A Felső-magyarországi Fejedelemség története

A Felső-magyarországi Fejedelemség történetétől elválaszthatatlan Thököly Imre eseményekben meglehetősen gazdag életútja, mivel a kalandor gróf nélkül nem jött volna létre ez a rövid életű államalakulat a Felvidéken. A Felső-magyarországi Fejedelemség históriája egyben Thököly Imre története is.

Thököly és a bujdosók

Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született a felvidéki Késmárkon. A családi birtokok nagyrészt a Magyar Királyság északi területein helyezkedtek el, ahová a törökök sosem jutottak el, ám a háborús pusztítás alól mégsem mentesültek, ugyanis az erdélyi fejedelmek a Habsburg-ellenes hadjárataik alkalmával ezen az útvonalon vonultak végig seregeikkel, de a terület többé-kevésbé végig a királyi Magyarország része maradt. Thököly még szinte gyermek volt, amikor a Habsburgok megfosztották családját a magyarországi birtokaiktól, mivel apjának állítólag köze volt a Wesselényi-összeesküvéshez. Az osztrákok megostromolták Késmárkot, az apa ott is lelte a halálát, míg a tizenhárom éves Imrét kicsempészték a várból, és Erdélybe menekítették. Thököly ezen élmények után visszafordíthatatlanul Habsburg-ellenessé vált, akik miatt nem csak vagyonának egy részét, de családját is elveszítette, ez pedig későbbi élete és karrierje szempontjából meghatározó volt. Erdélyben amint tehette csatlakozott is a bujdosókhoz, a Magyarország területén török támogatással (és jóváhagyással), a Habsburg uralom ellen küzdő csapatokhoz (később kurucokként váltak ismertté).

A bujdosók az 1670-es években alakultak ütőképes szabadcsapatokká. A Wesselényi-összeesküvés leleplezése után a császári udvar még szkeptikusabban állt magyar alattvalóihoz, mint korábban. Az összeesküvés résztvevőit szigorúan megbüntették, de olyanokat is ért zaklatás és bántalmazás, akiknek amúgy semmi közük nem volt az összeesküvéshez, ráadásul mivel protestáns bárók voltak a főszervezők, ezért a katolikus osztrákok kaptak is az alkalmon, hogy a protestáns egyházra és híveire is lesújtsanak. Számos nemes birtokait elkobozták, a protestánsoktól elvették a templomaikat, üldözték a papjaikat, de felekezeti hovatartozástól függetlenül zaklatták a polgárságot és a parasztságot is. A kormányzat közel kétszáz főurat vádolt meg árulással, miközben az összeesküvők összesen is csak a felét tehették ki ennek a számnak. A birtokelkobzások és igazságtalan leszámolások sokakat arra késztettek, hogy az ország kiterjedt erdőségeiben keressenek menedéket, hogy elbujdossanak. Az üldözöttek és menekültek száma egyre növekedett, s több ezerre duzzadt azok száma, akik szerettek volna valamilyen módon elégtételt venni sérelmeikért a Habsburgokon. Karizmatikus vezető hiányában viszont nem tudtak hatékonyan fellépni a hatalommal szemben, nem volt senki, aki összefoghatta volna ezt a fegyelmezetlen, szedett-vedett erőt, míg fel nem bukkant Thököly. A fiatal harcos képes volt arra, amire előtte senki, a kurucokat erős sereggé kovácsolta, amit aztán saját céljai elérésére használhatott fel.

Székely Bertalan: Thököly Imre búcsúja apjától, 1875.

