Blog

A Hitlerek

2013.09.15 14:47

Adolf Hitler történelmünk egyik legkegyetlenebb és legrettegettebb államférfija volt. Az utókor démonizálta személyét, míg többen a szörnyeteg mögötti emberre hívták fel a figyelmet, ugyanis könnyelműség lenne a nagybetűs Gonoszt okolni az olyan irgalmatlan tettekért, amelyeket valójában egy nagyon is hús-vér ember követett el. S mint ember, Adolf Hitler sem diktátornak és gonosznak született, egy átlagos osztrák család sokadik gyermeke volt. A következő sorokban nem arról az emberről lesz szó, aki felégette a világot, hanem azokról, akikről megfeledkeztünk, akik Hitler sötét árnyékában éltek, és akik ma sem tudnak szabadulni a nevüket sújtó átoktól. Írásomban Adolf Hitler keveset ismert testvéreinek életét, s azok leszármazottait mutatnám be, azokat a Hitlereket, akik még ma is köztünk élnek.

A Hitler-testvérek

Alois Schicklgruber (1877-től Hitler) osztrák vámellenőr 1873-ban vette el első felségét Anna Glasl-Hörert. Egy évtizeddel később viszonyba kezdett Franziska Matzelsbergerrel, aki nemsokára várandós lett tőle és 1882. január 13-án világra jött első gyermekük, ifjabb Alois Matzelsberger (törvénytelen fiúként anyja nevét kapta).

Anna betegségtől szenvedve a következő évben meghalt, így szabad út nyílt Alois előtt, hogy Franziskával összeházasodjon, s fia is megkaphatta apja családnevét, a Hitlert. 1883. július 28-án megszületett Alois és Franziska második gyermeke, Angela, viszont Franziska a szülés után nem sokkal elhunyt. Alois Hitler nem késlekedett és harmadjára is megházasodott, Klara Plözl szolgálólányt vette feleségül.

Klara hat gyermekkel ajándékozta meg férjét, bár közülük csak ketten élték meg a felnőttkort. Míg Gustav, Ida és Otto születésük után nem sokkal meghaltak, addig az 1889. április 20-ai születésű Adolf betegeskedése ellenére életben maradt. Későbbi öccsét, Edmund-ot a kanyaró vitte el hatéves korában. Egyetlen életben maradt édestestvére húga, Paula volt, aki 1896. január 21-én született.

Adolf Hitler gyermekként. Az első képen kb. 1 évesen, középen 11 évesen, jobbra 12 évesen.

Az ifjabbik Alois nehezen jött ki nevelőanyjával, Klarával. Ez és még sok más is hozzájárult ahhoz, hogy feszültség keletkezzen közte és apja között. A fiú az 1890-es évek végén úgy döntött, elhagyja ausztriai otthonát és Dublinba költözik. Pincérként helyezkedett el, de lopás miatt többször letartóztatták.

Míg ifj. Alois nem került túl közel féltestvéréhez Adolfhoz, addig Angela és Paula annál inkább. Apjuk 1903-as halálát követően Adolf Bécsbe költözött, Angela pedig hozzáment Leo Raubal adóhivatalnokhoz. 1907 végén anyjukat is elvesztették, ekkor Paula csak 11 éves volt. Adolf és Paula szerény állami támogatásban részesült, de előbbi lemondott részéről húga javára. A testvérek útjai ezzel hosszú évekre elváltak, s alig-alig látták egymást.

A fiatal Paula Hitler.

Paula Hitler idővel titkárnői pozícióban helyezkedett el Bécsben. Szintén az osztrák fővárosban telepedett le Angela, aki három gyermek anyja lett: ifjabb Leo, Geli és Elfriede Raubal. 1910-ben Angela megözvegyült. Noha Adolf, Angela és Paula is egyazon időpontban éltek az osztrák fővárosban, mégsem találkoztak egymással.

Eközben ifj. Alois Dublinben találkozott Bridget Downinggal, akivel Londonba szökött és 1910-ben összeházasodtak. A menyegző után Liverpoolba költöztek, s 1911-ben megszületett első fiúk William Patrick Hitler.

Ifjabb Alois Hitler 1906-ban.

Bridget Hitler emlékirataiból érdekes részletekre bukkantak a kutatók. Az asszony állítása szerint 1912-1913-ban velük élt Liverpoolban Adolf Hitler, aki az ausztriai sorozás elől szökött külföldre, bátyja családjához. Bridget leírása szerint Adolf csendes volt, de nagyon szeretett a kis Williammel játszani. Állítólag Bridget ajánlotta neki, hogy vágjon vissza bajuszából, habár mikor egy későbbi fotón meglátta a későbbi Führert megjegyezte, hogy túlságosan sokat vágott le belőle. Bridget beszámolójának valóságtartama igen kétséges, ám számos történész igazat ad neki, mégis nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy Adolf Hitler járt e valaha Liverpoolban, avagy sem?

Annyi mindenestre bizonyos, hogy 1913 elején Adolf már Münchenben bukkant fel (Bridget szerint férje tanácsára). Egy évre rá ifj. Alois követte öccsét Németországba, ahol beindította biztonsági borotva vállalkozását. Az I. világháború kitörése miatt Bridget és William nem tudott Németországba költözni Alois-hoz. A férj viszont nem volt rest és újranősült, Hedwig Heidemann-nal, amivel bigámiát követve el. 1920-ban született meg fiúk Heinz. Bridget úgy tudta férje meghalt a háborúban, mígnem 1924-ben vád alá helyezték bigámia miatt, de Bridget közbelépésére nem ítélték el a férfit. Alois sosem tért vissza Bridget-hez, Berlinben nyitott éttermet és új családjával maradt. Első fia, William 1929-ben hosszabb időre meglátogatta apját.

Adolf Hitler 1915-ben.

Közben Adolf a német hadseregben kezdett katonai pályába és a világháborúban is harcolt. Angela Bécsben maradt, ahol a háborút követően egy zsidó diákszálló vezetője lett. 1919-ben felújította kapcsolatát Adolffal, akit 1924-es bebörtönzésekor is meglátogatott. Az 1920-as évek végén Paula is találkozott rég nem látott bátyjával, s 1929-1941 között évente egyszer biztos összefutottak. Paula, miután kitudódott, hogy Adolf húga, elvesztette állását, ezért 1930-tól pénzügyi ellátást kapott bátyjától. Hitler kérésére húga Paula Wolf néven élt tovább (Wolf volt Hitler gyerekkori beceneve).

1928-tól Angela lányaival, Gelivel és Elfriede-vel Hitler obersalzberg-i otthonába költözött, a Berghof-ba, ahol házvezetőnő lett. Geli igen szoros kapcsolatba került nagybátyjával, túl szorosba, aminek eredménye a lány 1931-es öngyilkossága lett (bővebben lásd később). Angela ezt követően elhagyta a Berghof-ot és Drezdába költözött, Adolffal való kapcsolata megszakadt. 1936-ban újraházasodott, Martin Hammitzssh-sal, egy zsidó-német építészprofesszorral.

Adolf Hitler féltestvérével Angelával.

Hitler 1929-ben találkozott először Eva Braunnal, majd az 1930-as évek elején fordult komolyabbra kapcsolatuk. Eva ezt követően, mint egykor Geli, elszigetelten élt, a külvilágtól és a közvéleménytől elzárva, sosem mutatkozhatott Hitler oldalán és nem lett a Német Birodalom First Lady-je sem.

Hitler 1941-ben találkozott utoljára húgával, Paulával, aki egy katonai kórház titkárnője lett a II. világháború idején. A Führer a II. világháború alatt csak Angelával újította fel kapcsolatát, de családja többi tagjával nem akart kapcsolatba lépni. A háború végén elrendelte Angela és Paula Berghof-ba szállítását, a biztonságuk érdekében. A házasság mellett pedig csak a végső percekben határozta el magát és 1945. április 29-re virradóra házasságot kötött Eva-val a berlini Führer-bunkerben. Frau Hitler rövid ideig élvezhette a házasság örömeit, április 30-a délutánján a friss házasok már halottak voltak.

Paula Hitler

A háború után Paulát az amerikaiak, Alois-t a britek ejtették foglyul, míg Angela elfogásáról nincs adat. Alois-t hamarosan szabadon engedték, Paulát pedig csak miután az amerikai titkosszolgálat alaposan kikérdezte. Paula sok mindent elmondott nekik, egészen a gyerekkorától kezdve, de azt is, hogy mély fájdalommal tölti el testvére tragikus sorsa és halála. Elmondása szerint a kezdetektől szoros kapcsolat volt közte és Adolf között, habár gyerekként sokat civódtak. Paula nem hitt abban, hogy testvére felelős lenne a Holocaustért, s Angela sem tudta elképzelni, hogy öccsének tudomása lett volna a koncentrációs táborokban történtekről.

Ifjabb Alois Hiter 1950-ben.

A világháború és Adolf Hitler halála után a testvérek útja ismét szétvált. Angela néhány évre rá Hannoverben sztrókot kapott és 1949. október 30-án elhunyt. Alois Hitler élete hátralevő részében öccse hírnevéből élt meg, ti. kiárusította az általa dedikált családi fotókat. Ő 1956. május 20-án halt meg Hamburgban. Paula egy ideig egy bécsi üzletben dolgozott, míg 1952-ben Berchtesgaden-be nem költözött. A világtól elvonultan, volt SS tisztek támogatásából élt. 1960. június 1-én halt meg, de egy évvel előtte még videó interjút adott egy brit dokumentumfilmesnek. Noha a háború után is megtartotta a Wolf családnevet, ennek ellenére a Paula Hitler név szerepel a sírkövén.

Adolf Hitler unokaöccsei és unokahúgai

A fentiekben már tettünk említetést ifj. Alois Hitler és Angela (Hitler) Raubal házasságairól és gyermekeiről, Paula pedig sosem házasodott meg. Angela 1903-ban ment hozzá Leo Raubal-hoz, s három gyermeket szült neki. Az első ifj. Leo 1906. október 12-én született Linz városában. Két évre rá 1908. június 4-én megszületett első lányuk Geli, majd 1910. január 10-én a második Elfriede (Friedl). Ezzel szinte egy időben az angliai Liverpoolban élő bátyjának, ifj. Alois Hitlernek és feleségének, Bridget (Downing) Hitlernek 1911. március 12-én jött világra fiúk William Patrick Hitler, aki az elmondások szerint felnőttkorában nagyon hasonlított nagybátyjára, Adolf Hitlerre. Ifj. Alois második házasságából pedig Heinz Hitler született meg, 1920. március 14-én Németországban.

Férje 1910-es halálát követően Angela egyedül gondoskodott gyermekeiről. 1925-ben, amikor Berchtesgaden-ba költözött vele tartott két lánya is. Ifj. Leo Salzburgban kémiatanár lett, de időnként meglátogatta anyját és testvéreit a Berghofban. Hitler sok időt töltött együtt Leo-val, állítólag ő és Heinz voltak a kedvenc unokaöccsei.

Geli Raubal anyjával, Angelával.

Azonban Hitlernek volt egy másik kedvence, mégpedig unokahúga, Geli. A lány 1929-ben Hitler müncheni lakásába költözött, mivel felvételt nyert az ottani orvostudományi egyetemre. Hitler betegesen ragaszkodott a lányhoz, s csak magának szerette volna kisajátítani. Egyre jobban ellenőrizte, elnyomta, sőt birtokolta unokahúgát. Geli rövid viszonyt folyatott Hitler sofőrjével, de nagybátyja, amint tudomást szerzett a dolog, azonnal elbocsátotta szolgálatából a fiatalembert. Gelit fokozatosan elszeparálta a külvilágtól és a barátaitól, egy kalitkába zárt madárka lett belőle. Ugyanakkor a lány egyedül sem lehetett, Hitler egyik beosztottja mindig szemmel tartotta őt.

Hitler kedvenc unokahúga, Geli Raubal, aki 23 évesen az öngyilkosságba menekült nagybátyja elől.

Érthető, hogy Geli szabadulni kívánt a fogságból, s szökést tervezett Bécsbe, ahol énekesnői karrierbe kezdett volna. 1931. szeptember 18-án a lány bevallotta bécsi ambícióit nagybátyjának, akivel aztán nagy vitába keveredett és Hitler megtiltotta, hogy elhagyja Münchent. Geli még aznap mellkason lőtte magát Hitler fegyverével, amely sérülésébe belehalt. A pletykák azonnal terjedni kezdtek, s testi bántalmazással, szexuális zaklatással, sőt gyilkossággal vádolták meg Adolf Hitlert. A férfi oly mély depresszióba zuhant unokahúga halála miatt, hogy annak temetésén sem volt képes megjelenni. Geli berghofi szobáját parancsára érintetlenül hagyták, arcképét saját szobájában őrizte és később a berlini Kancelláriában is kifüggesztették. Hitler bevallása szerint Geli volt az egyetlen nő az életében, akit valóban szeretett.

Hitler féltestvére ifj. Alois 1914-től Németországban élt, ezért fiát, William Patricket évekig nem láthatta. 1929-ben volt felesége engedélyezte a fiúnak, hogy apjához és féltestvéréhez Heinz-hoz látogasson. Amikor Adolf Hitler 1933-ban hatalomra jutott Németországban, William Patrick újra az országba utazott, hogy nagybátyja felemelkedéséből némi előnyre tegyen szert. Hitler segítségével egy banknál helyezkedett el, később az autóiparban tevékenykedett.

A 18 éves William Patrick Hitler.

Williamet nem győzte meg a náci ideológia, nem úgy Heinzot, akire nagy hatással volt Hitler és annak víziói. Heinz a katonai pályát választotta, s a NAPOLA középiskolába került, ahol a diákokat a katonai kiképzés mellett politikailag is arra nevelték, hogy a nemzetiszocialista állam elit vezetői legyen a jövőben. Ifj. Leo Raubal a harmadik unokaöcs ekkor Salzburgban volt kémiatanár, majd a háború előtt a linzi acéliparban helyezkedett el. Megházasodott, de felesége neve nem ismert, viszont 1931-ben született meg fiúk Peter Raubal.

William hamarosan elégedetlenné vált. Úgy vélte nagybátyja nem mozgatott meg minden szálat az érdekében, és befolyásosabb pozíciót is betölthetne. Leveleiben többször kérlelte Hitlert, hogy tegyen valamit az érdekében, s még meg is fenyegette, hogy zavarba ejtő történetekkel áll elő a sajtó részére Hitler családi múltjával kapcsolatban. A Führer viszont arra kérte unokaöccsét, hogy egy jobb pozícióért cserébe mondjon le brit állampolgárságáról, amire William nem volt hajlandó és újra megfenyegette nagybátyját, hogy kitálal a sajtónak, arról, hogy Hitler nagyapja valójában egy zsidó kereskedő volt. Így már érthető, Hitler miért emlegette Williamet csak úgy, hogy „az én utálatos unokaöcsém”.

1938-ban William úgy döntött visszatér Londonba, viszont még abban az évben újra Németországban találjuk, állítólag brit kém lett, de ez sosem nyert bizonyságot. 1939 januárjában ismét London, majd az USA-ba távozott anyjával, ahol pár hónappal később a II. világháború kitörésének a híre érte őket.

William Patrick Hitler 1939-ben, immár az USA-ban.

A II. világháború első októberében Leo Raubal a légierőhöz került mérnökként. Mivel nagyon hasonlított nagybátyjához, időnként Hitler dublőreként is szolgált. 1941-ben Heinz meggyőződéses náciként csatlakozott a Wehrmachthoz és részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. 1942 januárjában szovjet hadifogságba került, s moszkvai rabsága alatt 1942. február 21-én belehalt a kínvallatásba.

Heinz Hitler, aki 21 évesen szovjet hadifogságban vesztette életét.

1942-1943-ban Leo részt vett a sztálingrádi csatában. Sebesülését követően felettese, Friedrich Paulus tábornok üzent Hitlernek, hogy szállítassa haza unokaöccsét, de a Führer ezt elutasította. Leo 1943 januárjában szovjet fogságba került. Hitler kezdeményezésére fogolycserét ajánlottak Sztálinnak, utóbbi fiáért, Jakovért cserébe, aki német hadifogságban volt. Sztálin nem ment bele az alkuba, mondván „a háború az háború”. Ezt követően Leo csak 1955-ben szabadult a Szovjetunióból, amikor visszatért Linzbe és ismét tanítani kezdett. 1977. augusztus 18-án egy spanyolországi útja során életét vesztette.

A világháború kitörésével William Patrick végleg az USA-ban maradt. F. D. Roosevelt elnökhöz intézett levelében engedélyt kért, hogy csatlakozhasson az amerikai haditengerészethez, amit 1944-ben engedélyeztek számára és 1947-ig szolgálatban maradt. Ugyanebben az évben megváltoztatta családnevét (Stuart-Houston) és feleségül vette a német származású Phyllis Jean-Jacques-ot. Mivel a hadseregben egészségügyi kiképzést kapott a leszerelése után ezen a területen képezte tovább magát, majd vérmintaelemző vállalakozásba fogott. Négy fia született: Alexander Adolf, Louis, Howard Ronald és Brian William. William Patrick csendes életet élt családjával a long island-i Patchogue városában, ahol 1987. július 14-én hunyt el.

Adolf Hitler kevéssé ismert unakhúgával Elfriede Rauballal.

Az utolsó unokahúg, aki túlélte legtöbb rokonát Elfriede Raubal volt, Leo és Geli kisebbik testvére. Róla nagyon kevés információ maradt fenn, de annyi bizonyos, hogy 1937-ben Düsseldorfban hozzáment dr. Ernst Hochegger ügyvédhez, akitől 1945-ben született fia, Heiner. További életükről nem sikerült adatot szereznem. Elfriede 1993. szeptember 24-én halt meg.

A Hitlerek ma

Adolf Hitler leszármazottai köztünk élnek. Ma is Linzben él Ifj. Leo Raubal fia, Peter, nyugdíjazott mérnök. 2004-ben a média középpontjába került, amikor Werner Maser német történész felvetette, hogy Peter pert indíthatna a bajor állammal szemben dédnagybátyja, Adolf Hitler Mein Kampf könyvének szerzői jogaiért, amiből busás részesedést követelhetne. Ez több millió euró bevételt jelenthetne, Peter mégsem kíván a lehetőséggel élni. Ugyanúgy hidegen hagyta a müncheni Kortárs Történeti Intézet 2010-es bejelentése, mi szerint 2015-től újra kiadják a Mein Kampfot.

Az előző részben említettük Adolf Hitler rejtélyes unokahúgát, Elfiede (Raubal) Hochegger-t. Fia, Heiner Hochegger 1945-ben született, viszont további információt nem tudtam elérni személyéről, de talán valahol Németországban élhet.

William Patrick Hitler 1947-es házasságát követően négy fia született, immár Stuart-Houston keresztnéven. Elsőként 1949. augusztus 11-én született Alexander Adolf, őt követte 1951. január 13-án Louis, majd később 1957. április 11-én a tragikus sorsú Howard Ronald, végül 1965. május 2-án született utolsó fia, Brian William.

A Hitler- (Stuart-Houston) testvérek. Fent Brian William és Alexander Adolf, lent Howard Ronald és Louis.

A fiúk ugyanolyan amerikaiként nőttek fel Patchogue városában Long Islanden, mint bármelyik más akkori gyerek. Kis családi házban nevelkedtek, élénk gyerekek voltak, akik elvegyültek a környékbeli fiatalok között. Az elmondások szerint a legfiatalabb testvér, Brian szeretett játékkatonákkal játszani. Howard társaságkedvelő és jó humorú fiú volt, a középiskola zenekarában dobolt, ugyanakkor kimagasló eredményeket ért el a tudományos versenyeken is. Állítólag a család feltűnően titokzatoskodó volt. A szülők távolságtartók voltak és nem beszéltek senkinek a magánügyeikről. Mindez érthető, hiszen a szomszédok és a család barátai William Patrick haláláig mit sem sejtettek az Adolf Hitlerhez fűződő rokoni szálaikról.

A négy testvér átlagos amerikai felnőttekké vált, nem túl szokásos német nyelvtudással. Alexander Adolf szociális munkás lett, Louis és Brian tereprendezési üzletekkel foglalkozik. Howard Ronald 1988 márciusától, mint különleges ügynök az USA Kincstár Adóhatóságának bűnüldözői szervénél szolgált. 1989. szeptember 14-én szolgálat közbeni autóbalesetben vesztette életét.

A három testvér ma is Long Islanden él. Egyikük sem nősült meg és nincsenek gyermekeik sem. 2001-től kezdett terjedni a pletyka a Hitler-testvérekről, hogy egy titkos paktumot kötöttek („véreskü”), miszerint lemondanak a családalapításról és gyermeknemzésről, annak érdekében, hogy megszakítsák a Hitler vérvonalat. Bevallásuk szerint ez csak konspiráció és a véreskü nem létezik.

Adolf Hitler fia?

A Führer ma élő „örökösei” a három long island-i testvér: Alexander, Louis és Brian, valamint az ausztriai Peter és a titokzatos Heiner. Viszont létezik egy olyan misztikus történet, amely jelenleg is foglalkoztatja a történészeket és a téma iránt érdeklődőket. A történet valójában egy kérdés: Volt e Hitlernek fia?

1918 márciusában Seboncourt-ban, egy apró észak-franciaországi faluban Charlotte Lobjoie fiúgyermeknek adott életet. A gyermek ismeretlen német katonától, törvénytelenül született. Jean-Marie Loret úgy nőtt fel, hogy nem volt tudomása apja kilétéről. 1948-ban édesanyja bevallotta neki az „igazságot”, mi szerint Jean-Marie apja maga Adolf Hitler, akivel az I. világháború alatti német megszálláskor folytatott viszonyt és ennek gyümölcse lett a fiú. 1916-1917-ben Hitler valóban Seboncourt környékén teljesített szolgálatot, s visszaemlékezések szerint intim kapcsolatot ápolt Charlotte-tal.

Charlotte Lobjoie. Hitler titkos francia szeretője?

A Hitler elveszett fiáról szóló történetet az 1960-1970-es években vált a szóbeszéd tárgyává. Werner Maser történész (aki Peter Raubal szerzői jogait is felvetette a Mein Kampf kapcsán) járt utána alaposabban a dolognak, míg mások azonnal elvetették a feltételezését is annak, hogy Jean-Marie Hitler fia lenne. Maser azonban tényként kezelte Hitler és Charlotte kapcsolatát, amire a kritikusok szerint nem volt bizonyítéka. Emellett Charlotte nővére, Alice határozottan állította, hogy a német szerető egyáltalán nem hasonlított Hitlerhez, Jean-Marie-t pedig őrültnek tartotta. Maser szerint Alice unokaöccse felé táplált neheztelésből nyilatkozott így és nem vette komolyan a nő beszámolóját.

Alice Lobjoie kritikáját azonban alátámasztja Hitler háborús katonatársainak visszaemlékezései, akik szerint a későbbi Führer ellenzett mindennemű kapcsolatot a német katonák és francia lányok között, valamint megvetette társait, akik viszonyt folytattak velük a háború alatt. Maser elméletét cáfolja az a tény is, hogy Hitler (és bármelyik német katona) nehezen kapott eltávozást, így a helybeli lányokkal problémásan tarthattak fenn tartós kapcsolatot.

Jean-Marie Loret. Hitler elveszett fia lenne?

Amennyiben feltételezzük, hogy Hitlernek valóban Jean-Marie volt a fia, ez esetben vajon a Führer tudott törvénytelen gyermekéről? Amennyiben a következő különös egybeesések rendelkeznek igazságtartalommal, akkor a válasz igen! A II. világháború alatt a megszállt Franciaországban Jean-Marie Loret a francia rendőrségnél kapott állást, állítólag Hitler személyes parancsára. Emellett Jean-Marie Gestapo általi kihallgatása is furcsamód elmaradt, anyját pedig, szintén Hitler rendelkezésére, egy szanatóriumba utalták ápolásra.

1985-ben a The Daily Express brit napilap szerint Hitler személyes tárgyai között találtak egy Charlotte Lobjoie-t ábrázoló képet. Bizonyíték erre, csakúgy, mint a fenti állításokra, nem áll rendelkezésünkre. Az elmondások szerint 1916-ban Hitler valóban lefestette egy francia nő portréját, de az egy belga férfi tulajdonában maradt, tehát nem találhatták meg Hitler holmija között 1945-ben. A hír tehát egy félreértésre vezethető vissza.

Adolf Hitler fiatalkori festménye egy francia lányról. Állítólag szeretőjét, Charlotte-ot ábrázolja a kép.

Az 1985-ben elhunyt Jean-Marie Loret-t követően kilenc gyermeke lett a Hitler-rejtély örököse. 2008-ban Jean-Paul Mulders belga újságíró felkutatta a Loret utódokat, valamint Peter Raubalt Ausztriában és a Hitler (Stuart-Houston) testvéreket Long Islanden, egyetlen célból, hogy a vérüket megszerezze. Erre azért volt szüksége, hogy DNS teszt alá vethesse azokat, végre lerántva a leplet a Hitler-Loret-titokról. A vizsgálat eredménye kimutatta, hogy nincs kapcsolat a Loret-k és a Hitlerek DNS-ei között, tehát Jean-Marie Loret nem Adolf Hitler fia volt.

Ezzel mégsem nem zárult le az ügy. 2012-ben a Le Point francia hetilap szerint a Heidelbergi Egyetemen bebizonyították, hogy Hitler és Loret ugyanahhoz a vércsoporthoz tartoztak, továbbá felfigyeltek kézírásuk hasonlóságára is. E mellett új bizonyítékként hozták fel, hogy a II. világháború alatt Charlotte Lobjoie különös módon rendszeres pénzügyi ellátást kapott a német hadseregtől. A magazin szerint Loret gyermekei maguknak követelhetnék a Mein Kampf szerzői jogait.

Philippe Loret. Jean-Marie fiának meggyőződése, hogy Hitler unokája. Elmondása szerint apja 1972-ben vallotta be neki és tetsvéreinek, hogy Hitler fia. Philippe lakásán ma is két Hitler-portré lóg a falon.

A Hitler-Loret-rejtély a mai napig lezáratlan. Többen a 2008-as DNS vizsgálat precizitását, a vérmintavétel alaposságát vitatják, amivel az eredmény is pontatlanná vált. A legtöbb, a témával foglalkozó történész azonban egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy Jean-Marie Loret egészen biztosan nem tekinthető Adolf Hitler fiának.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei, Attila fiai

Források:

https://ancientfaces.com/person/alexander-adolf-stuart-houston/1023765
https://ancientfaces.com/person/brian-william-stuart-houston/1023768
https://auschwitz.dk/paula.htm
https://dailymail.co.uk/news/article-2126591/Philippe-Loret-believes-Adolf-Hitlers-grandson-French-plumber-tells-family-story.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Adolf_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Alois_Hitler,_Jr.
https://en.wikipedia.org/wiki/Angela_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Eva_Braun
https://en.wikipedia.org/wiki/Geli_Raubal
https://en.wikipedia.org/wiki/Heinz_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Hitler_family
https://en.wikipedia.org/wiki/Jean-Marie_Loret
https://en.wikipedia.org/wiki/Leo_Rudolf_Raubal_Jr
https://en.wikipedia.org/wiki/National_Political_Institutes_of_Education
https://en.wikipedia.org/wiki/Paula_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/William_Patrick_Hitler
https://findagrave.com/cgi-bin/fg.cgi?page=gr&GRid=35317774
https://fold3.com/page/285925288_the_women_hitler_loved/
https://fpp.co.uk/Hitler/MeinKampf/Raubal.html
https://geni.com/people/Louis-Stuart-Houston/6000000008261172234
https://iol.ie/~irishrts/Sample%20Hitler%20His%20Irish%20Relatives.htm
https://nol.hu/kulfold/ujra_kiadnak_a_mein_kampfot_nemetorszagban?ref=sso
https://nytimes.com/2006/04/24/nyregion/24patchogue.html?pagewanted=all&_r=0
https://odmp.org/officer/12936-special-agent-howard-r-stuart-houston
https://omnilexica.com/?q=Elfriede+Maria+Hochegger
https://omnilexica.com/?q=Heiner+Hochegger#f9f44afab08f8c8966aee9692b7b66b7

A Muszlim Testvériség (Egyiptom)

2013.08.20 11:42

Hasszán al-Banna és a Testvériség megszületése

A Muszlim Testvériséget Hasszán al-Banna kezdeményezésére és vezetésével egyiptomi munkások alapították 1928 márciusában. A társaság a kezdetektől vallási és politikai töltettel rendelkezett, ugyanakkor társadalmi mozgalomként is definiálható, ami kezdetben a pán-arabizmust hirdette. A testvérek központja Iszmailia városa volt, ahol a szervezet székhelyéül szolgáló mecsetet építettek.

