Blog :: Történelem és politika

Kezdőlap > Blog

Blog

II. András keresztes hadjárata

2024.05.14 16:14

A keresztes hadjáratok említésekor elsősorban az 1099 és 1291 között, a Közel-Keleten folyt háborúkra gondolunk, noha keresztes hadjáratnak tituláltak minden olyan hadműveletet, hódítást és katonai konfliktust, amelyeket a katolikus országok vezettek a pogányok, a muszlimok és/vagy az eretnekek ellen. Így a keresztes hadjáratok kora sokkal nagyobb időt ölel fel, mint gondolnánk, ugyanis a Szentföldön vívott ütközeteken kívül a keresztesek más hadszíntereken is harcoltak, úgy, mint Észak-Afrikában, az Ibériai-félszigeten és a Baltikumban, de a későbbi századokban ugyanúgy keresztes hadjáratoknak titulálták az oszmánok, valamint az eretnekek ellen folytatott hadműveleteket is. Tágan értelmezve tehát a keresztes hadjáratok kora a 11. század végétől a 15. század végéig tartott.

Keresztes hadjáratot hivatalosan a mindenkori pápa hirdetett, vagyis az egyház támogatásával indultak meg a keresztes hadak, teljesíteni azt a feladatot, amit a pápa, az egyház feje rájuk testált. Így történt ez az első hadjárat esetében is, amit 1095-ben II. Orbán pápa (ural. 1088-1099) hirdetett meg, s amely végül 1099-ben indult el, hogy visszahódítsa a Szentföldet a muszlimoktól. Az első keresztes hadjárat bizonyult mind közül a legsikeresebbnek, mivel a keresztesek nem csak Jeruzsálemet foglalták el, de a Szent Városon kívül hatalmas területeket is birtokba vettek a Levante térségében, ahol keresztes államokat hoztak létre, amelyek közel háromszáz éven át fennmaradtak.

A Magyar Királyság számára sem voltak ismeretlenek a keresztes hadjáratok, ugyanis II. András (ural. 1205-1235) uralkodásáig négy keresztes had is az ország területére lépett. 1096-ban Leningeni Emicho népi serege érkezett magyar földre, de a keresztesek fegyelmezetlenek voltak, fosztogattak és zaklatták a lakosságot, mire Könyves Kálmán király (ural. 1095-1116) szétverte és kiűzte őket a Királyságból. Néhány hónapra rá a flandriai Bouillon Gottfried vezette keresztesek jelentek meg a magyar határon. A korábbi tapasztalatok alapján Kálmán király okkal volt bizalmatlan velük szemben, de végül megenyhült és átengedte őket az országon.

A második és a harmadik keresztes hadjáratra induló hadseregek sem kerülték el a Magyar Királyságot. 1147-ben II. Géza magyar király (ural. 1141-1162) engedélyt adott III. Konrád német királynak (ural. 1138-1152), hogy kereszteseivel átvonuljon a Duna mentén az országon, amely különösebb atrocitás nélkül meg is történt. 1189-ben a harmadik keresztes hadjárat idején I. (Barbarossa vagy Rőtszakállú) Frigyes német-római császár (ural. 1152-1190) hadai vonultak keresztül Magyarországon. A keresztesek a Duna mentén haladtak dél felé, akiket III. Béla (ural. 1172-1196) a határig kísért.

A Szentföldre vezetett hadjáratokat a legtöbb esetben uralkodók vezették, akiknek megvolt a kellő anyagi és katonai háttere egy ilyen volumenű vállalkozás kivitelezésére. Az uralkodók maguktól is felvehették a keresztet, de gyakran a pápák felszólításának engedelmeskedtek és vezettek kötelességszerűen hadjáratot. Keresztes hadakat vezetett többek között I. (Barbarossa vagy Rőtszakállú) Frigyes német-római császár, I. (Oroszlánszívű) Richard angol király (ural. 1189-1199), IX. (Szent) Lajos franca király (ural. 1226-1270), de még a norvég király, I. Sigurd (ural. 1103-1130) is eljutott a Szentföldre, aki ezután elnyerte a „Kereszteslovag” melléknevet.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor fogja elérni valamelyik magyar királyt is a pápai felszólítás, hogy vezessen keresztes hadat a Szentföldre. Az első keresztes hadjárat (1096-1099) rendkívüli sikereit és területi nyereségeit egyik későbbi hadjárat sem volt képes még megközelíteni se. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, és hatalmas területeket foglaltak el Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger keleti partvidékén, egészen a Vörös-tengerig. A későbbi évtizedekben azonban a keresztes államok területei megcsappantak és 1187-ben Jeruzsálem is elveszett. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) elsődleges célja Jeruzsálem visszaszerzése volt, a város bevétele viszont kudarcba fulladt. A fiaskó után III. Celesztin pápa (ural. 1191-1198) azonnal szervezni kezdte a következő hadjáratot, mire III. Béla ígéretet tett, hogy csatlakozni fog a hadművelethez, de 1196-ban bekövetkező halála ezt meghiúsította. Végakaratában a Királyságot idősebb fiára, Imrére (ural. 1196-1204) hagyta, míg a kereszt felvételének ígéretét és az ahhoz szükséges anyagi javakat kisebbik fiára, András hercegre hagyományozta. III. Ince pápa (ural. 1198-1216) 1201-ben fel is szólította Andrást, hogy vegye fel a keresztet, de a herceg éppen a bátyja uralma elleni lázadozással volt elfoglalva, és esze ágában sem volt a Szentföldre vonulni.

Időközben megindult a negyedik keresztes hadjárat (1202-1204), amely azonban Velence nyomására Jeruzsálem visszafoglalása helyett előbb Zárát vette be, majd Konstantinápolyt. A keresztények ellen vezetett szégyenletes hadjárat alaposan aláásta a keresztes hadjáratokba vetett hitet és bizalmat.

II. András a Thuróczy-krónia ábrázolásán.

III. Ince és III. Honorius pápa (ural. 1216-1227) többször is felszólította II. Andrást (ural. 1205-1235), hogy esküjéhez híven vegye végre fel a keresztet, de a király évekig halogatta a kérés teljesítését, míg végül 1216-ban mégis rászánta magát a hadjáratra. András kötélnek állásának hátterében viszont elképzelhető, hogy hatalmi törekvések álltak. Flandriai Henrik (ural. 1205-1216) a Bizánci Birodalom helyén létrejövő Latin Császárság uralkodója volt, aki 1216-ban fiúutód nélkül hunyt el és a főurak egy része felvetette András személyét, mint lehetséges utódot, tekintve, hogy András második felesége Courtenay Jolán Henrik császár unokahúga volt. Ezért egyes vélekedések szerint András jobbnak látta személyesen is jelen lenni a térségben, habár, mire elindult volna hadseregével, az apósát, vagyis Jolán apját, Courtenay Pétert választották meg latin császárnak.

András ennek ellenére előkészületeket tett a keresztes hadjárat megindítására, mely költségeit itáliai hitelekből, királyi birtokok elzálogosításából és ékszereladásokból fedezte, többek között I. (Szent) István király (ural. 1000-1038) feleségének, Gizella királynénak a koronáját is el kellett adnia. Az anyagi fedezet mellett politikai engedményre is rákényszerült, amikor lemondott a dalmáciai kikötőváros, Zára birtoklására vonatkozó igényéről Velence javára, hogy cserébe a hadserege elszállításához szükséges gályákat a velenceiek bérbe adják számára. A magyar keresztes had teljes létszáma 15 ezer fő lehetett, de ennek a jelentős részét mégis hátra kellett hagyni, mivel nem volt annyi szállítóhajó, amelyre minden katona felférhetett volna. 1217. augusztus 26-án így nagyjából ötezer fő szállt tengerre Spalatóban és indult el a Szentföldre. A flotta az egy hónapos hajóút során maga mögött hagyta az Adriai-tengert és Itáliát, elhajózott a görög szigetek és Kréta mellett, majd Ciprus érintésével októberben kikötött a Jeruzsálemi Királysághoz tartozó Akkon városában.

Mivel a magyar haderő viszonylag kis méretű volt, ezért önállóan nem tudott volna nagyobb hadmozdulatokat vagy ostromokat kivitelezni, ezért egyesült a német és a jeruzsálemi hadakkal, s mivel II. András számított a legrangosabb uralkodónak a Szentföldön, ezért ott tartózkodása alatt a keresztes seregek vezetője lett. 1217 novemberében a Jordán-folyó felé vezettek hadjáratot, ahol megfutamodásra kényszerítették az egyiptomi szultán hadseregét, majd bevették és kifosztották Beiszan városát. András azonban megbetegedett, ezért távol maradt a további harcoktól, és helyette a szent helyek látogatását és ereklyék felkutatását részesítette előnyben. A magyar haderő november végén, december elején Dénes tárnokmester vezetésével részt vett a Tábor-hegy erődítményének ostromában, amit végül ostromgépek hiányában nem sikerült bevenniük. December 15-én a keresztes had észak felé indult a tengerparton Libanon felé, de a rossz időjárási viszonyok (hirtelen lecsapó havazás) és a muszlimok zaklatásai miatt vissza kellett fordulniuk Szidonba, majd onnan Akkonba. Állítólag 500 magyar lovas a hegyek között rejtőző asszaszinok ellen vonult, de csapdába sétáltak és végül csak hárman menekültek meg élve.

1218 január elején a magyar seregben pestis tört ki. András újra beteg lett, nem tudni, hogy vajon a pestist kapta-e el, de egészsége egész további életére megrendült. Királyságából is aggasztó hírek érkeztek, ezért a hazatérés mellett döntött, de serege egy részét a Szentföldön hagyta Simor nádor felügyelete alatt, s vele maradt Tamás egri püspök is. Hozzájuk később többen is csatlakoztak Magyarországról, köztük Péter győri és Simon váradi püspökök. A magyar sereg Simor nádor vezetésével 1218-1219-ben részt vett az egyiptomi Damietta elleni ostromban.

II. András csupán négy hónapot tartózkodott a Szentföldön, amely idő alatt jelentősebb sikert nem könyvelhetett el. Távozását többen is ellenezték, s a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel fenyegette meg, ez viszont nem változtatott a király döntésén, aki 1218 elején útra kelt seregével a Magyar Királyság felé.

Visszafelé a szárazföldön haladtak, januárban megálltak Tripoliszban, hogy András részt vehessen útitársa, IV. Bohemund antiochiai fejedelem (ural. 1201-1216/1219-1233) és tripoliszi gróf (ural. 1187-1233) esküvőjén. Anatóliában áthaladtak Kis-Örményországon, az Ikonioni Szultánságon, a Nikaiai Császárságon és a Latin Császárságon, ahol Konstantinápoly érintésével átkeltek a Balkánra, majd a Bolgár Birodalmon és a Szerb Királyságon át érkeztek vissza a Magyar Királyságba. András útközben nem volt rest és három gyermekét is kiházasította. András herceget Izabella örmény hercegnővel (ez a házasság végül nem jött létre), Béla herceget Laszkarisz Mária nikaiai hercegnővel, míg Mária lányát Iván Aszen bolgár herceggel jegyezte el (ez utóbbi talán kényszerből történhetett, mivel a bolgárok csak a házasság fejében engedték tovább a magyarokat). Míg II. András rengeteg kiadással járó keresztes hadjárata teljesen eredménytelen maradt, addig ezek a házassági szerződések, amelyekből kettő meg is valósult, hosszú távon biztosították egy szövetségi rendszer kiépülését, végső soron pedig a magyar befolyás erősödését a Balkántól Kis-Ázsiáig.

1218 végén II. András és keresztes serege végül visszaérkezett a Magyar Királyságba. Az utókor magasztalta András szentföldi hadjáratát, annak ellenére, hogy az elért eredményekről nem sokat tudtak mondani. Werbőczy István 1514-ben egyenesen a „jeruzsálemi” melléknévvel illette a királyt, nem véve figyelembe azt a tényt, hogy Jeruzsálem II. András hadjáratakor már több évtizede a muszlimok kezén volt és ezen a magyar hadak sem tudtak változtatni. A hadjáratról különben maga II. András keserűen nyilatkozott, amikor visszatérve Királyságába levélben értesítette Honorius pápát arról, hogy a Királyságát anyagi csődbe juttatta a keresztes hadjárat, adósságait pedig ezért évekig kénytelen lesz törleszteni. A történetírók később reálisabban, sőt kritikusabban viszonyultak a magyar keresztes hadjárathoz, mígnem megfogalmazódott az a nézet, hogy II. András keresztes kalandja inkább szimbolikus jelentőséggel bírt és végső soron a királynak talán pontosan ez volt a célja a vállalkozással, hogy bizonyítsa, a Magyar Királyság nem csak spirituálisan, de tettekben is a keresztény Európához tartozik.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Napóleon egyiptomi hadjárata, Johanniták.

Források:

Anglia normann meghódítása

2023.12.21 16:17

Anglia a normannok előtt

Angliáról, mint országról a X. század közepéig nem beszélhetünk, ugyanis Anglia alatt akkoriban azokat a vidékeket értették, ahol az angolok éltek, s nem egyetlen államot jelölt, mivel ezen a területen több, kisebb-nagyobb angolszász királyság is osztozott, a legszétaprózódottabb időszakban hét ilyen államalakulat létezett, vagyis a Hét Királyság (Heptarchia). Ezek közül a legjelentősebb a dél-angliai Wessex volt, amely királyságban 519 óta a Cerdic-dinasztia uralkodott. Wessex fokozatosan terjesztette ki hatalmát a többi angol királyságra, de a Heptarchia korában az angolszászokra a legnagyobb fenyegetést a vikingek állandó támadásai és hódító törekvései jelentették. Nagy Alfréd wessexi király (ural. 871-899) végül legyőzte a vikingeket (erről itt olvashatsz bővebben) és ideiglenesen úrrá lett az északi harcosok jelentette fenyegetésen, ami után elkezdhette stabilizálni a wessexi uralmat Angliában, viszont a terület politikai egyesítése unokájára, Aethelstanre (ural. 924-939) várt. Aethelstan volt az első angolszász király, aki egész Angliára kiterjesztette uralmát (Bretwalda), s 927-től az angolok királya címet viselte. Ez az uralom viszont még gyenge lábakon állt, s végül unokája, I. (Békés) Edgar (ural. 959-975) alatt stabilizálódott a fiatal Angol Királyság.

A nyugalom időszaka azonban rövidnek bizonyult, mivel a X. század végén kiújultak a viking támadások, s 1013-ban a meggyengült Angol Királyságot elfoglalták a dánok. Az angolok a következő évben visszaállították uralmukat és elűzték a dánokat, de csak időlegesen, mivel 1016-ban Nagy Knut (ural. 1016-1035) immár tartós dán uralom alá hajtotta Angliát. Knut halála után azonban a fiai nem tudták megtartani az angol trónt, s 1042-ben a dánokat ismét kiűzték Angliából, a trónt pedig III. (Hitvalló) Edward (ural. 1042-1066) foglalta el.

A trónöröklés kérdése

III. Edward még mielőtt Anglia királya lett volna szinte egész fiatalkorát az észak-franciaországi Normandiában töltötte száműzetésben. Bátyja II. (Vasbordájú) Edmund (ural. 1016) rövid uralma után Angliát meghódították a dánok és Nagy Knut lett a király. Edward és öccse, Alfréd a nagybátyjuk, avagy édesanyjuk, Normandiai Emma bátyja, II. Richard normann herceg (ural. 996-1026) udvarában leltek menedéket, míg Emma királyné Angliában maradt és Knut hitvese lett. A normann hercegek jöttek mentek, míg Edward és Alfréd maradt Normandiában, a dánok pedig Angliában, mígnem lehetőség adódott rá, hogy a két testvér megszerezhesse őseik trónját. 1035-ben meghalt Nagy Knut, de Emma özvegy királyné inkább a Knuttól született fiát, Hardeknut trónigényét támogatta két idősebb fiával szemben. Viszont Anglia trónját Knut másik feleségétől, a merciai Aelfgifu-tól született fia, I. (Nyúllábú) Harold (ural. 1035-1040) foglalta el. Hogy Harold hatalmát aláássa, Emma hazahívta két fiát Normandiából, akikkel némi normann haderő is érkezett, ám 1036-ban Alfrédot elfogták és megvakították, mely sebesülésébe pedig nemsokára belehalt. Edwardnak ugyan sikerült visszamenekülnie Normanidába, de még néhány évig várakozásra ítéltetett. 1040-ben meghalt I. Harold, akit Hardeknut (ural. 1040-1042) követett a trónon. A betegeskedő király 1041-ben Angliába hívatta Edwardot, hogy a trónörökösévé tegye, s a következő évi halálakor Edward végre Anglia királya lehetett.

III. Edward 1045-ben feleségül vette Wessexi Editet, de házasságuk nem járt gyermekáldással, így a trón örökösének személye tisztázatlan maradt. A történészek között máig vitatéma, hogy Edwardnak miért nem született gyermeke. Egyesek úgy vélik, hogy a király szándékosan nem nemzett gyermeket, mivel jámbor és szentéletű emberként az önmegtartóztatást választotta, mások szerint viszont törekedett rá, hogy örököst produkáljon, de biológiai okokból a királyi párnak ez nem sikerült. Ebből adódóan Edward szinte egész uralkodását végigkísérte az utód körüli bizonytalanság, örököst nem nevezett ki, az angol trónra viszont szép számmal akadtak jelentkezők.

Az aspirálók közül talán a legambiciózusabb Godwin wessexi gróf volt, aki egy jelentéktelenebb nemesi családból származott, de gátlástalan törtetésével és a mindenkori uralkodóknak való behízelgéssel az ország meghatározó hatalmú főurává vált. Nagy Knut hódításakor éles szeműen meglátva, hogy kinek kedvez majd a szerencse, elárulta az angol uralkodói dinasztiát és azonnal a dánok mellé állt. Knut kegyeibe férkőzve 1023-ban feleségül vehette a király egyik rokonát, Gythát. A dánok bukásával Godwin visszapártolt a régi angolszász királyi dinasztiához és támogatta a restaurációt, ami 1042-ben III. Edward királlyá koronázásával valósult meg. 1045-ben elérte, hogy lánya, Wessexi Edit feleségül menjen Edwardhoz, amivel Godwin a király apósává és Anglia legbefolyásosabb urává válhatott. A közvetlen igazgatás alá eső birtokai kiterjedtek egész Dél-Angliára, míg a királyra gyakorolt befolyásával az egész Királyság felett bábáskodhatott. Godwin szép számmal nemzett utódokat is, s legalább hét fiáról tudunk. Feltehetően a trón megszerzésének a lehetősége lebegett a szemei előtt, s ez esetben kellő időben gondoskodott megfelelő számú örökösről, ha pedig belőle nem is, akkor gondoskodik róla, hogy idővel valamelyik fiából válhasson majd angol király.

III. Edward király a Bayeux-i kárpiton.

III. Edward, aki élete nagy részét Normandiában töltötte, egy meglehetősen idegen világba csöppent, amikor elfoglalta Anglia trónját. Aggodalommal szemlélte Godwin növekvő hatalmát, befolyását és arroganciáját, s ezért egyre több normannt hívatott az udvarába, akikben inkább megbízott, mint ebben a nagyhatalmú és ambiciózus angolszász úrban, aki mellesleg felelős volt bátyja, Artúr megvakításáért és végső soron a haláláért is. Edward végül 1051-ben elszánta magát és száműzte Godwint Angliából, ám ez csak rövid epizódnak bizonyult, ugyanis Godwin 1052-ben visszatért, és mivel túl sok támogatót tudott maga mögött, a király visszafogadta és visszaadta neki címeit és birtokait, amivel régi befolyása is helyreállt a Királyságban, viszont nem sokáig élvezhette dicsőséges visszatérését, mivel 1053-ban meghalt. Viszont fiai, és közülük is a legidősebb, Harold Godwinson ott folytatta, ahol az apja abbahagyta, s mint a király sógora, a Godwin-ház befolyása Angliában töretlen maradt. Azonban Haroldnak szembe kellett néznie egy aggodalomra okot adó tendenciával: a normann befolyás növekedésével az udvarban.

A másik esélyes trónkövetelő Normandia hercege, I. Vilmos (ural. 1035-1087) volt. Vilmos apja, I. Róbert herceg (ural. 1027-1035) III. Edward unokatestvére volt, így Vilmos közeli rokonságban állt Edwarddal, amiből kifolyólag megalapozottnak vélte trónigényét. Amikor Edward 1051-ben száműzte Godwint, állítólag Vilmos átkelt a Csatornán és találkozott a királlyal, aki biztosította róla, hogy örökösének ismeri el. Erről azonban hivatalos okirat nem született, viszont a Godwin-ház fenyegető jelenléte miatt Vilmos még mindig észszerűbb választásnak tűnhetett Edward számára, aki nem felejtette el a Normandiában töltött éveit és a normannok támogatását. Vilmos végül távozott Angliából, Godwin visszatért és halála után fiai gyakoroltak befolyást a király felett. Vilmosnak csak egy ígéret volt a zsebében és esélyei ellen szólt a távolság is, míg a Godwin-fiak a trón közelében mesterkedhettek. Egyes dokumentumok azt állítják, hogy Harold Godwinson 1064-ben részt vett Vilmos Bretagne ellen vezetett hadjáratában, amikor is biztosította a herceget az angol trónigényének támogatásáról. Mások véleménye szerint Vilmos csak az ígéret fejében engedte visszatérni Angliába Haroldot. Bármi is legyen az igazság, a történet meglehetősen kétséges hitelességű, angol krónika nem erősíti meg, és a történészek úgy vélik, hogy ez csak egy későbbi normann kitaláció lehet, amivel Haroldot, mint a legesélyesebb trónkövetelőt a normannok hitelteleníteni akarták.

Trónkövetelők azonban Angliától távolabb, méghozzá Skandináviában is felbukkantak. A norvég király, III. (Keménykezű) Harald (ural. 1046-1066) igényének alapja még Hardeknut uralkodására vezethető vissza, akivel 1038-ban unokaöccse, I. (Jóságos) Magnus dán-norvég király (ural. 1035-1047) megegyezett, hogyha valamelyikük utód nélkül hunyna el, akkor a másik megörökli az elhunyt királyságát. Hardeknutnak nem született gyermeke és 1042-ben meghalt, a megállapodás értelmében tehát Magnusnak kellett volna Anglia trónjára lépni, ezzel szemben azt III. Edward foglalta el. 1045-ben Magnus tervezett egy Anglia elleni inváziót, hogy érvényt szerezzen trónigényének, ám azt el kellett halasztania egy dániai felkelés miatt. Magnus végül két évre rá elhunyt, így nem tudott az angliai ügyekkel éremben foglalkozni, de utóda, III. Harald nem felejtette el, hogy Hardeknut a norvégoknak ígérte Anglia trónját. Ám előtte a dániai lázadással kívánt leszámolni, amely vezetője, II. Svend király (ural. 1047-1076) volt, I. (Villásszakállú) Svend (ural. 986-1014) unokája, vagyis Nagy Knut unokaöccse. Ebből kifolyólag Svend is jogosnak érezte igényét Anglia trónjára, de legelőbb ősei országában, Dániában kívánta biztosítani az uralmát.

A fentebb tárgyalt négy trónkövetelő mellett azonban volt két személy is, akik sokkal erősebb öröklési joggal rendelkeztek, mivel a király legközelebbi rokonai voltak, vagyis az unokaöccsei. 1016-ban Edward bátyja, II. (Vasbordájú) Edmund néhány hónapos uralmát Nagy Knut és a dánok elleni viaskodással töltötte, s halála után Knut meghódította Angliát, Edmund fiait pedig száműzte. A két királyi herceg kalandos úton jutottak el nem máshová, mint a Magyar Királyságba. Edward és Edmund hercegek később a Kijevi Ruszba kerültek, ahol az akkor még csak magyar trónkövetelő András herceggel kerültek kapcsolatba, majd visszatértek vele Magyarországra, ahol támogatták harcát a koronáért, és amikor I. András (ural. 1046-1060) megszerezte a trónt, az angol hercegek az udvarában maradtak. Edmund 1050 körül elhunyt, de amint III. Edward hírét vette, hogy az egyik unokaöccse még életben van, 1056-ban visszahívta Angliába és a trónörökösévé tette. Ez bizonyult a legszerencsésebb forgatókönyvnek III. Edward számára, mivel a száműzött herceggel olyan trónörököst jelölhetett ki, aki a dinasztia tagjaként teljes legitimitást élvezett, s amit se a Godwin-fiak, se Vilmos nem vitathatott, ugyanis az ő trónigényük jogossága eltörpült Edward hercegé mellett. Ám tragikus módon, amikor Edward 1057-ben Angliába ért, néhány napon belül elhunyt, amivel ismét nyitottá vált a trónkövetelők előtt a lehetőség, hogy megszerezzék Anglia trónját.

Edward hercegnek azonban volt egy fia, Edgar Ætheling. A mai napig nincs rá egyértelmű magyarázat, hogy III. Edward miért nem tette meg őt az örökösévé, hiszen a fiatal herceg volt a legközelebbi rokona és ezzel a trón legjogosabb várományosának számított. Valószínűleg az állhatott a király döntésének a hátterében, hogy Edgar csupán néhány éves volt apja halálakor, önállóan még hosszú évekig nem uralkodhatott volna, és a király esetleges halálával bizonyosan elsöpörte volna uralmát valamelyik nagyobb hatalmú trónkövetelő. Végül is III. Edward nem jelölt ki örököst, ezzel a bizonytalan állapottal pedig táptalajt biztosított a trónkövetelők számára, ami a király halála után katasztrofális következményekkel járt Angliára nézve.

Meghalt a király, éljen a király!

1066. január 5-én III. Edward király elhunyt, a megüresedett trónra pedig három határozott (Harold, Vilmos és Harald), valamint két kevésbé magabiztos (Edgar és Svend) trónkövetelő is igényt tartott. A leggyorsabban természetesen az tudott cselekedni, aki a legközelebb volt a néhai királyhoz és az udvarhoz, vagyis Harold Godwinson. Állítólag Edward a halálos ágyán Haroldra bízta a Királyságát, ami kétséges ugyan, de ennek ellenére másnap II. Harold néven Anglia királyává koronázták. Máig vita tárgya, hogy mi történhetett ezekben a kritikus percekben, de valószínűleg az angol urak úgy vélték, hogy Harold lehet a legalkalmasabb jelölt a trónra, aki nagy hatalommal bírt Angliában, tapasztalt volt az államügyekben, járatos volt a háborúkban és világlátott volt. Ezzel szemben Edgar Ætheling fiatal és tapasztalatlan volt, Normandiai Vilmossal pedig az angolok nem kívántak egy idegen uralkodót trónra segíteni, aki majd a saját embereinek szolgáltatja ki az országot.

Amint a hír eljutott Vilmoshoz Normandiába és Haraldhoz Norvégiába, mindkét trónkövetelő inváziós flotta szervezésébe kezdett, hogy erővel, a hódítás jogán szerezzék meg az Angol Királyságot. Harold értesült a készülő inváziókról és seregeit Dél-Angliában gyűjtötte össze, mivel a közelség miatt Normandiából számított először támadásra. Teltek a hetek, az angolok vártak a készülő összecsapásra, de az inváziós flottának nyoma sem volt. A norvégok a flotta felszerelésének elhúzódása miatt késlekedtek, míg a normannok valószínűleg a kedvező idő- és széljárásra vártak, valamint az angol sereg felsorakoztatása sem bátorította a partraszállási kísérletet, mivel létszám tekintetében az angolok álltak jobban. Hónapok teltek el tétlenségben, mire az angol sereget visszavonták Londonba, gondolván, hogy a normannok már valószínűleg csak tavasszal kísérlik meg az átkelést a Csatornán.

II. Harold király koronázása egy 13. századi krónika illusztrációján.

Mindeközben Harold egyik öccse, Tostig, akit engedetlensége miatt 1065-ben száműztek, Flandriából visszatérve kisebb hajóhadával zajgatta az angol partokat. 1066 nyarán azonban tönkreverték a flottáját és serege magára hagyta a rebellis uraságot, aki Skóciába menekült. Tostig viszont bosszúra szomjazott, és hajlandó lett volna bátyja ellenségeivel is lepaktálni, csak hogy elégtételt vehessen. Így kézenfekvő volt, hogy Skóciából Norvégiába távozzon, ahol felajánlotta szolgálatait Harald királynak.

Közben beköszöntött az ősz, és Haroldnak el kellett engednie katonáinak egy részét, hogy betakaríthassák a termést a földeken. A normann flotta még mindig nem mozdult, azonban a norvégok szeptemberben vitorlát bontottak Anglia felé. Útközben megálltak a norvég uralom alatt álló Shetland- és az Orkney-szigeteken, hogy további csapatokkal töltsék fel seregüket, majd Skóciába vették az irányt, ahol III. Malcolm király (ural. 1058-1093) kétezer skót katonával járult hozzá a hódításhoz. 1066 szeptemberében a norvég sereg partra szállt Angliában, és York felé menetelt. Szeptember 20-án a fulfordi csatában a vikingek megverték az ellenük küldött angol sereget és négy nap múlva Yorkot is bevették. Harold király, amint hírét vette a vikingek támadásának, erőltetett menetben száguldott hadseregével északra és négy nap alatt megérkezett Yorkshire-be, ahol Harald csapatait meglepetésként érte az angolok ilyen gyors reagálása. Szeptember 25-én Stamford Bridge-nél csapott össze a két sereg, mely csatában az angolok megsemmisítő vereséget mértek a vikingekre, s Harald király és Tostig Godwinson is elesett.

Harold a serege javát északon hagyta, egy esetleges újabb norvég támadás visszaverésére, míg maradék katonáival visszaindult Londonba. Útközben tudta meg, hogy szeptember 28-án a normannok elszánták magukat és partra szálltak Pevensey-nél, Dél-Angliában, s ellenállás híján a vidéket fosztogatják. Mindez a legrosszabbkor következett be, amikor az angol sereg egy része északon maradt, jelentősen gyengítve ezzel a maradék sereg ütőképességét. A királyi had végül közel 400 kilométert tett meg délre, hogy szembeszálljon a normannokkal, amit Harold mihamarabb meg akart tenni, s nem hallgatott tanácsadóira, hogy várja be az erősítést az északi és a nyugati országrészekből. Az összecsapásra végül október 14-én került sor Hastingsnál. Vilmos és Harold seregei nagyjából azonos létszámúak lehettek, 7-7000 fő, de a normannok felkészültebbek és kipihentebbek voltak. A kilenc órán át tartó nehéz ütközetben mindkét fél olyan elszántan harcolt, hogy a csata kimenetele sokáig bizonytalan volt, amikor viszont Harold király és két öccse elesett, az angolok esélyei megpecsételődtek, a seregük felbomlott és a normannok előtt nyitva állt Anglia.

A hastingsi csatában elesett II. Harold király (balról a második alak), akit egy nyílvessző szemen talált a Bayeux-i kárpit készítői szerint.

Vilmos serege élén London felé vette az irányt és abban reménykedett, hogy az angolok további ellenállás nélkül elfogadják őt királyuknak és behódolnak neki, de tévedett. Az angol főurak mintegy kilenc hónappal korábban kényelmesen félretolták ugyan a tizenéves Edgar herceget, mint a királyi dinasztia utolsó férfi leszármazottját és inkább Harold Godwinsont koronázták meg, az utóbbi halála után mégis előtérbe került a herceg trónigénye, és a szorongatott helyzetben a főúrak királlyá kiáltották ki II. Edgar néven. A normann előrenyomulás megállítására hadsereget szerveztek, s a normannokat sikerrel tartóztatták fel Southwark hídjánál, ahol átkelve próbáltak volna London felé menetelni. Az ellenállás miatt Vilmosnak kerülőúton kellett a fővárost megközelítenie, ezzel viszont elvágta Londont a vidéktől és az utánpótlási vonalaktól, amivel Edgár és támogatói befolyása csupán a városra terjedt ki, az élelmiszerszállítások megcsappanása pedig súlyosan veszélyeztették pozícióikat, s hamar kiderült, hogy a normannokkal szemben nem sok esélyük maradt. December elejére Vilmos megérkezett London alá, amire az angol ellenállás össze is omlott, a főurak elpártoltak II. Edgar mellől és felesküdtek Vilmosra. I. (Hódító) Vilmost 1066. december 25-én koronázták Anglia királyává, amely ceremónián Edgar is részt vett és hűségesküt tett az új uralkodóra.

A normann hódítás következményei

Vilmos a koronázása után igyekezett jó benyomást tenni új alattvalóira, s kezdetben az angol főurakat meghagyta uradalmaikban, és még Edgarnak is biztosított földeket. A normann hatalom megszilárdulása mégis évekig elhúzódott, mivel az angolok vidéki felkelésekkel és lázadásokkal álltak ellen az idegen hódítóknak. Ezen felkelésekhez gyakran csatlakoztak vagy álltak az élükre a Godwin-fiak, vagyis II. Harold király fiai és nagyanyjuk Gytha, valamint Edgar Ætheling is. A kellemetlenségeket tetézte, hogy a felkelőket időnként III. Malcolm skót király, valamint II. Svend, majd fia és utóda IV. Knut dán király (ural. 1080-1086) is támogatták. Ennek ellenére az 1070-es évekre Vilmos úrrá lett a felkeléseken, elhárította a dánok hódítási törekvéseit, s az angol vidék pacifikálása után stabilizálta hatalmát Angliában.

Eközben megkezdődött a politikai és gazdasági elit leváltása a Királyságban. Vilmos szisztematikusan normannokkal cserélte le az angolszász világi és egyházi méltóságokat, valamint birtokelkobzások révén hatalmas földterületek kerültek normann tulajdonba. Korabeli dokumentumok tanúsága szerint 1086-ra az angolszász földtulajdonosok aránya öt százalékra apadt, és az elkövetkező években tovább csökkent a számuk. A kormányzati és klerikális pozíciókba rendre normannokat helyeztek, míg 1096-ra nem maradt angolszász püspök Angliában.

I. (Hódító) Vilmos lovasszobra Falaise, Normanida, Franciaország.

A hódítás után angolok tömegei menekültek el Angliából, a legtöbben a közeli Skóciába és Írországba, míg mások hajóra szálltak Skandinávia felé. Egy nagyobb csoport még messzebb vetődött, egészen a Bizánci Birodalomig, ahol a császártól földet kaptak valahol a Fekete-tenger partvidékén és megalapították Új-Angliát, s sokan közülük császári szolgálatba álltak. A távozók helyére viszont több ezer normann telepes érkezett a szigetországba.

A normann hódítás kulturális változást is eredményezett Angliában. A hivatalos dokumentumok nyelve az addigi óangolról latinra változott. Az új uralkodóréteg anyanyelve a normann volt, ami az ófrancia egy északi dialektusa. Hamarosan egyre több francia jövevényszó honosodott meg az angol nyelvben és a francia eredetű (főleg férfi) nevek is elterjedtek (pl. Vilmos, Richard vagy Róbert). Az uralkodók és az udvari nemesség évszázadokig csak a normannt beszélték, míg a helyi arisztokrácia és a kereskedőréteg egy idő után bizonyára kétnyelvűvé vált, az angol pedig az alsóbb rétegek nyelve maradt. Az angol uralkodók I. (Hódító) Vilmostól (ural. 1066-1087) kezdve egészen IV. Henrikig (ural. 1399-1413) csak normann-francia nyelven beszéltek. IV. Henrik volt az első angol király, aki a koronázási esküjét immár középangol nyelven tette le, s fia, V. Henrik (ural. 1413-1422) már írni is tudott angolul. A 15. század végétől a francia nyelv kezdett visszaszorulni az angol elitréteg körében is és fokozatosan teret nyert az angol nyelv használata, ami végül dominánssá vált Angliában.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vikingek Amerikában, A Nagy Pogányhadsereg, Wales bukása, A Csatorna-szigetek német megszállása.

Források:

Burghart, Alex [2017]: 1066 – Nyolc nap, amely megrengette Angliát in BBC History Magazin VII. évfolyam 2. szám, Kossuth Kiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.

Trevor Rowley [2008]: A normannok, Hajja és Fiai Könyvkiadó.

Osztrák-magyar gyarmatok

2023.06.29 17:30

Gyarmatosítási előzmények és tapasztalatok

A gyarmatosítás kezdetei a XV. század végén az Európából kiinduló nagy földrajzi felfedezések koráig nyúlnak vissza. A világot átformáló folyamatban az elsődleges szerepet az európai országok játszották, de az évszázadok során a gyarmatosított területek és a gyarmatosító hatalmak is változtak. Az egykor nagy gyarmattartó hatalmak idővel lehanyatlottak (Portugália és Spanyolország), miközben több hatalom szinte a kezdetektől a gyarmati korszak végéig kitartottak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Hollandia), de újabb szereplők (Belgium, Olaszország és Németország) is bekapcsolódtak a gyarmatosításba, sőt a XIX. század végére Európán kívüli hatalmak is megkíséreltek gyarmatbirodalmat létrehozni (Amerikai Egyesült Államok és Japán).

Az Osztrák-Magyar Monarchia és előtte a Habsburg Birodalom lényegében kimaradt a gyarmatosításból. Próbálkozások viszont voltak tengerentúli területeket megszerzésére, ha pedig a Habsburg-dinasztia egész történetét vizsgáljuk, akkor a család spanyol ága igen tekintélyes, a kor legnagyobb kiterjedésű gyarmatbirodalmával rendelkezett.

A Habsburg-dinasztia 1516-ban szerezte meg a spanyol trónt, amivel a hatalmas spanyol gyarmatbirodalomra is szert tett. 1519 és 1556 között pedig a Habsburgok osztrák és spanyol birtokai felett is egyetlen uralkodó állt, V. Károly (ural. 1519-1556), aki emellett német-római császár is volt. Ez volt a Habsburg-ház fénykora, amikor hatalma csúcspontján a Birodalomban sosem nyugodott le a Nap. A Habsburg gyarmati tapasztalatok tehát a spanyol koronához kapcsolódó kiterjedt gyarmatbirodalomból eredtek. 1556 után a család két ágra szakadt, a spanyol és az osztrák Habsburgokra, s a nagy birodalomból két birodalom lett, amelyek külön igazgatás alá estek, a gyarmatok pedig a Spanyol Királyságnál maradtak, míg az osztrák ágnak meg kellett elégednie az európai területekkel.

A Habsburg Birodalom V. Károly császár idején.

