezért az ostrom helyett a Corvin-párt Dél-Magyarország felé vette az irányt, ahol még több híve várt a hercegre, akikkel egyesülve ütőképesebb sereget szervezhettek. Útközben azonban felütötte a fejét a táboron belüli széthúzás (városok és nemesek), ami lassította az előrejutásukat, de még nagyobb csapást jelentett ügyükre, hogy Corvin képtelen volt az erős zsoldossereget (Fekete Sereg) a saját oldalára állítani.

A Philostratus krónika egyik iniciáléján a fiatal Corvin János látható a Fekete Sereg címer-pajzsával a kezében, noha a zsoldossereget sosem tudta maga mellé állítani.

Corvin János hirtelen döntése megdöbbentette ugyan a királynét és a bárókat, viszont nem tétlenkedtek sokáig, hanem egyesítették seregeiket, és Corvinék után küldték. János azonban az úton ismét meggondolta magát, visszakozni próbált, és vissza akart menni Budára. Hívei ezt nem hagyhatták, zsarolással magukkal kényszerítették, ám addigra az utánuk küldött hadsereg beérte őket, és július 4-én Csontmezőnél csatára került a sor, amelyben könnyedén legyőzték a délvidékieket. Szerencséjükre a támadókat túlságosan lefoglalta a kincstár kifosztása, így az iszonyatos felfordulásból Pécsre tudták menekíteni Jánost. Ennek ellenére az erős támogatás nélkül maradt Corvin helyzete kilátástalannak látszott, a budai vár is megnyílt ellenségei előtt, ami után ő maga is megadta magát, és újra elfogadta a bárók ajánlatát (amelyből már kivették a Bosznia királya címet), a Szent Koronát pedig elküldte Visegrádra.

Felvetődhet a kérdés, hogy a délvidéki főurak miért nem koronázták királlyá Corvin Jánost az első adandó alkalommal, hiszen náluk volt a Szent Korona. A XIII. századtól alakult ki a magyar királykoronáz sajátos hármas feltételrendszere, amelyeknek maradéktalanul teljesülniük kellett a szertartáskor, hogy a megkoronázott személyt valóban Magyarország törvényes királyának lehessen tekinteni. A feltételek: Székesfehérváron, a Szent Koronával az esztergomi érsek koronázhat királyt. Corvin János esetében ebből csak egy feltétel volt adott, a Szent Korona, ami valóban jelentős, de mégsem lett volna elég ahhoz, hogy elfogadtassák ellenfeleikkel Jánost, mint törvényes uralkodót. Károly Róbertet például háromszor is megkoronázták, amiből csak a harmadik alkalom volt elfogadható, amikor mindhárom feltétel kifogástalanul teljesült. Ettől függetlenül a déli főurak még megkoronázhatták volna Corvint, talán azért késlekedtek, mert meg sem fordult a fejükben, hogy ellenfeleik ilyen gyorsan reagálnak, és utánuk küldenek egy erős hadsereget. Előrelátásuk hiánya a katasztrofális csatavesztésen túl, ügyük elvesztését is eredményezte.  

1490. július 15-én az országgyűlés ünnepélyes keretek között megválasztotta Jagelló Ulászlót magyar királynak. Beatrix királyné elérte, hogy kötelezzék Ulászlót, vegye őt feleségül, amit a király nem szívesen, de megtette, mivel szüksége volt az asszony befolyására és pénzére, hogy uralmát stabilizálhassa Magyarországon (tíz évvel később elváltak, a királynét pedig eltávolították az országból). Az új király augusztusban érkezett Budára, ahol Corvin János elébe járulva elismerte uralkodói jogait és kifejezte alattvalói hűségét. Szeptember 18-án, Székesfehérváron sor került a koronázási szertartásra, amelyen megalázó módon János vitte a Szent Koronát az uralkodó elé.

A Délvidék ura

Corvin János szeszélyessége a trónutódlási tárgyalásokkor és harcokkor is megmutatkozott, de később is szokása maradt a bizonytalankodás. Ezt támasztja alá az is, hogy miután hűségesküt tett Ulászlónak, és a saját kezéből helyezték a király fejére a Szent Koronát, másfelé kezdett kacsingatni. 1491-ben még mindig Nyugat-Magyarországon tartózkodott Habsburg Miksa, aki nem adta fel trónkövetelői ambícióit. Időközben Ulászló öccse, János Albert is felbukkant a színen, aki szintén szerette volna magát a királyi trónon tudni, seregeivel Északkelet-Magyarországon okozott kellemetlenségeket, Kassát vette ostrom alá. Ulászló 1491 elején öccse ellen vonult Kassa felmentésére, amiben Corvin János segítségére is számított, aki viszont késlekedett, mivel éppen Miksa követeivel tárgyalt! Nem tudni, pontosan mi lehetett az egyezkedés tárgya, ugyanis megegyezés végül nem született a felek között, azonban mindenképpen érdekes, hogy miközben a király az ország védelmére szólítja Corvint, ő szinte semmibe véve az utasítást, az ország ellentétes pontján az ellenséges Habsburgokkal tárgyalgat. Végül azonban János hadai is megérkeztek Kassára, és a várost felmentették, majd az uralkodó Miksa ellen indult délnyugatra, Jánost pedig Zágráb felszabadításával és a Habsburg erők Szlavóniából való kiűzésével bízta meg, amely feladatot a herceg probléma nélkül teljesített.

Frangepán Beatrix.

Bármi hangzott is el Miksa és János között, utóbbi végül egyértelműen Ulászló mellett tört lándzsát, habár igyekezett hangsúlyozni önállóságát a királytól, mint a szlavóniai harcok idején is, amikor végig azt hangoztatta, hogy végtére is saját hercegségét foglalja vissza a Habsburgoktól. Ezt a hozzáállást a király és kormányzata nem tűrhette sokáig, igaz, megtagadták Corvintól a Bosznia királya címet, de hogy most Szlavóniára úgy tekintsen, mint önálló hercegségére, ami csak lazán kapcsolódik a Magyar Királysághoz, az elfogadhatatlan volt. Nyíltan viszont nem akartak nekitámadni, mert tetszett vagy sem, Corvin János még mindig a legtehetősebb és legrangosabb főúrnak számított Magyarországon, uradalma mellett a királyi birtokok valósággal eltörpültek, a Szlavónia hercege címe mellett pedig még Liptó és Opava (Troppau, Szilézia) hercege is volt (utóbbit 1501-ben a király kérésére magyarországi birtokokra cserélte). Ezért nemigen lett volna bölcs dolog, ha a király és a főurak egy elhamarkodott lépésükkel magukra haragítják Corvint, amivel talán egy újabb belháborút kockáztattak volna, amiből pedig egyáltalán nem biztos, hogy győztesekként kerültek volna ki.

A főurak tartottak Corvin erejétől, de féltékenységük sem csökkent az iránt, hogy Mátyás fattya még mindig ilyen privilegizált pozíciót foglal el a Királyságban, ezért időről-időre megpróbálták megnehezíteni a herceg dolgát, hogy lefoglalják, és délen tartsák Szlavóniában, távol a fővárostól, a királytól és a politikától. Szlavóniába helyezése is azért történt, hogy lekössék a figyelmét a határvédelemmel és a törökök elleni végvári harcok irányításával. A herceg pedig úgy tett, ahogy azt elvárták tőle, azonnal belevetette magát a határvédelem ügyeibe, ami pénzügyileg nagyon megterhelte, és kezdett eladósodni. Ez kedvezett ugyan a főurak érdekeinek, de más módon is elégtételt kívántak venni Jánoson. A Mátyás idején a birtokaiktól megfosztott nemesek pereskedni kezdtek Jánossal, aki most korábbi uradalmaikat birtokolta, a király pedig az érdekeinek megfelelően hol János, hol az ellenfelei mellé állt. Mindennek tetejében a hercegi címét is elirigyelték tőle, és kiharcolták, hogy 1495-ben lemondjon szalvón hercegi rangjáról, melyért cserébe megkapta a horvát-szlavón-dalmát báni címet.

Corvin János, ahogy Madách Imre elképzelte.

A Biankával kötött házasságát a pápa 1493-ban érvénytelenítette, így 1496 tavaszán feleségül vehette Frangepán Beatrixot (aki mellesleg Beatrix királyné másod-unokatestvére volt), amivel rokonságba került Horvátország legbefolyásosabb családjával. Ugyanebben az évben meg is született első gyermekük Erzsébet, akit további két gyermek követett: 1499-ben Kristóf és 1504-ben Mátyás. A Frangepánoknak jól jött a Corvinnal kötött házassági szövetség, ugyanis nem szívelték a Jagelló uralmat az országban, összeesküvést is szőttek Ulászló elűzésére, és remélték, hogy helyére Mátyás fiát ültethetik. Jánost bevontak a tervükbe, viszont csakhamar lebuktak, és az udvar gyorsan elfojtotta a szervezkedésüket. Corvin ezután kegyvesztett lett, és bánságát is elvették tőle, bár csupán egy évre, 1498-ban kibékült a királlyal és címét is visszakapta, ráadásul örökletessé is tehette azt.

Corvin János élete hátralevő részében a törökök elleni harcokra koncentrált, amiben jelentős hadisikereket ért el, például 1501-ben felmentette Jajca erődjét. A hatékony határvédelem miatt újra emelkedett a népszerűsége az országban, mire 1503-1504-ben a nádori cím megszerzésére is kísérletet tett. Az udvar azonban nem nézte jó szemmel Corvin hatalmának és befolyásának a növekedését, ami mellé még a tekintélyes nádori pozíciót is be akarta tölteni, ezért gyorsan cselekedtek, és meghiúsították a bán törekvését. Corvin az újabb politikai kudarcot követően ismét a harctérre menekült, ahol legalább némi sikerélménye lehetett, de ez sem tartott sokáig, pestissel fertőződött meg, és 1504. október 12-én, csupán harmincegy évesen meghalt. Ulászló és az ellenséges főurak végre fellélegezhettek, mert, amíg Mátyás fia életben volt, nem érezhették magukat teljes biztonságban, de most már nem volt mitől tartaniuk. Corvin Jánost a horvátországi Lepoglava pálos kolostorában temették el, síremléke átvészelte az idők viharát, és a mai napig fennmaradt.

Az utolsó Hunyadiak

Corvin Jánosnak és Frangepán Beatrixnak három gyermeke született, Erzsébet 1496. december 21-én, akit Kristóf követett 1499 augusztusában, végül apja halála után, 1504-ben Mátyás. A két idősebb gyermek Bihácson, Boszniában született, Mátyásról nem tudjuk biztosan, hogy hol.

Kristóf születésekor Corvin Zágrábban tartózkodott, de a keresztelőjén jelen volt. Apja 1504-es halálával Kristóf, mindössze ötévesen a Hunyadi-ház fejévé vált. A kis Mátyás nem élhetett sokáig, születése után néhány hónappal, 1505 elején meghalt. Beatrix egyedül maradva két kisgyermekével veszélyben érezte jövőjét és a hatalmas Hunyadi vagyont, amire sokan szemet vetettek. Szapolyai Hedvig hercegnő felajánlotta, hogy fiát, Györgyöt hozzáadják Corvin Erzsébethez, így ha esetleg Kristóf is elhunyna, akkor Hedvig támogatásáról biztosítja a családot, hogy Erzsébet örökölhesse a Hunyadi vagyont. Természetesen nem volt teljesen önzetlen az ajánlata, hiszen Erzsébet öröksége a férjére, vagyis a Szapolyai családra szállna, akik mellesleg így is az ország egyik legtehetősebb famíliája voltak, a Hunyadi birtokok megszerzésével pedig hatalmuk jelentősen megnövekedett volna.

Corvin János síremléke Lepoglava pálos templomában. A domborművön János vitézi öltözetben látható.

Hamarosan pedig bekövetkezett az újabb tragédia, 1505. március 17-én Kristóf is elhunyt, akit Lepoglavába, apja mellé temettek. Ezután az Erzsébet és György közötti eljegyzést augusztus 25-én megerősítették, de egy évre rá, 1506. augusztus 31-én II. Ulászló király, tekintettel Corvin János az országnak tett szolgálataiért az egész Hunyadi vagyont Beatrixnak és Erzsébetnek adományozta. Az özvegy és az utolsó Hunyadi leszármazott jövője ezzel biztosítottá vált, ezért Beatrix fel is bontotta a Szapolyaikkal való házassági megállapodást, és 1507 karácsonyán Pálóczi Mihállyal jegyezte el lányát. Ez a házasság sem jöhetett létre, ugyanis 1508 januárjában (vagy májusában) Erzsébet is meghalt, s vele kihalt a Hunyadiak családja, míg a vagyonuk a férjét és gyermekeit vesztett Beatrixra szállt.

Frangepán (Corvin) Beatrix végül Ulászló javaslatára 1509. január 25-én újraházasodott, a király unokaöccséhez, Brandenburgi Györgyhöz ment feleségül. Nyilvánvalóan politikai érdek húzódott meg a házasság mögött, amivel a rendkívüli Hunyadi vagyont Ulászló egyik rokona szerezhette meg. A házasság rövid életű volt, mivel Beatrix 1510 márciusában egy vetélés következtében elhunyt, vagyonát és birtokait a férje örökölte, aki az évek során apránként elherdálta a felbecsülhetetlen örökséget. Így ért dicstelen véget a Hunyadiak gazdag története.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Beatrix magyar királyné, Felső-magyarországi Fejedelemség

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: A Hunyadiak asszonyai, Duna International Könyvkiadó Kft.

Kubinyi András [2001]: Mátyás király, Vince Kiadó Kft.

Neumann Tibor [2016]: Trónharcok Mátyás halála után – Corvin János és Jagelló Ulászló küzdelme a hatalomért, Rubicon történelmi magazin, 2016/05-06. https://www.rubicon.hu/ma_files/2016_05-06_014.pdf

Pálosfalvi Tamás [2009]: A Hunyadiak kora 1437-1490, Kossuth Kiadó.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_Erzs%C3%A9bet
https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_J%C3%A1nos

https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_Krist%C3%B3f
https://hu.wikipedia.org/wiki/Corvin_M%C3%A1ty%C3%A1s_(Corvin_J%C3%A1nos_fia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Edelpeck_Borb%C3%A1la
https://hu.wikipedia.org/wiki/I._M%C3%A1ty%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
https://mult-kor.hu/20100827_a_kiraly_akit_haromszor_koronaztak
https://mult-kor.hu/cikk.php?id=7616
https://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1464_marcius_29_hunyadi_matyas_kirallya_koronazasa_szekesfehervaron/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1473_aprilis_2_corvin_janos_szuletese_budan/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1490_aprilis_6_matyas_kiraly_halala_becsben/
https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1490_julius_4_corvin_janos_vereseget_szenved_a_csontmezei_csataban/

A Nagy Pogánysereg története

2017.12.03 18:40

A viking kor nyitányának a 793-as esztendőt tartjuk, amikor az észak-angliai Lindisfarne kolostorát egy viking csapat kifosztotta, és a kezükre került papokat lemészárolták. A IX. század második felééig a viking portyázók eljutottak Anglián kívül Írországba, a Frank Birodalomba és Kelet-Európába, rettegésben tartva szinte az egész kontinens tenger- és folyóparti lakosságát.