A Testvériségre nagy befolyást gyakorolt al-Banna felfogása és világnézete, amely szerint a nyugati eszmék megrontják a muzulmánokat és az 1920-as évek végi iszlám a negatív nyugati hatások miatt elvesztette a társadalomban betöltött szerepét. Az efajta nyugat-ellenesség évtizedekig jellemezte a Testvériséget. A brit befolyással pedig egyre terjedtek a modern, nyugati értékek Egyiptomban, amelyek al-Banna szerint elnyomják az iszlám elveket és az idegen minták átvétele az okozója a politikai és társadalmi problémáknak.

Hasszán al-Banna (1906-1949) a Muszlim Testvériség atyja.

Az egyiptomi politika a britek kiszolgálója lett, s a testvérek felléptek a kormányzat szekularizációs törekvése ellen. Al-Banna restaurálta azt a nézetet, mi szerint a Koránt törvénygyűjteményként lehet értelmezni. A Korán mellett a Szunna (Mohamed tanításai és Korán-értelmezései), mint Allah hagyatéka alapozza meg a saríát, az iszlám törvényeket, amely a muszlimok életének minden szegmensét szabályozzák és keretbe foglalják, de a politikai kormányzást is ezek szerint kell gyakorolni.

Az átlagemberek fogékonyak lettek ezekre a nézetekre és a Testvériség népszerűsége meredeken emelkedett körükben. Ugyanúgy szimpatikus volt számukra, hogy védelmet és biztonságot ígértek a zsarnok és kizsákmányoló külföldi nagyvállalatokkal szemben. A szociális problémák ügyét is felkarolták, amely szféra kiforratlan volt Egyiptomban és a kormány nem foglalkozott a kérdéssel. A Testvériség pedig kórházakat, gyógyszertárakat és iskolákat alapított, amely karitatív tevékenységével tovább növelte társadalmi támogatottságát, s 1948-ra a szervezet már félmilliós tagsággal rendelkezett, mi végett székhelyét áthelyezte Kairóba. A Testvériség a tradicionális iszlám elvek felélesztésével közösségképző hatást gyakorolt, amivel erősítette az emberekben a valahová tartozás tudatát. Al-Banna egységes nemzeti öntudatot próbált létrehozni, ami az egyiptomi nemzeti ébredés kezdetének is tekinthető, s ez által összefonódott a (vallási) nacionalizmussal.

Az 1930-as években al-Banna kapcsolatokat épített ki a német nemzetiszocialistákkal. Egyrészt azért, mivel a német kapcsolatokkal csökkenthető a brit befolyás Egyiptomban, másrészt a náci ideológiával is közös pontokat keresett.  Adolf Hitlerre csodálattal tekintett és hamarosan levelezésbe kezdett a Führerrel. Al-Banna támogatta a fajpolitikát, majd párhuzamot vont a német faji törvények és a Korán tanításai között. Úgy hitte, hogy ezek összeegyeztetésével védelmet nyújthat a muszlimok számára. Al-Banna a Mein Kampfot is lefordítatta arabra, melynek a címe Dzsihádom lett. A náci Németország és a Testvériség kapcsolatai 1945-ig szorosak maradtak, s a világháború idején al-Banna ígéretet tett Hitlernek, hogy Egyiptom németek általi elfoglalásakor a testvérek csatlakoznak a Wehrmachthoz és minden brit egységgel végezni fognak.

Adolf Hitler Mein Kampf kötete arabul (Dzsihádom).

Noha Egyiptom német elfoglalása meghiúsult, a Muszlim Testvériség merényletsorozatokat készített elő a britek ellen, amelyek közül a legtöbb bombatámadás és célzott merénylet „sikeres” volt. A Testvériség radikalizálódása, s erőszakos eszközökhöz folyamodása a világháború alatt kezdődött el és azt követően állandósult. A testvérek az erőszak eszközeivel kívántak hangot adni nézeteiknek és kifejezni rendszer-kritikájukat. A terrort exportálták, s a katonai kiképzést követően harcosokat dobtak át Palesztinába, ahol a cionizmus és zsidóság ellen küzdöttek.

Palesztinába az 1930-as években jelentek meg a testvérek, al-Banna egyik testvére által, aki 1935-ben megalapította a Muszlim Testvériség palesztin szárnyát, a palesztin ügyet pedig a Testvériség egyik kiemelt agendájává tette. A testvérek nagy szerepet játszottak az 1936-1939-es palesztin felkelésben, és noha a britek ezt leverték a palesztin kérdés pánarab üggyé növekedett.

Számos bombarobbantási és merényletkísérletet követően 1948-ban az egyiptomi kormány betiltotta a testvérek szervezetét, s többeket letartóztattak. Ezzel viszont nem törték meg a mozgalmat, csupán tovább radikalizálták. 1948 decemberében merényletet követtek el az egyiptomi miniszterelnök, Mahmud an-Nukrasi Pasa ellen, ami viszont már al-Bannának is soknak bizonyult és nyilatkozatban ítélte el a cselekményt, valamint kifejtette, hogy a terror nem összeegyeztethető az iszlámmal. A terror azonban túlnőtt a szervezet alapítóján és 1949 februárjában fegyveresek végeztek al-Bannával, amivel meggátolták a Testvériség pacifikálását. Al-Banna halála után a Testvériség fegyveres szárnya tovább folytatta agresszív cselekményeit és a terrorista eszközöket teljesen a magáévá tette.

Az erőszak feladásának kísérlete

Az 1950-es évek elején a testvérek elsődleges célpontjai a britek voltak, mint megszálló erők, de ugyanúgy támogatták az egyiptomi brit-párti monarchia megdöntését is, amit 1952-ben a hadsereggel karöltve el is értek. 1954 után viszont az egykori szövetséges, a hadsereg, ami Egyiptom irányítását átvette (Gamal Abdel Nasszer) a Testvériség ellen fordult és betiltotta azt, tagjait bebörtönöztették, ill. koncentrációs táborokba utalták.

Hasszán al-Hudajbi (1891-1973) a Muszlim Testvériség második vezetője.

Az iszlamista szervezet új arculatot próbált felvenni, fokozatosan szakítani akart az erőszak eszközeivel, viszont ebben a kérdésben nem volt egységes, főleg az egyiptomi vezetés megnyilvánulását követően, amikor Kairó gyakorlatilag a szervezet felszámolását tűzték ki célul. Hasszán al-Hudajbi a Testvériség vezetője (1949-1972) magabiztosan lépett fel a szervezet katonai szárnyának felszámolása ügyében, de nem járt sikerrel. A Titkos Apparátus, mint a Testvériség egyik legerősebb szerve fenntartotta a katonai szárnyat, maga a vezető akaratával szemben is. Ezt követően belharc indult a Testvériségben, al-Hudajbi és a Titkos Apparátus között, mely utóbbinak célja volt, hogy al-Hudajbit eltávolítsa a szervezet éléről.

1954 végén a Testvériségnek más gondja is akadt: az egyiptomi vezetés eltökélte, hogy lefejezi a szervezetet és többeket letartóztattak, köztük al-Hudajbit is. Al-Hudajbi fogsága alatt továbbra sem fordult a radikalizmus felé és kitartott az erőszak visszaszorítása mellett. Börtönévei alatt hitkérdések elemezésével foglalkozott, amiben sajátosan mérsékelt álláspontot képviselt. Nézetei miatt egyre több kritika érte személyét, ráadásul ellentétbe került Szajjid Kutbbal, a Testvériség szellemi vezetőjével. Al-Hudajbi 1973-ban, házi őrizetében halt meg.

Szajjid Kutb és a kutbizmus

Szajjid Kutb (1906-1966) a Muszlim Testvériség egy olyan prominens személye volt, aki életével és munkásságával a legnagyobb hatást gyakorolta az iszlám elvek értelmezésére és a következő generációk világnézetére. Rengeteg művet írt, amelyek az iszlamizmus, mint iszlám ideológiának az alapjává váltak, és amit később kutbizmusnak neveztek. Egyes kritikusok szerint nézetei nagy hatással voltak az olyan terrorista csoportokra, mint a mai al-Kaida vagy az Iszlám Dzsihád.

Szajjid Kutb a rácsok mögött.

Kutb nagy bírálója volt az USA-nak, de általában az egész nyugati kulturvilágnak. 1948-1950 között Coloradóban tanult, így személyesen tapasztalhatta meg a nyugati értékeket és életformát. Megfigyelései alapján elítélte a nyugati stílusú életvitelt, ami szerinte materialista, erőszakos és a túlzott szexualitástól átfűtött. E mellett viszont főleg az iszlám vizsgálatával foglalkozott, amiről több könyvet is megjelentetett, köztük fő művét A Korán árnyékában-t, amit 14 évig írt és 30 kötetben adtak ki. Szerinte az iszlám egyaránt rendelkezik társadalmi és politikai szereppel, vagyis a vallással az iszlám társadalom és állam is felépíthető.

Noha 1952-ben maga Kutb is üdvözölte az egyiptomi brit-párti monarchia felszámolását, amit a hadsereg a Muszlim Testvériséggel együtt ért el, s többen egy iszlám köztársaságot vizionáltak a monarchia romjaiból megszületni, ez nem következett be. Kutb és Nasszer személyes kapcsolatban állt egymással, mégis a Testvériséggel együtt Kutb is áldozatául esett az új rendszernek. Nasszer a szekuláris-nacionalista ideológiával átitatott berendezkedésű Egyiptom útját választotta, ami összeegyeztethetetlen volt Kutb és a Muszlim Testvériség iszlám-nacionalizmusával. Ennek ellenére Nasszer felajánlotta Kutb-nak, hogy bármely kívánt politikai pozíciót betöltheti, de utóbbi ezt visszautasította.

Kutb csalódott Nasszerben és a hadseregben, s a Testvériségből verbuvált híveivel 1954-ben merényletet terveztek elkövetni Nasszer ellen. Tervük lelepleződött és az összeesküvőkre börtönbüntetés várt. Ezt az esetet a katonai vezetés arra használta fel, hogy leszámolhasson a Testvériséggel, amelynek népszerűsége immár fenyegetést jelentett az új vezetésre.

A rabságában Kutb az írásba temetkezett, s rengeteg műve született börtönévei alatt, így mestermunkáit, A Korán árnyékában-t és a Mérföldköveket is ekkor fejezte be. Nézetei kifejtésekor Kutb ideológiája egyre letisztultabbá vált. Radikális anti-szekularizmusa és nyugat-ellenes álláspontja központi helyet foglaltak el műveiben, s ekkortól beszélhetünk a kutbizmus ideológiájának megszületéséről.

1964-ben iraki nyomásra kiengedték néhány hónapra a börtönből, de 1965-ben már ismét rács mögött volt. A kormány szerint államellenes szervezkedést folytatott, valójában viszont a börtönben írt művei miatt fogták perbe és ítélték el, mivel nézeteit nem volt hajlandó megtagadni. Kutb ügyének tárgyalása elhúzódott és kirakatper jelleget öltött. A bíróság „megállapította”, hogy Kutb Nasszer és más tisztségviselők ellen tervezett merényletet, ezért akasztás általi halálra ítélték, amit 1966-ban hajtottak végre. Kutb kivégzésével Nasszer elhallgattatta volt bajtársát, viszont a hittudós követői szemében mártírrá vált, s „önfeláldozása” példát mutatott és megerősítette hitbeli elkötelezettségüket.

Részleges legitimitás

1970-ben Nasszer halálával új korszak kezdődött az egyiptomi állam és a Muszlim Testvériség kapcsolatában. Egyiptom következő elnöke Anvar Szadat, a Testvériség vezetője pedig 1972-től Omár al-Tilmiszani lett. A Testvériség fokozatosan szakított az erőszak alkalmazásával és abban reménykedett, hogy ezt követően a politikai élet területére is bejuthat. Egy sajátos, nem-hivatalos együttműködés bontakozott ki az egyiptomi kormány és az iszlamista szervezet között, abból a célból, hogy a politikai baloldalt közösen korlátozzák, viszont a Testvériség még mindig illegális szervezetként volt számon tartva.

A Muszlim Testvériség lobbizni kezdett a kormánynál, hogy ismerje el legális szervezetként, amiért cserébe megfékezhetné az országban terjeszkedő extrém-radikális szervezeteket, például az iszlám oktatáspolitika bevezetése révén. A testvérek legfőbb törekvése az volt, hogy az egyiptomi jogrendszert a saría-ra alapozzák. A szekuláris vezetés ettől tartózkodott, de 1980-ban, mint egyfajta gesztust, az alkotmányba foglalták, hogy minden jog forrása a saría.

1979. március 26-án Washingtonban aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést. Balra Anvar Szadat egyiptomi elnök, jobbra Menáhém Begín izraeli miniszterelnök ül. Középen a közvetítő szerepében Jimmy Carter amerikai elnök.

Az 1978-as egyiptomi-izraeli Camp David-i megállapodás, és az azt követő 1979-es békeszerződés idejében, a Testvériségben újra fellángolt az antiszemitizmus, s a palesztin kérdést továbbra is napirenden tartotta. Az egyiptomi-izraeli békét a szervezet elutasította, amiért egyre romlott kapcsolata Szadattal és a kormánnyal, de a többi radikális iszlamista szervezet is nemtetszését fejezte ki a szerződésekkel kapcsolatban. A fenyegető légkör kialakulása miatt Szadat a bebörtönzés eszközéhez nyúlt, mígnem 1981 őszén elérte végzete és az Iszlám Dzsihád nevű szervezet merényletének áldozata lett - nem kis részben a fenti szerződések miatt.

Hoszni Mubarak elnöksége alatt a Testvériség helyzete alig változott a Szadat érához képest. A testvérek továbbra is illegalitásban működtek, bebörtönzésekkel és korlátozásokkal sújtva. A Testvériség ugyanakkor belső reformon esett át. A cél továbbra is az iszlám állam megteremtése maradt, de ezt már békés eszközökkel és társadalmi támogatottsággal kívánta elérni. A siker érdekében pedig, egyfajta feltételeként átfogó társadalmi reformot is véghez akart vinni.

A társadalmi elégedetlenség miatt a Muszlim Testvériség támogatottsága egyre nyilvánvalóbbá vált, míg ezzel párhuzamosan a mubaraki Egyiptom presztízsvesztesége teljessé vált. A szükségállapot 1967 (a harmadik arab-izraeli háború óta) hatályban volt, ennek köszönhetően az iszlamistákon túl a politikai ellenzék is jogfosztottá vált, s az ország ügyeibe nem igazán szólhatott bele. Az állampárt mesterséges ellenzéki pártokat kreált, amelyek valójában a kormány kiszolgálói voltak. A vezetés a választásokat rendszerint manipulálta, az országban pedig elburjánzott az átláthatatlan bürokrácia és a hivatali korrupció.

A rendszer efféle magatartása a társadalom alsóbb rétegei számára kilátástalan helyzetet teremtett, amivel elidegenítette a lakosságot az államtól. A fiatal generációk a Muszlim Testvériségben látták a kitörési lehetőséget. A Testvériség, mint szervezet kereseti lehetőséget biztosított a fiataloknak, amivel gondoskodhattak családjukról, ez pedig biztonságot és kiszámíthatóságot jelentett, s olyan jövőt ajánlott, amiért érdemes küzdeni. Egyre inkább az iszlámhoz való visszatérést, az iszlám újjáéledését támogatták a szekuláris-nacionalista államvezetéssel szemben. A vallás, mint segítség bukkant fel, ami javíthat az emberek kilátástalan helyzetén és életkörülményein. Egy jobb élet reményében felélesztették a hagyományok ápolását és tiszteletét, az iszlám újjáéledése pedig a legfontosabb dolgot ígérte számukra: az élet lehetőségét. Egy olyan egyszerű életet, amit a hatalmon lévő vezetés láthatóan megvonni akart az emberektől. A tradicionális vallásossághoz való visszatéréssel viszont a nők helyzete és lehetőségei csakugyan beszűkültek.

Az 1980-as évekre a Muszlim Testvériség Egyiptom szerte igen népszerű lett, főleg a szociális-karitatív tevékenysége miatt.  1984-től a politika területére is betört: jelölteket állított a parlamenti választásokra. Mivel illegitim szervezet volt, ezért nyíltan, önálló pártként nem kerülhetett bejegyzésre. Ennek okán ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a többi „ellenzéki” párt színeiben indított iszlamista jelölteket, esetleg függetlenként jelöltették magukat. Természetesen erről a kormánynak is tudomása volt, de engedékenynek bizonyult, addig, amíg ki nem derült, hogy több iszlamista képviselő jutott mandátumhoz, mint az „ellenzékiek” összesen.

1992-től a Testvériség növekvő befolyásától tartva elnyomó intézkedéseket foganatosítottak az iszlamisták ellen. A vád a szokásos volt: az illegális szervezet meg akarja dönteni a fennálló rendszert, ezért tömeges bebörtönzéseket hajtottak végre. A kormány új eszközeként jelent meg, hogy a Testvériségre, mint terrorista szervezetre hivatkozott, amiért a választásokon való részvételüket is megtiltották.

Szakadás és demokratizálódás

Az 1990-es évekre belső feszültség alakult ki a Testvériség szervezetében. Az ellentét a „keményvonalasok” és a fiatal generáció felfogási különbözőségén alapult. A keményvonalasok, vagy konzervatívok, ragaszkodtak a kialakult elvek követéséhez, míg a fiatalok nyitottak a kompromisszumok felé, így támogatták volna az együttműködést más szervezetekkel és pártokkal. Támogatták az építő jellegű politikai vitákat és az iszlám tanok liberálisabb értelmezését, amit a keményvonalasok elutasítottak. A küzdelem azzal végződött, hogy 1996-ban a liberális tábor kivált a Muszlim Testvériségből és önálló politikai tábort hozott létre (Wasat – Közép).

Mohamed Mahdi Akef a Testvériség vezetője 2004-2010 között, aki a mérsékelt irányvonalat képviselte.

A Muszlim Testvériség a szakadását követően belső önvizsgálatba temetkezett. A vezető pozíciókat hamarosan a mérsékeltek vették át, ami azt eredményezte, hogy a Testvériség felhagyott a vallási intoleranciával és antiszemitizmussal. Ezt bizonyítandó megnyílt a kopt keresztények előtt a tagság lehetősége, ahogy az a kezdetekben, al-Banna idején is volt. A szervezet vezetője, Mohamed Mahdi Akef szerint nem a vallás, hanem a tudatlan emberek szítják az ellenségeskedést a különböző vallásúak között. Akef ezzel a kijelentésével egyértelműsítette a Testvériség megértőbb álláspontra helyeződését.

A 2000-es évek közepén a Muszlim Testvériség retorikájában megjelent a demokrácia igénye. A szervezet szerint a nyugati hatalmak magatartása miatt a Közel-Kelet a demokrácia hiányától szenved, mivel a Nyugat támogatja és fenntarja a diktatórikus rezsimeket a régióban. A demokrácia és szabadság hiánya miatt pedig egyre nagyobb teret nyert a terrorizmus.

2005-ben a Testvériség tagjai számos olyan demonstráción vettek részt, ahol a demokratikus értékek mellett szólaltak fel. Az egyiptomi kormány több száz iszlamistát tartóztatott le, de megtörni nem tudták a szervezetet, amit az is igazolt, hogy a parlamenti választásokon a megszerezhető helyek 20%-ához jutottak a testvérek. A Mubarak adminisztrációra egyre nagyobb fenyegetést jelentett a Testvériség térnyerése, ezért az elkövetkező években ismét drasztikusan léptek fel tagjai ellen. 2005 után egyértelművé vált, hogy habár a Muszlim Testvériség nem működhet legálisan és nem lehet politikai pártja, mégis a legnagyobb ellenzéki erőt képviseli az országban, ami veszélyezteti Mubarak és a vezetés pozícióját az ország élén.

2007-ben közzé tették a Testvériség politikai programját. Ebből kiderült, hogy a nemek egyenlőségét az emberi méltóság mentén elképzelhetőnek tartják, mégis hangoztatták a nők és férfiak kötelezettségbeli különbözőségét. Továbbra is támogatják az iszlám reformokat, a demokratikus intézményrendszert és a valláson alapuló szociális-karitatív tevékenységet. A Testvériség valós szándékait azonban bizonytalanság övezte és erről a nemzetközi közösség is megosztott volt. Vajon nem e akarnak egy tisztán iszalmista, teokratikus államot kiépíteni Egyiptomban? Mennyire támogatják a demokráciát, s milyen demokráciát képzelnek el? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták az Egyiptomon kívüli megfigyelőket, s általánosságban bizalmatlanok voltak a testvérek felé.

A Testvériség és az Arab Tavasz

A 2011 eleji egyiptomi tüntetésekhez csatlakoztak ugyan a Testvériség tagjai, viszont a szervezet visszafogottan viselkedett a forradalmi események kezdeti szakaszában, s nem törekedett arra, hogy a felkelés élére álljon, tekintve, hogy az országos megmozdulás kimenetele akkoriban még kérdéses volt. 2011. február elején Mubarak lemondott a hatalomról, ami utat nyitott a Muszlim Testvériség hivatalos szervezetté válása felé, ami nemsokára meg is történt. Áprilisban már saját pártot is alapított: Szabadság és Igazságosság Pártja (SZIP). A Testvériség eztán aktívan, és immár legálisan szólhatott bele az egyiptomi politikai átmenetbe.

2011. február 11-ei több ezres kormányellenes tüntetés Alexandriában.

Mubarak lemondását követően a hadsereg ideiglenesen átvette a hatalmat az országban, s közleménye szerint az átmenet végéig, vagyis az elnökválasztásokig marad Egyiptom élén. Az átmenet időszaka azonban elhúzódott és félő volt, hogy a katonai hatalomátvétel állandósul az országban. Ettől tartva, a Testvériség erélyes kritikával illette a katonai vezetést.

A parlamenti választásokat 2011 végén és 2012 elején tartották. A Testvériség pártja, a SZIP 11 párttal együttműködve hozta létre választási koalícióját: Demokratikus Szövetség Egyiptomért. A koalícióval szemben egy másik jelentős összefogás állt, az Iszlám Blokk, aminek a vezetője az al-Núr párt. A választáson a Testvériség koalíciójának 37,5%-a sikert aratott, ami a parlamenti helyek majd felét jelentette. Ezzel szemben az ellenzéki al-Núr szövetsége 27,8%-ot szerzett, ami a helyek 28%-át hozta a koalíció számára.

A Szabadság és Igazságosság Pártjának (SZIP) logója.

Az évtizedes üldöztetés és illegalitásba kényszerítést követően 2012-re a Muszlim Testvériség dominálta az egyiptomi parlament csaknem felét. Noha az al-Núr ellenzéki pártként jelent meg, ideológiailag szintén az iszlamizmust követi, de sokkal radikálisabban, mint a Testvériésg. Ezért érdekes eredménye az első szabad egyiptomi választásoknak, hogy a két iszlamista tábor összesen több mint 65%-os sikert éret el, a mandátumok közel 80%-ának a birtokbavételével! A katonai kormányzatot viszont a választással és az új Parlament összeülésével még nem voltak képesek felszámolni, azt csak az új elnök megválasztása és beiktatása számolhatta fel, amit a Testvériség mindinkább sürgetett.

2012 nyarán végre esedékes lett az elnökválasztás. A Muszlim Testvériség pártja, a SZIP Mohamed Murszit jelölte elnöknek. Arra lehetett számítani, hogy Murszi a nagy vetélytárs, az al-Núr jelöltjével fog megküzdeni az elnökségért, ez azonban nem így lett. Míg Murszi az első fordulóban 24,8%-al az első helyen végzett, addig az al-Núr jelöltje csak a negyedik helyre jutott. Murszi mögött másodikként futott be a független Ahmed Safík, 23,6%-al. Safík a Mubarak rendszerben felemelkedett politikus, s indulása a választáson országos felháborodást keltett, amiért tüntetéseket is szerveztek ellene. Viszont Safík mögött sorakoztak fel a kopt keresztények, akik az iszlamizmussal szemben támogatták őt.

Az egyiptomi elnöki pozícióért 2012-ben Mohamed Murszi (balra) és Ahmed Safík (jobbra) küzdött meg a választók kegyeiért.

A második fordulóban tehát Murszi és Safík küzdött meg az államfői pozícióért, a régi állt az újjal szemben. De az egykor tiltott Testvériség győzelmet aratott, ami talán a régi rendszer feletti szimbolikus győzelemnek is felfogható. Murszi 51,73%-al győzött és június 30-án elfoglalta Egyiptom elnöki székét. A Muszlim Testvériség 2012-ben többséget szerzett a Parlamentben és megszerezte az államfői tisztséget is, tehát teljes hatalommal rendelkezett az országban.

Hatalom és bukás

Az elnök megválasztását és beiktatását követően a hadsereg, ígéretéhez híven átadta a hatalmat a polgári kormányzatnak. Mindeközben  az új alkotmány folyamatosan készülőben volt. 2012 novemberében Murszi az alkotmány megszövegezésének zavartalanságára hivatkozva mentesítette magát, illetve döntéseit a bírói ellenőrzés és felülvizsgálat alól. Az aktust követően a liberális és szekuláris alkotmányozók kivonultak a testületből, ezzel tiltakozva az elnöki hatalom önkényes kibővítése ellen. Az esetet az ellenzék kritikája követte, majd tömegtüntetések bontakoztak ki Egyiptom szerte. Egyre többen vélték úgy, hogy Murszi, és vele együtt a Muszlim Testvériség egyeduralomra törésének első lépése volt a bírói függetlenség ilyen durva korlátozása.

Liberális-szekuláris tömegdemonstráció a kairói Tahrír téren 2012. november 27-én.

A tüntetések eszkalálódtak és a rendfenntartókkal való összecsapásokra is egyre többször került sor. Az iszlamista kormányzat nem volt képes helyreállítani a közrendet Egyiptomban, ennek ellenére Murszi a zavargásokat kiváltó rendeletét sem vonta vissza, csupán hangsúlyozta, hogy az intézkedés ideiglenes jellegű, az alkotmány bevezetéséig tart, másrészt nyitott az ellenzékkel való konzultációra. Az ellenzék viszont nem engedett követeléseiből, az indulatok pedig nem csillapodtak, még az után sem, hogy decemberben elkészült az új alkotmány és Murszi visszavonta elnöki mentességéről szóló rendeletét. Az alkotmányt népszavazással erősítették meg, de az ellenzék csalásra gyanakszik és vizsgálatot sürget az ügyben.