Az árvaságra jutott Thökölyt az erdélyi kancellár, Teleki Mihály vette szárnyai alá, aki mellesleg a bujdosók vezetője is volt. Thököly is csatlakozott nevelőapja csapatához, és elszántan vetette bele magát a harcokba, s korán hírnevet szerzett magának a bujdosók között, akik huszadik életéve betöltése előtt már beválasztották a vezetői testületükbe. Népszerűsége annak volt köszönhető, hogy őt nem az erdélyi vezetést feltétlenül kiszolgáló arisztokrata kurafinak ismerték meg, hanem, mint valakit, aki közöttük él és vállvetve küzd velük a harcokban, aki megérti őket, vagyis közülük valóként tekintettek rá, ráadásul a Magyarországon üldözött és betiltott protestánsok ügyét is a vállára vette, ami nagy támogatói bázist jelentett számára. Évekig folytatott küzdelmet a Habsburgok ellen, és ha a helyzet szorongatóvá vált, Erdélybe húzódott vissza. Sikerei miatt hadvezéri hírneve gyorsan terjedt, a törökök is hamar felfigyeltek rá, viszont nem jó értelemben. Az egyre önállóbban cselekvő és sikeres vezérben fenyegetést láttak, ezért zsarolásokkal és túszejtésekkel igyekezték őt féken tartani, még mielőtt túlzottan is független tevékenységbe kezdene.

Thököly az erdélyi birtokai szinte minden bevételét a bujdosók seregére fordította, de nem elhanyagolható tény, hogy a mozgalom ugyanúgy sokat köszönhetett a franciáknak, ugyanis XIV. Lajos szövetséget kötött velük a Habsburgok ellen, és jelentős összegeket bocsátott a rendelkezésükre, hogy fenyegetőbbé tegye a jelenlétüket az osztrákok hátországában. A sikerek nem is maradtak el. 1678-ban a bujdosók egy felvidéki hadjáratában Thököly önállósította magát a főseregtől, és elfoglalt tizenhárom vármegyét. A Habsburgok hamarosan visszaverték őket, de ez nem változatott a tényen, hogy Thökölyt győzelmei legendássá tették a mozgalom tagjai között. A fiatal gróf azt terezte, hogy a magyarországi bujdosók mozgalmát függetleníti az erdélyitől, ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a fejedelem kénye-kedve szerint küldi őket harcba vagy vonja vissza őket, aszerint, hogy Erdély épp milyen politikai álláspontra helyezkedik a Habsburgok tekintetében, illetve, hogy milyen utasítás érkezik Isztambulból. Az erdélyiek természetesen ellenezték Thököly szándékait, de a grófnak már saját célkitűzései voltak, nem is akármilyenek: fel akarta szabadítani Magyarországot az osztrák uralom alól és vallásszabadságot biztosított volna a protestánsoknak. Hamarosan már semmibe vette a fejedelem parancsait, és saját jogán kezdett tárgyalásokba Béccsel, melyek végül eredménytelenül zárultak, és a harcok tovább folytatódtak. 1679. november 3-án a szikszói csatában megverték a császáriakat, majd 1680. január 8-án a bujdosók a fővezérükké választották Thökölyt. A bujdosók és új fővezérük jelentőségét jelzi, hogy I. Lipót császár (ural. 1658-1705) kinyilvánította, a jövőben nem Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel (ural. 1661-1690), hanem Thökölyvel kíván tárgyalni a Magyarországot érintő ügyekben.