A tenger felől érkező veszedelem meglepte és felkészületlenül érte az angolszászokat, míg a vikingeket (akiket a korabeliek északi embereknek vagy egyszerűen csak pogányoknak neveztek) az döbbentette meg igazán, hogy a kincsekkel teli templomok mennyire védtelenek, s mennyire könnyű prédák voltak számukra, ezért az évtizedek alatt előszeretettel támadtak meg és fosztottak ki annyi angliai kolostort, amennyit csak tudtak. Jóllehet a keresztény angolok úgy hihették, hogy az „istentelen pogányok” a kereszténység ellen viselnek háborút, a valóság azonban az, hogy a támadásoknak egyáltalán nem volt vallási vonulata, egyszerűen csak a gyakorlatiasság vezette őket, amikor a nagy haszonnal kecsegtető, de fegyverek és harcosok nélküli templomokat megtámadták.

Idővel viszont az angolok alkalmazkodtak az új kihíváshoz, és többször sikerült visszaverniük vagy meghiúsítaniuk a vikingek támadásait, például 851-ben nagyobb győzelmet arattak felettük Aclea mellett. A vereségek hatására a vikingek harcmodorában is változás következett be, a kisebb csapatok elszórt rajtaütései helyett az összefogást választották, az egyes viking vezérek egyesítették erejüket, mígnem egy hatalmas hadsereggé szerveződtek, amit aztán rászabadítottak Angliára. Immár nem a zsákmányszerzés volt a fő cél, hanem a hódítás. Egy ilyen horderejű támadásra pedig az angolszászok egyáltalán nem voltak felkészülve.

A Ragnar-fiak bosszúja

A Nagy Pogánysereg inváziójáról és tevékenységéről a korabeli leírásokból tudhatunk meg érdekes részleteket, mint például az óészaki Ragnar fiainak története (Ragnarssona þáttr) vagy az Angolszász Krónika, ám a bennük foglaltakat érdemes fenntartásokkal kezelnünk, ugyanis a történetírók gyakran kiszínezték a történteket, ezért helyénvalóbb a valós eseményeken alapuló legendák kategóriájába sorolni ezeket a műveket. A történelmi tények előtt lássuk a mítoszt!

Történetünk egy Ragnar Lothbrok nevű mitikus viking hőssel kezdődik, aki élete során számos portyát vezetett Angliába és a Frank Birodalomba. Ragnar idővel a dán és svéd területek királya lett, és kalandjai miatt nagy hírnévnek örvendett Skandináviában, ahol már eletében széleskörű tisztelet övezte személyét. Háromszor házasodott meg, első felesége egy harcos nő volt, Lagertha, akitől egy fia, Fridleif és két lánya született. Lagerthát elhagyta egy nemes lányáért, Thóráért, aki második feleségeként további két fiúval, Erikkel és Agnarral ajándékozta meg. Thóra halála után Aslaug-ot vette el, egy völvát, vagyis jövőbelátót. Tőle születtek a leghíresebb Ragnar-fiak, Csontnélküli Ivar, Vasbordájú Björn, Kígyószemű Sigurd, Hvitserk és Ubbe.

August Malström: Ragnar találkozása Aslauggal, 1880.

Amikor Ragnar fiai felnőttek, és bátor harcosokká érettek, a király attól tartott, hogy hőstetteikkel elhalványítják majd saját népszerűségét. Aggodalma megalapozott volt, mivel a fiai örökölték tőle kalandor természetét. Így esett, hogy amikor egyszer Ragnar távol volt, Erik és Agnar megtámadta a svéd területeket, hogy birtokukba vegyék azokat, de a helyi kormányzó legyőzte őket, Agnar a harcokban esett el, Eriket elfogták és kivégezték. Aslaug és fiai megbosszulták ugyan a testvéreket, de ez Ragnarnak egyáltalán nem tetszett. Hogy bizonyítsa, még mindig egyedülálló harcos, úgy döntött merész vállalkozásba vág: mindössze két hajónyi emberrel meghódítja Angliát. Aslaug próbálta lebeszélni őrült tervéről, ugyanis látta a jövőt, és figyelmeztette, hogy ez a kaland végzetes lesz számára, ám a király nem hallgatott feleségére. Embereivel hajóra szállt, és sikeresen megérkezett Anglia partjaihoz, ahol fosztogatásba kezdtek, ám Northumbria királya, Ælla nem tűrte a földjein garázdálkodó vikingeket, hadseregével könnyedén legyőzte őket, és Ragnar a fogságába esett. Ælla nem kegyelmezett a skandináv királynak, és különleges kivégzési módot választott számára: kígyókkal teli verembe taszíttatta, de Ragnar az Aslaug által készített selyemfelöltőjét viselte, amin nem hatoltak át a kígyók méregfogai. Az angolok ezt észlelve, levették róla a ruhadarabot, mire a kígyók végeztek a királlyal. Amint Ragnar fiai értesültek apjuk haláláról azonnal a bosszút tervezték, és összegyűjtötték mindenidők leghatalmasabb skandináv seregét, amekkorát addig senki sem látott, hogy elpusztítsák Ælla-t és egész Angliát. A roppant had megindult az angol partok felé, a sereget Csontnélküli Ivar, Ubbe és Hvitserk vezette, de a többi testvér is velük tartott.

Hugo Hamilton: Ælla a kígyóverembe veti Ragnart, 1830.

A vikingek partra szálltak Northumbriában, de mivel nem tudtak felülkerekedni Ælla hadseregén, a megegyezést keresték a királlyal. Ivar apja meggyilkolásáért és a béke fejében jóvátételt követelt Ælla-tól, méghozzá akkora földterületet, amelyet egy ökör bőre közrefog. Ælla elfogadta az ajánlatot, Ivar viszont nem egyszerűen kiterítette az állatbőrt, hanem vékony csíkokra vágta, amivel egy egész erődöt körbe tudott keríteni magának, állítólag ez York városa volt. Ælla nem tudott mit tenni, átadta Ivarnak Yorkot, aki arra használta fel angliai pozícióját, hogy az angol nemesek közül támogatókat gyűjtsön maga köré. Mikor már elég erősnek érezte magát, visszahívta a testvéreit a seregükkel, akik egyesülve az Ivar mellé állt angolokkal, hadat üzentek Ælla-nak. Ælla hadserege megpróbálta visszafoglalni Yorkot, a vikingeket először meglepte a northumbriai haderő nagysága, azonban mégis megverték őket. Ælla elesett a csatában, de egy másik történet szerint a Ragnar-fiak élve fogták el, és végrehajtották rajta az ún. vérsas kivégzést. Ennek a menete úgy zajlott, hogy az áldozatot hassal lefelé kiterítették, felvágták a bőrét, és a bordáit egyesével leválasztották a gerincéről, majd az így feltárt üregeken át kihúzták a tüdejét, és elhelyezték úgy, mintha szárnyai lennének. (Nem bizonyítható, hogy a vikingek valóban alkalmazták volna ezt a kegyetlen kivégzési módszert, mivel csak két eset került feljegyzésre, amikor így öltek volna meg valakit - az egyik éppen Ælla volt - és mindkét esemény sagában került megörökítésre, melyek valóságtartalma kérdéses.)

A vikingek egy Egbert nevű királyt ültetve Northumbria trónjára bábállamot hoztak létre, viszont más források szerint Ivar lett Északnyugat-Anglia királya. Ragnar fiai még rengeteg kalandban vettek részt körbe Európában, majd felosztották maguk között Skandináviát, és ebből kifolyólag az óészaki sagák végkövetkeztetése az lett, hogy a skandináv és angol uralkodók valójában Ragnar Lothbrok leszármazottjai.

A vikingek egyesítik erejüket

A fenti történet főszereplője, és az események katalizátora, Ragnar Lothbrok minden valószínűség szerint sosem létezett, vagyis egyetlen személyként biztos nem, mondabeli alakja több viking vezérnek és uralkodónak az összegyúrásából születhetett meg. A történeteket elmesélő sagák és krónikák évtizedekkel vagy századokkal az események után íródtak, a történetírók minden bizonnyal mitizálták a korábban élt történelmi személyek származását, így érthető, hogy megalkottak egy olyan legendás karaktert, amilyen Ragnar volt, akitől aztán a későbbi uralkodókat származtathatták. Viszont a Ragnar-fiak létezésére már több bizonyíték vonultatható fel, persze az kétséges, hogy valóban rokonságban álltak volna egymással, legendás felmenőik megválasztásával pedig különleges kvalitásaikat próbálták alátámasztani.

Tény viszont, hogy 865-ben megindult egy viszonylag nagynak számító skandináv sereg Anglia partjai felé, de hogy ezt az összehangolt támadást mi válthatta ki, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Azt előre leszögezhetjük, nem Ragnar Lothbrok halála volt az indoka annak, hogy a vikingek ilyen nagy számban fordultak Anglia ellen, sokkal inkább a Frank Birodalomban bekövetkezett változások vezethettek idáig. A frank földeket évtizedek óta sújtották a vikingek támadásai, akik fosztogattak, gyilkoltak, belháborúkba avatkoztak be és Párizst is veszélyeztették. 862-ben Kopasz Károly császár megelégelte mindezt, megerődítette a városokat és védelmi rendszert építtetett a folyók mellé, de a tengerpart menti települések továbbra is védtelenek maradtak, innen, aki tehette az ország belsőbb területeire költözött. Mivel ezek az intézkedések nagyban megnehezítették a portyákat és a hatékony zsákmányszerzést, elképzelhető, hogy a viking harcosok, a könnyebb célpont, ez esetben a „védtelen” Anglia felé orientálódtak. A Frank Birodalom évtizedekig lekötötte a viking támadók energiáját, ám egyszer csak ez a számottevő haderő felszabadult, és egyesült erővel zúdult Anglia mit sem sejtő királyságaira.

A vikingek Párizst ostromolják 845-ben, ismeretlen alkotó XIX. századi alkotó.

A viking portyázók hamar felismerték, hogy a nagyobb haszon érdekében kifizetődőbb, ha egyesítik erejüket, ezért nem volt szokatlan, hogy egy-egy vezér az embereivel, vagy „magánzó” harcosok összeálltak, a zsákmányon pedig igazságosan osztoztak. 865-ben sem volt ez másként, de ekkor a vikingek együttműködése mindaddig példátlan méreteket öltött, nem csupán néhány csapat fogott össze, hanem többen, mint valaha, amelyből egy kimondott hadsereg körvonalai rajzolódtak ki. A sereget nagynak, illetve hatalmasnak nevezték, de a valós létszámáról keveset tudunk. Egyesek szerint talán ezer főből állhatott, mások szerint akár több ezren is lehettek, míg a kutatók jelen álláspontja alapján ötszáz és ezer közé tehető az összegyűltek száma. A sereg nem csak méreteiben és összehangoltságában volt szokatlan, hanem céljában is, ugyanis míg korábban egyszerűen csak a zsákmányszerzésre és fosztogatásra törekedtek, most hódítani indultak, olyan földeket akartak leigázni, ahol letelepedhetnek, ilyen méretű tömeges földszerzésre pedig ez idáig még nem akadt példa a viking korban.

Az angolszász krónikák kezdetben északiaknak, míg később következetesen dánoknak nevezik a betolakodókat. Igaz, hogy a legtöbben Dániából csatlakoztak a sereghez, viszont szinte ugyanannyian származtak Norvégiából, de svéd, és még írországi területekről is érkeztek az újabb kalandokra és zsákmányra vágyó harcosok, ezért pontatlan lenne csupán dánoknak neveznünk a résztvevőket, mi inkább maradunk az északiak, illetve a vikingek megnevezésnél.

Az invázió elkezdődik

A kora középkori brit sziget távolról sem volt olyan egységes, mint manapság. Csupán a mai Anglia területén számos angolszász királyság osztozott, amit Heptarchiának, a Hét Királyságnak neveztek. A IX. század közepére azonban négy királyság vált meghatározóvá: Wessex, Northumbria, Mercia és Kelet-Anglia, míg a kisebb Essex, Sussex és Kent Wessex uralma alá került. Nyugaton Wales a kelta, északon Skócia a pikt törzsek birtokában volt.

A viking inváziós sereg 865 végén kötött ki a Kelet-Anglia Királyság partjainál. Az angolok látva a sereg roppant méreteit, nem kívántak harcba elegyedni a támadókkal, helyette Edmund király, mint a béke zálogát, lovakat ajánlott nekik. A telet helyben töltötték, és felkészültek egy erőteljes támadásra Northumbria ellen. A királyságot akkoriban belviszály osztotta meg, az uralkodó Osberht ellen fellázadt testvére, a mondákból ismerős II. Ælla, és magának követelte a koronát. 866 végén a vikingek átvonultak Mercián, betörtek a mit sem sejtő Northumbriába, és elfoglalták Yorkot. A pogányok fenyegetésére a királyi testvérpár beszüntette az egymás ellen viselt háborúját, és összefogtak a közös ellenség ellen. 867-ben a vikingek az északkeleti partokat pusztították végig, többek között Whitby kolostorát is kifosztották és lerombolták, végül az ország összeomlott, a kegyetlen harcokban a két király elesett, az udvartartás megmaradt része pedig az északi országrészbe, Bernicába menekült, majd hadisarc (danegeld - dánadó) megfizetése fejében békét kértek (vásároltak). Northumbria nagyobbik része (Deira) a vikingek uralma alá került, ahol egy Egbert nevű bábkirály került a megüresedett trónra, aki a vikingek nevében uralkodott, és beszedte számukra az adókat.

A Nagy Pogánysereg hadjárata 865 és 878 között.

Miután a vikingek kiiktatták Northumbriát a képből, még 867 folyamán megindultak Mercia ellen, és elfoglalták Nottingham városát. A merciai uralkodó, Burgred a wessex-i királytól, Æthelred-től kért segítséget az északiak betörése ellen. A két angolszász királyság hadserege egyesült erővel indult Nottingham felszabadítására, de a vikingek visszaverték a támadásukat, és a fegyvernyugvásért tőlük is hadisarcot csikartak ki. A wessexiek visszavonultak saját királyságukba, Burgred pedig megegyezett az északiakkal, hogy megtarthatják Nottinghamet, ha cserébe Mercia többi területéről kivonulnak. 868 őszén a vikingek – minden bizonnyal a közelgő tél miatt – teljesítették a kérést, és visszatértek Yorkban, de ez csak pillanatnyi megnyugvásul szolgálhatott az angolszászok számára, mert a legrosszabb még hátra volt.

Anglia végveszélyben

869 telét követően a vikingek újra mozgásba lendültek, amikor visszatérek Kelet-Angliába. Felbukkanásukat Edmund király támadásnak vélte, és harcot kezdeményezett, ám seregét hamar szétverték, őt magát pedig elfogták, és kivégezték. A megszállók Thetford-ban rendezkedték be a téli szállásukat.