A Habsburg gyarmati kornak 1700-ban vége szakadt, amikor kihalt a család spanyol ága, 1715-ben pedig az osztrák ág lemondott a spanyol trónigényéről, ezzel pedig a gyarmatokról is. Ettől kezdve a Habsburgok az osztrák, a magyar, a cseh, a lengyel, az itáliai és a németalföldi területeikre koncentráltak, amelyek azonban folyamatosan apadtak, először Németalföld veszett el 1797-ben, 1809-ben Nyugat-Galíciát, majd a XIX. század második felére Itáliából is kiszorultak, ugyanakkor területeket nyertek a Balkánon (Bosznia-Hercegovina). A Habsburg magterületek tehát az Osztrák Császárságból, a Magyar Királyságból és a hozzá kapcsolódó Horvát Királyságból álltak, tekintve, hogy ezen országok trónján 1526-tól kezdve mindig egy Habsburg uralkodó ült. Az uralkodóház, hogy megerősítse birodalma pozícióját Európában, 1867-ben kijegyezett a magyarokkal és létrehozták a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát, amely 1918-ig állt fenn.

Az osztrák Habsburgok gyarmatszerzési szándékai rendre erőtlenek és bizonytalanok voltak, de ennek ellenére volt némi szándék rá, hogy tengerentúli területekhez jussanak vagy kolóniákat hozzanak létre távol az anyaországtól. Ezek a kísérletek viszont a legtöbb esetben kudarccal végződtek, az anyagi támogatás hiánya vagy elégtelensége, illetve a császári udvar gyakori érdektelensége miatt. Később a politika is közbeszólhatott, ugyanis a Monarchia időszakában a magyar társország hozzájárulása is szükséges volt a gyarmati jellegű vállalkozások foganatosításához, amit viszont Budapest nem igazán támogatott.

Habsburgok Indiában

Az első osztrák Habsburg gyarmatosítási kísérletek a XVIII. században kezdődtek, ám ezek csak közvetetten kapcsolódtak az osztrákokhoz, mivel a kivitelezők valójában a németalföldiek voltak. Németalföld déli része 1714-ben, a spanyol örökösödési háború után (erről részletesebben itt olvashatsz) került a Habsburg-dinasztia osztrák ágához, és Osztrák Németalföld néven 1797-ig birtokolta azt. 1722-ben VI. Károly német-római császár (ural. 1711-1740) támogatásával létrejött az Ostend Kelet-indiai Társaság, azzal a céllal, hogy lebonyolítsa az Ázsiába irányuló távolsági kereskedelmet. Ennélfogva 1723-ban két kereskedelmi telepet is létrehoztak az indiai Cabelonban és Banquibazarban. A telepekkel és az ázsiai kereskedővárosokkal folytatott tevékenységből származó profit azonban Németalföldet gazdagította, Ausztria és a birodalom többi tartománya ebből nem részesedett.

Hamarosan azonban az Ostend Társaság tevékenysége szemet szúrt a többi kereskedőállamnak, Hollandiának, Nagy-Britanniának, Portugáliának és Franciaországnak, amelyek térségbeli érdekeibe ütközött a Habsburg-németalföldi jelenlét. A britek és a hollandok politikai nyomás alá helyezték VI. Károly császárt azáltal, hogy kilátásba helyezték, hogy nem ismerik el a Pragmatica Sanctiót (nőági örökösödés bevezetése), amiennyiben nem vet véget az Ostend Társaság tevékenységének. A császár mindenképpen szerette volna lányát, Mária Teréziát (ural. 1740-1780) örökösének elismertetni az európai hatalmakkal, ezért 1727-ben engedett a követelésnek és felfüggesztette a Társaság működési engedélyét, amit aztán 1731-ben meg is szűntettek, az indiai telepeket pedig az 1740-es években felszámolták.

Kísérlet a visszatérésre: kereskedelmi telepek Afrikában és az Indiákon

A XVIII. század második felére a Habsburg Birodalomban több kereskedelmi társaság is alakult, amelyek a távolsági kereskedelemben voltak érdekeltek, s ezeket összefoglalóan Osztrák Kelet-Indiai Társaságnak nevezik. A Társaság 1774-ben visszaszerezte a kereskedelmi telepet Banquibazarban, amit még az 1740-es években számoltak fel. 1775-ben William Bolts egy holland származású brit kereskedő felajánlotta a szolgálatait Mária Teréziának, hogy a Trieszt székhelyű társaságával telepeket létesíthessen az Indiai-óceán térségében, annak érdekében, hogy kereskedhessen Kínával, Indiával és Perzsiával. A királynő megadta ugyan az engedélyt, de a vállalkozás finanszírozását németalföldi bankok biztosították.

A Habsburg hajók elindultak India felé és a délnyugat-indiai Maiszúr uralkodója szívéjesen fogadta Bolts-ot, s engedélyezte, hogy az osztrákok kereskedelmi telepeket hozzanak létre az országában, amivel a britek egyre aggasztóbb befolyását próbálta ellensúlyozni. Bolts tevékenysége a kezdetektől kiváltotta a Brit Kelet-indiai Társaság gyanakvását, és tartva a konkurencia megerősödésétől, igyekezett kiszorítani a Habsburg szolgálatban álló kereskedőket a térségből. Az amerikai függetlenségi háború azonban egyre inkább elvonta a britek és a franciák figyelmét az Indiai-óceán térségéről, s míg a két tengeri hatalom egymással szembekerülve hadakozott az amerikai konfliktusban, addig az osztrákok igyekeztek kihasználni és az előnyükre fordítani a kínálkozó lehetőséget az Indiákon.

1778-ban a délkelet afrikai Delagoa (vagy Maputo) öbölnél létesítettek telepet, valamint a Szumátrától északra húzódó Nikobár-szigetekhez tartozó Nancowry-szigeten. Ezek elsődleges célja az volt, hogy bázisterületekként szolgáljanak az India és Kína felé irányuló Habsburg kereskedelmi forgalom számára. Az afrikai telepen két erődöt is építettek, a Szent József és a Szent Mária erődöket. A telep az elefántcsont kereskedelemből szépen profitált, azonban a terület a portugálok érdekszférájába tartozott, ugyanis Afrika délkeleti partsávját (Mozambik) Portugália gyarmatosította, s csak idő kérdése volt, hogy fellépjenek a „betolakodó” Habsburgokkal szemben. 1781 elején malária tört ki a telepen, áprilisban pedig portugál fegyveresek érkeztek, hogy kiűzzék onnan az osztrákokat. A gyengén védett és a betegségben legyengült helyőrség végül feladta a kereskedelmi telepet, s a Habsburgok afrikai birtoka ezzel elveszett.

Az osztrák Habsburgok gyarmatai a történelem során.

A Nikobár-szigeteken néhány évvel tovább sikerült biztosítani az osztrák jelenlétet. 1778 júliusában megszerezték a bennszülöttek hozzájárulását ahhoz, hogy a szigetcsoport a Habsburg Birodalom birtokába kerülhessen, és ezt követően a Nancowry-szigeten felépítették a kereskedelmi telepüket, amely a szigetek igazgatásának központjául szolgált. Azonban itt is egy tengeri hatalom érdekeibe ütköztek, méghozzá Dániáéba. A dánok Dél-Indiában voltak jelen, de érdekeltségeik az Indiától keletre húzódó a Nikobár-szigetekre is kiterjedt, ezért az osztrákok megjelenése fenyegetésnek számított. 1783-ban meghalt a Nikobár-szigetek kormányzója, a dánok pedig kihasználva a pillanatnyi bizonytalanságot, hadihajót küldtek a szigetek közelébe. A telepesek elvesztették érdeklődésüket a gyarmat iránt, s nem kívánták azt életük kockáztatásával megvédeni, ezért 1785-ben inkább feladták ottani pozíciójukat.

Noha Bolts tevékenysége az Indiai-óceán térségében sikeresnek volt mondható, a németalföldi hitelezői mégis aggodalmuknak adtak hangot, és megpróbálták rávenni a visszatérésre. Végül a vitában II. József császár (ural. 1765-1790) közvetített, s 1781-ben Bolts új szerződést kötött a bankárokkal. Mielőtt azonban folytatta volna tevékenységét Ázsiában, grandiózus új tervekkel járult a császár elé. Be kívánt kapcsolódni az Észak-Amerika nyugati partvidékénél (a mai Kanada) a szőrmekereskedelembe, valamint egy földkörüli utat is tervezett. II. József érdeklődéssel fogadta ugyan a javaslatokat, de minden bizonnyal anyagi megfontolásokból végül egyiket sem támogatta. A csalódott Bolts 1782 novemberében elbocsátását kérte az osztrák udvartól, amit meg is adtak neki.

1783-ban az amerikai függetlenségi háború lezárultával a britek, a franciák és a hollandok is újra a délkelet-ázsiai kereskedelemre koncentrálhattak és megerősíthették pozícióikat a térségben, ami meggyengítette a Habsburg kereskedelmi tevékenységet. 1785-ben az Osztrák Kelet-indiai Társaság csődbe ment, s további kereskedelmi telepek nem létesültek, csupán néhány németalföldi kereskedőhajó indult útnak Ázsiába. 1794-ben az utolsó Habsburg kereskedelmi telepet is felszámolták az indiai Banquibazarban, s a Francia Forradalom és a napóleoni háborúk hosszú évekre elvonták a Habsburg Birodalom figyelmét Ázsiáról.

Elvetélt gyarmatosítási kísérletek: Nikobár-szigetek, Észak-Borneó és Nyugat-Szahara

1857-ben Miksa főherceg megbízásából az SMS Novara vitorláshajót földkörüli útra küldték, amely elsődleges missziója az volt, hogy kikötve a Föld különböző pontjain tudományos kutatásokat és megfigyeléseket végezzen. 1858-ban a Nikobár-szigetekre érkezett, ahol Karl von Scherzer az egyik felfedező és tudós jól tudta, hogy a szigetek 1778 és 1785 között a Habsburg Birodalom gyarmata volt. A szigeteket járva, az osztrák felfedezőben megfogalmazódott a gondolat, hogy az Osztrák Császárság ismét gyarmatosíthatná a szigeteket, amelyek megfelelőek lennének egy fegyenctelep számára. Ötletét a kormány elé tárta, azonban Bécs nem volt érdekelt a szigetek rekolonizációjában és elvetette a javaslatot.

1876-ban a hongkongi osztrák-magyar konzul, Gustav von Overbeck báró megszerezte a Holland Indiához tartozó Borneó északi területeire vonatkozó kereskedelmi jogokat, és 1878-ban hatalmas földterületet vásárolt a helyszínen. A következő évben Overbeck báró visszatért Európába, ahol Észak-Borneót megpróbálta eladni az osztrák-magyar államnak, amiről úgy vélte, hogy fegyenctelepként kiválóan lehetne hasznosítani. Bécs-Budapest azonban nem érdeklődött a terület iránt és nem ment bele az üzletbe. Overbeck tovább próbálkozott Németországnál és Olaszországnál is, végül 1880-ban egy brit gyarmati kereskedő vásárolta meg tőle a területet, akitől aztán a brit állam vette meg 1881-ben.

1898-ban Spanyolország megalázó vereséget szenvedett az Egyesült Államoktól a mindössze három hónapig tartó háborújukban, ezért a pénzügyi nehézségekkel küzdő spanyol állam úgy döntött, hogy eladja nyugat-szaharai gyarmatát, Rió de Orót, hogy némi bevételre tegyen szert. Az ajánlatot előterjesztették a Monarchiának, s Ferenc József és a császári tanács is nyitott volt az adásvételre, ugyanis az udvar lehetőséget látott benne, hogy a Nyugat-Afrikában létesített haditengerészeti bázissal kiterjeszthetik az osztrák-magyar haditengerészet mozgásterét a világtengereken. A vételhez viszont szükség volt a magyar államrész beleegyezésére is, ami a magyar Felsőházban nem került támogatásra, így Rió de Oró megvásárlása nem valósult meg.

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen gyarmata: a tiencsini koncesszió

A XIX. század második felétől a gyarmattartó nagyhatalmak befolyásuk alatt tartották Kínát, amivel előnyös gazdasági és kereskedelmi szerződéseket kényszeríthettek az ázsiai birodalomra. Az évtizedek óta erősödő idegen befolyás, valamint ezzel együtt a kereszténység térnyerése okozta feszültségek végül 1899-ben felkeléshez vezettek, amely a boxer lázadás néven vált ismertté. 1900-ban megalakult a Nyolc-nemzet Szövetsége, a Brit Birodalom, Franciaország, Németország, Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, Japán és az USA részvételével. A nagyhatalmi szövetség elsődleges célja volt, hogy rendet teremtve megvédje a kereskedelmi érdekeiket Kínában, habár ez alól a Monarchia valamelyest kivétel volt, mivel a Kínával való kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai elenyészőek voltak. Ennek ellenére a Monarchia is tagja lett a szövetségnek és részt vállalt a lázadás felszámolásában.

A felkelés leverése után, 1902-ben a nagyhatalmak felosztották egymás között Tiencsin városát, ahol minden fél kapott egy körzetet, amit saját belátása szerint igazgathatott. A Monarchia egy 108 hektár (0,61 nkm) területű zónához jutott, ami ezzel a dualista állam egyetlen tengerentúli birtoka, avagy gyarmata lett. A városrész teljesen önellátó volt, saját iskolával, színházzal, mozival, fürdővel, börtönnel, kórházzal és katonai barakkal. A lakosság megkapta az osztrák-magyar állampolgárságot és a Monarchia törvényei vonatkoztak rájuk. 25 744 kínai születésű és 80 osztrák-magyar származású élt a gyarmaton, de 1910-re az elvándorlás miatt 10 ezer fővel csökkent a lakosságszám. Az igazgatásért a hat kínai hivatalnokból álló Városi Tanács volt felelős, amely tevékenységét a birodalmi konzul és a katonai parancsnok ellenőrizte, akik döntési jogkörrel is rendelkeztek a helyi ügyekben. A rendfenntartásért 40 fő osztrák-magyar katona és a 80 fős kínai rendőrség (shimbó) volt felelős, akiknek emellett az adóbeszedés is a feladatuk volt.

Az osztrák-magyar koncessziós terület térképe Tiencsinben.
Forrás: Falanszter.blog.hu

Az infrastruktúra fejlesztését a helyi tehetős kereskedők és kézművesek hozzájárulásából fedezték. A korábbi szűk és sikátoros utcahálózatból modern és európaibb utcaszerkezetet alakítottak ki, s megjelentek az olyan utcanevek, mint a Ferenc József, Bécs vagy Budapest utca, valamint az Osztrák rakpart. Az utcák macskakövezve és csatornázva lettek, s a közvilágítást is bevezették. Az osztrák-magyar időszak alatt emelt számos épület máig magán őrzi a tipikus Habsburg eklektikus és historizáló építészeti jellegzetességet. Mivel azonban a Monarchia kereskedelmi érdekeltségei Kína más területei felé irányultak, ezért a kis gyarmat jelentősége minimális volt a dualista állam külkereskedelme számára. Ugyanakkor az osztrák-magyar koncessziós terület az észak-kínai hadurak kedvelt menedékhelyévé vált.

Az első világháború kitörésével a Monarchia nem tudta fenntartani a kapcsolatot a tiencsini koncessziós zónával, ami teljesen elszigetelődött az anyaországtól. 1917. augusztus 14-én Kína az antant oldalán belépett a világháborúba és csapatai még aznap megszállták az osztrák-magyar kerületet. A háború után Ausztriának és Magyarországnak is le kellett mondania a területről, előbbi 1919. szeptember 10-én a saint-germaini, míg utóbbi 1920. június 4-én a trianoni békeszerződésben mondott le egykori gyarmatterületéről. A korábbi osztrák-magyar koncessziós terület ideiglenesen kínai igazgatás alá került, de 1927-ben az olasz koncesszióhoz csatolták, s végül 1947-ben került vissza Kínához.

Egy majdnem osztrák-magyar gyarmat: a Ferenc József-föld

1872-ben egy osztrák-magyar felfedező expedíciót küldtek útjára azzal a céllal, hogy felkutassa az északkeleti átjárót és elérje az Északi Sarkot. Az expedíció vezérhajója a kétárbócos Tegetthoff volt és a legénység többsége valójában osztrák volt, az egyetlen magyar tagja a hajóorvos, dr. Kepes Gyula volt. Az út magánfinanszírozásból valósult meg, amihez gróf Zichy Edmund is hozzájárult.

Az expedíció nem érte el kitűzött célját, azonban 1873 augusztusában felfedezésre került egy addig nem azonosított szigetcsoport (habár norvégok talán járhattak a szigeteken korábban), amit Ferenc József-földnek neveztek el, s a hozzájárulása miatt az egyik szigetet Zichy Edmund után Zichy-földnek keresztelték. A kikötést követően a legénység felfedezőtúrákat tett a szigeteken, amelyeket fel is térképzetek. A rendkívüli hideg miatt viszont hajójuk végleg megfeneklett a jégben, ezért 1874 májusában gyalogszerrel, majd csónakba szállva hagyták el a barátságtalan vidéket. Orosz halászok találtak rájuk, akik elvitték őket Norvégiába, ahonnan az expedíció tagjai végül hazatérhettek a Monarchiába.

Az Osztrák-Magyar Monarchia sosem nyilvánította a felségterületévé a Ferenc József-földet, és az 1872-1874-es expedíciót követően a Monarchiából többé nem kereste fel senki sem a területet. A Ferenc József-föld évtizedekig a senki földjének számított, mígnem 1926-ban a Szovjetunió bejelentette, hogy annektálja a területet, ami ma az Orosz Föderáció része.

A jégbe fagyott Tegetthoff hajó a Ferenc József-földön.

Kövess minket a Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vikingek Amerikában, a Spanyol örökösödési háború, Genova története, a Wushe incidens.

Források:

Gerő András [2018]: A gyarmat nélküli birodalom in Az Osztrák-Magyar Monarchia II. rész – A századfordulótól az összeomlásig, A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó.

Jamrik Levente [2012]: Budapest utca, Tiencsin in BBC History magazin 2012. szeptember, II. évfolyam, 9. szám, Kossuth Kiadó.

Magyarország tíz legrosszabb éve

2023.04.05 17:30

Kihívást jelent egy ország több mint ezer esztendős történelméből kiválasztani azt a néhány évet, amelyeket a legrosszabb jelzővel illethetünk. Ráadásul adja magát a kérdés, hogy mégis mitől minősülhet egy adott év igazán rossznak? Magabiztosan kijelenthető, hogy bizonyára nem volt olyan év, amikor mindenki mindennel elégedett lett volna, legyen szó az életéről, a fennálló viszonyokról, a politikai döntésekről és/vagy az események alakulásáról. A szegénység, a nélkülözés és a társadalmi különbségek csak enyhülhetnek, de teljesen nem tűnhetnek el. Minden korban természeti katasztrófák, rossz termés és járványok teszik kellemetlenné az emberek mindennapjait, a bűnözésről és a személyes tragédiákról már nem is beszélve. A gazdasági és pénzügyi válságok pedig időről-időre tönkreteszik az emberek széles tömegeinek egzisztenciáját. Lássuk be, valami miatt valószínűleg mindenkinek minden évben volt egynél több rossz napja, s manapság sem kevés túlzással szoktuk mondani a problémáinkra, hogy „mindig van valami”, ez pedig igaz a múlt emberére is, mivel tényleg mindig volt valami! Akkor tehát, hol húzzuk meg a határt, mi legyen a szempont, amivel kiválaszthatjuk azt a néhány évet, ami igazán rossznak számított történelmünk során? Végül úgy határoztunk, hogy olyan eseményeket választunk, amelyek közvetlenül vagy közvetetten, azonnali vagy utólagosan voltak negatív hatással a társadalom legnagyobb részére, ezek pedig egyértelműen a háborúk voltak. Olyan háborúk vagy harcok, amelyek Magyarország területén zajlottak, mivel véleményünk szerint ezek következtében szenvedhetett a legtöbbet az ország lakossága. A háború dúlása hazai földön, a hadseregek felvonulása, fosztogatása, kegyetlenkedése, az ezzel járó rengeteg haláleset, a közvagyon részleges elpusztítása vagy eltulajdonítása, a tulajdonokban okozott károk, az otthonok elvesztése vagy elpusztítása, a gazdasági válság okozta elszegényedés, az éhínség és a járványok megjelenése az emberek széles rétegéit érintették. Lássuk tehát, hogy az országunkat érintő katonai hadműveletek közül melyek voltak a legsúlyosabbak, amely eseményeket Magyarország tíz legrosszabb éve közé sorolhatunk.

1091. A kunok betörése

A magyar állam első száz éve a stabilizációról szólt, a XI. század végén pedig a területi terjeszkedésre is alkalom nyílt. A horvát királyi ház kihalása és a rokoni kapcsolatok alkalmat adott I. (Szent) László királynak (ural. 1077-1095), hogy megszerezze Horvátországot, de további balkáni területekre is szemet vetett. Ez azonban kiváltotta Bizánc nemtetszését, mivel a magyarok balkáni terjeszkedése sértette az érdekeit a régióban. A bizánci diplomácia mozgásba lendült, s amíg László Horvátországban volt lekötve, felbujtották a kunokat, hogy keletről támadjanak az országra.

A Kapolcs vezette kunok 1091-ben betörtek Erdélybe, majd átkeltek a Tiszán és egészen Eger mellé jutottak. Onnan délre fordulva levonultak a Duna-Tisza közén a Bácskáig. Útjuk során fosztogattak, gyilkoltak és fogjokat ejtettek. László hírét véve a kunok dúlásának, felhagyott balkáni terveivel, és sebesen visszatért országába. A király a Temes-folyónál érte be a zsákmánnyal távozni kívánó kunokat, akiket csatában megvert. Kapolcs elesett, a kereszténységre megtért kunokat László a Jászságban telepítette le, a kevés túlélő pedig délen, Orosva környékén, a Cserna-folyón át hagyta el az ország területét.

A kunok szállásterületén aztán Ákos kun vezér megtudta, mi történt, aki újabb invázióra készült a Magyar Királyság ellen. László seregével a határra sietett, hogy feltartóztassa a támadást, s a szörényvári csatában győzelmet aratott, elesett Ákos is, ezzel pedig a kun veszély hosszú időkre elhárult.

1241-1242. A tatárjárás

A történetírásban tévesen tatárokként azonosított mongolok hódításáról IV. Béla király (ural. 1235-1270) már jó előre értesült, de főurai lebecsülték a veszély nagyságát, így jelentősebb előkészületek a mongolok megfékezésére nem történtek. 1241-ben a Batu kán vezette mongol fősereg a Vereckei-hágón át tört be a Magyar Királyság területére, míg a kisebb egységek Erdélybe nyomultak be. A király seregével a mongolok fő erejét kívánta feltartóztatni, összecsapásukra Muhi falunál került sor. A mongolok nagyjából kétszeres túlerőben voltak, ráadásul a magyar sereget a csata előtt elhagyták a kunok, akik pusztítva vonultak ki az országból. A magyar hadvezéreket ugyanakkor felkészületlenül érte a mongol hadviselés, a magyar szekértábor taktika sem vált be ellenük, csak csapdába ejtette a védekezőket, ezért a mongolok könnyűszerrel elsöpörték a királyi hadakat. Az ország számos főméltósága a csatában lelte halálát, a király éppen, hogy el tudott menekülni, míg öccse, Kálmán néhány nappal később belehalt sebesüléseibe.

Mivel a magyar fősereg megsemmisült, további ellenállásra nem volt esély, így a mongolok előtt nyitva állt az ország. IV. Béla a dalmáciai Trau városába menekült, miközben országát a mongol dúlta. Először a keleti országrészt pusztították, majd a tél beálltával és a Duna befagyásával átkelhettek a nyugati részekre is. Kifosztották és felégették a településeket, meggyilkolták a lakosokat, meggyalázták az asszonyokat, s a templomokat istállóknak használták. A túlélők az erdőségekben és a nádasokban leletek menedéket. A mongolok bevették Budát, Egert, Pécset, Szegedet, Váradot, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt. Azonban több megerődített város vagy városrész sikerrel dacolt az ostromlókkal, így megmenekült Veszprém, Pozsony, Győr, Nyitra, Fülek, Zágráb és részben Fehérvár és Esztergom is.

A tatárjárás pusztítása Magyarországon (1241-1242).

A mongolok 1242 elején is az országban maradtak, de aztán váratlanul elvonultak. Ennek okáról máig megoszlanak a vélemények, egyesek szerint Batu kán hírét vette, hogy elhunyt Ögödej nagykán, míg mások szerint túlságosan megnyúltak az utánpótlási vonalaik, de van olyan nézet, ami szerint a mongolok csak felderítő hadműveletet folytattak, a hódítást egy későbbi hadjáratra tervezték. Bárhogyan is, de a mongolok távozásával a Magyar Királyság szenvedései még koránt sem értek véget, mivel a közel egy éves idegen jelenlét miatt a lakosság nem vetett, ezért az élelmiszerhiány miatt felütötte a fejét az éhínség, olyannyira, hogy esetenként kannibalizmusra is sor került. Becslések szerint a lakosság 15-20 százaléka vesztette életét a tatárjárás következtében, főleg Erdély és az Alföld, ahol a mongolok több ideig voltak jelen, szenvedett nagyarányú emberveszteséget.

1526. A mohácsi csatavesztés és következményei

A mohácsi csatavesztés talán az egyik legsúlyosabb vereség volt Magyarország történetében, amelynek kihatása hosszú századokra meghatározta az ország további történetét és fejlődését. Mohács után Magyarország elvesztette és századokig nem nyerte vissza függetlenségét, valamint elvesztette térségbeli befolyását és regionális hatalmi tényezőként is végleg megszűnt létezni.

A mohácsi vészhez vezető hosszú út kulcseleme az Oszmán Birodalom megjelenése volt a Balkán-félszigeten. A Magyar Királyság már a 14. század végétől összeütközésbe került a törökkel, s a 15. századot végigkísérték a fel-fellángoló háborúk sora. Hamar kiderült, hogy Magyarország az oszmán hódítást megállítani nem, csupán feltartóztatni tudja. A Jagelló-korral az ország védelmi képességei jelentősen csökkentek, 1521-ben Nándorfehérvár is elesett, ám az uralkodó, II. Lajos (ural: 1521-1526) és a főurak többsége nem tulajdonított ennek jelentőséget, valójában azonban a török előtt megnyílt az út az ország belseje felé, amin keresztül elérhette legfőbb célját, Bécset.

Az ország ráadásul anyagi gondokkal küzdött, a kincstár üres volt, és feltöltésére sem történtek próbálkozások, ugyanis a köznemesség saját vagyonának és kiváltságainak növelésével volt elfoglalva, valamint sokkal nagyobb hévvel próbálták feltartóztatni a protestáns vallás terjedését, minthogy megszervezzék az ország védelmét. A hadsereg felszerelése gyatra volt, a zsoldfizetés akadozott és a katonaság ellátás sem volt kielégítő.

Székely Bertalan: II. Lajos tetemének megtalálása, 1860.

1526 tavaszán a királyi udvar tudomást szerzett az oszmán támadás közeledtéről, és általános mozgósítást rendelt el. A 60-70 ezres török sereggel szemben azonban számbelileg és harcértékét tekintve is eltörpült a magyar had. A gyülekezés helye Mohács környéke volt, ahonnan azonban többen is késlekedtek, mint az erdélyi vajda (Szapolyai János), a horvát-szlavón bán és a cseh-lengyel segédcsapatok.

1526. augusztus 29-én a csupán 20-25 ezer fős magyar sereg nézett szembe a támadó oszmánokkal, akik 300 ágyút is felsorakoztattak a magyarok 85 darabjával szemben. Az ütközet mintegy másfél óra alatt véget ért, s a magyar hadsereget katasztrofális vereség érte. Számos főúr és egyházi személy vesztette életét és mintegy 10 ezer katona esett el a csatában, míg II. Lajos menekülés közben a Csele patakba fulladt. Ellenállás és ütőképes sereg hiányában a török hadak előtt nyitva állt az ország, s megindultak a Királyság belseje felé és elfoglalták Budát, amit feldúltak és kifosztottak. A török szabadon fosztogathatott a Duna-Tisza közén és a Dunántúlon is. A lakosság a várak és erődök falai mögé húzódott, amelyek ellenálltak a támadásoknak (Székesfehérvár, Visegrád, Esztergom, Komárom). Mások a mocsarasok és erdők mélyén leltek menedéket. A török végül a zsákmánnyal és a fogjokkal elhagyta ugyan az országot, de a Szerémségben jelentős haderőt hagyott.

A mohácsi csatavesztés közvetlen következménye lett, hogy az országban eluralkodott a bizonytalanság, védtelenné vált a támadásokkal szemben, a király halála után pedig dinasztikus válságba süllyedt. Az elhúzódó trónharcok tovább gyengítették a Királyságot, s a Habsburgok, Szapolyai és az oszmánok seregei számára is évekig felvonulási területet biztosított, amivel óriási károkat okoztak a javakban és az emberéletekben is.

1541. Buda eleste és Magyarország három részre szakadása

A Habsburg Ferdinánd (ural. 1526-1564) és Szapolyai János (ural. 1526-1540) között dúló trónharcokat I. (Nagy) Szulejmán szultán (ural. 1520-1566) éberen figyelte. Az oszmánok tartottak a Habsburgok térnyerésétől, ezért Szapolyai trónigényét támogatták, Szulejmán pedig ugródeszkának kívánta használni Magyarországot, hogy elérhesse célját, Bécset. Ferdinánd és János végül belátta, hogy egyikük sem elég erős, hogy uralma alá hajtsa az országot, a viaskodásuk pedig csak a töröknek kedvez. Ezért az 1538-as váradi szerződésben kettéosztották a Királyságot, János pedig vállalta, hogy halálával az országrésze Ferdinándra száll.

1540-ben János király meghalt, de néhány hónappal előtte fiúgyermeke született, ami arra késztette, hogy ne tartsa be a váradi szerződést, s főurait fia királyságának támogatásával bízta meg. A fiút II. János (ural. 1540-1570) néven királlyá kiáltottak ki, amit Szulejmán is elismert, de Ferdinánd szerződésszegéssel vádolta a magyarokat, s Buda ostromába fogott, ahol a kis király és anyja, Jagelló Izabella tartózkodott. Buda ostroma elhúzódott, mire Szulejmán is beavatkozott, s felmentette a várost. A Habsburg hadakat szétverte a török, de nem vette üldözőbe, helyette bevonult Budára, és 150 évig nem is hagyta el a várost. II. Jánost és Izabellát Erdélybe küldték, míg Buda és az ország középső területei török kézen maradtak.

Mindezzel a Magyar Királyság három részre szakadt: a nyugati országrészeket a Habsburgok igazgatták, a középső területeket az oszmánok, a keleti részekből pedig létrejött a török vazallus Erdélyi Fejedelemség. A központi török területek kezdetben egy vékonyabb sávot jelentettek csupán, de évek alatt ezt folyamatosan tágították, így idővel oszmán kézre kerültek olyan városok is, mint Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Temesvár, Gyula és Szigetvár. Ezzel kialakult és 150 évre állandósult a Hódoltság területe, amely közvetlen oszmán igazgatás alá került és az Oszmán Birodalom részévé vált. A keresztény lakosság köteles volt adót fizetni a töröknek, hacsak át nem tért az iszlám hitre. A kettős adóztatás sem volt ritka, főleg a határmenti települések esetében, amikor a korábbi földesurak is behajtották alattvalóiktól az adót. Ezen felül a lakosság ki volt téve a török katonák állandó zaklatásainak és fosztogatásainak, panasszal pedig senkihez sem fordulhattak. Az állandósuló háborúk és a török uralom viszontagságait elsősorban a középső országrész síkvidéki lakossága szenvedte meg, ahonnan sokakat elhurcoltak, míg mások elmenekültek. A török hódítással megszűnt az önálló magyar államiság is, ami teljes mértékben csak 1920-ban állt újra helyre.

1683-1684. Magyarország négy részre szakadása

1682-ben Thököly Imre (ural. 1682-1685/1690) elfoglalta a Felvidék nagy részét, ahol létrehozta a Felső-magyarországi Fejedelemséget (a Fejedelemség történetéről itt olvashatsz bővebben). Az új török-vazallus állam megszilárdítására 1683-ban került sor, amivel Magyarország immár négy részre szakadt.

Ugyanebben az évben az Oszmán Birodalom százezer fős haddal indult Bécs ellen, amely hadjáratban a krími tatárok, Erdély és Thököly kurucai is részt vettek. Az oszmán főerők délről vonultak fel a Duna mentén, Thököly csapatai pedig a Felvidékről tartottak Nyugat-Magyarország felé. A török előtt sorra estek el az addig Habsburg kézen lévő nyugat-magyarországi városok: Veszprém, Tata, Pápa, Pannonhalma, amiket az elfoglalt területekkel Thököly fejedelemségéhez csatoltak. Északon Léva, Nyitra és egy rövid ideig a magyar főváros, Pozsony is Thököly kezére került. Akik nem hódoltak be, azoknak a földjeit kegyetlenül feldúlták és kifosztották.

Magyarország négy részre szakadása 1683-ban.

Az oszmánok elértek Bécs alá, de az ostrom elhúzódott, s végül a lengyel csapatok megérkezése megtörte az ostromgyűrűt a Habsburg főváros körül. A törököt visszaverték, akiknek Magyarországon keresztül kellett visszavonulniuk. A Habsburgok és szövetségeseik (Szent Liga) pedig lendületben voltak, s a török nyomán sorra szabadították fel a magyarországi településeket. 1683 júliusában a török még Bécs alatt volt, de egy évvel később Lotharingiai Károly seregei mélyen behatoltak a Hódoltság területeire, egészen Bajáig és Pécsig, Budát is fenyegették és elfoglaltak több jelentős várost, mint Verőce, Párkány, Esztergom, Szécsény és Vác.

Ám ezzel közel sem köszöntött béke Magyarországra, ugyanis a török kiűzése és a visszafoglaló háború évekig tartott. Az országban vonuló hadseregek nyomán pusztultak a települések, a járványok pedig a népességet tizedelték, voltak megyék, amelyek szinte teljesen elnéptelenedtek. A mezőgazdasági termelés akadozott, ráadásul a katonaságot és lovaikat is a lakosságnak kellett ellátnia, ami végül élelmiszerhiányhoz és éhínséghez vezetett. A katolikus katonai vezetők pedig gyakran a protestáns lakosságot sanyargatták. A harcok tizenhat évig tomboltak az ország területén, aminek az 1699-es karlócai béke vetett véget, de így sem sikerült visszaszerezni a Magyar Királyság teljes korábbi területeit, mivel a Temesköz vidéke 1718-ig török kézen maradt.

1711. A Rákóczi-szabadságharc bukása

Az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc hamar elvesztette kezdeti lendületét, s a kurucok védekezésbe és a megszerzett területeik feladására kényszerültek a labancokkal szemben. II. Rákóczi Ferenc fejedelem (ural. 1704-1711) hasztalan próbálkozott nagyhatalmi támogatást szerezni a szabadságharchoz, a franciák pénzbeli támogatásán túl nem kapott segítséget.

A kilátástalan helyzetben lévő kuruc sereg és a Rákóczi mellett állók folyamatosan apadtak, amivel a császáriak könnyűszerrel hódíthatták vissza a magyarországi területeket a kurucoktól. Először a Dunántúl és a Felvidék, majd a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl került újra császári uralom alá, s a kurucok 1711-re már csak a keleti Kárpátok egy kis szegletét tartották ellenőrzésük alatt. A bukás elkerülhetetlen volt, s noha Rákóczi felkészült a végsőkig való küzdelemre, parancsnokai máshogy vélekedtek, és végül Nagykárolynál elfogadták a császáriak békefeltételeit.

A Rákóczi-szabadságharc közel tíz éves háborús helyzetet teremtett a Magyar Királyság területén, ami kimondottan érzékenyen érintette az országot, amely még ki sem heverte a csupán néhány éve lezárult háborús időszakot, amely a török kiűzéséért és az ország visszahódításáért folyt. Újra hadseregek vonultak keresztül az országon, járványok dúltak, a lakosság életkörülményei romlottak és bizonytalan állapotok uralkodtak el. A békét sokan áhították, mégis a nagykárolyi (szatmári) béke inkább a magyar nemesség érdekeinek kedvezett, semmint a jobbágyságnak és a kis embereknek. A kurucok amnesztiában részesültek, az elkobzott birtokaikat visszaszolgáltatták és megerősítették a nemesi szabadságjogokat és kiváltságokat. A kuruc seregben harcoló jobbágyoknak és családtagjaiknak viszont Rákóczi a közteher és a földesúri szolgálat alóli felszabadulást ígérte (vetési pátens, 1703), amit a Habsburg kormányzat nem ismert el és nem is teljesített, így az ország lakosságának többségét adó parasztság csalódottan tért haza a háborúból.

1849. A szabadságharc bukása

1849-ben az előző évben indított magyar szabadságharc a bukásához közeledett, ám nem szenvedett hiányt fordulatokban. Az év elején, a császári hadak a Dunántúlról elérték Budát, majd a Dunán átkelve január 5-én elfoglalták Pestet, s februárban tovább folytatták hadjáratukat, betörve a Felvidékre, a Délvidékre, a Duna-Tisza közébe és Erdélybe. A bécsi udvar ugyanakkor fellázította a magyarországi nemzetiségeket is, így délen a szerbek, Erdélyben a románok szálltak szembe a szabadságharcosokkal. A magyar seregek visszavonulóban voltak, a kormány pedig Debrecenbe menekült.

A Ferenc József (ural. 1848-1916) által március 4-én kibocsátott (oktrojált) olmützi alkotmány értelmében a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom egyik koronatartományává süllyedt, a belső ügyekben elvesztette autonómiáját, s az országot gyakorlatilag az uralkodó irányítása alá rendelte (neoabszolutizmus). A magyarok látván, hogy mivé lesz országuk, ha elbuknak, arra késztette őket, hogy a végsőkig folytassák a szabadságharcot, sőt április 14-én radikális lépésre szánták el magukat: trónfosztották a Habsburg-házat és kinyilvánították Magyarország függetlenségét. Mindeközben a hadiszerencse is nekik kedvezett és a tavaszi hadjárattal seregeik ellentámadásba mentek át, visszaszerezték Pestet és Budát, kiüldözték a császáriakat a Felvidékről, Erdély északi részéről és az ország középső területeiről, s a magyar hadak betörtek a Dunántúlra is.

A nyár azonban újabb fordulatot hozott, a császáriak visszavágtak és ez úttal segítséget is szereztek az oroszoktól. A császáriak az ország közepén, a Duna-Tisza közén és Erdélyben törtek előre, míg az oroszok júniustól az északi Kárpátokon át nyomultak be a Felvidékre, keletről és délről pedig Erdélybe. A több mint kétszeres túlerő ellen a magyar seregeknek nem volt esélyük a győzelemre, ellenállásukkal csak késleltethették a biztos bukást, ami végül 1849. augusztusában következett be Arad környékén, ekkorra az ország legnagyobb része osztrák vagy orosz megszállás alá került.