Házasság a háborúban

A bujdosók váltakozó sikereket értek el ugyan, de azért megkeserítették az osztrákok életét Magyarországon, ami köszönhető volt XIV. Lajos pénzügyi támogatásának is. Ám, amikor a franciák viszonya mérséklődött a Habsburgokkal, akkor a kurucoknak szánt segélyek mértéke is csökkenni kezdett. Thökölyiéknek viszont elkellett a segítség, és valahonnan pótolni kellett a bevételkiesést, ezért mindinkább a törökök felé orientálódtak, akik egyre több támogatásban részesítették a mozgalmat, ugyanis érdekükben állt, hogy lekössék a Habsburgok erőit Magyarországon. A törökök segítségével új lendülettel támadtak az osztrákokra, olyan eredményesen, hogy 1681 végére csapataik egészen Morvaországig jutottak, győzelmeik pedig túlmutattak a harcmezőkön, hatással voltak Bécs és a Magyar Királyság viszonyára is. Lipót már az 1681. április 28-ai soproni országgyűlésen kénytelen volt engedményeket tenni a magyar rendeknek, hogy visszanyerhesse bizalmukat, és visszatartsa őket attól, hogy Thököly mellé álljanak. Így közel tizenöt év után a császár nádort nevezett ki az ország élére, megszüntette a büntetőadókat, korlátozott vallásszabadságot és amnesztiát hirdetett. Ezeket egyúttal gesztusként szánta Thökölynek, de a grófot nem igazán hatották meg a határozatok, nem úgy a magyar nemességet, akik ennek hatására kezdtek megenyhülni a Habsburgok felé, és mindinkább gyanakodva tekintettek a török által támogatott Thökölyre. Thököly azonban egyre magabiztosabbá vált, felszólította Lipótot, hogy adja át neki azt a hét felső-magyarországi vármegyét (Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Zemplén), melyek korábban egy ideig Erdélyhez tartoztak. Lipót 1682 elején elutasította a követelést, mire Thököly Isztambulhoz fordult, fejedelmi címet kért a Portától, cserébe ígértet tett, hogy két éven belül meghódítja egész Magyarországot. Isztambulnak tetszett az ötlet, és fel is állítottak egy törökökből és erdélyiekből álló hatalmas sereget, amit ősszel terveztek bevetni a Felvidék ellen, de előtte még Thökölynek volt egy fontos elintéznivalója, feleségül vette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc fejedelem (ural. 1652) özvegyét. A házassággal egyúttal megkaparintotta a hatalmas Rákóczi vagyont, amit hadserege és hadjáratai szolgálatába állított (habár ekkorra ez az örökség már jócskán megfogyatkozott, tekintve, hogy a Habsburgok a jelentős részét elkobozták Rákóczi érintettsége miatt a Wesselényi-összeesküvésben). Érdekes fejlemény viszont, hogy a házasságot 1682 nyarán éppen Lipót engedélyezte. Annak ellenére tette ezt, hogy nyilván tisztában volt az asszony anyagi hátterével, és annak Thökölyhez, majd a kurucokhoz vándorlásával, mégis megadta az engedélyt. Talán azért, hogy Thököly ezzel lekötelezve érezze majd magát, és visszavegyen harciasságából? Ha Lipót ere számított, akkor nagyot tévedet. Mellesleg a császári engedély puszta formaság volt, nem valószínű, hogy Lipót nemleges válasza esetén a pár nem kelt volna egybe, ezzel nyilván a császár is tisztában volt, így talán azt sem akarhatta, hogy a tekintélyén essen csorba, hogy látványosan az engedélye nélkül tartsák meg a menyegzőt, megbüntetni úgysem tudná őket, tehát jobb volt beleegyezését adni.

Stephani: Thököly Imre fejedelem, XVII. század. Jakobey Károly: Zrínyi Ilona, 1880 körül.

Az esküvőt követően Thököly vezetésével végre megindulhatott a török-erdélyi-kuruc sereg a hódító hadjáratára. Bevették Kassát, amit Thökölyi a központjává tett, de a harcok tovább folytak nyugati irányba, a felvidéki várak és városok sorra estek el. 1682. szeptember 16-án Fülek várában a törökök magyar királlyá nevezték ki Thökölyt, egyben a szultán vazallusává is nyilvánították, évi adót kellett fizetnie, cserébe a Porta politikai és katonai támogatásban részesíti. Az ünnepélyes beiktatás után Thököly stílusosan felrobbanttatta a füleki várat, hogy többé ne lehessen hasonló nagy eseménynek a színhelye. Azonban túl hivalkodónak érezte a királyi címet, ezért helyette Felső-Magyarország fejedelmének hívatta magát, s ezzel megtörtént a Magyar Királyság négy részre szakadása. A törökök és Thököly kuruc harcosai folytatták a nyugati előrenyomulásukat, míg november 19-én fegyverszünetet nem kötöttek Béccsel, ám addigra a Felvidék nagy része elesett és Thököly uralma alá került.  