A Nagy Sereg ereje négy év csatározás után kezdett kimerülni. Northumbriát és Kelet-Angliát kiütötték ugyan a játszmából, de még szemben állt velük Mercia és Wessex, utóbbi ráadásul a legerősebb angolszász királyság volt. Erősítésért üzentek Skandináviába, ahonnan 870 nyarára megérkezett a Bagsecg vezette Nagy Nyári Sereg, és egyesült a Halfdan (talán a legendabeli Hvitserk) vezénylete alatt álló Nagy Sereggel. Így már elég erősnek érezhették magukat ahhoz, hogy meghódítsák Merciát és Wessex-et.

A megerősített hadsereg újra Merciába vonult, és letáborozott Reading mellett. 870. december 31-én egy csapat viking kilovagolt Englefield felé, ahol a helyi földesúrúr szétverte a betolakodókat, ez volt az első győzelem az északiak felett, és habár csekély siker volt, megtörte a legyőzhetetlenségük mítoszát. Közben a vikingek megmozdulásának hírére a wessexi Æthelred király és öccse, Alfréd mozgósította csapatait, és az északiak tábora elé vonultak. 871. január 4-én az angolszászok megrohanták állásaikat, de a pogány harcosok visszaverték a támadást, majd nagy mészárlásba kezdtek közöttük, mire a wessexieknek nem volt más választásuk, visszavonulót fújtak, és veszni hagyták a readingi csatát.

Æthelred királyt karddal a kezében ábrázolják egy XIV. század eleji tekercsen.

A readingi csatavesztés vészes következményekkel járt az angolszászokra nézve, ugyanis a vikingek előtt megnyílt az út Wessex belseje felé. Ha nem sikerül sürgősen megállítaniuk a pogány hadat, egész Wessex a kezükre kerülhet, és a királyság elbukik. Alfréd gyorsan újraszervezte a hadseregét, és még több embert hívott hadba az ország védelmére. A szembenálló felek 871. január 8-án találkoztak újra, Ashdown mezején. Az angolok két részre bontották seregüket, egyik részét Æthelred, a másikat Alfréd vezette. Ugyanígy cselekedtek a vikingek is, mely két seregrészt Bagsecg és Halfdan irányított. A vikingek már a támadásra készültek, amikor Æthelredkirály érthetetlen módon úgy döntött, imádkozni megy, amit senki nem zavarhatott meg, ám ezalatt parancsot sem volt hajlandó kiadni. Mivel a viking hadak mozgásba lendültek, Alfréd úgy döntött, nem vár tovább fohászkodó bátyjára, és a segítsége nélkül vezeti csapatait az ellenség ellen. A pajzsfalak óriási robajjal ütköztek egymásnak, az angolszászok az erős nyomás alatt is szívósan tartották az állásaikat, amíg az északiak meg nem roppantak, és szét nem zilálódtak. Amikor Æthelred serege végre csatlakozott a csatához, Alfréd épp szétkergette a vikingeket, akik ezzel elvesztették esélyüket a győzelemre, s bár Halfdan elmenekült, Bagsecg pedig elesett a harcokban, mégsem szenvedtek megsemmisítő vereséget.

Æthelred két hétig üldözte Halfdant, és folyamatos csapásokkal próbálta elűzni a betolakodókat a királyságából. Január 22-én Basing mellett újabb ütközetre került sor, ám ez úttal az angolszászok maradtak alul. Két hónappal később, március 22-én Æthelred és Alfréd ismét csatát vállalt Marton-nál, ahol megint vereséget szenvedtek. Mindebből látszik, hogy a szembenálló felek egyik ütközetben sem tudtak jelentős veszteségeket okozni egymásnak, a vikingek pedig méltó ellenfélre találtak a wessexiekben, de az északiak is tanultak a történtekből, és az elkövetkező években sokkal óvatosabbak lettek.

Az ashdown-i csata jelenkori ábrázolásban.

Az utolsó királyság

Nem sokkal a martoni csata után, 871. április 15-én a húszas évei közepén járó Æthelred király elhunyt. Fiatal kora miatt nem zárható ki, hogy a csatákban szerzett sebesülése okozhatta a halálát, bár erre utaló feljegyzés nem maradt fenn. Bárhogyan is, de a király halott volt, és Wessex a vikingek jelentette fenyegetésén túl most kénytelen volt egy dinasztikus válsággal is szembenézni. Ugyanis a trónörökös személye kérdéses volt, mivel a két királyi herceg, Æthelhelm és Æthelwold csecsemők voltak, uralkodásra még hosszú évekig alkalmatlanok. Alfréd azonban nem sokat vacillált, egyszerűen elfoglalta a trónt, de nem régensi minőségben, hanem mint teljes jogú uralkodó, amivel gyakorlatilag kisemmizte unokaöccseit az őket megillető örökségből. Megkoronázásának jogossága abszolút vitatható volt, viszont abban a vészterhes időszakban, amikor a királyság fennmaradása volt a tét, ezzel senki sem törődött, érthetően, mivel a vikingek nem csillapodtak, a jelenlétük még mindig veszélyt jelentett Wessexre, ezért a főurak jobbnak látták a háborúban tapasztalt Alfréd trónra emelését.

Amíg Alfréd a bátyja temetésével volt elfoglalva, addig a vikingek sorra mérték a vereségeket az angolokra. Alfréd, hogy elkerülje a teljes katasztrófát megvásárolta a békét, így az északiak egy időre elégedetten kivonultak Wessex területéről. A fegyvernyugvásra mindkét félnek szüksége volt, Alfrédnak rendeznie kellett sorait, és újra összeszedni erejét, a vikingeknek pedig Northumbriában volt dolguk, mivel az északi királyságban felkelés tört ki protezsáltjuk, Egbert király uralma ellen. 871-872 telét Londonban töltötték, majd visszatértek York-ba, és leverték a lázadást. Innen újra Merciába mentek, és berendezkedtek Torksey-ben a télre. Felbukkanásuk aggodalommal töltötte el a merciaiakat, akik úgy döntöttek, hogy ismét pénzt ajánlanak nekik, viszont a vikingek a kifizetést követően sem távoztak az országból, sőt a Mercia középső területén lévő Repton városát szemelték ki újabb szállásterületüknek. Burgred király egészen Rómáig menekült a veszedelem elől, míg a Reptonban berendezkedett vikingek II. Ceolwulf-ot tették királlyá, akit hűségesküre köteleztek, 874-re pedig szinte az egész királyságot meghódították.

Nagy Alfréd szobra Winchesterben, 1899.

Az Angliát ért inváziót követő kilencedik évre a korábbi négy királyság közül három összeomlott, illetve viking uralom alá került, három királyt meggyilkoltak, egyet elűztek, és Æthelred is talán a háborúnak esett áldozatul. Wessex immár ténylegesen is egyedül nézett szembe a hódítókkal. A korábbi királyságok helyén kezdett kialakulni egy közvetlenül a vikingek irányítása alatt álló területrész, amely a Kelet-Angliai Királyságból, délkelet Northumbriából (Deira), Kelet-Merciából, valamint Wessex északkeleti csücskéből tevődött össze, ez volt az ún. Danelaw (Danelag), a dán törvények földje, vagyis a dán uralom alatt lévő Anglia. Az északiak közül sokan belefáradtak a háborúba, és felhagyva a harcos életmóddal, a letelepedést választották a Danelaw földjein, ahol öt városuk rohamosan fejlődött: Lincoln, Stamford, Leichester, Nottingham és Derby. Az angolszász szigeten gazdálkodó viking társadalom megőrizte a Skandináviából magával hozott szokásait, vallását, törvényeit és nyelvét. A Danelaw területén maradt helyieket nem űzték el, és nem vetették szolgaságra, persze, aki tehette az elmenekült a háború elől, mivel a vikingek szándékaiban egyáltalán nem lehettek biztosak.

Ez a letelepedési hullám meggyengítette a Nagy Sereget, de Mercia elfoglalása után az egysége is megtört, amikor is két részre szakadt. A szétválás oka nem ismert, talán belső ellentétek vezethettek idáig, amiért nem tudtak megegyezni arról, merre folytassák tovább a hadjáratot, de az is elképzelhető, hogy taktikai okokból intéztek két irányba támadást. Mindenesetre Halfdan seregrésze északra vonult, míg a Guthrum dán király vezetése alatt álló csapatok délre.

Halfdan Anglia legészakibb vidékeire tört be, és a Tyne folyó mentén töltötte a 874-875-ös telet. Tavasszal még északabbra meneteltek, ahol konfliktusba kerültek a piktekkel és britonokkal, majd átkeltek Írországba. A IX. század közepétől viking telepek pöttyözték az ír sziget partvidékét, amelyek közül a legnagyobb Duiblinn (Dublin) volt. A vikingek és a helyi kelta (gael) lakosok házasságaiból szülötteket az írek gall-gael-eknek hívták, vagyis idegen-gael-eknek. Halfdan serege megtámadta, és elfoglalta az akkorra már királysággá növő Dublint, 876-ban pedig visszatért Northumbriába, ahol földeket adott az embereinek. Mivel jelenléte nélkül uralma veszélybe került Dublinben, ezért 877-ben újra átkelt a tengeren, hogy letörje a lázongásokat. Strangford Lough-nál csatát vívtak egymással a skandináviai és írországi vikingek (fekete és fehér pogányok csatája), amit az utóbbiak nyertek meg. Halfdan elesett az ütközetben, és a vezető nélkül maradt vikingek végül felhagytak az ír kalanddal, s visszatértek Northumbriába.

A vikingek írországi települései (sötétzöld).

874-ben a Nagy Sereg másik része Guthrum vezetésével délre, Reptonból Cambridge-be vonult, ahol kihúzták a telet, hogy aztán 875-ben a hadseregük újra betörhessen Wessex-be. Elfoglalták a dél-angliai Wareham-et, és erősséget építettek ki a város körül, ahonnan kirajzva fosztogathatták a környéket. A vikingek gyakorlatilag Wessex kellős közepén vetették meg a lábukat, ahonnan minden irányban támadhatták a királyságot, ráadásul a Csatornán portyázó viking hajók a déli partszakaszt ostromolták, amivel harapófogóba szorították Wessex-et. Alférd képtelen volt bevenni Wareham erődjét, ezért blokáddal elszigetelte, amivel a tárgyalóasztalhoz kényszerítette Guthrumot. Sikerült megállapodásra jutni abban, hogy a foglyok kicserélését követően a vikingek békésen kivonulnak Wessexből. Az északiak azonban átverték Alfrédot, eszük ágában sem volt betartani az egyezséget, a rabokat lemészárolták, majd az angolszászok figyelmetlenségét kihasználva az éj leple alatt elvonultak mellettük, és a cornwalli Exeter felé vették az irányt. Alfréd, mikor ráeszmélt a szökésre gyorsan a nyomukba eredt, kisebb összecsapásokra került sor közöttük, de az angolok rendre alul maradtak. A vikingek elfoglalták Exetert, mire Alfréd újra békét kért, ez úttal sikeresebb kimenetellel, ami talán a közelgő télnek volt köszönhető, de az is közrejátszhatott, hogy a Devon partjainál lévő viking hajóhadat Alfréd blokád alá vette, majd megadásra kényszerítette, miután a felmentésükre siető hajóhad egy viharban elsüllyedt. Az északiak a megegyezés értelmében elhagyták Wessex területét, s a merciai Gloucesterben rendezkedtek be, Alfréd és udvartartása az ehhez közel fekvő Chippenham-ben táborozott le.

A béke ismét rövid életűnek bizonyult, mivel a vikingeknek nem állt szándékában tartósan visszavonulni, csupán egy lélegzetvételnyi szünetre volt szükségük, hogy újra összeszedhessék erejüket. Ugyanakkor a békével sikerült megtéveszteniük az angolokat, akik hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, ami majdnem a vesztüket okozta. 878. január 6-án Chippenham-ben a királyi udvar tökéletes nyugalomban ünnepelte a Vízkeresztet, amikor Guthrum vikingjei váratlan támadást intéztek ellenük. A pogány hadak felbukkanása teljesen felkészületlenül érte az angolokat, a város elesett, Alfréd is éppen hogy csak el tudott menekülni, és néhány emberével Somerset vidékén, az Athelney falu melletti mocsarasban rejtőzött el, ahol hónapokig bujkált, amíg a vikingek az országát dúlták.

A kaland véget ér

878-ra gyökeresen megváltozott a vikingek helyzete Angliában. A tizenhárom évvel ezelőtti invázió idején sokkal többen voltak, egységesebbek voltak, és egyszerre intéztek támadásokat az angolszász királyságok ellen. Mostanra a seregük összetartása jelentősen megbomlott, 874-ben két részre szakadtak, és a 876-ban a viharban elsüllyed hajóikkal is sokan odavesztek, ezen felül többek a letelepedést választották a további harcok helyett, és Guthrum nem fordított figyelmet a serege újraszervezésére, vagy a veszteségek pótlására. Mindezek igen súlyosan meggyengítették a viking hadsereg erejét, és noha még így is számos vereséget tudtak Alfrédra mérni, ezeket a győzelmeket főként a félrevezetésnek és a meglepetés erejének köszönhették.

Viszont egy rövid időre Wessex is az összeomlás szélére sodródott, és az északiak majdhogynem befejezettnek tekinthették Anglia meghódítását. Alfréd azonban nem maradt tétlen, ezekben a válságos hónapokban is katonákat és harcolni vágyókat gyűjtött maga köré, és amikor eléggé erősek lettek, folyamatos rajtaütésekkel zaklatták Guthrum csapatait. A vikingek az országot fosztogatták, Alfréd emberei pedig rajtaütésekkel szerezték be tőlük a szükséges élelmet. Ezzel a harcmodorral a skandinávok módszereit másolták, és most a betolakodók megízlelhették, milyen a másik oldalon lenni.

A wessexiek újra magukra találtak, s 878 májusának húsvétján Alfréd Egbert Kövéhez (Ecgbryhtesstan) szólította mindazokat, akik hűek maradtak hozzá, és a főurak meg is jelentek seregeikkel, készen arra, hogy a királyért még egy utolsó, mindent eldöntő csatát vállaljanak a pogányok ellen. Nagyon jól tudták, hogy ettől a végső ütközettől függ a királyság, Anglia és a saját sorsuk is. Nem volt titok, hogy Guthrum mire készül. Szándékai szerint az angolok legyőzését követően elfoglalja Wessexet, és uralma alá hajtja az egész angolszász Angliát, amivel ő lesz a bretwalda, vagyis Anglia egyedüli ura. Terve megvalósulásának útjában már csak Alfréd serege állt, ezért roppant nagy tétje volt a következő csata kimenetelének, mert amennyiben a wessexiek veszítenek, elbukik az utolsó független királyság is, és Anglia végérvényesen a vikingek kezére kerül.

A Danelaw, a 878 után is a vikingek uralma alatt területek.

A szembenálló felek Edington mezején találkoztak. Guthrum elbizakodott volt, nem vett tudomást saját gyengeségeiről, miközben Alfrédnak sikerült egy rendkívül ütőképes hadsereget felállítania, amivel esélye nyílott a vikingekkel való végső leszámolásra, és királysága megmentésére. A csata nyitányában a vikingek nagy erőkkel támadtak az angolszászokra, akik viszont erős pajzsfallal védekeztek a sorozatos csapásokkal szemben, sikerrel, miután visszaverték a rohamokat, ellentámadásba lendültek. Az északiak sorai felbomlottak, és megfutamodtak, Guthrum Chippenham erődjében húzta meg magát, de Alfréd az ostrom helyett kivárt, ugyanis előbb-utóbb a vikingek élelme elfogy, akkor pedig az éhhalál vagy a megadás közül választhattak. A taktika bevált, két hét múlva követ érkezett a békekérelemmel, amelyben ígéretet tettek Wessex azonnali elhagyására, valamint Guthrum vállalta a keresztség felvételét is.