A tüntetések átcsordultak 2013-ra és a demonstrációk állandósultak, ugyanakkor megjelentek az ellen-tüntetők is, vagyis Murszi és a Muszlim Testvériség támogatói. Köztük és az ellenzéki demonstrálók között számtalan összecsapás volt Egyiptom több városában. Június 30-ára, mint szimbolikus dátumra tekintettek, mivel ez Murszi elnökké választásának első évfordulója volt. E napon több tízezren jelentek meg Kairó utcáin, követleve az elnök lemondását. Július 1-én az egyiptomi hadsereg is állást foglalt és ultimátumot küldött Murszinak, amiben az állt, hogy 48 óra áll rendelkezésére, hogy rendezze a helyzetet Egyiptomban és teljesítse az egyiptomi nép követeléseit. Amennyiben nem teljesülnek a feltételek, a hadsereg kénytelen lesz beavatkozni.

Murszi elutasította az ultimátumot, mondván, megvannak a saját eszközei arra, hogy kibékítse a szembenálló feleket. Ahogy az ultimátum határideje egyre közeledett, a pánik mind jobban eluralkodott a vezetésben, s a kormány tagjai és az elnöki tanácsadók tömegével mondtak le tisztségükről. Murszi viszont határozottan kijelentette, hogy ragaszkodik pozíciójához, amit demokratikus választások útján szerzett meg, ezért legitimitása nem kérdéses. Az elnök szavai azonban nem befolyásolhatták többé az eseményeket. Július 3-án lejárt a határidő és a hadsereg elmozdította Murszit, felfüggesztette az alkotmányt, s új megszövegezésére adott parancsot.

Mohamed Badí 2010 óta a Muszlim Testvériség vezetője. 2013 júliuásban letartóztatási parancsot adott ki ellene az egyiptomi főügyész és augusztus 20-án vették őrizetbe.

A katonai intervenciót követően a Muszlim Testvériség több tagját letartóztatták és vizsgálat alá vetették. Murszi nem volt hajlandó lemondani hatalmáról, ezért házi őrizetbe vették és eljárást kezdeményeztek ellene kémkedés, erőszakra való felbujtás és gazdasági visszaesés előidézése vádjaival. Később a palesztin Hamasz szervezettel való együttműködését is vizsgálat alá vonták.

A Muszlim Testvériség rövid ideig élvezhette a legitimitás szabadságát, mikor újra üldözötté és bebörtönzötté vált. Egyiptom helyzete instabilizálódott a hadsereg intervencióját követően, s a tüntetések és összecsapások jelenleg is tartanak, ami talán tartósan meg fogja osztani az egyiptomi társadalmat. A hadsereg beavatkozásának jogossága is erősen megkérdőjelezhető, tekintettel arra, hogy egy demokratikusan megválasztott államfőt és kormányt taszított le a hatalomból. Az elnök fogva tartása és eljárás indítása ellene megosztja a nemzetközi közösséget, és többek felszólaltak a mellett, hogy engedjék szabadon Murszit.

2013. július 5-ei Murszi-párti tüntetők Kairóban. Az iszlamisták folytatják az elnök melletti demonstrációkat.

Az egyiptomi hadsereg tehát egy év után ismét átvette a hatalmat Egyiptomban, ahol új alkotmányt és új választásokat ígérnek. A Testvériség mindezt nem fogadja el, katonai puccsnak titulálva az eseményeket, s Murszi visszahelyezését követelik az elnöki pozícióba. A jelen helyzetben viszont ez reménytelennek tűnik. A Testvériség tüntetésre buzdítja híveit, mely tömegmegmozdulások mindennaposakká váltak. A tüntetők ellen az ideiglenes kormányzat és hadsereg brutálisan lép fel, immár több száz áldozatot követelve, s a Muszlim Testvériség betiltása is napirendre került. Az egyiptomi állapotok polgárháborús helyzet kialakulásával fenyegetnek, a Testvériség pedig ismételten az erőszak útjára léphet.

2013. augusztus 14. Az ideiglenes kormányzat egyre erőszakosabban lép fel annak érdekében, hogy a Murszi-párti tüntetéseket feloszlathassa. Ugyanakkor néhány iszlamista tüntetők is fegyvert fogott.

Hogy mi lesz a Muszlim Testvériség további sorsa kérdéses. Indul, illetve indulhat e a következő választásokon? Demokratikusak lesznek e ezek a választások? Mi fog történni, ha ismét a Muszlim Testvériség győz a választásokon? Utóbbira még mindig van esély, az iszlamista szervezet támogatottsága nagyon jelentős az országban. Viszont, ha az ideiglenes kormány betiltja a Testvériséget talán egy olyan visszarendeződés következhet be Egyiptomban, ami a 2011-es események előtti állapotokat idézhetik.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Az iszlám fejedelmek, Irán története I. rész, II. rész, III. rész

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/2012%E2%80%9313_Egyptian_protests
https://en.wikipedia.org/wiki/2013_Egyptian_coup_d%27%C3%A9tat
https://en.wikipedia.org/wiki/Aftermath_of_the_2013_Egyptian_coup_d%27%C3%A9tat
https://en.wikipedia.org/wiki/Ahmed_Shafik
https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_parliamentary_election,_2011%E2%80%932012
https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_presidential_election,_2012
https://en.wikipedia.org/wiki/Hassan_al-Banna
https://en.wikipedia.org/wiki/Hassan_al-Hudaybi
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_Muslim_Brotherhood_in_Egypt
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_Muslim_Brotherhood_in_Egypt_(1954-present)
https://en.wikipedia.org/wiki/Mohamed_Morsi
https://en.wikipedia.org/wiki/Muslim_Brotherhood
https://en.wikipedia.org/wiki/Muslim_Brotherhood_in_current_politics_of_Egypt
https://en.wikipedia.org/wiki/Umar_al-Tilmisani

A Wushe incidens

2013.07.09 15:11

Az 1930-as Wushe incidens a Tajvan (akkoriban Formosa) belsejében kirobbanó őslakos (seediq) felkelés előőrse volt. Az egyszerű törzsi társadalomban élő seediq-ek fegyvert fogtak Japán, Ázsia leghatalmasabb birodalma ellen. Küzdelmük eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyult, de a felkelők hitvilágában a hősi halál utat nyit őseik szellemei felé, amiért érdemes életüket áldozni. Hogy a felkelés okaira és indítékaira fényt deríthessünk, előbb Tajvan szigetének előtörténetét kell feltárnunk.

Tajvan a Kínai Császárságban:

1683-ban a Csing Kína megszerezte Tajvan szigetét, ahová azonnal megkezdődött a kínaiak (hanok) betelepülése. A hanok érintetlenül hagyták a tajvani őslakosok a sziget belsejében lévő területeit, akik háborítatlanságukért cserébe adót fizettek a kínai császárnak. A hanok lényegében a sziget peremein telepedtek le és a XIX. század közepére sem sikerült a bennszülötteket civilizálniuk. Az őslakos törzseket szinte meg sem érintette Kína kulturális hatása, s különösen barátságtalanul fogadták a területükre betolakodó idegeneket, ezért a hanok inkább elkerülték Tajvan belső rengetegeit.

1871-ben a Kína és Japán felé is elkötelezett Rjúkjú szigetekről származó tengerészek hajótörést szenvedtek Tajvan partjainál, ahol az őslakos paiwanok lemészárolták őket. Az incidens japán-kínai vitát eredményezett arról, hogy melyik országhoz tartoznak ténylegesen a Rjúkjú szigetek. Mivel Japán a sajátjának tekintette a szigetcsoportot, az onnan származó és lemészárolt hajósok védelmére kelt, míg valójában az eset kiváló indokul szolgált Tajvan elfoglalására.

A Rjúkjú szigetek lánca Japánt köti össze Tajvannal. A szigetlánc ma is Japánhoz tartonzik.

Noha Kína óva intette Japánt attól, hogy a tajvani őslakosok területére merészkedjen, ez nem akadályozhatta meg a japán inváziót, ami 1874-ben meg is indult a sziget ellen. A bennszülöttekkel való összecsapásokban elenyésző volt a japán veszteség, nem úgy a járványok következtében, amelyek miatt több mint 500 katona vesztette életét. Mire a kínai seregek megérkeztek Tajvan védelmére, a japánok már kivonultak onnan.

Kína időlegesen megtarthatta Tajvant, azonban át kellett értékelnie annak fontosságát, mégpedig, hogy megéri e fenntartani uralmát a szigeten?  Elvégre a tények és adatok meglepőek voltak: Tajvan csupán 45%-át tudta a Csing dinasztia a tényleges ellenőrzése alatt tartani, míg a maradék 55% az őslakos törzsek fennhatósága alá tartozott. Ez azért jelentős, mivel a 2,5 millió teljes lakosság közül csupán 200.000 volt bennszülött, míg a fennmaradó több százezer lakos han kínai volt. Tehát Tajvan területének több mint felét a populáció 8%-a ellenőrizte.

Tajvan, mint japán gyarmat (Formosa):

A modernizációt követően (Meidzsi reform) a XIX. század végére Japán mind politikailag, mind katonailag igen megerősödött. Hamarosan el kellett dőlnie, hogy Kína vagy Japán dominálja a jövőben Délkelet-Ázsiát, amiért Tokió hadba vonult Peking ellen. Az 1894-1895-ös első kínai-japán háború a térség befolyásáért zajlott, amiben Kína csúfosan leszerepelt. Japán új hatalomként emelkedett fel a háborút követően és területi expanzióba kezdett, Kína rovására. A háborút lezáró békében Peking több területéről is lemondott Tokió javára, többek között Koreáról és Tajvanról.

Japán az első kínai-japán háborút (1894-1895) követően.

A tajvani japán uralom a kezdetektől nehézségekbe ütközött és napirendre került a kérdés, hogy vajon képes e egy nem-nyugati nagyhatalom igazgatni a gyarmati területeit? A tajvani lakosok körében elterjedt, sőt népszerűvé vált a japán kormányzat elleni lázadás és ellenállás, olyannyira, hogy ennek hatására Japán fontolgatni kezdte a sziget Franciaországnak való eladását, amely megoldás végül elmaradt.

Tajvan szigetének helyes kormányzásáról és pacifikálásáról két elképzelés konkurált egymással. Az első a korlátozott kormányzás elvét támogatta, elválasztva az anyaországtól a gyarmati területet, figyelembe véve a helyi sajátosságokat, köztük a bennszülöttek érdekeit és tradícióit. A másik vélemény szerint, mivel a tajvani lakosság hasonló a japánokhoz, könnyedén beolvaszthatók a japán társadalomba, ami feltételezi, hogy ugyanazokat a kormányzati struktúrákat kell esetükben is alkalmazni, amelyek az anyaországban működnek. Az I. világháborúig az első nézet dominált a gyakorlatban, míg 1918-at követően a második került előtérbe.

Tajvant (Formosát) az 1930-as évekig nem sikerült teljesen pacifikálni, Tokió mégis ragaszkodott a megtartásához, annak ellenére is, hogy a helyi japán telepesek számos alkalommal voltak fokozottan veszélyeztetve és gyakran a hadsereget kellett bevetni a védelmük érdekében. Az ok, amiért Japán 1945-ig nem vonult ki Tajvanról a nagyhatalmiság-tudatban és az impériumépítésben keresendő. Japán - Németországhoz hasonlóan - megkésett gyarmatosító hatalom volt és igyekezett minél több területet megszerezni Délkelet-Ázsiában.

Tajvan bennszülött népcsoportjai.

A hódító külpolitikának kettős dimenziója volt: biztonsági és gazdasági. Geostratégiailag fontos volt a birodalom határainak a védelme, amiért előretolt védelmi pontokat hoztak létre a japán szigetek körül. Ugyanakkor gazdaságilag is fontos területek kerültek a Császárság vérkörébe, s a kolóniák az anyaország nyersanyag beszállítóivá váltak. A klasszikus gyarmati típusú munkamegosztási receptet alkalmazták: Japánban tombolt az iparosítás és késztermékeiket a gyarmatokon értékesítették, akárcsak a többi korabeli nagyhatalom, így a gyarmatok révén biztos piacokhoz jutottak a termelők, amit Tokió nem adhatott fel, mivel ez volt növekedésének záloga.

Formosa, a rebellis gyarmat:

A japánok uralma nem érvényesült kifogástalanul Formosán. Japán modernizálta az elmaradott szigetországot, fejlesztette az infrastruktúrát, a gazdaságot, az egészségügyi és oktatási rendszert. Azonban mind a kínaiak, mind az őslakosok kétkedve szemlélték mindezt, s az elnyomás eszközeit vélték felfedezni az intézkedésekben. Az őslakosokat, mint civilizálatlanabb népcsoportokat, súlyosabban érintette a japánok elnyomása, mint a kínaiakat, ennek ellenére a lázadások és felkelések a kínai lakosság körében is jellemező volt.

A legkomolyabb zavargásokra és gerillatevékenységekre a japán uralom első 20 évében került sor. Amikor Kína 1895-ben átadta a szigetet Japánnak a tajvani hanok kikiáltották a Formosai Köztársaságot, amit a japán csapatok öt hónap alatt megsemmisítettek. Ez után a szigetet még évekig a köztársaságiak gerillatevékenysége jellemezte. 1907-ben pedig Beipu-ban tört ki felkelés a helyi hakka és szaiszijat törzsek vezetésével, míg 1915-ben a kínaiak mozdultak meg a Tapani felkelésben. A japánok rendre letörték a lázadásokat.

Szaiszijat vadászok.

Mindezen feszültséggel teli események előzték meg az 1930-as Wushe incidenst, amely előtt a japán vezetés nagy megtorlásokat vezetett be Formosán. A Wushe incidens időbeli elhelyezkedése mégis figyelemre méltó azon okból, mivel 1930-ra kvázi konszolidálódott a japán gyarmati hatalom Tajvan szigetén. A helyi fiatalok, hogy elégedetlenségüknek hangot adjanak politikai eszközökhöz folyamodtak a fegyveres megmozdulások helyett. A rendőrségi kontroll lazulása volt jellemző és az elnyomó intézkedéseket is mérsékelték.

A seediq bennszülöttek törzsi társadalma és szokásai:

Az 1930-as japánellenes felkelés helyszíne a tajvani Musha tartomány, vagyis kínaiul Wushe, a sziget közepén helyezkedett el. Évszázadok óta itt éltek a seediq törzsek, Tajvan egyik legharciasabb őslakos népe.

A vadászó-gyűjtögető seediq nép mindennapi életében fontos szerepet kapott a vadászat. Az őserdők vadjait azonban nem csak élelemszerzés céljából terítették le, hanem tradicionális okokból is, hiszen hitük szerint egy vad elejtése után válnak igazi harcosokká és férfiakká. Ugyanakkor kiemelkedő jelentőséggel bírt az emberek levadászásának hagyománya, vagyis az ellenség megölése. Az ellenség fogalmát tágan értelmezték, nagyjából mindenki beletartozott, aki nem volt az adott törzs tagja és belépett a törzs (vadász)területére. Az ún. „embervadászat” a legtöbbször a konkurens törzsek tagjaira vonatkozott, de gyakorlatilag mindenki ellenségnek számított, aki a területükre („vadászterületükre”) bemerészkedett, így a gyarmatosítók is.  A törzs harcosainak életre szóló feladata volt a vadászterületek védelmezése.

Seediq arctetoválások, vadász és szövőnő. Illusztráció Wei Te-Sheng filmjéből (lásd források).

Ha egy seediq harcos fejét vette ellenségének, tetoválást nyert az arcára, amely igaz harcos mivoltát jelképezte. Eme tetováló-hagyomány köti össze a seediq csoportokat az atajalok népével, mivel Tajvanon csak e két népcsoport foglalkozott tartós arcfestéssel. Tetoválást már hétéves kortól kaphattak a fiúk a homlokukra, de az igazán nagy presztízzsel bíró az állukra került, amit csak akkor szerezhettek meg, ha megöltek legalább egy ellenséges embert és annak fejét hazavitték. Minél több emberi fejet gyűjtött be valaki, annál nagyobb volt a törzsbéli elismerése, amivel hatalomra és befolyásra tehetett szert.

Míg a seediq férfiak életcélja és küldetése a vadászat és a törzsük védelmezése volt, addig a nők feladata a szövésben és növénytermesztésben teljesedett ki. A nők is kiérdemelhettek arctetoválást, akkor, ha a szövésben kiemelkedő munkát vittek végbe.

Seediq nő szövés közben.

A tetoválás megszerzése életbevágóan fontos volt, mind a nők, mind a férfiak számára, mivel tetoválás nélküli törzsbeliek igen nehezen tudtak megházasodni. A tetoválás folyamatát az „átkelés rítusának” nevezték, ami arra utal, hogy kiérdemelték az áthaladást a „Szivárványhídon”, ami a halál után elvezeti őket a nagytiszteletű őseik lelkéhez, akikkel újraegyesülnek a túlvilágon. Hitviláguk szerint a tetoválás nélküliek nem kelhetnek át a Szivárványhídon.

A seediq törzsek és a japánok:

A japánok 1895-ös tajvani megjelenését követően az embervadászatot és lefejezéseket, mint seediq harcos tradíciókat betiltotta az új kormányzat, mivel azt barbár viselkedésnek vélte. Természetesen a seediq nép más véleménnyel volt erről. Meggyőződésük szerint a sikeres fejvadász elismerést és tiszteletet érdemel ki a népétől, mely vadászattal lemossa magáról a szégyent és jó szerencsét hoz a családja számára. Az embervadászat betiltásával a seediq férfiak szégyenben maradtak és családjukra is a szerencsétlenség várt.

A seediq hagyományok évtizedes betiltása nem eredményezte a népcsoport civilizációját, vagyis, ahogy abban a japánok reménykedtek, nem vették át a japán szokásokat és lojalitást. Ellenben a hódítók iránt érzett ellenszenv és érzelmi feszültség egyre növekedett bennük. A tajvani földek és vidékek kisajátítása szintén a seediq törzsek elégedetlenségét váltotta ki, hiszen élőhelyüket őseik örökségének tartották, amely jogosultságukat a japánok semmibe vették.

Tajvan szigetének közepén az erdős-hegyes vidékek többsége a seediq-ek ellenőrzése alá tartozott, ahol azonban Japán érdekelt volt a természeti kincsek kiaknázásában (főleg faanyag). Ezt pedig lehetetlen lett volna véghezvinni, miközben az őslakosok szabadon garázdálkodnak az erdőségekben, felfegyverezve, emberekre vadászva. A japán adminisztráció lényegében egy agresszív próbálkozással akarta felszámolni ezt a fenyegetést: ha az őslakosok pacifikálása csődöt mondana, akkor a fakitermelés szempontjából stratégiai fontosságú térségekből való kiirtásukhoz folyamodnak.

Wushe (Musha) falva.

A seediq felkelést kiváltotta okok, mint láthattuk, többdimenziósak. A japán vezetés erősen korlátozta a seediq tradíciókat, s az őslakosok 35 év után is, mint barbárok, ill. vademberek voltak számon tartva, ami gátolta a társadalomba való integrációjukat, érzékeltette különbözőségüket és alacsonyabb rendűségüket a japánokkal szemben. Asszimilációs célt szolgált a törzsek lefegyverzése, megfosztva őket a vadászattól, mint élethivatástól. Az agresszív harcok és vadászatok helyett a gyarmatosítók a mezőgazdasági tevékenységre sarkallták az őslakosokat.

Végül is a radikális japán fellépés arra késztette a seediq törzseket, hogy felhagyjanak fegyveres cselekményeikkel, amennyiben népüket meg akarták óvni a pusztulástól. Kezdetét vette a pacifikáció, amit Tokió sikerként könyvelt el, noha a feszültség folyamatosan jelen volt és növekedett a seediq-ek és japánok között, főleg a japán rendőri túlkapások, a kényszermunka, valamint a seediq hagyományok és hit kigúnyolása miatt.

A Wushe incidens és felkelés:

Mona Rudao a seediq Mohebo falu törzsfőnöke 1882-ben született, még a japánok Tajvanra érkezése előtt, de élete nagy részét már a Japán által irányított Formosán töltötte, s 1911-ben Japánba is ellátogatott. Rudao lett az 1930-as Wushe felkelés vezéralakja.

Középen Mona Rudao, férfirokonaival az oldalán.

1930. október 26-án Mona Rudao legidősebb fia Daho Mouna megházasodott Rudao Bawan-nal, s a falubeliek nagy lakodalmat csaptak. Hagyományosan számos állatot vágtak le az ünnep alkalmából és borral oltották szomjukat, amivel fokozták a jókedvet. A násznép alaposan felöntött a garatra, amikor megjelent a szolgálatban lévő japán rendőrtiszt Katsuhiko Joshimura.

A vőlegény, Daho Mouna örömmel és barátsággal fogadta a japán tisztet, s egy csésze borral kínálta meg, hogy ezzel tisztelje meg esküvője alkalmából. Katsuhiko azonban elszörnyedve konstatálta Daho vérrel áztatott kezeit, s alig leplezett undorral utasította vissza a felajánlott nedűt. Katsuhiko elutasítását a bódult Daho csupán a megilletődés kiváltotta udvariasságnak tudta be, s nyomatékosabban kérlelte a rendőrt, hogy mégiscsak fogadja el tőle a bort és maradjon az ünnepségen. Katsuhiko ezt már túlzott tolakodásnak és erőszakos viselkedésnek vélte, s próbálva szabadulni a kellemetlen szituáció és Daho szorításból, zaklatott állapotában botot rántott, s megütötte a vőlegényt. Egy pillanatra elcsendesedett a falu, de aztán felgyorsultak az események, dulakodás tört ki. Katsuhiko rendőrtiszt a földre került és alaposan helyben hagyták a falubeliek. Csupán Mona Rudao közbeavatkozásának köszönhető, hogy nem történt tragédia és Katsuhiko élve megúszta az esetet.

Másnap, mikor úgy látszott az indulatok kihűltek és kitisztultak a fejek, Rudao törzsfőnök fiaival hivatalos bocsánatkéréssel járult a megsebesült rendőrtiszt elé. Egy kancsó falubeli bort vittek neki engesztelésképpen, de Katsuhiko visszautasította a gesztust és megfenyegette őket, hogy jelentést tesz az esetről, s komoly büntetésre számíthatnak.  Ez bizonyult az utolsó csepp sérelemnek…

Október 27-én Wushe községben több száz japán civil gyűlt össze a helyi általános iskola atlétikai találkozóján és rendezvényén. Eközben Mona Rudao vezetése alatt kb. 300 seediq harcos verődött össze, akik kifosztottak több rendőrségi fegyverraktárt. Felfegyverezvén magukat az iskolai rendezvényre siettek, ahol senkit és semmit nem kímélve kegyetlen mészárlásba kezdtek a japán egybegyűltek körében. Válogatás nélküli öldöklésbe kezdtek: rendőrt, civilt, nőt és gyermeket egyaránt meggyilkoltak. 134 japán vesztette életét a helyszínen, s 215-en megsebesültek.

Feldúlt osztályterem a Wushe incidenst követően. A tanárok és diákok egyaránt célpontokká váltak.

A japán kormányzat határozott lépésre szánta el magát a példátlan kegyetlenséget tanúsító seediq cselekmények megtorlására, s 2000 katonát vezényeltek Wushe térségébe. Az őslakos harcosok a hegyekbe vették be magukat, s gerillatámadásokat hajtottak végre a japán fegyveresek ellen. Mivel az őslakosok hazai terepen voltak, s jól ismerték a vidéket, kihasználva a természet adta lehetőségeket, sikeres ellenállást valósítottak meg, amit a japánok számbeli és technológiai fölénye hetekig nem tudott megtörni. Mindezért új módszerhez folyamodtak és bevetették a légierejüket, bomba és könnygáztámadásokat hajtva végre, hogy kifüstöljék a seediq-eket a rejtekükből. Ez volt az első vegyi fegyver támadás Ázsiában.

A seediq ellenállás fő tengelye két hónapig tartott ki, ami közben egyre többen csatlakoztak a Mona Rudao vezette felkeléshez, míg a japánok 1930 decemberében fel nem számolták a megmozdulást. Mona Rudao november 28-án öngyilkosságba menekült, miután végzett feleségével. Helyét más törzsi vezetők vették át és elszórtan, de még hónapokig folytatták a japánok elleni harcot.

Foglyul ejtett bennszülöttek.

A seediq felfogás megengedte az öngyilkosságot, sőt elvárás volt, hogyha a küzdelmekben nem esett el a harcos, akkor csak az önkezűleg kioltott életével kerülhette el a szégyent és becstelenséget. Ezért a Wushe incidenst követően többen a feleségükkel és gyermekeikkel együtt, egész családok a halált választották, mint végső menedéket. A felkelésben 644 seediq vesztette életét, amelyből 294-en választották az öngyilkosságot.

Öngyilkos seediq harcosok. Az önakasztás bevett szokás volt a sikertelen harcokat követően.

A lázadás végén a japánok meggyilkolták, kitelepítették vagy bebörtönözték a felkelők családjait. Tiszta bosszúhadjárat volt ez, ama tény mellett, hogy több japán lakos feleségét és gyermekeit vesztette el a wushe-i mészárlásban. Az incidens ugyanakkor rávilágított Tokió őslakos-politikájának hibáira, amiket a jövőben igyekeztek korrigálni. Az asszimiláció helyett integrációban gondolkodtak, s a barbár megbélyegzés helyett a „törzsi nép” megnevezést alkalmazták az őslakosságra. A fiatal generációkban az oktatás révén erősítették a Japánhoz tartozás tudatát és a lojalitást, versengést ösztökélve ebben a tajvani-kínaiak és az őslakosok között.

A japánok két helyi törzset a saját oldalukra állítottak, akik 101 felkelő fejét vették a harcok során.

Mona Rudao holttestét 1933-ban találták meg, s 1974-ig nem temették el. Az utóbbi évtizedekben a tajvaniak újra felfedezték személyét és nemzeti hőssé lett, aki az ellenállást vezette a japán uralom ellen. Ma a tajvani 20 dolláros érmén az ő arcképe szerepel.

*

Nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik fél magatartása volt jogszerűbb vagy jogtalanabb. Véleményem szerint nem is lenne célszerű az állásfoglalás a kérdésben. Mindkét oldalnak felróhatók bűnök és hibák, ugyanúgy, mint a sérelmek. A XX. század eleji japán birodalomépítési láz teljes elsőbbséget élvezett, s nem vette figyelembe a meghódított népek sajátosságait, szokásait, valamint érzelmi kötődésüket egy-egy helyszínhez és életmódhoz. A felsőbbrendűség pulpitusáról kormányozták az őslakos területeket, az ott élőket pedig barbár, civilizálatlan, alsóbbrendű emberek bélyegével sújtották, amivel állandósították az egyenlőtlenséget.

A japánok ezen magatartása évtizedekig ingerelte az őslakosságot és az érzelmi tűréshatárokat feszegette, ami 1930 októberében el is pattant. A tajvani törzseket megfosztották hagyományaik gyakorlásától, ami egyfajta identitásvesztést eredményezett körükben, s tehetetlenségük csendes dühbe kényszerítette őket, keresve az utat az önazonosságuk felé.

Viszont valóban igazolható mindezzel a Wushe-ben elkövetett embertelen cselekményük? A megoldást abban látták volna, hogy lemészárolják a fegyvertelen civileket, védtelen nőket és ártatlan gyermekeket? Talán a bosszú vágya hajtotta az elkövetőket, talán elvakult hitük, az embervadászat és az azzal elérendő harcos rang, ami után átkelhetnek a Szivárványhídon - ösztökélhette őket gyilkosságra. Meglátásom szerint nincs felmentő indok egyetlen emberi élet kioltására sem. Hiszen a történelem egyik biztos tanulsága, hogy a gyilkosság csak további áldozatokat szül. Az emberi élet elvételére senkinek sincs joga, főleg nem hitbéli meggyőződésre alapozva, mivel az a hit, ami gyilkosságra hatalmaz fel hibás és megvetendő.

