A diadokhoszok története

2018.04.10 19:50

A görög városállamoktól északra elterülő nem túl kiterjedt, az Argoszi-dinasztia uralta Makedón Királyság négy évszádos történelemre tekinthetett vissza, amikor az i.e. IV. század közepén II. Philipposz megkezdte uralkodását, és hamarosan a régió nagyhatalmává tette Makedóniát. I.e. 336-ban a király merénylet áldozatává vált, trónját az alig húszéves fia, III. Alexandrosz foglalta el, akit magyarul Nagy Sándorként ismerhetünk, görög megfelelője Aléxandros ó Mégas. Ifjú kora ellenére Alexandrosz a végletekig kiaknázta az ölébe hullott lehetőségeket, és néhány év alatt átrendezte az ókori kelet hatalmi viszonyait, amikor meghódoltatta a görög városállamokat, elfoglalta Egyiptomot és a Perzsa Birodalmat, valamint egészen Indiáig terjesztette ki „világbirodalma” határait. A fiatal király teljesítménye példátlan volt a történelemben, ám nagyszabású tervei jócskán túlmutattak birodalma határain, melyeket korai halála miatt már nem állt módjában megvalósítani. Örökös híján (a felesége még terhes volt a nagykirály halálakor) a hatalomvágyó hadvezérei azonnal elkezdtek vetélkedni az alexandroszi örökség felett, és hosszú évtizedekig tartó háborúkban szabdalták szét uralkodójuk egykori birodalmát. Ők voltak a diadokhoszok, vagyis az utódok.

A trónutódlás kérdése

Alexandrosz i.e. 323. június 10-11-e éjszakáján hunyt el, birodalma fővárosában, Babilonban. A mai napig megoszlanak a vélemények, hogy mérgezés áldozata lett-e, esetleg a bánatba, betegségbe vagy a túlzásba vitt borfogyasztásba halt-e bele. Mivel nem nevezte meg örökösét, a hirtelen jött halála óriási hatalmi vákuumot hagyott maga után, és a fővezérei azonnali vitázni kezdtek a birodalom további sorsáról. Először arról kellett megegyezniük, hogy ki legyen Alexandroszt követően az uralkodó? Ekkor a fővezérek közül még senki sem mert nyíltan fellépni a koronáért, tudva, hogy akkor a többi azonnal ellene fordulna, ezért kézenfekvő volt, hogy az Argoszi-dinasztia még életben lévő tagjai közül válasszanak egy uralkodót, akit majd a tábornokok saját érdekeik mentén kedvükre manipulálhatnak. Az örökös személyéről több ellentétes vélemény fogalmazódott meg. Felvetődött a király négyéves fattyú fiának, Héraklésznek a neve, de törvénytelen származása miatt ezt gyorsan el is vetették. Meleagrosz, a gyalogság vezetője Alexandrosz féltestvér bátyjának, Arrhidaiosznak a megkoronázását javasolta, lévén ő a néhai nagykirály legközelebbi férfi hozzátartozója. Arrhidaiosszal viszont volt egy kis probléma: gyengeelméjű volt. Állítólag Alexandrosz anyja, Olümpiasz droghatású főzetekkel mérgezte, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, és ezzel saját fiát segítse hatalomra. Azonban vannak, akik szerint a férfi teljesen épelméjű volt, csak azért nem ő lett a király, mert születésekor apja, Philipposz még nem volt uralkodó, vagyis Arrhidaiosz nem bíborban született, ellentétben Alexandrosszal. Bárhogyan is volt, a királycsinálókat nem érdekelte, hogy a férfinak mennyi sütnivalója van, mert úgysem azt várták tőle, hogy uralkodjon, hanem hogy a bábjuk legyen.

Karl von Piloty: Nagy Sándor halála, 1886.