Két tűz között

Thököly 1683. január 11-én országgyűlést hívott össze Kassán, amin török megfigyelők és Lipót követei is részt vettek. A felső-magyarországi küldöttek kelletlenül járultak Thököly elé, nem tetszett nekik, hogy török befolyás alá kerültek, valamint sokallották a fejedelem adó- és élelmiszerigényeit, amit a hadserege ellátására kért a rendektől. A fejedelem által előterjesztett adóösszeget nem is akarták megszavazni, mire Thököly megfenyegette és a törökökkel rémisztgette őket, ami elérte a hatását, a főurak végül beadták a derekukat, és jóváhagyták az adókivetést.

Thököly Imre egy országrész uralkodójává vált, és noha a Porta nagy segítségével juthatott hatalomhoz, mégis aggasztotta a török csatlósság helyzete, ezért a másik oldalra is kacsingatni kezdett, Bécs felé. A kassai országgyűlést követően újabb békeajánlattal fordult Lipóthoz, kérte a felső-magyarországi területek feletti uralmának elismerését, birodalmi hercegi címmel, míg cserébe háború esetén (ami egyértelműen a küszöbön állt) Thököly a Habsburgokat támogatná. Lipót azonban nem mutatott érdeklődést a kérés iránt, a fejedelem pedig csalódottságában visszatáncolt a törökökhöz, és egy Bécs elleni mielőbbi támadásra buzdította őket. Valójában ekkor már nem igazán kellett a Portát sokat győzködni, már jó ideje előkészületben volt egy nagyszabású támadás az osztrák főváros, annak eleste után pedig Nyugat-Európa ellen.

A Felső-magyarországi Fejedelemség szinte az egész Felvidéket magában foglalta.

Április 1-jén megindult a török hadjárat Bécs ellen, amihez a vazallus államok, a Krími Tatár Kánság, Moldva, Erdély és Felső-Magyarország is (nyilván Isztambul parancsára) csatlakoztak. A Habsburgok kezén lévő nyugat-magyarországi főuraknak felajánlották, hogy amennyiben átállnak, területeiket nem dúlják fel. Sokan be is hódoltak, és akik nem, azoknak a sorsa megpecsételődött. A roppant haderő sorra vette be a Magyar Királyság jelentősebb városait: Veszprém, Tata, Pápa, Pannonhalma. Az elfoglalt területeket a Felső-magyarországi Fejedelemségéhez csatolták, Thököly ideiglenesen Pozsonyt is megszerezte, de nem tudta megtartani, a császáriak hamarosan visszafoglalták. Július 7-én a tatár előhadak már Bécs közelébe értek, ahonnan Lipót császár és az udvartartása, valamint hatvanezer bécsi lakos már korábban elmenekült. 14-én a törökök főereje is elérte a várost, és kezdetét vette az ostrom.