Mindkét oldal elkövette a saját bűnét, amiért nem kaphatnak felmentést. A Wushe incidens példaértékű lehet a jövő számára, hogy az egyik fél meg nem értése és nem egyenrangú partnerként való kezelése milyen primitív veszélyeket hordozhat magában, milyen gyilkos indulatokat szülhet. Hiszem, hogy a méltánytalanságra nem lehet agresszív, gyilkost választ adni. A civilizálatlanság bélyegét civilizált viselkedéssel lehet feltörni, érdekképviselettel és egyenrangú tárgyalások kezdeményezésével. Az őslakosok a békés ellenállással őrizhették volna meg igazán a becsületüket, amit kegyetlen fellépésükkel azonnal el is veszítettek, épp úgy, mint a japán hatóságok a diszkriminatív, elnyomó politikájukkal.

Ren-ai városában található Wushe incidens Emlékpark egyik szobra.

Mona Rudao szobra a Wushe incidens Emlékparkban.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Jugoszláv Királyság végnapjai, A szatyros diák kiáll a demokráciáért, A Csatorna-szigetek német megszállása, Az Aleut-szigetek japán megszállása

Források:

https://www.culture.tw/index.php?option=com_content&task=view&id=1335&Itemid=157
https://en.wikipedia.org/wiki/Beipu_Uprising
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Taiwan
https://en.wikipedia.org/wiki/Mona_Rudao
https://en.wikipedia.org/wiki/Republic_of_Formosa
https://en.wikipedia.org/wiki/Seediq_people
https://en.wikipedia.org/wiki/Sino-Japanese_War_(1894-1895)
https://en.wikipedia.org/wiki/Taiwan_under_Japanese_rule
https://en.wikipedia.org/wiki/Wushe_Incident
https://www.erenlai.com/index.php/en/extensions/building-peace-in-asia/the-art-of-peace-making/4424-the-wushe-incident-80-years-on
https://www.taiwanfirstnations.org/Wushe.html
https://taiwanpedia.culture.tw/en/content?ID=3722  
Wei Te-Sheng: Warriors of the Rainbow: Seediq Bale I-II. (2011) (film)

Székelyföld és a székelyek története - III. rész: A kommunizmus összeomlásától a Székelyzászló-ügyig

2013.05.27 20:51

Az etnikai sérelmek fellángolása:

1989 végén egész Romániában az utcákra vonultak az emberek, beleértve Székelyföldet is. A lakosság a kommunista rendszer ellen lépett fel és emelte fel a szavát. A magyar lakosok azt remélték, hogy Románia politikai rendszerének alapvető megváltozásával megszűnik az etnikai háttérbe szoríttatásuk, s reprezentatívabbá válik a köz- és állami szféra, a kisebbségi jogok érvényre jutnak, ami utóbbi például az oktatás nyelvének megváltozását jelentené a magyar többségű területeken. Mindezen célokat az 1989. december 25-én megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) karolta fel és emelte a romániai politika szintjére.

Tömegdemonstráció Sepsiszentgyörgyön, 1989 decemberében.

A magyar törekvések és igények hirtelen megjelenése egyfajta bizalmatlanságot, sőt félelmet keltettek a román lakosság körében. Ugyanakkor a magyarokat hasonló érzés kerítette hatalmába, akik gyanakvással tekintettek a románokra, s a régi sérelmek kivetülése jelentkezett körükben, amely érzések a kaotikus állapotokban gyakran atrocitásokkal párosultak. Az erőszaknál kevésbé súlyos, bár igen méltánytalan cselekményekre is akadtak példák, mint az elbocsátások azon okból, mivel az illető román nemzetiségű volt.

1990 tavaszán, Marosvásárhelyen a magyar és román tüntetések összecsapásba torkollottak (Fekete március). Többek polgárháborút kezdtek kiabálni, ám szerencsére idáig nem fajult el a helyzet és hamarosan helyre állt a közrend, de az etnikai ellentétek továbbra is megmaradtak. Idővel az etnikai konfliktusok pacifikálódtak és az erőszakos cselekmények békés tüntetésekké fejlődtek. Ezek a békés „összecsapások” a politika és a média szféráiba helyeződtek át. A magyar törekvéseket azonban gyakran ma is románellenességgel és revizionalizmussal bélyegzik meg.

Etnikai összecsapás Marosvásárhelyen 1990. március 20-án (Fekete március).

Mindazonáltal a románság fenyegetettség érzete épp abból következett, hogy „túlnacionalizáltak” voltak, aminek alapja a XIX. századi nemzetépítésre, majd az I. világháborúra, sőt a kommunista éra alatti román nacionalizálás folyamataira vezethető vissza. Ebből adódóan a románság nem fogadta el, hogy a magyar lakosság képtelen azonosulni azokkal az értékekkel és érzésekkel, amelyekkel ők igen, s a magyarok magatartását szeparatistának és agresszívnek minősítették. A magyarság más identitással rendelkezik és a sok évtizedes sérelmeire próbált megoldásokat találni, amit látszólag a románok többsége nem értett meg vagy egyszerűen elutasított.

Románia politikai átmenete:

Románia poszt-kommunista politikai rendszerének alapja a francia alkotmány lett, amely alapján 1990-től fél-elnöki rendszer jött létre az országban. Ez azt jelenti, hogy a végrehajtói hatalom megoszlik az elnök és a kormány között. Az elnököt közvetlenül választják, ugyanakkor, amikor a parlamenti képviselőket, tehát igen nagy a valószínűsége, hogy az éppen befutó párt adja az ország elnökét is, ezért a kohabitáció jelenségével nem kellett számolni, vagyis az elnöknek jobb esetben nem kell egy ellenzéki kormánnyal szembenéznie (bár koalíció esetén előfordulhat, hogy ellenzéki kormány alakul).

A román Parlament kétkamarás, s mind a Szenátust, mind a Képviselőházat közvetlenül választják. A Szenátusba a megyék és Bukarest képviselői kerülnek, illetve ez a Ház képviseli a területi közigazgatási egységeket, míg a Képviselőház Románia állampolgárait.

A bukaresti Parlament eklektikus-neoklasszicista épülete, amit 1984-1997 között építettek fel.

Az 1990. májusi romániai parlamenti választásokon a Nemzeti Megmentés Front kapta a legtöbb szavazatot (66%) és utána következett az RMDSZ (7,2%). Az RMDSZ ezzel a demokratikusan megválasztott Parlamentben is képviselhette a magyarság érdekeit, viszont nem sok szerencsével. Az újonnan összeült Parlament átvette a Romániában uralkodó közhangulatot és negatívan állt a magyar törekvésekhez. A Parlamentben felvetették a Székelyföldön elkövetett atrocitások megtorlását, valamint a székely ügy határozott lezárását.

A magyarországi nemzetpolitika feltámadása:

Az 1990-es években a rendszerváltáson átesett magyar állam a nemzetpolitika révén bekapcsolódott a határon túl élő magyarok ügyeibe. Ez a szerepvállalás a kommunista korszakban háttérbe szorult, ezért a kisebbségek magukra voltak utalva. A kommunista ideológia nem engedélyezte a nemzetpolitikákat, amely szakpolitika összeegyeztethetetlen volt a marxizmus eszméjével. A szocialista táborban nem léteztek nemzeti érdekek, csak közös, kollektív érdekek. Noha az ideológiával egy homogén kommunista közeget propagáltak, ez távolról sem volt igaz, a Keleti Blokk mindennek volt nevezhető csak egységesnek nem. A külvilág (a Nyugat) felé ezt az összetartozást és egyetértést közvetítették, de valójában a kommunista ideológia és rendszer sosem tudta feloldani az államok közötti ellentéteket, amiből a térség heterogenitása következett.

Az 1989-1990-es rendszerváltással megszűnt a nemzetpolitikákat elnyomó kényszer, s a kisebbségi jogok védelmezése előtérbe kerülhetett. A magyar állam és az Antall-kormány kiemelt figyelmet szentelt az erdélyi magyarság ügyének. Románia új alkotmánya nem biztosított a magyarok kisebbségi jogait, s egyszerűen a román nép egységét hirdette ki és az anyanyelvhasználatot továbbra sem kívánta biztosítani az etnikumoknak.

Gyertyás-könyves tüntetés Sepsiszentgyörgyön, 1990. február 10-én.

A román kisebbségi politika, ill. annak hiánya miatt egyre mélyültek az ellentétek Magyarország és Románia között. Budapest aktív külpolitikai fellépése szokatlan volt és ez még nagyobb bizalmatlanságot váltott ki a romániai magyarsággal szemben. Bukarest ezért egyre eltökéltebb lett abban, hogy a kisebbségi jogoknak továbbra se engedjen.

A két ország közötti feszültség növekedését az Európai Közösség aggodalommal kísérte figyelemmel. A rendezés mindinkább sürgetőbbé vált, mivel félő volt, hogy a konfliktus visszafordíthatatlanul elmélyül a két állam között. Végül is a nyugat-európai államok úgy gyakoroltak „nyomást” a felekre, hogy nyugati integrációjuk (ti. az Európai Unió és a NATO felé) feltételeként alapszerződés megkötését szabták ki. Az alapszerződés egy olyan megállapodás két ország között, amelyben vállalják, hogy történelmi sérelmeiket tárgyalásos úton rendezik.

Mivel Magyarország és Románia elsődleges célja egyaránt a nyugati integráció volt, próbáltak eleget tenni a feltételnek és megalkotni az alapszerződésüket. Ez a folyamat azonban elhúzódott és csak 1995 márciusában írták alá a dokumentumot. A szerződésben garantálták a romániai magyar kisebbség politikai és kulturális (nyelvi) jogait, továbbá kimondták a határok sérthetetlenségét, amivel Magyarország lemondott minden, Romániával szembeni területi követeléséről.

A román kisebbségpolitika pacifikálódása:

1996-ban a romániai választásokon a legtöbb szavazatot szerzett párt (Romániai Demokratikus Konvenció) koalícióra lépett három másik párttal, köztük az RMDSZ-szel. A pártszövetséggel a magyarság képviselői kormánypozíciókhoz juthattak és a román-magyar viszony lassan konszolidálódni kezdett. Az RMDSZ a 2000-ben megválasztott szociáldemokrata kormányt is támogatta a háttérből.

Sepsziszentgyörgy megyei jogú város Polgármaesteri Hivatalának kétnyelvű táblája.

A kisebbségi nyelvek használatának jogát fokozatosan foglalták a törvényekbe. 2002-ben jogszabályt fogadtak el arról, hogy ahol a kisebbségi arány 20% feletti, a közigazgatásban használható az etnikum nyelve is, s a hivatalos dokumentumok románul és a helyi nyelv szerint kerülnek megszövegezésre. Ezt követően a helyiségnevek, intézmények nevei és hirdetmények is kétnyelvűekké váltak a 20% feletti etnikai területeken.

Románia a rendszerváltását követően azonnal az európai integráció mellett kötelezte el magát. 1995-ben csatlakozási kérelmet juttatott el Brüsszelbe és 2007-ben vált az Európai Unió tagjává. A csatlakozás feltételeként végrehajtott jogharmonizációval az európai alapértékeket Románia is átvette, amelyek közül a székelységet a kisebbségi jogok tiszteletben tartása érinti a leginkább. Noha Bukarest elismerte ezen jogok védelmét, kritikusok szerint ezeket nem sikerült a gyakorlatba átültetnie.  

A székely autonómia gondolata:

A 2000-es évek elején felerősödtek az évtizedekig elnyomott székely autonómiatörekvések. 2003 októberében létrehozták a Székely Nemzeti Tanácsot, amely szervezet felkarolta az autonómia ügyét. A 2006 nyarán Gyergyóditrón tartott nemzetgyűlésükön megfogalmazták a székelység igényeit. Ez alapján önkormányzatiságot követelnek Székelyföld számára, demokratikus berendezkedéssel, vallásszabadsággal, valamint a helyi adók 90%-ának saját felhasználását kívánják. A Tanács felszólította Bukarestet, hogy érvényesítse az európai értékrendet az országban, valamint felkérte a mindenkori magyar kormányt, hogy védelmezze a székelyek törekvéseit.

Székelyföld címere és zászlaja, amely jelképeket a SZNT fogadott el 2009-ben.

2006-ban Traian Băsescu román elnök kijelentette, hogy Székelyföld nem élvezhet nagyobb autonómiát, mint bármelyik más román megye. 2007-ben Băsescu találkozott Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, akinek elmondta, hogy egy székely autonómiára vonatkozó népszavazás teljesen illegitim lenne. 2006 októberében viszont egy nem hivatalos népszavazást tartottak Székelyföldön az autonómia kérdéséről, amin a szavazatra jogosultak 52,98%-a vett részt és 99,31%-uk szavazott az autonómia mellett.

2004-ben a Nemzeti Tanács elfogadta a székelyek nemzeti zászlaját, amit az egyetlen székely nemzetiségű erdélyi fejedelem, Székely Mózes (1603) zászlaja alapján készítettek. A kék alapon arany csík az eredeti zászlóban is szerepelt, de az arany Nap és ezüst Hold helyén Székely Mózes neve volt feltűntetve. A jelen változaton a nyolcágú Nap a nyolc székely széket szimbolizálja (Maros, Udvarhely, Gyergyó, Csík, Miklósvár-Bardóc, Sepsi, Kézdi, Orba), míg a dagadó Hold a székely hit, a remény és a bizakodás jelképe. Ezek a szimbólumok a Monarchiabeli Erdély zászlajában is fellelhetők voltak.

A SZNT által 2009-ben kijelölt székely etnikai határok (narancs vonal), amely terület autonómiáját követelik.

2009 őszén a Nemzeti Tanács szervezésében önkormányzati gyűlést tartottak Székelyudvarhelyen. Ekkor fogadták el Székelyföld Autonómia Statútumát, valamint Székelyföld hivatalos jelképeit: a székelyzászlót, a címert és a Székely Himnuszt. Valamint meghatározták Székelyföld etnikai határait, amely területrész autonómiáját követelik.

A romániai magyar pártok:

2008-ban megtört az RMDSZ politikai dominanciája, ami a romániai magyar pártokat illeti. Az említett év januárjának végén megalakult a második, a magyar kisebbséget védelmező politikai szervezet, a Magyar Polgári Párt (MPP). Hasonlóan az RMDSZ-hez az MPP is kiáll a székely autonómia ügye mellett, de sokkal inkább Székelyföldre koncentrál, mint az RMDSZ, amely párt a Romániában élő összmagyarság érdekeit tartja szem előtt.

A három romániai magyar párt logója. Fent az RMDSZ, balra az EMNP, jobbra az MPP logója látható.

Az erdélyi magyarság politikai életében hamarosan egy harmadik politikai párt is felbukkant. 2010 végén, Székelyudvarhelyen döntöttek az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozásáról, amit 2011 őszén jegyeztek be hivatalosan. A párt legfőbb célja, hogy az erdélyi magyar szervezetekkel (RMDSZ, MPP, SZNT) együttműködést alakítson ki, de törekvésének sikere kétséges. Az EMNP támogatja az autonómiát, de nem ad világos választ arról, hogy ezt mely földrajzi területre korlátozzák. Retorikájában az Erdély-központú helyi önkormányzást támogatja, viszont az össz-erdélyi autonómia elképzelhetetlen célkitűzés.

A három romániai magyar párt lényegi célkitűzéseiben ugyanazon az állásponton van, csupán a hangsúlyokat helyezik máshová. Az RMDSZ viszont kétségtelenül a domináns magyar párt Romániában. 1990 óta folyamatosan jelen van a bukaresti Parlamentben és több alkalommal kormányzó párt volt a pártkoalíciók révén, valamint az Európai Parlamentben is három képviselővel rendelkezik. Ennek ellenére a 2012-es romániai választásokon gyengén szerepelt, 5,15%-os aránya a legalacsonyabb 1990 óta. Gyengülése még nem jelenti az RMDSZ hanyatlását, esetleg a magyar pártok szétaprózódását sugallhatja. Az MPP viszont nem indult a választásokon, az EMNP pedig 0,64%-os eredményével nem kerülhetett be a Parlamentbe.

A Székelyzászló-ügy:

A székelység és Székelyföld a közelmúltban a hírhedt Székelyzászló-üggyel hívta fel magára a nemzetközi figyelmet. 2012-2013 fordulóján, Székelyföldön fellobogtak a székelyzászlók. 2012 végén előbb Kovászna megyében titulálták törvénytelen jelképnek a zászlót, majd 2013 februárjában Băsescu román elnök célzott rá, hogy törvénybe ütköző jelképről van szó.

A román vezetés pánikhoz közeli hangulatba került és a székelyzászló kitűzését jogsértő cselekménynek bélyegezte. Az eset nemzetközi érdeklődésre talált, hiszen egy nemzeti kisebbség jelképét bélyegezték illegálisnak. Ez pedig a romániai kisebbségek jogainak védelmét kérdőjelezi meg, ami az Európai Unió egyik alapértéke.

2013. március 10-én, az ún. Székely Szabadság Napján világszerte tüntetések zajlottak Székelyföld autonómiája mellett. Noha az SZNT elnöke Izsák Balázs úgy fogalmazott, hogy Székelyföldért megmozdult a világ, be kellett látni, hogy ez túlzó kijelentés volt. Tény, hogy több nagyvárosban voltak szolidaritási tüntetések, többek között Bécsben, Brüsszelben, Budapesten, Helsinkiben, Londonban, Stockholmban és Zürichben, de a résztvevők száma elenyésző volt. Budapesten vettek részt a legtöbben, kb. 1000 ember, míg Bécsben 500-an, Zürichben 350-en és Londonban 120-an vonultak az utcákra. Brüsszelben és a skandináv városokban mindössze 25-70 között volt a tüntetők száma. Továbbá több amerikai nagyvárosban is megmozdultak a helyi magyarok, valamint Európában még Hágában és Münchenben, Magyarországon pedig Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon demonstráltak a szimpatizánsok.

A Székely Szabadság Napján tüntetők Marosvásárhelyen, 2013. március 10-én.

Mindezzel párhuzamosan Románia fontolóra vette a területi közigazgatási egységek reformját, amely szerint a fejlesztési régiók lennének az új közigazgatási határok. Ez Székelyföld számára azt jelentené, hogy egy olyan régióba tagozódna be, ahol a magyarság aránya mindössze 30%-os lenne. Ennek következtében veszélybe kerülne a székely és magyar identitásuk. A reformjavaslatra a SZNT és az MPP a lakossággal együttműködve egyre határozottabban állnak ki a székely autonómia ügye mellett, amit a román kormánytól követelnek. Céljaik érdekében a fenti szervezetek aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy petíciójukkal a román kormány előtt bemutathassák törekvésüket. 2013 áprilisában a 40.000 aláírást tartalmazó petíciót elküldték a kormánynak, de válasz nem érkezett rá.

Budapesti tüntetők a Székely Szabadság Napján, Románia budapesti nagykövetség előtt, 2013. március 10.

Székelyföld autonómiájának az ügye továbbra is napirendi ponton van és minden bizonnyal még évekig így marad. Székelyföld önrendelkezése súlyosan veszélyeztetné Románia nemzetállamiságába vetett hitét és területi egységén ejtene csorbát. Valamilyen szinten érthető, hogy Bukarest próbálja elhúzni ezt a szecessziós, kiválási folyamatot, addig, amíg csak módjában áll ezt megtenni. Meglátásom szerint ezzel a taktikával még évtizedekig késleltetheti Székelyföld autonómiáját, hacsak a jövőbeni román vezetések nem fognak belenyugvóbb álláspontra helyezkedni.

További kérdések vetődnek fel azzal kapcsolatban, hogy amennyiben Székelyföld megkapná önrendelkezését vajon milyen mértékű autonómiára tartana igényt? Az autonómián túl a függetlenségig is elmennének a székelyek? Mennyire lehet életképes egy független Székelyföld, s mennyire lesz ráutalva Romániára? Milyen kapcsolatok fűzik majd Magyarországhoz, s elképzelhető e a magyar államhoz való csatlakozása? Az önálló Székelyföld képes lesz e, illetve kíván e az Európai Unió tagállama lenni?

Olyan kérdések ezek, amelyekre csak az adott időben nyerhetünk válaszokat, s nem most. Addig csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, de annyi mégis bizonyos, hogy a székely ügy egyre nagyobb nyilvánosságot nyer, és továbbra is meghatározó témája marad a román-magyar kapcsolatoknak.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

www.brasso.info/index.php/belfold/1840-bsescu-szerint-torvenytelen-jelkep-a-szekely-zaszlo
https://en.wikipedia.org/wiki/2007_enlargement_of_the_European_Union
https://en.wikipedia.org/wiki/Hungarians_in_Romania
https://www.erdon.ro/szekely-autonomia-elkuldtek-a-roman-kormanynak-az-osszegyult-alairasokat/2238711
https://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=EQXNXV
https://hu.wikipedia.org/wiki/Erd%C3%A9lyi_Magyar_N%C3%A9pp%C3%A1rt
https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Polg%C3%A1ri_P%C3%A1rt_(Rom%C3%A1nia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyek
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kely_Nemzeti_Tan%C3%A1cs
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kely_z%C3%A1szl%C3%B3
https://hvg.hu/vilag/20121129_Torvenytelen_kituzni_a_szekely_zaszlot
https://hvg.hu/vilag/20130310_Szekely_autonomia__Europaban_es_Budapest
https://itthon.transindex.ro/?cikk=11345&nyomtat=1
https://mandiner.hu/cikk/20130408_a_fejlesztesi_regiok_hatarait_kovetheti_a_roman_kozigazgatasi_reform
www.origo.hu/nagyvilag/20130310-vilagszerte-tuntettek-a-szekely-autonomiaert.html

Székelyföld és a székelyek története - II. rész: 1849-től 1989-ig

2013.05.14 11:21

Székelyföld az Osztrák-Magyar Monarchiában:

A XIX. század közepére az Osztrák Birodalom katonai hanyatlása egyértelművé vált. Ezt hivatott bizonyítani az 1859-es solferinói csatavesztés a francia-piemonti szövetségtől, valamint az 1866-os königgrätzi vereség elszenvedése a poroszoktól.

Magyarország az 1849-es szabadságharc leverése óta elnyomás alatt állt, miközben Bécs a nemzetközi katonai vereségek hatására felismerte, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradása érdekében időszerűvé vált a magyarokkal való megbékélés. Ez az 1867-es Kiegyezésben realizálódott, amikor létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A dualista államban a magyar társország ismét unióra lépett Erdéllyel.

Míg Ausztria és Magyarország a Kiegyezéssel előnyökhöz jutott, a székelyek és Székelyföld ugyanezt nem mondhatta el. 1876-ban a székely kiváltságok végleg elvesztek, a polgárosodó társadalommal nem fért össze a székely adómentesség és önkormányzatiság. Székelyföld közigazgatását is radikálisan átalakították: megszűntek a történelmi székely székek. A korábbi székek a következő vármegyék részévé váltak: Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegye.

Az Osztrák-Magyar Monarchia középcímere 1867-1915 között. A tagállamok és tartományok címerei fogják körül a Monarchia kétfejű fekete sasját. Jobboldalt, fentről a harmadik Erdély címere, ami lent kinagyított változatban látható.

A címer az erdélyi három nemzet jelképeit egyesíti: a magyar nemzetet a turulmadár, a székely nemzetet a Nap és Hold, a szász nemzetet pedig a hét vörös bástyja jelképezi. A címert az erdélyi fejedelmi korona díszíti.

A Monarchia 1914-ig nem viselt háborút, helyette az európai trendeknek megfelelően a gazdasági növekedésre helyezte a hangsúlyt. Régiós tekintetben a nyugati országrészek iparilag sokkal fejlettebbek voltak, mint a keleti területek, ahol a mezőgazdaságra koncentráltak. Az agrárszektor fejlesztése fontos háttértermelési egységet biztosított a kiépülő élelmiszeripar számára, amely iparágban Magyarország kiemelkedően teljesített. Székelyföldön kiépült a könnyűipar, s Háromszék élelmiszeripari termelése virágkorát élte. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar vezető szerephez jutott a Birodalomban, amely exportjövedelmének tekintélyes hányadát biztosította. Magyarország az USA után a világ második legnagyobb lisztexportőr országa volt, valamint nagy élelmiszerellátója lett Németországnak, Olaszországnak és a brit iparvidékeknek.

1868-ban megalapították a Magyar Királyi Államvasutat (MÁV). A vasútvonal hálózat kiépítése húzóágazattá vált, mivel ösztönözte a gépipart, valamint a szén- és vasércbányászatot. Az 1880-1890-es években robbanásszerűen gyarapodott a vasúthálózat az országban. Az 1890-es éveket követően Erdély fokozatosan kapcsolódott be a vasútközlekedésbe, de a Székelyföldet átívelő székely körvasút csak 1909-ben készült el. A vasút kiépítése az utasforgalom és a teherszállítás növekedése miatt is lényeges volt.  

A román nemzettudat feléledése és Székelyföld az I. világháborúban:

1881-ben a Havasalföldi és Moldvai Fejedelemségek egyesüléséből létrejött a Román Királyság. A XIX. századi román nemzeti ébredéssel átfűtött új állam harapófogóba fogta Erdélyt és Székelyföldet. Erdélyben a román kisebbség aránya maghatározó volt, 1880-ban a lakosság 57%-át alkották, amivel az etnikai térképen jól kivehetővé vált, hogy a székelység két nagy, románok által lakott fölrajzi tömb közé szorult. A magyar állam magyarosításai törekvései hamar megbuktak, s az erdélyi románság a független román állam felé kezdett orientálódni. A XX. századra Románia külpolitikai célként deklarálta Erdély, a Partium és a Bánát megszerzését.

Románia nagyhatalmi támogatást próbált szerezni az erdélyi területeket megszerezése érdekében, amihez az I. világháború kínált kihagyhatatlan lehetőséget. 1916. augusztus 27-én Bukarest és az antant titkos szerződésben megállapodtak arról, hogy Románia az antant oldalán történő hadba lépésével a Tiszáig megkapja a magyar területeket. A románok azonnal teljesítették a kívánalmakat és támadást indítottak Erdély ellen, ami során szinte az egész Székelyföldet elfoglalták.

Román csapatok vonulnak a Kárpátokon át Székelyföld felé 1916-ban.

Mielőtt a román csapatok még tovább nyomultak volna Erdély belsejébe, a német-osztrák-magyar csapatokkal megerősített erdélyi fronton megállították a támadást, valamint német-bolgár-török egységek délről behatoltak Havasalföldre. Székelyföldön sikeresnek bizonyult a központi hatalmak ellentámadása, novemberre visszafoglalták a területet és átkeltek a Kárpátokon Romániába, s decemberben Bukarestet is elfoglalták.

Harcok Erdélyért és Székelyföldért:

1917 decemberében Románia letette a fegyvert a központi hatalmak előtt és az 1918. május 7-ei bukaresti egyezményben többek között átadta a Kárpátok vonalának ellenőrzését Magyarországnak. Azonban a központi hatalmak veresége hónapok múlva bekövetkezett, s 1918. november 3-án a Monarchia kilépett a háborúból, mire egy hétre rá Románia ismét támadásba lendült Erdély és a Tiszántúl elfoglalásáért.