Szkicsák-Klinovszky István: A világosi fegyverletétel, 1850.

A világosi fegyverletétel után kezdetét vette a megtorlás. Az osztrákok 1854-ig kivételes állapotot vezettek be az országban, s akik 1848 októberétől a magyar kormányt szolgálták vagy végrehajtották a rendeleteit, azok lázadóknak minősültek. Több mint száz embert kivégeztek, köztük gróf Batthyány Lajost és a hadsereg 13 parancsnokát (aradi vértanúk), 1200 főt bebörtönöztek, s számos egyén háziőrizetbe került. A szabadságharcban részt vevő katonák közül 40-50 ezret besoroztak a császári hadseregbe, s elvittek az országból.

A Habsburg udvar felszámolta Magyarország önállóságát, kormányzása közvetlenül Bécs alá került (Bach-korszak) és az országot tartományokra osztották, ezzel külön igazgatás alá esett Erdély, Horvátország és Szlavónia, a Határőrvidék, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, míg a szűken vett magyarországi részt öt közigazgatási kerületre osztották. A hivatalos nyelv a német lett. Az ország területét osztrák csapatok szállták meg, besúgókat, kémeket alkalmaztak és szigorodott a cenzúra, valamint felépült a Gellért-hegyen a Citadella, amelyekről az ágyúk jelzésértékűen Pestre néztek. A lakosság körében mindennapivá vált a bizonytalanság és a félelem, ezek az állapotok nagyrészt 1867-ig, a kiegyezésig állandósultak.

1918-1919. Az első világháború elvesztése és Magyarország megszállása

Az első világháború végére az Osztrák-Magyar Monarchia teljesen kimerült gazdaságilag és katonailag. A széleskörű elégedetlenség olyan erőket mozgósított meg a dualista állam két felében, amely nem csak a Monarchia, de az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság végét is jelentette. Mielőtt 1918. október végén a Monarchia aláírhatta volna a fegyverszünetet, több nemzetiség deklarálta függetlenesését a Birodalomtól. Magyarország tekintetében 1918. október 29-én Horvátország, 30-án a többségében szlovákok lakta Felvidék nyilvánította ki elszakadását a magyar államtól. November közepén megkezdődött a Délvidék és Erdély megszállása a szerb és román csapatok által. November 25-én a délvidéki szerbek, december 1-jén az erdélyi románok deklarálták egyesülésüket Szerbiával, illetve Romániával, s a román csapatok Erdély belseje felé nyomultak. Az ország több mint fele idegen megszállás állá került, s ebben a helyzetben próbált a Károlyi-kormány, meglehetősen erélytelenül cselekedni.

November 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, amivel Magyarország visszanyerte függetlenségét. Azonban, ahogyan az ország, úgy az emberek élete is kezdett összeomlani. Több százezer munkanélküli maradt kereset nélkül, elszabadult az infláció, s az árak az egekbe emelkedtek. Ezen felül megérkeztek az első menekültek a megszállt területekről, akiknek az ellátása további terheket rótt az államra. Tízezrek maradtak hajlék nélkül, süllyedtek nyomorba és alakult ki éhínség. A kormányt jobbról és balról is kritika érte, s egyre többen követelték a fegyveres ellenállás megszervezését a megszállókkal szemben. 1919. márciusában a párizsi békekonferencia még több terület feladására szólította fel a kormányt, keleten egészen az Alföldig, amit Károlyi immár, mint köztársasági elnök nem fogadott el, s szociáldemokrata kormányt nevezett ki, akik átjátszották a hatalmat a kommunistáknak.

A Tanácsköztársaság idején a megmaradt ország társadalma kettészakadt azokra, akik támogatták a kommunistákat, és akik nem. A kommunista Lenin-fiúk félelemben tartották a lakosságot (vörösterror), de a kommunista hatalomátvétel a nyugati hatalmakat is megrémítette, akik engedélyezték a román hadseregnek, hogy megtámadja Magyarországot. A románok 1919 április közepén Erdélyből kiindulva elfoglalták a Tiszántúlt. Április végén a csehszlovák és a francia-szerb csapatok is megindultak az ország ellen. A kommunista vezetés azonban gyorsan reagált, s megszervezte a közel 200 ezer fős Vörös Hadsereget, amellyel május végén a Felvidék nagy részéről kiűzték a csehszlovák csapatokat, azonban a békekonferencia felszólítására június végére kiürítették az elfoglalt területeket. A románok viszont nem mozdultak a Tiszántúlról, mire a kommunisták támadást intéztek ellenük, de vereséget szenvedtek. A Vörös Hadsereg felbomlott, a románok előtt pedig megnyílt az út az ország belseje felé, amit kihasználva július 30-án átkeltek a Tiszán. A Tanácsköztársaság összeomlott, az országban pedig eluralkodott a káosz.

Magyarország a Tanácsköztársaság idején, 1919.

Magyarországon 1919. augusztusával anarchikus állapotok uralkodtak el. A szociáldemokrata kormány nem tudta fenntartani az államrendet, és a román csapatok megállíthatatlanul nyomultak Budapest felé, amit augusztus 4-én elfoglaltak, s a Dunántúlra is betörtek egészen Győrig. A Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg Szeged környékét és a Balatontól délre eső területeket tartotta ellenőrzése alatt, de a románokkal nem vették fel a küzdelmet, kivártak. Arra viszont szakítottak időt, hogy a kommunistákon, a szimpatizánsaikon és a zsidókon bosszút álljanak (fehérterror).

A románok eközben kifosztották az országot, állandósultak a katonák által elkövetett rablások, fosztogatások és erőszakcselekmények. Gabonával, állatokkal és élelmiszerrel, valamint gyári felszerelésekkel és műkincsekkel teli vagonok ezreit indították Romániába, amivel a lakosság nyomorúságos körülményeit még jobban elmélyítették. A békekonferencia megbízottjai végül rábírták a románokat a távozásra, akik november végére visszavonultak a Tiszántúlra. A román kivonulás nyomában érkeztek meg Horthy csapatai, az altengernagy maga november 16-án vonult be Budapestre. Megkezdődött a Horthy-rendszer kiépítése, az ország belpolitikai helyzetének konszolidálása, de a gazdaság helyreállítása éveket vett igénybe, főleg a következő évi trianoni szerződés fényében, amely a területi mellett komoly gazdasági veszteségekkel is járt.

1944-1945. Magyarország német és szovjet megszállása

Magyarország a második világháborúban 1941-től vett részt a tengelyhatalmak oldalán. 1944-re a németek és szövetségeseik visszavonulásban voltak minden fronton, és egyre egyértelműbbé vált, hogy elvesztették a háborút. A magyar vezető körökben meglehetősen későn, de kezdett megfogalmazódni a háborúból való kilépés gondolata. A nyugati hatalmaknál történő puhatolózási próbálkozások azonban a németek tudtára jutott, akik 1944. március 19-én megszállták Magyarországot (Margaréta hadművelet), Kállay Miklós miniszterelnököt eltávolították és helyére a Berlinnel rokonszenvező szélsőjobboldali Sztójay Dömét helyezték.

A Sztójay-kormány több ezer embert tartóztatott le, kiadványokat tiltott be, pártokat oszlatott fel és a közigazgatásban is személycserékre került sor. A német és magyar hatóságok együttműködésével megkezdődött a hazai zsidóság gettókba zárása, majd munka- és haláltáborokba deportálása. Június végére az ország 800 ezer zsidó lakosságának több mint felét deportálták. Július elején, főleg külföldi nyomás hatására, Horthy leállíttatta a deportálásokat, de ekkorra a vidéki zsidóság nagy részét már elszállították az országból, míg a budapesti zsidók többsége ezt elkerülhette.

A megszállással a lakosság megpróbáltatásai is növekedtek, fokozódott a szövetséges bombázás, a német hadicélok támogatására pedig az ország hadseregét, gazdaságát, élelmiszertartalékait, ipari erejét és a lakosság munkáját is felhasználták.

1944. szeptember elején a szovjetek Magyarország területére léptek. Horthy és környezete későn ismerte fel, hogy a nyugati szövetségesek nem érik el időben Magyarországot, és így kénytelenek a szovjetekhez fordulni fegyverszünetért. A hadsereg vezetése azonban mindenáron a háborúban kívánta tartani az országot, így az október 15-ére tervezett háborúból való kiugrás meghiúsult. A németek eltávolították Horthyt a hatalomból, és Szálasi Ferencet helyezték kormánypozícióba, ezzel kezdetét vette Magyarország történetének talán legsötétebb időszaka (vészkorszak).

A nyilaskeresztesek a háború folytatása mellett álltak ki és mindenben kiszolgálták a németek háborús igényeit. Az ország erőforrásait és hadseregét a német háborús érdekek szolgálatába állították és kiszolgáltatták az országot a nácik pusztulásba menetelő háborújának, amit a lakosság szenvedett meg. Folytatódott a zsidók elleni hajsza, deportálással vagy helyszíni kivégzésekkel, de a nyilasok erőszakosságával szemben a nem-zsidó polgárok sem érezhették biztonságban magukat.

A németek mindent megtettek, hogy feltartóztassák a szovjeteket, és hogy a harcokat Magyarország területén tartsák, ugyanis a német hadsereg számára égetően szükség volt a magyarországi élelmiszerkészletekre és nyersolajra, amit mindenáron készek voltak megvédelmezni, még ha ez az ország és lakosságának pusztulásával is jár. Budapesten a németek az összes Duna-hidat aláaknázták, hogy a szovjetek érkezése előtt megsemmisítsék azokat, azonban november 4-én a Margit-híd idő előtt felrobbant, közel száz civil halálát okozva ezzel (a Margit-híd történetéről itt olvashatsz bővebben).

Magyarország területét szó szerint végigszántotta az átvonuló front. A német és magyar csapatok súlyos harcokban hátráltak egyre nyugatabbra, a főváros szövetséges bombázása fokozódott, az ellátás akadozott, mivel a német hadsereg élvezte az elsőbbséget a lakosság igényeivel szemben, amiért az életkörülmények egyre rosszabbakká váltak. A nyilasok pedig külön gondot és erőforrásokat fordítottak a maradék zsidóság elvtávolítására az országból a haláltáborokba.

A Vörös Hadsereg 1944 végére elérte Budapestet és december 25-től megkezdődött a főváros ostroma, ami 1945. február 13-áig tartott. Budapest végül romokban hevert és legalább 25 ezer civil lelte halálát a harcok következtében. A főváros eleste után a Dunántúlon folytatódtak a harcok, egészen április 13-áig, amikor az utolsó harcoló alakulatot is kiszorították az ország területéről, s ezzel Magyarország számára a háború véget ért ugyan, de a szenvedések nem.

A Dunába omlott Lánchíd és Budapest romjai 1945-ben.

A Vörös Hadsereg által „felszabadított” területeken az új államhatalom gyengének bizonyult, és képtelen volt megakadályozni a szovjet katonák túlkapásait és erőszakoskodását, aminek az elszenvedői a polgári lakosság volt, legfőképpen pedig a nők, míg a Szovjetunióba kényszermunkára (málenkij robot) elhurcoltak tízezrei főként férfiak voltak. 600 ezer hadifoglyot hosszú évekre a szovjet táborokba száműztek, s közülük 200 ezren vesztették életüket a fogságban.

Magyarország történtében a második világháború volt a legtöbb veszteséget követelő konfliktus. Mind emberi életben, mind gazdasági téren a háború utolsó éve sújtotta a leginkább az országot. A háborúban a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg, s hasonló nagyságrendű veszteséget szenvedett az infrastruktúra, az ipari kapacitás és a mezőgazdaság, míg az állatállomány több mint fele elpusztult, a lakóingatlanoknak pedig a 18 százaléka semmisült meg. Az ellátási nehézségek, a romok eltakarítása, a termelés beindítása és a munkaerőhiány pótlása mellett a 300 ezer menekültről is gondoskodni kellett, akik az elcsatolt országrészekből érkeztek.

Az ország lakosságának 6,49 százaléka vesztette életét a háború alatt, közel egymillió fő, akik közül nagyjából 350 ezer katona volt, a civil áldozatok közül pedig több mint 400 ezer zsidó származású személy volt, akik a halál- vagy munkatáborokban haltak meg. A budapesti zsidóság 40 százaléka, míg a vidéki zsidóság 75 százaléka lett a Holocaust áldozata. Az emberi és anyagi veszteségek, valamint a háború okozta trauma legalább két generációt nyomorított meg lelkileg, amiből a felépülés szinte elképzelhetetlen volt.

1956. A forradalom leverése

A második világháború után a Vörös Hadsereg nem hagyta el Magyarország területét és a szovjetek hathatós segítségével 1949-re kiépült a kommunista diktatúra, amit annak vezetőjéről Rákosi-kornak hívunk. Az új rendszer és maga Rákosi Mátyás is rendkívül népszerűtlenségnek örvendett, tekintve, hogy tíz évvel a háború után az életszínvonal pangott, a demokratikus szabadságjogok elvesztek, a gazdaság hanyatlott és nőtt az állami terror. Sztálin 1953-as halála után esély kínálkozott a változásra, de az embereknek csakhamar csalódniuk kellett. Látván Rákosi népszerűtlenségét, a szovjet vezetés 1956 júliusában eltávolította, azonban ez már későn jött intézkedés volt, a társadalomban évek óta felhalmozódott feszültségek kitörni készültek.

Október 23-án diáktüntetések kezdődtek Budapesten és a vidéki városokban, amihez tömegek csatlakoztak, és többek között a demokratikus szabadságjogok visszaállítását követelték. Estére a Rádiónál elszabadultak az indulatok és a fegyverek is megszólaltak, míg Debrecenben az ÁVH a tömegbe lőtt. 24-én hajnalban szovjet páncélosok jelentek meg a fővárosban, hogy az ÁVH-alakulatokkal leverjék a megmozdulást. Hamarosan városi gerillaharc bontakozott ki Budapest utcáin, miközben a vidéki városokban is tüntetésekre került sor. Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki, akihez a tüntetők és felkelők többsége bizalommal viszonyult.

Október 25-én tüntetők tömege vonult a Parlament elé, ahol tüzet nyitottak rájuk és közel százan meghaltak. 26-án Mosonmagyaróváron lőttek a felkelők közé, ami szintén nagyjából száz áldozatot követelt. A népharag felélénkítette a fegyveres harcot és ezúttal az ÁVH tisztek ellen is hajtóvadászat indult. Nagy Imre, noha 26-án már nemzeti demokratikus forradalomról beszélt (ellenforradalom helyett), csak 28-án határozta el magát, hogy végleg elkötelezi magát az események mellett. Ígéretet tett a szovjet csapatok kivonására, a forradalom politikai követeléseinek teljesítésére és az amnesztiára, valamint feloszlatta az ÁVH-t. A politikai pártok újraalakulhattak és megszerveződtek a munkástanácsok a gyárakban és üzemekben. Sikerült fegyverszünetet kieszközölni, és 30-án a szovjetek kivonultak Budapestről. November 2-án koalíciós kormány alakult, amiben már a kommunista kormánytagok kisebbségben voltak.

Tünetetők vonulnak a Margit hídon át a Bem-szoborhoz, 1956. október 23-án.

Október 31-én viszont döntés született Moszkvában, hogy a forradalmat fegyveres úton le kell verni, és visszaállítani a kommunista rezsimet az országban. November 1-jén Záhonynál újabb szovjet egységek érkeztek az országba, a bent lévő seregek pedig biztosították a Dunántúlt és körbezárták a reptereket. November 4-én megindult a szovjet páncélosok támadása Budapest ellen. A forradalmárok felvették a harcot a szovjetekkel, s noha az esélyek egyoldalúak voltak, mégis napokig tartottak a harcok. Budapesten november 6-ára felszámolták a főbb ellenállópontokat, a legtovább viszont Csepelen tartottak ki a harcosok, akik november 11-éig védték állásaikat.

A Kádár János nevével fémjelzett új rezsim szinte azonnal hozzáfogott a rendcsináláshoz és a megtorláshoz. Felállították a Forradalmi Honvéd Karhatalmat és a Munkásőrséget, amelyek felkutatták és letartóztatták a forradalmi tevékenységet folytató embereket. Rögtönítélő bíróságokat állítottak fel és megkezdődtek a kivégzések. Nagy Imrét több politikustársával elfogtak és 1958-ban kivégezték.

A magyar vidék viszont nem csitult. Már a forradalom és szabadásharc idején, kisebb intenzitással ugyan, de vidéken is harcok bontakoztak ki, mint Miskolcon, de egyes ellenállók november végéig kitartottak, mint Lillafüreden. A kisebb falvakban és községekben pedig akár 1957 márciusáig is a forradalmi testületek maradhattak vezető pozícióban, máshol kettős hatalom alakult ki. 1957 telén országszerte tiltakozások és sztrájkok bontakoztak ki a kiépülő rezsim ellen, amiket kegyetlenül levertek és sokakat letartóztattak. Sarkadon és Dévaványán több napos összecsapásra került sor a karhatalmistákkal. Battonyában a lakosság átvette a hatalmat, majd a környék településeiről is elkergették a kommunista funkcionáriusokat, a battonyai felkelők ellen a szovjet páncélosokat kellett bevetni, mire a forradalmárok szétszéledtek. A magyar vidéken 1957 végére sikerült felszámolni a forradalmi tevékenységet.

Az elkövetkezendő három év során 35 ezer ember ellen folytattak eljárást, 22 ezret ítéltek börtönbüntetésre és 229 főt végeztek ki. További 13 ezer embert internáltak, míg a forradalom leverését követően közel 200 ezer fő menekült külföldre. A Kádár-rendszer az 1960-as évekre konszolidálódott és stabilizálódott, s a kommunista diktatúra még harminc éven át maradt hatalmon Magyarországon, s a demokratikus átalakulásra 1989-ig kellett várni.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Magyarország fővárosai, A pogányság története Magyarországon, A Felső-magyarországi Fejedelemség története.

Források:

Bertényi Iván, Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maeceneas Könyvkiadó.
Gebei Sándor [2009]: Magyarország története 11. – A Rákóczi-szabadságharc, 1703-1711., Kossuth Kiadó.
Koszta László [2009]: Magyarország története 3. – Válság és megerősödés, 1038-1196., Kossuth Kiadó.
Romsics Ignác [2017]: Magyarország története, Kossuth Kiadó.
Somlai Katalin [2016]: A vidék ereje in A magyar október, Kossuth Kiadó. https://1956osintezet.hu/hu/blog/forradalom-videken
Zsoldos Attila [2009]: Magyarország története 4. – Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században, Kossuth Kiadó.
https://budapestcity.org/tortenelem/1919-roman-csapatok-budapesten/index.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Cumans
https://en.wikipedia.org/wiki/Ladislaus_I_of_Hungary
https://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom
https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_1956-os_forradalom_Budapesten_k%C3%ADv%C3%BCli_esem%C3%A9nyei
https://hu.wikipedia.org/wiki/I._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s_Magyarorsz%C3%A1gon
https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/74.html

Vikingek Amerikában

2022.07.06 16:40

A Skandináviából a VIII. század végétől kirajzó észak-európai harcosok közel három évszázadon át jelentettek komoly biztonságpolitikai kihívást a keresztény Európa számára, amely időszakot a viking kornak nevezzünk. Ezen századok alatt a középkori Európa államaiban a bizonytalanság és a félelem uralkodott, s a tenger- és folyóparti települések lakossága közül senki sem érezhette magát biztonságban, a keresztény krónikások pedig egyenesen a végső ítélet nyitányának tekintették a vikingek felbukkanását.

A viking kort a történettudomány 793 és 1066 közé teszi, mely időszak a legendák, a kalandok, a felfedezések, a portyázások és a hódítások korszaka volt. A viking harcosok legalább három, de az is elképzelhető, hogy négy kontinensen is megfordultak, miközben a korabeliek csupán három földrészről tudtak. Eljutottak Britanniába, az Ír-szigetre, a Frank Birodalomba, a Baltikumba, Kelet-Európába, a Bizánci Birodalomba, Ibériába, Itáliába, a Szentföldre, Izlandra, Grönlandra, Észak-Amerikába és egy történet szerint Észak-Afrikába is. Gyakran a könnyű zsákmány megszerzése vezérelte őket, fosztogattak és raboltak, de néhány helyen le is telepedtek, kereskedelmi telepeket létesítettek, gazdálkodtak, de volt, hogy uralkodók hatalmát döntötték meg, s királyságokat és birodalmakat alapítottak. Nem lehetett tudni, hogy hol fognak újra lecsapni a fenyegetést jelentő hajóikkal, s ennek a bizonytalan és félelemmel teli korszaknak próbáltak véget vetni azáltal, hogy a vikingeket áttérítették a keresztény hitre, amivel a formálódó államaik konszolidálódhadtak és betagozódhattak az európai államok keresztény közösségébe (Res publica Christiana). (A vikingek Anglia elleni hadjáratairól itt olvashatsz bővebben: A Nagy Pogányhadsereg)

Viking portyázások és felfedezések a 8-11. század között.

A viking kor végére azonban az északi hajósok még egy utolsó nagyszabású kalandba bocsátkoztak, amely talán mind közül a leglegendásabb: első európaiakként eljutottak Észak-Amerikába, és néhány évtizedig folyamatosan látogatták és le is telepedtek a kontinensen. Az idáig vezető út hosszú és gyötrelmes volt, és a vége sem volt dicsőséges. Ennek ellenére mindenképpen rendkívüli és egyedi teljesítmény volt tőlük, mely mesés történeten az óészaki sagák kalauzolnak végig bennünket.

Nyugat felé

A viking portyázások és felfedezések kiváltó okai szerteágazóak. A keresztény Európa gazdagsága vonzó célpontot jelentetett a kalandozni vágyó északiaknak, akik könnyű zsákmánynak vélték a gyengén védett városokat és kolostorokat, ahol a rengeteg kincs a gyors meggazdagodás lehetőségével kecsegtetett. Ugyanakkor a skandináviai lakóhelyeik túlnépesedése miatt is egyre időszerűbbé vált a kirajzásuk, és az új területek meghódítása. Skandinávia rideg vidékein kevés volt a jó minőségű, megművelhető föld, a népszaporulat miatti egyre nagyobb igény kialakulása szintén hozzájárult a tengerentúli vállalkozások előtérbe kerüléséhez.

A vikingek az évszázadok során fokozatosan jutottak egyre messzebbre a skandináviai hazájuktól, ezért is kerülhetett későn sor az Amerika felé vezető út felfedezésére. Először a közeli Feröer-szigeteket kolonizálták, majd a Brit-szigetekkel próbálkoztak, hogy a IX. század végén Izlandra vetődjenek, majd egy évszázad múlva onnan kiindulva fedezték fel Grönlandot, ahonnan viszont már néhány év múlva az amerikai kontinens északkeleti partjaira is eljuthattak.

Grönlandról már valószínűleg a X. század elején is tudhattak az északiak, de az alaposabb feltérképezése a legendás Vörös Erik nevéhez fűződik. 982 körül Eriket gyilkosság miatt három évre száműztek Izlandról, útra kelt tehát és rátalált Grönlandra, amit ő nevezett el Zöld szigetnek. A legenda szerint azért adta ezt a nevet a szigetnek, hogy vonzóbb legyen a jövőbeli telepesek számára, de a kutatók azt feltételezik, hogy a X. század végén a Golf-áramlatnak köszönhetően a sziget déli csücskén minden bizonnyal zöldellő partszakaszok lehettek. Visszatérve Izlandra, Erik telepeseket csábított magával, akik 985-től elkezdték benépesíteni Grönland délnyugati csücskét.

Az észak-amerikai felfedezésekről és kalandokról részletesebben két óészaki saga beszámolója maradt fenn az utókor számára: a Vörös Erik sagája és a Grönlandiak sagája. Ahogy a legtöbb középkori krónikát, a sagákban elmesélt történeteket is fenntartásokkal kell kezelnünk, a részletek hitelértéke kétséges, amit az is bizonyít, hogy a két leírás több ponton is eltér egymástól. Azonban a történetek fő vonalai valószínűleg megtörtént eseményeken alapulnak, a főbb szereplői pedig valós alakok lehettek. Figyelembe véve viszont a tényt, hogy lejegyzésükre az események után több száz évvel került sor, a történet tartalma óhatatlanul is módosulhatott, kiegészülhetett vagy elveszhettek bizonyos részletek. A továbbiakban a jobb megértés végett megpróbáljuk a két saga alapján egységesen, minimális kommentár nélkül bemutatni a vikingek észak-amerikai történetét.

Bjarni Herjólfsson és Leif Eiriksson felfedezései

986-ban egy norvég kereskedő, Bjarni Herjólfsson Izlandra hajózott, hogy meglátogassa szüleit, azonban megtudta, hogy mindketten Vörös Erikkel tartottak Grönlandra. Bjarni újra hajóra szállt, de útközben egy vihar elsodorta és eltévedt. Hajóját nyugatra vetették az áramlatok, ahol ismeretlen partok kerültek a látóhatárába. Valószínűleg Bjarni volt az első európai, aki megpillanthatta az észak-amerikai kontinens partjait, amiről tudta, nem lehet Grönland, mivel az hegyes és gleccserekkel borított, míg az előtte kibontakozó táj sík és erdőségekkel volt teli. A legénység kérlelése ellenére nem kötött ki, hanem visszafordult Grönland felé. Végül sikeresen megérkeztek a szigetre, ahol Bjarni találkozott szüleivel, és azok haláláig Grönlandon élt. Történetét az ismeretlen földekről aztán sokaknak elmesélte, majd tizenöt évvel később a megfelelő hallgatósághoz is eljutott, Vörös Erik fiához, Leif Eirikssonhoz.

Leif Eirikssont magával ragadták a hallottak, és elhatározta, hogy felkeresi ezeket az ismeretlen földeket. Megvásárolta Bjarni hajóját, és harmincöt fős legénységével valamikor 1000 körül hajóra szállt, hogy felfedezőútra induljon Grönlandtól nyugatra. Leif Eiriksson és legénysége végighajózott a mai Kanada északkeleti partvidéke mentén, s alaposan szemügyre vették az idegen földrészt. Először a Baffin-szigeten kötöttek ki, amit sivár, köves és lapos vidéknek véltek, s elnevezték Hellulandnak, vagyis a Lapos kövek földjének. Továbbállva a Labrador-félsziget mentén haladtak tovább, ahol fehér partokat, beljebb pedig hatalmas erdőségeket láthattak, ezért kapta a hely a Markland nevet, vagyis Erdővidék. Még délebbre haladva, két nap hajózást követően elérték a mai Új-Fundlandot.

Christian Krohg: Leif Eiriksson felfedezi Amerikát, 1893.

Minden bizonnyal Leif Eiriksson volt az első európai, aki partra szállt az amerikai kontinensen. Új-Fundland északi csücskénél köthettek ki, ahol a legédesebb harmatot kóstolhatták meg, majd tovább hajózva egy folyóparton tábort vertek, ahol a telet töltötték. Ezt a helyet Leif táborának (Leifsbudir) nevezték el. A környéken zöldellő vidéket találtak, a folyók pedig gazdagok voltak olyan nagytestű lazacokban, amelyhez foghatót még sosem láttak. Egy napon Leif felderítésre küldte az embereit, de egyikük, Tyrkir, aki Leif családjával élt, nem tért vissza. A keresésére indultak, s meg is találták a bódult férfit, aki szőlőt és venyigét (vínber) talált, s belakmározott belőle. Leif ezután Vinlandnak nevezte el a vidéket, vagyis Szőlőországnak. A tavasz beköszöntével bőségesen megrakták hajójukat szőlővel és fával, s visszahajóztak Grönlandra, hogy elmeséljék páratlan élményeiket.

A hazafelé tartó úton Leif hajótöröttekre bukkant, akiket megmentett, ezért elnyerte a Szerencsés melléknevet. Többé nem tért vissza Vinlandra, de mások igen, akik a felfedezésének hírére próbáltak szerencsét.

Thorvald Eiriksson és a skraelingek

Néhány évvel Leif Eiriksson felfedezése után öccse, Thorvald követte példáját, és hajóra szállt Vinland felé. Thorvald Eiriksson harminc fős legénységével sikeresen megérkezett Leifsbudirba, ahol berendezkedtek, és mintegy három éven át maradtak az Újvilágban.

Egy napon a környék felfedezése során egy elhagyatott építményre bukkantak, amit gabonatárolónak véltek, ám valószínűbb, hogy egy elhagyatott sátor vagy hústároló lehetett. Azonban mindenképpen egyértelművé vált számukra, hogy rajtuk kívül mások is élnek Vinlandon. Ezután hónapok teltek el, amikor a környéket járva először találkozhattak őslakosokkal. Ekkor kilenc bennszülöttbe bukkantak, akik a kenuikban aludtak egy folyóparton. Az északiak rájuk támadtak, és nyolcat megöltek közülük, míg egyikük el tudott menekülni. Társaikat riadóztatva, megkeresték a vikingek táborát, s egy kisebb harc bontakozott ki a két csapat között, amely során Thorvald megsebesült és röviddel utána életét vesztette. Kérésére egy hegyfokon temették el, ahol tervei szerint le akart telepedni. Sírjára két keresztet állítottak, a fejéhez és a lábához is, s a helyet elnevezték Krossanesnek, vagyis Kereszt-foknak. Vezetőjük halála után az expedíció tagjai átteleltek Leifsbudirban, tavasszal viszont visszatértek Grönlandra.

A vikingek felfedezései és települései Észak-Amerikában.

A vikingek skraelingeknek nevezték az észak-amerikai bennszülötteket, amit a grönlandi eszkimókra is alkalmaztak. A szó jelentéséről nincs egységes állaspont, ezek között felmerült a barbár, a gyenge, a puhány vagy a gyáva jelentés. Bármelyikre is gondoltak a vikingek a névadáskor, mindenképpen pejoratív jelentéstartalommal bíró szó volt, amit azokra alkalmaztak, akik tőlük kulturálisan, nyelvileg és külsőleg is jelentősen eltértek.

A harmadik Eiriksson testvér, Thorstein is át kívánt kelni az Újvilágba, legfőképpen, hogy bátyja holttestét felkutassa és hazahozza. Szerencsétlenségére azonban a hajója nem jutott át az óceánon, hanem hetekig keringett céltalanul, mire visszatért Grönlandra, Thorstein pedig nem sokkal később betegségben elhunyt.

Thorfinn Karlsefni kalandja

Az Eirikssonok Újvilágbeli kalandozásai után néhány évvel egy sokkal nagyszabásúbb expedíció kelt útra Grönlandról. Három hajó, 160-250 emberrel vállalkozott a nagy útra és a letelepedésre Amerikában. Vezetőjük Thorfinn Karlsefni volt, felesége pedig a korábban elhunyt Thorstein Eiriksson özvegye, Gudrid, valamint velük tartott az Eirikssonok lánytestvére, Freydís Eiríksdóttir is.

Sikeres megérkezésük után berendezkedtek a letelepedéshez, ám az első tél ínségesnek bizonyult, az erdőkben kevés volt vad és kevés hal volt a folyókban. Tavasszal délebbre vitorláztak, ahol már vadon termő búzát és szőlőt, valamint halakban hemzsegő folyókat és vadban gazdag erdőket találtak. Amennyiben hitelt adhatunk a sagák elmondásainak, Gudrid volt az első európai nő, aki az amerikai kontinensen gyermeket hozott a világra, de legalábbis az ő neve maradt fenn. A fiút Snorrinak hívták így ő lett az első ismert gyermek, aki európai szülőktől az Újvilágban született.

Thorfinn expedíciója is kapcsolatba került őslakosokkal, de ez úttal nem támadtak egymásra, csupán megszemlélték egymást, habár bizalom még nem alakult ki a két civilizáció képviselői között. A sagák leírása alapján az indiánok apró, fekete, csúnya emberek voltak, akiknek a haja csimbókos, szemük nagy, pofacsontjuk széles. Idővel egyfajta csendes cserekereskedelem alakult ki a két nép között, a helyiek prémeket és bőröket ajánlottak, az általuk addig ismeretlen tejért cserébe. Ugyanúgy nem volt vörös árnyalatú ruhájuk, ezért a vörös szövetet nagy becsben tartották. Thorfinn viszont határozottan megtiltotta, hogy bárki is fegyvereket adjon a bennszülötteknek.

Kereskedelem a vikingek és az indiánok között.

Az egyik történet szerint egy ilyen találkozó alkalmával Thorfinn bikája vadul előtört a bozótosból, halálra rémítve az őslakosokat, akik eddig nem találkoztak szarvasmarhával, főleg nem egy dühöngő bikával. Ijedtükben elmenekültek, viszont később visszatértek, s a cserekereskedelem folytatódott. Ám az egyik bennszülött fegyvert próbált elcsenni a vikingektől, akik ezt látva végeztek vele. A halott indián társai távoztak a viking táborból, de sejteni lehetett, hogyha visszatérnek, akkor bosszút fognak állni. Három nappal később ez be is következett, s a két fél között csata bontakozott ki. Eközben állítólag az egyik indián megtalált egy elvetett viking baltát, amit kezébe véve, társára sújtott vele, aki holtan rogyott össze. Az indián annyira megijedt a fegyver erejétől, hogy messzire hajította azt és elmenekült a helyszínről.

Egy másik rémület is megrázta a bennszülötteket a harc során. Az állapotos Freydís a csata forgatagába került, és üvöltve próbálta hátráló társait bátorítani, hogy ne futamodjanak meg, s folytassák a küzdelmet. Maga is kardot ragadott, egy elesett viking harcos fegyverét emelte a magasba, mellei szabaddá váltak a csata hevében, mire az őslakosok annyira megrémültek a harcias amazontól, hogy azonnal megfutamodtak.

Sokan elestek mindkét oldalon, Thorfinn szerint az indiánok törzsfőnöke is. Az összecsapás után a vikingek visszatértek szállásukra, de előtte még végeztek öt útjukba akadó bennszülöttel, akikre álmukban csaptak le.

A következő évben az északiak között is felütötte a fejét az ellenségesség, méghozzá a szebbik nem miatt, ugyanis sok viking férfi nőtlenül érkezett Vinlandra, mások viszont feleségükkel. Ám a nőtlen férfiak nem tudtak feleséget keríteni ebben az elszigetelt világban, ezért szemet vetettek a házas nőkre, amiből persze hatalmas perpatvar kerekedett. Az ellenséges környezet, a létbizonytalanság és a belső feszültségek mind arra sarkallták Thorfinnt, hogy felszámolja kolóniáját, és végül a Grönlandra való visszatérés mellett döntsön. Mintegy három évet töltöttek az Újvilágban, de a végleges letelepedés ismét kudarcba fulladt.

Freydís Eiríksdóttir expedíciója és a búcsú Vinlandtól

Freydís viszont nem tudta kiverni a fejéből Vinlandot, és idővel sikerült meggyőznie egy izlandi kereskedő testvérpárt, Helgit és Finnbogit, hogy hajójukkal keljenek át vele az Újvilágba, és osztozzanak vele az ott fellelt bőségben. Az izlandiak vevők voltak az ajánlatra, s két hajóval indultak el a kalandra vállalkozókkal, az egyik csapatot a testvérek, a másikat Freydís vezette.

Helgi és Finnbogi hajója érkezett először Vinlandra, s mire Freydís kikötött csapatával ők már be is rendezkedtek Leifsbudirban. Freydís dühödten vette tudomásul a testvérek jelenlétét Leifsbudirban, s felszólította őket, hogy távozzanak onnan, hiszen a tábort az ő bátyja építette és alapította, s a vérségi kötelék miatt, valamint, mivel Leif neki biztosította a telep használatát, Freydíst illeti meg a hely birtokbavétele. A testvérek kelletlenül, de elvonultak saját szálláshelyet nézni maguknak. Az első télen a két tábor lakói még együtt vigadoztak, ám csakhamar sértések hangzottak el, mire inkább mindenki maradt a saját táborában. A bizalmatlanság és a feszültség légköre megmérgezte a két csapat kapcsolatát, s inkább nem is látogatták egymást.

Egy napon azonban Freydís váratlanul felkereste a testvéreket az otthonukban, hogy megnézze, hogyan boldogulnak. Hosszan beszélgettek, és a sérelmek elfelejtésében egyeztek meg, s kibékültek. Ám csak látszólag, mivel amikor Freydís távozott, ütlegelni kezdte magát, s visszatérve táborába, a férje, Thorvard látva sérüléseit, aggódva kérdezte, hogyan szerezte azokat. Freydís azt hazudta, hogy a testvérek verték meg őt, s Thorvardot gyávának nevezték. Kérte a férjét, hogy a becsületének visszaszerzéséért álljon bosszút Helgin és Finnbogin, különben kénytelen lesz elhagyni őt. Thorvard teljesítette, amit a becsület megkívánt tőle, s az egyik éjjel embereivel belopódzott a másik táborba, és meggyilkolták Helgit, Finnbogit és a táborukban lévő férfiakat. Freydísnek viszont ez nem volt elég, s követelte, hogy az asszonyokkal is végezzenek, ezt azonban Thorvard visszautasította, mire Freydís megragadott egy bárdot és maga végezte el a szörnyű tettet. A vérben úszó Freydís minden jelenlévőt megesketett, hogy a történtekről senkinek sem beszélhetnek, titokban kell tartaniuk mindörökre.

Egy év múlva a vikingek immár végleg elhagyták Vinlandot, és visszatértek Grönlandra. Freydís azt mondta a bátyjának, Leifnak, hogy Helgi és Finnbogi úgy döntöttek, hogy az Újvilágban maradnak. Noha, később kiderült az igazság Freydís tettéről, Leif mégsem büntette meg érte húgát, inkább igyekeztek elfelejteni, mi is történt odaát, idővel pedig magát Vinlandot is elfeledték.

A vikingek után

A történelem egy rövid időszakára a vikingek, eszkimók és az amerikai őslakos indiánok kapcsolatba kerültek egymással Észak-Amerikában. A vikingek néhány sikertelen próbálkozás után, hogy megvessék a lábukat az új kontinensen végül kudarcba fulladt, és végleg elhagyták a kontinenst, többé nem jártak tartós jelleggel Vinlandon, nyomaik lassan elenyésztek, ám az emlékezete még hosszú századokig megmaradt, Grönlandon, Izlandon, sőt még Dániában és Norvégiában is.

A vinlandi expedíciók után néhány évtizeddel, Bérmai Ádám német krónikás 1073-ban említést tesz Vinland „szigetéről”, ahol vadon terem a szőlő, s erről II. Svend dán királytól (ural. 1047-1076) értesült, amikor az udvarában tartózkodott. Egy későbbi történet tanúsága szerint a XII. század elején is jól ismert volt Vinland története. 1112-ben az izlandi Erik Gnuppsont nevezték ki Grönland püspökévé, aki új állomáshelyén értesülhetett Vinlandról, mivel 1121-ben úgy döntött, hogy felkutatja ezt a földet, egyes feltételezések szerint azért, hogy egy talán még létező viking kolóniát látogasson meg. A püspökről a vitorlabontása után soha többé nem hallottak, noha Izlandról utána küldték Arnald püspököt, de ő sem járt sikerrel, s nem találta meg elődjét.