Kara Musztafa nagyvezír türelmetlenül üzent Thökölynek, hogy haderejével ideje lenne csatlakoznia a nagy sereghez, a fejedelem viszont azzal az indokkal bújt ki a parancs teljesítése alól, hogy a Bécs megsegítésére vonuló lengyel hadakat tartja megfigyelés alatt. Ebben volt is némi igazság, III. (Sobieski) János lengyel király (ural. 1674-1696) és Lipót császár korábban kölcsönös védelmi szövetséget kötött egymással, hogy amennyiben a török megtámadná Krakkót vagy Bécset, a másik uralkodó a támadást szenvedett segítségére siet. Bécs ostromának hírére Sobieski serege élén el is indult az osztrák főváros felmentésére. A Felső-magyarországi Fejedelemség északon Lengyelországgal volt határos, a lengyel hadsereg pedig pont a határvonal mentén vonult fel, tehát Thököly országa közvetlen veszéllyel nézett szembe, főleg, hogy Sobieski felszólította Thökölyt, ne mozduljon ki a seregével a Fejedelemségéből, mert akkor kénytelenek lesznek szétverni őket. Thököly amúgy jó kapcsolatban volt János királlyal, talán ezért is kapott egy figyelmeztetést, mielőtt tényleges támadásra került volna sor. Thököly tehát nem hiába nem indult Bécs alá a törökök felszólítása után sem, habár dilemmába került, mert egyrészt féltette országát, amit nem akart védtelenül magára hagyni a lengyelek prédájának, másrészt viszont, ha a törökök nélküle győznek Bécsnél, akkor büntetésre számíthat a távolmaradásáért. Thököly habozott, és ismét felvette a kapcsolatot Lipót császárral, s felajánlotta, hogy a törökök ellen fordul Pozsonyért és a bányavárosokért cserébe, de az osztrákok ezt elutasították, így továbbra is a kivárás stratégiájánál maradt, habár seregeit azért Bécshez közel, a Morva folyónál állomásoztatta, ám amikor az arra vonuló lengyelek találkoztak velük, megtámadták őket, és augusztus 26-án az angerni csatában vereséget mértük rájuk. Thököly az immár meggyengült seregével semmiképpen sem mehetett Bécs alá, ráadásul a litván hadsereg Lengyelország felől betört a Felső-magyarországi Fejedelemségbe, amiért Thökölynek vissza kellett térnie országába, hogy megvédje. A lengyel-litvánoknak (Lengyelország és Litvánia 1569-től egy államot alkotott) mindenképpen az volt a céljuk, hogy a kurucokat lekössék a Felvidéken, és ne engedjék csatlakozni a török sereghez, de azt is meg kellett akadályozniuk, hogy nehogy a török parancsára a katonai védelem nélkül maradt Lengyelországra támadjanak, hogy Bécsből visszafordulásra késztessék Sobieskit. Céljukat maradéktalanul elérték, Thököly kurucait Felső-Magyarországon tartották, míg Bécsnél szeptember 12-én a lengyelek rátámadtak a török seregre és visszavonulásra kényszerítették őket (kahlenbergi vereség).

Józef Brandt: A kahlenbergi csata, 1873.

A nagyvezír ismét követelte Thököly csatlakozását a harcokhoz, de a fejedelem továbbra sem állt kötélnek. Közben a lengyel-litván csapatok feldúlták az országát, és már több területét is elszakítottak belőle északon, amelyeket a Habsburgoknak adtak át. Thököly különbékét kért, megpróbálta menteni megmaradt uradalmát, de Lipót császár elutasította, behódolást követelt és lemondást a Fejedelemségéről, s miközben megkezdődött a török kiűzése Magyarországról, Thököly újra tétlen maradt és kivárt.

1684 januárjában hatályba lépett Lipót császár amnesztiarendelete, amit követően a kurucok soraiból tömegesen álltak át a Habsburgok oldalára. Erre Thököly kiadta a keresztény világnak és a magyaroknak címzett kiáltványát, melyben kifejezte, hogy a kuruc mozgalom célja a törvényesség helyreállítása és a vallásszabadság elfogadtatása Magyarországon, s felhívta a figyelmet a Habsburgok jogsértéseire. A kiáltványnak végül nem lett különösebb hatása, a háborúra pedig végkép nem gyakorolt befolyást. 1684 közepétől a hadmozdulatok váltakozó sikerrel zajlottak, de szeptembertől a kurucok határozottan visszaszorultak, Thököly Regéc várában húzta meg magát, amit a császáriak ostrom alá vettek, de elfoglalni nem tudták.