Az edingtoni diadal meghatározó volt Alfréd és a wessexiek számára, ugyanis az ezt megelőző győzelmeikkel csupán időlegesen tartóztatták fel a vikingek előrenyomulását, Edington viszont döntő vereséget mért rájuk, amivel megakadályozták, hogy a vikingek elfoglalják Wessexet, ezt követően pedig Alfréd magabiztosan diktálhatta a békefeltételeket.

Az edingtoni csata emlékköve, 2000.

Wedmore-ban aláírták a békeszerződést, Guthrum valóban megkeresztelkedett, s felvette az Æthelstan nevet. Az aktus fontosságát bizonyítja, hogy a ceremónián Alfréd is részt vett, akit Guthrum elismert fogadott (kereszt)apjának. A kereszteléstől azt remélték, hogy ez által a viking királyt és népét a keresztény etika szabályai közé szoríthatják, és ezzel talán engedelmesebbek és kiszámíthatóbbak lesznek. Ez részben meg is valósult, habár nem morális okok miatt, hanem reálpolitikai érdekekből, ugyanis az edingtoni csata után Guthrum felismerte, hogyha a népét le akarja telepíteni a brit szigeten, akkor jobb békességben lenni az angolokkal, a kereszténység felvételével valójában ezt a szándékát kívánta kifejezni. Mindez viszont nem jelentette azt (ahogy a wessexiek remélték), hogy kiszámíthatóbb szomszédokká váltak volna, mivel a későbbiekben is okoztak meglepetéseket, bár többé már nem olyan veszedelmes mértékben, mint előtte.

A wedmore-i béke alapján (sokadjára) felszólították a vikingeket Wessex elhagyására, akik 880-ban Kelet-Angliába távoztak. A békeszerződés szentesítette Anglia megosztottságát a két nép között, akikre a saját területeiken a saját törvényeik vonatkoztak. Guthrum a viking uralom alatt álló Kelet-Anglia királyaként uralkodott 890-ben bekövetkező halálig, s nem jelentett többé komoly fenyegetést Wessexre. Az elkövetkezendő években még néhány kalandor viking csapat háborgatta ugyan Wessex nyugalmát, de Alfréd hadseregreformjának, amely révén állandó, gyorsreagálású hadsereget állított fel, valamint a megerődített városoknak (burh) és hadiutaknak köszönhetően nem sok sikert értek el. Alfrédot a vikingek felett aratott győzelme világszerte ismertté tette.

Guthrum megkeresztelése Alfréd jelenlétében, 1864.

A Nagy Pogánysereg tizenhárom év alatt szétzúzta az Angliában évszázadokig fennálló rendet, átrendezte a királyságok térképét, és csupán egyetlen angolszász királyság, Wessex tudta megőrizni függetlenségét velük szemben. A vikingek letelepedtek és berendezkedtek az északkelet-angliai területeiken, Alfréd megerődített királyságával szemben pedig nem léphettek fel többé hódító szándékkal, ezért a portyázni vágyók inkább a dinasztikus válságban meggyengült Frank Birodalom felé vették az irányt.

A skandinávok angliai hódítása nem maradt tartós. Az angolszászok a X. század közepére visszafoglalták a korábban elvesztett területeiket, és kiűzték a vikingeket Angliából. A XI. század elején Nagy Knut ideiglenesen (két évtizedre) visszaállította a viking uralmat egész Angliában (Északi-tengeri Birodalom), mígnem 1066-ban egy normandiai herceg, (Hódító) Vilmos végleg elfoglalta Angliát, aki annak a Rollo hercegnek a leszármazottja volt, aki viking kalandozásai során feltehetően Guthrummal is jó barátságban volt. Vilmos utódai a mai napig Anglia trónján ülnek.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A pogányság Magyarországon, Lappföld története, Wales bukása, I. Margit dán királynő

Források:

Bröndsted, Johannes [1983]: A vikingek, Corvina Kiadó.

Lavelle, Ryan [2016]: Hogyan vészelte át Anglia a viking vihart?, BBC History Magazin 2016/10.

Roesdahl, Else [1998]: A vikingek, General Press Kiadó.

Rudolf Pörtner [1983]: A viking kaland, Kossuth Könyvkiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/%C3%86lla_of_Northumbria
https://en.wikipedia.org/wiki/%C3%86thelwulf

https://en.wikipedia.org/wiki/Alfred_the_Great
https://en.wikipedia.org/wiki/Bagsecg
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Ashdown
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Basing
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Edington
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Englefield
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Marton
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Reading_(871)
https://en.wikipedia.org/wiki/Blood_eagle
https://en.wikipedia.org/wiki/Burgred_of_Mercia
https://en.wikipedia.org/wiki/Danelaw
https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Heathen_Army
https://en.wikipedia.org/wiki/Guthrum
https://en.wikipedia.org/wiki/Halfdan_Ragnarsson
https://en.wikipedia.org/wiki/Heptarchy
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Ireland
https://en.wikipedia.org/wiki/Ivar_the_Boneless
https://en.wikipedia.org/wiki/Lagertha
https://en.wikipedia.org/wiki/Lindisfarne
https://en.wikipedia.org/wiki/Mercia
https://en.wikipedia.org/wiki/Norse_activity_in_the_British_Isles
https://en.wikipedia.org/wiki/Ragnar_Lodbrok
https://en.wikipedia.org/wiki/Scandinavian_York
https://en.wikipedia.org/wiki/Tale_of_Ragnar%27s_Sons
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Wedmore
https://en.wikipedia.org/wiki/Viking_Age

Az Aleut-szigetek japán megszállása

2017.09.05 20:33

Az Aleut-szigetek a Csendes-óceán északi felében húzódó szigetláncolat, amely Alaszkától Kamcsatkáig két kontinenst köt össze, Észak-Amerikát és Ázsiát. A szigetcsoport több mint száz éven át, 1741 és 1867 között orosz gyarmati igazgatás alatt állt, amikor is a keletebbre elterülő orosz földekkel egyetemben eladásra került az Egyesült Államoknak. Azóta Alaszka részei, de a nyugati Parancsnok-szigetek a mai napig Oroszországhoz tartoznak. Az Aleut-szigeteket főleg az őshonos eszkimó aleutok (saját nyelvükön unangák) lakják, létszámuk körülbelül nyolcezer főre tehető.

A Japán Császárság 1931 óta agresszív terjeszkedő külpolitikát folytatott Ázsiában. A területi hódítások kezdetben csak Kínára koncentrálódtak, ám miután az európai gyarmattartó hatalmak (Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia) sorra a németek áldozataivá váltak vagy ostrom alá kerültek, ázsiai birtokaik védtelenül maradtak, amit Japán gyorsan ki is használt, s lecsapott rájuk. A japán előretörés hatására az amerikai kormány - még a háborúba lépése előtt - az Aleut-szigeteki őslakosok kötelező kitelepítése mellett döntött. Ennek keretében nagyjából 880 aleutot internáltak Alaszkába, tehát a többségük a szigeteken maradt a japán támadás idején. Az internáltakat kritikán aluli ellátásban részesítették, hetvenöten vesztették életüket a hanyag körülmények miatt elkapott fertőzésektől és az éhínségtől.

A japán hadsereg már Indiát és Ausztráliát fenyegette, amikor 1941. december 7-én vakmerő, de annál meggondolatlanabb támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok hadiflottája ellen Pearl Harborban. A rajtaütés kivitelezésében nagy hibát követtek el, mivel elszalasztották megsemmisíteni az amerikai haditengerészet legütőképesebb eszközeit, a repülőgép-hordozó hajókat, amelyeket így a háború folyamán bevethettek Japán ellen. Az amerikai flotta súlyos, ám közel sem helyrehozhatatlan károkat szenvedett, míg Japán számára az akció végzetes következményekkel járt: túlterjeszkedett képességein, és az USA hadba lépésével végérvényesen megváltoztak a csendes-óceáni erőviszonyok.

A Japán Császárság legnagyobb kiterjedése 1942 közepén.

Az amerikaiak hamar alkalmazkodtak a háborús körülményekhez, és a Pearl Harbor-i támadás után fél évvel már képesek voltak csatát vállalni a hatalmas ellenséggel. Az 1942. májusi Korall-tengeri csatában egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, de Tokió számára nyilvánvalóvá vált, hogy komoly ellenfelére akadt az Egyesült Államokban. Egy hónappal később a japánok támadást terveltek ki, annak érdekében, hogy elpusztítsák az amerikai anyahajókat, amelyeket elszalasztottak elsüllyeszteni Pearl Harborban. 1942 júniusában rajtaütést terveztek a stratégiai fontossággal bíró Midway-atollnál, ahol az elképzelések szerint majd elpusztítják a fenyegető amerikai haditengerészet javát, és partra szállnak Hawaii-on. Ezzel párhuzamosan elterelő akciót indítottak a Csendes-óceán északi részén, az alaszkai Aleut-szigetek ellen, hogy elvonják az amerikaiak figyelmét a Midway-szigetektől. Szerencsétlenségükre viszont az amerikai haditengerészet megfejtette a japán üzenetkódolást, így mindent megtudtak a Midway-szigetek elleni támadásról és az elterelő hadműveletről, ezért nem is foglalkoztak az Aleut-szigetek védelmével, hanem magukra hagyták azokat, helyettük a Midway-atoll térségére koncentrálták erőiket, ahol gigantikus tengeri ütközet bontakozott ki a hadviselő felek között, amely hamar az USA számára vett kedvező fordulatot. Az amerikaiak totális győzelmet arattak Japán felett, elsüllyesztették az ellenség négy repülőgép-hordozóját (mellesleg ezek a hajók korábban a Pearl Harbor elleni támadásban vettek részt), míg maguk csak egyet veszítettek. A csata után végleg megszűnt Japán kezdeményezőképessége, és az USA haditengerészete számbeli fölénybe került, s noha a háború kimenetele nem volt többé kétséges, a harcok még több mint három éven át tomboltak a kelet-ázsiai térségben.  

Miközben a Midway-szigeteknél kibontakozóban volt a tengeri ütközet, addig az Aleut-szigetek elleni elterelő hadművelet tovább folytatódott, az után is, hogy nyilvánvalóvá vált, az amerikaiak nem dőltek be a trükknek, és nem vonnak el erőket a Midway-atolltól, hogy megvédjék az Aleutokat. Mindenestre úgy tűnik, hogy a japánok a figyelemelterelés mellett stratégiai jelentőséget is láthattak a szigetek elfoglalásában, ugyanis fekvésük miatt a szigeteket védelmi célokra lehetett felhasználni, amivel megnehezíthették az USA előrenyomulását Japán, illetve a hozzá tartozó Kuril-szigetek felé. Tokiónak távlati tervei is voltak az Aleut-szigetekkel, egyrészt éket verhetnek az USA és a Szovjetunió közé, ami az utóbbi nagyhatalom esetleges háborúba lépésekor lenne lényeges, másrészt előretolt állásként funkcionálhatnának, repülőtérrel, ahonnan a jövőben támadó akciókat indíthatnának az Egyesült Államok ellen. Nem utolsó sorban lélektani hatása is volt a hadműveletnek, mivel Japán lényegében amerikai területeket foglalt el (bár nem először, 1941 decemberében megszállták a Wake-szigetet, 1942 januárjában Guamot, május elején pedig az USA gyarmatát, a Fülöp-szigeteket).

A USS Yorktown anyahajó, amint találatot kapott a midwayi csatában. Ez volt az egyetlen amerikai repülőgép-hordozó, amit sikerült a japánoknak elsüllyeszteniük.

A japánok Aleut-szigeteki offenzívájára nézve az Unalaszka szigetén lévő Dutch Harbor haditengerészeti bázis jelentette a legkomolyabb fenyegetést, ezért első lépésben a kikötő létesítményeit kellet semlegesíteniük. 1942. június 3-án lebombázták a kikötőt, de a közeli Umnak szigetről amerikai vadászrepülők szálltak fel, mire a japánok gyorsan, célzás nélkül ledobták maradék bombáikat, és visszavonulót fújtak. 4-én folytatódott a légitámadás, amely során több amerikai létesítményben is komoly károkat okoztak. A rossz időjárási viszonyok miatt az amerikaiak nem tudtak hatékony támadást intézni a japán anyahajók ellen, de a japán bombázók pontossága is lecsökkent. Közben pedig híre érkezett, hogy a midwayi csata kedvezőtlenül alakul Japán számára, és a vezetés visszarendelte a flotta nagy részét Északról a Csendes-óceán közepére, ezért Unalaszka megszállását elvetették, egy kisebb erőt viszont a térségben hagytak, amely június 6-án Kiska, 7-én pedig Attu szigetét foglalta el.

A japánok egyik szigeten sem találkoztak ellenállással, Kiska lényegében lakatlan volt, csak a hadsereg tízfős időjárás-vizsgáló különítménye tartózkodott a szigeten, akik közül kettőt a megszállók megöltek, míg a többieket hadifogolyként Japánba küldték. Attu szigetén egy kicsiny falu volt csupán, ahol negyvenöt őslakos és két amerikai élt. A japánok érkezésükkor megöltek három falubelit, a Japánba küldöttek közül pedig további tizenhatan vesztették életüket a hadifogságban.

A megszálló erők Attu szigetének azonnali megerődítésébe és egy repülőtér építésébe kezdtek, ami joggal keltett aggodalmat az USA és Kanada vezetésében, hiszen egy ilyen repülőtérről könnyedén légitámadást intézhettek Észak-Amerika nyugati partja ellen. A két szövetséges hatalom gyorsan határozott, és bombázás alá vette a megszállt szigeteket, az amerikai haditengerészet blokádot vont köréjük, s a tenger felől is lőtték az ellenség állásait, valamint számos a környéken cirkáló japán hajót is elsüllyesztettek.

A Kiska szigetén parta szállt japán egység zászlót bont, 1942. június 6-án.

A japánok nem terveztek hosszan tartó megszállást, csupán 1942 végéig, de végül is úgy alakult, hogy az év végén mégsem vonták ki az egységeket a szigetekről, köszönhetően a határozatlan elképzeléseknek és a blokádnak. Így 1943-ban is folytatódott a japán jelenlét az Aleut-szigeteken, melyek ellátása egyre nehézkesebbé vált, főleg 1943. március 27-e után, amikor a parancsnok-szigeteki tengeri ütközetben az amerikaiak megsemmisítettek egy utánpótlást szállító konvojt. Ezt követően az ellátmányt csak tengeralattjárókon tudták eljuttatni a megszálló alakulatokhoz.