Arrhidaiosz jelöltségével szemben foglalt állást a lovasság parancsnoka, Perdikkasz, aki megvárta volna, hogy Alexandrosz felesége, Rhóxané megszülje gyermekét, és kiderüljön fiú-e vagy lány, avagy örökölheti-e atyja trónját vagy sem? Meleagrosz és a gyalogság arisztokrata tagjai viszont még fiú születése esetén sem kívánták királlyá tenni a csecsemőt, mivel nem volt tiszta makedón, ugyanis Rhóxané baktriai szogd származású volt. A konzervatív katonai vezetők nem fogadták volna el uralkodójuknak a keleti nő gyermekét, mikor van egy makedón származású jelöltjük is, Arrhidaiosz.

Viszont Perdikkasz véleményére sokan hallgattak, köszönhetően a kivételes tisztségének, amit a magáénak tudhatott, ugyanis Alexandrosz jóvoltából chiliarchosz volt, ami az uralkodó után a legfontosabb vezetői pozíciónak számított. Ezen felül a király halálakor egy szerencsés momentum révén még különlegesebb helyzetbe került. A nagykirály a halálos ágyán neki nyújtotta át az uralkodói gyűrűt. Ezt szavak nélkül tette, nem fűzött hozzá semmit, ezért kérdéses, hogy vajon önkívületi állapotban volt, vagy valamilyen határozott szándéka volt ezzel, esetleg Perdikkaszt kívánta utódjául kinevezni? Érdemes megjegyezni, hogy Alexandrosz halálakor a többi fontos bizalmasa - mint Kraterosz és Antipatrosz - nem tartózkodott Babilonban, csak Perdikkasz volt jelen a haláltusájánál, ezért egyéb jelölt hiányában talán csak a véletlennek köszönhette, hogy ő kapta meg a gyűrűt. Biztosat nem tudunk, de a gyűrű Perdikkasznál volt, és ez a tény a király halála után kulcsfontosságúvá vált, a hadvezér szava sokat nyomott a latba.

A makedónok tehát két pártra szakadtak, a Meleagrosz oldalán állók, akik Arrhidaiosz uralkodóvá tételét támogatták, míg a másik oldalon Perdikkasz hívei, akik Alexandrosz gyermekének születését kívánták megvárni. Egy kisebb összecsapás után végül kompromisszumos megoldásra jutottak: Arrhidaiosz, III. Philipposz néven elfoglalhatja a trónt, és amennyiben Alexandrosz születendő gyermeke fiú lesz, akkor őt is királlyá koronázzák, vagyis társkirályság jön létre. A birodalom irányítását a régensre bízták, mely pozíciót Perdikkasz tölthette be, a hadsereg főparancsnoki tisztével együtt, míg Meleagrosz hercegi rangban a helyettese lett. A többi bizalmas tábornok közül Kraterosz a pénzügyek feletti rendelkezés befolyásos pozícióját nyerte el, míg Antipatroszt meghagyták a makedón-görög területek szatrapájának (helytartójának).

Egy XIII. századik kódex illusztrációján Nagy Sándor a halálos ágyán átnyújtja uralkodói gyűrűjét Perdikkasznak.

Perdikkasz hamarosan újra összehívta Babilonban a hadsereg vezetőit, ahol tárgyalások kezdődtek a birodalom „felosztásáról” (babiloni felosztás/megállapodás). A szó megtévesztő, igazából a szatrapiák (helytartóságok, országrészek) újrafelosztását takarta, vagyis, hogy egyes birodalomrészeket kik irányítanak. I.e. 323. június 18-án döntöttek a felosztásról, ami főleg a nyugati részeket érintette, ahová Perdikkasz hozzá hűséges embereket nevezett ki, míg Makedóniát továbbra is Antipatrosz ellenőrizhette (mellesleg ő már II. Philipposz idejében is kormányozta Makedóniát a király távollétében, és Alexandrosz is őrá bízta szülőhazáját, amikor elindult hódító útjára). A keleti területeken, a Nagy Sándor által kinevezett helytartók és királyok továbbra is megtarthatták hivatalukat.