A XIII. században pedig papírra vetették a vinlandi történeteket Izlandon, vagyis ekkor keletkezett a két legfontosabb forrásmű, a Vörös Erik sagája és a Grönlandiak sagája. A fejlemények viszont a következő században is gyarapodtak. 1347-ben egy grönlandi hajó kötött ki Izlandon, telerakodva faanyaggal, s a tengerészek elmondása szerint egy Grönland melletti vidékről szerezték be a fát. Bizonyára Marklandra (Labrador-félsziget) gondoltak, ugyanis Grönland híján volt az értékes, jó minőségű fának, és ott csak uszadékfát találhattak. Ebből az feltételezhető, hogy a grönlandiak talán Leif Eiriksson felfedezés óta, akár századokon át Marklandba járhattak faanyagért. Megtelepedésre azonban nem vállalkoztak, vagy nem maradt fenn, illetve még nem került elő erről semmiféle bizonyíték.

Immár Amerika újrafelfedezése után, 1590-ben készült az ún. Skálholt-térkép, amit az izlandi Sigurdur Stéfansson tanító készített, és ezen feltünteti Grönlandon túl az észak-amerikai viking felfedezéseket is. A térképet valószínűleg a sagák információira hagyatkozva készítette, ám ami meglepőbb, hogy földrajzilag kimondottan pontos. Érdekesség, hogy a térkép egy 1599-ben keletkezett másolatát magyar jezsuiták készíthették Magyarországon, Nagyszombaton, amit a második világháború után Szepessy Géza levéltáros talált meg. Ez a térkép további pontosításokkal szolgál, és különlegessége, hogy rovásírással is ellátták. Grönlandot például már szigetként ábrázolja, míg az eredeti térkép félszigetként tüntette fel. De Vinland (Winlandia) helyszíne is pontosított (fekete kiemelés), amit Új-Fundland északi csücskével azonosítottak a kutatók, és az 1960-as években pontosan ott találtak rá az eddig egyetlen Amerikában feltárt viking településre a régészek. A nagyszombati térképen feltüntetésre került továbbá egy Angliából kiinduló „főútvonal”, ami Vinlandig vezet bennünket. Kérdéses, hogy ez feltételezett vagy konkrét útvonalat jelölt-e? Szintén ide kapcsolódik az 1605-ben, Hans Poulsen által készített Resen térkép, amelyen szintén a sagák alapján ábrázolja Vinlandot, hasonlóan a fenti térképekhez, hosszúkás földnyúlványként a tengerben.

Balra: a Skálholt-térkép (1590), jobbra: a nagyszombati másolat (1599).

A későbbi évszázadokban a vinlandi kalandok történetét egyöntetűen a mesék világába száműzték. A XIX. században sem adtak hitelt a sagákban leírt történeteknek, ugyanis az írott forrásokon kívül semmi más bizonyíték nem került elő a vikingek észak-amerikai jelenlétéről. Mégis, a XX. századtól egyre többen kezdték elfogadni az óészaki sagákban leírtak igazságtartalmát, amivel pedig kezdetét vehette a kutatás Vinland után.

Hol volt Vinland?

Az északi kalandorok három területet különítettek el az amerikai kontinensen, amelyeknek neveket is adtak: Helluland, Markland és Vinland. Helluland bizonyára a Baffin-sziget lehetett, Markland pedig a Labrador-félsziget, Vinland meghatározása azonban már problematikusabb. A leírások alapján sok eshetőség felvetődött, és a szakértők között máig nincs egyetértés a pontos helyszín meghatározását illetően, ám a legszéleskörűbb vélemény az, hogy Új-Fundland szigete lehetett Vinland.

A XX. századtól kezdve kutatók és régészek csoportjai próbálták fellelni Vinland helyszínét, de tárgyi bizonyítékok hiányában csupán feltételezésekre és elméletek gyártására hagyatkozhattak. A már említett Új-Fundland mellett többen is érveltek, de egyesek szerint annál jóval délebbre jutottak a vikingek, amit a helyszín elnevezéséből véltek így (Szőlőország), kiemelve, hogy a vadszőlő termőterületei Új-Fundlandtól délebbre húzódnak. Ebből adódóan sokan a kanadai Új-Brunswickot vagy az amerikai Maine államot jelölték meg lehetséges helyszínként, sőt egyesek szerint ennél is délebben volt Vinland, Massachusetts vagy talán New York állam területén. A legóvatosabb feltételezések szerint is a Szent Lőrinc-folyó déli részeinél lehetett a keresett terület, ám régészetileg, ezidáig nem tudták alátámasztani az érveléseket. Ugyanakkor több kutató is vitatja, hogy a vikingek valóban szőlőt találtak volna Vinlandon, s úgy vélik, csak valamilyen bogyós növény lehetett, amit szőlőnek véltek vagy ugyanazzal a szóval illettek, esetleg a sagák írói egyszerűsítették le a bogyós növényt szőlővé. A szakértők egy része rámutatott, hogy „szőlő” alatt a vikingek számos bogyós növényt érthettek, ezért a sagákban említett szőlőt nem érdemes szó szerint venni, s megeshet, hogy az Új-Fundlandra látogató vikingek valóban találtak valamiféle bogyós növényt, ám az nem vadszőlő volt.

A 20. század elejére mégis egyre inkább Új-Fundland legészakibb csücskénél kezdett körvonalazódni Vinland helyszíne. 1960-ban pedig be is igazolódott a feltételezés, amikor egy amatőr régész házaspár, Helge Ingstad és Anne Stine Ingstad egy viking táborhely maradványait fedezték fel L'Anse aux Meadows közelében. Nyolc egykori épület maradványait tárták fel, és a legnagyobb épületben az előcsarnokon kívül öt-hat helyiség is lehetett. Az épületmaradványokon kívül főző- és szénégető gödröket is találtak, de néhány eszközt is sikerült fellelni: kőszerszámokat, vasszögeket, vas- és vörösrézdarabokat, orsónehezéket és kőlámpást, míg egy karikás fejű rézötvözet dísztű is előkerült, amivel jellemzően köpenyt fogtak össze. A feltárások során szürke diót (vagy vajdió) is találtak, amely újabb kérdéseket vetett fel, mivel ahogy a szőlő, a szürke dió sem terem Új-Fundlandon, hanem több száz kilométerre, a Szent Lőrinc-folyótól délre, esetleg Új-Brunswick egyes részein. Kérdéses, hogy a diót a vikingek hozták magukkal portyáik alkalmával vagy később került oda a termés, talán az őslakosok által?

Újraépített viking település L'Anse aux Meadows-nál.

Az 1960-as és az 1970-es években több ország és kutató bevonásával tovább folyt a viking település feltárása L'Anse aux Meadows-nál. A fából készült tárgyak radiokarbonos vizsgálata igazolta, hogy a telep 1000 körül épülhetett. Jáspiskövek is előkerültek, amelyeket egykor tűzgyújtáshoz használtak, és ezekről megállapították, hogy van köztük, ami Grönlandról, és van, amelyik Izlandról való, ezzel igazolva a sagák állítását, hogy a grönlandiakon kívül izlandiak is érkeztek Vinlandra. A szénizotópos kormeghatározás szerint pedig a tábor 1014 körül létesülhetett, míg a környék fáinak az évgyűrűi azt mutatják, hogy 1021-ben vágták ki azokat, méghozzá fémszerszámokkal, amely eszközökkel a bennszülöttek nem rendelkeztek akkoriban.

Noha a L'Anse aux Meadows-nál feltárt település egy régészetileg bizonyított bázisa volt a vikingeknek, ez csupán egyetlen telep volt, amit a kutatók felleltek, ráadásul méreteiből adódóan azt valószínűsítik, hogy csak ideiglenes tábor lehetett, amit elsősorban faanyag begyűjtésére és hajójavításra használhattak. Kovács- és ácsműhelyt is azonosítottak a helyszínen, valamint az orsó és szövőszék maradványok azt feltételezik, hogy nők is élhettek a telepen. A tartós jelleget viszont több tényező is cáfolja, például, hogy nem találtak mezőgazdaságra vagy állattartásra utaló bizonyítékokat, valamint temetkezési helyeket sem. Sokak szerint a települést eleve ideiglenesnek szánhatták, amely átmeneti kikötőhelyként szolgált a Vinland és Grönland között közlekedő hajók számára, hogy átrakodhassanak, illetve elvégezzék a szükséges javításokat a hajókon. Mások szerint elképzelhető, hogy az ideiglenes jelleg nem volt eltervezett, és esetleg egy keményebb télen fellépő élelemhiány miatt számolhatták fel a települést. Arra is csak bizonytalan válasz adható, hogy hányan élhettek a táborban, a kutatók ezt a számot 30 és 160 közé teszik.

Ez az egy helyszín pedig még mindig nem azonosítható kétséget kizáróan Vinlanddal, amely elnevezés minden bizonnyal egy nagyobb földrajzi területre vonatkozott, több településsel és táborhellyel. A kérdés pedig továbbra is megválaszolásra vár, hogy vajon meddig jutottak el Amerikában az északi tengerjárók és hol voltak még táborhelyeik?

Anne Stine és Helge Ingstad emlékműve L'Anse aux Meadows-nál, "akik a vikingek nyomára bukkantak Amerikában."

Egy rejtélyes lelet az amerikai Maine államot is a potenciális helyszínek közé emelte, bár ennek valószínűsége igen vitatott. 1957-ben Maine egy tengerpart közeli régészeti lelőhelyén egy norvég ezüst pennyt találtak. A pénzérmét valamikor 1065 és 1080 között verhették, III. Csendes Olaf norvég király (ural. 1067-1093) idejében, viszont széleskörű elterjedése a 12-13. századra tehető. Mindebből a helyszín és az időpontok is érdekesek. A helyszín Maine állam, szóval jóval délebbre találtak az érmére, mint amerre a vikingek terjeszkedésének a határát vélték. Vinlandot ugyanis egyre inkább Új-Fundlandon vélték azonosítani a kutatók, ehhez képest Maine jóval délebbre fekszik. Azonban a pénzdarab eljuthatott erre a helyszínre kereskedelem révén is, nem feltétlenül kell úgy vélnünk, hogy ottmaradt, ahol a vikingek hagyták ezer évvel ezelőtt. Ráadásul át volt fúrva, ami valószínűsíti, hogy nyakba akasztották, és előkerülésének helye is egy indián régészeti lelőhelyen volt. Az időpont viszont talán érdekesebb, és újabb kérdéseket vet fel. Ha csak az érme előállításának időpontját nézzük (1065-1080) az is évtizedekkel távolabb esik attól az időszaktól, amit a vikingek amerikai útjaival azonosítunk, vagyis az 1000-1021 körüli éveket. Ám a penny keletkezése után minden bizonnyal évtizedek vagy századok teltek el, amíg széles körben elterjedt, és eljutott Izlandra, Grönlandra, majd esetlegesen Amerikába is. Ha ez így van, kik járhattak a vinlandi vikingek után akár századokkal Amerikában? Jártak-e egyáltalán, vagy az érme valaki által sokkal később kerülhetett az amerikai kontinensre és a földbe, ahol aztán megtalálták? Éppen az ellentmondások miatt vitatott a mai napig, hogy a maine-i penny valóban a vikingek által jutott-e Amerikába, vagy valaki a 20. században szándékosan rejtette el a régészeti lelőhelyen.

A Maine-ben talált ezüstpenny.

Miért nem maradtak a vikingek Észak-Amerikában?

A vikingek amerikai jelenlétének története tele van bizonytalanságokkal és feltételezésekkel, ezért a fenti kérdésre sem adható minden kétséget kizáró válasz, csupán találgathatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a vikingek több tényező együttese miatt dönthettek úgy, hogy végleg elhagyják az amerikai kontinenst és felszámolják ottani kolóniáikat.

A vikingek nagyjából húsz-harminc éven át lehettek tartósan jelen Észak-Amerikában, amely időszak alatt több hullámban kíséreltek meg állandó telepeket létrehozni a kontinensen, végül ez nem sikerült nekik, és idővel feladták az erre irányuló próbálkozásaikat. Az állandó jelleggel létesített telepek legjobb esetben is néhány évig működhettek, illetve voltak lakottak, míg a kisebb táborhelyeket eleve ideiglenes jellegű használatra szánhatták, az épp odalátogatók számára. A halászattal vagy faanyag beszerzésével foglalkozó hajósok tevékenysége is idényszerű volt, tehát néhány hónapot, esetleg évet vehetett csak igénybe az ott tartózkodásuk, tartós letelepedésre ők nem gondoltak, ezért részükről nem is alakulhatott ki mélyebb kötődés a kontinenshez vagy az adott táborhelyekhez.

A nagy távolságok is hozzájárulhattak a tartós letelepülés sikertelenségéhez. Észak-Amerika messze volt, a legközelebbi állandó település Grönlandon volt, több száz kilométerre. Utánpótlás vagy szükséges felszerelések, élelmiszer, állatok és emberek nehezen juthattak el az amerikai telepekre, és nem utolsó sorban az ilyen távolságok mellett az információáramlás is nehézségekbe ütközött. Ebből adódóan egy-egy zordabb tél idején, amikor a kevesebb vad miatt élelmiszerhiány léphetett fel nem támaszkodhattak a távoli Grönland vagy Izland segítségére. Ha viszont a távolságot le is tudták volna küzdeni, akkor is adott maradt volna egy másik probléma, hogy a földművelés Grönlandon az éghajlat és a terület adottságai miatt korlátozott volt, jó, ha a lakosság a saját fogyasztását képes volt belőle biztosítani, az pedig szinte kizárt volt, hogy feleselget termelve ellássák az észak-amerikai kolóniákat, illetve kivitelre termeljenek. Vinlandon mindezidáig egyetlen viking táborhelyet tártak fel a régészek, amely nem szolgáltatott bizonyítékul arra nézve, hogy az ott élők foglalkoztak-e földműveléssel vagy állattenyésztéssel, a sagák pedig ilyesmiről nem tudósítanak bennünket, így feltételezhetjük, hogy az észak-amerikai vikingek elsődleges élelmiszerforrása a környezetük volt, vadak, halak és vadon termő növények, ennélfogva az élelmiszerforrásaik végesek és bizonytalanok voltak, ki voltak szolgáltatva a terület és az éghajlat viszontagságainak, ezért fennmaradásuk rendkívül kockázatosnak bizonyult.

A távolság okozta problémákhoz és a mobilitás hiányához az is nagyban hozzájárult, hogy a korabeli viking hosszúhajókat nem nyílt tengeri hajózásokra tervezték, hanem elsősorban part menti és folyókon való portyákra. Az átkelés Izlandról Grönlandra is nehézkes és veszélyes volt, ez pedig hatványozottan igaznak bizonyult a sokkal távolabb fekvő észak-amerikai kontinensre. A sagákban is említenek egy esetet, ami ezt támasztja alá, láthattuk, hogy Leif Eiriksson egyik öccse, Thorstein hiába próbált átkelni Vinlandra, csak hánykolódott a tengeren, mire visszatért Grönlandra. Bizonyára nem ez volt az egyetlen sikertelen próbálkozás. A vikingek tehát a korabeli hajózási technológiájukkal, ha akarták volna, akkor sem tehették meg, hogy csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve átruccanjanak Grönlandról Vinlandra, vagy vissza. A vállalkozás komoly előkészületeket és tervezést igényelt, valamint nem utolsósorban, szükség volt egy jó adag szerencsére is. Mivel a visszatérés Grönlandra vagy Izlandra ugyanolyan nehéznek és veszélyesnek bizonyult, mint a Vinlandra vezető út, ezért nem tehették meg, hogy rövid időt töltsenek az amerikai kontinensen, mindenképpen hosszú időre kellett tervezniük, hónapokra, esetleg évekre, amit nem sokan vállaltak.

Leif Eiriksson szobra Bostonban, amit 1887-ben állítottak, ez volt az első szobor Amerikában, amit a viking felfedezők emlékére emeltek.

Végül pedig a vikingek egy teljesen idegen környezettel találták szembe magukat Észak-Amerikában. Kiszámíthatatlan volt az adott terület eltartó-képessége, az élelmiszerszerzés lehetőségei, az időjárási viszonyok és gyakran ellenséges környezet vette őket körül, amit a bennszülött indiánok jelenléte okozott. A két civilizáció egyaránt fenyegetést jelentett a másikra, a bizalmatlanságot pedig nem sikerült feloldani, és noha békés kapcsolatfelvételre és kereskedelemre is sor került köztük, az indulatok hamar elszabadulhattak, s akár egy-egy kisebb félreértés is tragédiához vezethetett. Ebből kifolyólag többször is véres csatára került sor a vikingek és az indiánok között, akik, noha technológiai hátrányban voltak az északi harcosoktól, létszámban messze felülmúlták őket, ami állandó fenyegetést jelentett a viking telepesek számára. Továbbá a sagák tanúsága szerint a vikingek között is kialakult az ellenségesség és a széthúzás, amit az elszigeteltség és kilátástalanság érzete fokozhatott, s ami erőszakhoz és fegyveres konfliktushoz is vezethetett.

Az elszigeteltség, a bizalmatlanság és az ellenséges környezet, valamint az éghajlati viszontagságok, az erőforrások hiánya és a tengerhajózási technológiai hátrány mind hozzájárult ahhoz, hogy a vikingek képtelenek voltak tartósan megvetni a lábukat az újonnan felfedezett kontinensen. A kudarcot még az anyaországokhoz közelebb fekvő Grönland sem kerülhette el, noha a telepesek ott tovább kitartottak, mint Észak-Amerikában, a sziget a 15. századra mégis elnéptelenedett, és csak a 18. században került sor a rekolonizálására.

Olvass tovább: A Nagy Pogánysereg, I. Margit dán királynő, Lappföld története

Kövess minket Facebookon: Szórakoztató történelem

Források:

Bröndsted, Johannes [1983]: A vikingek, Corvina Kiadó.

Foot, Sarah [2013]: Irány Amerika! – A vikingek nyugati expedíciói in BBC History Magazin III. évfolyam, 8. szám, 2013. augusztus, Kossuth Kiadó.

Ingstad, Helge [1972]: Vikingek az Újvilágban, Gondolat Kiadó.

Pörtner, Rudolf [1983]: A viking kaland, Kossuth Könyvkiadó.

Roesdahl, Else [2007]: A vikingek, General Press Kiadó.

Napóleon egyiptomi hadjárata

2021.10.15 20:44

A tervek

Bonaparte Napóleon kalandos élete során Európa legtöbb országába vezetett hadjáratot, ám az egyik leginkább különleges vállalkozásának az egyiptomi kaland bizonyult. A hadjárat rövid epizódnak bizonyult Napóleon pályafutásban, mégis a Közel-Kelet történetére és fejlődésére nézve napjainkig tartó következményekkel járt.

Talán furcsának tűnhet, hogy milyen aspirációk vezették a francia érdekeket a távoli Nílus-menti országba, azonban Franciaország már jóval a Forradalom kitörése és Napóleon felbukkanása előtt szemet vetett Egyiptomra. A terület akkoriban hivatalosan az Oszmán Birodalom része volt, de Isztambul nem igazán volt képes érvényesíteni a közvetlen uralmat felette, helyette a mamlúk bejek kormányozták Egyiptomot, míg felettük - legalábbis névlegesen - a Porta által kinevezett pasa állt. Az ország elfoglalásának ötlete már XVI. Lajos uralkodása (1774-1792) idején felmerült, s 1777-ben egy titkos missziót küldtek Egyiptomba, hogy felderítsék a francia lehetőségeket. A misszió jelentése bizakodó volt, de a pénzügyi gondokkal küzdő Francia Királyság nem tett konkrét lépéseket a hódító vállalkozásra.

Legközelebb csak a század végén merült fel újra Egyiptom megszerzésének a gondolata. Ekkorra már lezajlott a Francia Forradalom, XVI. Lajos halott volt, a Királyságot eltörölték és a véreskezű forradalmárok elbukása után a Direktórium vette át Franciaország kormányzását. A Direktórium merev, bürokratikus rendszere viszonylagos belpolitikai stabilitást eredményezett, amit a külpolitikai sikerek is elősegítettek, amelyek nem kis részben Napóleonnak voltak köszönhetők.

Az Oszmán Birodalom és Egyiptom.

1797-ben, öt év után véget ért az első franciaellenes koalícióval folytatott háború. Az európai hatalmak békét kötöttek Franciaországgal, kivéve Angliát. A háború egyfajta patthelyzetben rekedt meg a két szembenálló fél között, mivel amíg Anglia a tengereket uralta, addig Franciaország a szárazföldön volt erős, ezért ebben a helyzetben egyik fél sem tudott vereséget mérni a másikra, vagyis nem tudták tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a másikat. Mivel Angliának nem voltak szárazföldi csapatai a kontinensen, ezért a tengeren vagy a saját szigetén kellett legyőzni, ami igen nagy kihívás elé állította Franciaországot, ugyanis az angol haditengerészettel a franciák nem vehették fel a versenyt, helyette Nagy-Britannia invázióját tervezték megvalósítani, amely előkészületeivel Napóleont bízták meg. Két hónap tervezést követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a francia flotta az invázió sikeres kivitelezéséhez sem elég erős. Napóleon ennek ellenére nem adta fel, és más utat keresett Nagy-Britannia térdre kényszerítésére, s így vetődött fel Egyiptom meghódításának a gondolata.

Mivel az angolok gyarmati érdekei főleg Indiára koncentrálódtak, ezért Napóleon azt tervezte, hogy megveti a lábát Egyiptomban, ahonnan csapatok vezényelve Indiába, támogathatná az angolellenes indiaiak. Franciaország már korábban felvette a kapcsolatot a dél-indiai Maiszur uralkodójával, Tipu szultánnal (ural. 1782-1799) egy esetleges angolok elleni szövetség reményében, amire a szultán nyitott volt, csupán az volt a probléma, hogy egy világ választotta el egymástól a két felet. Amennyiben viszont Egyiptomon átkelve a francia haderő egyesülhetne a maiszuriakkal, kiverhetnék az angolokat Indiából, amivel pedig katonailag és gazdaságilag is csapást mérhetnének rájuk, így London kénytelen lenne békét kötni Párizzsal.

E Napóleonra jellemző extravagáns terv aggodalomra adott okot Párizsban. A Direktórium túl költségesnek és kockázatosnak találta a vállalkozást, végül mégis szabad utat adott neki. A döntés hátterében az állt, hogy Bonaparte tábornok fenyegető méreteket öltött népszerűsége egyre kényelmetlenebbé vált a Direktórium vezetői számára, akik attól tartottak - nem teljesen alaptalanul - hogy a tábornok esetleg katonai puccsot kísérel meg ellenük. Az egyiptomi hadjárat terve, ha az esélyek és ésszerűség nem is szóltak mellette, annyival kecsegtetett, hogy legalább Bonapartét biztos távolban tarthatja a párizsi politikától és jó időre lekötheti keleten. Sőt a direktorok titokban még abban is reménykedtek, hogy egy elbukott hadjárat után csökken majd a tábornok renoméja, ami az ambícióinak is gátat szabhat, de ha véletlenül fogságba esne, esetleg elesne a távoli keleten, az sem lenne nagy tragédia számukra. Azonban Napóleon is taktikázott. Egyiptom meghódítását könnyű kihívásnak vélte, amivel dicsőségét tovább öregbítheti, s addig is időt hagy a Direktórium népszerűtlenségének elmélyülésére, jobb esetben hatalma összeomlása is bekövetkezik, amíg ő távol van Franciaországtól, visszatértekor pedig kihasználva a helyzetet, átveheti a hatalmat a Köztársaság felett. Magyarán, mind a két fél egymás bukásában reménykedett.

Egyiptom felé

Hogy az angolok meg ne sejtsenek valamit, a hadjárat tervét olyannyira titokban tartották, hogy arról a Direktóriumon és Napóleonon kívül csupán két tábornoknak és egy matematikusnak volt tudomása, akik az expedícióval tartottak. Amikor a dél-francia kikötőkben felszerelték a hajókat, a katonák és a tengerészek sem tudták, hová is készülnek valójában, de még a tengerészeti minisztert is csak hónapokkal a döntés megszületése után avatták be a tervbe. Mindez nem tekinthető túlzásnak, ugyanis az egész vállalkozás sikere attól függött, hogy Egyiptomba hajózva el tudják-e kerülni az angol flottát, amivel szemben a francia hajóhadnak esélye sem lett volna.

Napóleon útja Egyiptomba és Szíriába, 1798-1799.

1798. május 19-én a francia flotta végre kifutott Toulon kikötőjéből. 365 hajó alkotta az armadát, amelyek közül csupán 13 volt csatahajó, a többi mind az ellátmányt és a katonákat szállította. Egyiptom felé haladva a flotta útjába esett a stratégiai fontosságú Málta, amely 1530 óta a Johannita (vagy Ispotályos) Lovagrend uralma alatt állt, akik a Földközi-tenger legerősebb erődrendszerét építették fel a szigeteken, s innen folytatták évszázados küzdelmüket az Európát és a kereszténységet fenyegető muszlimok ellen (a johanniták történetéről itt olvashatsz bővebben). 1798-ra viszont a Lovagrend jócskán veszített fényéből, eladósodott és a muszlim támadások csökkenése miatt harcedzettségük is elhanyagolható volt. Málta viszont továbbra is jelentős volt stratégiailag, amire több európai hatalomnak is fájt a foga.

A johanniták ugyan értesültek a francia flotta előkészületeiről, de nem gondolták, hogy terveik útjába fognak esni. Ezért igencsak meglepődtek, amikor június 6-án a hajóhad felbukkant a kikötőik előtt, s amerre csak tekintettek, francia vitorlásokat láttak a tengeren. Gyanakvással tekintettek a franciák érkezésre, és csupán négy hajónak engedélyezték a kikötést, de ezt Napóleon elfogadhatatlannak tartotta, és parancsot adott a szigetek inváziójára. Amit évszázadokig nem sikerült az oszmánoknak és az észak-afrikai kalózoknak, azt Napóleon néhány nap alatt elérte, június 12-én Málta kapitulált. A Johannita Lovagrendet felszólították a szigetek elhagyására, s nem is tértek vissza majd csak 1998-ban. Napóleon hat napot maradt Máltán, miután továbbállt Egyiptom felé.

Egyiptom meghódítása

Máltáról tizenhárom napi hajóút volt, mire a franciák elérhették Egyiptom partjait. Eközben a Horatio Nelson admirális parancsnoksága alatt álló angol flotta tudomást szerezett arról, hogy a francia hajóhad kifutott Toulonból, s azonnal megkezdte a keresését, azonban sehogy sem akadtak a franciák nyomára, se Itália partjainál, se Máltánál. Nelson úgy vélte, hogy talán Egyiptomba tarthatnak, ezért Alexandriába vitorlázott, de olyan sebesen, hogy tudtán kívül lehagyta az üldözött flottát, és a franciák előtt érkezett Egyiptomba. Mivel akkor még Egyiptomban nyomát sem látták Napóleonnak, Nelson továbbállt, mire a franciák, mit sem sejtve az admirális bolyongásairól, két napra rá, július 1-jén kikötöttek Alexandriában.

Partraszállása után, Napóleon kiáltványt intézett Egyiptom népéhez, amiben kinyilvánította békés szándékait, és hogy nem hódítóként érkezett, hanem, hogy megszabadítsa az egyiptomiakat a mamlúk elnyomóiktól, miközben tiszteletben tartja vallásukat és hagyományaikat. Az egyiptomiak azonban nem örültek a hívatlan „felszabadítónak”, és nem nyitották meg Alexandria kapuit, ezért Napóleon támadást intézett a város ellen, amelyet hamarosan be is vettek. A Porta csupán szeptember elején szerzett tudomást az Egyiptom elleni akcióról, amire válaszul fogságba vetették az isztambuli francia követeket és a helyi francia kolónia tagjait, s hadat üzent a Francia Köztársaságnak.

Louis-François Baron Lejeune: A piramisok csatája, 1808.

Amint a francia sereg maradéka is partra szállt, a flottát az Abukiri-öbölbe vezényelték, míg Napóleon erőltetett menetben Kairó elfoglalására indult. Július 20-án megközelítették a gízai piramisokat, ahol szembetalálták magukat a mamlúkok seregével. Noha az összecsapás a piramisok csatájaként vált ismertté, a történészek véleménye szerint a Gízától tizenöt kilométerre zajló ütközetből még nem voltak láthatók a piramisok. Mind a két sereg közel húsz-húszezer főt számlált, azonban a franciák haditechnikai fölénye döntőnek bizonyult szinte az egész hadjárat alatt. Napóleon serege a kor legfejlettebb haditechnikájával és harcmodorával rendelkezett, miközben a mamlúkok még mindig lándzsákkal és szablyákkal harcoltak. A franciák győzelme nem maradt el, amit a veszteségi adatok is egyértelműen alátámasztottak: a mamlúkok hatezer főt veszítettek, szemben a franciák háromszáz főjével. Ennek ellenére a mamlúk sereg nem semmisült meg. A megmaradt egységek menekülés közben kettéváltak, az egyik részük Murád bej vezetésével dél felé, míg egy másik sereg Szíria felé tartott Ibrahím bej vezénylete alatt. Napóleonnak sikerült utolérnie Ibrahím bej seregét, s még egy vereséget rámérve, kiverte azt Egyiptomból. Murád ellen pedig küldött egy egységet, akik október folyamán kisebb csaták után egyre délebbre szorították, megakadályozva, hogy gondot jelentsen a franciák egyiptomi uralmára.

A mamlúkok legyőzésével, illetve szétkergetésével Napóleon előtt megnyílt az út Kairó felé. A tehetősebb lakosok már a franciák közeledtének a hírére elmenekültek a városból, ahol eluralkodott a pánik és elszabadult a bűnözés. A vallási felekezetek tagjai egymásnak estek, mészárlás vette kezdetét és több ponton felgyújtották a várost. A csatavesztés hírére további ezrek keltek útra, akik közül többeket megtámadtak és kifosztottak a szegényebb lakosok. Kairó elöljárói Gízában Napóleon elé járultak, és jelképesen átadták neki a várost, a tábornok pedig a bevonulása után berendezte főhadiszállását az egyiptomi fővárosban.

Eközben Horatio Nelson flottája elkeseredetten kutatott a francia hajóhad után, eredménytelenül. A csapatszállító hajók már vissza is fordultak Franciaországba, míg a hadiflotta hajói az egyiptomi partok mentén maradtak, hogy támogassák a szárazföldi hadsereget. Nelson flottája viszont augusztus 1-jén felfedezte a francia hajókat az Abukiri-öbölben, s rögtön parancsot adott a támadásra. A Nílusi csatában az angolok fényes győzelmet arattak, a tizenhét francia hajóból néhány óra leforgása alatt megsemmisült vagy az ellenség kezére került tizenhárom, s csupán négy tudott elmenekülni. Málta felé vették az irányt, de végül ezeket is elfogták.

Thomas Whitcombe: A nílusi csata, 1799.

A flotta megsemmisülésével a franciák pozíciója jelentősen meggyengült a Földközi-tengeren, míg Nagy-Britannia tengeri erőfölénye biztosítottá vált. Ráadásul Napóleon és hadserege egyértelműen Egyiptomban rekedt. A partokon a brit flotta hajói cirkáltak, Alexandriát állandó ostrom alá vették, a tengeri blokád pedig lehetetlenné tette a helyiek számára a tengeri kereskedelmet, amiért bevételeik jelentősen megcsappantak, tovább növelve elégedetlenségüket. A Nílus-delta két nagy kikötővárosa és francia parancsnokai kilátástalan helyzetbe kerültek. Jean-Baptiste Kléber tábornok Alexandriából, Jacques-François de Menou tábornok Rosettából kért támogatást a Kairóban tartózkodó Napóleontól, mindhiába. Ráadásul Kléber helyzetét az elpusztított flotta túlélőinek ellátása is súlyosbította, ami sok konfliktushoz vezetett Napóleonnal és a helyiekkel is. A szegényes ellátás, a barátságtalan környezet, a klíma, a kevés szórakozási lehetőség és a kilátástalanságnak köszönhetően a hadsereg morálja erősen lecsökkent. Zendülésre és nagyarányú dezertálásra csak azért nem akadt példa, mivel a katonáknak nem volt hová menniük Egyiptomból, ezért maradt az elégedetlenség és a kivárás.

Annyi azonban bizonyos volt, hogy a franciákkal szemben a mamlúkok nem voltak ellenfelek, és Napóleon szinte egész Egyiptomra kiterjeszthette a francia uralmat, s gyakorlatilag a Nílus menti ország a személyes katonai kormányzata alatt állt, amit egy-egy helyi lázongás vagy orvtámadás árnyékolt be, de nagyobb hadsereggel nem kellett szembenéznie. Továbbra is próbált a helyi lakosság kedvében járni és megnyerni magának, tolerálta vallásukat, hagyományaikat és ünnepeiket, valamint védelmezte a Mekkába tartó zarándokokat, s mint felszabadítót és nem, mint hódítót próbálta magát feltűntetni, aki az elnyomó mamlúkok alól szabadítja fel Egyiptom népét. Mindezek ellenére a lakosságot nem sikerült meggyőznie és a pártjára állítania, ugyanakkor a kopt keresztények között igen népszerű volt, mivel a muszlimokkal egyenlő állampolgári jogokkal ruházta fel őket, amiért a korábban jogfosztott koptok igen hálásak voltak.

Az egyiptomi expedíciót viszont nem csupán hódítósára szánták, hanem tudományos küldetése is volt, így a flottával tartott 167 tudós is, többek között matematikusok, csillagászok, természettudósok, régészek, vegyészek és földmérők. 1799. július 15-én tették a talán legnagyszabásúbb felfedezést, amikor a Julien-erőd építése közben megtalálták a Rosettai követ. Ez az egyedi sztélédarab i.e. 196-ban készült, és V. Ptolemaiosz fáraó (ural. i.e. 204-180) rendeletét hirdette ki óegyiptomi és ógörög nyelven, valamint a hieroglif óegyiptomi írás mellett démotikus (egyszerűsített) írással is ellátták. Mindez a későbbiekben az óegyiptomi nyelv és írás megfejtésének kulcsának bizonyult. A Rosettai kő jelentőségével a britek is tisztában voltak, és néhány év múlva, az Egyiptomot elhagyó franciáktól követelték a sztélé átadását, amit meg is kaptak.

A kairói felkelés

Kairó lakossága hónapokig tűrte az európai megszállók jelenlétét és a gyakran tiszteletlen viselkedését, s hogy az indulatok még nem szabadultak el, az nagyrészt a francia hadsereg fenyegető jelenlétének volt köszönhető. Azonban a sérelmek egyre szaporodtak, a két kultúra súrlódásaiból adódó kisebb-nagyobb bántalmak talán még kezelhetőek lettek volna, de Napóleon prédikációja, hogy tiszteletben tartja a helyiek szokásait és hagyományait, egyszerre üresen hangzottak, amikor egész Egyiptomra földadót kívánt kivetni, valamint a főhadiszállása körül a jobb beláthatóság miatt számos ősi épületet és mecsetet leromboltatott.

1798. október 21-ére az egyiptomiak elérkeztek tűréshatáruk végére, s kirobbantották a kairói felkelést, hogy elüldözzék a megszállókat. Dzsihádot hirdettek és felszólították a lakosságot, hogy kíméletlenül mészároljanak le minden hitetlen franciát a városban, hiszen ha nem tesznek valamit ellenük, akkor még többen érkeznek majd, hogy végleg elfoglalják országukat. Hamarosan pedig a vidéki lakosság is csatlakozott a lázadáshoz, ami azzal fenyegetett, hogy eszkalálódik, és az egész országra kiterjed.

Napóleon azonban gyorsan reagált, és parancsot adott Kairó ágyúzására, ahol felkelőket sejtettek. Estére a gyalogság megtisztította a várost a barikádoktól és erődítményektől, a lázadókat pedig utcáról-utcára haladva levadászták. Az utolsó ellenállók a nagy múltú és nagy presztízsű Al-Azhar mecsetben próbáltak menedéket találni. Napóleon a következő szavakat intézte hozzájuk: „Túl késő Istenhez fordulni. Ti elkezdtétek, én befejezem!” Ezt követően utasította a katonáit, hogy ágyúzzák a mecsetet. Amint a kapuk beomlottak, a katonák beözönlöttek az épületbe és mindenkit lemészároltak, aki bent tartózkodott.

Anne-Louis Girodet-Trioson: A kairói felkelés leverése, 1810.

A lázadás leverése után kegyetlen megtorlás vette kezdetét. A felkelésben háromszáz francia katona esett el, és öt-hatezer kairóit gyilkoltak meg. A mészárlás biztosította ugyan a köznyugalmat a városban, de Napóleont véglegesen elidegenítette az egyiptomiaktól, akik immár annyira se hittek a tábornok jó szándékaiban, mint előtte.

A kairói felkelés után Napóleonban kezdett tudatosulni a kilátástalan helyzete. A flotta pusztulása, az angol blokád és az ellenséges környezet arra sarkallta, hogy megfontolja Egyiptom elhagyását. Ennek érdekében többször is követeket küldött az oszmánokhoz és Isztambulba is, hogy kialkudhasson egy kedvező békét, de mindegyiküket börtönbe vetették, tárgyalásokra nem kerülhetett sor.

1798 végén Napóleon újabb csapatokat küldött a forrongó Felső-Egyiptomba, hogy semmisítsék meg a még mindig fenyegetést jelentő Murád bej erőit, és hogy hódítsák meg Dél-Egyiptomot. A mamlúkok viszont nem voltak egyedül, a helyi lakosság támogatta őket, de katonai segítség érkezett Arábiából, Núbiából és Észak-Afrikából is. A mamlúkok és szövetségeseik így túlerőbe kerültek a kis létszámú francia sereggel szemben, a harcok pedig elhúzódtak. 1799. januártól júniusig folytak a hadműveletek, ám végül a franciák kerekedtek felül, annak ellenére is, hogy a mekkai arabok mind több erősítést dobtak át a Vörös-tengeren. Május 29-én a franciák végül elfoglalták a vörös-tengeri Kuszeir kikötővárost, amivel megakadályozták a további arab támogatás eljuttatását a mamlúkok számára, valamint egy esetleges brit partraszállásnak is elejét vették.

Ugyanakkor északon, a Delta-vidék pacifikálására is sor került, valamint a francia hadsereg 1798. december végére elfoglalta Szuez városát, és a vörös-tengeri kereskedelem ellenőrzését is megszerezte.