A bombázások és a tengeri blokád viszont csak ideiglenes megoldást jelentettek a japánok közelsége okozta fenyegetésre. Ahhoz, hogy a két szövetséges állam megszüntethesse a tőszomszédságában kialakult biztonsági kockázatot, mindenképpen vissza kellett foglalni a szigeteket, ennek érdekében májusra kidolgozták a hadműveletek részleteit, és késlekedés nélkül parancsot adtak azok végrehajtására.

1943. május 11-én a szövetségesek megkezdték Attu szigete elleni támadásukat, de úgy látszott, hogy elsiették a hadművelet megindítását, mivel alapvető dolgok okoztak nehézséget az előrenyomuló alakulatoknak. Például nem voltak felkészülve a tundrára, pedig ebben az éghajlati övezetben nem igazán lehetett másra számítani… A katonáknak nem volt megfelelő ruházatuk a hideg ellen, és többen fagysérülést szenvedtek, a katonai járművek a zord időjárásban befagytak és leálltak, az utánpótlás pedig nem jutott el az egységekhez. Ennek ellenére sikeresen elszigetelték a japánokat, akik beásták magukat az állásaikba. Ezzel a taktikával időt nyertek, a harcok elhúzódtak, és gyötrelmessé váltak mindkét oldal számára, a szövetségeseknek tíz nap elteltével még mindig nem sikerült visszafoglalniuk az aprócska szigetet, ráadásul Tokióban épp előkészítettek egy felmentő flottát, hogy megsegítsék az ostromlottakat. Az amerikaiak és kanadaiak szerencséjére a flotta felszerelése és útjára bocsátása nem ment gördülékenyen, egy hét elteltével még mindig a kikötőben rostokolt. Eközben az Attu szigetét védő japánok egyre elkeseredettebb helyzetbe kerültek, mígnem május 29-re úgy döntöttek, hogy egy utolsó erőteljes kitöréssel rátámadnak az amerikaiakra. A második világháború során ez volt a legnagyobb banzájroham, és a szövetségeseket annyira meglepte a hirtelen jövő, lendületes támadás, hogy nem igazán tudtak hatékonyan védekezni ellene. Kíméletlen közelharc alakult ki a két fél között, a japánok szinte az utolsó emberig küzdöttek, s több mint kétezren elestek közülük, és csupán huszonnyolcan kerültek fogságba, akik között egyetlen tiszt sem volt. Attu végül az amerikaiak kezére került, de elszigetelt csoportok még július elejéig fejtettek ki ellenállást.

Amerikai katonák a végtelen télben Attu visszafoglalásakor, 1943 májusában.

A szövetségesek vezetői a több száz halálos áldozatot követelő akcióból levonták a kellő tanulságot, és a Kiska szigete elleni támadást elhalasztották, annak érdekében, hogy a hadművelet részleteit alaposabban megtervezzék, és hogy ne ismétlődhessen meg mindaz, ami Attun történt. Ugyanakkor a japánok is számot vetettek, és felülvizsgálták esélyeiket, majd arra a következtetésre jutottak, hogy Kiska egy rosszul védhető, elszigetelt terület, amely megtartásából nem származik lényegi előnyük, ezért az azonnali kiürítése mellett döntöttek. Ezt természetesen teljes titokban kivitelezték, s miközben a szövetségesek figyelmét a komoly tervezés és a precíz készülődés kötötte le, addig a japánok július 28-án a köd leple alatt észrevétlenül távoztak a szigetről. Az események meglehetősen tragikomikus fordulatot vettek, ugyanis az evakuálást olyan mesterien hajtották végre, hogy az angolszász hatalmak még közel három hétig nem vettek észre semmi változást, olyannyira, hogy augusztus 15-én parancsot adtak a támadás megindítására. Jelzésértékű lehetett volna, hogy az előkészítő bombázásra nem érkezett légvédelmi válasz, de ebből sem sejtették, hogy a megszállók már rég nem tartózkodnak a szigeten, és a tervek szerint megkezdték a partraszállást. Az amerikai és kanadai csapatok különböző helyszíneken tették partra az egységeiket, hogy két irányból támadhassák meg a japánokat, de szerencsétlenségükre ismét sűrű köd szállt le Kiska szigetére, és a rossz látási viszonyok miatt, amikor a két sereg látótávolságba került egymástól, kölcsönösen azt hitték a másikra, hogy a japánokba botlottak. Annyira biztosak voltak benne, hogy amint meglátták egymást, azonnal tüzet nyitottak, s mire rájöttek a végzetes tévedésükre már harmincketten elestek a „baráti tűzben”.

Az Aleut-szigetekhez tartozó Attu és Kiska japán megszállása egy évig tartott, mely fejezet a második világháború csendes-óceáni történetére nem volt különösebb hatással, azonban egy pillanatra az USA és Kanada komolyan fenyegetve érezte magát, amikor kontinentális területeik elérhető távolságba kerültek a japán bombázók számára. Légitámadásra mégsem került sor, ehhez nem voltak adottak az anyagi feltételek, Attun elkezdtek ugyan építeni egy repülőteret, de sosem készült el, ami az utánpótlás akadozásának és a szövetséges bombázásoknak volt köszönhető. A megszállók nagyon kevés repülőgéppel rendelkeztek, és ha mindennek dacára sikerült volna mégis eljuttatni azokat a nyugati part ellen (anyahajón vagy elkészült reptérről), az csak lélektani hatással bírhatott volna, míg a háború menetére semmilyen hatást nem gyakorolt volna. A szövetségesek eltökélték a szigetek visszafoglalását, és a legrosszabb esetben is, ha a japánok maradnak és harcolnak Kiskán, s ha meg is érkezett volna a felmentő flottájuk, az amerikaiak akkor is visszaszerezték volna 1943 folyamán a szigetet. Amennyiben a japánok szándékában állt volna, hogy tartósan megszállva tartsák a szigeteket, annak komolyabb erősítés nélkül nem lett volna realitása, ezt felismerték, és ki is ürítették Kiskát.

Kísértethajó Kiska partjainál. A Borneo Maru japán szállítóhajó maradványa több mint hatvan éve ugyanott hever, ahol kilőtték.

Az amerikaiak hamar befejezték Attu szigetén a repülőteret, és onnan 1943. július 10-től (még miközben javában folyt a Kiska elleni támadás tervezése) bombázni kezdték a Kuril-szigeteket. 1942 áprilisa óta először érte Japán területet légitámadás.

A japán megszállás alatt deportált őslakosokat az amerikaiak a háború után nem költöztették vissza Attura, hanem másik szigeteken vagy Alaszkában kezdtek új életet. Attura egy húsz fő által üzemeltetett rádióállomást telepítettek, de 2010-ben ez is beszüntette működését, azóta teljesen lakatlan a sziget, csak egy emlékmű áll magányosan emlékeztetve az ott történt eseményekre. Kiska már a megszállás előtt lakatlan volt, és ma is az. A szigeten szinte érintetlenül megmaradtak a világháborús komplexumok, a bombakráterek, a földalatti járatok, a hátrahagyott felszerelések, fegyverek és a hajóroncsok, amelyek kísérteties mementóként hevernek és állnak elhagyatottan a jéghideg csendben (képek).

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Csatorna-szigetek német megszállása, A Vörös Khmer

Források:

Peter Snow [2014]: Fordulat a Csendes-óceánon, A második világháború története első rész, A BBC History Különszáma, Kossuth Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands_Campaign

https://en.wikipedia.org/wiki/Aleut
https://en.wikipedia.org/wiki/Attu_Island
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Kiska
https://en.wikipedia.org/wiki/Kiska

I. Margit dán királynő, Skandinávia egyesítője

2017.07.08 18:15

Dánia Margit születése előtt

A XIV. század közepére a skandináv országok gyakorlatilag a német kereskedővárosok kliens-királyságaivá váltak. A kereszténység felvételével lezárult a vikingek kora, és Skandinávia a kontinens perifériájára szorult, mindaddig, amíg a kiaknázatlan nyersanyagokban gazdag kelet-balti területek fel nem keltették az ambiciózus észak-német kikötővárosok figyelmét. A német céhek szemet vetettek a hatalmas haszonnal kecsegtető régióra, s a XIII. századtól a vállalkozó kedvű kereskedők városaik anyagi és katonai támogatását maguk mögött tudva elindultak learatni a babérokat, és hamarosan meghatározó szerepre tettek szert a Baltikumban, ahol kereskedelmi tevékenységük szinte kizárólagossá vált. A német városok a hatékonyság fokozása érdekében egyre jobban összehangolták tevékenységüket, míg 1356-ban intézményesítették kapcsolatukat: megalapították a Hanza Szövetséget, amely immár Angliától az orosz területekig kereskedelmi privilégiumokkal rendelkezett. A németek az évtizedek alatt sorra létesítették kereskedelmi telepeiket a skandináviai városokban, és befolyásuk egyre növekedett a lakosság körében, míg gyakran vezető szerepre is szert tettek a városi vezetésben, de Svédországban királyt is a trónra tudtak segíteni, aki aztán az érdekeik szerint kormányozta az országot. Stockholm, Bergen és Gotland szigete a legjelentősebb központjaik közé tartoztak.

Dánia a XIV. század elejétől válságos időket élt meg. II. Kristóf uralkodása (1320-1326/1329-1332) a rendekkel való viaskodás jegyében telt, előbb száműzték az országból, majd mikor visszaszerezte a trónt börtönbe vetették, ahol meghalt. Az ország pénzügyileg tönkre ment, az egész területét elzálogosították (főleg a német kereskedőknek), a nemesség, a papság és a kereskedők a saját érdekeiket helyezték előtérbe az államérdekkel szemben, Skåne területét a svédek elfoglalták, 1332 és 1340 között pedig nem volt királya Dániának.

Dánia a XIV. század közepén (bordó), és az elvesztett területek: Skåne és Schleswig (világos barna).

II. Kristóf két fiúgyermeke nehéz örökséget kapott osztályrészül, az idősebb Ottó a dán rendek fogságában sínylődött, míg a fiatalabb, Valdemár Bajorországban várt a megfelelő alkalomra, hogy „visszatérhessen”, ugyanis figyelmen kívül hagyva bátyja elsőszülöttségét, maga lépett fel dán trónkövetelőként. 1340-ben, húszévesen Dánia királyának nyilvánította magát, ami ellen a rendek nem tiltakoztak, mivel nem igazán vették komolyan a királyfit és egyáltalán nem tartottak tőle. Valdemár viszont annál elszántabb volt, kiszabadította Ottót a rabságból, ám azzal a feltétellel, hogy bátyja lemond trónigényéről, amit készséggel meg is tett. Ugyanebben az évben feleségül vette távoli rokonát a schleswig-i hercegnőt Helviget, annak a Valdemárnak a húgát, aki III. Valdemár néven Dánia királya volt 1326 és 1329 között, amikor II. Kristófot száműzték Dániából, de utóbbi visszatérte után elhagyta a királyságot, és V. Valdemárként uralkodott a Schleswig-i Hercegségében.

A trón megszerzését és a házasságkötést követően IV. Valdemár határozottan kezébe vette a gyeplőt Dániában, és elszánta magát, hogy helyreállítsa az uralkodói tekintélyt, valamint hogy felszámolja az ország adósságát. Utóbbit a kivetett adókból, a felesége hozományából és észtországi területeinek eladásával, valamint területszerzésekkel többé-kevésbé sikerült elérnie, de a Hanza befolyást mégsem tudta teljes mértékben megszüntetni.  

Margit gyermekkora

Margit 1353 márciusában született a dániai Vordingborg-i kastélyban. Születésének pontos napja nem ismert. Családja, az Estridsen-ek háromszáz éve uralkodtak Dániában. Apja, IV. Valdemár 1340 óta Dánia királya, anyja, schleswigi Helvig királyné. Margit a hatodik és utolsó gyermeke volt a királyi párnak, de a leány születéskor már csak két testvére volt életben, Kristóf és Ingeborg. Feltételezések szerint Margit születésekor az anyja már nem élt együtt férjével. Különválásuk okára különböző magyarázatok születtek, az egyik szerint Helvig hűtlensége miatt Valdemár házi őrizetbe vetette feleségét, de egy másik teória szerint a király házasságtörése miatt a feleség maga döntött úgy, hogy különköltözik kedvesétől. A történetek közös pontja, hogy egyik sem támasztható alá megbízható forrásokkal. Helvig utolsó gyermeke születése után zárdába vonult, az Esrumi Apátságba, ahol élete utolsó húsz évét töltötte, 1374-ben hunyt el.

Margit szülei: IV. Valdemár király és Helvig királyné a Næstved-i Szent Péter templom freskóján.

Margit kevés ideig maradt hajadon, 1359-ben, hatévesen eljegyezték VI. Haakon norvég királlyal. A házassági szerződést az apósok szövegezték, Haakon apja, IV. Magnus svéd király és Valdemár. Utóbbi vállalta, hogy katonai segítséget nyújt Magnusnak a svéd trónörökössel, Erikkel támadt konfliktusában, amitől azt remélte, hogy visszaszerezheti a dél-svédországi Skåne-t, viszont Magnus csupán a Helsingborg-i kastélyt kívánta átadni a dán királynak. Mindenesetre Valdemár bevonult Skåne-be, látszólag azért, hogy legyőzze Eriket, ám a svéd trónörökös váratlanul meghalt. A dánok segítsége ezzel okafogyottá vált, Magnus az egész házassági szerződést érvényteleníteni akarta, de Valdemár követelte jogos jussát, és seregeit nem vonta ki Skåne területéről, sőt tovább is ment annál, Gotland szigetét fenyegette, mely sziget elfoglalásával az egész Balti-tengert ellenőrizhette volna.

A svéd hadsereg nem volt felkészülve egy Dánia ellen vívandó háborúra, és gyenge ellenállást tudott kifejteni a támadókkal szemben, miközben a dánok sikert sikerre halmoztak a csatatereken. A korlátozott katonai képességei miatt Magnus a kereskedelmi embargó eszközéhez nyúlt, ezt kihirdetett Dánia ellen, ám hatása kétséges volt. Emellett a svéd király szövetségesek után kezdett kutatni, és mivel érvénytelennek tekintette Haakon és Margit eljegyzését, új jegyes után nézett fia számára, hogy egyrészt végérvényesen megpecsételje a dánokkal kötött házassági szerződés sorsát, valamint hogy a frigy által katonai szövetséget kössön Dánia egyik ellenségével. A Dánia tőszomszédságában lévő Holstein-i Grófság tökéletes partnernek tűnt, ahonnan hátba lehetett támadni a dán területeket. Miközben viszont Svédországba tartott a kiszemelt ara, Erzsébet hercegnő hajója viharba keveredett, és szerencsétlen módon épp Dániában vetődött partra, ahol fogságba esett. Így a házasság, és azzal együtt a szövetség sem jöhetett létre Svédország és Holstein között, a háború pedig egyre kedvezőtlenül alakult a svédek számára. Egyéb lehetőség híján Magnus kénytelen volt békét kérni Valdemártól, mely értelmében Skåne visszakerült Dániához, valamint Haakon és Margit jegyessége újra elismerésre került, és 1363. április 9-én Koppenhágában meg is tartották a menyegzőt.