Közben Alexandrosz első felesége, a várandós Rhóxané királyné is a hatalom közelébe kezdett helyezkedni, a saját és születendő gyermeke érdekében. Behízelegte magát Perdikkaszhoz, és elérte, hogy rábólintson a néhai férje másik két feleségének a meggyilkolására, akikben Rhóxané vetélytársakat látott, mivel attól tartott, hogy esetleg teherbe ejtetik magukat valakivel, és majd azt állítják, hogy ők is a nagykirály gyermekét várják. Perdikkasz is felismerte az ebben rejlő kockázatot, amiből könnyedén örökösödési belháború alakulhatott volna ki, sőt mi több, a birodalom széteséséhez vezethetett volna. Ezért Rhóxané kérése megértő fülekre talált a régensnél, s Sztateira és Parüszatisz királynékat zokszó nélkül meggyilkolták.

I.e. 323 augusztusában Rhóxané terhessége végre az utolsó szakaszába lépett, megindult a szülés, és életet adott fiának, akit IV. Alexandrosz néven azonnal (társ)királlyá nyilvánítottak III. Philipposz mellé. A fennálló viszonyokra azonban nem volt befolyással a kisfiú megszületése, Perdikkasz továbbra is régens maradt, csak annyi változott, hogy ezután egy helyett két király nevében kormányozta a birodalmat.

A lamiai háború

A trónutódlást követő másik nagy válság i.e. 323 őszén robbant ki, amikor Alexandrosz halálának híre eljutott a görög városállamokhoz, és azok Athén vezetésével sorra fellázadtak a makedón uralom ellen. A hódító hadjáratok miatt a makedónok haderejének zöme keleten tartózkodott, nyugaton csak kevés helyőrséget hagytak, ezért a felkelők könnyűszerrel erőfölénybe kerültek. Antipatrosz megpróbálta ugyan leverni a megmozdulást, de csakhamar védekezésre kényszerült, majd Lamia városába szorult vissza, ahol a görögök ostrom alá vették (erről a városról nevezték el a felkelést lamiai háborúnak). I.e. 322 tavaszán Hellészpontosz Phrügia szatrapája, Leonnatosz (korábban Alexandrosz testőre) Antipatrosz segítségére sietett, hogy felmentse Lamiát. Leonnatosz azonban nem önzetlenül sietett a megszorult makedónok segítségére, az volt a szándéka, hogy feleségül veszi Alexandrosz húgát, a Makedóniában tartózkodó Kleopátrát. A királyi család igen kiterjed volt, II. Philipposznak nem kevesebb, mint hét felesége volt, és Alexandrosznak hat testvére született ezekből a házasságokból, viszont Kleopátra volt az egyetlen édestestvére, a többiek a féltestvérei voltak. Kleopátrának a nagykirállyal való közeli vérkapcsolata felértékelte jelentőségét, és ha valaki feleségül venné, akkor akár még jogos trónkövetelőként is felléphetne, Leonnatosz pedig éppen erre apellált, amikor átvonult Trákián, hogy elnyerje Kleopátra kezét.

A Hellén-Makedón Birodalom Perdikkasz régenssége idején.

Perdikkasz persze irdatlan dühbe gurult, amikor hírét vette, hogy Leonnatosz a királyi házba való beházasodását tervezi, ugyanis a házasság megvalósulása önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Leonnatosz komoly fenyegetést jelentsen Perdikkasz hatalmára nézve, de ha még ezen felül megnyeri a lamiai háborút is, és uralma alá hajtja a makedón-görög területeket, akkor katonailag is rendkívül erős pozícióba kerülhetne Perdikkasszal szemben. A régensnek minden oka megvolt az aggodalomra, ám szerencséjére Lamia felmentése Leonnatosz ambíciói útjában állt, és ez késleltette a házassági tervének kivitelezését, legalábbis egy időre, de addig is Perdikkasz felkészíthette birodalmi seregét, hogy Babilonból nyugatra vonulva rendre utasítsa a túlságosan is önállósodó szatrapát. Régensi felszólításban követelte tőle, hogy járuljon a színe elé, hogy megtárgyalják engedetlenségét, de mielőtt Leonnatosz kézhez kaphatta volna az üzenetet, egy összecsapásban életét vesztette. Perdikkasz fellélegezhetett, az egyik fenyegető veszély elhárult, de a háború még mindig tartott Hellászban.