Annak ellenére, hogy a november 13-ai belgrádi tárgyaláson az antant demarkációs vonalnak jelölte ki a Maros folyó vonalát, ezt a románok retorziók nélkül lépték át decemberben és haladtak tovább Magyarország belseje felé. Székelyföld mélyen a „fegyverszüneti” vonal mögé került, s megszakadt a Budapesttel való összeköttetése is. A válságos helyzetben a helyiek egy önálló Székely Köztársaság létrehozásán kezdtek gondolkodni, amelynek a hadereje az ún. Székely Hadosztály lett volna. Marosvásárhelyen székely nagygyűlést tartottak, ahol támogatták a köztársasági törekvéseket, de az erdélyi magyarság és Budapest ezt ellenezte, a románokról már nem is beszélve.

A Székely Hadosztály Szatmárnémetiben (Szatmár vármegye) 1919. március 2-án.

A Köztársaság terve nem jutott el a gyakorlati megvalósításig, s a székelyek sok szempontból magukra maradtak. Nem csak idegen megszállás alá kerültek, de Magyarország sem támogatta a székelyeket, mivel nem csak a terület elvesztését nem fogadta el Budapest, de egy különálló, független Székelyföldet sem kívánt elismerni, amivel talán megelőzhető lett volna a terület Romániához való csatolása.

Az erdélyi románság lelkesen üdvözölte a román hadsereget és az 1918. december 1-ei gyulafehérvári román gyűlésen kimondták Erdély csatlakozását Romániához.  Az összeomlott és feloszlatott magyar hadsereg nem volt képes komolyabb ellenállásra és 1919 májusára a románok elérték a Tisza vonalát, ahol azonban egy pillanatra a magyar vörös hadsereg visszavetette őket, de augusztusban a románok már Budapestre is behatoltak. Székelyföld ezzel a felduzzadt Románia közepén találta magát.

A székelyek részvétele az I. világháborúban és az azt követő harcokban jelentősnek mondható. Rengeteg székely esett el a világháborús ütközetekben és az 1918-as román támadás előtt önállóan cselekedve állították fel a Székely Hadosztályt. A székely seregek erős ellenállást mutattak a románokkal szemben, s míg a magyar hadsereg szétszéledt, addig a székelyek 1919 áprilisáig tartották magukat a román haderővel szemben, egyedül dacolva a betolakodókkal.

Az 1919 márciusi kommunista hatalomátvétel után újjászervezett magyar (vörös) hadsereg támogathatta volna a székelyek küzdelmét, de a kommunista vezetés nem szimpatizált a székelyek kezdeményezőkészségével és inkább magukra hagyták őket. A csalódottság és magárahagyatottság érzete alakult ki a székelységben, akik hamarosan letették a fegyvert a románok előtt, de többen a vörös hadsereghez csatlakoztak, hogy a felvidéki hadjáratban segédkezzenek a csehszlovákok ellen.

A trianoni béke és a magyar revizionista külpolitika:

1920. június 4-én a Párizs melletti Nagy-Trianon kastélyban az antant hatalmak és a magyar delegáció aláírta a trianoni békeszerződést, ami garantálta Magyarország függetlenségét a Monarchiától és meghatározta az új állam határait. Ez alapján a Magyar Királyság elvesztette korábbi területeinek 72%-át, korábbi népességének 64%-át és a magyar etnikum 36%-a rekedt az új határokon kívülre, ezek között voltak a székelyek is, akik területe Erdéllyel és a Partiummal Romániához került.  

A trianoni béke demográfiai következménye Magyarországra. A székely etnikum jól kivehető Kelet-Erdélyben, amely részek Románához kerültek 1920-ban.

Románia 1923-as új alkotmánya meghirdette a román nemzetállamot, amivel kezdetét vette a romániai magyarság módszeres ellehetetlenítése. Az intézkedések főleg a magyar nemességet és a zsidóságot támadta, például a földreformmal, amivel elkobozták a magyarok földjeit, s a románoknak juttatták azokat. A román lett a hivatalos nyelv az egész országban, így az oktatás nyelve is, amiért számos magyar oktatási intézményt zárattak be.

Magyarország a trianoni béke után elsősorban a gazdasági talpra állásra és a nemzetközi elszigetelődésből való kitörésre (kisantant) koncentrált. A területi revízióra való igény azonban sosem szűnt meg, csak nem volt realitása az 1920-as évek végéig, amikor viszont felerősödött és meghatározóvá vált. Ugyanakkor finomodott is a revíziós igény, a „Minden vissza!” koncepció háttérbe szorításával az etnikai alapú határmódosítások kerültek előtérbe.

Az 1930-as évektől a magyar revizionista propagandára válaszul Románia az antirevizionista álláspontot kezdte kommunikálni, kevés sikerrel, mivel Magyarország olyan nagyhatalmakat nyert meg az ügyének, mint Olaszország, később pedig a náci Németország.

A magyar területi revíziónak három iránya volt: Felvidék, Délvidék és Erdély-Partium. A magyar politikai életben az utóbbinak mindig prioritása volt, mivel a magyar kollektív tudatban egyfajta bűntudat alakult ki Erdéllyel kapcsolatban. A magyarok okkal érezhették úgy, hogy magára hagyták a területet és főleg a székelyeket, s egyszerre vágyódni kezdtek utánuk. Ez a köztudat állandósult és talán ma is visszatérőben van. Magyarország fenntartotta a revízió ügyét a Népszövetségben és Magyar Revíziós Ligát alapított, hogy a nemzetközi közösség figyelmét felhívja igényei jogosságára.

A II. világháború és Székelyföld visszacsatolása:

A magyar revíziós törekvések sikertelenségének tudható be, hogy évekig nem ért el eredményt a határmódosítás ügyében. 1940 során többször mozgósították a román és magyar csapatokat a határokon, ami majdnem helyi konfliktushoz vezetett a két ország között. A józanész és a tengelyhatalmak visszatartó ereje viszont meggátolta az összetűzést.

1940 augusztusában Budapest és Bukarest képviselőit a német és olasz hatalmak Bécsbe rendelték, hogy rendezzék a két fél közötti területi vitát. Augusztus 30-án megszületett a döntés, ami értelmében Magyarország visszakapta Erdély északi részeit és Székelyföldet, Aranyos szék nélkül. Érdekesség, hogy a döntés kihirdetésekor a román külügyminiszter elájult a döbbentettől.

A Magyar Királyság (Kormányzóság) 1941-1944 között, a revíziós sikereket követően. A visszakapott székely vármegyék: Maros-Torda (narancs), Csík (zöld), Udvarhely (barna) és Háromszék (kék).

A magyar csapatok szeptember 5-én lépték át Kelet-Magyarország határait és bevonultak a visszacsatolt területekre, ahol november végéig katonai közigazgatást vezettek be.

1941 júniusában Magyarország a tengelyhatalmak oldalán belépett a II. világháborúba. A háborús frontvonalak ekkor nagyon távol húzódtak a székely határtól, messze Keleten, a Szovjetunió belsejében dúltak a harcok. 1943-ban viszont megfordult a hadiszerencse és a frontvonal vészesen kezdett Magyarország felé közeledni. Figyelemre méltó, hogy noha Magyarország és Románia ugyanazon oldalon harcoltak a világháborúban, a magyarok a biztonság kedvéért számos hadosztályt állomásoztattak a román határ mentén.

1944 augusztusában a szovjet vörös hadsereg közeledtével Románia szakított a tengelyhatalmakkal és átállt a szövetségesekhez. A románok háborút hirdettek Észak-Erdély visszafoglalására és napokkal később a szovjetekkel egyesülve betörtek Székelyföldre. A németekkel megerősített székely területeket a szovjet túlerővel szemben képtelenség volt védeni és alig két hét alatt Székelyföld elveszett, amely utolsó szegletét októberben foglalták el a szovjet-román csapatok. A területvesztést a székely katonák tömeges dezertálása is gyorsította, többen hazatértek falvaikba, amely cselekményeket a németek nagy csodálkozással fogadták.

Székelyföld a Magyar Autonóm Tartományban:

1944 végétől a szovjetek katonai közigazgatást vezettek be Székelyföldön, nem utolsó sorban azért, mivel a román félkatonai csoportok kegyetlen atrocitásokat követtek el a magyar lakosság körében. A szovjet közigazgatás 1945 márciusáig tartott, amikor a terület feletti irányítást átvehette a román kormány. Egyértelmű volt, hogy Székelyföld visszakerül a román államhoz, de ez hivatalosan csak 1947. február 10-én történ meg, amikor aláírásra került a háborút lezáró párizsi béke.

Romániában 1948 áprilisától kommunista rendszert vezettek be, a mezőgazdaság kollektivizálásával, államosításokkal, deportálásokkal, valamint az egypártrendszer kiépülésével. 1952-ben hatályba lépett a szocialista alkotmány, ami Székelyföldre is tartalmazott rendelkezéseket. Szinte az egész Székelyföldet lefedve hozták létre az ún. Magyar Autonóm Tartományt. Ebben a közigazgatási egységben a magyarok (székelyek) aránya 77%-os volt, a románoké pedig 20%.  Marosvásárhely volt a Tartomány közigazgatási központja és a román mellett a magyar is hivatalos nyelv lett, tehát a magyar regionálisan hivatalos nyelvvé vált Magyarország egy szomszédos államában.

A Magyar Autonóm Tartomány 1952-1960 közötti határa, a mai román megyehatárokkal és etnikummal.

Természetesen erre a területre is ugyanazok a marxista alapok vonatkoznak, mint az egész országra, valamint nem sokban különbözött a többi román tartománytól sem, az „autonóm” jelző csak névleges volt, s a központi utasításokat kellett kötelezően végrehajtani, mint bárhol máshol. Mindemellett a szóban forgó közigazgatási egységben biztosított lett a magyar nyelv zavartalan használata. Ez azért fontos, mivel a Tartományon kívül élő magyar lakosok anyanyelvhasználata erős korlátozásoknak volt kitéve és vissza is szorult az évek során. Különlegesség még, hogy a Tartományban dolgozó hivatalnokok többsége magyar nemzetiségű volt, s a magyar nyelvet használták a közigazgatásban és a bíróságokon, valamint kétnyelvű feliratok szerepeltek a középületeken.

E mellett azt is meg kell említeni, hogy a Román Kommunista Párt magyar szárnyát 1953-ban kiiktatták, amivel a központi vezetésben lehetetlenné vált a magyar kisebbség jogainak védelme. Ebből levonható, hogy a diszkrimináció tekintetében a Magyar Tartományban valóban kedvezőbb helyzetbe kerültek a magyar lakosok, mint másutt.

A magyarországi 1956-os forradalmi eseményeket követően a románok elvesztették az erdélyi magyarságba vetett csekély bizalmukat és tömeges letartóztatások történtek, valamint az Autonóm Tartomány jogköreit is korlátozták. A magyar közigazgatási tisztviselőket leváltották és a magyar nyelvű oktatást is akadályozták.

A Maros Magyar Autonóm Tartomány 1960-1968 között. A korábbi Magyar Autonóm Tartomány (fekete határ) déli területeit leválasztották (szürke), s nyugati területrészekkel pótolták azt ki (világos sárga).

1960 végén kormányrendelettel módosították a Magyar Tartomány határait. Leválasztották róla Székelyföld déli csücskét (kb. a történelmi Háromszéket, a mai Kovászna megyét). Kompenzálásként viszont Székelyföldtől nyugati területeket csatoltak a Tartományhoz (kb. a mai Maros megye nyugati része). A továbbiakban az elnevezése is megváltozott, s 1968-as megszüntetéséig Maros Magyar Autonóm Tartományként vált ismertté. A határmódosítással a magyar lakosság aránya a korábbi 77,3%-ról 62%-ra esett vissza. Mellesleg a 70%-os magyar aránnyal rendelkező Háromszéket (avagy Kovásznát) Brassó Tartományhoz csatolták, amivel a magyarság aránya ott is feloldódott.

A székelyek további nyolc évig élvezhettek némi „védelmet” a Maros Magyar Tartományban, ha a közigazgatási egységen kívül élő magyarok helyzetéhez hasonlítjuk az övékét. Azonban a román vezetés felsőbb köreiben kezdett ellenszenves lenni ez a magyar „autonómia” és 1968-ban felszámolták a Magyar Tartományt. A beteges üldözési mániában szenvedő kommunista vezetés a magyarok „autonómiájában” a reakciót és a horthysta eszmék visszatérését látta. Magyarország a kommunista ideológiához és internacionalizmushoz híven egyszer sem tiltakozott a romániai intézkedések ellen.

Mindennapok a kommunista Romániában:

A tartományi szintű átrendeződések (ez után megyék) három romániai megyébe utalták a székelységet: Kovászna, Hargita és Maros. 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarok aránya Kovászna megyében 73,59%, Hargita megyében 84,8%, Maros megyében pedig 37,82%.

Románia a II. világháború után véghezvitte az újjáépítési munkálatokat, növelte a béreket, ami kedvezően hatott a fogyasztásra. A gépesítéssel a mezőgazdasági termelést fokozták, hogy az ország exportra termelhessen, de ezzel párhuzamosan iparosításba is kezdtek. Lényeges szempont viszont, hogy jelentős külföldi hitelekből finanszírozták a gazdasági növekedést, ami nagy terheket zúdított az államra.

Ceauşescu 1965-ben a Maros Magyar Autonóm Tartományban tett látogatásán.

Az 1980-as években Nicolae Ceauşescu, Románia elnöke és vezetője (1967-1989) elhatározta, hogy visszafizeti a nyugati hiteleket, mely tervével az átlagemberek életkörülményeire mért súlyos csapást. Az ellátási hiány miatt bevezették az élelmiszeradagolást, a „racionális fogyasztásért” és az „elhízás leküzdéséért.” Az emberektől megvont javakat az ország kiexportálta, azért, hogy a valuta értékét magasan tarthassák, amiből a hitelek kerültek visszafizetésre, valamint a nehézipart támogatták.

Meghatározták a benzin és az elektromos áram használatát, vagyis korlátozták a fogyasztói felhasználásukat, hogy az energiával is a nehézipart támogathassa az állam. A benzint metanollal helyettesítették, valamint vasárnapokra kijárási tilalmat vezettek be, amikor a buszok és taxik sem közlekedhettek. Az elektromos áram használható mennyisége szintén meg volt szabva, s aki túllépte a limitet plusz adót fizetett. Egyetlen televízió csatorna működött az országban, ami napi két órát sugárzott. A közvilágítást pedig szintén csökkentették, minden ötödik utcalámpa éghetett csupán.

A gázellátással és fűtéssel szintén spóroltak. A városok lakói gáztartályokat vagy szénkályhákat használtak, hogy melegen tartsák lakásukat. A boltoknak délután fél hatkor be kellett zárniuk, hogy ne fogyasszanak sok áramot.

Kürtőskalács sütése valahol Háromszéken, az 1980-as években. A kürtőskalács székely nemzeti étel, amit korábban ünnepnapokon készítettek fahengerre tekert kelttésztából, amit faszén parázs felett sütöttek meg.

Az állami felügyelet, illetve ellenőrzés rendkívül kiterjedt volt a lakosság körében. A vezetés ösztönözte a besúgóhálózatokat és egyre több titkos ügynök állt állami alkalmazásban, a kutatások szerint az 1980-as években minden harmadik állampolgár besúgó volt Romániában. A lapkiadásokra cenzúrát vezettek be, amely kommunista ideológiával volt átitatva. Rengeteg állami beruházás történt, amely projectek többsége végül nem valósult meg, vagyis a pazarlás elképesztő méreteket öltött.

Mindezen elnyomás és gazdasági helyzet ösztönözte az 1987. november 15-ei brassói felkelést. A munkások sztrájkjából indult ki a megmozdulás, de a vezetés ezt gyorsan és kegyetlenül leverte. Mégis úgy tartják, hogy a brassói felkelés volt az előfutára az 1989. évi tüntetéseknek és forradalomnak, ami végül elsöpörte a kommunista diktatúrát Romániában.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Székelyföld története III. rész, Avarok

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austria-Hungary
https://en.wikipedia.org/wiki/Communist_Romania
https://en.wikipedia.org/wiki/Covasna_County
https://en.wikipedia.org/wiki/Harghita_County
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Transylvania
https://en.wikipedia.org/wiki/Hungarian%E2%80%93Romanian_war_of_1919#
https://en.wikipedia.org/wiki/Hungary_during_World_War_II
https://en.wikipedia.org/wiki/Magyar_Autonomous_Region
https://en.wikipedia.org/wiki/Mure%C8%99_County
https://en.wikipedia.org/wiki/Romanian_Campaign_(World_War_I)
https://en.wikipedia.org/wiki/Romanianization
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_Vienna_Award
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Trianon
https://en.wikipedia.org/wiki/Union_of_Transylvania_with_Romania
Estók János: Tisza Kálmán és kora in Rubicon 2013/2-3.
https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9csi_d%C3%B6nt%C3%A9sek
https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Auton%C3%B3m_Tartom%C3%A1ny
https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_b%C3%A9csi_d%C3%B6nt%C3%A9s
https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k%E2%80%93Magyar_Monarchia
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyek
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyf%C3%B6ld
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyf%C3%B6ld_t%C3%B6rt%C3%A9nelme
https://itthon.transindex.ro/?cikk=18905

Székelyföld és a székelyek története - I. rész: A kezdetektől 1849-ig

2013.05.03 20:56

Nehéz eldönteni, honnan is lehetne kezdeni Székelyföld történetét. A székelyek betelepülésétől vagy annál is előbb? A magam részéről kísérletet tennék rá, hogy a székelyek lakta terület történetét is bemutassam, egészen a kezdetektől. Ez által betekintést nyerhetünk abba, kik birtokolták és lakták azt a területrészt, amely a későbbi Székelyföldként híresült el.

Székelyföld ős- és ótörténete:

A történelmi Székelyföld öt helyi közigazgatási egységből, vagyis székből állott, amelyek nagyjából lefedik a mai székely „határokat” és egyértelműbbé teszik számunkra, hogy a továbbiakban mely területrészről lesz szó. Az öt székely szék tehát a következő: Aranyos szék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék, lényegében ez lefedi Kelet-Erdélyt.

A történelmi Székelyföld székei. Aranyos szék Marosszéktől valamivel nyugatabbra helyezkedett el.

Noha kevés régészeti lelet áll a tudósok rendelkezésére, annyi megállapítható, hogy Erdély évezredek óta lakott vidék volt az Őskortól kezdve. Erre bizonyíték, hogy a feltárt csontmaradványok közül a legrégebbiek a közép-Paleolitikum idejéből (i.e. 300.000 – i.e. 30.000) maradtak ránk.

A mai Székelyföld az Ókorban számos népcsoportnak szolgált szálláshelyéül, majd a nagy birodalmak részterületévé vált. Feltehetőleg i.e. 400-350 között a kelták is eljutottak erre a vidékre, majd az i.e. I. században a Dák Királyság hódította meg és a kelta lakosság lassan egybeolvadt a dákokkal.  I.sz. 106-107-ben Róma szétverte a Dák Birodalmat és a helyén megszervezte Dacia provinciát. A rebellis tartomány viszont sok nehézséget okozott a rómaiaknak. A dákok - majd az ott megjelenő szarmaták és vizigótok - folyamatosan lázadoztak Róma ellen, míg végül 270-271-ben a rómaiak kivonultak és magára hagyták a területet.

A volt Dacián a rómaiakkal keveredett dákok (dákó-románok) és a vizigótok osztozkodtak. 380-ban egy hódító nép jelent meg a határokon: a hunok. A hunok hamar kiszorítottak az ott élő népeket, csak a gepidáknak „kegyelmeztek” ilyen téren. Attila, hun király (ural. 434-453) halála után a birodalma szétesett, s központi területein, vagyis a Kárpát-medencében a gepidák vették át a hatalmat (az eseményekről bővebben itt olvashatsz). 567-ben ez a germán királyság is összeroppant a langobárdok és az avarok kettős nyomása alatt. A gepidák bukása után az avarok meghódították a vesztesek területeit, s az avarokon túl jelentős volt a szláv népek betelepülése az egész Kárpát-medencébe, tehát Erdélybe is (az avar nép történetéről bővebben itt olvashatsz).

A székelyek eredete:

A IX. század elején az Avar Birodalmat nyugatról a frankok, keleten pedig a bolgárok ostromolták, majd a támadók felosztották egymás között a Kárpát-medencét, így a keleti részek a Bolgár Birodalomhoz csatlakoztak. Egyes elméletek bizonyos források alapján azt feltételezik, hogy a magyarok már a IX. század közepén megjelentek a Kárpát-medencében, ám véglegesen csak 896 után telepedtek le oda.

A székelység eredete nagyon vitatott, nincs egyetértés arról, honnan és melyik népcsoportból származnak. Természetesen magyar etnikumnak is tekintik őket, de e mellett egyaránt megjelent a bolgár (eszkil), a hun, az avar vagy a török-kavar eredet. Anonymus Gesta Hungaroruma szerint (1196-1203) a székelyek Attila népéhez tartoztak és Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum művében (1282-1285 körül) is a hun eredetet hangoztatja. Kézai leírásában a székelyek, mint a hunok utolsó leszármazottai jelennek meg, akik értesülvén a magyarok jöveteléről eléjük siettek a IX. század végén és együttesen meghódították Pannóniát. A székelyek ez után a határvégeken telepedtek le. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mind Anonymus, mind Kézai Gestája erősen a mondai hagyományokra alapozzák értesüléseiket, ezért történelmi hitelességük megkérdőjelezhető.

A Gesta Hungarorum (Képes Krónika) 21. lapján lévő miniatúra a magyarok Pannóniába való bejövetelét ábrázolja.

Kézai Gestájában a székely rovásírásra is kitért, amire, mint a vlachokkal (értsd poszt-római latinok) való kölcsönhatás eredményére tekint. Ebben lehet annyi igazság, hogy néhány görög betűforma valóban fellelhető a rovásírásban. Az 1488-as Thuróczi János Krónikája, (ami szintén a szájhagyományra alapul) a rovásírást a székelyek sajátjának tartja, amely a szkíták öröksége, vagyis a székelyeket a szkíták leszármazottainak véli. A rovásírás azonban az egész magyar népesség körében használatos volt, mígnem I. (Szent) István (ural. 997-1038) be nem vezette a latin ábécét. A rovásírást a legtöbb esetben azért kötik a székelyekhez, mivel egyedi módon az 1850-es évekig használatban maradt Székelyföldön.

A modernkori magyar történészek is próbáltak válaszokat adni a  székelyek eredetére. László Gyula „kettős honfoglalás” elméletében azt állítja, hogy a székelyek az első hullámú magyar honfoglalókkal (vagyis a késő-avarokkal) érkeztek a Kárpát-medencébe. Ezzel szemben Engel Pál úgy véli, hogy a székelyek valójában a frank-bolgár hódítás után megmaradt avarok, és akikkel a magyar honfoglalók a Kárpát-medencébe jövetelükkor találkoztak. Mindezzel ellentétben Vékony Gábor azt vallja, hogy a székely nép minden bizonnyal a magyarokhoz csatlakozó szkíták lehettek, erre utal a népnévbeli hasonlóság: Szaka (szkíta) – székely. Mellesleg Vékony a rovásírást nem a szkítáktól, hanem az avaroktól gyökerezteti.

Czeizel Endre is érdekes eredményekre jutott genetikai kutatásait követően. Ezek szerint a székelyek génállományában a magyarokétól jelentős eltérések mutathatók ki, ugyanis a székely gének iráni elemeket tartalmaznak. A modern genealógiai vizsgálatok tehát kijelölték a székelyek eredetének földrajzi és etnikai kereteit, de a székely nép származásának kérdése még mindig nyitva áll a történészek és régészek előtt.

A székely köz- és önigazgatás:

Bárkik is voltak a székelyek ősei, a magyarok érkezését követően a végeken kerültek letelepítésre, hogy védelmezzék a határokat. A székely név jelentése is innen ered, vagyis határőr. Kezdetben, ill. a IX-X. században nem a mai Székelyföld területére telepítették le őket, hanem a nyugati országrészre. A székelyek a X-XI. században a történelmi Magyarország nyugati végein, később Bihar vármegyében éltek, ahonnan aztán Udvarhelyre költöztek, vagyis ténylegesen is a mai Székelyföldre érkeztek.

A Kelet-Magyarországra költözött székelyek az évtizedek során Udvarhelyen kívül más területekre is kiterjesztették befolyásukat, így került hozzájuk több, jól ismert székely szék, mint Aranyos, Csík, Három és Maros. Háromszék 1562-es megalakulása előtt három különálló egységből állt: Orbai, Sepsi és Kézdi székből. Csíkszékhez is később csatlakozott még Gyergyó- és Kászonszék.  A magyar területi közigazgatási egységeket vármegyéknek nevezték, ezzel ellentétben a székelyek a sajátjaikat székeknek hívták, hasonlóan a szászok erdélyi székeihez.

A székelyek saját nemzetgyűléssel rendelkeztek, ahol magukra vonatkozó törvényeket hozhattak. Ez a kiváltságuk nagyfokú önállóságot jelentett a közösség számára, de ezen felül a közigazgatás, a bíráskodás és katonapolitika is helyi irányítás alá tartozott. A székelyek kiváltságos helyzetéből adódóan, noha Székelyföld a Magyar Királyság határain belül helyezkedett el (amennyiben beszélhetünk határokról a Középkorban), mégsem tartoztak teljesen a magyar király fennhatósága alá.

Hunyadi János 1441-1446 között erdélyi vajda és székely ispán, valamint 1446-1452 között a Magyar Királyság kormányzója.

A székelyek maguk választhatták a vezetőiket is (kivéve a székelyek ispánját), akik a magyar nemességgel egyenlő jogokkal rendelkeztek. Székelyföld vezetője a székelyek ispánja volt, aki a magyar király képviselőjének felet meg, vagyis az ispán személye és funkciója szorosan az uralkodóhoz kötődött. A tisztséget a király jelöltje töltötte be, aki általában nem a székelyek közül került kiválasztásra, hanem a magyar nemesek köréből. Az ispán főbb tevékenységi területe az adminisztrációra, a katonai ügyekre és az ítélethozatalra terjedt ki. Kevéssé ismert tény, de 1441-1446 között Hunyadi János töltötte be a székely ispáni pozíciót, s egyben erdélyi vajda is volt.

A különböző székek helyi ügyeit a székgyűléseken tárgyalták meg, ahol minden szabad székely megjelenhetett.  Az 1438-ban alakult Három Nemzet Szövetsége (Unio Trium Nationum) intézménye látta el Erdély politikai ellenőrizését, amiben a székelyeken kívül a szászok és a magyarok vehettek részt, mint a három erdélyi nemzet.

A székely birtokjog és a katonai szolgálat összefonódása:

A székelyek kiváltságos önállósága a középkori társadalomban nagyon sajátos és szokatlan jelenség volt. A privilégiumokat mindazonáltal azért élvezhették és tarthatták meg évszázadokig, mivel fegyveres szolgálattal tartoztak magyar királynak, amelyért cserébe az előjogokon túl adómentességet és földet kaptak.

A birtoktulajdonjog nemtől függetlenül örökletes volt, viszont csak egyenes ágon. Ha nem volt egyenes ági leszármazott, akkor a székelységhez, mint közösséghez került a földbirtok, közös használatba. Ezek a szabályok sokban különböztek a kor feudális földbirtoklási jogától, már csak azért is, mivel a magyar nemesek földterülete (feudum) sokáig nem volt örökletes, az csak a királynak tett szolgálat idejéig állt a hűbéres birtokában, egyfajta fizetségnek számított. A magyar feudum örökletessé válását követően az egyenes ági örökítést alkalmazták, ha pedig nem volt ilyen leszármazott, akkor a feudum visszaszállt az uralkodóra, esetleg a helyi földesúrra.