A szíriai hadjárat

Amint lecsitultak a kedélyek Kairóban, Napóleon tudományos útra indult a Sínai-félszigetre, hogy felmérje egy csatorna építésének a lehetőségeit, valamint, hogy feltárják a fáraók régi csatornájának nyomait. Eközben viszont Isztambulban III. Szelim szultán (ural. 1798-1807) hadsereget szervezett és Egyiptomba küldte azzal a céllal, hogy kiűzzék onnan a franciákat. Amint Napóleon tudomását szerzett az oszmánok mozgósításáról, ő sem késlekedett, összehívta seregét, és egy Szírián át vezető megelőző támadást tervezett kivitelezni, amely során, ha minden jól megy, talán Isztambulig is eljuthat.

1799 februárjában elfoglalta a Sínai-félsziget partja mentén fekvő El-Arís városát, majd északra fordulva betört Szíriába. Gáza városa következett, amely behódolása után március 3-án az erős falakkal és védelemmel ellátott Jaffa városa elé érkeztek, s megkezdték a város ostromát. Az elszánt védelem és a megerődített falak ellenére Jaffa négy nap után elesett, s a franciák két napon át mészároltak és fosztogattak a városban.

Ha az ellenség hadereje nem is, a pestis felbukkanása aggodalommal töltötte el Napóleont. Állítólag, hogy elejét vegye a hadseregbeli pánik kitörésének, maga ment a pestisesek közé, és néhány biztató szóval és még érintésével is próbálta nyugtatni a betegeket, ami hatásos gesztusnak bizonyult, mivel elnyerte az emberei nagyrabecsülését. A hadjáratot viszont folytatni kellett, ezért Jaffából távozva a karmeliták ápolására bízta a beteg katonákat.

Leon Cogniet: A tábor-hegyi csata, 1837-38.

Március 18-án Akko kikötővárosa elé érkeztek, és kezdetét vette az újabb ostrom. Az egykor a legjelentősebb keresztes erődváros sokáig dacolt a muszlim arabok támadásaival, most pedig Napóleont állította kemény kihívás elé. A védelem erős volt, és a brit flotta a tenger felől támogatást nyújtott a védőknek. A franciák egy hónap után sem tudták bevenni a várost, s az Alexandriából érkező hajóikban bíztak, amelyek utánpótlást és az ostromhoz égetően szükséges ágyúkat hoztak volna, de szerencsétlenségükre az angol flotta elfogta a francia hajókat.

Április 16-án Akko védői kitörtek, hogy rajtaüssenek az ostromló seregen. A Tábor-hegyi csatában a muszlimok 35 ezer fős serege csapott össze a franciák alig 4000 katonájával. A hatalmas túlerő ellenére a franciák kitartottak, s Napóleon 2500 fős felmentő serege meghozta számukra a győzelmet, az arab sereg pánikba esve szétszéledt. A győztes csata ellenére az ostrom nem szűnt meg. Napóleon újabb és újabb elkeseredett támadásokkal próbálta felmorzsolni a védők erejét és kitartását, de nem sikerült megtörnie őket, ugyanis utánpótlásukat a britek folyamatosan biztosították a tenger felől, így kiéheztetésük reménytelen volt. Másrészt Napóleon nem rendelkezett az ostromhoz szükséges lőfegyverekkel, mivel azokat a britek elfogták a tengeren. Májusban pedig a britek is partra szálltak, s végül május 21-én Napóleon úgy döntött, feladja Akko ostromát, és visszatér Egyiptomba.

Napóleon elhagyja Egyiptomot

A visszaút és az átkelés a sivatagon gyötrelmes volt. Az éhező, szomjazó, betegségekkel terhelt sereg ki volt téve az ellenség folyamatos zaklatásának és támadásainak is. Noha a szíriai hadjárat kudarcot vallott, Napóleon úgy vonult be Kairóba, mintha hatalmas győzelmet aratott volna. Fellélegzésre azonban nem sok ideje maradt, július közepén értesült róla, hogy Murád bej csapatainak maradéka sikeresen elkerülte a francia sereget Felső-Egyiptomban, és most Kairó felé tart. Közben az oszmánok több mint száz hajóból álló flottája megérkezett és kikötött az Abukiri-öbölben, és Alexandriát fenyegetik, míg Ibrahím bej Gázánál vonja össze csapatait. A franciák körbe voltak véve, és az esélyeik nem álltak jól, de Napóleon szokásához híven gyorsan és határozottan reagált a fenyegetésre. A Sínai-félszigeten át közeledő Ibrahím bej ellen küldött egy sereget, míg maga Alexandriába sietett, ahonnan az oszmánok által megerődített Abukir városa felé vette az irányt, s július 25-én támadást intézett ellenük. Néhány óra alatt megsemmisítették a törökök haderejét, kiverték őket Egyiptom földjéről, és visszavették Abukirt. Miután a Delta-vidéken ismét konszolidálta a helyzetet, Napóleon újabb győzelmi parádé élén vonult be Kairóba.

Jean-Léon Gérôme: Napóleon Kairóban, 1863.

Mindennek ellenére megérlelődött benne a felismerés, hogy visszafordíthatatlanul megrekedt Egyiptomban. Katonailag annyi erővel még rendelkezett, hogy fenntartsa uralmát, de ahhoz már kevés volt, hogy bármilyen komolyabb vállalkozásba fogjon Egyiptomon kívül, az pedig elképzelhetetlen volt, hogy eljusson Indiába. Flottájának elvesztése miatt számottevő utánpótlásra sem számíthatott az anyaországból, ami azt jelentette, hogy segítség és támogatás nélkül a serege óhatatlanul is fel fog őrlődni a csatákban és a járványokban, s végül majd meg kell adnia magát az ellenségnek. Ha ez bekövetkezne, nem csak az eddig megszerzett presztízséért, hanem az életéért is aggódhatott volna. Azonban odahaza sem volt rózsás a helyzet. Értesült róla, hogy új koalíció szerveződött Franciaország ellen (nem kis részben az egyiptomi kalandja miatt), és a francia seregek vereségek sorát szenvedték el a Rajna mentén és Itáliában. Elveszett Korfu, Málta és az itáliai területek is, mely utóbbiakat Napóleon hódított meg. Az egyiptomi csapdahelyzet, Franciaország katasztrofális hadi helyzete, valamint a Direktórium látható tehetetlensége arra sarkallták Napóleont, hogy végül úgy döntsön, magára kell hagynia a katonáit Egyiptomban, neki pedig mihamarabb vissza kell térnie Franciaországba, hogy kihasználja a kedvező politikai szeleket, valamint a Direktórium népszerűtlenségét, és átvegye a hatalmat a Köztáraság felett.

Tervébe csak a legbizalmasabb tábornokait avatta be, s augusztusban a Nílus-deltába tett utazás ürügyével elhagyta Kairót, 23-a éjjelén pedig maroknyi kísérőjével a Muiron hajón elvitorlázott Franciaország felé. Kairóban bejelentették, hogy Napóleon átadta a parancsnokságot Kléber generálisnak, aki maga is csak a kinevezésekor tudta meg, hogy Napóleon távozott. A katonák előtt egyértelművé vált, hogy magára hagyták őket, ami óriási csalódást okozott számukra. Felháborodásukat Kléber azzal próbálta enyhíteni, hogy azt hazudta, Napóleon csak ideiglenesen távozott, hogy erősítést hozzon Franciaországból. Hamarosan kiderült, hogy ez csak ámítás.

Egyiptom Napóleon után

Az Egyiptomban maradt franciák esélyei nem sok jóval kecsegtettek, ugyanis szembe kellett nézniük a britek és az oszmánok támadásaival is. 1799. november 1-jén a Nílus-deltában, Damiettánál megverték ugyan a britek által partra tett janicsár sereget, de a győzelem csak időleges lehetett, s ezzel Kléber is tisztában volt, ezért 1800 januárjában béketapogatózásokba kezdett a briteknél. A brit flotta parancsnoka, Sidney Smith admirális nyitott volt a tárgyalásokra. Kléber a francia csapatok szabad eltávozását kérte Egyiptom teljes feladásáért az Oszmán Birodalomnak. A britek és az oszmánok elfogadták az ajánlatot, és január 24-én a franciák és a törökök aláírták az El-Arísi Konvenciót, amelynél a britek csak közvetítőként voltak jelen.

Márciusban már megkezdődtek az előkészületek a francia sereg kivonására, amikor Smith kézhez kapta kormánya üzenetét, amit jóval a Konvenció előtt fogalmaztak meg, és határozottan felszólította az admirálist, hogy csakis feltétel nélküli megadást fogadhat el a franciáktól. Erről Kléber-t is értesítették, aki tajtékzott a dühtől, főleg mikor hírét vette, hogy az oszmánok Hélopolisznál gyülekeznek, és máris harcra készülnek. Kléber nem késlekedett, és a március 20-ai csatában tönkreverte az oszmán hadat.

Kléber nem tehetett mást, Kairóban várta sorsát, ami június 14-én egy merénylő személyében jött el érte. A parancsnokságot Menou tábornok vette át. Időközben eljutott a londoni kormányhoz a Konvenció szövege, amit végül is elfogadtak. Menou viszont nem volt olyan belátó, mint Kléber. Bizonytalan és habozó volt, nem volt tekintélye a katonák között, ami annak is köszönhető volt, hogy áttért az iszlám hitre és feleségül vett egy helyi lányt. Az új parancsnok inkább felújította volna az egyiptomi hadjáratot, mintsem hazatérjen Franciaországba, ezért az augusztus 22-én érkezett brit követnek nem engedélyezték a belépést Alexandriába, így nem tudta tolmácsolni kormánya döntését, hogy elfogadták a békefeltételeket.

Antoine Jean-Gros: Kléber tábornok meggyilkolása, 1820.

Időközben Napóleon megszerezte a hatalma Franciaországban (brumaire 18-19-i államcsíny), és immár, mint első konzul parancsot adott egy flotta felállítására, hogy 5000 katonával és ellátmánnyal támogassa az Egyiptomban rekedt hadsereget. A Brestből 1801. január végén útnak indított flotta azonban, hogy elkerülje a briteket, óvatosan hajózott célja felé, ezért több mint fél évig tartott az útja. Júniusra megközelítette a líbiai partokat, de a britek fenyegető közelsége és az ellenséges lakosság miatt nem sikerült kikötnie, ezért kirakodás nélkül visszafordult.

Mindeközben a brit kormány értesülve a franciák makacsságáról, úgy döntött, erővel fogják végleg kitessékelni őket Egyiptomból. Az összeomlás elkerülhetetlen volt. 1801. március 21-én a franciák súlyos vereséget szenvedtek Alexandriánál. Április 19-én elesett a Julien-erőd Rosettától nem messze, ami szabad utat nyitott a brit és az oszmán hadaknak Kairó felé. Kairó ostroma június 22-ig tartott, amikor a főváros elesett. Alexandria tartott ki a legtovább, amit csak augusztus 22-én adtak fel a franciák. Menou belátva a vereségét, letette a fegyvert a britek előtt, akik vállalták a túlélő katonák Franciaországba való hazaszállítását. Az egyiptomi kalandot hivatalosan az 1802. június 25-i párizsi béke zárta le, amelyben Franciaország elismerte Egyiptomot az Oszmán Birodalom részének.

A hadjárat Franciaország számára kudarcos véget ért. Nem érte el kitűzött céljait, hogy Egyiptomban tartós francia jelenlét jöjjön létre, és Napóleon hadai nem kerületek kapcsolatba Indiával, ahonnan a briteket így nem sikerült kiűzni. Néhány év múlva Egyiptomot is fel kellett adniuk, miközben 30 ezer katonájukat veszítették el a csatákban és a járványokban. Továbbá járulékos, de annál súlyosabb veszteségnek tekinthető, hogy a francia flotta pusztulásával végleg elveszett a lehetősége annak, hogy Franciaország ellenőrizhesse a Földközi-tenger térségét, helyette a britek kerültek itt fölénybe. Mindennek ellenére Napóleon hírnevén mégsem esett csorba, az emberek csak a hadjárat romantikusságát látták és a győzelmekről értesültek, s Napóleon ezt kihasználva ragadhatta magához a hatalmat Franciaországban, majd koronázhatta császárrá magát néhány évvel később. Az egyiptomi kudarcról nem igazán volt illő beszélni, ha mégis, akkor a már elhunyt Kléber-t tették felelőssé a veszteségért.

Jean-Léon Gérôme: Bonaparte a szfinx előtt, 1868.

Noha Napóleon egyiptomi hadjárata egy rövidebb epizód volt csupán a francia forradalmi és a napóleoni háborúk történetében, és amely az európai eseményekre nem igazán volt hatással, mégis a Közel-Kelet további történetére és fejlődésére jelentős befolyással bírt. Ez volt ugyanis a történelemben az első alkalom, amikor egyértelművé vált Nyugat-Európa katonai és technológiai fölénye egy iszlám hatalommal szemben. A hadjárat alatt végleg egyértelművé vált, hogy a 18. századra Európa minden tekintetben fölénybe került az iszlám világgal szemben, míg századokkal előtte az iszlám civilizáció mondhatta el ezt magáról Európával szemben. A franciák jelenlétével bemutatásra kerültek a nyugati találmányok (például a nyomtatás), a fejlett haditechnika, a korszerű harcmodor és a modern európai eszmék (liberalizmus, kezdeti nacionalizmus), amelyek hosszútávú hatást gyakoroltak az egyiptomi társadalomra, sőt egyes vélekedések szerint ez volt a kezdete Egyiptom és tágabb értelemben a Közel-Kelet modernizálódásának.

Napóleon egyiptomi kalandjának tudományos hozadéka is kimagasló, mivel népszerűvé tette az egyiptomi és az iszlám civilizációt Európában. Azzal, hogy műkincsek érkeztek Európába, hogy Napóleon megalapította az Egyiptomi Intézetet (1798), valamint, hogy egyre több tudományos mű jelent meg, mind hozzájárult a népszerűség és ismeret gyarapodásához, ezáltal pedig létrejöhetett a tudományos igényű keletkutatás, az orientalisztika.

A hadjárat nemzetközi politikai következményei pedig egészen napjainkig tetten érhetőek. Napóleon vállalkozása bebizonyította, hogy az Oszmán Birodalom immáron egy hanyatló birodalom, amely nem képes saját területeit sem megvédeni. Ennek felismerésével megindult az európai nagyhatalmak között a vetélkedés, hogy befolyást szerezzenek a Közel-Kelet egyes régiói felett, amely végül az Oszmán Birodalom lassú felbomlásához, és a Közel-Kelet az európai nagyhatalmak általi felosztásához vezetett, amelynek a térségre és a világra nézve is máig ható negatív következményei lettek.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: II. András keresztes hadjárata, A johanniták, Genova története, Kleopátra gyermekei

Források:

Diószegi István [1981]: Nemzetközi kapcsolatok története, Tankönyvkiadó.

Kennedy, Paul [1992]: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Akadémia Kiadó.

Lefebvre, Georges [1975]: Napóleon, Gondolat Kiadó.

Rostoványi Zsolt [2011]: A Közel-Kelet története, Kossuth Kiadó.

Schom, Alan [2001]: Bonaparte Napóleon, Aquila Könyvkiadó.

Tulard, Jean [1997]: Napóleon, Osiris Kiadó.

Afrika az első világháborúban

2021.05.17 16:10

A világháború kitörésének évében a világ szárazföldi területeinek jelentős része gyarmati igazgatás alatt állt, vagy legalábbis politikai és gazdasági függősében volt az európai hatalmaktól. Afrikának szinte az egész területe gyarmati vagy (brit) domíniumi státuszban volt, kivéve a független Abesszíniát (ma: Etiópia) és a félig-meddig független Libériát. Noha a fő hadműveleti területek Európában bontakoztak ki 1914-ben, a hadviselő felek a gyarmataikat is magukkal rántották a világméretű konfliktusba, és ezzel a mellékhadszíntérnek számító kolóniák népei is kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. A gyarmatoknak fontos szerepük volt az anyaországok és hadseregeik élelmiszerrel és nyersanyaggal való ellátásában, a kereskedelmi útvonalak biztosításában, valamint a gyarmati lakosok a hadseregek mellett kisegítő, szállítói és rakodómunkákat végeztek, ugyanakkor több százezren aktív katonai szolgálatot is teljesítettek, gyakran távol a hazájuktól, Európa legvéresebb csatamezőin.

Afrika 1914-ben.

A gyarmatok hadereje jellemzően elhanyagolható létszámmal rendelkeztek, ugyanis a megelőző évtizedekben kialakult befolyási övezetek, illetve gyarmati határok letisztázódtak a nagyhatalmak között, akik nem szándékoztak egymás kolóniái ellen hadat viselni, ezért az adott területeken csupán kis létszámú, helyi haderőt tartottak fenn, elsősorban a belső rend fenntartására. Az 1884-ben tartott berlini konferencián pedig az európai hatalmak megegyeztek arról, hogy egy európai háború kitörése esetén, a konfliktus idejére a gyarmataik semlegesek maradnak. A gyarmati lakosságot tehát nem kívánták bevonni a „fehér ember háborúiba”, amely elképzelés nemes volt ugyan, de a világháborúval teljesen elfelejtődött.

A központi hatalmak közül csak Németország rendelkezett számottevő gyarmatbirodalommal, három kontinensen is voltak birtokai: Afrikában, Ázsiában és Óceániában. A legtöbb külbirtoka Afrikában volt, amelyek négy területi egységet képeztek: Togóföld, Kamerun, Német Délnyugat-Afrika és Német Kelet-Afrika.

Togóföld, 1914. augusztus 6-26.

Togóföldre 1884-ben érkeztek először a német gyarmatosítók, amikor is kinyilvánították a terület feletti protektorátusukat. A német uralom alatt kiépült a fővárosából, Loméból kiinduló út- és vasúthálózat, s a gyarmat fejlődésnek indult, és néhány évtized múlva Afrika legfejlettebb kolóniájává vált. 1914-ben Togóföldön nem tartózkodott német haderő, csupán öt német tiszt, közel hétszáz fős felfegyverzett rendőrség, valamint háromszáz gyarmati lakos, akik katonai kiképzésben részesültek.

1914. augusztus 5-én Togóföld kormányzója az 1884-es berlini kongresszus megegyezése alapján a gyarmat semlegességének elismerését kérte az antanthatalmaktól, de ezt másnap a britek elutasították, a franciák pedig elrendelték Togóföld invázióját. A terület gyakorlatilag brit és francia gyarmatok közé szorított vékonyka földsáv volt, nyugatról a brit Aranypart, keletről a francia Dahomey, északról Francia-Nyugat-Afrika határolta, így esélyei az antanthatalmak támadása ellen csekély volt.

A brit katonaság felvonulása Togóföldön 1914 októberében.

Augusztus 6-án a franciák, 7-én a britek támadása is megindult, és szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. A britek Afrikában adták le a világháború első lövését, ugyanis ekkor Európában még nem kerültek harci tevékenységbe a csapataik. A britek augusztus 8-án bevonultak Loméba, amit előtte a németek kiürítettek és Kamina városában rendezték be új központjukat, ahonnan az ellenállást irányították a megszálló csapatok ellen, valamint ez volt az egyetlen hely, ahol rádiós kapcsolatot tarthattak fenn az anyaországgal. Augusztus 21-ére az antant hadsereg Kamina elé ért, és megkezdődött a támadás a német állások ellen. Augusztus 22-én a Chra-folyó menti csatában elesett a világháború első tisztje, a britek közül. Augusztus 26-ára a németeket körülvették, akik felismerve a kilátástalan helyzetet, megadták magukat, amivel alig három hét alatt véget is ért a világháború Togóföld számára. A britek 83, a franciák 54, míg a németek 41 főt veszítettek a harcokban.

Togóföldet két évvel később Nagy-Britannia és Franciaország felosztott egymás között. 1957-ben a brit részt Ghánához csatolták, a francia rész pedig 1960-ban Togo néven függetlenedett.

Kamerun, 1914. augusztus 25 - 1916. február 18.

Kamerun területe elsősorban a mezőgazdasági potenciálja miatt került a németek látóterébe. Bismarck sokatmondó szavaival - „előbb a kereskedők, majd a katonák.” – adott zöld utat a gyarmatosításnak 1884-ben. A német gyarmati uralom idején nagyszabású infrastrukturális fejlesztésekre került sor, a vasúthálózat kiépítésével összekötötték a belső szárazföldi területeket a tengerparttal, nem utolsósorban, hogy a mezőgazdasági termények könnyedén és gyorsan a kikötőkbe juthassanak. A beruházási munkálatokat jellemzően kényszermunkával végeztették, ezért a helyiek számára a német gyarmati időszak a kegyetlen elnyomással volt azonos.

Brit ágyú kezelése Kamerunban, 1915-ben.

Kamerunt szintén körbevették az antanthatalmak gyarmatai: Francia Egyenlítői-Afrika keletről és délről, a brit uralom alatt álló Nigéria pedig északnyugatról határolta. Miután Togóföldet elfoglalták, a britek és a franciák Kamerunra koncentráltak, ahová először 1914. augusztus 25-én a britek törtek be Nigéria felől. Szeptember 27-én Dualában sikerült partra szállniuk a brit és a francia egységeknek, és a partvidék elfoglalásába kezdtek, majd Kamerun belseje felé vették az irányt. Október végére a németek az őserdőkbe és a hegyekbe húzódtak vissza, míg sokan a főváros, Jaunde környékén helyezkedtek el, ami viszont 1915 elejére elesett.

1915 tavaszára az antanterők Kamerun déli és belső területeit is uralmuk alá vették, míg a legészakibb nyílszerű részben a németek kitartottak, ahol két erődvárosra támaszkodtak: Morára és Garuára. 1915. április 29-én Garuából egy német egység betört Nigériába, és rátámadt a megerődített Gurin falura, de a kitartó brit védelem miatt nem tudták bevenni az erődöt, s visszavonultak Garuába.

Német lövészárkok Garuánál.

1915 folyamán Belga Kongó felől belga, a francia gyarmatokról pedig a franciák indítottak támadást Kamerun még el nem foglalt területei ellen. Május végén Garuánál a németek ellentámadásba mentek át, de június 10-én a britek visszaverték őket és Garua is elesett, a németek pedig megadták magukat. Az utolsó még kitartó német erők körül egyre szorult a hurok, mígnem december 23-án parancsba kapták, hogy próbálják elérni a Kamerunba ékelődő spanyol gyarmatot, Egyenlítői-Guineát (Rio Muni). A legtovább Morában sikerült kitartaniuk a németeknek, ahol 1916. február 18-án tették le a fegyvert. Akik elérték a spanyol gyarmatot, azokat a Fernando Poo-szigetre szállították, ahonnan néhányukat Hollandiába internálták, onnan viszont könnyen visszatérhettek Németországba.

Kamerun brit és francia megszállás alá került, a világháború után pedig felosztották egymás között a gyarmatot, s mint nemzetközösségi mandátumterületeket igazgatták 1961-ig, amikor a két rész egyesülésével Kamerun elnyerhette függetlenségét.

Német Délnyugat-Afrika, 1914. szeptember 9 - 1915. július 9.

Délnyugat-Afrikába az 1840-es években érkeztek először német gyarmatosítók, viszont területi igénnyel csak 1884-ben léptek fel, amivel hivatalosan is megalakult Német Délnyugat-Afrika gyarmatuk. Kezdetben csak a tengerparti részeket foglalták el, majd onnan kiindulva fokozatosan haladtak a belső területek felé. A kolónia Afrika kedvezőbb égövi területén való elhelyezkedése, valamint a gyémántlelőhelyek felfedezése sokakat vonzott az anyaországból, s 1910-re már 13-15 ezer európai élt Délnyugat-Afrikában. A német vezetés támogatta a földek kisajátítását és a lakosság kényszermunkára való alkalmazását az európaiak birtokain, ami alapvetően elmérgesítette a helyiek és a telepesek közötti viszonyt.

Német Délnyugat-Afrika déli szomszédja a brit domíniumi státuszban lévő Dél-afrikai Unió volt, míg keletről a brit Becsuánaföld és Rhodesia, északról pedig a portugál Angola határolta. Az első világháború kitörésekor a németek abban reménykedtek, hogy a dél-afrikai búrok (fehér telepesek) esetleg fellázadnak a britek ellen, tekintettel viharos múltjukra (búr háborúk), azonban csalódniuk kellett. A dél-afrikai kormány biztosította Londont a hűségéről, és hogy német támadás esetén megvédik az országukat. A britek örömmel vették a bejelentést, azonban jobban örültek volna, ha Dél-Afrika önmaga foglalná el Német Délnyugat-Afrikát, levéve ezzel a brit hadsereg válláról a terhet. Dél-Afrika végül vállalta a feladatot, de kikötötte, hogy katonákat csak Afrikában vetnek be, az európai hadszínterekre nem küldenek egységeket.

A német véderő Német Délnyugat-Afrikában.

Azonban a búrok nem voltak egységesek a németekkel szemben viselt háború tekintetében. A hadseregen belül voltak olyan hangok, amelyek ellenezték a németek elleni harcot és inkább a briteket tartották a nagyobb ellenségnek. Elvégre a második búr háború (1899-1902) csupán tizenkét éve ért véget, amiben Németország (nem hivatalos) támogatásáról biztosította a brit uralom ellen felkelt búrokat. 1914-ben még sokan emlékeztek erre a gesztusra, köztük Manie Maritz alezredes is, aki 1914. szeptember 15-én cselekvésre szánta el magát, és kikiáltotta Dél-Afrika függetlenségét a Brit Birodalomtól, s ezzel elindította a róla elnevezett felkelést.

A felkelés új helyzet elé állította a dél-afrikai vezetést, mivel gyakorlatilag kétfrontos háborúra kényszerült, északon a németek ellen, a hátországban pedig a felkelők ellen. Ennek ellenére 1914. szeptember 25-én a dél-afrikaiak cselekvésre szánták el magukat és offenzívát indítottak a németek ellen, míg a britek a tengeren nyújtottak támogatást. A németek viszont a sandfonteini csatában megállították a betörő sereget és visszafordulásra kényszerítették. A dél-afrikaiak egy ideig nem próbálkoztak több támadással, a németek pedig októberben szövetséget kötöttek a búr lázadókkal. A lázadás viszont elszigetelt volt, főleg Dél-Afrika északnyugati részére korlátozódott, ahol a közös határ húzódott Német Délnyugat-Afrikával. Október végére a dél-afrikaiaknak sikerült leverniük a lázadást, de a lázadók néhány egysége még 1915. február elejéig folytatta a kilátástalan harcot, valamint sokan közülük átszöktek a németekhez, s szabadcsapatokká szerveződve harcoltak tovább az oldalukon.

Közben az északi határon bizonytalan csetepatékra került sor a portugálokkal. Mivel az antanthatalmak a háború elején elvágták a németek tengeralatti adóvevő kábeleit, ezért a német gyarmatok nem voltak képesek az anyaországgal kommunikálni, így azt sem tudhatták, hogy Portugáliával beállt-e a hadiállapot vagy sem. A bizonytalanságban mégis sor került határincidensekre. 1914. október 19-én néhány német katona behatolt Angola területére, hármat közülük megöltek a portugálok, a többit foglyul ejtették. 31-én a németek rajtaütöttek egy határszéli falun és megöltek néhány portugált is. Decemberben már több száz fős német haderő hatolt be Angola délnyugati részeire, amire a helyiek is felkeltek a portugálok ellen, és a németek néhány hónapra tartósan elfoglalták ezeket a területeket.

1915 februárjában a németek megelőző invázióba kezdtek Dél-Afrika ellen, de ez úttal a dél-afrikaiak tartóztatták fel a betörő hadsereget. A dél-afrikai csapatok azzal a lendülettel visszaszorították az ellenséget és behatoltak Német Délnyugat-Afrikába, s néhány hónap alatt a gyarmat belsejéig jutottak. A britek is partra szálltak, és sikerült egyesülniük a dél-afrikai hadsereggel, majd május 5-én elfoglalták a gyarmat fővárosát, Windhukot. A németek tárgyalásokat kezdeményeztek a megadásról, de a dél-afrikaiak ezt elutasították és folytatták az előrenyomulást észak felé, ahol az utolsó német csapatok július 9-én megadták magukat. Amint eljutott a hír az Angolában állomásozó németekhez, ők is letették a fegyvert.

Jobbra a dél-afrikai Louis Botha elfogadja a németek fegyverletételét Victor Franke-tól.

Német Délnyugat-Afrikát ettől fogva Dél-Afrika tartotta megszállás alatt, míg 1919-től a Népszövetség mandátumterületként jelölte ki számára addig, amíg a terület fel nem készül a függetlenségre. Dél-Afrika viszont nem akart lemondani a területről, s feltett szándéka volt, hogy annektálja a volt német gyarmatot. 1946-ban az ENSZ megalakulásával a népszövetségi mandátumterületek státusza felülvizsgálat alá kellett, hogy kerüljenek, de ezt Dél-Afrika megtagadta saját mandátumával kapcsolatban. A területet 1990-ig Dél-Afrika igazgatta, és ahogy az anyaországban, úgy Délkelet-Afrikában is érvényesült az apartheid rendszer, végül utolsó államként Afrikába, 1990-ben nyerhette el függetlenségét Namíbia néven.

Német Kelet-Afrika, 1914. augusztus 3 – 1918. november 23.

Német Kelet-Afrika területét 1885-ben kezdték gyarmatosítani a németek, miután a helyi törzsfőktől szerződések, ajándékok vagy a fegyverek útján területeket szereztek.

A németek Kelet-Afrikában rendelkeztek a legszámottevőbb haderővel (Schutztruppe – véderő), s míg kiképzésükben kitűntek a többi gyarmattartó haderejétől, addig viszont fegyverzetükben jóval elmaradtak tőlük, mivel például 1914-ben még mindig az 1870-1871-es porosz-francia háborúból származó fegyvereket használták. Létszámukat tekintve 260 európai és 2470 afrikai állt szolgálatban, valamint további 2700 telepest hívhattak fegyverbe. Ez viszont még mindig igen kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kiterjedt háborút vívhassanak az ellenséges hatalmak gyarmatai ellen. Ellenségből pedig itt sem voltak híján, Német Kelet-Afrikát északról Brit Kelet-Afrika (Kenya) és Uganda, nyugatról Belga Kongó, délről a britek Rhodesia és Nyaszaföld gyarmatai, valamint a portugál Mozambik határolta, valamint a partvidékét a britek kezén lévő Zanzibár és Pemba szigetei fenyegették.

A német erők főparancsnoka, Paul Emil von Lettow-Vorbeck tábornok felismerte, hogy az afrikai hadszíntér csekély jelentőséggel bír a világháború menetére, ezért a fő célkitűzése az volt, hogy az antanthatalmak minél több erőit kösse le Afrikában, amivel lehetőleg erőforrásokat vonhat el az európai hadszíntérről, így Németország némi előnyre tehet szert az európai nyugati fronton. A britek számára Német Kelet-Afrika jóval komolyabb fenyegetést jelentett, mint a többi német gyarmat Afrikában, ugyanis fekvése miatt veszélyeztethette a brit kelet-afrikai gyarmatokat (Brit Kelet-Afrika, Uganda, Észak-Rhodesia és Nyaszaföld), valamint az indiai-óceáni hajózási útvonalakat, amelyek a hadseregük és a lakosságuk ellátása miatt kiemelt fontossággal bírt. Mindezért a britek eltökélték, hogy mindenáron felszámolják a német jelenlétet Kelet-Afrikában.

Paul Emil von Lettow-Vorbeck tábornok ("Afrika oroszlánja") 1913-ban.

Ezzel szemben a brit és a német gyarmati polgári kormányzatok semlegesek kívántak volna maradni az európai konfliktus idejére, s nem kívánták a gyarmataikat háborúba vinni, azonban az anyaországok vezetése erről máshogy vélekedett. A háború kitörésével tehát a hadiállapot a kolóniákon is beállt, s Kelet-Afrikában 1914 augusztusától megindultak a harci cselekmények, amelyek több fronton is fellángoltak úgy a szárazföldön, mint a tengeren, a tengerpartokon és a nagyobb tavakon.

1914. szeptember 20-án a német Königsberg cirkáló rajtaütött a Zanzibár szigetén állomásozó brit Pegasus hadihajón és sikeresen elsüllyesztette. Ugyanebben a hónapban betöréseket hajtottak végre a britek kelet-afrikai (kenyai) és ugandai gyarmataik ellen, miközben a britek a Viktória-tó felett vették át az ellenőrzést. A Tanganyika-tóért a németek a belgákkal, a Nyasza-tóért a britekkel és a portugálokkal versengtek. A tópartokon a német katonák a belga és a portugál állásokat is megtámadták, habár ekkor még Portugália háborús állásfoglalásáról nem igazán volt tudomásuk.

1914. október végén a britek az indiai expedíciós haderő bevetésével akartak végső csapást mérni a németekre, hogy megakadályozzák a további portyáikat a gyarmataikra. Jelentős létszámbeli fölényükben bízva partra szálltak Német Kelet-Afrika északi részén, Tanga városa mellett, és kezdetben határozottan haladtak előre, azonban a kilimandzsárói csatában a németek Lettow-Vorbeck vezetésével megverték a kilencszeres túlerőben lévő indiaiakat. Az offenzívát sikeresen feltartóztatták, és emellett még rengeteg hadifelszerelést is zsákmányoltak, ami nagyon jól jött az ellátási gondokkal küzdő német seregnek.

A Königsberg cirkáló Dar es-Salaam-nál.

A kilimandzsárói csatát követően közel egy évre patthelyzet alakult ki Kelet-Afrikában. A britek csak 1915 nyarán könyvelhettek el némi sikert, amikor felderítő repülőgépek megtalálták a Rufiji-folyó torkolatában horgonyzó Königsberg cirkálót, s az elpusztítására küldött két brit monitor július 11-én súlyosan megrongálta a hajót. Elsüllyedése előtt a németek megmentették a hajóágyúit, amiket a szárazföldi harcokban még fel tudtak használni. A Tanganyika-tó a németek, a belgák és a britek gyarmatával is határos volt, de a háború kitörésekor a németek ellenőrzése alatt állt az egész tó. 1915 végén a britek megkísérelték megváltoztatni ezt a helyzetet. Több német hajót is elsüllyesztettek, néhányat viszont a német tengerészek partra vontattak és fegyvereiket leszerelve a szárazföldi csaptok támogatására küldték azokat. Végül 1916 júliusában a németek feladták a Tanganyika-tavat.

1916-ra a németek és a britek is növelték hadseregeik létszámát, hogy tovább folytathassák a küzdelmet Kelet-Afrikáért. A britek dél-afrikai, indiai és főleg afrikai csapatokkal rendelkeztek, s a 73.300 fő katonájukkal megőrizték erőfölényüket a németek 13.800 fős seregével szemben, akik többsége afrikai (askari) katona volt. Lettow-Vorbeck az afrikai katonák körében is nagy népszerűségnek örvendett, mivel folyékonyan beszélte a szuahéli nyelvet és a tehetséges fekete-afrikaiakat tisztekké nevezte ki, ami más gyarmati seregeknél elképzelhetetlen lett volna, ezzel pedig bebiztosította feltétlen elkötelezettségüket a német érdekek mellett.

Az antanthatalmak továbbra is minden oldalról fenyegették Német Kelet-Afrikát, a britek észak és délkelet felől, a belgák nyugatról, de a portugálok is támadásra készültek Mozambik felől. 1916 júniusában a belgák elfoglalták a későbbi Ruanda és Burundi területét, azonban a britek aggódni kezdtek, hogy a háború után a belgák túlzott területi igényekkel léphetnek fel, és mivel nem volt szükségük a belgák segítségére, felszólították őket a megállásra. Ekkor ugyanis a britek már komoly győzelmeket könyvelhettek el a belgák nélkül is. Elfoglalták Német Kelet-Afrika teljes partvidékét, a gyarmat adminisztratív központját, Taborát, szeptember 4-én pedig a fővárost, Dar es-Salaamot is megszerezték, s teljes tengeri blokád alá vették a gyarmatot. A német haderőt mégsem tudták megsemmisíteni vagy megadásra kényszeríteni, és a németek tovább folytatatták harcukat. Utánpótlásukra eddig sem kínálkozott túl sok esély, azonban amíg még volt a németek kezén tengerparti terület, addig néhány hajó ki tudott kötni az ellátmánnyal. A tengeri kijárat elvesztésével viszont megszűnt a tengeri utánpótlás lehetősége, valamint a britek tengeri blokádja nem csak Kelet-Afrika partvidékén akadályozta meg a német hajók kikötését, de már kifutásukat Európából is, ugyanis az Északi-tengeren is blokkolták a tengeri szállítmányozást, végleg lehetetlenné téve, hogy a német hajók eljussanak Afrikába. A kelet-afrikai német erők így végleg magukra maradtak, s mivel nem remélhettek utánpótlást az anyaországból, a szükséges hadianyagot rendre az ellenségtől zsákmányolták, illetve üzemanyagot kókuszolajból állítottak elő, az élelemszerzésért pedig az aszkárik voltak felelősek, akik antilopokat, gnúkat és vízi bivalyokat vadásztak le. Érdekes kísérlet történt a német csapatok megsegítésére 1917 novemberében, amikor is légi úton, egy zeppelinnel próbáltak ellátmányt küldeni Afrikába. A léghajó Bulgáriában szállt fel, de mikor Szudán fölé ért, azt a hírt kapta, hogy Német Kelet-Afrika már nincs Lettow-Vorbeck ellenőrzése alatt, ezért a kapitány úgy döntött, hogy visszafordul.

Német askari egység bevetésre készen.

1917 júliusában a britek offenzívát indítottak a német ellenállás felszámolására. A hadjárat egyre délebbre szorította a német egységeket, de a hátrányos feltételek ellenére a német haderő még mindig képes volt az ellenállásra, így például az október 15-19-e között dúló a mahiwai csatában is győzedelmeskedtek a britek felett. Ez viszont nem változtatott a helyzeten és az erőviszonyokon, a britek továbbra is határozottan nyomultak előre, míg novemberben a németek betörtek Mozambikba, ahol feltöltötték készleteiket a portugáloktól zsákmányol felszerelésekből és élelemből. Németországban eközben ünnepelték Lettow-Vorbecket, és egyéb híján kinevezték Generalmajorrá (vezérőrnagy).