Antipatrosz az ostromlott Lamiát feladva visszavonult Makedóniába, így a görög poliszok gyakorlatilag kiűzték területeikről a makedónokat, viszont örömük nem tarthatott sokáig. I.e. 322 nyarán a Kraterosz vezette makedón flotta szétverte a görögök hajóhadát, majd Antipatrosszal egyesülve megsemmisítő vereséget mértek az ellenállókra. A görögök rosszabb helyzetben találták magukat, mint előtte, mivel Alexandrosz csupán kényszerű szövetséget erőltetett rájuk, de nem csatolta a poliszokat a birodalmához, igaz mozgásterük korlátozva volt, de valami mégis megmaradt a függetlenségükből. Ezzel szemben a vereséget szenvedett görög városok most betagozódtak a birodalomba, s elvesztették a korábban élvezett kevés önállóságukat is.

A diadokhoszok első háborúja

A lamiai háború utáni stabilizálódás pillanatában újabb szereplők kezdtek mozgolódni, hogy a hatalom közelébe férkőzhessenek. Alexandrosz egyik féltestvére, Künané elhatározta, hogy lányát, Eurüdikét feleségül adja III. Philipposz királyhoz, így Künané, mint anyós befolyással lehetne a királyra, vagyis a birodalom irányítására. Anya és lánya útra is kelt Babilonba a menyegző lebonyolítására, de Perdikkasz hamar átlátta, hogy hatalmára nézve fenyegetést jelenthet Künané lépése, ezért utánuk küldte katonáit, hogy végezzenek velük. Künanét levágták, de megtagadták a lánya meggyilkolását, ami arra késztette Perdikkaszt, hogy megkímélje az életét, és még a királlyal történő házasságába is beleegyezett, végtére is Künané hatalomvágya volt veszélyes rá nézve, ami a nő halálával szerencsésesen elhárult, persze ettől még szigorú felügyelet alatt tartotta a királyi párocskát.

III. Philipposz Arrhidaiosz pénzérméje, Héraklészként ábrázolva a királyt.

Perdikkasz a görög háború és a családi bonyodalmak után úgy érezte, meg kell szilárdítania a birodalom egységét. Kezdetnek egy szakadár terület visszaszerzését tűzte ki célul, ez Kappadókia volt, amit noha Nagy Sándor évekkel ezelőtt elfoglalt, a makedónok távozásával egy perzsa nemes ragadta magához a szatrapia feletti uralmat, és elszakította azt a birodalomtól. Alexandrosz nem foglalkozott a szakadár területtel, de Perdikkasz most erőt demonstrálva vissza akarta hódítani. Már korábban utasításba adta Leonnatosznak és Antigonosznak (a szomszédos szatrapia, Pamphülia és Lükia urának), hogy szerezzék meg a területet, de mint láthattuk Leonnatosz az ellenkező irányba, Makedóniába vonult, Antigonosz pedig a kisujját se mozdította, hogy teljesítse a régens parancsát. Perdikkasznak tehát saját magának kellett cselekednie, s miután ezt megtette magához kérette Antigonoszt (Leonnatosz közben már meghalt), hogy elszámoltassa a parancsmegtagadásáért, de Antigonosz inkább elmenekült Antipatroszhoz, Makedóniába. Példastatuálásból Perdikkasz kivégeztette az egyik szintén ellenszegülő tábornokot, Meleagroszt, akire amúgy is neheztelt az örökösödési válságkor tanúsított ellenvéleménye miatt, és utána sem viseltetett felé bizalommal, most pedig végre okot adott neki a leszámolásra.