Norvégia királynéja

VI. Haakon 1343-ban lett Norvégia királya, de mivel 1340-ben született, 1355-ben elért nagykorúságáig apja, Magnus király látta el a régensséget. Margit a házasságot követően férjével tartott a norvég fővárosba, Oslóba. A leírások szerint szép nővé érett, sötét haja és szemei voltak, tekintete határozott és félelmet keltő, kisugárzása felséges és tekintélyt követelő.

Néhány hónappal Norvégiába érkezésüket követően meghatározó események történtek Svédországban. 1364-ben az elégedetlen nemesség letaszította a trónról Magnust, és a koronát mecklenburgi Albertnek ajánlották fel. Albert hatalomra jutását a svéd nemességen kívül a Hanza Szövetség és a svédországi német kisebbség is támogatta. Magnus viszont nem nyugodott bele koronája elvesztésébe, Norvégiába menekült Haakonhoz és Margithoz, akik segítségével megpróbálta visszaszerezni királyságát, de vereséget szenvedett, és Albert fogságába került. A családi kötelékekre való tekintettel Valdemár király hadat üzent Magnus kiszabadítása érdekében, de a háború elhúzódott, és nyolc évig tombolt Svédországban. Albert nem örvendett túlzott népszerűségnek új alattvalói körében, akik rossz szemmel tekintettek a provinciák élére kinevezett német helytartókra, ezért a svéd parasztok tömegesen csatlakoztak Valdemár seregeihez, de a svéd nemesség határozott kitartását maga mögött tudva Albert végül legyőzte a dánokat. A békeszerződés alapján Magnust szabadon engedték, aki megalázottan Norvégiába távozott, ahol nem sokkal később hajószerencsétlenségben életét vesztette.

Margit és Haakon fia Olaf egy gobelinen a Kronborg kastélyban.

1370 decemberében megszületett Margit és Haakon fia, Olaf. Öt évvel később elhunyt IV. Valdemár király, az utód személyét pedig bizonytalanság övezte, ugyanis néhány évvel korábban, 1363-ban meghalt a trónörökös, Kristóf. A dán nemesség összegyűlt, hogy megtárgyalja a problémát, és hogy királyt válasszon. Három lehetőség állt előttük: egy új dinasztiát helyeznek a trónra, esetleg Valdemár unokái közül választanak királyt, a néhai Ingeborg fiát, Albertet vagy Margit fiát, Olafot.

Margit sokat kampányolt a dán királyi koronáért fia számára, és a választók végül valóban mellette döntöttek. Állítólag Margit személyes bája és népszerűsége is közrejátszott ebben, de sokkal gyakorlatiasabb okokra is visszavezethető Olaf királlyá emelése. A német kereskedőközösség - akiknek nagy szerepe volt az ország elzálogosításában - még mindig számottevő befolyással rendelkezett Dániában. Valdemár király a németek kereskedelmi érdekei ellenében számolta fel a pénzügyi válságot, ezért egyáltalán nem volt népszerű a köreikben. Ingeborg fia, Albert a mecklenburgi herceg fia volt, dán királlyá választásával pedig csak tovább erősödött volna a németek hatalma, ráadásul Svédországban is egy mecklenburgi király uralkodott, Albert nagybátyja, akit szintén Albertnek hívtak. A dán választók tehát nem kívántak ekkora német túlsúlyt megkockáztatni Skandináviában, ezért logikus, hogy Olaf mellett döntöttek.

Dánia és Norvégia uralkodónője

II. Olaf mindössze öt éves volt, amikor elfoglalta Dánia trónját, ezért nagykorúságáig Margit látta el a régensi teendőket. 1380-ban elhunyt VI. Haakon király, Margit férje, ez által pedig Margit régenssége alatt a norvég trón is Olafra szállt. 1385-ben Olaf elérte nagykorúságát, ám anyja továbbra sem kívánta átadni neki az uralkodói jogokat, míg hamarosan újabb tragédia következett be: 1387 nyarán a fiatal király váratlanul meghalt. A mendemondák azonnal lábra kaptak, hogy Margit mérgeztette meg fiát, hogy uralma Dániában és Norvégiában kizárólagossá váljon, de olyan elméletek is születtek, hogy a király valójában nem halt meg, csak elszökött anyja elől, és Danzig-ban bujkál. Néhány évvel később egy magát Olafnak kiadó danzig-i férfi fel is bukkant, mint dán-norvég trónkövetelő, és a svédországi Kalmár városába utazott, ahol viszont leleplezték (kiderült, hogy egy szót sem tudott dánul), mire máglyán megégették. Fia halála után Margit továbbra is Dánia és Norvégia uralkodónője maradt, mint régens, ám az nem volt tisztázva, hogy valójában kinek is lenne a régense.

A Hanza Szövetség tagállamai és telepei (fent) és a főbb kereskedelmi útvonalaik, valamint kikötőik (lent).

Margit számára hamarosan egyedülálló lehetőség adódott arra, hogy beavatkozzon Svédország belügyeibe, ráadásul a helyi arisztokrácia kérésére. A Magnusszal és Valdemárral folytatott háború után 1389-ig Albert uralma stabil volt Svédországban, de a németekkel ellentétben a svéd nemesség egyre nagyobb anyagi károkat szenvedett, és kétségbeesésükben Margithoz fordultak, a dán-norvég királynőnek azonban komoly feltételei voltak a segítségéért cserébe. Először is megválasztják őt teljes jogú úrnőjüknek (nem királynőnek), mind a svéd, mind a finn területeken, és alávetik magukat bárkinek, akit Margit svéd királynak jelöl. A nemesek elfogadták a feltételeket, ezzel Margit hadserege megindulhatott Albert ellen. A svéd király lenézte Margitot, akit nadrág nélküli királynak csúfolt, azonban a túlzott magabiztossága a vesztét okozta, Margit győzelmet aratott, Albertet elfogták és bebörtönözték. Egyedül Stockholm fejtett még ki ellenállást, ugyanis a svéd fővárost ekkoriban döntően németek lakták, akik érthetően Albert hívei maradtak. A Hanza Szövetség a kereskedelmi nyereség reményében támogatta Albert uralmát, de a vereségéből is megpróbált hasznot húzni. A Szövetség képviselői 1395-ben tárgyalást kezdeményeztek, hogy engedjék szabadon a volt királyt. Margit feltétele 60 000 márka jóvátétel megfizetése volt, amit három éven belül kellett teljesíteni, ha ez nem sikerül, akkor követeli Stockholm átadását. A feltételeket vállalták, addig a svéd fővárost a Hanza Szövetség tartotta ellenőrzése alatt, de Albert nem tudta a jóvátétel összegét kifizetni, ezért 1398-ban Margit megkapta Stockholmot, de a Hanza Szövetség sem távozott üres kézzel, sikerült kereskedelmi kedvezményeket szereznie a térségben. Gotland szigetét 1394-ben kalózok kaparintották meg, 1398-ban pedig a Német Lovagrend foglalta el, akiktől Margit 1409-ben megvásárolta a szigetet.

A három királyság úrnője

Az özvegy és gyermektelen Margittól csakhamar elvárták, hogy mindhárom királyágában megnevezze utódját. Ennek eleget téve 1389-ben örökbe fogadta nővére, Ingeborg unokáját, pomerániai Boguszlávot, akit norvég, 1396-tól pedig dán és svéd királynak jelölt. Boguszláv felvette az Erik uralkodói nevet, és mivel 1389-ben hét éves volt csupán, helyette Margit uralkodott régensként. 1396. július 20-án Margit és a skandináv előkelők kiadták a Kalmári Szerződést, amely által Erik, ténylegesen Margit uralma alatt Dánia, Norvégia és Svédország királyságai egyesültek (Kalmári Unió). A Szerződés kimondta, hogy a három királyság örök időkre egybeforrt, és „bármi történjék is az egyikkel, ugyanaz történik mindegyikkel,” vagyis minden körülmények között segíteniük kell egymást, és egyetlen királyuk lehet, nem pedig több. A királyságok között támadt ellentéteket békés eszközökkel kell rendezniük, külső támadás esetén pedig egységes választ adniuk. Margit biztosította alattvalóit, hogy a helyi szokásokat és törvényeket tiszteletben tartja, s nem kíván azokon önkényesen változtatni, csakis a helyiek beleegyezésével. Az állami tisztviselőket és a katonákat a helybéliek közül nevezik ki (előbbi kitételt később nem tartották be). Külön érdekesség, hogyha bármelyik tagországban számkivetettségre ítéltek valakit, az nem kaphatott menedéket a másik két tagállamban sem, vagyis egész Skandináviában számkivetett lett.

A Kalmári Unió területi kiterjedése 1396-1448 között.

A Kalmári Unió a korabeli Európa egyik legnagyobb kiterjedésű birodalma volt: Dánia, Norvégia és Svédország királyságain túl Norvégia révén Grönland, Izland, a Feröer-, az Orkney- és a Shetland-szigetek, míg Svédországgal együtt Finnország is az Unió tagja lett. Margit gigantikus kreálmánya egy politikai, gazdasági és kereskedelmi ellenválasz volt a Hanza Szövetségre, amellyel immár nem csak Dániában, de egész Skandináviában meg kívánta szüntetni a német túlsúlyt és befolyást, valamint erős gazdasági régiót kívánt kiépíteni a Hanzával szemben. Valutaunió viszont nem jött létre a skandináv országok között, az egyes királyságokban a Kalmári Unió időszakában továbbra is három valuta volt forgalomban.

1397. június 17-én Margit Kalmárban összehívta a három királyság Birodalmi Tanácsát (Riksråd), ahol Eriket a három királyság uralkodójává koronázták. Néhány év múlva nagykorúvá nyilvánították, de valójában Margit élete végégig egyeduralkodó maradt Skandináviában. Negyvenen túl is energikus és intelligens gondolkodású volt, dicsérték bölcsességét, igazságosságát és kedvességét. A legtöbbször azonban hajthatatlan volt, határozott véleményétől nem tért el egykönnyen, és kiállt az uralkodói előjog sérthetetlensége mellett. Uralkodói címe továbbra is homályos maradt, ellentétben Erikkel, Margitot nem koronázták meg egyik országában sem, hivatalos titulusa „uralkodói hölgy és úr és a három királyság védelmezője” volt, ő maga viszont egyszerűen csak a régens címet használta, és noha önmagát nem nevezte királynőnek, a legtöbb méltóság, de még a pápa is a királynő megszólítással illette a hivatalos levelekben.

Hans Peter Hansen: Margit a fiatal Erik koronázásán, 1884.

Margit sokat utazott a birodalmában, s komolyan hitt az egységes Skandinávia megszilárdulásában, aminek érdekében támogatta a nemesi családok vegyes házasságát. Bár az Unió jogilag megvalósult, a gyakorlatban sokkal inkább arról volt szó, hogy Norvégia és Svédország Dánia részeivé váltak, amit az is bizonyít, hogy a legfontosabb tisztségeket rendre a dán előkelők kaparintották meg, így befolyásuk is nagyobb volt a birodalomban, mint a másik két ország nemességének. A Riksråd, a Birodalmi Tanács egy ideig még ülésezett, de az Unió irányításába jelentéktelen beleszólása volt, a végső szó minden esetben Margité volt, akinek a hatalma még erősebb lett, miközben a nemesség pozícióját szisztematikusan csökkentette. A dán arisztokrácia gyengítését célozta az ún. redukció bevezetése, amely során a IV. Valdemár uralkodása előtt elvesztett koronabirtokok visszavételére került sor Dániában és Svédországban. A norvég és svéd klérus hatalmát is tudatosan visszaszorította, s dán püspököket nevezett ki az egyházmegyék élére, akiknek a hűsége persze Margithoz kötődött. Ebből következően az uralkodó és a nemesség közötti feszültségek gyarapodtak, ez pedig nem csupán a három királyság hatékony együttműködését, de a szorosabb integrációt is gátolta, amit mellesleg Margit olyannyira szertetett volna elérni.

Margit nem folytatott kalandor külpolitikát, nem kezdett hódításokba, az egyetlen háború, amit megvívott a svédországi volt, Albert és a németek ellen. Későbbi külpolitikájára a kimért semlegesség volt jellemző. 1402-ben IV. Henrik angol királlyal folytatott tárgyalásokat kettősházasság általi szövetségkötésről. Henrik Filippa lányát kívánta Erikhez adni, míg az angol trónörökös számára (akit szintén Henriknek hívtak), Erik húgát, Katalint, Margit másik örökbefogadott gyermekét szemelték ki. Mindkét félnek megvolt a maga érdeke, hogy keresztülvigye a házasságokat. Margit úgy számított, hogy ezzel restaurálhatja Nagy Knut egykori Északi Birodalmát, ami Skandinávián kívül Angliát is magában foglalta, míg Henrik a Kalmári Unió haderejét kívánta felhasználni a franciák ellen a százéves háborúban. Margit viszont mindennél jobban viszolygott a háborúktól, és nem szándékozott skandináv hadsereget küldeni Anglia és Franciaország háborújába, ezért inkább elutasította a házassági ajánlatot, ami a királynő szerint az Unióra nézve több hátránnyal, mint haszonnal járt volna. Ennek ellenére 1406-ban Erik és Filippa házassága mégis létrejött, de ez nem járt semmiféle kötelezettséggel Margit számára, a szövetség Anglia és Skandinávia között megköttetett, de az uralkodónő nem avatkozott be a százéves háborúba. Katalint végül a pfalzi választófejedelemhez adták, így Margit egy délnémet szövetségest is maga mellett tudhatott, ami nagyon jó biztosítékot jelentett az északi Hanza városok hátában.

Anne Marie Carl-Nielsen: Nagy Margit királynő lóháton, Roskilde, 1942.

1412-ben Margit feladni szándékozott hosszú évekig őrzött semlegességi politikáját: háborúra készült a Schleswig-i Hercegség visszaszerzéséért. Ez a Jylland félsziget déli részén elhelyezkedő kis hercegség a XI. század végétől hol Dánia része, hol független állam volt, míg 1375-ig a dán Estridsen uralkodói ház egyik oldalága birtokolta, kihalásuk után a Holstein-i Grófság szerezte meg a területet. Margit 1412-ben elérkezettnek látta az időt, hogy erővel vegye vissza egykori rokonai birtokát, s a személyes parancsnoksága alatt álló hajóhaddal vonult Holstein ellen, mivel a királynő testközelről akarta figyelemmel kísérni a hadmozdulatokat Szentháromság nevű hajójáról. Viszont a háború még ki sem tört, váratlan esemény árnyékolta be a nagyratörő terveket, 1412. október 28-án a Flensburg öbölben horgonyzó tengerjáróján a három királyság úrnője váratlanul elhunyt. Margit halálának okáról nincs megnyugtató magyarázat, a pestistől kezdve Erik mérgezéséig számos elmélet keringett közszájon. Temetésére a Sorø városában lévő családi kápolnában került sor, de egy évre rá a Roskilde székesegyházba helyezték át holttestét, ahol a mai napig látható a főoltár mögötti síremléke.