Német Kelet-Afrika decemberre teljesen az antanthatalmak ellenőrzése alá került, de Lettow-Vorbecket még mindig nem győzték le, aki Mozambikban tartózkodott seregével és a katonák feleségeivel és gyermekeivel, akik velük menekültek el a német gyarmatról. Kilenc hónapig vándoroltak így a portugál gyarmat területén, abból élve, amit találtak vagy zsákmányoltak, akár a portugáloktól, akár a lakosságtól. Igyekeztek elkerülni a nyílt konfliktust az ellenséges seregekkel, helyette egyfajta gerilla hadviselést folytattak, ám így is számos csatára került sor, amelyekből gyakran a németek kerültek ki győztesen, ebben az esetben pedig feltölthették élelmiszer- és lőszerkészleteiket. Egy részük viszont kilátástalannak ítélet a további küzdelmet és saját, valamint családjuk életének érdekében úgy döntöttek, hogy megadják magukat a portugáloknak. Akik pedig kitartottak Lettow-Vorbeck mellett, 1918 szeptemberében visszatértek vele Német Kelet-Afrikába, hogy onnan törhessenek be a brit Észak-Rhodesiába.

A kommunikációs lehetőségek hiánya miatt Lettow-Vorbeck nem tudhatta, hogy 1918. november 11-én Németország letette a fegyvert és a háború véget ért, legalábbis Európában. Afrikában a németek mit sem sejtve az európai eseményekről tovább folytatták harcukat, és november 13-án, miután a britek evakuálták, bevették az észak-rhodesiai Kasama városát. Onnan délnyugatra fordultak, Katanga városa felé, de másnap Lettow-Vorbeck megtudta a britektől, hogy a háború véget ért, ezért november 23-án Abercorn (ma: Mbala) városába vonult, Német Kelet-Afrika és Észak-Rhodesia határán, ahol hivatalosan is letette a fegyvert. Lettow-Vorbeck volt az egyetlen első világháborús német tábornok, aki brit területre léphetett, valamint az övé volt az egyetlen olyan német hadsereg, amit az antanthatalmaknak nem sikerült legyőzniük a háború során. A tábornok a háború után Afrika oroszlánja (Löwe von Afrika) néven vált híressé.

Lettow-Vorbeck leteszi a fegyver 1918. november 23-án. Egy afrikai művész ábrázolásában.

A háború négy éve alatt Lettow-Vorbeck a britek közel egymillió emberét kötötte le a kelet-afrikai hadszíntéren, katonákat, tengerészeket, adminisztratív alkalmazottakat és helyi munkásokat. Négy éven át üldözték a parányi német sereget, kisebb vereségeket mértek rá, elfoglalták Német Kelet-Afrikát, de Lettow-Vorbeck hadserege tovább harcolt és állandó fenyegetést jelentett az Afrikában tartózkodó antanterők számára. Mindennek ellenére a németek mégsem érték el azt a stratégiai céljukat, hogy a britek majd az európai hadszíntérről lesznek kénytelenek erőforrásokat átcsoportosítani Afrikába, amivel reményeik szerint tehermentesíthették volna Németországot a nyugati fronton. Az európai harcokra végül egyáltalán nem volt hatással az afrikai hadszíntér, a briteknek elégendő ember- és hadianyag állt rendelkezésére, hogy két kontinensen is háborúzzanak, amit pedig a németek nem mondhattak el magukról. Negatívan visszaható következménye mégis volt Lettow-Vorbeck vakmerő kalandjának. Mivel évekig ellátmány és utánpótlás nélkül vándorolt seregével Kelet-Afrikában, ezért gyakran a helyi lakosság készleteire támaszkodott, akiktől, ha kellett erőszakkal is elvették a szükséges élelmet, ezzel pedig rengeteg helyen nagy éhínséget okoztak, amiben ezrek lelték halálukat. Amennyiben túl is élték, a helyi populáció annyira legyengült, hogy az 1918-ban kitörő spanyolnátha járványnak kevésbé tudtak ellenállni. A járvány a kelet-afrikai lakosság körében okozta a legsúlyosabb veszteséget, mintegy humanitárius katasztrófát okozva a térségben.

1919-ben a britek megkapták mandátumterületnek Német Kelet-Afrika jelentős részét, kivéve a mai Burundi és Ruanda területeit, amelyek Belga Kongóhoz kerültek, és egy apró részt, amit Portugália Mozambik gyarmatához csatoltak. A britek ezt követően Tanganyikának nevezték el a mandátumot, amely 1961-ben függetlenedett, majd 1964-ben egyesülve Zanzibárral, megalakult a mai Tanzánia.

Egyiptom, Líbia és a szenusszik, 1915. november – 1917. április.

A szenusszik egy szúfi muszlim közösség, amely 1837-ben jött létre Líbiában. Az észak-afrikai ország 1912 óta Olaszország gyarmata volt, amit az Oszmán Birodalomtól szerzett meg az olasz-oszmán háborúban (1911-1912), előtte viszont közel négyszáz éven át oszmán uralom alatt állt a terület. Ezért is mozoghattak ismerősen Líbiában az oszmán követek, amikor 1915 nyarán a szenusszik vezetőjéhez, Ahmed Sharif as-Szenusszihoz érkeztek, hogy felkérjék, hirdessen szent háborút (dzsihád) a britek ellen. Az oszmánok a szenusszik támogatásával harapófogóba akarták szorítani a britek ellenőrzése alatt álló Egyiptomot, amit nyugatról a szenusszik, keletről az oszmánok támadnának meg. Ugyanakkor a váratlan szenusszi támadás elvonná a britek figyelmét a Szuezi-csatornáról, amit az oszmánok meg akartak szerezni. A szenusszik nyitottak voltak a központi hatalmakkal való együttműködésre, s miután a németek és a törökök fegyverekkel látták el őket, novemberben támadást intéztek Egyiptom ellen.

Ahmed Sharif as-Szenusszi.

A szenusszik a tengerparton nyomultak előre és bevették Szallúm városát, majd 1916 februárjában a sivatagon átvágva elfoglaltak néhány oázist Egyiptom belsejében. Az oázisharcokban macska-egér küzdelem alakult ki, ahogy a britek közeledtek, a szenusszik továbbálltak egy másik oázisba. A britek ellen viszont nem sokáig állhattak ellen, akik március 14-én visszavették Szallúm városát, majd kiűzték a szenusszikat Egyiptom északi részéből, habár a sivatagban 1917. április közepéig folytak a harcok.

A szenusszik azonban egyértelműen kudarcot vallottak, a britek hamar reagáltak a támadásra, és visszaverték őket, mielőtt nagyobb problémát okozhattak volna. Ez pedig ahhoz sem volt elegendő, hogy a brit erőket keleten valamelyest is meggyengítsék, ezért a Szuezi-csatorna elfoglalására tett oszmán kísérlet is kudarccal végződött. A vereség miatt Ahmed Sharif tekintélye megrendült követői körében, s nem sokkal később le is mondott vezető tisztségéről és Isztambulba emigrált. Unokaöccse, Szajjíd Mohamed el Idrisz, lett a szenusszik új vezetője, aki azonnal beszüntette a britekkel való ellenségességet. 1951-ben Idrisz lett a független Líbia királya.

Szudán és a Dárfur Szultanátus, 1916. március 16 – november 6.

A Dárfur Szultanátus a mai Szudán nyugati részén terült el, és 1874 óta Angol-Egyiptomi Szudán részeként brit befolyás alatt állt. Ali Dinar szultán egészen az első világháborúig elfogadta a britek protektorátusát, de 1915 áprilisában ez megváltozott. Megtagadta az adófizetést és a szenusszik közvetítésével felvette a kapcsolatot az oszmánokkal. A britek attól tartottak, hogy a dárfuriak a szenusszikkal együttműködve megtámadják Egyiptomot délnyugat felől, ezért az egyiptomiakat mozgósítva, hadsereget küldtek az önállósodó Dárfur ellen, hogy megelőzzék a feltételezett támadásukat.

1916 márciusában behatoltak a Szultanátus területére, s május 22-én Beringiánál megsemmisítő vereséget mértek a dárfuri erőkre, s másnap elfoglalták a fővárost, Al Fashirt is. Dinar szultán a megmaradt híveivel délre menekült, a francia gyarmat, Csád felé, de a franciák feltartóztatták őket és nem engedték a területükre lépni. A csapat a közeli hegyek között húzta meg magát, és a szultán júliusban tárgyalásokat kezdeményezett a britekkel, akik ezt visszautasították. Hívei rohamosan dezertáltak a szultán mellől, mire Dinar októberben megpróbált továbbállni, de az egyiptomiak üldözőbe vették, és 1916. november 6-án egy összecsapás során az életét vesztette. Dárfur területét Szudánhoz csatolták, ami az ország 1956-ban bekövetkezett függetlenedése óta is a részét képezi.

Afrika az első világháború elfeledett hadszínterének számít. Stratégiai szempontból az antanthatalmak elsődleges célja a német gyarmatok gyors semlegesítése volt, elsősorban a kikötőhasználat, a tengeri útvonalak és a Szuezi-csatorna védelme miatt. A német gyarmatok elfoglalásával a hadmozdulatok szinte meg is szűntek Afrikában (kivéve Német Kelet-Afrikát), amivel a korábbi kevés figyelem is elvonódott a kontinensről. Viszont az afrikaiak Európában is kivették részüket a küzdelemből, mint segédmunkások vagy katonák (főleg a francia hadsereg kötelékében). A világháború négy évében közel kétmillió afrikai teljesített szolgálatot, s legalább százötvenezren vesztették életüket, és ennél is többen sebesültek vagy rokkantak meg a konfliktusban. A gyarmattartó hatalmak a háború idején fokozták az Afrikából érkező árumennyiséget, ami megfeszített munkát, éhínséget és járványokat eredményezett az afrikai lakosság körében. A háború és az egészségügyi problémák legyengítették az afrikai populációt, ezért a háború végén terjedő spanyolnátha rendkívül súlyosan érintette az afrikai kontinens lakosságát.

Askari katona tartja a német zászlót Német Kelet-Afrikában, 1903-ban.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Wushe incidens, Az Aleut-szigetek japán megszállása.

Források:

Búr Gábor [2011]: Afrika-történeti tanulmányok, Mundus Novus Kiadó. https://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Tortenelem/AfrikanisztikaMA/b%FArg%E1bor/02.b%FAr.Afrika1780_2000.pdf

Németh István [2015]: Kelet-Afrika oroszlánja, Élet és Tudomány. https://www.eletestudomany.hu/kelet-afrika_oroszlanja

Rátz Kálmán [1936]: Afrika ébred, Dante Könyvkiadó. https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home/4-ellensegek-es-szoevetsegesek/ratz-kalman-afrika-a-vilaghaboruban

Rickard, J. [2007]: Senussi Uprising, 1915-1917. https://www.historyofwar.org/articles/wars_senussi_uprising.html

A világ Szent István idejében

2020.10.28 16:43

Az Óvilág 1000 körül.

I. (Szent) István magyar király (ural. 997-1038) uralkodása az egyik legmeghatározóbb korszaka volt a magyar állam történetének. A későbbi magyar uralkodó Vajk néven látta meg a napvilágot valamikor 970 körül. Kisfiú volt még, amikor apja, Géza fejedelem (ural. 972-997) végleg elkötelezte magát a keresztény vallás, és az ország megtérítése mellett. Ez hosszú és nehéz folyamatnak bizonyult, s még István uralkodása alatt is erős ellenállásba ütközött az ősmagyar vallás támogatói felől (A pogányság történetéről Magyarországon itt olvashatsz bővebben). I. István király uralkodásának négy évtizede alatt felállította az ország keresztény egyházszervezetét, kiépítette és megszilárdította az államszervezetet és közigazgatást, valamint sikerrel sorolta be a Magyar Királyságot a keresztény Európába.

Szent István koráról sokat tudunk, tengernyi szakirodalom írt már erről az időszakról, de gyakran megfeledkezünk a világ többi részéről. Ha tisztában is vagyunk a kor eseményeivel, államalakulataival, népeivel, nem biztos, hogy összekapcsoljuk mindezeket első királyunk uralkodásának időszakával. Ez az írás pótolni hivatott ezt a hiányt, s megkísérli végigvezetni az Olvasót világunk első ezredfordulós történetén.

Európa

A tárgyalt korszak legnagyobb nyugat-európai állama a Francia Királyság volt. Későbbi egysége ekkor még nem alakult ki, s a Királyság különböző hercegségek és grófságok laza szövetségéből állt, a tartományurak pedig a saját országrészük érdekeit előtérbe helyezve igazgatták területeiket, és próbálták a királyt is saját befolyásuk alá vonni, amiért az ellenségeskedés is gyakori volt közöttük. A francia (frank) állam szétaprózódása a IX-X. századi viking, arab és magyar támadásokra vezethető vissza. A központi hatalom képtelen volt megvédeni a Királyság területeit és a lakosságot a támadásoktól, ezzel szemben a kisebb területi egységek ezt hatékonyabban látták el. Ezzel a helyi tartományurak hatalma megerősödött, míg az uralkodói hatalom meggyengült. Az uralkodói pozíció - amit 987-ben a Capetingek szereztek meg a Karolingoktól - csupán névleges volt, a király tényleges hatalma csak Párizsra és annak környékére terjedt ki.

II. Jámbor Róbert király (ural. 996-1031) ugyan kísérletet tett a királyi tekintély visszaállítására, vállalkozása azonban kudarcba fulladt. Róbert az eretnekek és zsidók üldözésébe ölte energiáját, amiért elnyerhette a „Jámbor” előnevet, azonban hiába volt buzgó keresztény uralkodó, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy házassága felbontására a pápa rábólintson. Róbert király ugyanis gyűlölte feleségét, Provance-i Konstanciát, de a pápai elutasítás miatt házastársaknak kellett maradniuk, kapcsolatuk később sem javult meg. Ennek ellenére három fiúk és egy lányuk is született, Róbert azonban fiaival sem találta meg a közös hangot, akik felnőttkorukban fellázadtak ellene. A harcok elhúzódtak, és Róbert végül a fiai elleni viaskodásban hunyt el 1031-ben. Fia, I. Henrik (ural. 1031-1060) követte a trónon, aki stabilizálta a Capetingek uralmát Franciaországban, de az uralkodói hatalom helyreállítása neki sem sikerült.

A Franciaországon belüli hercegségek és grófságok közül a Normandiai Hercegség volt a legjelentősebb, gyakorlatilag önálló államként funkcionált, adót fizetett ugyan a francia királynak, de minden más ügyben saját hatáskörben döntött. Normandia területét a X. század elején III. Együgyű Károly nyugati frank király (ural. 898-922) adományozta a vikingeknek, akik aztán áttértek a kereszténységre, és a XI. századra a normann befolyás a Csatorna mindkét oldalán érzékelhető volt. Franciaországban a támogatásukkal jutottak a trónra a Capetingek, II. Jó Richárd herceg (ural. 996-1026) pedig dinasztiájának legkifizetődőbb házasságát ütötte nyélbe, amikor 1002-ben feleségül adta lánytestvérét, Emmát II. Tanácstalan Aethelred angol királyhoz (ural. 978-1013/1014-1016), ugyanis erre a frigyre hivatkozva fogja majd unokája, II. Hódító Vilmos (ural. 1035-1087) megszerezni az angol trónt 1066-ban.

933-ban a Francia Királyság és a Német-római Birodalom közé ékelődve alakult meg az Arles-i vagy Burgund Királyság. Az évszázad végére a burgund királyok és a nemesség között az uralkodói birtokelkobzások miatt elmélyültek az ellentétek, ami elégedetlenséghez és lázongáshoz vezetett. III. Rudolf burgund király (ural. 993-1032) végül II. Henrik német-római császárhoz (ural. 1002-1024) fordult segítségért, amiért viszont súlyos árat kellett fizetnie: Henriket és utódait az örököseinek kellett elismernie. 1032-ben Rudolf meghalt és a Burgund Királyság a Német-római Birodalom részévé vált (Burgundia történetéről itt olvashatsz bővebben).

A Brit-szigetek évszázadok óta nyögték a vikingek folyamatos támadásait és portyáit. A skandináv harcosok egyes terülteken tartósan is letelepedtek, például az észak-skóciai szigetvilágban, ahol létrehozták az Orkádok Grófságát, amelyet aztán bázisként használtak a Skócia, Anglia és Wales elleni portyáikhoz. Az Ír-szigeten is megvetették a lábukat, és számos települést (kereskedelmi központot) alapítottak, köztük a legjelentősebb Dublin volt. Az állandó viking jelenlétnek köszönhetően az írek bekapcsolódhattak a távolsági kereskedelembe, ami kedvező hatással volt az amúgy elmaradott, főleg pásztorkodásra berendezkedett szigetlakók életére. Ennek ellenére a kulturális feszültség a keresztény írek és a pogány vikingek között állandó konfliktusokhoz és összecsapásokhoz vezettek. A walesiek viszont megválthatták a békét a vikingeknek fizetett adóval. Skóciában ez időben trónharcok tomboltak, ami 1034-ben dinasztiaváltáshoz vezetett, az Alpin-házból származó II. Malcolm király (ural. 1005-1034) halála után az oldalági Dunkeldek kerültek hatalomra, első királyuk I. Duncan (ural. 1034-1040) volt.

Tekintve, hogy a Brit-szigeteken az angolszász királyságok voltak a leggazdagabb államok, ezért a viking kalandorok számára a legkecsegtetőbb célpontnak Anglia számított (az angolszászok és vikingek közötti harcokról itt olvashatsz bővebben). 927-ben az angoloknak sikerült elűzniük a skandinávokat, és a királyságok egyesüléséből megszülethetett az Angol Királyság. A század végén azonban a vikingek újult erővel tértek vissza, s 1013-ban Villásszakállú Svend dán-norvég király (ural. 986-1014) egész Angliát elfoglalta. 1014-ben bekövetkezett hirtelen halála miatt az angoloknak sikerült visszaszerezniük országukat, de 1016-ban Svend fia, Nagy Knut (ural. 1016-1035) már hosszabb időre uralma alá hajtotta a Királyságot. II. Vasbordájú Edmund angol király (ural. 1016) két fiát Knut száműzette, akik kalandos úton Svédországból a Kijevi Ruszon át a Magyar Királyságba jutottak és egy ideig Szent István udvarában élhettek. A sors fintoraként a dán Jelling-dinasztia uralma békét és prosperitást hozott Angliára, mivel megszűntek az ország elleni viking támadások, ezért a védekezésre szánt roppant mértékű erőforrások felszabadultak, és ezeket másra tudták felhasználni, továbbá a skandináv uralom kedvező hozadéka volt, hogy élénkültek az Anglia és Skandinávia közötti kereskedelmi kapcsolatok.

A kereszténység felvételével és terjedésével kezdett lehanyatlani a viking kor Skandináviában, azonban az északi kalandorok még ekkor is rendkívüli felfedezéseket tettek. A 980-as években eljutottak Grönlandra, majd 1000 körül annál is tovább, az amerikai kontinensre, ahol találkoztak a helyi őslakosokkal. Szintén 1000 körül került sor a svolderi tengeri csatára, amiben Dánia és Svédország legyőzte Norvégiát, majd a győztesek felosztották egymás között az országot. A Jelling-dinaszta 1028 és 1035 között érte el hatalma csúcsát, amikor is Nagy Knut uralma alatt egyesült Dánia, Anglia és Norvégia. Knut halála után viszont az Északi-tengeri Birodalom szétesett, és Dánia hatalma lehanyatlott. A Svéd Királyság 1000 körül alakult meg, míg a finnek nem jutottak el az államalapításig, törzseik szétszórva éltek a Finn-tóvidéken.

A svédországi vikingek kevésbé járultak hozzá a nyugati expedíciókhoz, ők inkább kelet felé orientálódtak, ahol kalandoraik (varégok) a IX. században létrehozták a Kijevi Ruszt, ahol évtizedeken belül asszimilálódtak a keleti szlávok közé. A Rusz hatalmi csúcspontja I. Nagy Vlagyimir (ural. 980-1015) uralkodására tehető. 988-tól kezdődött meg az ortodox kereszténység felvétele és terjesztése, valamint uralkodása alatt épült ki a Rusz államisága. A Bizánci Birodalommal szoros kereskedelmi, vallási és dinasztikus kapcsolatok alakultak ki. Vlagyimir fia, I. Bölcs Jaroszláv (ural. 1016-1018/1019-1054) folytatta apja munkásságát, eltökélt volt a kereszténység megszilárdításában, és Bizánc mellett a katolikus országokkal is jó kapcsolatokat tartott fenn, valamint uralkodása alatt kulturális fellendülés is kezdetét vette, iskolákat és könyvmásolókat alapított, továbbá írásba foglalták a keleti szlávok törvénykönyvét, a Russzkaja Pravdát.

A Bizánci (vagy Keletrómai) Birodalom a több száz éven át vívott kétfrontos háborúkban egyre zsugorodott. Keleten az arabokkal, míg nyugaton főleg a bolgárokkal folytak harcok, s az ezredfordulóra a területe nagyjából Kis-Ázsiára, a Balkánra és Dél-Itáliára terjedt ki. II. Bolgárölő Basileios császár (ural. 976-1025) joggal érdemelte ki sokatmondó melléknevét. 1014-ben tönkreverte a bolgárok seregét, az elfogott katonákat (a források szerint 14 ezret) megvakíttatta és visszaküldte őket a bolgár cárnak, aki látványukra összeesett és két nap múlva meghalt. A győzelem után a bizánciak az egész Balkánra kiterjeszthették uralmukat. Bizánc újravirágzása volt ez a kor, s több mint félmilliós lakosával Konstantinápoly volt Európa legnagyobb városa. II. Basileios halála után viszont hanyatlani kezdett a Birodalom, öccse, VIII. Kónstantin (ural. 1025-1028) rövid uralma is elég volt ahhoz, hogy katonailag meggyengüljön, de az őt követő lánya, Zóé (ural. 1028-1050) sem hozott érdemi változást. A császárnő három férjet, egyben társcsászárt fogyasztott el, végül húga, Theodóra (ural. 1042/1055-1056) halálával a Makedón-dinasztia is a sírba szállt.

A Balkán-félsziget a XI. század kezdetén is olyan megosztott volt, mint ma. Többek között görögök, bolgárok, szerbek, horvátok, besenyők, vlachok és kunok lakták, de jelen volt Velence is. Ezt a színes palettát egyszerűsítette le Bizánc, amikor 1014-ben legyőzte a Bolgár Birodalmat, és kiterjesztette uralmát a Balkán nagy részére. 997-ben a bolgárok még meghódították Szerbiát, ezzel megfosztva Bizáncot egyik szövetségesétől és attól, hogy két oldalról támadják meg országukat, de ezzel sem kerülték el a végső vereséget, s Bizánc egészen a Dunáig tolta határait. Horvátországot az ezredfordulón egy dinasztikus testvérháború meggyengítette, amit Velence és Bulgária ki is használt, hogy területeket szakítsanak ki belőle. Bulgária meghódítása után Horvátország Bizánc vazallusállama lett.

Itáliát már a XI. században is kisebb-nagyobb államok tarkították, ám ezek rendre valamelyik nagyhatalom uralma vagy befolyása alatt álltak. Észak- és Közép-Itália - egészen Nápolyig - a Német-római Birodalom fennhatósága alá tartozott, míg Dél-Itálián Bizánc és az arabok osztoztak. Az itáliai államok közül Velence rendelkezett a legnagyobb mozgástérrel. II. Orseolo Péter dózse (ural. 991-1009) (Orseolo Péter magyar király nagyapja) erőteljes terjeszkedésbe kezdett az Adriai-tenger partvidékén, hogy biztosíthassa a kereskedelmi flottájának a biztonságát. Velence ezzel nemcsak kereskedelmileg, de politikailag is összekötő szerepbe került a Német-római és a Bizánci Birodalom között.

Az arabok Szicília szigetén rendezkedtek be tartósan, ahonnan időről-időre rablóhadjáratokat vezettek Itália ellen, s 982-ben II. Ottó német-római császár (ural. 973-983) seregét is megverték. A XI. századtól ezek a portyák kezdtek visszaszorulni. Az arab időszakban Szicílián mecsetek jelentek meg, bevezették az öntözéses gazdálkodást és meghonosították többek között a narancsot, a citromot és a pisztáciát. Legjelentősebb városa Palermo volt mely népességét 60-350 ezres közé teszik a különböző becslések. A dél-itáliai arab és bizánci uralom végének a kezdetét jelentette, amikor felbukkantak a harcisa normannok a távoli Normandiából.

Ibéria szintén vegyes képet mutatott ebben a korban, és viszonyait tekintve olyan volt, mintha Európa kicsinyített mása lenne. A félsziget kétharmadát a Kordovai Kalifátus uralta, míg az északi sávban a Kalifátus keresztény hűbéres államai sorakoztak, melyek közül a legjelentősebb a Leóni Királyság, a Navarrai Királyság és a Kasztíliai Grófság volt. Ezeket északról a vikingek, délről az arabok zaklatták, de egymás ellen is számos alkalommal viseltek hadat, miközben az uralkodó dinasztiáik egymás között házasodtak, így a XI. századra mindegyik ibériai állam uralkodócsaládja rokonságban állt egymással. A 970-es évektől a Kordovai Kalifátust belső hatalmi harcok őrölték fel, és III. Hisám kalifa (ural. 1026-1031) halálával a Kalifátus szétesett, amivel a kis spanyol államok felszabadultak az adófizetés terhe alól, és területeket nyerhettek az araboktól. Az arab uralmat azonban nem sikerült felszámolni Ibériában, a Kalifátus területén apróbb királyságok jöttek létre (taifák), ezek pedig még mindig számottevő erővel bírtak. A Kalifátus fővárosában, Kordova volt az akkori világ egyik legfejlettebb városa, mind kulturális, mind gazdasági értemben. Lakosságszámát a szakértők a százezertől az egymillió főig becsülik.

A Német-római Birodalom hatalmas területeket foglalt magában Európa közepén. Uralkodói 962 óta viselték a császári címet, és a tradíció szerint az új császár nem örökléssel, hanem választással került trónra, akit egyházi és világi főméltóságok választottak meg. A császárok azonban rendre gondoskodtak arról, hogy még életükben az egyik fiúk vagy a kiszemelt örökösük legyen megválasztva a következő uralkodónak. A császárok és a pápák közötti hatalmi harc évtizedek óta fel-fellángolt, a X. században viszont a Pápai Állam hanyatlásnak indult, elvesztette területei javát, majd függetlenségét is, és a Német-római Birodalom részévé vált. A pápák hatalma majd csak a XI. század közepén erősödött meg újra.

A Német-római Birodalom: kékkel a Német Királyság, naranccsal a Burgund Királyság és Cseh Fejedelemség, szürkével az Itáliai Királyság.

Az újabb területek és királyságok megszerzése egyre növelte a Német-római Birodalom kiterjedését, ugyanakkor a széttagoltságát is, mivel az új államok nem tagozódtak be szervesen, hanem a Birodalom egyfajta klienskirályságaivá váltak. Ilyen volt például a Cseh Fejedelemség is, amiért a X. század végén a lengyelek és a németek is versengtek, s végül a Német-római Birodalom szerezte meg, viszont meghagyták az ország élén a cseh Přemysl-dinasztiát. A Német-római Birodalomban 1032-re négy nagyobb egység különült el: a Német, az Itáliai és a Burgund (vagy Arles-i) Királyság, valamint a Cseh Fejedelemség. A német-római császárok egyben német, burgund és itáliai királyok is voltak, míg a cseh területeknek saját uralkodója volt, aki a császár vazallusának számított.

A Lengyel Fejedelemség alapjait a Piast-dinasztiából származó I. Mieszko fejedelem (ural. 960-992) fektette le hódításokkal és 966-ban a kereszténység felvételével. A kereszténység elterjesztése és az egyházi intézményrendszer kiépítése fia, I. Vitéz Boleszláv (ural. 992-1025) nevéhez fűződik, aki a Fejedelemség határain túl, a pogány poroszok és litvánok között is támogatta a terjesztő tevékenységet. XI. századi uralkodását a németekkel való háborúzás töltötte ki, amely során sikeresen megvédte országa függetlenségét, és halála előtt ennek nyomatékosítására királlyá koronáztatta magát, amivel létrejöhetett a Lengyel Királyság. Boleszláv költséges háborúi a németek, a csehek és a Kijevi Rusz ellen kimerítették az országát, halála után pedig fiai trónharca tovább gyengítette a lengyel államot, II. Mieszko (ural. 1025-1031/1032-1034) el is veszítette a királyi címét és országa a Német-római Birodalom vazallusává vált.

Ázsia

Az Európával szomszédos, ezért kapcsolataiban is igen közeli Kaukázusban az államiság kezdetei az Ókorig nyúltak vissza. A legrégebben fennálló kaukázusi államok Grúzia (Ibéria) és Örményország (Armenia) voltak. Grúzia a bizánciakkal és az arabokkal folytatott háborúkat, de a belső hatalmi harcok is jellemzőek voltak, míg Örményország önállóságát keleten a perzsa Szallarid-dinasztia, nyugaton pedig Bizánc fenyegette.

Az ezredforduló Ázsiáját hatalmas birodalmak uralták, amelyek árnyékában egy-egy kisebb államocska húzódott meg. 1000 után a kontinens több pontján hatalmi átrendeződés ment végbe, amely során birodalmak omlottak össze, hogy aztán a helyükön újabbak emelkedjenek fel. Ázsia vallásilag heterogénebb volt Európánál, Keleten és Délkeleten a buddhizmus és a hinduizmus terjedt el, Nyugat-Ázsiában az iszlám volt az uralkodó, míg a végtelen szibériai területeken a természeti vallások és sámánizmus dominált. Az Uráltól nyugatra és keletre elterülő végtelen síkságok, sztyeppék és tajgák a különböző népek olvasztótégelye volt. Északnyugaton a finnugor törzsek, tőlük délre többek között a volgai bolgárok, kunok, jászok, úzok és besenyők éltek laza törzsszövetségekben. Szibéria és Észak-Ázsia hatalmas területeit a nomád életmódot folytató török (türk), finnugor és mongol népek lakták, míg Ázsia átellenes pólusán, az Arab-félszigeten, eltérő körülmények között, de hasonló nomád körülmények között éltek a beduinok.

Kelet-Ázsiát két nagy birodalom uralta ebben az időszakban, a mongol eredetű kitajok állama, Liao a Csendes-óceántól Ázsia belsejéig húzódott, ettől délre pedig a Szung-dinasztia uralma alatt lévő Kína terült el. A Peking központú Liao tekinthető Kelet-Ázsia legerősebb államának, a koreai Korjó és Kína is adófizetéssel tartozott felé. Kína korabeli gyengesége annak tudható be, hogy a X. században szinte teljesen felbomlott, és helyén tíz királyság jött létre. 979-ben a Szung-dinasztia egyesítette újra Kínát, amivel gazdasági és tudományos fellendülés vette kezdetét, a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatai pedig egész Ázsiára kiterjedtek, sőt a kínai követek Bizáncba is eljutottak.

Kelet-Ázsia az ezredfordulón. Zölddel a Liao állam, narancssárgával a Szung-Kína.

A Heian-korszak derekán Japán kulturális fellendülést élt meg, ami főleg Kína kulturális hatása miatt bontakozott ki, amivel a buddhizmus is terjedt a szigeteken, az ezredfordulóra pedig megszűnt a pénz, mint fizető- és értékmérő eszköz, helyét a rizs vette át. A japán császároknak ebben az időszakban nem volt tényleges hatalmuk, ellenben a császári családba beházasodott Fudzsivara klán tagjaival, akik közül a kormányzók (szessók) kerültek ki. Befolyásuk olyan nagy volt, hogy japán császárokat kényszeríthettek házasságra vagy lemondásra, utóbbit általában azért, hogy a császár és egy Fudzsirava feleség fiúgyermekét ültessék a trónra.

A mai Fülöp-szigeteken a modern korig nem alakult ki egységes állam. 1000 körül apró városállamok tarkították, amelyek tengeri kereskedelemből éltek. A szintén kereskedelmi tevékenységet folytató malájok viszont egy tengeri birodalmat hoztak létre a mai Indonézia és Malajzia nyugati szigetvilágában. Ez volt a Srívidzsaja Állam, amely területe (hasonlóan Velencéhez) szétszórt kereskedelmi telepekből állt. Kereskedelmi hajóik főleg a délkelet-ázsiai tengereket szelték, de Kelet-Afrikába is eljutottak. Srívidzsaja hanyatlását az ezredforduló tájékán kitört háborúk okozták, először a jávai királyságokkal, majd az indiai Csola Állammal került konfliktusba, utóbbi 1025-ben uralma alá is hajtotta Srívidzsaját, mígnem 1045-ben a malájok meggyilkolták a Csola uralkodót, amivel lerázták magukról az idegen uralmat.

Az Indokínai-félszigetet a Khmer Birodalom tartotta ellenőrzése alatt, amely a virágkorát élte az ezredfordulón. Uralkodói folyamatosan építették a legendás Angkor városát, és a Csola Birodalommal fenntartott jó kapcsolataiknak köszönhetően az 1025-ös Srívidzsaja elleni háborúban meghódíthatták a Maláj-félsziget jókora részét. A Khmer Birodalomtól keletre - nagyjából a mai Vietnám területén - két kisebb állam osztozott: délen Csampa, északon Dai Viet. Nehéz harcok árán őrizhették meg önállóságukat a Khmer Birodalommal és a Szung Kínával szemben, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy egymás ellen is háborúkat viseljenek.

Angkor lenyűgöző városát Szent István idején is folyamatosan bővítették.

Tibet a IX. század közepén darabjaira hullott, és az apró utód-királyságok kapcsolatait évszázadokra a főhatalomért való versengés határozta meg, de egyik sem tudta uralma alatt egyesíteni a hajdani Tibeti Királyságot. Eközben az indiai szubkontinensen három birodalom osztozott: északon a Gaurdzsara Pratihara állam, Nyugat- és Közép-Indiában a Csálukja Birodalom, míg Dél- és Kelet-Indiában a Csola Birodalom terült el, ugyanakkor a birodalmak között számos kisebb királyság is létezett.

A Gaurdzsara Pratihara állama nagy múltra tekintett vissza, uralkodói egykor az indiai királyok királyainak nevezték magukat, de a határaikon felbukkanó ellenséges államok lassan felőrölték az erejét, és az ezredfordulóra az összeomlás szélére került. A XI. században folyamatosan küzdött a fennmaradásért, míg 1036-ban az utolsó uralkodó halálával a Birodalom megszűnt létezni, területén a korábbi vazallusállamok osztoztak, valamint egy feltörekvő nyugati hatalom, a Gaznavida Birodalom.

A X. század végére a közép- és dél-indiai területeket a Csálukja és a tamil eredetű Csola Birodalom tartotta fennhatósága alatt. Évtizedek óta tartó vetélkedés folyt közöttük a Hindusztáni-félsziget feletti minél nagyobb dominanciáért. 1014-ben I. Rádzséndra Csola (ural. 1014-1044) trónra lépésével kierjedt hódítások vették kezdetét a térségben: elfoglalta a Maldív-szigeteket, Srí Lankát, behatolt Bengáliába, majd 1025-ben a Srívidzsaja Birodalmat is a vazallusává tette. Hatalma csúcspontján a Csola Birodalom politikai befolyása egész Délkelet-Ázsiában érzékelhető volt, kereskedelmi tevékenysége pedig Indonéziától az Arab-félszigetig terjedt.

A Csola Birodalom legnagyobb kiterjedése 1030 körül. Kékkel a Csola törzsterületek, lilával a hódítások és befolyási övezetek.

Belső-Ázsiában a perzsa Számánida Birodalom 999-ben bekövetkező összeomlását kihasználva a török rabszolgakatonák átvették az irányítást a Birodalom egyes területrészei felett. A legsikeresebb a Gaznavida-dinasztia volt, akik a Hindukusban rendezték be törzsterületüket. Első uralkodójuk Szabuktidzsin (ural. 977-997) kezdte meg a terjeszkedést a mai Afganisztán területén, de fia, Gazni Mahmúd (ural. 999-1030) volt, aki hódításai révén a Birodalom határait Perzsiától Indiáig terjesztette ki. Uralma stabilitást és fellendülést hozott, de halála után a fiai közötti trónharc meggyengítette a Birodalmat, és 1040-től egyre több nyugati területet hódítottak el tőlük a szeldzsukok. Megcsonkítva ugyan, de a Gaznavida Birodalom végül a XI. század közepére újra stabilizálódott.

A Gazdnavidáktól nyugatra egy másik hatalmas birodalom létezett, amely Perzsia nyugati területeit, Mezopotámiát és Ománt uralta, ez volt a perzsa Bújida Kalifátus. A síita dinasztia a X. században emelkedett fel, és átvette az irányítást a szunnita arab Abbászida Kalifátus felett. A század végére azonban a trónharcokban meggyengült Bújida állam lassú hanyatlásnak indult. 1029-ben a Gaznavidák a keleti területeit szerezték meg, végül a szeldzsukok 1055-ben elfoglalták fővárosát, Bagdadot, amivel a Bújida-dinasztia megbukott, a Kalifátus területe pedig a szeldzsukok uralma alá került.

A szintén síita Hamdanida Emirátus Szíriát és Mezopotámia északi területeit uralta, ahol élet-halál harcot vívott a Bizánci Birodalommal. A bizánci előretörés miatt a Hamdanidák egy erős szövetségest remélve alávetették magukat az észak-afrikai Fátimida Kalifátusnak, amely viszont 1003-ban felszámolta a Hamdanidák hatalmát, területeit pedig bekebelezte.

Afrika

Észak-Afrikát a X. században a Fátimida Kalifátus hajtotta az uralma alá. A Fátimidák 969-ben Egyiptomot is elfoglalták és birodalmuk központjává tették, ahol új fővárost alapítottak: Kairót (jelentése: A Győzedelmes). Ezzel a Kalifátus súlypontja keletebbre helyeződött, és a hódítások a Közel-Keleten is folytatódtak. Egyiptomból kiindulva az erős hadiflottával elfoglalták Szíriát, délen pedig Jemenig terjeszkedtek, valamint Szicíliát is megszerezték. Ugyanakkor fokozatosan elvesztették az ellenőrzést az északnyugat-afrikai (Magreb) területeik felett, amelyek lassan elszakadtak a Kalifátustól. A Fátimida uralom Egyiptom virágzását hozta, élénkült a távolsági kereskedelem a Földközi-tengeren és az Indiai-óceánon is, amely révén az arab kereskedők Kínával is kapcsolatba kerültek, ez pedig az elkövetkezendő századokra is megalapozta az Ázsia és Európa közötti kereskedelmi kapcsolatokat.

A kiterjedt Kalifátus stabilitása a jóléttől és mindenekelőtt az erős hadseregtől függött, amely ellátta a birodalom védelmét és kivitelezte a további terjeszkedéseket. A hadsereg azonban etnikailag megosztott volt, ami óhatatlanul is feszültségekhez vezetett. Három fő etnikum alkotta a Fátimida hadsereget: a berberek, a törökök és a fekete afrikaiak (főleg szudániak). 1020-ban az etnikai ellentétek felszínre törtek, s a fekete afrikaiak a berber és török katonák ellen fordultak. A későbbi évtizedekben ezek az etnikai feszültségek tovább gyengítették a Fátimida haderőt, ami aláaknázta a Kalifátus ütőképességét, és a lassú hanyatláshoz vezetett.