Meleagrosz kivégezésével Perdikkasz megszabadult egyik kellemetlen ellenlábasától, de úgy tűnt, hogy a rebellis tábornokok egyre szaporodnak. Antigonoszt is meg kellett büntetnie, de ő Antipatrosz védelmét élvezte, vagyis Makedónia szatrapája is az engedetlenkedők mellé állt. Viszont vele óvatosnak kellett lennie, mivel a királyi család után Antipatrosznak volt a legnagyobb tekintélye a birodalomban, köszönhetően hosszú karrierjének, ugyanis mint tábornok és államférfi már II. Philipposzt is szolgálta. Perdikkasznak érdekében állt jóban lenni Antipatrosszal, és ez fordítva is igaz volt, a régens tehát feleségül kérte az idős tábornok lányát, Nikaiát, hogy ezzel pecsételjék meg baráti kapcsolatukat. Antipatrosznak imponált a házassági ajánlat, bele is egyezett, azonban Perdikkasz váratlanul kapott egy jobb ajánlatot! Felbukkant a színen Alexandrosz anyja, Olümpiász, aki felajánlotta neki a lánya, Kleopátra kezét, akit korábban Leonnatosz kívánt feleségül venni. Perdikkasz természetesen gyorsan lecsapott a kihagyhatatlan lehetőségre, hiszen Kleopátra presztízsértéke jóval magasabb volt, mint Nikaiaé, ugyanis az uralkodói családba való beházasodással Perdikkasz még trónigénnyel is felléphetett. A régens döntése viszont sokakban visszatetszést keltett, világossá vált hatalmi törekvése, és az elégedetlenkedők hamar egymásra találtak, egy szövetség kezdett formálódni Perdikkasz ellen, és csak idő kérdése volt, hogy a két tábor közötti konfliktus mikor eszkalálódik háborúvá.  

A régens túlzott hatalomhoz jutásának a lehetősége Antipatroszt is aggasztotta, aki ezen felül sértőnek találta, hogy szószegő módon visszautasították lánya kezét. A nála bujkáló Antigonosz azonnal a támogatásáról biztosította, a két férfi elsődleges célja az volt, hogy megakadályozzák Perdikkaszt abban, hogy a birodalom kizárólagos urává váljon. Csatlakozott hozzájuk Kraterosz is, aki azért volt bosszús, mert noha az ő feladatának jelölték ki a birodalmi pénzügyek intézését, Perdikkasz kihagyta őt ezekből a döntésekből, és saját hatáskörében intézte a kincstár ügyeit.

A háború kiváltó oka végül egy incidens volt. Amikor Egyiptom szatrapája, Ptolemaiosz elrabolta Alexandrosz holttestét, és Egyiptomba vitette, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy ő is a lázadók táborát erősíti. A nagykirály végső nyugalomba helyezése óriási megtiszteltetésnek számított, amivel még egy trónkövetelést is meg lehetett alapozni, nyilván Perdikkasz célja pont ez volt, amikor úgy döntött, saját hatáskörében bonyolítja le a szertartást. Halála után nyolc napig egy mézzel teli szarkofágban tárolták Alexandrosz holttestét, majd úgy döntöttek, hogy ideiglenesen Babilonban hagyják, amíg el nem dől, hol temessék el. A helyszín azért volt kérdéses, mivel Alexandrosz úgy kívánta, hogy apja mellett nyugodhasson, de nem konkretizálta, hogy földi vagy isteni atyjára gondolt-e? A tábornokai először az istenit részesítették előnyben, tehát Ámon isten országában, Egyiptomban akarták nyugalomra helyezni. Mivel Ptolemaiosz engedély nélküli hódításokba kezdett Egyiptom határainak kiterjesztéséért, ezért a régens i.e. 322-ben önkényesen úgy határozott, hogy Egyiptom helyett Makedóniában, II. Philipposz mellé temeti el a nagykirályt. Útnak is indították a szarkofágot, amikor a sértődött Ptolemaiosz megtámadta a menetet, megkaparintotta a koporsót, és elvitte Memphiszbe. Természetesen Perdikkasz tombolt a dühtől, és Egyiptom inváziójára készült, de akkor Antipatrosz, Antigonosz és Kraterosz felsorakozott Ptolemaiosz mögött, és a konfliktus máris birodalmi méretet öltött.

Nagy Sándor szarkofágja egy XIX. századi ábrázoláson, ókori források alapján.