Miközben a harcok tovább folytatódtak Felső-Magyarországon, addig 1685 februárjában az erdélyi országgyűlés hűtlenség miatt elkobozta Thököly birtokait, tehát az innen származó bevételei megszűntek. A háború végkimenetele egyértelmű volt, ezért Thököly végső kétségbeesésében a Portához fordult segítségért, de a törököknek már nem származott hasznuk az engedetlen és önfejű fejedelem támogatásából, sőt elegük volt belőle, a budai pasa el is fogatta, és a kedvezőbb béke reményében felajánlotta kiadatását a Habsburgoknak. A császár viszont átlátott a szitán, a Szent Liga seregeinek előretörése közepette nem állt érdekében a békekötés, és Thököly személye sem ért neki annyit. A törökök az alku dugába dőlése után sem engedték szabadon Thökölyt, Belgrádba hurcolták, ahol továbbra is fogságban tartották.

Munkács ostroma

A Felső-magyarországi Fejedelemség zsugorodó területe uralkodó nélkül maradt, és amikor a fővárosba, Kassára megérkezett a hír, hogy Thökölyt a „szövetséges” törökök elhurcolták, a város jobbnak látta megadni magát a császáriaknak, mint megvárni, hogy esetleg a törökök elfoglalják. Kassa után a nagy várak sorban nyitották meg kapuikat az osztrákok előtt, és ekkorra már több ezer kuruc állt át Lipót seregébe. 1685 decemberére a Felső-magyarországi Fejedelemség megszűnt létezni, csak Munkács vára nem hódolt be, amit Zrínyi Ilona, Thököly felesége tartott a végsőkig. Sokszor felmagasztalják, hogy Munkács képes volt egyedül dacolni a hatalmas Habsburg hadsereggel, amiben van is igazság, mert Zrínyi Ilona maga is hősiesen harcolt a várfalakon, gyakran maga célzott az ágyúval, és megesett, hogy egy ellenséges lövedék a mellette álló szobalány fejét levitte, de Ilona kiállásával példát mutatott a várvédőknek és további küzdelemre ösztönözte őket, hírneve és bátorsága pedig országon túlra is elért, Párizsban például elismerően írtak a magyar „hercegnőről”.  Ám hozzá kell tenni, hogy az ostrom egyáltalán nem volt intenzív, sőt, a császáriak nem is igazán tettek erőfeszítéseket a vár elfoglalására, mivel lendületben voltak a török kiűzésével, a frontvonal egyre távolodott, míg a csaták már több száz kilométerre délre zajlottak, Munkács pedig határozottan segítség nélkül maradt, csak idő kérdése volt, hogy mikor fogynak ki a tartalékokból, és adják meg magukat. A császáriaknak csak türelmesen várniuk kellett erre a pillanatra, közben pedig folytatódhatott az ország visszafoglalása, erejük javát pedig inkább a török ellen vetették be, és nem kívántak értékes katonákat felőrölni egy felesleges várostromban.

A munkácsi várvédők még évekig kitartottak, és nem szándékozták megadni magukat, abban a téves reménysugárba kapaszkodva, hogy Thököly végül megérkezik egy sereg élén, és megtöri az ostromgyűrűt, s felszabadítja őket. Ehhez az elképzeléshez a legjobban természetesen Zrínyi Ilona ragaszkodott. Mesébe illően romantikus lehet a feltételezés, hogy ez az asszony inkább egymaga is szembeszállt volna egy egész birodalommal, mintsem, hogy cserben hagyja és elárulja férjét. Ám valószínűbb, hogy Ilona döntésére inkább a gyermekei voltak nagyobb hatással, mert a kis Rákóczi Ferike és Julianna is a munkácsi várban tartózkodtak anyjuk mellett, végig az ostrom során. Ilona nem lehetett biztos benne, hogy az osztrákoknak mi a valós szándékuk saját és a gyermekei sorsát illetően, de abban azért biztos volt, hogy semmi jóra nem számíthat tőlük, ha megadja magát Lipótnak, talán a gyermekein áll majd bosszút, akiknek a szülei, de még a nagyszülei is árulók voltak. Ilona apját, Zrínyi Pétert Lipót császár végezette ki a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt, Ilona első férje, I. Rákóczi Ferenc (ural. 1652-1676) is csak a Rákóczi és Zrínyi vagyon legnagyobb részéről való lemondással menekülhetett meg, nem is csoda, hogy az asszony ennyire elszántan Habsburg-ellenes volt, ezért talán úgy találhatta, hogy ha reménytelen is a küzdelem, még mindig jobb, mint a megadás lehetősége.