A Fátimida Kalifátus legnagyobb kiterjedése.

A Fátimidák kezdetben nyugat felé terjeszkedtek, és az Atlanti-óceánig meghódították azokat az észak-afrikai területeket, amelyeket Margeb néven ismerünk. Miután Egyiptomot is a birodalmukhoz csatolták, és központjuknak Kairót tették meg, a Magreb kormányzását a helyi berber dinasztiákra bízták. A Zíridák a mai algériai és tunéziai területeket igazgatták, a Hammadidák a mai Algéria nyugatabbi részeit és a Gibraltári-szorost ellenőrizték, Marokkóban pedig az Idriszida-dinasztia tagjai voltak a helytartók. Ahogy a Fátimidák egyre inkább Kelet felé tekintettek, úgy a nyugati kormányzóságaik egymás után szakadtak el és függetlenedtek a helyi dinasztiák irányítása alatt. Ugyanakkor a néhány évtizedes Fátimida uralom ezeken a területeken is fellendülést hozott.

A szubszaharai Afrikában az államiság csak a Száhel-övezetben alakult ki az ezredfordulóra. Nyugat-Afrikában a Szenegál folyó völgyében kereskedelmi központ jött létre, ahová a régióból arany, só és gabona áramlott. Két állam versengett egymással a térségben: Tekrur és Ghána (Vagadu). Az 1030-as években Tekrur, első államként a Száhel-övezetben, felvette az iszlám vallást, ami további konfliktusokhoz vezetett a tradicionális Ghánával. Ghána, noha az afrikai tradicionális vallást követte, az állami adminisztrációt muszlim arabok végezték, akik saját városrésszel rendelkeztek a szintén Ghánának nevezetett fővárosban (ghána volt az uralkodói méltóság neve is). Végül azonban Ghánát is elérte a változás szele, és az 1050-es évek körül áttért az iszlámra.

Közép-Afrikában a Kanem-Bornu Birodalom a Csád-tó környékét tartotta ellenőrzése alatt. Kedvező fekvése miatt könnyedén be tudott kapcsolódni az Észak-Afrikából induló transz-szaharai kereskedelmi útvonalakba, s főleg rabszolgákat adott el az arab kereskedőknek. A lakosság többnyire nomád életmódot folytatott és szétszórt falvakban élt, városok csak jóval később alakultak ki. Az uralkodók is nomádok voltak, akiknek nem volt állandó székhelyük, hanem folyamatosan vándoroltak Birodalmukban.

Az Egyiptomtól délre elterülő Núbia államisága több száz éves múltra tekintett vissza. Keresztény afrikai országként sikeresen elkerülte az arab hódítást, habár adófizetéssel tartozott a muszlim uralom alá került Egyiptomnak, amit főleg rabszolgákkal és datolyával teljesített. Emellett viszont élénkültek a kereskedelmi kapcsolatai az arabokkal, a núbiaiak aranyat és elefántcsontot adtak el, egyiptomi kerámiákért, üvegért és textíliákért cserébe. Núbia ilyen feltételek mellett még évszázadokig független maradhatott, viszont idővel az iszlám teret nyert az országban és kiszorította a kereszténységét.

Abreha és Atsbeha temploma Etiópiában, ami a X. században épült.

Etiópia még Núbiánál is régebbi, több ezer éves államisággal rendelkezett. Egy ősi keresztény állam volt, amelyet a X. századtól a Zagwe-dinasztia uralt. Az állam irányítását az uralkodó mellett a befolyásos papság látta el. Területileg a Zagwe állam nem közelítette meg a mai Etiópia méretét, annak csupán egy lényegesen kisebb északi területrészére terjedt ki. Az ország történetéről igen keveset tudunk, 960-tól egy Gudit nevű királynő uralta az országot mintegy négy évtizeden keresztül, s leszármazottai a XIII. század végéig uralkodtak Etiópiában.

Afrika középső és déli területein ebben az időszakban nem alakult ki az államiság, helyette a törzsi társadalmak domináltak. A végtelen szavannákat és Madagaszkárt a bantuk, a Kongó-medencét a pigmeusok és Kelet-Afrikát a niloták törzsei népesítették be. Dél-Afrikában a pásztorkodó és kézműves hottentották, valamint a vadászó és vándorló busmanok lakták.

Dél-Amerika

Dél-Amerika legnagyobb részét a vadászó, halászó és gyűjtögető életmódot folytató törzsek népesítették be. A kontinens középső és keleti területein elterülő hatalmas esőerdőségekben egészen az európaiak érkezéséig a félnomád törzsi társadalmak voltak jellemzőek. A közösségek a leggyakrabban a halban gazdag partokon és a folyók mentén éltek.

Az állandó települések és a városiasodás a kontinens nyugati partvonala mentén alakult ki, amivel együtt magas fokú mezőgazdasági tevékenység zajlott, öntözéses gazdálkodással és teraszos földműveléssel. Az Andok vidékén az írás, az államigazgatás és az építészeti kultúra is megjelent, az ezredfordulón pedig két hatalmas államalakulat uralta a térséget: a Tiwanaku és a Wari Birodalom.

A térképen naranccsal a Wari Birodalom, kékkel a Tiwanaku Birodalom. Jobbra a képen Tiwanaku Kalasasaya szent városának bejárata.

Az Andok északi területeit ellenőrző Tiwanaku Birodalom több száz éves múltra tekinthetett vissza. Az ezredfordulóra azonban hirtelen hanyatlásnak indult, és városai lassan elnéptelenedtek. A kiváltó okok kérdésesek, de valószínűleg több tényező is hozzájárulhatott a bukáshoz. A régióban 950 körül éghajlatváltozás következett be, csökkent a csapadékmennyiség, ezért vízhiány lépett fel, ami szárazságot és rossz termést eredményezett. Az éhínség és kilátástalanság miatt rengetegen menekültek délről a Tiwanaku Birodalomba. A migrációs nyomás tovább súlyosbította az állam válságos helyzetét. A termelés olyannyira visszaesett, hogy a lakosság élelemmel való ellátása bizonytalanná vált, ebben a helyzetben pedig a vezető réteg elvesztette a hatalmát. Az államigazgatás fenntartása lehetetlenné vált, így nagyjából 1040 körül bekövetkezett a Birodalom összeomlása.

A Wari Birodalom a Tiwanaku Birodalomtól északra terült el. A két birodalom között nem alakultak ki élénk kapcsolatok, de az ellenségesség sem volt jellemző, békésen léteztek egymás szomszédságában. A Wari Birodalom államigazgatási rendszere kiforratlan volt, inkább a városok, települések és falvak egyfajta szövetsége alakult ki, a lakosság a központ felé közmunkával tartozott, ami leginkább a főváros, Huari nagy építkezésein való segédkezésben realizálódott. A Wari Birodalmat nem érintette katasztrofálisan az éghajlatváltozás, ami déli szomszédjának a vesztét okozta, s ezért még évtizedekig fennmaradhatott.

Észak-Amerika

A közép-amerikai civilizációk közül a legkimagaslóbb a maják és toltékok világa volt. A toltékok a mai Mexikó déli területein éltek, fővárosuk Tollan volt, ahol megközelítőleg harminc, negyven ezren élhettek. A toltékok magas fokú kézművességgel, ékszerkészítéssel és fazekassággal rendelkeztek. Fejlett volt építészetük is: városokat, palotákat és piramisokat emeltek. A toltékok harcias, agresszív nép volt, akik meghódították és alávetették a környező népeket, s birodalmat hoztak létre. Az állandó háborúskodás inspirálta a művészetüket, de vallási okokból is szükséges volt a háborúk viselése, hogy emberáldozatokat mutassanak be isteneiknek. Az emberáldozatok gyakorlatát később a többi mezoamerikai nép is átvette.

A Tolték Birodalom a X. század végén hanyatlásnak indult. Ennek kiváltó oka egy belső polgárháború volt, melyet a mítoszaikban két istenség (Quetzalcoatl és Tezcatlipoca) harcaként örökítettek meg. Quetzalcoatl nem csak egy istenség, de egy létező uralkodó is volt, akinek a halála után kialakult instabilitás vallásháborúhoz vezetett. Quetzalcoatl követői ugyanis az emberáldozatok csökkentésére, sőt megszüntetésére törekedtek, míg Tezcatlipoca kultuszának hívői ezek folytatásához ragaszkodtak. Az elhúzódó konfliktusban a Birodalom összeomlott és 980 körül nagyarányú migráció vette kezdetét a Yukatán-félsziget, a maják lakóhelye felé.

A Tolték Birodalom befolyása alatt álló területek.

A maják számára a toltékok civilizációja volt az etalon, a követendő példa, ez nyilvánult meg a vallási szertarásaikban, a művészetükben, az építészetükben és a fémművességükben. A toltékok korát aranykornak tartották, ahol kialakult az írás, a gyógyítás és a monumentális építészet. A maják mindezt továbbfejlesztették, és ennek révén a lefejlettebb civilizációvá válhattak az amerikai kontinenseken. Az ezredforduló előtt hatalmas városokat alapítottak, piramisokat építettek és hieroglif írásukkal megörökítették történetüket. Viszont nem hoztak létre birodalmat, helyette városállamok hálózata alakult ki, vagyis egy-egy nagyvároshoz kapcsolódtak a kisebb települések és a periferikus területek. A legnagyobb városokban több tízezren éltek, a legjelentősebb közülük Chichén Itzá volt, amely fénykorában akár több százezer lakossal is rendelkezhetett és az ellenőrzése alatt tartotta a Yukatán-félsziget északi részét. A maja civilizáció az egész Yukatán-félszigetre és azon túlra is kiterjedt, viszont kereskedelmi tevékenységük csupán Közép-Amerikára korlátozódott.

A X. század végétől a maja civilizáció hanyatlása vette kezdetét, a kulturális tevékenység visszaszorult és a városokból elvándoroltak az emberek. Mindez több okra vezethető vissza, a kiterjedt háborúskodás, a túlnépesedés és az éghajlatváltozással járó szárazság miatt kevesebb termés mind közrejátszott a hanyatlásban. A válság a maják délebbi területeit sújtotta a leginkább, míg a félsziget északi részei továbbra is lakottak és stabilak maradtak, ezért délről ezekre a területekre vándoroltak az emberek. Mindezzel párhuzamosan politikai átalakulás is kezdetét vette, megváltozott az államigazgatás rendje, megszűnt az egyre működésképtelenebb egyszemélyi uralom, amit a többségi tanácsi uralom váltott fel, vagyis a városállamok elitjéből megalakult tanácsok látták el az állam irányítását, habár később jellemzően egy legfőbb vezető emelkedett ki közülük, míg a többiek tanácsadóként szolgáltak mellette. A tanácsi uralomforma és vele a bizonytalan állapotok a 13. századig állandósultak a majáknál.

Kukulcán isten templompiramisa Chichén Itzában.

Az észak-amerikai kontinenst a bennszülött „indiánok” népesítették be, akik szétszórt törzsekben éltek szerte a kontinensen, s néhány kivételtől eltekintve, vadászó, halászó és gyűjtögető életmódot folytattak. 1000 körül azonban a folyó- és síkvidékeken kezdtek nagyobb arányban letelepedni és áttérni a mezőgazdasági termelésre, valamint az állattenyésztésre. Csatornákat létesítettek és öntözéses mezőgazdaságot folytattak, s egyre több földterületet vontak megművelés alá. A letelepedéssel a települések és népességük is gyors növekedésnek indult. A mai Illinois állam területén alakult ki a legnagyobb településük, Cahokia, ahol akár húszezer ember is élhetett. Ahogy szaporodtak a falvak és városok, úgy élénkültek a kereskedelmi kapcsolatok, amelyek hamarosan behálózták a kontinenst.

A letelepedéses életformát választó törzsek közül a pueblo indiánok kimagasló fazekas művességről és építészeti tudásról tettek tanúbizonyságot. A mai Új-Mexikóban, a Chaco-kanyon területén tizenhárom falut hoztak létre, s a legnagyobb kőépületük egy szakadék lábánál épült, ez volt Pueblo Bonito („csinos falu”), ahol nagyjából ezerkétszázan élhettek. Az egész komplexum egyetlen, félkör alakú, teraszosan emelkedő épület volt, ahol hétszáz helyiség került kialításra, a közepén pedig egy központi udvar (tér) helyezkedett el. A IX. század közepén kezdték el építeni, és több száz éven át lakták.

Az amerikai kontinens északkeleti partjain 1000 körül alapítottak állandó telepet a vikingek. Ez minden bizonnyal Új-Fundlandon, a mai L’Anse aux Meadows-ban lehetett, amit a skandinávok Vinlandnak neveztek. A vikingek kapcsolatba kerültek a helyi bennszülöttekkel, és egy ideig kereskedtek is velük, de az ellenségesség hamar felütötte a fejét, ami véres összecsapásokhoz vezetett a két nép között. Végül az ellenséges környezet, a belső ellentétek és a nagy távolság is hozzájárult, hogy a vikingek végül felszámolták észak-amerikai településüket.

Rekonstruált viking település L'Anse aux Meadows-ban, viking nevén Vinlandban.

Ausztrália és Óceánia

A tárgyalt időszakban Ausztráliát a bennszülöttek népesítették be, akik vadászó, halászó és gyűjtögető életformát folytattak. A földművelés és állattartás a helyi sajátos növény és állatvilág miatt nem alakult ki, emiatt pedig a népesség sem növekedett olyan ütemben, mint a többi kontinensen, így ekkoriban csupán néhány százezer ember élhetett a hatalmas ausztrál szigeten, közülük a legtöbben a déli és keleti területeken.

Óceánia nagy részét is benépesítették ekkorra az emberek, az Ázsiához közelebb fekvő szigetekre érkeztek a legkorábban, míg Polinézia északi és keleti szigetvilágába jutottak el a legkésőbb. Hawaii 900 körül vált lakottá, a Húsvét-szigetek pedig az ezredforduló körül, de Új-Zéland ebben az időben még lakatlan volt, az első emberek csak a 14. század elején érkeznek majd a szigetekre.

Óceániában 950 körül felemelkedett a Tonga Birodalom, és kiterjesztette uralmát a szigetvilág nagy részére. Mivel a szigetek egy fennhatóság alá kerültek, ezzel élénkültek a kereskedelmi kapcsolatok a térségben.

Olvass tovább: A pogányság története Magyarországon, A Nagy Pogányhadsereg, Burgundia története, Vikingek Amerikában.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Források:

Anderle Ádám [1999]: Spanyolország története, Pannonica Könyvkiadó.

Fage, J.D. – Tordoff, William [2004]: Afrika története, Osiris Kiadó.

Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula [2001]: Oroszország története, Pannonica Kiadó.

Goldschmidt Jr., Arthur [1997]: A Közel-Kelet rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Hahner Péter [2002]: Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó.

Jekelcsik, Szerhij [2014]: Ukrajna története, Kairosz Kiadó.

Kan, A. Sz. [1976]: A skandináv országok története, Kossuth Kiadó.

Kotovszij, G.G. – Bongard-Levin, G. M. – Antonova, K. A. [1981]: India története, Gondolat Könyvkiadó, Kossuth Könyvkiadó.

Mason, R.H.P. – Caiger, J.G. [2004]: Japán története, Küski Kiadó.

Ostrogorsky, Georg [2003]: A bizánci állam története, Osiris Kiadó.

Polonyi Péter [1994]: Kína története, Maecenas Könyvkiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.

Szokolay Katalin [1996]: Lengyelország története, Balassi Kiadó.

Tenigl-Takács László [1997]: India története, Medicina Kiadó.

Vadász Géza (szerk.) [2003]: Letűnt civilizációk, Reader’s Digest Kiadó.

Vásáry István [1993]: A régi Belső-Ázsia története, József Attila Tudományos és Egyetemi Kiadó.

A Vörös Khmer története

2020.04.02 19:18

Előzmények

Az Indokínai-félsziget déli részén elterülő Kambodzsa egy meglehetősen kevert népességű ország. Lakosságának többségét a khmer nép alkotja, akiknek az ősei négyezer évvel ezelőtt érkeztek Délkelet-Ázsiába. A IX. században csaknem az egész Indokínai-félszigetre kiterjesztették uralmukat, amivel létrejött a Khmer Birodalom. A hatalmas állam hatszáz éven át virágzott, s gazdasági és kulturális téren is túlszárnyalta a környező népek államait. A XIV. századtól lassú hanyatlás vette kezdetét, területei megcsappantak, míg a XVI. század közepére a mai ország méretére zsugorodott, és 1863-ban jutott a hanyatlás végső stádiumába, amikor függetlenségét elveszítve, francia gyarmati uralom alá kerülve Francia Indokína része lett egészen 1953-ig.

A második világháború idején, 1941-ben a japánok megszállták Francia Indokínát, így Kambodzsát is. A háború vége felé, 1945 márciusában a japánok bíztatására Kambodzsa kikiáltotta függetlenségét, de a szövetségesek győzelmét követően, 1945 októberében a franciák visszaállították hatalmukat. A világháborús károk azonban kimerítették a francia gazdaságot, és a távoli gyarmati jelenlét fenntartása költségessé vált, főleg aközben hogy az indokínai nemzetek mindinkább önállósodásra törekedtek. Végül a helyzet megoldására összehívott Genfi Konferencián, 1954-ben mondták ki Indokína országainak a függetlenségét.

A volt francia gyarmat: Indokína utódállamai.

A fiatal államnak bel- és külpolitikai kihívásokkal is szembe kellett néznie. Kambodzsa igyekezett tömbön kívüli ország maradni, és a hidegháborús helyzetben se a Szovjetunió, se az USA felé nem elköteleződni, ennek érdekében 1955-ben a miniszterelnök, Norodom Szihanuk kinyilvánította az ország semlegességét. A szomszédos Vietnámban kirobbant belháború viszont azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konfliktus átterjedhet Kambodzsára is. A gyengekezű vezetés ráadásul elkövette azt a hibát, hogy 1966-tól engedélyezte a(z) (Észak-)Vietnámi Néphadseregnek, hogy utánpótlási útvonala Kambodzsa területén haladhasson át, sőt később a Viet Kong (dél-vietnámi kommunisták hadereje) és a Vietnámi Néphadsereg is bázisokat létesített a „semleges” Kambodzsa keleti területein. Arra számítottak, hogy ott az amerikaiak nem érhetik el őket, de rosszul számoltak, ugyanis 1969-1970 között az amerikaiak bombázni kezdték Kelet-Kambodzsát.

A kommunizmus Kambodzsában

A kommunista eszmék az 1930-as években jelentek meg Kambodzsában, elsősorban a vietnámiak terjesztésével, olyannyira, hogy önálló kambodzsai kommunista szervezetről 1951-ig nem is beszélhetünk, ekkor alakult meg ugyanis a Khmer Népi Forradalmi Párt. Az 1954-es Genfi Konferencia idején a kommunisták nagy befolyással bírtak a vidéki lakosság körében, az ország függetlensége után viszont sokan közülük Vietnámba emigráltak. A Kambodzsában maradtak politikai pártot alapítottak, és legális keretek között akartak részt venni az ország irányításában.

Norodom Szihanuk miniszterelnök (1941-1955 között király) gyanakvással tekintett a kommunistákra, akik felett nem volt befolyása. Szihanuk nem titkoltan egyeduralomra törekedett Kambodzsában, és ebben a céljában a kommunisták csak gátolták. Fokozatosan épült ki az egypárti kormányzás, miközben ellehetetlenítették, majd illegalitásba kényszerítették a kommunistákat, akik között két eltérő álláspont alakult ki a Szihanuk-rendszerhez való viszonyulás tekintetében. Az egyik szerint Szihanuk kellően távol tartható a jobboldali ideológiától, sőt akár még meg is győzhető a baloldali célok támogatására, míg a másik oldal szerint teljesen el kell határolódniuk a Szihanuk-rezsimtől, és mihamarabb el kell mozdítani a miniszterelnököt a hatalomból. (Szihanuk az egyszerűség kedvéért az összes baloldali csoportot vörös khmereknek nevezte, s később a kommunista mozgalom a magáévá tette ezt a jelzőt, majd félelmetes tartalommal töltötték azt fel.)

Norodom Szihanuk az 1940-es évek végén.

Párhuzamosan a kambodzsai eseményekkel, az 1950-es években, Párizsban is megalakult egy khmer kommunista mozgalom. A francia fővárosban fiatal baloldali kambodzsai diákok szervezték meg saját mozgalmukat, ami szervezetileg teljesen független volt az anyaországi kommunista párttól. A párizsiak úgy vélték, hogy az otthoni kommunisták túlságosan a vietnámi párt befolyása alatt állnak, de a kambodzsai kommunisták sem lelkesedtek egyöntetűen a párizsi diákokért, akik Franciaországban ismerkedtek meg a marxista eszmékkel, és kevés kötődésük volt Kambodzsához, ezért nem lehettek tisztában annak politikai, gazdasági és társadalmi viszonyaival. A párizsi diákok a kezdetektől feltétlen engedelmességet és fegyelmet követeltek meg tagjaiktól, a hatalomátvételt pedig radikális eszközökkel tartották elérhetőnek, forradalommal. Létrehozták a Khmer Diákok Egyesületét, aminek mintegy kétszáz párizsi illetékességű diák volt a tagja, és magában foglalt nacionalista és baloldali elemeket is. Az Egyesületen belül létezett egy titkos társaság, akik a radikális kommunista nézeteket képviselték, ez volt a legbelsőbb kör, vagyis a Marxista Kör (Cercle Marxiste), amelynek tagja volt Pol Pot is (eredeti nevén Szaloth Szár). A franciák 1953-ban betiltották az Egyesületet, de 1956-ban újraalakult, Khmer Diákok Uniója néven, a Marxista Kör ezen belül is létezett.

Pol Pot (Szaloth Szár) egyszerű asztalosinasként ösztöndíjjal került Párizsba, ahol megismerkedett a baloldali eszmékkel. 1953-tól Kambodzsában tevékenykedett, összekötő személy volt a legális kommunista pártok és a földalatti kommunista mozgalmak között. A párizsi diákok egyre aktívabban vettek részt a kambodzsai kommunista mozgalom tevékenységében, 1960-ban a Népi Forradalmi Pártot átnevezték Kambodzsai Munkáspárttá, amivel nyomatékosították a vietnámi szervezetektől való különállásukat. 1963-ban Tou Szamuth főtitkár gyanús körülmények között eltűnt (valószínűleg meggyilkolták, de a mai napig kérdéses, hogy Szihanuk vagy Pol Pot emberei végeztek vele). Szamuth helyét a párt főtitkári pozíciójában Pol Pot vette át, s csakhamar híveit is kulcspozíciókba helyezte, a régi motoros funkcionáriusokat szisztematikusan eltávolították, akikről azt gondolták, hogy túlságosan elkötelezettek a vietnámiak felé. Ezzel a párizsi diákok megszerezték a párt feletti irányítást, megfogalmazták a kommunizmus kambodzsai ideológiáját, s elítélték a Hruscsov képviselte szovjet „revizionista” eszméket.

Mivel Kambodzsa lakosságának többsége vidéken élt, a kommunisták elsősorban erre az embertömegre próbáltak támaszkodni, és megnyerni őket, ezért elhatárolódtak attól az alapvető marxista elmélettől is, ami szerint a városi munkásság lehet a katalizátora a szocialista forradalomnak, ezt a szerepet inkább a vidéki lakosságra testálták. Ez a nézetük annyira radikalizálódott, hogy a városlakókat később kollektíven az állam ellenségeivé kiáltották ki. A vidéki társadalom maguk mellé állítására valóban reálisabb esélyük volt, ugyanis Kambodzsában évszázadok óta kíméletlenül kizsákmányolták a falusi közösségeket: mértéketlen terménybeszolgáltatás és adóterhek. A vidék fejlődésére nem volt lehetőség, elmaradottságuk a XX. század közepén is drasztikus volt, a függetlenség után a hitelekből finanszírozott modernizáció alig érintette a vidéki területeket. Villanyhálózat, vízvezetékrendszer, kórházak és iskolák ritkaságszámba mentek, voltak olyan közösségek, ahol ókori viszonyok között éltek az emberek. A tanulatlan, egyszerű életet élő vidéki lakosság ideális táptalaja lett a kommunista eszméknek, főleg, hogy vidéken - a fenti okokból kifolyólag - a kormányzat támogatottsága elenyésző volt.

Hatalmi játszmák

1963-tól a Szihanuk-rezsim még autokratikusabb lett. Szihanuk kikényszerített a Nemzetgyűlésben egy olyan alkotmánymódosítást, amellyel határozatlan ideig lehetett az ország elnöke. A kormány ezután úgy kívánta bebetonozni hatalmát a baloldalon is, hogy a vezető politikusait rábírta, írásban ismerjék el, hogy az ország egyedüli vezetője csakis Norodom Szihanuk lehet. Ezt Pol Pot és társai nem voltak hajlandóak megtenni, ezért 1963 nyarán elhagyták a fővárost, Phnom Penht. A legtöbben nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni, ezért kényszerűségből behódoltak a rezsim akaratának, de ettől függetlenül is állandó rendőri megfigyelés alá kerültek.

Pol Pot és a vezető kommunisták egy része vidéken talált menedéket (amit a felszabadított területeknek hívtak), ahol felállították a lázadók bázisát, és a rezsim elleni fegyveres harcra készültek. Kambodzsa északkeleti régiójában rendezték be központjukat, ahol a khmer lakosságon kívül más etnikai csoportok is éltek, őslakosok, akiknek összefoglaló neve khmer loeuk. Etnikai kisebbségként a khmer loeuk a kormány atrocitásainak szenvedői voltak: áttelepítések és erőszakos asszimiláció. Ebből kifolyólag készséggel csatlakoztak a kommunistákhoz, akikkel vállvetve készek voltak fegyvert fogni a kormány ellen, így értékes szövetségeseivé váltak Pol Potnak. Erősítették az újoncok marxista képzését is és szigorították a párttagság feltételeit, ami immár csak a tanulatlan szegényparaszti sorból származók előtt állt nyitva, míg a pártot tanult, akár egyetemi végzettséggel is rendelkező „középparaszti” sorból származók irányították (Pol Pot is ilyen volt). Ezzel egy intellektuális szakadék jött létre a pártvezetés és a párttagság között.

Az akkor még Szaloth Szár-nak ismert Pol Pot fiatalkorában.

Pol Pot 1965-ben látogatást tett Észak-Vietnámban, majd éveket töltött el Kínában, ahol nagy hatást tett rá a „Kulturális Forradalom” és maga Mao Ce-tung, s véglegessé vált elidegenedése a Szovjetuniótól. 1966-ban a pártot átnevezték Kambodzsai Kommunista Párttá.

Miután a Vörös Khmer stabilizálta hatalmát a „felszabadított területeken”, az 1960-as évek második felétől még erőteljesebb felkészülés vette kezdetét a forradalomra és a fegyveres harcra. Noha Észak-Vietnám a szövetségesük volt, Hanoi igyekezett visszatartani őket a felkeléstől, mivel a vietnámi háború sikerét veszélyeztette volna egy destabilizálódott Kambodzsa, és emiatt a felkelés elhalasztását kérték Pol Pottól. A Vörös Khmer vezetése viszont egyre türelmetlenebb volt, 1968-ban megalakult a hadseregük (Kína által küldött tanácsadó tisztek segítségével), és figyelmen kívül hagyva Észak-Vietnám aggályait, megindították nemzeti forradalmukat a Szihanuk-rendszer ellen. A vietnámiakat meglepte a hirtelen döntés, de ennek ellenére támogatásukról biztosították a Vörös Khmert. A harcok elhúzódtak, de a Szihanuk-rezsim gyenge próbálkozása, hogy megfékezze a forradalmat kevésnek bizonyult, a hadsereg brutális fellépése (és a fentebb említett életkörülményekre visszavezethető okok miatt) tízezrek, főleg vidéki lakosok álltak a Vörös Khmer mellé.

Szihanuk évekig a bal- és jobboldal között lavírozott, habár politikai beállítottsága és retorikája jobboldali volt, próbált kedvezni a baloldalnak is, és Észak-Vietnámmal is jó kapcsolatokat ápolt. A vietnámi háború idején szemet hunyt afelett, hogy Viet Kong katonákat állomásoztatnak és képeznek ki Kambodzsában, rizst adott el Hanoinak és tárgyalt a Viet Kong számára szállított fegyverek befogadásáról is. Mindez viszont kiváltotta a nacionalista jobboldali politikusok ellenszenvét, akik idővel Szihanuk ellen kezdtek szervezkedni. Amikor a Vörös Khmer harcot indított a rezsim ellen, a jobboldali nacionalisták is mozgásba lendültek, hogy megdöntsék az elnök hatalmát. Vezetőjük Lon Nol miniszterelnök az amerikaiakkal is felvette a kapcsolatot, támogatásukat kérve a puccshoz. Máig nem tisztázott, hogy az amerikai hadsereg vagy a CIA mennyire folyt bele az ügybe, de tanácsadóik mindenképpen ott voltak Lon Nol mögött.

Szihanuk hivatalos látogatáson Kínában, 1956-ban. A jobbján Mao Ce-tung.

1970 márciusában Szihanuk hivatalos útra indult Európába, a Szovjetunióba és Kínába. Távollétében Phnom Penhben Vietnám-ellenes tömegtüntetésre került sor. Kezdetben Szihanuk támogatta a demonstrálókat, azt remélve, hogy Moszkva és Peking majd nyomást gyakorolnak Észak-Vietnámra, hogy csökkentse kambodzsai katonai jelenlétét, amit politikai győzelemként használhatna fel, és stabilizálhatná pozícióját Kambodzsában. Lon Nol kihasználva a kínálkozó lehetőséget a tüntetések élére állt, hatálytalanított több Észak-Vietnámmal kötött megállapodást, majd március 15-én ultimátumot intézett Hanoihoz: amennyiben nem vonja ki a vietnámi erőket Kambodzsából, katonai erőt vetnek be ellenük. A tüntetések a következő napon is folytatódtak, 18-án pedig a Nemzetgyűlés megvonta a bizalmat Szihanuktól, amivel eltávolították az elnöki székből, helyét a Nemzetgyűlés elnöke, Cseng Heng foglalta el, de csak névlegesen, a tényleges hatalom Lon Nol kezébe került. A puccs megdöntötte Szihanuk hatalmát, és október 9-én eltörölte a monarchiát, s kikiáltották a Khmer Köztársaságot.

A Vörös Khmer nem igazán volt hatással az eseményekre, nem avatkozott be, inkább a kivárást választotta a hatalmi harcban, és megpróbált előnyt kovácsolni a politikai válságból. Szihanuk Pekingben maradt, és Kína sugallatára a kommunistákhoz fordult segítségért, akikkel emigráns kormányt alakított, aminek névlegesen a vezetője lett, de a kormányt valójában a Vörös Khmer irányította (Pol Pot nem vállalt tisztséget az új kormányban, a háttérbe vonulva kivárt). Szihanuk rádióüzenetben szólt a lakossághoz, s a Lon Nol elleni felkelésre és a kommunisták támogatására szólított fel. A Vörös Khmer eközben tárgyalásokat folytatott a vietnámiakkal, és a hadseregük bevonulását kérték tőlük. Kambodzsában négyszázezer vietnámi élt, akik ellen mind a lakosság, mind az új rezsim katonasága támadást indított a puccs idején, aminek több százan estek áldozatul, és százezrek menekültek el vagy telepítették ki őket Kambodzsából. Észak- és Dél-Vietnámot egyaránt felháborította az eset, és március 29-én az észak-vietnámi csapatok át is lépték a kambodzsai határt. Gyorsan haladhattak a főváros felé, ugyanis a keleti országrész már évek óta a Vörös Khmer befolyása alatt állt, ezért ott nem találkoztak ellenállással. Azokat a területeket, amiket elfoglaltak a kommunisták kezére adtak, akik a lakosság körében még mindig viszonylag ismeretlenek voltak, katonáikat úgy nevezték, hogy az „erdei harcosok”, a pártra pedig csak a „szervezetre” (Angkar) utaltak, és ez a hatalomátvétel után is így maradt. Szihanuk továbbra is kiállt a Vörös Khmer mellett, és amikor látogatást tett náluk, a kommunisták harcosai a néhány ezerről hirtelen ötvenezer főre duzzadt, mivel a volt király-miniszterelnök még mindig nagy tiszteletnek örvendett a vidéki lakosság körében, és felbukkanására földművesek tömegei álltak a Vörös Khmer soraiba. Szihanuk személye és reputációja hasznosnak bizonyult a kommunisták számára, segítségével az ország legnagyobb része felett befolyást szerezhettek, noha a lakosság lelkesedése leginkább Szihanuk személyének szólt, és nem a kommunista ideológiának… Az egyszerű emberek abban a hitben fogtak fegyvert a Vörös Khmer oldalán, hogy a harcok után restaurálják Szihanuk uralmát. Tévedtek. A harcok pedig a kezdeti sikerek ellenére évekig elhúzódtak, és kitört a kambodzsai polgárháború.

A kambodzsai polgárháború

A kialakult konfliktusban az USA nyíltan a Lon Nol-féle Köztársaságot támogatta, fegyvereket és felszerelést küldött számukra. Lon Nol hadserege egyre duzzadt, de hatékonysága elmaradt az elvárhatótól. Képzetlen katonákat soroztak be, sokan dezertáltak, az amerikaiak katonai segélye pedig nem volt elegendő, ráadásul a legtöbb kambodzsai tiszt alkalmatlan volt az egységek irányítására, korruptak voltak, a kapott fegyvereket és segélyszállítmányokat a feketepiacon értékesítették, és számtalan „szellemkatona” került nyilvántartásba, akiknek a fizetése a tisztekhez áramlott. Az amerikaiak bombázásokkal támogatták Lon Nol hadseregét, ám ennek hatékonysága megkérdőjelezhető volt. Keletről és Északról is menekültek az emberek, egyrészt a Vörös Khmer, másrészt az amerikai bombázások elől. Phnom Penht ellepték a menekültek, a gazdaság és a termelés hanyatlott, éhínség fenyegetett. Mindeközben viszont Lon Nol azzal foglalkozott, hogy kiépítse teljhatalmát az országban, és 1972 közepén elnökké választatta magát.

Lon Nol 1974 márciusában.

1973 januárjában, Párizsban az amerikaiak aláírták a vietnámi háborút lezáró békét, s egész Vietnám a kommunisták kezére került, az amerikaiak pedig kivonták csapataikat az országból. Január végén Lon Nol fegyverszünetet hirdetett, de a Vörös Khmer ezt nem fogadta el, és tovább folytatta a harcot. Áprilisra a kommunisták már Phnom Penht fenyegették, de egy erőteljes amerikai bombázás visszaszorította őket. Augusztus közepén viszont megszűnt az amerikai légi támogatás, ami kétségbeejtő helyzetbe sodorta Lon Nolt. Ugyanakkor Vietnám is lazított a Vörös Khmer támogatásán, mivel a vietnámi háború lezárásával az északiak elsődleges érdeke Dél-Vietnám beolvasztása volt a kommunista államba, amihez minden katonára szükségük volt, ezért sürgették Pol Potot, hogy egyezzen ki Lon Nol-lal, és kössön fegyverszünetet. Pol Pot ezt elutasította, ennek ellenére a vietnámiak megkezdték kivonulásukat az országból.

Pol Pot hatalma megszilárdításába fogott, hogy sikeresen vezethesse újabb támadásait a még Lon Nol ellenőrzése alatt álló Kambodzsa ellen. 1973-ra a párt teljes irányítását megszerezte, és érvényesítette radikális nézetei. A vietnámiak távoztával esélye lett ideológiája szabadabb kidolgozására, nézete szerint minden, ami az uralmuk előtt létezett az elvetendő és elpusztítandó volt, Kambodzsa totális átalakítása a küszöbön volt. Közben Vietnámmal is egyre jobban kiéleződtek az ideológiai és politikai ellentétek. Hanoi megszüntette a Vörös Khmer fegyveres támogatását, és sürgette a megegyezést Lon Nol-lal. Pol Pot teljesen elfordult Vietnámtól, és a saját pártján belüli tisztogatásba kezdett, kivégeztette a vietnámi kiképzést kapott vezető funkcionáriusokat, illetve azokat is, akik egyáltalán csak Vietnámban jártak. A tisztogatásoknak több száz párttag (magas pozíciókban is) esett áldozatául, s 1973 végén leszámoltak Szihanuk legfőbb követőivel és katonáival is, de őt magát egyelőre nem bántották.

1975-re virradóan a Vörös Khmer erői elérték Phnom Penh-t. A városban kaotikus állapotok uralkodtak, közel másfél millió menekült terhelte meg az amúgy 600 ezer fő lakosú fővárost, élelem alig volt, és annál is kevesebb jutott be, miután a Vörös Khmer elvágta az utánpótlási vonalakat, néhány amerikai gép ugyan juttatott be ellátmányt, de ez közel sem volt elegendő. Március végére eldőlt a főváros sorsa, és április 1-jén Lon Nol elmenekült az országból. Április 17-én a hadsereg letette a fegyvert a Vörös Khmer előtt, a főváros elesett, és a Köztársaság bukásával véget ért a polgárháború, de az utána következő években minden képzeletet felülmúló vérfürdő vette kezdetét Kambodzsában, ez volt a Vörös Khmer uralma.