A tatárjárástól a török hódításig:

Az 1241-1242-es magyarországi tatárjárás Székelyföldön is keresztülvonult. A Szubutáj és Büdzsek vezette mongol hadak a háromszéki Ojtozi-szoroson keresztül törtek be Székelyföldre, ahol pusztítás és gyilkolás közepette vonultak tovább Nyugat-Magyarország felé. A mongol invázió kegyetlenül rávilágított a Királyság védelmi hiányosságaira. A határok védelmi rendszere megbukott, s míg a vidéki területek elestek, addig a várak többsége állta az ostromot. Levonva a tanulságot, IV. Béla király (ural. 1235-1270) az újjáépítés során nagy hangsúlyt fektetett a várépítési munkálatokra, amikor is országszerte számos jól védhető erősséget emeltetett.

A tatár pusztítás útvonala Magyarországon, lilával jelezve a szinte teljesen lerombolt területeket.

A tatárjárás után a magyar királyi hatalom fokozatos gyengülése volt tapasztalható, s ezzel párhuzamosan a tartományurak (kiskirályok) tekintélye gyarapodott. 1297-ben III. András (ural. 1290-1301) Kán Lászlót tette meg erdélyi vajdának, aki nemsokára a székelyek és szászok ispánjának nyilvánította magát, s az erdélyi királyi jövedelmeket saját vagyona gyarapítására szedte be. Az Árpád-ház 1301-es kihalása után 1316-ig Kán László maradt Erdély kizárólagos ura. Nem támogatta egyik magyar király megválasztását sem, s Ottótól (ural. 1305-1307) a Szent Koronát is megszerezte, de 1309-ben a pápai kiközösítés hatására lemondott róla. Kán László 1316-os halálával Erdély a magyar király, Károly Róbert (ural. 1308-1342) uralma alá került, de Kán fiai még évekig lázadoztak a király ellen.

A XVI. századig a székely autonómia, vagyis kiváltságok konzerválódtak, az esetleges csorbítási kísérletekkel szemben pedig rendre felkeléseket szerveztek. 1467-ben Mátyás király (ural. 1458-1490) ellen hirdettek engedetlenséget, ám komolyabb konfrontációra nem került sor. Mátyás militarizált országának kötelezettségeiből a székely harcosoknak is ki kellett venniük a részüket, s 16-16 ezer gyalogos és lovas katona kiállításával szolgálták a király hadjáratait.

Székelyföld az Erdélyi Fejedelemségben:

A XVI. század első felében a török előretörése szétszaggatta Magyarországot és Székelyföld az 1570-ben megalakult Erdélyi Fejedelemséghez került. Az erdélyi uralkodók egyre kevésbé tolerálták a székelység kiváltságait. 1562-ben székely felkelés tört ki Kelet-Magyarország királya II. János (ural. 1540-1570) önkényessége ellen. A megmozdulást hamar leverték és a lázadókat jobbágysorba taszították.

Székelyföld (kékkel) az Erdélyi Fejedelemség részeként (1570-1711). Sárgával a szász székek láthatók, a többi szín az egyéb edélyi vármegyék és a csatolt részek (Partium).

A XVI. század végén a Bátori család uralma alatt is számos jogelvonással sújtották a székelységet. Ennek következtében 1596-ban ismét felkelésre került sor Székelyföldön, ám ezt az ellenállást is kegyetlenül leverték (véres farsang). 1599-ben a székelyek a bosszútól fűtve, a tizenöt éves háború (1591-1606) során az erdélyi fejedelemmel szemben Havasalföld mellé álltak. 1601-ben a Bátoriak rájöttek, hogy a székelyek támogatása nélkül nem maradhatnak hatalmon Erdélyben, ezért visszaállították minden, korábban elvont kiváltságukat.

A székelyek fontossága a háborús időkben mindig felértékelődött, mivel Erdély hadseregének jelentős részét a székely csapatok alkották. A székely alakulatok pedig nélkülözhetetlenek voltak az uralkodó hadseregében, amennyiben a fejedelem sikeres háborúkat kívánt megvívni. Másrészt a székelyekből, mint a legjobb harcosokból állították ki a fejedelem testőrségét, így gyakorlatilag az uralkodó hatalma és élete is a székelyektől függött.

A tizenöt éves háborúban a Habsburgok megpróbálták kiterjeszteni uralmukat Erdély területére. Basta György császári hadvezér 1602-ben magához ragadta a hatalmat Erdélyben és rémuralmat vezetett be (ural. 1602-1606). Az udvarhelyi Székely Mózes vezette a vele szembeni ellenállást, s 1603-ban ideiglenesen elűzte Bastát és magát erdélyi fejedelemmé nyilvánította (ural. 1603. április – július).  Basta azonban nem fújt visszavonulót, s Brassó mellett csatába bocsátkozott, ahol Székely Mózes elesett. Basta visszaszerezte a fejedelemséget, de időközben Bocskai István vette át Székely Mózes hagyatékát, az ellenállás vezetését Basta ellen. Bocskai 1605-1606 között erdélyi fejedelem volt, s harcához számos székely katona is csatlakozott. Basta György végül 1606-ban, a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke megkötése után hagyta el Erdélyt.

Székely Mózes Erdély egyetlen székely származású fejedelme, 1603 április-július között uralkodott.

A XVII. század elején a székelyek önkéntes jobbágysorba állássának szokása terjedt el. A szabad státusz azért vált terhessé számukra, mivel azzal a kötelező katonáskodás kötelezettsége hárult rájuk, ami a XVI-XVII. századi közép-európai háborús helyzetben semmi jóval nem kecsegtetett. Ezért a szabadságról való lemondás gyakran az életet jelentette a székelyek számára. A gyakorlat tömeges méreteket öltött, amiért Bethlen Gábor fejedelem (ural. 1613-1629) megnehezítette a jobbágysorba való mobilitást. Az intézkedésnek köszönhetően a székelység többsége továbbra is szabad helyzetű maradt.

A háborús terhektől eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György (ural. 1630-1648) uralkodását tartják Erdély aranykorának. A két fejedelem támogatta az oktatást és a kultúrát, Gyulafehérvár, Erdély fővárosa pedig a protestáns vallás fellegvára lett. Ugyanakkor vallási tolerancia érvényesült, mivel a protestánsok mellett katolikusok, kálvinisták, lutheránusok, unitáriusok és ortodoxok is jelen voltak a Fejedelemségben. A székelyek a Reformáció hatása ellenére megőrizték katolikus hitüket.

II. Rákóczi György (ural. 1648-1657/1658-1659/1659-1660) fejedelemsége alatt Erdély hanyatlani kezdett. II. György a török tiltakozása ellenére egyre inkább a lengyel korona után sóvárgott. Hamarosan hadba szállt a királyság megszerzéséért, de súlyos katonai vereséget szenvedett. Ezen felül a török is meg kívánta büntetni az engedetlenségéért. Isztambul Erdélyre uszította a kegyetlen tatárokat, akik a Háromszékbeli Bodza-szoroson át vonultak be a Fejedelemség területére, ahol évekre anarchikus állapotokat idéztek elő. A tatárok romboltak, fosztogattak és mészároltak, a fejedelmi trónon pedig szinte évente követték egymást az uralkodók, mígnem 1661-ben a törökök I. Apafi Mihályt helyezték Erdély élére, amivel az ország végleg bábállammá süllyedt.

Székelyföld a Habsburg uralom alatt, az Erdélyi Nagyhercegségben:

Az 1683-as sikertelen bécsi ostrom után a törökök helyzete megrendült Közép-Kelet-Európában és a magyar területek felszabadítása kezdetét vette. 1690 szeptemberében Thököly Imre magához ragadta a hatalmat az Erdélyi Fejedelemségben, azonban ez a Habsburgok érdekeibe ütközött, mivel Erdélyt is Birodalmukhoz akarták csatolni. Lajos Vilmos badeni őrgróf csapataival Thököly ellen vonult, amely vállalkozásért veszni hagyta az addig visszahódított területeket. Október végére Thökölyt elűzték Erdélyből, ami ezzel az osztrákok kezére került. 

Thököly Imre Felső-Magyarország (1682-1685), majd Erdély fejedeleme (1690. szeptember-október).

I. Lipót magyar király (ural. 1657-1705) 1691-ben kiadta a Diploma Leopoldinum-ot, amely dokumentum Erdély Birodalombeli közjogi státuszát hivatott rendezni, s amely garantálta a székelyek adómentességét.

Erdély utolsó fejedelme II. Rákóczi Ferenc (ural. 1704-1711) osztrákok ellen indított szabadságharca (1703-1711) alatt a székelyek a fejedelem mellé álltak. 1704-1707 között Székelyföld a kurucok kezén volt, de utána a császári hadak visszafoglalták a területet. A szabadságharc leverése után a székely seregeket leszerelték és többé nem tartottak igényt fegyveres szolgálatukra, viszont a kiváltságaikat továbbra is érintetlenül hagyták. 1711 után az Erdélyi Fejedelemség (1765-től Nagyfejedelemség) a Habsburg Birodalom egy közigazgatásilag különálló tartománya lett, amit fejedelmek helyett osztrák kormányzók igazgattak.

A XVIII. század közepétől, Mária Terézia (ural. 1740-1780) uralkodása alatt a székely privilégiumok csorbítása kezdődött el. A székelyek, ahogy a magyar királyok vagy erdélyi fejedelmek ellen, úgy a Habsburg intézkedésekkel szemben is felkeltek, amennyiben azok sértették jogaikat.

1754-1769 között birodalmi adóreformokat hoztak, ami során a székely adómentességet eltörölték. 1763-ban a királynő új határőrség szervezését irányozta elő, amelyhez a székely határvédelem is hozzátartozott. A székely ezredeket erőszakkal próbálták megszervezni, mivel a toborzók helyi ellenállásba ütköztek. A székely vezetők Madéfalván találkozót hívtak össze, s a hagyományaik és jogaik megtartását követelték. Azonban a császári csapatok támadást intéztek az egybegyűltek ellen és több százukat lemészárolták (madéfalvi vérengzés). A besorozás természetesen folytatódott, a rebellis székely vezetők letartóztatása mellett. Az erőszak és a kényszer miatt sokan elhagyták az országot, Moldvába (gyimesi csángók) és Bukovinába (bukovinai székelyek) emigrálva.

1899-ben a madéfalvi vérengzés emlékére emelt oszlop Csík-Madéfalván.

A határőrség felállítását követően folytatódott a székely előjogok további elvonása. Az intézkedések keretében a bírák választása is kikerült a székelyek kezéből. A legtöbb ügyintézéshez a határőrség felhatalmazása szükségeltetett, így például a házasság és a kereskedelem is engedélyköteles lett.

Az 1780-as években az erdélyi románság kezdett öntudatára ébredni és felkelések törtek ki azon célból, hogy a románok is részesüljenek azon jogokból, amelyeket Erdély más népcsoportjai is birtokolnak. 1784-ben a politikai egyenlőségért keltek fel, amit az osztrákok kegyetlenül levertek. A románokat azonban ez nem törte meg és pár évvel később a politikai jogok mellett vallási egyenlőséget is követeltek (ortodox vallásuk miatt). Követeléseiket viszont rendre visszautasításban részesítették.

Székelyföld az 1848-1849-es forradalomban és szabadságharcban:

1848. április 11-én a forradalmat követően hatályba léptek az ún. Április törvények, amely VII. törvénycikke kimondta a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség egyesülését. Egy hónap múlva háború tört ki Ausztria és Magyarország között.

1848 októberében a székelyek nemzetgyűlést tartottak Agyagfalván, ahol 60.000 önkéntes vonult be a magyarok támogatására. A nemzetgyűlésen elfogadták a jobbágyfelszabadítást, a románokkal és szászokkal való együttműködést, valamint nyíltan a forradalom ügye mellé álltak. Alig egy hónappal később az osztrákok szétverték a székely seregeket és elfoglalták Erdélyt, kivéve Háromszéket, amely terület sikeresen dacolt az ellenséges hadakkal, s ezzel megakadályozta az osztrákok Erdélyben aratott abszolút győzelmét. A háromszéki ellenállást Gábor Áron ágyúöntési stratégiája tette lehetővé, ami olyannyira bevált, hogy az osztrákok azt hitték, a székelyek francia segítséget kaptak.

A székely születésű Gábor Áron (1814-1849) szobra Kézdivásárhelyen. Ágyúöntési stratégiája után Kossuth a székelyföldi hadigyárak igazgatójának nevezte ki. 1849-ben az oroszok elleni harcokban esett el.

Az Áprilisi törvények és a székely nemzetgyűlés határozatai ellenére az erdélyi románság elutasította az Uniót Magyarországgal és a szászokkal egyetemben nem csatlakoztak a szabadságharchoz, ellenben az osztrák seregeket támogatták a magyarokkal és a székelyekkel szemben.

1848. december végén fordult a hadiszerencse Erdélyben, köszönhetően Bem József altábornagynak, aki megkezdte az osztrák csapatok kiszorítását az országrészből. 1849. január közepére Bem Székelyföldet is felmentette és folytatta Erdély további visszafoglalását, amit március végére felszabadítottak.

1849 nyarán az Orosz Birodalom katonai segítséget nyújtott az osztrákoknak a magyar felkelés leverésére. Az orosz csapatok az észak- és keleti-Kárpátok felől nyomultak be az országba és június végén betörtek Erdélybe. Bem eléjük vonult, ám ez úttal sikertelennek bizonyult a vállalkozása. Bem serege élén végigvonult Székelyföldön, majd július 31-én Segesvárnál megütközött az oroszokkal, de csatát vesztett, ami egyben Erdély vesztét is jelentette.

Noha a szabadságharc alatt az erdélyi románság végig az osztrákok mellett harcolt, Bécs nem támogatta követelésüket, hogy etnikai alapon osszák fel Erdélyt, vagyis, hogy alakítsanak ki ott egy román tartományt. A visszautasítás oka a Birodalom egyben tartásában keresendő, mivel a magyar nacionalizmus könnyebben kezelhető problémának tűnt, mint a román szeparatizmus, ami az elszakadással fenyegetett. Ausztria semmisnek tekintette Magyarország és Erdély unióját és 1849 után ismét helyreállt az Erdélyi Nagyfejedelemség, amit osztrák helytartók kormányoztak. 

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Székelyföld története II. rész, Avarok

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Celts_in_Transylvania
https://en.wikipedia.org/wiki/Count_of_the_Sz%C3%A9kelys
https://en.wikipedia.org/wiki/Dacia
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Transylvania
https://en.wikipedia.org/wiki/Mongol_invasion_of_Europe#Invasion_of_the_Kingdom_of_Hungary
https://en.wikipedia.org/wiki/Prehistory_of_Transylvania
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81prilisi_t%C3%B6rv%C3%A9nyek#A_t.C3.B6rv.C3.A9nyek_csoportos.C3.ADt.C3.A1sa
https://hu.wikipedia.org/wiki/1848%E2%80%9349-es_forradalom_%C3%A9s_szabads%C3%A1gharc#A_t.C3.A9li_hadj.C3.A1rat
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bem_J%C3%B3zsef
https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1bor_%C3%81ron
https://hu.wikipedia.org/wiki/Giorgio_Basta
https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1n_L%C3%A1szl%C3%B3
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lajos_Vilmos_badeni_%C5%91rgr%C3%B3f
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mad%C3%A9falvi_v%C3%A9rengz%C3%A9s
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyek
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyf%C3%B6ld
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyf%C3%B6ld_t%C3%B6rt%C3%A9nelme
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kely_M%C3%B3zes
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A9li_hadj%C3%A1rat_(1848%E2%80%9349)#Hadm.C5.B1veletek_Erd.C3.A9lyben
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tavaszi_hadj%C3%A1rat#Hadm.C5.B1veletek_Erd.C3.A9lyben
https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A9res_farsang

2012 történelmi halottai

2013.03.11 15:37

Csurka István

A MIÉP elnöke 1993-2012 között.
Született: 1934. március 27. Budapest, Magyarország.
Elhunyt: 2012. február 4. Budapest, Magyarország (77 évesen).

Csurka István 1934. március 27-én született Budapesten. Középfokú tanulmányait Szegeden végezte, 1957-ben pedig a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomázott. 1954-ben publikálta első művét, ami után alkotó tevékenysége állandósult. A prózai művek után a drámák és forgatókönyvek írásával is foglalkozott. Témái között kitüntetett helyen szerepeltek a magyarság létkérdései. Műveiben az értelmiségi réteg nagyszerű korrajza jelenik meg, nagy hangsúlyt fektetve a személyiségfejlődésekre.

Az 1956-os forradalmi eseményekben, mint a főiskolai nemzetőrség vezetője vett részt, ami miatt a forradalom és szabadságharc leverése után, egy időre a kistarcsai internálótáborba küldték. 1957 nyarán az internációban kényszer hatására beleegyezett, hogy III/III-as ügynöknek képezzék ki, vagyis a Belső Reakció és Szabotázselhárító Csoportfőnökség munkatársa lett. Feladata volt, hogy a kommunista állami, gazdasági és társadalmi rendet bomlasztó csoportokról jelentsen, tevékenységüket akadályozza, meggátolja. Csurka szándékosan hanyagul végezte munkáját, jelentéseket sosem készített, ezért alkalmatlannak nyilvánították a feladatra.

Szabadúszó íróként folytatta karrierjét, 1969-ben és 1980-ban kiemelkedő irodalmi munkásságáért József Attila-díjban részesült. 1973-1986 között a Magyar Nemzet tárcaírója volt, 1981-től pedig a Magyar Írók Szövetségének elnökségi tagja.

Az 1980-as években a politika felé fordult és részt vett az 1985. június 14-16-ai monori találkozón, a Kádár-rendszerrel szemben álló ellenzékiek konferenciáján. Csurka István maga is előadott a találkozón: Új magyar önépítés címmel. A nacionalista népi ellenzék egyre inkább Csurka István és Csoóri Sándor költő köré összpontosult. 1987-ben Csurka Lakiteleken részt vett a Magyar Demokrata Fórum megalapításában és több évig a párt színeiben politizált. 1988-tól az MDF elnökségének a tagja, míg 1991-1992-ben a párt alelnöke. 1989-1990 között a későbbi MIÉP pártújságának a Magyar Fórumnak a főszerkesztője, majd a Magyar Fórum Kft. ügyvezető igazgatója.

1992-1993. fordulópont volt politikai pályájában. 1992 nyarán fokozódott az MDF vezetésével való ellentéte és Csurka a kormány tevékenységét is kritika alá vonta. 1993 januárjában megpróbálkozott a párt vezetésének átvételével, de a tagság ezt leszavazta, s Antall Józsefet megerősítették tisztségében. Csurka a kudarc után különböző csoportokat hozott létre az MDF-en belül, ahova hívet gyűjtötte, míg végül 1993 nyarán ki nem zárták a pártból. Eztán sem késlekedett és létrehozta saját pártját a Magyar Igazság és Élet Pártját, aminek az elnöke lett.

Csurka István politikai ideológiája a MIÉP-ben testesültek meg: a radikális nemzeti konzervativizmusa kétségtelen volt, azonban többen megvádolták antiszemitizmussal és kirekesztő magatartással. 1994-ben a MIÉP is indult a választásokon, de nem sikerült bejutnia a Parlamentbe, azonban a párt és Csurka István népszerűsége láthatóan felfelé ívelt. A MIÉP-nek a következő választásokra önerőből kellett készülnie, mivel nem jutott állami támogatásokhoz, amiből kampányát finanszírozhatta volna. Ennek fényében kiemelkedő teljesítményt produkált, kihasználva az egyszerű lehetőségekben rejlő előnyöket, a MIÉP üzenete széles rétegekhez jutott el. A Magyar Fórum kiadvány és Csurka István elemzései, írásai is a kampányt szolgálták, s személye lassan összeforrott a MIÉP-el.

1998-ban a MIÉP bekerült a Parlamentbe, s frakcióvezetője Csurka István lett, aki ezzel a magyar politika-csinálás közepébe csöppent. Antiglobalista felfogását tükrözi, hogy élesen ellenezte Magyarország NATO és Európai Uniós csatlakozását. A globalizáció vezetőjének az USA-t tartotta, s felhívta a figyelmet arra, hogy Washingtonnak felül kellene vizsgálnia a terrortámadások mögött húzódó hibás politikáját. Csurka a 2001 szeptembere utáni afganisztáni beavatkozást sem támogatta. Kiállt a trianoni határrevízió mellett, s bírálta a magyar kormányok erőtlen nemzetpolitikáit.

2002-ben a MIÉP pár ezer szavazattal maradt le a Parlamentbe való ismételt bejutásról. Az októberi önkormányzati választásokkor azonban öt MIÉP képviselő lett a fővárosi közgyűlés tagja, de Csurka István nem kívánt a bejutottak között szerepelni, ezért visszalépett a listáról.

2002 után a MIÉP erodálódása vette kezdetét, sokan elhagyták a pártot, többen Csurka leváltását hangoztatták a párt éléről. 2004-ben az Európai Uniós választásokon sem sikerült mandátumhoz jutniuk. 2006-ban a Jobbikkal koalícióban (MIÉP – Jobbik a Harmadik út) indult a választáson, de nem sikerült bejutniuk az Országházba. A 2009-es uniós választáson már nem indult a párt. Csurka egyre inkább az íráshoz tért vissza, s a politikát hanyagolni kezdte, 2011-ben megírta a Hatodik koporsó és az Írószövetségek harca című drámáit.

Csurka István élete végére a közfigyelem fókuszán kívülre esett, és 2012. február 4-ei halálhíre váratlanul érte a közvéleményt. Február 18-án temették el a Fiumei úti Nemzeti Sírkert, ’56-os hősök parcellájában. A temetésen a politikusok és írók mellett több száz tisztelője is részt vett.

Najef bin Abdel-Aziz al Szaúd

Szaúd-Arábia koronahercege, trónörököse 2011-2012 között.
Született: 1934. ? ? Táif, Szaúd-Arábia.
Elhunyt: 2012. június 16. Genf, Svájc (77 évesen).

Szaúd-Arábia királyságának későbbi trónörököse 1934-ben született, Táif városában, Mekkától kb. 70 km-re keletre. Abdulaziz Ibn Szaúd király (ural. 1932-1953) huszonharmadik fiaként látta meg a napvilágot. Tanulmányait a fővárosban, Rijádban végezte, az egyetemen diplomáciát és biztonsági kapcsolatokat tanult. 1952-1953 között Najef herceg az ország Rijád tartományának alkormányzója, 1955-ig pedig a kormányzója volt. Legidősebb bátyja Fejszál uralkodásakor (1964-1975) 1970-ben belügyminiszter-helyettessé és belpolitikai államminiszterré nevezték ki. 1975-ben Fejszál király merénylet áldozata lett, s utóda a korábbi belügyminiszter Khálid lett (1975-1982), amivel megüresedett a belügyminiszteri poszt, amit Najef foglalt el.

Najef élete végéig Szaúd-Arábia belügyminisztere maradt. 1994 decemberében a terrorista kapcsolatokkal megvádoltak tömegeit börtönöztette be. Ennek ellenére a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásban főleg szaúdi származású terroristák vettek részt, amiért az USA erősen kritizálta a szaúdi belpolitikát, amiért képtelennek bizonyult gátat vetni a terrorista tevékenységnek az országban. Ezzel az évtizedekre visszatekintő amerikai-szaúdi szövetségi kapcsolat megtörni látszott. Az USA sokáig Najef, mint belügyminiszter leváltását követelte. Washington és a média kritikáinak hatására 2003-2006 között Najef erőteljesebben lépett fel a szaúd-arábiai al-Kaida jelenléttel szemben.

2009-ben Najefet második miniszterelnök-helyettessé nevezték ki, ami ellen a királyi család több tagja is tiltakozott. A jelenlegi szaúdi király, Abdullah (2005-) azonban ragaszkodott a személyéhez, mivel Najef a belpolitika területén és a külkapcsolatokban is kiváló tapasztalatokkal rendelkezett, amivel a vezetés segítségére lehetett. Pozíciója pedig lehetővé tehette számára, hogy a kormányüléseken a királyt helyettesítse, képviselje.

2011-től az Arab Tavasz elérte Szaúd-Arábiát és tüntetések kezdődtek az országban, mely megmozdulások többé-kevésbé ma is tartanak. Az elégedetlenség okai között szerepel a törvénytelen bebörtönzések, a korrupció, a magas munkanélküliség és a síiták diszkriminációja. Najef herceget nem érték különösebb támadások, a királyi család egyik olyan ritka tagja volt, akiről úgy tartották, hogy becsületesen gazdálkodik a rábízott állami pénzekkel és nem saját vagyonát gyarapítja ezekkel.

2011 októberében meghalt Najef bátyja, Szultán, aki a trónörökös volt. Szultán halálával egyetlen bátyja, Abdullah király maradt, amiből kifolyólag október 27-től Najef lett Szaúd-Arábia trónörököse, valamint hozzájutott az első miniszterelnök-helyettesi poszthoz is. Előirányozta a társadalmi modernizációt, leváltotta azon vallásos hivatalnokokat, akik ellenezték a közszférabeli férfi-női alkalmazottak együttes jelenlétét. Najef herceg konzervatív felfogású, de bizonyos mértékig nyitottnak bizonyult a kisebb reformokra, viszont nem hitt a nagy változásokban, a fejlődésben azonban igen. Nem támogatta az elvakult vallási vezetést, de az iszlám alapelveket sem kívánta száműzni a politikából. Törekedett a szaúdi nők társadalmi helyzetének javítására, de csak addig, amíg az nem sérti az iszlám szabályait, ami sajnos nem sok engedménnyel járt a nők számára.

Élete során Najef háromszor nősült meg, s házasságaiból tíz gyermeke született. Najef cukorbetegségben szenvedett, csontritkulása és leukémiája volt. 2012 tavaszán külföldre utazott orvosi kezelésekre, s június elején még azt írták a lapok, hogy jó egészségben van, ennek ellenére június 16-án Genfben, Svájcban elhunyt. Június 17-én temették el Mekkában az Al Adl temetőben.

Neil Armstrong

Amerikai asztronauta, az első ember a Holdon 1969-ben.
Született: 1930. augusztus 5. Wapakoneta, Ohio, USA.
Elhunyt: 2012. augusztus 25. Cincinnati, Ohio, USA (82 évesen).

Neil Armstrong 1930. augusztus 5-én született az Ohio állambeli Wapakoneta városában. Neil születése után a család sokat költözött, Ohio több városában is megfordultak. E kényelmetlen időszakban kezdett a kis Neil rajongani a repülés iránt, mivel apjával akkoriban számos repülőbemutatóra látogatott el. 1944-ben a család visszaköltözött Wapakonetába, ahol Neil a középiskolai tanulmányait végezte és mellette repülésoktatásra járt. 1945-ben megkapta repülői bizonyítványát, s az 1947-ben kezdett egyetemi tanulmányait repülőmérnöki szakon végezte, ebből 1955-ben szerezte meg BA, 1970-ben pedig MA diplomáját.

1949-ben a hadseregtől behívót kapott, ahol haditengerészeti pilótának képezték ki. Közben kitört a Koreai háború (1950-1953), amiben Armstrong, mint felderítő pilóta vett részt. 1952-ben elhagyta a haditengerészetet, immár, mint főhadnagy, de 1960-ig tartalékos maradt, s visszatért egyetemi tanulmányaihoz. Az egyetemen ismerkedett meg későbbi feleségével, Janet Elizabeth Shearon-nal, akivel 1956-ban házasodott össze. Házasságuk alatt három gyermekük született: Eric, Karen és Mark. Lányuk Karen 1962-ben, két évesen agydaganattól legyengülve tüdőgyulladásban meghalt.