A négy lázadó fővezér közül Ptolemaiosz a kezdetektől kettős játékot űzött. Már régtől fogva Egyiptom kormányzója volt, ahová még Nagy Sándor nevezte ki, és tartományát a nagykirály halála után is megtarthatta. Alexandrosz halálával kiveszett Ptolemaioszból az eltökéltség a birodalom egyben tartásáért, ekkor már egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy a világbirodalom egységének megőrzését támogassa, sokkal inkább a saját birodalomrészének a gyarapítására és fokozatos önállósítására törekedett. Persze kezdetben nem lázadt nyíltan Perdikkasz ellen, és nem hangoztatta, hogy nem hisz a birodalom egységében, helyette kivárt és fenntartotta a látszatot, hogy támogatja a régensséget, de Nagy Sándor holttestének elrablásával és Egyiptomba szállításával nyílt lázadást követett el, amit Perdikkasz nem tűrhetett.

Perdikkasz főerői Nyugat-Ázsiában tartózkodtak, de ellenfelei két oldalról is fenyegették, délen Egyiptom, míg nyugaton Makedónia felől, ráadásul a lázadók igyekeztek a saját oldalukra állítani Trákia szatrapáját, Lüszimakhoszt is. I.e. 321 tavaszán Perdikkasz úgy döntött, hogy kettébontja seregét, egyik részét maga vezényelte Egyiptom ellen, a másikat Kappadókia szatrapájára, Eumenészre bízta, hogy támadja meg a nyugati lázadókat. Kraterosz Eumenész ellen vonult, míg Antipatrosz Egyiptomba sietett Ptolemaiosz támogatására. Eumenész könnyedén győzedelmeskedett Kis-Ázsiában, és a harcokban Kraterosz is elesett, a lázadók helyzete kezdett aggasztóvá válni, ugyanis Perdikkasz már benyomult Egyiptomba. Viszont az erőltetett menet és a makedónok közötti testvérháború kilátása zendülésre késztette a katonákat, majd a hadsereg három főtisztje meggyilkolta Perdikkaszt. Egyikük Szeleukosz volt, aki később nagy karriert fut majd be, mint birodalom- és dinasztiaalapító. Eumenész a megmaradt seregével Kappadókiába húzódott vissza, ahol még öt évig kitartott, de a háború kimenetelén nem tudott változtatni.

Az események margóján érdemes megemlíteni, hogy a háború miatt Kleopátra és Perdikkasz tervezett házassága nem valósulhatott meg. Méltán állíthatjuk, hogy Kleopátra volt akkoriban a birodalom legjobb „partija”, mivel a régens halála után Antigonosz, Lüszimakhosz és Kasszandrosz (Antipatrosz fia) is szerette volna feleségül venni. A diadokhoszok bánatára mindegyikőjüket elutasította, Antigonosz erre elfogatta, és évekig fogságba vetette, hogy aztán több évtized múlva majd meggyilkoltassa.

A diadokhoszok második háborúja

A lázadó diadokhoszok győztesként kerültek ki a háborúból, s Perdikkasz hadseregének vezetői Ptolemaiosznak ajánlották fel a régensséget, de ő nem fogadta el a megtiszteltetést, mivel nem volt érdekelt a birodalom egyben tartásában, továbbra is saját uralmát akarta erősíteni Egyiptomban. Két jelöltet javasolt maga helyett, de ekkor már mások is mozgolódni kezdtek a főhatalom megszerzése érdekében. III. Philipposz felesége, Eurüdiké királyné, miután Perdikkasz halálával megszabadult a szigorú ellenőrzéstől úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a kezébe vegye az irányítást a birodalom felett. Ambícióit a hadsereg egy része is támogatta, ugyanis a királyi dinasztia tagja volt, amiért nagy tisztelet övezte. Első körben sikeresen megakadályozta, hogy Ptolemaiosz jelöltjei közül kerüljön ki az újabb régens, ám Antipakrosszal szemben nem volt esélye, aki határozottabban kezdett részt vállalni a birodalom irányításában. I.e. 321 második felében Triparadiszuszban összehívta a birodalom vezetőit, és elérte, hogy őt nevezzék ki régensnek, majd módosították a Babiloni Felosztást, hogy Perdikkasz gyilkosait megjutalmazzák, Szeleukosz Babilónia kormányzója lett. Döntés született még a legfőbb hadvezér tisztségéről is, amit Antigonosz tölthetett be. I.e. 320-ban a két királyt – III. Philipposzt és IV. Alexandroszt - átköltöztették Babilonból Makedóniába, hogy Antipatrosz közvetlenebb felügyelete alá kerüljenek, ugyanakkor a birodalom súlypontja is nyugatra, Makedóniába helyeződött át.