Margit egységes Skandináviáról szőtt nagy álma nehézkesen élte túl megalkotóját. Tizenhat évig a királynő erős és magabiztos irányítása alatt szinte zavartalanul működött a három királyság uniója, majd 1439-ig Erik is megőrizte a birodalom egységét, leváltása után unokaöccse, Kristóf foglalta el a helyét a trónon, aki viszont pár évvel később gyermektelenül meghalt. 1448-tól válságos időszak kezdődött, a dán, a norvég és a svéd királyok (gyakran ezek átfedésben) évtizedekig vetélkedett az Unió feletti egyeduralomért, de felülkerekedni egyikük sem tudott. Végül 1520-ban a dán II. Keresztély egyesítette még egyszer utoljára a három királyságot, ám igen rövid időre, egy év múlva a svédek felkeltek ellene, és 1521-ben kikiáltották országuk függetlenségét, amivel a Kalmári Unió végleg megszűnt létezni, és soha többé nem éledt újjá.

I. Margit királynő síremléke a Roskilde katedrálisban. A cikk elején lévő képmása erről a kőkoporsóról való, amely az uralkodónő leghitelesebb képmásának tekinthető,1423-ban készült.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Beatrix királyné szökése, Kleopátra gyermekei, Lappföld története

Források:

Anssi Halmesvirta (szerk.) [2001]: Finnország története, Kossuth Egyetemi Kiadó.

A. Sz. Kan [1976]: A skandináv országok története, Kossuth Könyvkiadó.

Eino Jutikkala – Kauko Pirinen [2004]: Finnország történelme, Kairosz Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Albert,_King_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Christopher_II_of_Denmark

https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/Gotland
https://en.wikipedia.org/wiki/Haakon_VI_of_Norway
https://en.wikipedia.org/wiki/Hanseatic_League
https://en.wikipedia.org/wiki/Helvig_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Ingeborg_of_Denmark,_Duchess_of_Mecklenburg
https://en.wikipedia.org/wiki/Kalmar_Union
https://en.wikipedia.org/wiki/Magnus_IV_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_I_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Olaf_II_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Otto,_Duke_of_Lolland_and_Estonia
https://en.wikipedia.org/wiki/Roskilde_Cathedral
https://en.wikipedia.org/wiki/Valdemar_IV_of_Denmark

A pogányság története Magyarországon

2017.06.06 19:21

Mi a pogányság?

A pogányság egy szubjektív fogalom, ugyanis, hogy mit nevezünk pogánynak, az attól függ, hogy milyen kulturális háttérrel rendelkezünk. A fogalom megjelenése az V-VI. század fordulójára tehető, amivel a dél-európai keresztények illették azon vallásokat és képviselőit, akik nem keresztény hitűek, vagy egyenesen vallástalanok (ateisták) voltak. A pogányság kifejezése végletesen pejoratív tartalommal telítődött az évszázadok során, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a XIX-XX. századig senki sem deklarálta magát vagy vallását pogánynak, ellenben a hivatalosan elfogadott (uralkodó) egyház előszeretettel sütötte a pogányság bélyegét a vele ellentétes véleményen lévőkre, akikre gyakran büntetés és szélsőséges esetekben halál várt. Az utóbbi kétszáz évben viszont egyes csoportok számára a pogányság önmeghatározást és önkifejezést biztosított, s többek, főleg az ősi kultúrák ihlette és a mai napig terjedő újpogány (vagy neopogány) mozgalmak képviselői büszkén vállalják fel e szó jelentését, annak minden tartalmával együtt, nem utolsó sorban azért, hogy elhatárolják magukat a hivatalos egyházaktól.

Az ősmagyar hitvilág

Az ősmagyarok vallásáról, mint egységes rendszerről nem tudunk teljes képet alkotni, mivel arról csak töredékes ismeretanyag áll rendelkezésünkre, amely többnyire generációról-generációra vándorló szájhagyomány útján maradtak ránk, bizonyos részei, illetve jelképisége a néphitben, a népmesékben és a népszokásokban a mai napig megtalálhatók, de a régészeti emlékek is sokat segítenek őseink hitvilágának megismerésében, és a homályos pontok kiegészítésében.

A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egyetlen istent imádtak, aki az égben lakozott, és hitük szerint a világmindenség teremtője volt. Ennek az istenségnek nem volt különleges vagy egyedi neve, egyszerűen Istennek vagy Teremtőnek hívták, míg Anonymus a „mindenek Urának” nevezte. Istenük mindenütt és mindenben jelen volt, „közöttük járt”, és a kapcsolatfelvételre is mód volt a táltosok által, akik nem egyszerűsíthetők le a közkedvelt sámán kifejezéssel, annál jóval többek voltak, mivel nem csak kommunikáltak a szellemi szférával, de egyben jósok és gyógyítók is voltak. Nagy tudású, a törzsük legbölcsebb tagjai voltak, akik más kultúrák és vallások ismeretével is rendelkeztek. Különleges kapcsolatban álltak a szellemi (spirituális) világgal, amely közvetítőcsatornaként funkcionált köztük és istenük között. A szellemi világ lényei (akikkel a táltosok szintén érintkezhettek) jelen voltak a természetben, a természeti erőkben és az égitestekben, a vadászmadarak például istenük hírnökei voltak. Ezeket nagy tisztelet övezte, de nem ugyanolyan áhítat, mint a Teremtőt, aki mindenek felett állt.

Különösen fontos istenség (anyaisten) volt a Boldogasszony (Babba) vagy a Nagyasszony. Nem egyértelmű, hogy a Boldogasszony a Teremtő anyja lett volna, bár valószínűbb, hogy inkább az életadás, a gondoskodás, a termékenység és a bőség spirituális képviselője lehetett. Több Boldogasszonyt is számon tartottak, de közülük a legtiszteltebb a Nagyboldogasszony volt, míg a többi hat asszonyság az előbbi leányai voltak.

A rakamazi tarsolylemez turul-ábrázolása.

A totemizmus erőteljesen jellemezte őseink hitvilágát. Ennek eredője a vérkultusz, vagy a vérvonal tisztelete, mivel úgy hitték, hogy a magyarok közös őstől vagy ősöktől származtak, és ez a vérkapcsolat fűzi össze a törzs valamennyi tagját, az elődök lelke pedig az utódokban éltek. Ez egy spirituális kötelék volt, ezért pontosan számon tartották a származásukat, és elvárás volt, hogy legalább hét felmenőjét mindenki név szerint ismerje, míg a távolabbi ősök emléke óhatatlanul is a múlt homályába veszett, amikor is egy jelképpé, totemmé váltak. A totem idővel a családok, törzsek vagy nemzetségek szimbólumává, címerévé alakultak, a legelterjedtebb jelképek a madártotemek voltak (sólyom, sas, főnix, turul). Az elődök tisztelete a mindennapi életben is jelen volt, emlékükért lobogott a nemzetségi tűzhely, és ezért vetették a tűzre az első falatokat az ételből és az ital első kortyát, felajánlva azt az elhunytaknak. A sötét erőket éjszakánként a lángok, és így az abban megjelenő ősök ereje űzte el, ezért rendkívül ügyeltek rá, hogy a tűz sose aludjon ki.

Bizonyos állatokhoz is misztikus kapcsolat fűzte őseinket, amelyeket istenségnek kijáró imádat vett körül. Ilyen volt például a szarvas, vagy a népi hagyományból ismeretes csodaszarvas, mely vezérlőállatként jelenik meg a mondavilágunkban, mint népek útját kijelölő mitikus jelenség. A turulmadarat nehéz létező madárral beazonosítani, habár a török eredetű turul szó sólymot jelent, mégis helyénvalóbb képzeletbeli lényként kezelnünk. A turul lényegében a magyarság totemállata lett, amitől az ősmagyarok egész népüket eredeztették, ez a hagyomány maradt fenn az Emese álma mondában: Emesét álmában egy turulmadár ejtette teherbe, fiát ezért Álmosnak nevezte el. Az apát Elődöt talán azonosíthatták magával a turulmadárral, megteremtve ezzel az isteni eredetű Turul nemzetséget (Kézai Simon krónikája szerint az Árpádok is ehhez a nemzetséghez tartoztak).

Mezőkereszt-zöldhalompusztai aranyszarvas, szkíta alkotás.

A magyarok egyik legikonikusabb szimbóluma az égig érő életfa vagy világfa, amely ábrázolásmódjában gyakran megjelent egy másik ismerős jelkép, a szarvas, ami a lombkoronával olvadt egybe, de az (agancs)ágak között a Nap és a Hold is feltűnt. Az életfa az elmúlás és megújulás örök körforgását szimbolizálta, mivel hitük szerint a lelkek a fa ágai között lakoznak, onnan szállnak le a földi életbe, majd a halál után vissza a lombkoronába. Ebből adódóan az életfának összekötő szerepe is volt a három világ között (alsó-, középső- és felsővilág). A lélek-hitük nagyon erős és szerteágazó volt, nem csupán egy lelket tartottak számon, hanem többet, illetve számos stádiumot: testlélek, szabadlélek (a testen kívüli állapot), álomlélek, halotti lélek és fejlélek (a fejben lévő lélek). Hitték, hogy az életfa valahol valóban létezik, amely olyan hatalmas, hogy az ágai között halad el a Nap és a Hold, de a fát magát csak a legkülönlegesebb emberek láthatják. A legfontosabb égitestük a Nap volt, az élet, erő és férfiasság szimbóluma, a vezető, a kündü jelképe, aki a Nap fia, míg a Hold a nőisséget és az örök megújulást jelképezte.

Hitviláguk nyüzsgött a fantasztikus lényektől. A csodás szépségű tündérek, akik a mesékben szinte állandóan felbukkanó „az Óperenciás tengeren is túli” Tündérországban élnek, s lehettek jóságosak és gonoszak is. A néphit szerint a sárkányok halak vagy kígyók hét éves mocsári tenyészetéből alakultak ki, amelyek előbb-utóbb megtanultak repülni, és a Napot eltakaró viharfellegeket gerjesztettek. Az idők folyamán a mocsári lángok lidércekké, majd tűzmanókká alakultak, míg a táltos paripa a vitéz társa lett, aki emberi értelemmel rendelkezett, és tanácsaival segítette a hőst küldetése során.

A négy elem tisztelete is jellemző volt, s mindegyikhez különleges jelentéseket társítottak. A legjelentősebb a tűz volt, ami az élet minden szakaszában jelen van, a meleget adó elem az élet megfelelője. A víz nélkülözhetetlensége miatt váltott ki megbecsülést, víz nélkül ugyanis nincs élet. A földből születik minden, abban növekszik és oda is tér vissza. A levegő a közvetítőcsatorna a misztikus világ és az emberek között, ebben a térben repülnek a tündérek, a sárkányok, a boszorkányok, a táltos paripa és a turulmadár.

A kereszténység felvétele

A kereszt jelképe korán megjelent az ősmagyar kézműves ábrázolásokon, fellelhető számos tarsolylemezen és övcsaton, illetve kereszt alakú medálokon, így joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy őseink valóban pogányok voltak-e? Leszögezhetjük, hogy a tárgyi leletek ellenére semmiképpen sem jelenthető ki, hogy keresztények lettek volna vagy a kereszténység egy változatát követték volna. A kereszt minden bizonnyal kulturális hatással, de jelentés nélküli díszítőelemként került át az ősmagyar szimbólumok közé, amivel a magyarok a vándorlásaik és kalandozásaik során kerülhettek kapcsolatba, kezdetben a kaukázusi örmények révén, majd amikor a kalandozások alkalmával kizárólag keresztény államok lakosságával érintkeztek, és eljutottak többek között Konstantinápolyba, Rómába és Augsburgba, harmadrészt letelepedésük után számos hittérítő érkezett közéjük, akik a vallással egyetemben a kereszténység jelképiségét is terjesztették. Ebből következően a kereszténység felvétele vagy elutasítása valós választási lehetőségként kínálkozott a honfoglalás-kori magyar fejedelmi vezetés előtt.

Két kultúra találkozása: A tiszabezdédi tarsolylemezen az életfa a kereszt motívumát öleli át. Készítése a Hunfoglalás utánra tehető, ma a a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.

Noha a nagy egyházszakadásra csak 1054-ben került sor, már előtte is makacs különutasság jellemezte a nyugati (latin) és keleti (görög) hitközösséget. A magyarok közé már a X. század közepén érkeztek térítők a keleti egyház képviseletében, míg a nyugati egyház megbízottjai csak Géza fejedelem uralkodásakor (972-997) jelentek meg az országban. Géza 973-ban az esztergomi udvarából követeket küldött Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békeajánlattal és hittérítőket kérve, ezzel egyértelműen kinyilvánítva, hogy Magyarország a keresztény Európához kíván tartozni.

A térítés megkezdődött a magyarok között, de az új vallás nem terjedt olyan mértékben és gyorsasággal, ahogyan azt a fejedelem elvárta volna, s gyakran dühös hangot adott elégedetlenségének. Géza kötelezte alattvalóit az új vallás átvételére, noha saját hitbeli meggyőződése a kortársak szemében is vitatható volt, feljegyezték, hogy továbbra is áldozott a régi isteneknek, amire a fejedelem csak azt reagálta, hogy „eléggé gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Végső soron kijelenthető, hogy a kereszténység felvételét egyáltalán nem morális meggyőződés vezérelte, valójában nem volt más, mint reálpolitikai lépés, annak érekében, hogy megakadályozzák egy német-bizánci szövetség kialakulását Magyarország ellen, amely létrejöttével könnyedén eltiporhatta volna a magyarok államát. A közös vallással viszont a magyar fejdelem a nyugati (német) császár szövetségese lett.

Az ellenállók: Koppány és Ajtony

Géza fiát, Vajkot születésekor megkeresztelték, és elnyerte az István nevet. Feleségének a mélyen vallásos (apácának készült) Gizella, bajor hercegnőt szánták, aki kíséretével a fejedelmi udvar, ezen révén pedig a magyar elitréteg kereszténnyé válását mozdította elő. István apjához hasonló, ha nem még nagyobb elszántsággal állt ki a kereszténység meghonosítása mellett, viszont nem csak az új vallás pozícióját kellett megszilárdítania országában, de saját hatalmát is, mivel a törzsi vezetők nem sorakoztak fel egységesen az új tradíciók, és az ezeket felkaroló uralkodó mögött.

Géza 997-ben bekövetkezett halála után a keresztény gyakorlat szerint az elsőszülött fia, István követte a trónon (primogenitúra) (ural. 997-1038). Ezzel szemben Koppány a Dél-Balaton környéki somogyi hercegség ura, a magyar törzseknél megszokott hagyományt követte volna, amely alapján a legidősebb és a vezetésre a leginkább alkalmas férfi örökli az uralkodói jogokat (szenioriátus). Rokoni kapcsolata Istvánnal nem egyértelmű, de mivel felkelést indított a trón megszerzéséért, feltételezhető, hogy ő is az Árpád-házhoz tartozott. Felkelése a szó szoros értelmében nem tekinthető pogánylázadásnak, inkább örökösödési háborúként lehetne a legjobban definiálni, de az ősi magyar hitet képviselők nagyszámú csatlakozása miatt erős pogány színezete volt a megmozdulásnak. Vélhetőleg Koppány is megőrizte ősmagyar vallását, egyes feltételezések szerint viszont felvette az ortodox kereszténységet, habár, ha ez meg is történt, könnyen elképzelhető, hogy csupán jelképes cselekedet volt.