1955-től Armstrong, mint tesztpilóta kezdett dolgozni, s 1958-ban az Amerikai Légierő őt is jelölte, mint esélyest az ’ember az űrben’ projectre. 1962-ben műszaki pilótaként alkalmazták, aki a legyártott űrrepülőgépeket tesztelte. Ugyanebben az évben azonban Armstrong jelentkezett a NASA asztronauta programjára. A jelentkezése a határidő után érkezett be, ezért érvénytelen lett volna, ha protekcióval egy jótevője be nem csempészi űrlapját a többi pályázat közé. Két hónappal később már fel is ajánlották számára a részvételt a programban, amit Armstrong azonnal elfogadott.

1965-ben a Gemini 8 űrprogramba került, mint parancsnoki pilóta. A Gemini 8 a NASA által kivitelezett civil űrrepülési program volt, amire 1966 márciusában került sor, három napon keresztül repültek az űrben a szerencsések, s visszatértük után két nappal Armstrong a Gemini 11 tartalék-parancsnoka lett. Ugyanezen év szeptemberében Armstrong ismét az űrben volt.

Neil Armstrong hírneve növekedni kezdett úgy az USA-ban, mint külföldön és a Gemini 11 után elnöki felkérésre a feleségével dél-amerikai körútra indultak, hogy népszerűsítsék az amerikai űrprogramokat. Szívélyes fogadtatásban részesültek a déli kontinensen.

1968 decemberében az Apollo 11 parancsnoki tisztjét ajánlották fel neki, amely program a Holdra szállást kísérelné meg. 1969 márciusában döntött a NASA vezetősége arról, hogy Armstrong fog először a Holdra lépni, állítólag azért őrá esett a választás, mivel neki volt a legkisebb az egója. 1969. július 16-án az Apollo 11 felszállt és Armstrongék július 20-án landoltak a Hold felszínén, 21-én pedig Armstrong megtette első lépését a Holdon és elhangzott azóta legendássá vált mondata: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Húsz perccel később Buzz Aldrin is csatlakozott Armstronghoz, aki ezzel a második ember lett a Holdon. Együtt helyezték ki az amerikai zászlót a Hold felszínére, majd Nixon elnök telefonon üdvözölte őket. Két és fél órás Holdon tartózkodás után az Apollo 11 visszaindult a Földre.

Az Apollo 11 tagjai (Armstrong, Aldrin és Michael Collins) Földre való visszatértük után 18 napos karanténba kerültek, esetleges fertőzésveszély kivizsgálása miatt. „Szabadulásuk” után az egész világon ünnepelt személyek lettek. Armstrong 1970-ben a Szovjetunióba is ellátogatott, ahol nagy elismeréssel fogadták.

Armstrong elhatározta, hogy többé nem kíván űrrepülésben részt venni, s a NASA 1971-ben nyugalmazta. Ez után tanári állást vállalt az Ohióbeli Cincinnati Egyetemen. 1979-ben azonban minden ok nélkül felmondta egyetemi állását, aminek valós oka minden bizonnyal az üzleti életbe való betörése lehetett. 1979 elejétől a Chrysler autógyártó cég reklámarca lett, de az elkövetkezendő években több amerikai vállalat szóvivőjeként is tevékenykedett, számos cég vezetői testületébe is bekerült.  

Az Apollo 11 project után a politikai szféra is megkörnyékezte Armstrongot, de ő távolmaradt minden politikai oldaltól. A későbbiekben igyekezett a zavaró népszerűség elől kitérni, nem kívánt eleget tenni a kényszerű „amerikai hős” alakjának, amit ráaggattak.

1990-ben először apját, majd pár hónap múlva édesanyját is elvesztette, ami tragédiák után 1991 februárjában enyhe szívrohamot kapott. 1992-ben egy golfmérkőzésen találkozott Carol Held Knight-tal, aki szinte azonnal felkeltette a férfi érdeklődését. Carolhoz való közeledése miatt 1994-ben 38 év után elvált feleségétől, Janettől, majd elvette Carolt, akivel csendben éltek tovább Indian Hill-ben.

2012. augusztus 7-én keringési betegsége miatt koszorúérműtétet hajtottak végre Armstrongon, de szövődmények miatt augusztus 25-én Cincinnati városában elhunyt. Szeptember 14-én a hamvait az Atlanti-óceánba szórták szét.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

hu.wikipedia.org/wiki/Csurka_Istv%C3%A1n
doksi.hu/faces.php?order=DisplayFace&id=403
miep.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=48&Itemid=57
hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Igazs%C3%A1g_%C3%A9s_%C3%89let_P%C3%A1rtja
en.wikipedia.org/wiki/Nayef_bin_Abdul-Aziz_Al_Saud
en.wikipedia.org/wiki/Neil_Armstrong

Az avarok története

2013.02.15 18:54

Az avar nép eredete:

Mint oly sok történelmi népé, az avarok eredete is homályába vész, ezért jószerével csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A kutatók szerint az avarok valahonnan Közép-Ázsiából származhattak, ahol az Ókorban több helyi törzs összeolvadásából jött létre az avarok népe. Belső-ázsiai vándorlásaik során kapcsolatba kerültek a türk (török) ogurokkal, hunokkal, valamint iráni népekkel, mely törzsek mindegyike valamilyen hatással bírtak az avar nyelvre, kultúrára vagy magára a társadalmukra.

A VI. században Menander Protector, bizánci történész készített feljegyzéseket az avarokról, aki szerint a nyelvük igen hasonlatos a hunok nyelvéhez. Ha ennek a kijelentésnek hitelt adunk, és feltételezzük, hogy az avarok nyelve a hun egyik válfaja, akkor nyelvészeti értelemben az avarok ahhoz az ogur népcsoporthoz tartoztak, amelyhez a hunok is, tehát rokonnépek. Azonban a szakértők nem egységesek ebben a kérdésben, egy másik vélemény szerint az avarok egy iráni eredetű népcsoport lehetett, míg egy harmadik nézet szerint, ami a régészeti kutatásokra alapoz, amelyek során mongol koponyákra leltek az avar sírokban, arra enged következtetni, hogy az avarok vezetőrétege mongol származásúak lehettek. Ezt a feltételezést viszont a legtöbben vitatják.

A fentiek alapján világossá válik, hogy az avarok ténylegesen beszélt nyelvét nehéz meghatározni, de a legelfogadottabb feltételezés alapján a türk nyelvcsaládba tartozó ogur nyelv egy változatát beszélhették. Egyes vélemények szerint, amit Florin Curta történész is hangoztat, a szláv keveredés hatására az avarok nyelve visszaszorult és idővel a szláv lett a domináns nyelv az avarok körében is.

A Göktürk Birodalom legnagyobb kiterjedése Ázsiában. A piros választóvonal a nyugati és keleti göktürkök határát jelzi.

A VI. században a göktürkök birodalmat hoztak létre Belső-Ázsiában. Feljegyzések szerint a meghódított népcsoportokat (így az avarokat is) rabszolgasorba hajtották. Az elnyomott népek igyekeztek megszabadulni a göktürk igától, messze elmenekülni, s többen Nyugat felé vették az irányt. Walter Pohl osztrák történész szerint az ’avar’ megnevezés nem egyetlen kifejezett népre vonatkozott, hanem inkább az avar „szövetségben” élők elnevezésére utalhatott, akik pedig vegyes etnikumúak voltak. Az avar szövetség pedig nem egy modern értelemben vett államalakulat volt, inkább egy nomád törzsszövetség, ami etnikailag nem egységes, homogén, hanem igen szétszabdalt, vagyis heterogén, de a szövetséghez való tartozást az ’avar’ elnevezéssel jelezték, ami egy idő után presztízsértékűvé vált.

Az avar társadalom:

Az avarok a VI. század közepén jelentek meg Közép-Európában, ahol a Kárpát-medencében telepedtek le. Itt kapcsolatba kerültek a szlávokkal, akikkel való keveredésük azonnal elkezdődött. Egyes szerzők szerint a szláv nyelv volt a közvetítő az avarok és a többi törzs között. Az antropológiai kutatások megállapították, hogy az avarok között jelentős hányadú volt a mongoloid embertípus, de ahogy egyre beljebb hatoltak Európába és a Kárpát-medencében ez az arány csökkenésnek indult és erősödött az europid hatás, ami igazolhatóan a VII. században vált dominánssá. Ezt a feltételezést igyekszik alátámasztani Fóthi Erzsébet történeti antropológus és Lipták Pál antropológus kutatásai.

Az avar társadalomszerkezet hierarchizált volt. A legfőbb tisztség a kagán volt, aki udvarába tartozott a nomád nemesség, az arisztokrácia. A kagán hatalma azonban nem volt korlátlan, az ún. „elit harcosok” voltak a legfontosabb korlátozói. Az avar hadseregben különböző népcsoportok teljesítettek szolgálatot, úgy mint a szlávok, a gepidák vagy a bolgárok. A függésben lévő ún. kliens-törzseket, többségében szlávokat, gyakran arra használtak, hogy a harcokban elterelő hadműveleteket bonyolítsanak le, vagy épp a birodalom nyugati végeit védelmezzék a veszedelmes frankokkal szemben. Ugyanakkor az avarok a környező szláv és bolgár birodalmakkal sokáig szövetségben álltak, egy másik fenyegető ellenféllel szemben, Bizánccal.

1971-ben a közép-magyarországi Kunbábonyban feltárt avar kagán sírjából származó műemlékek. Ezen emlékek alapján leszögezhető, hogy az avarok magas szintű ötvös- és zománcművességgel bírtak.

Az avarok kezdetben elkülönülten éltek a többi Kárpát-medencebeli népektől, kivéve a szláv és germán nőket, akiket előszeretettel vettek el az avar férfiak. Ennek köszönhetően a szláv és germán népek idővel betagozódtak az avar társadalomba, amivel kulturálisan is hatottak az avarokra, ugyanakkor Bizánc külsőleg hatott az avar kultúrára. A VII. századra már egy kevert avar-szláv népesség alakulhatott ki, ami feltételezi a jó viszonyt a két nép paraszti rétegei között, valamint valószínűsíthető, hogy a szlávok közül a szerencsésebbek felemelkedhettek az avar arisztokráciába, tehát a népek közötti különbségek nem szabtak gátat a társadalmi mobilitásnak.

Az Avar Kaganátus története:

Az avarok megjelenése Európában 557 körülre datálható. Hogy merről érkeztek az vitatott. Mint fentebb már volt róla szó, valahonnan Belső-Ázsiából származhattak. 557-ben azonban minden bizonnyal már a Kaukázusban állomásoztak, ahonnan kapcsolatba léptek Bizánccal, s Konstantinápoly szolgálatában leverték a lázadó bizánci méltóságokat, jókora fizetségért cserébe. Az évek során azonban egyre nyugatabbra vonultak, a Duna felé. Megpróbálkoztak Északra is terjeszkedni, Germánia irányába, de a frankokat nem tudták legyőzni, ezért ez a tervük meghiúsult.

Az északi kaland után délre fordultak, korábbi alkalmazójuk, Bizánc ellen, s a Balkánon a mai Bulgária területét szemelték ki maguknak szálláshelyül. Bizánc ezt nem tolerálta és felvette a kapcsolatot a rettegett göktürkökkel, az avarok tőlük tartottak a legjobban, ami elegendő nyomást jelentett számukra, hogy visszahúzódjanak a Duna északi partjaira. Így esett a végső választás a Kárpát-medencére, ami nem csak termékeny földben volt gazdag, de a hegyláncolat természetes védelmet is biztosított számukra, viszont többen közülük a Nyugat-Balkánon maradtak, mint azt számos régészeti emlék is hivatott bizonyítani.

Az Avar Birodalom kezdetben a Fekete-tengertől az Alpokig terjedt, de törzsterületük a Kárpát-medencében volt.

A Kárpát-medence birtokba vétele egy problémába ütközött, mivel akkoriban a gepidák uralták a vidéket. Az avarok felvették a kapcsolatot a longobárdokkal, a gepidák nyugati ellenségeivel és együttes erővel romba döntötték a Gepida Birodalmat. Az avarok elfoglalták a Kárpát-medencét, a longobárdok pedig Észak-Itáliát. Az avarok jól ráéreztek a népek manipulációjának ízére, amivel a barbár törzseket könnyen egymás ellen tudták fordítani, úgy, hogy a konfliktusból hasznot húzzanak. Első ilyen tettükkel gazdag földek birtokába jutottak a Kárpátok mögött (a gepidákról és a fenti eseményekről bővebben itt olvashatsz).

A VI. század végén Bizánc újra az avarok segítségét kérte, hogy a Fekete-tenger nyugati partvidékeiről kiűzzék a betörő protoszláv törzseket. Az avarok teljesítettek a feladatot, kiverték a protoszlávokat, újra lekötelezve ezzel Konstantinápolyt. Az Avar Kaganátus stabilizálta pozícióját Közép-Európában, ahol a kevert népesség együttélése valósult meg. A Kárpát-medencében az avarokon kívül (akik szintén nem tekinthetők egységes népnek) protoszlávok, protobolgárok és germánok is nagy számmal fordultak elő.

Kunbábonyi avar övcsat.

Bizánc és a Kaganátus között különleges kapcsolat bontakozott ki. I. (Nagy) Justinianos bizánci császár (ural. 527-565) vállalkozása, hogy visszaállítsa a Római Birodalmat, amiért hódításba kezdett Nyugat felé, kimerítette a birodalom kincstárát. A császár utódai nehezen tudták fenntartani uralmukat a meggyengült hadseregük miatt. A birodalom sebezhetősége miatt a szomszédos népeknek éves járadékot fizettek, hogy ezzel vásárolják meg a bizánci területek biztonságát, így az avarok is jelentős juttatásokat kaptak Konstantinápolytól.  Amikor viszont fizetésképtelenség miatt elmaradtak a kifizetések az avarok be-betörtek Bizánc balkáni területeire, hogy fosztogatással pótolják a meg nem kapott jövedelmeiket.

A VII. század elején, az Al-Duna vonalán, ami a határt képezte Bizánc és az avar területek között, több éves harcok bontakoztak ki. Az avarok behatoltak a bizánci területekre, a mai Belgrád környékére, de a bizánciak visszaszorították őket területeikre. Bizáncot azonban váratlan támadás érte Keletről, a perzsák részéről, amivel két tűz közé szorult. Ez az esemény az avaroknak kedvezett, akik összefogva a perzsákkal 626-ban Konstantinápolyt is megostromolták, de nem sikerült bevenniük a várost. Ez egy nagyszabású, de annál nagyobb veszteségekkel járó hadjárat volt, ami megroppantotta az avarok katonai hatalmát. Ráadásul északkeleten új fenyegetés bontakozott ki 623-tól: Szamo Birodalma, ami egyesítette a nyugati szláv törzsek többségét, és akik az avarok területeire törtek, elfoglalva számos északkelti avar részeket.

Moldovita kolostor külső falán lévő freskó Romániában. A freskót Suceavai Toma festette 1537-ben és Konstantinápoly ostromát ábrázolja, a 626-os és 1453-as ostromra egyaránt utalva.

Párhuzamosan Szamo északi felbukkanásával 628-ban Keleten is egy nagyhatalom emelkedett fel: a porotbolgárok birodalma Magna Bulgaria (Nagy-Bulgária). A bolgárok törzsterülete a Krím térségében feküdt, a Fekete-tenger északi partjainál. Kubrat bolgár kán (ural. 632-665) agresszív külpolitikája meghirdette a Kárpát-medence elfoglalását, amire indokul szolgált a protobolgárok két törzsszövetsége között kirobbanó polgárháború. A kutrigurok törzse az Avar Birodalom területén élt és nem kívántak a Kubrat kán vezette Bulgáriához csatlakozni, aki az utrigur-bolgárokat képviselte. Az avarok a 631-632-es polgárháborúban a kutrigur-bolgárokat támogatták, de a harcokban végül alulmaradtak. Az Avar Birodalmat az utrigur-bolgárok elfoglalták, amivel egyesítették a két bolgár törzsszövetséget és létrehozták Patria Onoguriát (Onogurok hazája).

Szamo szláv fejedelem halála után, ami 658 vagy 659-ben következett be, a birodalma minden bizonnyal darabjaira hullott, aminek köszönhetően az avarok, ill. onogurok visszahódíthatták korábban elvesztett északi területeiket a Kárpátokban. A szláv-avar együttélés elmélyülése fokozódott ebben a korban, ami a népek nagyarányú keveredésével járt, s a későbbi Felvidék területe már ekkor tisztán szláv lakosságú birodalomrésznek számított.

632-677 között az avarok tehát onogur (bolgár) uralom alatt éltek. A bolgár törzsek azonban idővel szétforgácsolódtak Kelet-Európa síkságain, a Volga és a Duna közötti területeken. A kazárok agresszív terjeszkedése Keleten pedig meggyengítette a bolgárok dominanciáját. 677-ben egy avar törzs lett Onoguria örököse, amivel visszaállt az avar uralom a Kárpát-medencében.

Az Avar Birodalom kiterjedése a 677-es felszabadulás után.

A XIV. századi Képes Krónika (Chronicon Pictum) szerint 677-ben magyar etnikumok jelentek meg a Kárpát-medencében (griffes-indás kultúra), ami jelenségre az 1970-es években kidolgozott kettős honfoglalás elmélete (László Gyula) támaszkodott. Míg többek régészeti leletekkel kívánják alátámasztani a magyarok jelenlétét, addig mások szerint az említett törzsek valójában onogurok voltak. Makkai László és Móczy András archeológusok szerint az új művészeti elemek az avar-onogur kultúra belső fejlődésének eredményei csupán, és nem magyar népművészeti hatásra vezethetők vissza. A kérdés tekintetében nincs konszenzus, a kutatókat máig megosztja a kérdés, de mindenesetre leszögezhető, hogy az avar népművészeti tárgyak díszítésében tapasztalható változás bizonyított. Hogy ez a változás az új (magyar) etnikum, vagy az avar-onogur belső kulturális fejlődés hatására ment e végbe, kérdéses.

Az avar restauráció után a bolgárok különböző törzsei kivándoroltak a Kárpát-medencéből és birodalmakat alapítottak a Balkánon, ami pedig a régió területi átrendeződésével járt a VII. század végén. Bizánc elvesztette balkáni területeit, ahol szláv államok jöttek létre, az avarok pedig végleg a Kárpátok mögé szorultak, elveszítvén Havasalföldet, Moldovát és a Fekete-tengeri partvidéket. A Kárpát-medencétől Északra, Szamo birodalmának felbomlását követően, szintén szláv államok jöttek létre.

A nagyszentmiklósi 2. számú korsó két oldala. Az elsőn egy avar lovas, vagy "győztes fejedelem"; a második képen egy mitikus madár általi égberagadás jelenete.

Az avar hatalom a VIII. században fokozatosan vesztett erejéből és tekintélyéből, s a térség meghatározó nagyhatalmából egy gyenge törzsszövetséggé süllyedt le. Ezzel párhuzamosan Nyugat-Európában a frankok a Karoling-dinasztia alatt egyesítették területeiket és hatalmas birodalmat építettek fel, ami Kelet felé kezdett terjeszkedni. A frank expanzió nem csak területi hódításokat jelentett immár, hanem keresztes hadjárat is volt egyben, amivel a kereszténységre térítették az elfoglalt területek pogány lakosságát. Elfoglalták Észak-Itáliát, majd a Duna mentén hódítottak, amikor 790-ben Pannónia határához értek, az avarok nyugati végeihez. Charlemagne (Nagy Károly) a frankok királya (ural. 768-814) vezette a hadjáratot a pannon alföldre, ami vállalkozásában a horvátok segédkeztek. A frank-horvát egyesült seregek támadásai könnyedén elsöpörték az avar hadsereget és 791-ben az avarok feladták Pannóniát, ami a Frank Birodalom része lett.

796-ban Nagy Károly fia, Pipin itáliai király (ural. 781-810) végső vereséget mért az avarokra, a nyugati avar területeket a Duna vonaláig foglalta el (Dunántúl) és ott megszervezte a Pannóniai Őrgrófságot, a Frank Birodalom legkeletibb tartományát. Az avarok viszont még tartották magukat a Duna-Tisza közében és a Tiszántúlon. A Pannóniában maradt avarokat a frankok keresztény hitre térítették és beolvasztották őket a társadalmukba.

A IX. század elején az avarokra újabb megpróbáltatások vártak, de ez úttal Délkelet felől érkezett a támadás, ahol a Bolgár Birodalom fénykorát élte és terjeszkedésbe kezdett Északra. 804-ben a bolgár hadak legyőzték az avarokat és elfoglalták a még megmaradt területeiket a Kárpát-medencében.

Az első Bolgár Birodalom legnagyobb kiterjedése Krum kán (ural. 803-814) uralkodásakor.

A VIII-IX. század fordulóján megindult frank, majd bolgár hódítások nyomására az Avar Birodalom összeomlott. Az avar megnevezés és etnikum alig egy emberöltővel később eltűnt a történelem színteréről, ami gyors felszívódás a kevert népességének is köszönhető. Azonban örökül hagyta a térségben a türk-szláv kétnyelvűséget, amit azok a népek beszéltek, akikkel majd a IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok fognak találkozni.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vandálok, Székelyföld története I. rész, II. rész, III. rész, Attila fiai

A johanniták története

2013.01.30 17:05

Johanniták a Szentföldön:

Gérard Tum a Szicíliai Királyságból, de egyes vélemények szerint az Areláti (Burgund) Királyságból (a Burgnd Királyság történetéről bővebben  itt  olvashatsz) származó katona és/vagy kereskedő volt, akit valamikor a XI. század végén Jeruzsálembe sodort az élet. A középkorban a keresztény zarándokok tömegei keresték fel Jeruzsálemet és a szent helyszíneket, annak ellenére, hogy Palesztina területét iszlám birodalmak uralták. Jeruzsálemben a keresztény zarándokok számára a katolikus egyház ispotályt működtetett, hogy biztosítsa a látogatók ellátását. Gérard Tum is alapított egy-egy ispotályt a városban, külön a férfi és külön a női betegek és idősek számára. Gérard a férfi részleg vezetője lett. Az intézmények alapításának a pontos dátuma nem ismert, de valamikor az első keresztes hadjárat (1096-1099) végére tehető. Mindazonáltal hivatalosan II. Pascal pápa 1113-as bullája tette hivatalossá az alapítást.

Gérard Tum a Johannita Lovagrend alapítója, Laurent Cars 1725 körüli rézmetszetén.

A pápai bulla kibocsátása tekinthető az Ispotályos Rend létrehozásának, amit később számos elnevezéssel illettek, úgy mint Johannita (Keresztelő Szent János után), Rodoszi vagy Máltai Lovagrend.

Gérard halála után a Rend által működtetett ellátórendszer meghatározó eleme lett Jeruzsálem városának, ami immár a keresztény Jeruzsálemi Királyság fővárosa volt (1100-tól). Hamarosan a zarándokok ellátásán és gondozásán felül, a Rend fegyveres kíséretet is garantált a keresztény zarándokok számára a biztonságosabb vallásgyakorlásuk érdekében. A Rend fegyveres szárnya folyamatosan bővült és számottevő hatalmi tényezővé vált a királyságban. A johanniták a testvérszervezetükkel, a Templomos Lovagrenddel együttműködve számos erődöt építettek és birtokoltak a Szentföldön.

Rodosz szigetén:

A XII. század végére az iszlám seregek előretörtek és kiszorították a keresztényeket a Közel-Keletről. 1187-ben Jeruzsálem városa, 1291-ben a királyság is elesett, s az ispotályosok, vagyis a johanniták visszahúzódtak a Ciprusi Királyságba, ahol menedékre leltek. Cipruson azonban nem sokáig maradtak, 1309-ben átköltöztek Rodosz szigetére, ami előtte Bizánc fennhatósága alá tartozott.

A johanniták vándorlása a muszlim ellentámadás után: 1: Jeruzsálem városa; 2: Saint Jean d'Acre kikötőváros; 3: Ciprusi Királyság; 4: Rodosz szigete.

A Rend XIV. századi történetét az állandó harcok jellemezték, amiket főként a törökökkel vívtak, fennmaradásuk érdekében. A törökök mellett csatákat vívtak még a pogány kalózok ellen is, mely hadakozásokból következett, hogy a Rend militarizáltabbá vált, mint előtte bármikor. 1444-ben a mamlúkok (mamelukok) próbálták meg elfoglalni Rodoszt Egyiptom felől, 1480-ban pedig az Oszmán Birodalom kísérelte ezt meg, mindkét hatalom sikertelenül.

Noha a johanniták sikerrel ellenálltak az idegen hatalmak hódítási törekvéseinek, 1522-ben ezt nem tudták megismételni. A török hadak sikeresen partra szálltak Rodoszon. A legalább tízszeres túlerő ellen esélyük sem lehetett a védőknek, de mégis hat hónapig tartottak ki, mígnem evakuálták Rodosz szigetét és elvonultak Szicíliára.

Máltán:

A Rend évekig nem találta helyét Európában és a rendtagok szétszóródtak a kontinensen. Újbóli egyesülésük ideje 1530-ban jött el, amikor a spanyol király a Rendnek adományozta Máltát, ahol a johanniták berendezkedhettek, s attól kezdve Máltai Lovagrendként is ismeretesek lettek. Az ispotályosok rendezték soraikat és újult erővel vetették bele magukat a háborúba a muszlimok és a kalózok ellen. A Rend feltámadása feldühítette a törököket, akik azt hitték végleg leszámoltak velük, ezért 1565-ben újabb inváziót kíséreltek meg, ez úttal Málta ellen, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsák a Rendet. A török seregek ismételt győzelmével lehetett számolni, mivel a johanniták alig voltak képesek ellenállni az erőteljes támadásoknak. Diplomáciai úton kértek segítséget a Spanyol Királyságtól, seregeket igényeltek Nápolyból és Szicíliából, de ez nem teljesült. A johanniták egyedül maradtak, de nem estek kétségbe, megerősítették véderőd-rendszereiket és továbbra is kitartottak. Addig viszont a török sereget járványok tizedelték meg, ellátási problémákkal küzdöttek és demoralizálódtak a hadtestek. Látván a johanniták kitartását a spanyol király végül küldött egy aprócsak szicíliai sereget, mutatóba, amiről azonban a törökök azt gondolták, hogy egy nagyobb keresztes hadsereg, ezért felhagytak az ostrommal és visszavonultak Málta alól.

Matteo Perez d'Aleccio olajfestménye az 1565. június 23-án a Sant Elmo erőd törökök általi elfoglalását örökíti meg.

A győzedelmes háború emlékére új várost építettek Máltán, a mai fővárost, Valettát, ami nevét a Rend nagymestere után – Jean Parisot de la Valette - kapta, aki győzelemre vezette a johannitákat a muszlimok ellen.  A johannita győzelem nagy elismerést váltott ki Európában. A XVII. század elején a Rend mindenkori nagymestere a Német-római Birodalom hercege lett, később pedig a bíborosi egyházi ranggal megegyező méltósággá vált, vagyis közvetlenül a pápa után következett az egyházi rangsorban. E két címmel a nagymesterek személyében immár jogilag is egyesült a világi és egyházi hatalom.