I. Ptolemaiosz Szótér egyiptomi fáraó.

Antipatrosz mélyen tisztelte az ősi Argoszi-dinasztiát, és Ptolemaiosszal ellentétben elszánt volt a birodalom egységének megőrzésében. A háborúskodás viszont nagyon legyengítette az egészségét, végtére is már nyolcan éves volt! Fia, a nagyravágyó, gátlástalan és akaratos Kasszandrosz azonnal lehetőséget látott apja közelgő halálában, és arra számított, hogy örökölni fogja a birodalom védelmezője címet. Csalódnia kellett, a régensi pozíció nem volt örökletes, a tisztség betöltésénél nem a származás számított, hanem a rátermettség, és Antipatrosz úgy ítélte meg, hogy fia túl fiatal és tapasztalatlan egy ekkora felelősség ellátáshoz, ezért i.e. 319-ben, amikor már érezte, hogy közel a vég, Polüperkhónt, egy idős tábornokot nevezett meg utódjának, aki ugyanolyan állásponton volt a birodalommal kapcsolatban, mint a régens. Nem sokkal később Antipakrosz elhunyt, Kasszandrosz pedig mélységesen felháborodott apja döntésén, ugyanis meg volt győződve róla, hogy őt illetné meg a régensség. Nem nyugodott bele a kudarcba, helyette szövetséget kovácsolt össze Antigonosszal, Ptolemaiosszal és Lüszimakhosszal, annak érdekében, hogy közös erővel eltávolítsák Polüperkhónt a hatalomból, majd Kasszandrosz átvenné az irányítást a birodalom felett. Eurüdiké is Kasszandrosz mellé állt, mivel lehetőséget látott rá, hogy királyi férjét kiszakítsa a régensek kezei közül, és férjére gyakorolt befolyása révén végre tényleges hatalomhoz juthasson. E nagyszabású szövetséggel szemben Polüperkhón csak Eumenészt tudta a maga oldalára állítani, akinek viszont kevés hasznát vehette, mivel még mindig a kappadókiai szatrapiájába volt beszorulva. A birodalom elkerülhetetlenül egy újabb háború felé sodródott.

I.e. 319-ben a helytartók, semmibe véve Polüperkhón parancsait önálló hadműveletekbe kezdtek. Ptolemaiosz hatalmas flottájával megszállta Szíriát és Föníciát, amivel ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti térségét. Antigonosz más szatrapák rovására Kis-Ázsiában terjeszkedett, majd ő is nagyszabású flottaépítésbe kezdett, hogy az Égei-tengerre is kiterjeszthesse befolyását, s i.e. 318-ban megsemmisítette Polüperkhón hajóhadát. A következő évben Kasszandrosz is megindult, és elfoglalta Athént, majd önkényesen a birodalom régensévé nyilvánította magát. Polüperkhón kénytelen volt a nyugati Épeiroszi Királyságba visszavonulni, de magával tudta vinni IV. Alexandroszt és Rhóxánét, akik megmenekültek attól, hogy Kasszandrosz kezére kerüljenek. Épeiroszban aztán csatlakoztak Olümpiászhoz, aki a védelme alá vette unokáját és menyét. III. Philipposz király és Eurüdiké királyné viszont Makedóniában maradtak, és üdvözölték a bevonuló Kasszandroszt, akit a királynő sugallatára III. Philipposz régenssé nevezett ki. Ezt követően Kasszandrosz a még független görög területek meghódítására indult, távollétében Eurüdiké szabad kezet kapott Makedónia kormányzására.