1686. január 2-án a törökök végül szabadon engedték Thökölyt, aki megpróbált ugyan hadsereget gyűjteni, hogy legalább Munkácsot felmenthesse, de se a törökök, se az erdélyiek nem kívántak a rendelkezésére bocsátani katonákat. Újabb év telt el, de Munkács továbbra is szívósan kitartott. 1687 februárjában Thököly a váradi pasától kért segítséget, ismételten eredménytelenül. A törökök helyzete Magyarországon katasztrofálissá vált, az ország közepét, Budával együtt már visszafoglalta a Szent Liga, a törökök kezén már csak Várad környéke, a Bánság, Bácska, a Szerémség, Szlavónia és Somogy egy része maradt, de 1687-től ezek a területek ellen is általános támadás indult. Ilyen helyzetben Munkács ellenállása még értelmetlenebbé vált, ráadásul a védők készletei is a végüket járták, ennek ellenére még egy évet kihúztak! Végül Zrínyi Ilona is szembenézett a realitásokkal, és beismerte, hogy nem remélhet segítséget, az élelemhiány, valamint a betegségek terjedése következtében pedig csak a biztos halál vár rájuk. 1688. január 15-én megadta magát a Habsburgoknak, akik két nappal később elfoglalták a Munkácsi várat, amivel Thököly Felső-magyarországi Fejedelemségének utolsó darabkája is elesett. Ilonát és gyermekeit foglyul ejtették és Bécsbe szállították, de nem együtt, az asszony soha többé nem láthatta gyermekeit.

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona és gyermekei a vizsgálóbírái előtt a Munkácsi várban, 1859.

A Felső-magyarországi Fejedelemség pillanatnyi epizódot jelentett Magyarország történetében. Fennállása, mint török vazallusállam csupán három évig tartott, 1682 szeptemberétől 1685 decemberéig, habár Munkács vára még tovább, 1688. január közepéig kitartott. Thököly a háború további részében a török mellett harcolt, de többé nem tudta visszaállítani uralmát Felső-Magyarországon, helyette viszont 1690-ben Erdély fejedelme lett, de ez csupán egy rövidke hónapig tartott. Végül a törökkel együtt hagyta el Magyarország területét, de még évekig próbált visszatérni a törökök segítségével, hiába. 1692-ben Zrínyi Ilona egy fogolycsere alkalmával csatlakozhatott hozzá a száműzetésben, gyermekei Bécsben maradtak a császári udvarban. Ilona nem élhette meg fia, II. Rákóczi Ferenc (ural. 1704-1711) szabadságharcának kirobbanását Magyarországon, ugyanis 1703-ban meghalt. Thököly viszont azonnal üzent a fejedelemnek, hogy támogatja a felkelést, és a vele lévő kuruc száműzöttek rögvest indultak is Magyarországra harcolni. Thököly nem tudott menni, mivel a köszvénytől már járni sem tudott. 1705-ben, Kis-Ázsiában halt meg.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Corvin János, Magyarország tíz legrosszabb éve.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: Erdély híres asszonyai II., Duna International.

Kovács Gergely István [2011]: Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc, Duna International.

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Vienna
https://en.wikipedia.org/wiki/Jan_Kazimierz_Sapieha_the_Younger
https://hu.wikipedia.org/wiki/Munk%C3%A1cs_ostroma
https://hu.wikipedia.org/wiki/Th%C3%B6k%C3%B6ly_Imre