A Rend a XVII. századra a Földközi-tenger védelmezőjének szerepébe került. Egy tengeri véderővé vált, ami oltalmazta a keresztények kereskedőhajóit a kalózokkal szemben, és kiszabadította azon keresztényeket, akik muszlimok vagy kalózok rabszolgáivá lettek. Idővel a mediterrán „tengeri-rendőrség” szerep odáig terjedt, hogy a johanniták védelmezték a nagy kereskedő kikötővárosokat is, mint Velence, Genova vagy Pisa. Az ispotályosok azért is erősítették katonai szárnyukat, mivel Málta terméketlen földjein nem voltak képesek az önellátás biztosítására. Azonban hamarosan a nagyobb profit érdekében a johanniták is elkezdtek (muszlim) hajókat fosztogatni, de többen a francia vagy spanyol haditengerészethez szegődtek el a jobb megélhetés reményében.

A katonai szárny mellett a Rend nem hagyott fel eredeti hivatásával sem, vagyis az ispotályok működtetésével és a betegek, rászorulók segítésével. Máltán több, igen korszerű és színvonalas kórházat létesítettek, valamint orvostudományi iskolákat működtettek. Máltán virágzott a művészet és kultúra, a Keresztelő Szent János Társkatedrális pedig Caravaggio kézjegyét is magán viseli.

Caravaggio: Keresztelő Szent János lefejezése, 1608. Az olajfestmény a máltai Keresztelő Szent János Társkatedrálisban található.

A XVI. század második felétől terjedő Reformáció hatással volt a Máltai Lovagrendre is. A máltai katolikus lovagrendnek nyolc leágazása volt Európa szerte, ami nyolc közösséget is jelentett Nyugat-Európában. A Reformáció az angol és német oldalágakra hatott ki a leginkább. A protestáns Anglia kezdetben elnyomta a johannitákat, de I. Erzsébet királynő toleranciát gyakorolt. A német lovagok pedig protestáns és katolikus részekre szakadtak.

A johanniták ugyanakkor a szervezeti válságon túl morális válságba is kerültek. Egyrészt a Reformáció okozta megosztottságuk miatt, másrészt, mint fentebb említettük sok lovag kényszerült külföldi hatalmak szolgálatába szegődni a jobb megélhetésért, ami természetes következménye volt, hogy a rivális keresztény államok ellen is harcolniuk kellett. A legkiemelkedőbb ezek közül a századokig tartó francia-spanyol vetélkedés volt. A két nagyhatalmú katolikus állam szép számmal alkalmazta a johannitákat tengerészetüknél. Az erkölcsi traumát fokozta a franciák kiegyezése a törökökkel, akik az ispotályosok ősi ellenségei voltak, s akikkel kereskedelmi szerződéseket kötött Párizs. Végül is a hírnév és a folyamatosan gyarapodó vagyon kompenzálták a morális dilemmát.

Johannita lovag fekete viselete.

A XVII. század első felében Európa hatalmait lefoglalta a harmincéves háború (1618-1648), ami elvonta a figyelmet a Földközi-tenger térségéről. A század közepétől Franciaország Közép-Amerika karibi térségében terjeszkedett, ahová a francia flotta szolgálatában eljutottak a johanniták is. Több szigetet is közvetlenül a Rend alá vontak, mint a Saint Croix (Szent Kereszt) szigetet. A johannita birtokokat azonban nem sokkal később, 1655-ben eladták a Francia Nyugat-indiai Társaságnak, amivel megszűnt a karibi ispotályos jelenlét.

1679-ben XIV. Lajos francia király megtiltotta a török hajók kifosztását a francia tengerészeknek, akik máltai zászlók alatt követték el a tetteiket. Franciaország kereskedelmi kapcsolatai Törökországgal fontosabbnak bizonyultak tehát, mint a máltaiak harca a muszlimok ellen. A Rend őrjáratai ezzel csökkenni kezdtek a Földközi-tengeren, ezért szükségessé vált az átszakosodásuk, hogy létüket megőrizhessék, ezért Máltát mindinkább kereskedelmi csomóponttá kezdték kiépíteni.

A Máltáról való elűzetés, szétszóródás és bomlás:

Málta kereskedelmi és kulturális központtá való átalakulásával párhuzamosan a Török Birodalom hanyatlásnak indult és visszahúzódott a távoli afrikai területekről. Észak-Afrika partjainál azonban a kalóztevékenység továbbra is virágzott, megkeserítve az európai tengeri hatalmak kereskedelmi tevékenységét a régióban. 1789-ben pedig kitört a Francia Forradalom, ami Franciaországra vonta a nemzetközi közösség figyelmét és nagy átrendeződéseket hozott Európában. Látszólag Málta a forradalmi háborúk hatáskörén kívülre esett, de nem sokáig. 1798-ban a franciák expedíciót küldtek Egyiptomba, hogy elfoglalják azt a törököktől, megelőzve ezzel ellenfelüket, Nagy-Britanniát. Az expedíciót Napoléon Bonaparte vezette, aki útját keresztezte Málta.

Napoléon és a francia flotta megérkezése Valettába.

1798 nyarán a franciák partra szálltak Máltán és elfoglalták a szigeteket. A johanniták nagymestere szinte azonnal megadta magát Napoléonnak, arra hivatkozván, hogy alkotmányuk tiltja a keresztények elleni harcot (noha ezt a múltban számos alkalommal megszegték). A nagymester osztrák nyomásra lemondott hatalmáról, az ispotályosok pedig elhagyták Máltát és szétszéledtek Európában. A legtöbbjüket Oroszország fogadta be és hálából a Rend nagymesterének választották I. Pál cárt.

Máltáról 1800-ban a birtek kiűzték a franciákat, s az 1802-es amiens-i béke garantálta a johanniták számára Máltát, a Rend mégsem tért vissza. Helyette városról városra vándoroltak, Messinába, Catania-ba és Ferrarába, míg végül 1834-ben Rómába helyezték központjukat. Itt a Rend területen kívüli státuszba került, amit ma is élvez, vagyis nem tartozik olasz fennhatóság alá. 1834-től pedig a Rend hivatalos megnevezése Szuverén Máltai Lovagrend.

A Reformáció és a Máltáról való elűzetés hatására szakadás következett be a Rendben. Először a német (protestáns) ág függetlenedett a katolikus főágtól. A németeket követték a XX. század közepén a hollandok és svédek, akik a saját uralkodóik védelme alá utalták működésüket, és a mindenkori holland és svéd uralkodók a Rendjük fővédnökei lettek.

A brit johannita-ág ingóságait még a XVI. században VIII. Henrik alatt elkobozták, s bár I. Erzsébet toleranciát gyakorolt, tulajdonukat nem kapták vissza. Többen a brit ág elhalására számítottak, de ez nem következett be. 1831-ben újraalapították a brit ágat, ami hamar kiterjedt tevékenységbe kezdett az Egyesült Királyság, a Nemzetközösség és az USA területén. A brit ispotályosok elnyerték a Nagytiszteletű jelzőt. 1963-ban a Rómában székelő főág önállónak ismerte el a Nagytiszteletű Brit Rendet. 

A Szuverén Máltai Lovagrend:

1834-es Rómába érkezésük után a főági johanniták visszafordultak a Rend eredeti hivatásához, a betegeken és rászorulókon való segítéshez. Tevékenységük szélesedni kezdett és a két világháborúban komoly segítséget nyújtottak a menekülteknek és sebesülteknek. 1945 után az ENSZ-ben megfigyelői státuszt kapott a Szuverén Máltai Lovagrend, s 104 országgal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, valamint saját útlevele, valutája, bélyegei és rendszáma van. A Rend 120 országban tevékenykedik, ahol kórházakat, ellátó központokat, elsősegélyt nyújtó pontokat és alapítványokat működtet. 13.000 johannita, 80.000 önkéntes és 20.000 orvos vagy ápoló áll a Lovagrend szolgálatában, akik a betegségtől vagy szegénységtől szenvedőkön gondoskodnak. A háborús vagy természeti katasztrófák sebesültjeit is igyekeznek ellátni.

A Szuverén Máltai Lovagrend egyik rendszáma Rómában.

200 évvel az után, hogy a Rend elhagyta Máltát 1998-ban egyezményt írt alá a máltai kormánnyal a visszatérésről, és ami értelmében a Szent Angelo Erőd (Fort St Angelo) kizárólagos használata lett számukra biztosítva. Ennek ellenére a Rend székhelye továbbra is Rómában maradt.

Johanniták Magyarországon:

Magyarországon a XII. században létesültek az első johannita ispotályok, rendházak és templomok. A XVII. század közepéig tevékenykedtek az országban, utána 1928-ig ez megszűnt, amikor is megalakult a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége és székházat vásároltak a Budai Várban. A II. világháború után a szovjetek elűzték a Rendet Magyarországról.

1989 februárjában jött létre a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, ami az 1990-es évekre országos lefedettségű lett. 1996-ban a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége is visszatért a fővárosba, 2006 óta hivatalos lapot adnak ki, Máltai Hírek címen. A Máltai Szeretetszolgálat és Szövetség karitatív tevékenységet látnak el az országban, bármilyen ellenszolgáltatás igénye nélkül, a keresztény hit szellemiségében.

Fort St Angelo Máltán, ma is a johanniták tulajdonában van.


Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Burgundia története, A spanyol örökösödési háború, Genova története

Irán története - III. rész: Az 1979-es iszlám forradalomtól az atomprogramig.

2013.01.23 12:08

Diplomáciai küzdelem az USA-val, háború Irakkal:

Az iszlám forradalmat követően az elsődleges feladat az új rendszer megszilárdítása volt. A modern (nyugati) kapitalista gazdaságpolitikát felváltotta az iszlám-populista gazdaságpolitika és az iszlám vallás vezető szerephez jutott a szakpolitikai területeken. Iszlamizálták a törvényeket, az oktatáspolitikát és több ipari szektort államosítottak. Az új vezetésnek a gazdasági, katonai és politikai konszolidáció mellett, a rendszer ellenzőivel is meg kellett küzdenie. Országszerte felkelések, lázadások robbantak ki, melyek 1979-1983 között állandósultak, s a legvéresebb ezek közül a kurd kisebbség felkelése volt, mely etnikum az iráni népesség 7-10%-át alkotja.

1979 novemberében iráni diákok egy csoportja elfoglalta a teheráni amerikai nagykövetséget, ahol az ott dolgozó 52 személyt túszul ejtették, s egészen 1981 januárjáig fogva tartották őket. A lakossűg körében hirtelen népszerűvé vált ez az elszigetelt akció és fokozódott az Amerika-ellenes hangulat, amit Homeini is propagált. Az USA a nemzetközi jog súlyos megsértésével vádolta Teheránt és az amerikaiak körében elterjedt az anti-iránizmus. Az USA szankciókat vezetett be Irán ellen, ami az iráni gazdaságra rossz hatással volt. 1980 áprilisában sikertelenül próbálták kiszabadítani a túszokat, mely akció nyolc amerikai katona életébe került. Az amerikai túszügy miatt az Iráni Iszlám Köztársaság és a forradalom negatív színezetűvé vált nemzetközileg és elszigetelte az országot a világtól.

Iráni diákok elfoglalják az USA teheráni nagykövetségét, 1979. november 4-én.

Az amerikai túszügy még nem oldódott meg, amikor a fiatal iráni rezsimet külső katonai támadás érte: 1980 szeptemberében Szaddám Husszein iraki vezető csapatai megtámadták Iránt, amivel kitört a hosszú évekig tartó iráni-iraki háború. A háború kirobbantásának egyik oka volt az iráni radikális síita vezetés agresszív propagandája, ami szerint a forradalmat exportálni kell a térségben és meghirdették a forradalom kiterjesztését a Földközi-tengerig, felszabadítva a szent városokat: Mekkát, Medinát és Jeruzsálemet. Ez egyaránt fenyegető volt a közel-keleti szunnita államokra és Izraelre, valamint a Nyugatra nézve is, de ugyanúgy veszélyeztette a síita többségű Irakot is, ahol Szaddám alatt szekularizált irányítás épült ki, a teokráciával szemben, ezért Bagdad okkal érezhette magát célpontnak.

Gazdasági és területi okként hozható fel az előző részben említett Satt el-Arab folyó vitatott helyzete. Ez a folyó a Gangesz és az Eufrátesz egyesüléséből jön létre, ami a Perzsa-öbölbe ömlik. Tankerhajó, tehát kereskedelmi forgalma jelentős. A Satt el-Arab az iraki-iráni határon folyik, de vitatott volt, hogy a korábbi iráni partvonal képezi e a határvonalat vagy a folyó közepe? Az 1975-ös algíri egyezmény értelmében a folyó közepét jelölték ki határnak, de a megállapodás a néhai sah rendszerrel kötettett, ezért Irak bármikor semmisnek titulálhatta a szerződést, visszaállítva ellenőrzését a folyó teljes szélességére.

Irak gyors háborúra számított, Irán belső instabilitása miatt és az iráni arabok - akik Kuzesztánban élnek - fellázadását remélték, valamint a terület (ami gazdag olajlelőhelyekben) csatlakozására is számított Bagdad, ami azonban elmaradt, a háború pedig elhúzódott, mivel Irán határozottan védekezett és ellentámadt. A háború ugyanakkor óriási terheket rótt a felekre, ezért Iránnak egyre inkább érdekében állt az USA-val való megegyezés, sürgetővé vált a túszügy rendezése. 1981. január 19-én aláírták az algíri egyezményt, amivel az amerikai túszok 444 nap fogság után szabadon távozhattak Iránból.

Az NSZK-ba megérkezett szabadon engedett amerikai túszok, 1981. január 21-én.

Az Irakkal folyó háború egészen 1988-ig tartott és a kurdok felkelése sem merült ki 1983-ig. Mégis ez volt az az időszak, amikor az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszere kiépült és megszilárdult. Az 1979-es alkotmány szerint Irán legfőbb vezetője egy kiemelkedő vallásjogász, aki Homeini lett. A legfőbb vezető alkalmas csak az ország irányítására, amíg az imám (Mohamed utóda, aki „rejtőzködik”) újra fel nem bukkan. Addig is a 86 vallástudóst tömörítő Szakértők Gyűlése jelöli ki a mindenkori legfőbb vezetőt, akinek a munkáját ellenőrzik és vissza is hívhatják tisztségéből. A legfőbb vezető tanácsadó testülete az Egyeztető Tanács, amely tagjait a legfőbb vezető nevezi ki. A köztársasági elnököt és a parlamenteket négyévente, közvetlenül választják. Az Őrök Tanácsa egyfajta alkotmánybíróság, amelyben hat vallásjogász és hat civil jogász foglal helyet, akik a törvényeket összevetik az alkotmánnyal, s ha annak ellentmondanak, visszaküldik a Parlamentnek (Madzslisz).

1982-re az iraki hadsereg védekezésre kényszerült, s Irán ellentámadásba lendült. Az egykori sah által felépített iráni hadigépezetet most Homeini saját céljainak elérésére használta fel és a síita iszlám szolgálatába állította a hadsereget. Amikor Irán visszaszorította az irakiakat saját országukba, elhatározta, hogy Irakba exportálja az iszlám forradalmat, s ügyének támogatására feltüzeli az ottani síitákat. Irak azonban nem engedte mélyen behatolni az iráni csapatokat, s 1982-ben vegyi fegyvereket is bevetett ellenük (1984-1986-ban pedig saját területén élő kurdjai ellen). Az USA e közben kettős játszmát folytatott. Mindkét felet támogatta, ami stratégia a kettős feltartóztatás politikájának a része volt, de 1984-re szinte egyértelműen Irak mellé állt. Az Öböl államok is Irak pártjára álltak, mivel tartottak az iszlám forradalom terjedésétől. Végül az ENSZ felszólításának engedve a felek 1988-ra letették a fegyvert. A háború egyszerűen egy értelmetlen vérontás volt. Nem történtek területi változások és a két ország gazdasága összeomlott. Irak teljesen eladósodott. 300.000-700.000 közé tehető az elesett iráni katonák száma, az irakiak ezzel szemben 150.000-370.000 közötti áldozatokkal számolhattak. A katonai veszteségeken felül több mint 100.000 iráni civil esett áldozatául az iraki vegyi fegyver támadásnak.

Menekült irániak egy kilőtt tank mellett elhaladva.

1988 júliusától decemberig zajlott Iránban az ún. 1988. évi mészárlás, amikor központi utasításra több ezer politikai foglyot végeztettek ki. A tisztogatások és gyilkosságok főleg a kommunista és baloldali ideológiákat képviselő politikusokat sújtották. A történet tragédiájához tartozik, hogy ezek a baloldali szervezetek és fél-katonai alakulatok ugyanúgy a sah rendszere ellen léptek fel az 1979-es forradalomban, mint a síita vezetés, ennek ellenére kegyetlenül leszámoltak velük. A kivégzettek számában nincs konszenzus, Irán szerint 1400 áldozata volt az öldöklésnek, míg a Nyugat 30.000-re teszi ezt az értéket.

Hámenei ajatollah: A modernizáció és tradicionalizmus határán:

1989. június 3-án meghalt a legfőbb vezető Homeini ajatollah, akit Ali Hámenei követett a hatalomban, aki jelenleg is Irán vezetője. Hámenei nem volt birtokában annak a karizmának, amivel elődje Homeini rendelkezett. Ebből fakadóan nagy kihívást nehezedett rá, hogy elfogadásban részesüljön a nép körében, mint legfőbb vezető, ráadásul az Irakkal való háború utáni újjáépítés is őt terhelte. A nehézségek ellenére igyekezett mindent megtenni, hogy restaurálja Irán tekintélyét és gazdagságát, ami céljából modernizációs reformba kezdett. Ennek keretében születésszabályozást hajtottak végre, a katonai kiadásokat csökkentették és a szomszédos országokkal normalizálták a kapcsolatokat, főként a legfőbb szunnita ellenféllel, Szaúd-Arábiával.

Ali Hámenei ajatollah, Irán legfőbb vezetője 1989 óta.

1990-ben Szaddám agressziója ez úttal Kuvaitot sújtotta, amely országot lerohanta, megszállta és Irakhoz csatolta. 1991-ben amerikai csapatok avatkoztak be, amely Öbölháborúban Irán semleges maradt. Valójában Irak meggyengítése Teherán geopolitikai érdeke volt, mivel ezzel megszabadulna egyik legfőbb térségbeli vetélytársától. Az 1991-es Öbölháború után azonban Szaddám hatalmát nem döntötték meg az amerikaiak, de ténykedését jelentősen korlátozták.

1997-ben az iráni elnökválasztásokat a reformpárti Mohammad Khatami nyerte meg, aki az enyhülést és a mérsékelt politikát hirdette meg. Ezzel azonnal feszültség támadt a kormánya és a konzervatív síita klérus között. Ez egy állandó törésvonalat eredményezett mind a vezetésben, mind a társadalomban. 1999 nyarán Teheránban tömegdemonstrációkra került sor a kormány politikája ellen. Egy hétig folytak a tüntetések, ami egyértelművé tette, hogy a társadalom még nem állt készen a reformokra. Mindezek ellenére 2001-ben újraválasztották Khatami-t, de a konzervatívok továbbra is gátolták reformtörekvéseit. Khatami elnöksége alatt megkísérelte a Nyugathoz való közeledést, de az iráni konzervatív politikusok és klérus, valamint a külföldi (nyugati) hatalmak is elutasították próbálkozását, s az iráni elnök ezzel egy belső és külső ellenállásba ütközött, amin nem volt képes áthatolni.

Irán utóbbi két elnöke. Balra a mérsékelt Mohammad Khatami (1997-2005), jobbra a radikális Mahmud Ahmadinezsád (2005-).

Irán a 2003-as Öbölháborúban is semleges maradt, amikor Irakot lerohanta az USA és Szaddámot eltávolították a vezető pozícióból, anarchiába sodorva ezzel az országot. Irán viszont megszabadult térségbeli ellenfelétől. 2003 nyarán ismét tüntetések kezdődtek Khatami és kormánya ellen, s a demonstrálók között számos egyetemista fiatal jelent meg, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az elnök reformgondolatai a fiatalságban sem vertek gyökeret.

Mahmud Ahmadinezsád elnök 2005. augusztus 3-án kezet csókol Hámenei-nek, kifejezve lojalitását felé.

2005-ben az elnökválasztásokat a radikális Mahmud Ahmadinezsád nyerte meg, aki beiktatásakor kezet csókolt a legfőbb vezetőnek, Hamenei-nek, amivel kinyilvánította teljes lojalitását a vezető felé. 2006 után az iráni-iraki kapcsolatok rendeződtek, közeledett a két ország egymáshoz, főleg azért, mivel Irakban síita vezetés került hatalomra, s a két ország meghirdette a Síita Régió koncepcióját. 2009-től az iráni politikára az anti-cionizmus lett jellemző, s azóta Teheránnak az Izraellel való kapcsolata rohamosan romlik.

Az iráni atomprogram:

2005-2006 környékén indult be az iráni atomprogram, ami a mai napig feszültséget kelt a világpolitikában, megosztja a nemzetközi közösséget, s jelen napokig nem sikerült megoldást találni az ügyben. Az USA (és a Nyugat), valamint Izrael nem hisz Teheránnak, hogy békés célokra használná fel a nukleáris energiát, attól tartanak, hogy Teherán atomfegyver gyártásába kezd. A bizalmatlanság legfőbb alapja nem is a fegyver bevetésétől való félelem, hanem, hogy az iráni atomfegyver léte egy fegyverkezési spirált indítana be a térség országaiban. Ha csak egy államot is engednek új atomhatalommá válni, akkor a többi ország előtt sem lenne többé akadály ennek eléréséhez.

IR-40 nehézvíz reaktora Arak-ban. 1996-tól építették és 2006-tól működik. Teljes működéssel évente két atombombához elegendő plutóniumot lesz képes termelni. Arak-on kívül még öt nukleáris létesítmény van Iránban.

Az USA és Izrael a katonai beavatkozás tervét is fontolóra vették, de Oroszország és Kína ellenzett minden ilyesfajta intervenciót, valamint a gazdasági szankciókat sem támogatják, amiket Iránnal szemben hoztak a nyugati államok. 2005-ben Hamenei egy fetvában (vallási vezető deklarációja) megtiltott minden nukleáris fegyver előállítását, raktározását és használatát, de ez nem bír garanciaértékkel a Nyugat számára. Ironikus, hogy az iráni békés célú atomprogram beindítása az USA támogatásával történt az 1950-es, 1960-as években, még a sah rendszere alatt. Akkor még nem tűnt veszélyesnek egy szövetséges új atomhatalom kinövése, de a 2000-es években ez az új nukleárishatalom az elsőszámú fenyegetésként tűnik fel Washington előtt.

Az atomprogramot számtalan alkalommal próbálta ellenőrizni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ), de nem minden létesítménybe engedték be az ügynököket, ami növeli a bizalmatlanságot Iránnal szemben. Irán többször leállította, majd felújította az urándúsítását, ami újabb aggályokat szült. Ugyanakkor aláírta az 1963-as atomsorompó egyezményt, ami pozitív, más kérdés, hogy be is tartja e a rendelkezéseket? Gazdasági oldalról tekintve Irán a kitermelt kőolajának a felét saját használatra fordítja, azonban a nukleáris energiával kiválthatja a saját felhasználását, növelve ezzel olaj-bevételeit.

A Zöld Forradalom:

2009 júniusában újraválasztották Ahmedinezsád-ot, de többen megkérdőjelezték a választások tisztaságát és tömegtüntetések törtek ki országszerte, ami több mint fél évig zajlott, s Zöld Forradalomnak nevezték el. A hatóságok keményen léptek fel a tüntetőkkel szemben, többeket letartóztattak és bántalmaztak. A tüntetők szerint a forradalom 72 halálos áldozatot követelt, amivel szemben az iráni kormány 36-ra teszi ezt a számot. A tüntetések idejére bezárták a teheráni egyetemeket, weboldalakat tiltottak le, telefonokat blokkoltak és megtiltották a gyülekezést. A tüntetésekből kinőtt az Iráni Zöld Mozgalom, ami politikai pártként kezd funkcionálni, de 2011 óta a vezetői háziőrizet alatt állnak és korlátozzák a Mozgalom politikai részvételét.

Míg 1979-ben a teheráni Szabadság tér az iszlám forradalom egyik fő helyszíne volt, addig harminc évvel később, 2009-ben a modernizációs törekvéseknek hangot adók helyszínéül szolgált.

Többen az Iszlám Köztársaság végét hirdették meg, de végül 2010 februárjában a tüntetést leverte a vezetés. Míg 1999-ben és 2003-ban az irániak a reformtörekvések ellen tüntettek, addig 2009-2010-ben már a despotikus hatalom ellen emelték fel a szavukat. Ahmendinezsád ma is Irán elnöke, a változásokra ugyan meglehet az igény, de amíg a vezetés továbbra is tradicionális és radikális beállítottságú, addig a politikai és társadalmi átalakulás nehézségekbe ütközik.

Az iráni atomprogram folytatása:

2010 óta az iráni atomprogram ismét a nemzetközi figyelem középpontjába került. Az urándúsítás és az atomtechnológia fejlesztése továbbra is folyamatban van. A nyugati országok számos szankcióval sújtják Iránt, de Teherán nem látszik meghátrálni. A nemzetközi szervezetek, s legfőképpen a NAÜ, a tárgyalásos rendezést sürgetik. 2010 során számos tárgyalás folyt Irán és a NAÜ, valamint Irán és az ENSZ BT között, eddig mind eredménytelenül zárultak. Az Atomenergiai Ügynökség megfigyelői 2012-ben kétszer is jártak Iránban (januárban és februárban), de mindkétszer negatív tapasztalatokkal lettek gazdagabbak, nem találtak arra biztosítékot, hogy Irán csakis békés célú nukleáris technológiát fejlesztene.

2012 elején újra felvetődött a katonai intervenció lehetősége, amit az USA és Izrael karolt fel. Ebben az ügyben azonban nem egységesek a vélemények, a katonai akció összehangolásában nem egyeztek meg, ráadásul az amerikai és izraeli választások közelsége miatt sem volt célszerű egy kétes sikerű katonai kalandba keveredni. Obama véleménye nem határozott a katonai támadással kapcsolatban, a 2013-as izraeli választások pedig megosztották a tel aviv-i parlamentet, a sikeres kormányalakításhoz szükséges lesz a jobb- és baloldal összefogása, ami Iránnak kedvezhet, mivel késleltetheti az egységes izraeli álláspont kialakulását.

A nemzetközi közösséget továbbra is megosztja az iráni atomprogram ügye, de a többségük ellenzi azt. Hogy mér e a közeljövőben az USA és/vagy Izrael katonai megelőző csapást Iránra, kérdéses. Mindenképpen kockázatos vállalkozás lenne, egyfelől a földalatti atomlétesítmények elérhetősége miatt, másrészt az Iránnal szimpatizáló országok reakciója is kiszámíthatatlan, főleg Oroszország és Kína esetében, mely országok biztosan nem támogatnának egy katonai csapásmérést.

A válaszokat még nem kaptuk meg, de annyi bizonyos, hogy a perzsa térség egy lőporos hordóvá válhat a közeljövőben. Ha egy nyugati támadás éri Iránt, destabilizálódhat az ország és a régió, de  ha elmarad az intervenció, akkor Teherán könnyen nukleáris fegyverhez juthat, ami szintén komoly fenyegetést jelent a világra. Tehát a két legrosszabb lehetőség bekövetkezte egyaránt egy újabb válsággócot teremtene a közel-keleti térségben, a jelen iráni politika pedig nem kész lefaragni a radikalizmusából, de egy civil igény a változásra még tartogathat meglepetéseket Irán és a világ számára.

Facebook: Szórakoztató történelem

<< 1 | 2 | 3 | 4 | 5 >>