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875.

Koppány hamar összegyűjtötte seregét, és Veszprém ellen vonult, mivel egy szintén ősi szokás, a levirátus alapján az elhunyt fejedelem özvegyét a legidősebb férfirokonnak kellett feleségül vennie. Géza özvegye, Sarolt pedig Veszprémben tartózkodott, Koppány pedig a házassággal még inkább meg kívánta alapozni trónigényét. István besenyő és bajor egységekkel megerősített hadserege élén indult Veszprém megsegítésére, ahol legyőzte Koppányt, aki életét vesztette a csatában. Holttestét felnégyelték, és elrettentésképpen a királyság négy várkapujára tűzve (Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Veszprém) tették közszemlére.

Az országban egyetlen masszívabb pogány góc maradt: Ajtony nemzetségfő „állama” a Bánátban. Ajtony keleti rítus szerint keresztelkedett meg, de nem gyakorolta új vallását, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy hét felesége volt. Viszont a vallás révén szövetségesének tudhatta a bizánci császárt, így Istvántól függetlenül évtizedeken át önállóan kormányozhatta országát. 1028-ban viszont István elérkezettnek látta az időt a leszámolásra, s háborúban legyőzte Ajtonyt, aki a csatatéren lelte halálát, birtokait István szerezte meg.

A Vata-féle lázadás

A Magyar Királyság államkereteinek kialakítása, az európai politikai és gazdasági (feudális) viszonyok átültetése, valamint a keresztény vallás felvétele I. István uralkodása után sem bizonyult tartósnak, ugyanis a fennálló rendszer ellen több lázadás is kitört. Ez jelezte, hogy a bevezetett változásokkal nagyon sokan nem értettek egyet.

Istvánnak nem volt egyenes ági férfi örököse, egyetlen fia Imre herceg 1031-ben életét vesztette. A fiági örökösödési rend alapján István unokatestvérei, László és Vazul (Vászoly), illetve utóbbi fiai előtt megnyílt a lehetőség, hogy magyar uralkodókká váljanak. Viszont László nem hagyta el ősmagyar hitét, Vazul pedig ortodox vallású volt, ám abban sem túl lelkiismeretes. Istvánnak nem fűlött a foga hozzá, hogy ne katolikus uralkodó kövesse őt a trónon, ezért nővére fiának, a velencei Osreoló Péternek szánta a magyar trónt, amit végakaratában is rögzített.

Vazul volt István után a legidősebb Árpád-házi férfirokon, akit már Imre herceg trónöröklése is sértett, amiből látszik, hogy Vazul is a szenioriátus elvét részesítette előnyben, ám amikor Imre halála után ismét kisemmizték, végzetes döntésre szánta el magát: merényletet szőtt a király ellen. A felbérelt gyilkos viszont kudarcot vallott, és Vazult a király parancsára megvakították, fiait (András, Béla és Levente) pedig száműzték.

Imre herceg temetése és Vazul megvakítása a Képes Krónikában.

1038-ban a király halálát követően Orseolo Péter foglalhatta el a magyar trónt, de népszerűtlensége végül a trónfosztásához vezetett, amikor 1041-ben István veje, Aba Sámuel három évre magához ragadta a hatalmat. A velencei viszont nem hagyta veszni országát, és német segítséggel 1044-ben visszaszerezte a koronát, de egy évre rá az országos elégedetlenség széleskörű ellenálláshoz és felkeléshez vezetett, egyidejűleg követek indultak keletre Vazul fiai segítségét kérve.

A felkelés vezéralakja egy Vata nevű, Békés vármegyei törzsfő volt, akit István kényszerített a keresztény hitre, habár csupán látszólag volt hajlandó behódolni az új vallásnak. A lázadásnak erősen pogány színezete volt, mivel a zúgolódó néptömegek és földesurak a problémáikért nem csupán a király politikáját okolták, hanem mindinkább a keresztény vallást, és fő követelésük az ősi magyar vallásgyakorlat elfogadtatása volt. Péter uralkodói ténykedése viszont a keresztény közösséget is felháborította, ezért sokan közülük is csatlakoztak a megmozduláshoz, hogy megszabaduljanak a királytól, a német befolyástól és a feudális viszonyoktól, így a pogány felkeléssel párhuzamosan Gellért csanádi püspök is szervezkedésbe kezdett az uralkodó ellen. A két csoport között a közös pont az volt, hogy Péter uralmának megdöntése után a Vazul-fiak trónigényét támogatták. Gellért felajánlotta a koronát Andrásnak és Leventének, akik el is fogadták azt, és megindultak Magyarország felé. Az országba érve a pogány lázadók fogadták a hercegeket, és kérték őket, hogy a nép megtarthassa ősmagyar hitét, a keresztény papokat megölhessék és a templomaikat lerombolhassák. Noha András hithű keresztény volt (Levente megtartotta ősi hitét), elfogadta a követeléseket, mivel szüksége volt a lázadók támogatására, hogy magához ragadhassa a hatalmat.

A belháború a hercegek és a pogányok sikereivel gyorsan a végéhez közeledett, Péter híveit pedig a nyugati országrész felé szorították. Útvonalukon a pogányok feldúlták a templomokat, és legyilkolták a papokat, amely felett András szemet hunyt. Gellért püspök a hercegek elé sietett, de a pogányok elfogták és meggyilkolták (állítólag a Gellért-hegyről egy szekéren taszították a mélybe). Pétert is foglyul ejtették és megvakították, a Vazul-fiak a pogányok segítségével győzelmet arattak.

Kő Pál: Szent Gellért püspök és vértanú, Magyarok Nagyasszonya kápolna, Róma.

A három testvér közül Levente volt a legidősebb, így a korona őt illette volna meg, de állítólag lemondott trónigényéről öccse, András javára. András, amint a markában tudhatta az országot, rögtön szakított a korábban őt támogató pogány felkelőkkel, és visszaszorította mozgalmukat, ám Vata életét megkímélte. Levente nem avatkozott öccse dolgaiba, csendben félreállt, de mindvégig hű maradt ősi magyar hitéhez, és sosem keresztelkedett meg, halála után az ősi rítus szerint temették el.

A Vata-féle pogánylázadás elérte politikai célját: letették a trónról a népszerűtlen Pétert, és átadták a hatalmat Andrásnak. Viszont vallási célkitűzése, hogy visszaállítsák az ősi vallásgyakorlást, nem teljesült, mégis valamelyest hatással volt a vallási életre: a templomok egy része romokban hevert és jelentősen megcsappant a papok száma az országban, akiket pótolni kellett, hogy az egyházi élet működése helyreálljon. A kereszténység felvétele után főleg német és itáliai egyházi személyek érkeztek az országba, viszont Péter uralkodása után a közhangulat nem kedvezett ahhoz, hogy ugyanezekről a területekről hívjanak papokat, ezért a kereszténység képviselői távolabbról, Lotaringiából és Vallóniából érkeztek Magyarországra.

Az utolsó pogánylázadás

A XI. század közepén az ország lakosságának jelentős része még mindig ragaszkodott az ősi hit visszaállításához, és a főurak közül is jó páran akadtak, akik továbbra sem kívántak behódolni az „új” vallásnak.

András öccse, Béla a trónharcok idején Lengyelországban tartózkodott, majd csak András uralkodása idején (1046-1060) tért vissza Magyarországra. András az ország harmadát átengedte Bélának (dukátus), aki a szeniorátus elve alapján arra számított, hogy bátyja halála után az egész királyságot megkaphatja. András viszont a primogenitúrát követve gyermek fiára, Salamonra kívánta hagyni a koronát. A testvérek közötti örökösödési vita belháborúhoz vezetett, amely során 1060-ban Béla legyőzte bátyját, aki életét vesztette a harcokban.

Bélát királlyá koronázták, s uralma megerősítése és elfogadtatása végett 1061-ben Székesfehérváron országgyűlést hívott össze. A küldöttek szép számmal meg is jelentek a Fehérvár melletti réteken, de velük együtt elégedetlenkedők tömegei is érkeztek, akik a keresztény papok megölését, a templomok lerombolását és az ősi vallás visszaállítását követelték. Vezetőjük, János állítólag Vata fia volt. A gyűlés végül káoszba fulladt, mert a pogányok egyre agresszívabban léptek fel a tanácskozókkal szemben, mire a főurak és egyházi méltóságok a várfalak mögé menekültek. A pogányok elöljárókat választottak, és a kereszténység ellen kezdtek agitálni, s rövid idő alatt még több embert állítottak az oldalukra, majd követeket küldtek Bélához, és újra előadták követeléseiket. Béla háromnapos türelmet kért, hogy átgondolhassa kívánságaikat, ám valójában esze ágában sem volt megfontolni a dolgot, helyette sereget gyűjtött a megmozdulás leverésére. A pogány zúgolódók bíztak a király szavában, és nem sejtették a cselt az ígéret mögött, olyannyira, hogy a városfalak előtt várakozók már a győzelmüket ünnepelték. Harmadnapon aztán a királyi hadak kegyetlenül szétverték a tömeget, sokukat lemészárolták vagy megkorbácsolták, állítólag János is ott lelte halálát.

I. Béla korai halála (1063), és az azt követő trónharcok I. András fia, Salamon, valamint Béla két fia, Géza és László között elvonta a figyelmet a vallási ügyekről. A kereszténység tekintélyének visszaállítására majd csak a nyugalmasabb időszakban, I. (Szent) László alatt (1077-1095) fordítanak nagyobb figyelmet. A László idejében hozott intézkedések a hitélet megerősítése érdekében arra engednek következtetni, hogy még a XI. század végén is voltak a kereszténységnek be nem hódolt lakosok az országban. Az utolsó pogány „maradványok” felszámolására László egy sor szigorú büntetőintézkedést vezetett be, így a vasár- és ünnepnapokon a templomi látogatást elmulasztókat megbotozták, s aki ugyanezen a napokon vadászott annak kutyáját és lovát vették el. A pogánylázadások során megrongált és lerombolt templomok helyreállításáról csak 1092-ben rendelkeztek. Szent László uralkodása után a pogány diaszpóra eltűnni látszik Magyarországról, nem hallunk többet róluk.

Az ősmagyar hitvilág „átmenekítése”

A keresztény vallás felvétele és az ősmagyar hagyományokkal való kíméletlen leszámolás inkább tekinthető reálpolitikai, mint hitbeli meggyőződésből eredő döntésnek. A magyarok Európa egyik központi területén rendezkedtek be, egy olyan kontinensen, amely már több száz éve a kereszténység útjára lépett, s mely vallás szilárd intézményi és eszmei alapokon nyugodott a környező államokban. A magyarok körbe voltak véve keresztény nagyhatalmakkal, nyugaton a Német-római Birodalom, délen a Bizánci Császárság határolta országunkat, s összefogva a két császárság könnyedén legyőzhette volna a magyarok törzsszövetségeit, ezért az ősi vallás megtartásának az esélye szinte a nullával volt egyenlő. A X-XI. századi Európában semmiképpen sem lett volna realitása egy „pogány” állam fennmaradásának, amit Géza fejedelem, majd Szent István is felismert, és drasztikus, de határozott döntést hoztak: népük túlélése érdekében Magyarországot beintegrálják a keresztény Európába. A kereszténység felvételével az ősmagyar vallást pogánynak titulálták, és megtiltották gyakorlását, ám nem minden esetben jártak teljes „sikerrel”, mivel számos esetben a régi magyar hiedelemvilág elemei megfeleltethetőek voltak a keresztény szemléletnek, így kisebb-nagyobb változtatással ugyan, de beilleszthették azokat az új vallás rendszerébe, de ha ez nem is sikerült, akkor még mindig ott volt a lehetőség, hogy mesebeli alakokként élhessenek tovább a vidéki társadalom néphagyományában.

Pataki Asztalos: Hétfejű sárkány a krasznai református templom mennyezetkazettáján, 1736.

A kereszténység felvételét követően a  térítő papok az ősmagyar vallást és rítusait azonnal veszélyessé nyilvánították, képviselőiket üldözték, a táltosok vagy behódoltak az új vallásnak, és a szolgálatába szegődtek vagy kivégezték őket, kultuszhelyeiket lerombolták, bálványaikat megsemmisítették. Megváltoztak a temetkezési szokások, a halottakkal nem temettek útravalót, fegyvereket vagy használati tárgyakat, és nem volt többé fontos, hogy az elhunyt a felkelő Nap felé tekintsen. A magyarok ősi vallásának különleges elemeit, állatait vagy szokásait mind babonaságnak vagy bálványoknak titulálták, és tiszteletük tiltott lett, viszont emlékük végső soron mégis megőrződött a népmesékben, így például a táltos paripa, az égig érő fa, a gonosz boszorkány, a jóságos öregasszony, a hét- vagy többfejű sárkány. A magyarság csodaszarvasát angyalként kezdték azonosítani, és megváltozott tartalommal ruházták fel, a dozmati regősének például Isten angyali küldöttének nevezi.

Őseink világképe, ti. a felső-, középső- és alsóvilágok, amelyek az életfa koncepción jelennek meg a leglátványosabban viszonylag egyszerűen átültethető volt a kereszténység Mennyország, földi világ és Pokol helyszíneibe. Másrészt az elvárható hét ős ismerete úgy transzformálódott át az új viszonyokba, hogy a felmenők generációi rétegződtek, amiből létrehozták a túlvilág, pontosabban a Mennyország hét szintjét.

Benczúr Gyula: Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja Magyarországot (Szent István-bazilika), 1901.

A magyarok istenhite igen hasonlatos lehetett az Ágostoni vallásokéival (kereszténység, zsidó, iszlám), ugyanis mindkettő egyistenhívő vallás és mindkét kultúrában teremtő istenséget tisztelnek, ezért istenképük (a nyilvánvaló különbségek ellenére) könnyen összeegyeztethető volt.

A Boldogasszony alakja igen közel állt a bibliai Szűz Mária karakteréhez, ugyanis mindkettő esetében kulcsmotívum az életadás. Ugyanakkor Emese mondabeli alakjával és szerepével is találunk közös pontokat, mint a szeplőtelen fogantatás. Emese egy isteni entitás, konkrétan egy turulmadár gyermekét hordta ki, a történet így a szűznemzésre tesz utalást. Talán ebből is adódik, hogy a magyarok következetesen Szűz Máriaként hivatkoznak a bibliai alakra, míg az európai kereszténység Szent Máriának nevezi Jézus anyját. Végső soron I. István a két vallásban fellelhető hasonló motívumok miatt is tudhatta országát Szűz Máriának felajánlani, és ami talán még fontosabb, ezért volt képes a magyarok többsége feldogozni és elfogadni ezt a kulturális átmenetet.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Székelyföld története I. rész, II. rész, III. rész

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Kiszely István [2001]: A magyar nép őstörténete, https://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Paganism
https://hu.wikipedia.org/wiki/1061._%C3%A9vi_sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1ri_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csodaszarvas
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kopp%C3%A1ny_(%C3%81rp%C3%A1dok)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vata-f%C3%A9le_l%C3%A1zad%C3%A1s
https://lexikon.katolikus.hu/L/Levente.html

1 | 2 | 3 | 4 | 5 >>