A Vörös Khmer uralma

A Phnom Penh-be történő bevonulást követően a Vörös Khmer megkezdte a lakosság eltávolítását a fővárosból a vidéki területekre. Először az amerikai bombázásokra, majd az ellátási nehézségekre hivatkoztak, később már nem is kellett indok. Idővel ugyanez történt az egész országban, minden városlakót kitelepítettek vidékre. A Vörös Khmer szerint a városok voltak minden rossz forrásai, az ellenségek és a kémek rejtekhelyei, ezeket pedig fel kellett számolni, és létrehozni a paraszti, vidéki társadalmat, ami sokkal jobban ellenőrizhető és irányítható. A városlakóknak azt hazudták, hogy az amerikai bombázások miatt a saját biztonságuk érdekében kell elhagyniuk otthonaikat, s néhány napra a városok közelében kerülnek elhelyezésre, ezért a lakásiakat sem kell bezárniuk, a Vörös Khmer harcosai majd biztosítják a tulajdonuk védelmét. Aki nem működött együtt, annak a lakását, házát felgyújtották, így kényszerítették őket távozásra, de volt, akiket a helyszínen agyonlőttek az engedetlenségükért. Az otthonok felgyújtása amúgy is bevett módszer volt, hogy a korábbi lakosoknak ne legyen hova visszatérniük. Phnom Penhben a vörös katonák szisztematikusan járták a lakásokat és összetörtek minden modernnek tekintett dolgot: hűtőket, tévéket, edényeket, a könyveket, tankönyveket, füzeteket elégették, amit hasznosítani tudtak, mint órákat, rádiókat, ruhákat, azokat elvitték. A könyvtárak, dokumentumtárak, iratgyűjtemények anyagát mind elégették. A tévésugárzást megszűntették, de a rádióadás megmaradt, természetesen az állami propaganda közvetítésére. A kórházakat is kíméletlenül kiürítették, a betegek ellátás nélkül kerültek az „utcára”, legtöbbjüket ezzel halálra ítélve, de előfordult, hogy a műtét félbehagyására kényszerítve terelték ki az orvosokat az épületből, és volt olyan kórház is, ahol az újszülötteket magukra hagyták meghalni. A külföldi állampolgárokat a thai határra szállították, ahol távozhattak az országból. A kitelepítések embertelenül zajlottak, százezrek lepték el az utakat, akik borzalmas körülmények között éltek a szabad ég alatt, minden nap hosszú menetelések vártak a szerencsétlenekre, messze a vidéki területek belsejébe, számtalan idős, gyermek és beteg halt meg a gyalogmenet alatt.

A Vörös Khmer nem fokozatosan kívánta elérni a kommunizmust, hanem eltökélt volt az azonnali megvalósításban, bármi áron. A hatalomátvételt a Nulladik Évnek nevezték el, és azonnal hozzáfogtak az ország és a társadalom teljes átalakításához. A lakosságot elszigetelték mindentől, ami nem a Vörös Khmer befolyása alatt állt, és mindenkit az állam ellenőrzése alá vontak. A kitelepítettek végtelennek tűnő meneteléssel néztek szembe, mit sem sejtve arról, hová is tartanak. Közben hangszórókba kiabálva kérték a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket, katonatiszteket, hogy jelentkezzenek, és képzettségüket állítsák a Vörös Khmer szolgálatába. Aki eleget tett ennek, azt elvitték, és meggyilkolták. A képzettebb rétegek maradékát úgy szűrték ki, hogy amikor megérkeztek új szálláshelyükre, kötelezték őket, hogy írják meg rövid életrajzukat. Ez alapján dőlt el további sorsuk. A hadsereg tisztjeit, a magasabb beosztású szaktudással rendelkezőket, és akiknek bármilyen kapcsolatuk volt az előző rendszerekkel, „átnevelésre” küldték, ami valójában az azonnali kivégzésüket jelentette. Úgy vélték, hogyha a családfő kompromittált, az a családjára is kihat, ezért rend szerint a „bűnös” egész családjával végeztek. Ugyanezen metódus szerint a munkahelyi vezetőt a beosztottaival, a katonai parancsnokot a katonáival együtt gyilkolták meg. Gyakran nem is lőfegyvert használtak ehhez, hanem vasdoronggal vagy bambuszbottal sújtottak le az áldozat nyakszirtjére, hogy spóroljanak a lőszerrel, majd tömegsírba vetették a testeket. A kivégzőket gondosan válogatták ki az alacsonyabb, paraszti származású fiatalok közül, akik iskolázatlanok voltak, se olvasni, se írni nem tudtak, elégtelen körülmények között nőttek fel, s ezért gyűlölték és megvetették a jobb színvonalon élt városlakókat, így gátlás és lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolták meg őket. A szerencsésebbekkel gyorsan végeztek, de sokukat megkínozták a haláluk előtt, korbácsolták, bambuszbotokkal ütötték-verték, hajszolták őket, nemi erőszakot vettek rajtuk, a férfiakat kiheréltek. A primitív kivégzők igyekeztek az elvárásoknak teljes mértékben megfelelni, és buzgón, minél több embert megölni az „állam ellenségei” közül, amiért elismerésre számíthattak a feletteseiktől. Erkölcsi aggályaik nem voltak, csak kifogástalanul el akarták végezni a „munkát”, amivel a „főnökeik” megbízták őket. A lakosság egy pillanat alatt jogfosztott lett, a kivégzéshez pedig nem volt szükség bírói ítéletre. Csak egy példa az öldöklés érzékeltetésére: a Vörös Khmer hatalomra jutásakor a bel- és külkereskedelmi minisztériumnak tizenhatezer alkalmazottja volt, négy évvel később, a rendszer bukásakor már csak nyolcszázan dolgoztak a minisztériumban, és nem azért, mert a többiek állást váltottak…

Phnom Penh eleste 1975 áprilisában, a lakosok az utakra terelve a hosszú menetelés előtt.

A biztonsági szolgálat meghatározott bizonyos kategóriákat, amelyekbe beletartozva azonnali letartóztatás, kínvallatás és kivégzés várt az emberekre. Ide tartoztak, akik az előző kormány tisztségviselői voltak, akik külföldi kormány szolgálatában álltak, akik idegen nyelven beszéltek, művészek, zenészek, írók, filmkészítők, színészek, újságírók, tanárok, tanítók, gimnáziumi és egyetemi diákok, akiket átnevelésre eleve nem tartottak érdemesnek. Az országban rekedt vietnámiak, kínaiak és thaiföldiek sem maradtak biztonságban. De, akik vesztükre szemüvegesek voltak, azok sem menekülhettek végzetük elől, mert a rossz szem azt jelentette, hogy sokat olvastak, tehát nem dolgoztak… Meg kell jegyezni, hogy maga Pol Pot is egyetemet végzett és franciául is tudott, a Vörös Khmer metódusa alapján őt is kivégezték volna, ha csak egy átlagember lett volna…

A szakképzett munkásokat visszaküldték a városokba, hogy az ipari termelés újraindulásában segédkezzenek. A maradék városlakók közül a tehetősebbek, az értelmiségiek, a tanultabbak, vagy akik idegen nyelveket beszéltek a kettéosztott társadalom egyik részét képezték, az „új embereket”, akik az állam ellenségeinek voltak tekintendők, míg a „régi emberek” a vidéki parasztság és a szegényebb munkásság közül kerültek ki. A vidéki lakosok is az „új emberek” kategóriájába kerülhettek, ha nem szimpatizáltak eléggé a Vörös Khmerrel, vagy szerencsétlenségükre a polgárháború alatt a lakóhelyük épp a Lon Nol uralma alatti területeken volt. A kommunisták szisztematikusan átvizsgálták a népességet, emberről-emberre, vizsgálva azok származását, a társadalom legalacsonyabb szintjéig, és a lakosságot beosztották az „új” vagy „régi emberek” közé. Nagyjából két és félmillió „új ember” került összeírásra, akikre borzalmas sors várt a következő időszakban. A pártvezetés nem is próbálta titkolni szörnyű szándékait, az állami rádió azzal kérkedett, hogy a kommunizmus felépítéséhez mindössze kétmillió állampolgárra van szüksége, a többi ember értéktelen, és pusztulásuk nem tekinthető veszteségnek. Hétmillió ember élt Kambodzsában... Még arra is figyelmet fordítottak, hogy a korábban Párizsba emigrált kommunistákat haza csalják, csak azért, hogy lemészárolják őket, mivel az új rezsim számára megbízhatatlanok voltak. Mintegy ezren bedőltek a cselnek, és mit sem sejtve hazautaztak, egyikük sem élte túl…

Az „új emberekre”, mint kényszermunkásokra tekintettek, akiknek az a feladatuk, hogy minden erejükkel a kommunizmus építésében segédkezzenek. Főleg a vidéki élelmiszertermelésben dolgoztak, ezért vidéken mezőgazdasági kommunákba szervezték őket, a vidéki („régi”) emberek lakóhelyei mellett. Otthonaik elhagyására kényszerítették őket és embertelen körülmények között, erdőkben és mocsarakban a legnehezebb fizikai munkáknak vetették alá őket. Akiknek nem volt mezőgazdasági tapasztalata azokra a kivégzés várhatott, az Ankar szerint az ilyen embereknek nem volt helyük az új Kambodzsában. Akiket a biztonsági szolgálat kínvallatása után kivégzésre ítéltek, azokat kihurcolták a földekre, és hogy spóroljanak a golyókkal, csákánnyal, doronggal vagy bambuszbottal végeztek velük, majd tömegsírba temették őket, de gyakran kegyetlenül élve temették el őket. A kényszermunkások élelmezése minimális volt, egy kis adag rizsnél többet nem kaphattak, az élelemszer szerzés esélyét megszüntették, gyümölcsfákat vágtak ki, tilos volt vadászni, halászni és növényt termeszteni. Ha valakit vadon nőtt bogyók gyűjtésén kaptak, azt „magánvállalkozásnak” titulálták, és a helyszínen kivégezték. Viszont, aki túl akart élni, akkor minden ehetőt magához kellett vennie, így a patkányokat, szöcskéket, gyíkokat, békákat, bogarakat, gilisztákat és leveleket. Ami időt nem munkával töltöttek, azt az ideológiai „nevelésükre” fordították.

Sebesülés vagy betegség esetén orvosi ellátásra nemigen számíthattak, ha mégis, azokat nem a hivatásos orvosok és nővérek (őket már korábban kivégezték), hanem a néhány hónap alatt kiképzett „új orvosok” végezték, aminek kimenetele több mint kétséges volt, sokszor végelgyengülésben haltak meg a betegek, de volt, hogy utasítás érkezett a „munkaképtelenek” kivégzéséről. Arra is akadt példa, hogy a meggyilkoltak holttestéből trágyát készíttettek a rabokkal, amit aztán a rizsföldeken szórtak szét, majd kivégezték a trágyakészítőket is… Éhínség, végkimerülés vagy betegség következtében százezrek vesztették életüket. Ugyanakkor a szökési kísérlet, a legkisebb kihágás vagy egymás feljelentése is kivégzéssel járhatott. Egy panasz, kritika vagy kérés is a halálos ítélettel lehetett egyenlő, de már egy rossz arckifejezés is bárkinek az életébe kerülhetett, egy bánatos vagy haragos tekintet már elég volt az őröknek a cselekvésre.

Civilek tömegei az utakon.

Az „új embereket” szigorúan elkülönítették a „régiektől”. Az állam számára a „régi emberek” elvileg nem jelentettek olyan fenyegetést, mint az „újak”, mégis gyakran ugyanúgy bántak velük, mint az „újakkal”. Kollektivizálták őket, és kényszermunkára foghatták őket, átnevelésben részesültek, a családokat szétszakították, számos tagjukat kivégezték. Annyiban különbözött a sorsuk az „újakétól”, hogy a „régiek” saját faluikban maradhattak és nem telepítették ki őket. Kötelezték a kollektívákat, hogy hektáronként három tonna rizst termeljenek, miközben a Vörös Khmer uralma előtt is csak egy tonnát termeltek egy hektár földterületen. Ezek mind a kínai rizsigény kielégítését szolgálták volna, de az elvárások irreálisak voltak, főleg, hogy az „új emberek”, mint volt városlakók nem értettek a mezőgazdasági munkához, a vidéki lakosság pedig nem mert túl közel kerülni hozzájuk, hogy segítsen nekik, nehogy megbüntessék őket. Mindebből következően a Vörös Khmer népszerűsége a vidéki lakosság körében is hamar a mélypontra zuhant, csupán a legszegényebbek körében volt még erős a támogatottságuk, ahol elégedettséggel szemlélték a tőlük tehetősebbek meghurcolását. A központi vezetés a tervezettnél kedvezőtlenebb termelékenységért a különböző funkcionáriusokat is megbüntette, nem leváltással, hanem halállal, de a legkegyetlenebb módon, gyakran egy-egy osztályvezető egész családját megölték, lehetőleg az elítélt szeme láttára…

Az oktatást teljesen átalakították, lebutították, csupán az alapvető matematikát és írás-olvasást tanították meg a gyerekeknek, valamint a fő hangsúly a forradalmi eszmék átadásán és a tradicionális értékek lebontásán volt. Habár a Vörös Khmer uralma alatt csökkent az írástudatlanság aránya Kambodzsában, a tanítás elsődleges célja az ellenőrzés volt, hogy a népesség csak olyan információkkal ismerkedhessen meg, amit az állam engedélyez számukra, vagyis semmi mással csak a kommunista eszmékkel és a forradalmi ideológiával. Az általános iskola feletti oktatási szinteket eltörölték, utána csak szakmát tanulhattak a fiatalok, azt is csak a kivételezett kevesek, akik a rezsim „kegyeltjei” voltak.

A vallásos emberek (keresztények, muszlimok, buddhisták), mind üldözöttek lettek, annak ellenére, hogy a kommunisták által bevezetett alkotmány garantálta a vallásszabadságot, a gyakorlatban viszont az állami ateizmust valósították meg. Kambodzsa lakosságának 85 százaléka buddhista volt, negyven-hatvanezer szerzetessel, akiket rendre parazitáknak tituláltak, kényszermunkára ítéltek és kivégeztek. A kolostorokat lerombolták vagy más funkcióval látták el, raktárakká vagy börtönökké alakították át. A Buddha-ábrázolásokat megrongálták, folyókba és tavakba hajították. A vallásgyakorlást megtiltották, akit mégis eközben találtak vagy csak vallási tartalmú megszólalása volt, a helyszínen megölhették. A Vörös Khmer uralma idején nagyjából huszonötezer buddhista papot gyilkoltak meg. A keresztényeket és muszlimokat még jobban elítélték, ugyanis a nyugatról származó vallásokat eredendően a kambodzsai kultúra és társadalom aláásóinak vélték. Papokat és imámokat gyilkoltak meg, templomokat és mecseteket romboltak le, Phnom Penhben a katolikus katedrálist a földdel tettek egyenlővé. A muszlimokat sertéshús evésére kényszerítették, akik megtagadták ezt, azokat megölték.

Az ország etnikai kisebbségei, ha lehetséges, még rosszabb helyzetbe kerültek, mint a khmer lakosság. A kisebbségek létét rendeletileg „eltörölték”, ami az ország lakosságának a 15 százalékát érintette. Üldözték, megbecstelenítették, megkínozták és meggyilkolták őket. Sokan - főleg vietnámiak - elmenekültek Vietnámba, de a legtöbben nem voltak ilyen szerencsések. A muszlim vallású csam népre rákényszerítették a khmer nyelvet és tradíciókat, ellenállás estén kivégezték őket, több ezren jutottak erre a sorsra. A helyi kínaiak főleg kereskedelemmel és hitelezéssel foglalkoztak, ezért kapitalistáknak tartották őket, vagyis az állam ellenségei voltak, de a kulturális különbségek, és a tény, hogy főként városlakók voltak sem kedvezett az esélyeiknek, kínai családok százait gyilkolták meg. A morbid irónia mindebben, hogy az etnikai tisztogatás kitervelői és a Vörös Khmer vezetői közül sokan (Pol Pot is) kínai felmenőkkel rendelkeztek. A khmer loeu népről keveset tudunk erről az időszakról, de a főleg vidéki éltre berendezkedő etnikum a kezdeti időkben támogathatta a Vörös Khmert, mivel az előző rendszerek „civilizáló” tevékenysége alatt sokat szenvedtek.

Pol Pot Kambodzsa vezetőjeként.

A pártfunkcionáriusok, vezetők, az állam szolgálatában állók és a katonák messze jobb körülmények között éltek, mint a lakosság döntő többsége, így az egyenlő társadalom megteremtésesére tett kísérlete közben, mégis felemelkedett egy elitréteg. A Vörös Khmer vezetőinek családtagjai fontos pozíciókhoz jutottak, annak ellenére, hogy normális esetben végzettségük, tudásuk vagy tapasztalatuk egyáltalán nem tette volna lehetővé e területeken való alkalmazásukat. Jellemző volt, hogy egy-egy minisztériumot egyetlen család „birtokolt”. A pártelithez való tartozás számos előnnyel járt, többek között hozzájuthattak a nyugati gyógyszerekhez és a modern orvosi ellátáshoz, míg a lakosság egyáltalán nem, a legtöbben csupán a kétes hatású gyógynövényekben bízhatott, néha kiszabott ételüket, ami jellemzően csak rizsből állt, cserélték el némi alapgyógyszerre, mint aszpirin.

A Vörös Khmer a családpolitikában is radikális változásokat vezetett be. Érdeke volt a születésszám növelése, mégis szigorúan tiltotta a házasságon kívüli szexuális életet, amit akár halálbüntetéssel is sújthattak. A házasságkötéshez pedig központi engedélyre volt szükség, amit nehezen adtak meg, ehhez ugyanis meg kellett felelni bizonyos feltételeknek, mint például azonos társadalmi és műveltségi színvonal. A tradicionális kambodzsai nagycsalád intézményét elvetették, helyette csak a szülők és gyerekek felállást (kiscsalád) részesítették előnyben, mivel a nagycsalád tagjainak lojalitása egymáshoz fűződött, a rezsim érdeke pedig az volt, hogy az emberek az államhoz kötődjenek és ne egymáshoz. A kényszermunkások családtagjait szétválasztották, elsősorban azért is, mivel munkatípus szerint osztották be az embereket a brigádokba, kor és nem szerint, s az ország különböző részeire küldték őket. Számos gyermeket szerveztek be kémtevékenységre, hogy a felnőttekről jelentsenek. Másrészt a gyerekeket hatéves korukban mindenképpen elszakították szüleiktől és testvéreiktől, hogy ideológiailag az állam feltétlen szolgálatára neveljék őket. Nappal nehézmunkára fogták őket: állatgondozás, kertészkedés, trágyagyűjtés, patkányvadászat, tűzifagyűjtés, ólak építése, csatornatisztítás. A munka végeztével átnevelő oktatásban részesültek, ahol a kommunista eszméket plántálták beléjük. A leglelkesebbeket kiemelték és további politikai oktatásban, valamint alapvető katonai ismeretekben részesítették, akikből idővel táborőrök lehettek, a rendszer fanatikus hívei és kiszolgálói.

1976 januárjában új alkotmányt vezettek be, amely kimondta, hogy a Demokratikus Kambodzsa egy békés, semleges és el nem kötelezett ország. Norodom Szihanuk névlegesen államelnök maradt, de amint szembesült a Vörös Khmer brutalitásával, áprilisban lemondott tisztségéről, majd évekre házi őrizetbe került. Kambodzsa új elnöke Khieu Szamphan lett, de a tényleges hatalom a miniszterelnök, Pol Pot kezében összpontosult, aki egyben a Kambodzsai Kommunista Párt főtitkára is volt. A legfontosabb döntéseket a kilenctagú Központi Bizottság hozta, aminek Szamphan és Pol Pot is a tagja volt. A kommunista Kambodzsával csak kilenc állam tartott fenn diplomáciai kapcsolatot: Kína, Észak-Korea, Laosz, Vietnám, Egyiptom, Kuba, Albánia, Románia és Jugoszlávia, de Vietnám 1977-ben felszámolta képviseletét. (Érdekesség, hogy 1977 szeptemberéig hivatalosan nem ismerték el, hogy Kambodzsában létezne kommunista párt, és csak ez után jelentették be, hogy Kambodzsa kommunista ország.)

Kambodzsa gazdasági átalakítása már a polgárháború alatt elkezdődött, azokon a területeken, amiket a Vörös Khmer először az uralma alá hajtott. A mezőgazdaságban látták a kommunizmus építésének elsődleges eszközét, a végső cél pedig a teljes önellátásra való átállás volt, amit az erős mezőgazdaságra épülő ipari termelés beindításával kívántak elérni. A mezőgazdasági termelést maximalizálták, külföldről nem vásároltak árut, ezzel viszont iszonyú hiányt idéztek elő az alapvető termékek piacán. Vidéken termelési körzeteket hoztak létre, amiket kezdetben a parasztoktól béreltek, de később államosították azokat. A pénzt, mint fizetőeszközt eltörölték, a Phnom Penh-i Nemzeti Bank épületét felrobbantották, a többi bankot és pénzintézetet bezárták, az ott talált készpénzt és dokumentumokat elégették, a nemzeti valutát betiltották, az emberek megtakarításai és vagyona füstté vált. A belföldi kereskedelmet is betiltották, csak cserekereskedelmet lehetett folytatni. Az export kivitel szinte teljesen megszűnt, Kínával és néhány nyugati országgal folyt csak kereskedelmi forgalom. A vezetés úgy vélte az országnak így sikerült megszabadulnia a külföld gazdasági befolyásától, és a kényszermunkások tömegeivel hamarosan beindítható a tömegtermelés az országban. Egy másik tervük az volt, hogy a mezőgazdaságot egy kiterjedt öntözéses rendszerrel javítják fel, amivel felszabadíthatják az időjárási függőségéből (esők). Ezzel a módszerrel rengeteg rizst lehetne termelni, ami az ország fő kiviteli terméke volt (főleg Kínába). Országos méretekben kezdődött tehát az öntözőrendszerek, gátak és víztározók kiépítése, természetesen a kényszermunkások bevetésével. Emellett viszont az ipari termelést szinte teljesen lefejezték, nagyon kevés munkás térhetett csak vissza a gyárakba, a termelés minimálisra esett.

Az 1970-es évektől a párton belüli ellenségeskedés és hatalmi versengés kezdett elszabadulni, arra is akadt példa, hogy Pol Potot el akarták távolítani. Erre válaszul 1977-1978-ban Pol Pot tisztogatást hajtott végre a pártban, s ennek során több ezer funkcionáriust végeztetett ki. Gyakran magas beosztású pártemberek jutottak ugyanarra a sorsra, mint a lakosság többsége, ehhez elég volt egy rossz elszólás, egy gyanús javaslat vagy a legkisebb kritika az Ankar felé, és a „lázadó” pozíciójára vagy múltban tett szolgálataira tekintet nélkül tömegsírban végezhette a családjával együtt.

A Vörös Khmer bukása után nagyjából húszezer tömegsírt tártak fel Kambodzsában, amelyek közel 1 400 000 holttestet tartalmaztak, ehhez hozzávéve a közvetett áldozatokat is, akikkel a betegségek és éhhalál végzett, a halottak teljes száma a kettő-, de akár a hárommillió főt is elérheti! A Vörös Khmer uralma alatt Kambodzsa lakosságának legalább negyede vesztette életét.

A Vörös Khmer bukása

Noha a Vörös Khmer a vietnámiak segítségével került hatalomra, csakhamar ellenük fordult. A kezdetektől jellemzőek voltak a határincidensek az összes szomszédos állammal: Vietnámmal, Thaifölddel és Laosszal. A kommunista katonák gyakran átlépték a határt és a falvak lakosságát bántalmazták vagy lemészárolták. A Vörös Khmer Kína mellett kötelezte el magát, ezért a Szovjetunióval is ellenséges viszonyt tartott fenn, mely szuperhatalom viszont Vietnám szövetségese volt. 1976 decemberében Pol Pot kijelentette, hogy Vietnámot ezentúl ellenségének tekinti, és a határvédelem megerősítésére adott parancsot.

Annak ellenére, hogy a Vörös Khmer szándékosan provokálta Vietnámot a rendszeres határvillongásokkal és a Kambodzsában élő vietnámiak üldöztetésével, valamint kiutasításukkal az országból, Vietnám próbálta fenntartani a békés viszonyt Phnom Penhnel, és tárgyalásokat javasolt az ellentétek tisztázása végett. Ennek ellenére 1977 novemberében a Vörös Khmer katonái még erőteljesebb katonai akciókba kezdtek a határokon, betörtek a vietnámi területekre és ismét mészárlásba kezdtek a lakosság körében. Ez bizonyult az utolsó cseppnek Vietnám számára, és 1977 decemberében erőteljes választ adott az inzultációra: hadseregével bevonult Kambodzsába. Ez még csak figyelmeztető jellegű katonai lépés volt, néhány hét múlva visszavonták a csapatokat, mivel Hanoi még mindig bízott abban, hogy Phnom Penh értett a figyelmeztetésből, és ezután „viselkedni fog”. Pol Pot viszont ezt a Vietnám feletti győzelemként értékelte, és annyira bízott Kína támogatásában, hogy mindinkább szította a háború tüzét.

Fiatal Vörös Khmer katonák, a háttérben Angkor Vat.

Kambodzsában fokozták a Vietnám-ellenes propagandát, amelyben elferdítve a tényeket szándékosan gyengébbnek tüntették fel Vietnámot, mint, amilyen a valóságban volt. A háborúra uszítottak, felszítva a nacionalista érzelmeket is. Vietnám végül Kínánál próbálkozott, hogy bírja rá Kambodzsát, változtasson retorikáján, de Kína nem tett semmit, csak további fegyverekkel látta el a Vörös Khmert. Kambodzsában úgy értelmezték, hogy Kína támogatja a háborút a két délkelet-ázsiai ország között, ezért meg sem próbálták azt elkerülni. Vietnámnak ezért más eszközökhöz kellett folyamodnia, és úgy döntött, hogy felkarolja a Vörös Khmer elleni belső ellenállás ügyét. Ennek hatásárára 1978 májusában felkelés tört ki a Vörös Khmer uralma ellen Kambodzsa keleti felében, amit az Ankar nem tudott elég gyorsan letörni. Helyette a bűnbakokká kikiáltott, Kambodzsában maradt vietnámiak és „Vietnám-szimpatizánsok” körében rendelt el mészárlást, s a következő hat hónap alatt nagyjából százezer főt gyilkoltak le.

1978. december 3-án Vietnámban létrehozták az emigráns kambodzsaiakból álló Nemzeti Felszabadítási Frontot, amibe kommunisták és nem-kommunisták is részt vettek, közös pontjuk volt, hogy meg akarták dönteni a Vörös Khmer uralmát, Vietnám pedig katonai támogatást nyújtotta törekvéseikhez. Sikerük esetén Vietnám kétszeres haszonra tehetett szert, egyrészt megbukna a Vörös Khmer ellenséges uralma Kambodzsában, másrészt a Nemzeti Front hatalomra jutásával befolyást szerezhetne az országban.

December közepétől újra fokozódtak a határincidensek, mire Vietnám végleg elszánta magát a katonai offenzíva mellett. A támadás indokaként a kambodzsai vietnámiak ellen elkövetett atrocitásokat és gyilkosságokat hozták fel, vagyis Hanoi önvédelemnek állította be a támadást. December 22-én százhúszezer vietnámi katona lépte át a határt, hogy elsöpörje a Vörös Khmer uralmát Kambodzsában. A kibontakozó háborút a két kommunista szuperhatalom is figyelemmel kísérte, a Szovjetunió Vietnám mellett állt, mivel a Vörös Khmer bukásával Kína egy értékes szövetségesét veszítené el, és csökkenne befolyása a térségben. Természetesen ezt Peking sem nézhette tétlenül, és támogatásáról biztosította Kambodzsát.

Vietnámi katonák Phnom Penh utcáin 1979 janurjában.

A vietnámi hadsereg könnyen haladt előre, mind több területet elfoglalva, és 1979. január 7-ére a főváros, Phnom Penh is elesett. Pol Pot és az Ankar elhagyta a fővárost és a thai határ közelébe menekült, miközben a vietnámiak hatalomra juttatták a Nemzeti Felszabadítási Frontot. Február közepén Kína megtámadta Vietnámot, hogy visszafordítsa a vietnámi hadsereget Kambodzsából, és ezzel újra előnyhöz juttassa a Vörös Khmer erőit. A kínaiak megszállták Vietnám északi területeit, de erős ellenállással találták szembe magukat, és előretörésük megrekedt, ráadásul a vietnámiak nem rendelték vissza a hadseregüket Kambodzsából, helyette a több éves vietnámi háborúban megedződött hazai lakosságot mozgósították a kínaiak ellen. Sikerrel, Kína végül visszavonta csapatait, gyarapítva azon nagyhatalmak sorát, amelyek nem bírtak el a kis Vietnámmal.

Pol Pot és az Ankar a megmaradt támogatóikkal a thai-kambodzsai határ perifériáin leltek menedéket, s bevették magukat a hegyekbe és dzsungelekbe, ahol újraszervezték erőiket, hogy gerillaharcot folytassanak az új rezsim ellen. A vietnámi támogatással felálló új kambodzsai rendszert ugyan nem tudták megdönteni, de állandósították az országban a bizonytalanságot és az instabilitást. Kína, az USA és a nyugat-európai államok nem ismerték el az új vezetést, amit vietnámi bábkormánynak tituláltak, mivel attól tartottak, hogy az új rendszeren és Vietnámon keresztül megnövekedhet a Szovjetunió befolyása a térségben.

A Vörös Khmer gerillái a thai határ hegyvidékeiben még az 1980-as években is kitartottak, amit a jelentős kínai segítségnek is köszönhettek, akik Thaiföldön keresztül juttatták el nekik a fegyvereket és ellátmányt. Thaiföldnek is hasznára vált a Vörös Khmer jelenléte, mivel felhasználta őket arra, hogy a vietnámiakat távol tartsa az országtól, ugyanis nagyobb fenyegetést látott bennük, mint a Vörös Khmerben. 1981-ben a Vörös Khmer hivatalosan feladta a kommunista ideológiát, és egyértelműen a nacionalizmusra és Vietnám-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Független megfigyelők az 1980-as években arról jelentettek, hogy a Vörös Khmer brutális múltja ellenére az uralma alatt maradt területeken a lakossága nem látszott elégedetlennek és a Vörös Khmernek erős támogatottsága volt a körükben. 1985 után Pol Pot számos interjút adott, amelyekben könnyes szemmel elismerte, hogy uralma alatt rengetegen meghaltak Kambodzsában, de végig állította, hogy ezeket a gyilkosságokat nem az ő parancsára követték el, hanem olyan emberek rendelték el, akikben megbízott, és akik megtévesztették őt. Úgy fogalmazott, hogy egy olyan ház ura volt, amiben nem tudta, mit művelnek a gyerekek. Élete végéig másokat okolt a bűncselekményekért, és minden rossz forrásának, ami Kambodzsát érte, a vietnámiakat tartotta.

Végjáték

Kambodzsában a Vörös Khmer bukása után közel tizenöt évig nem állt helyre a politikai és társadalmi rend. A vietnámi hadsereg 1990-ig nem hagyta el az országot, ami ismételt feszültségekhez vezettek a helyiekkel. A vietnámiak új kormányt neveztek ki, és miniszterelnöknek egy 1977-ben dezertált Vörös Khmer parancsnokot, Hun Szent tették meg. A kormány 1989-ig irányította az országot, s mivel demokratikus legitimitása nem volt, joggal nevezték vietnámi bábkormánynak, illetve Kambodzsát Vietnám bábállamának. A Nemzeti Felszabadítási Front egy része egyre bizalmatlan lett a kommunistákkal szemben, akik még időben távoztak a Vörös Khmer szolgálatából, hogy a vietnámiak segítségével (újra) hatalomhoz jussanak. Ebből kifolyólag hamarosan újra felütötte a fejét az anti-kommunista és Vietnám-ellenes közhangulat, amihez a politikai színpadra visszatért Norodom Szihanuk és a Vörös Khmer is csatlakozott. 1982-ben közösen létrehozták az ellenzéki Demokratikus Kambodzsa Koalíciós Kormányát, aminek elsődleges célja a vietnámi megszállás felszámolása és a kormány hatalmának megdöntése volt. Kapva az alkalmon Kína fegyverekkel, Thaiföld pedig hírszerzési információkkal támogatta a Koalíciót, míg az USA-tól és az Egyesült Királyságtól pénzügyi segítséget kapott, bár a nyugati hatalmak hangoztatták, hogy csak a nem-kommunista tagokat támogatják, ez a gyakorlatban nem volt kivitelezhető, tekintve, hogy egy szövetségbe tömörültek a Vörös Khmerrel, így a pénzek jelentős része Pol Potékhoz került. Ezzel szemben a Szovjetunió nagy összegekkel támogatta Vietnámot.

Pol Pot a Vörös Khmer bukása után a thai határ közeli dzsungelben ad interjút nyugati újságíróknak, 1980-ban.

1985 decemberében a vietnámiak offenzívát indítottak a Vörös Khmer megmaradt kambodzsai bázisai ellen, és kiszorították őket az országból, de Thaiföldön menedékre leltek. Az 1989-es kelet-európai események és a Szovjetunióban bekövetkezett változások hatására a szovjet segélyek megszűntek Vietnám felé, ezért a vietnámiaknak már nem érte meg Kambodzsában maradniuk, és kivonultak onnan. A kambodzsai vezetés támogató nélkül nehéz helyzetbe került, ezért alkotmányos reformmal próbálkozott, és kikiáltották a Kambodzsai Államot, egy látszólagos „rendszerváltást” hajtva végre, amiben meghagyták az egypártrendszert. A feszültségek viszont továbbra is jelen voltak, és a lakosság az alkotmányos monarchia bevezetését követelte. Végül 1991-ben a kambodzsai kormány és a Koalíció képviselői aláírták a párizsi békét, ami lezárta a vietnámi-kambodzsai háborút, felállításra került az ENSZ Kambodzsai Átalakulásai Hatósága (UNTAC), ami a szabad választások és a demokratikus politikai átmenet elősegítését volt hivatott elérni. Üröm az örömben, hogy a Vörös Khmer is jelen volt a megállapodásnál, ezért az aláírók vállalták, hogy a Vörös Khmer alatti rémtetteket nem nevezik népirtásnak, ezen rémségek felett gyakorlatilag szemet hunytak… Egy másik furcsasága a történetnek, hogy a volt-kommunista Hun Szen sikeresen mentette át a hatalmát, és a mai napig Kambodzsa miniszterelnöke.

1985-től Pol Pot egészségi állapotára hivatkozva fokozatosan átadta a hatalmat gyerekkori barátjának és bizalmasának, Szon Szennek, de tekintélye ezután is töretlen maradt a Vörös Khmeren belül. 1991-ben a Vörös Khmer számos vezetője, mint Szon Szen és Khieu Szamphan (volt államfő a Vörös Khmer uralma alatt) is visszatért Kambodzsába, hogy előkészítsék kampányukat a választásokra, abban bízva, hogy még visszatérhetnek valamilyen formában a hatalomba. Szamphant viszont feldühödött tömeg várta a reptéren, és a fővárosba érkezésekor is hasonló élményben volt része, ezért első dolga volt, hogy a kínaiaknak üzenjen, menekítsék ki az országból. A tömeg betört az épületbe, ahol tartózkodott, és éppen csak el tudott menekülni a lincselés elől, repülőre szállt és még aznap elhagyta az országot. A Vörös Khmer bejelentette, hogy nem vesz részt a választásokon...

1993 májusában megtartották a demokratikus választásokat, a kormányzó párt vereséget szenvedett, mégis koalíciós kormány jött létre a kommunistákkal. 1993 szeptemberében bevezették az új alkotmányt és visszaállították a monarchiát, a király Norodom Szihanuk lett, a miniszterelnök pedig a fia, Norodom Ranariddh. 1994 nyarán végül törvényen kívül helyezték a Vörös Khmert, és kinyilvánították, hogy az uralma alatt népirtást hajtottak végre.

Pol Pot utolsó interjúján, halála előtt 13 nappal készült róla a felvétel, 1998 áprilisában. 72 éves volt.

1992 márciusában huszonkétezer ENSZ békefenntartó érkezett Kambodzsába, hogy a Vörös Khmer gerilláit visszaszorítsák. A harcok évekig tartottak, de 1996-ban jelentősen meggyengült a Vörös Khmer ereje, mivel több ezer harcosa dezertált a soriból, és több vezetője is elhagyta a szervezetet. 1997-ben Kambodzsa kormánya nyitott lett volna a fegyverletételről tárgyalni, de azzal a feltétellel, hogy Pol Pot ezeken nem vesz részt. Szon Szen júniusban béketárgyalásokat kezdeményezett, erre Pol Pot elrendelte a kivégzését, családja tizenegy tagjával együtt. Ez megosztotta a Vörös Khmer vezetését, és belső puccsot hajtottak végre Pol Pot ellen, a vezetést egy katonai funkcionárius, Ta Mok vette át. Pol Potot bebörtönözték, és át akartak adni egy nemzetközi törvényszéknek, de 1998. április 15-én meghalt, hogy természetes úton, öngyilkosság következtében vagy meggyilkolták-e, a mai napig kérdéses, mivel holttestét boncolás nélkül elhamvasztották. Decemberben több Vörös Khmer vezető is megadta magát a kambodzsai kormánynak, azzal a feltétellel, hogy nem kezdeményeznek ellenük eljárást és nyilvánosan bocsánatot kérnek az 1970-es években elkövetett szörnyűségekért és népirtásért. Ta Mokot 1999-ben fogták el, ezzel a Vörös Khmer megszűnt létezni.

Kambodzsa, a Vörös Khmer okozta pusztítások után, az 1990-es évek végére gazdaságilag talpra állt, lelkileg viszont soha… A Vörös Khmer uralma felejthetetlen nyomot hagyott az ország emlékezetében. Szinte nem volt olyan ember az országban, aki ne veszített volna el valakit a kommunista rémuralom éveiben, feldolgozhatatlan lelki sebeket hagyva bennük, s noha túlélték, sosem lehettek már olyanok, mint előtte. Mára viszont a kambodzsai társadalom megfiatalodott, és a később születettek már csak hallomásból ismerik a történteket, ezért nekik távolinak is tűnnek. Az események pillanatai nem csak Kambodzsa, de a világ történetének is a kitörölhetetlen részeivé váltak, hogy örökké emlékeztessenek bennünket az emberi kegyetlenség határtalanságára.

A Vörös Khmer áldozatainak koponyája kiállítva egy emlékmúzeuban Phnom Penh-ben.

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Tienanmen téri vérengzés, Az Aleut-szigetek japán megszállása

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Források:

Litván Dániel [2019]: Népének negyedrészét irtotta ki, BBC History Magazin 2019. IX. évfolyam 1. szám, Kossuth Kiadó.

Máté György [1982]: Pol Pot, Magvető Könyvkiadó, Budapest

Burgundia története

2019.04.16 16:26

A burgundok és a Burgundok Királysága

A keleti germán burgundok feltehetően Skandináviából származtak, talán Bornholm szigetéről, ahonnan a nevük is eredeztethető (óészakiul a szigetet Borgundarholm-nak nevezték). Első biztos törzsterületük a Visztula vidékén helyezkedett el, majd a Rajnán átkelve 406-ban betörtek Galliába, és a Rajna torkolatvidékén telepedtek le. Sokáig a gótokkal együtt vándoroltak, aminek a hatására az ariánus kereszténységet vették fel, de 500 körül, amikor az egyház határozottan fellépett e vallási mellékhajtás ellen, áttértek az ortodox, ill. niceai kereszténységre.

Az V. században a Nyugatrómai Birodalomra egyre nagyobb teherként nehezedett a germán népek betörései. Róma a feltartóztatás helyett inkább a békés egymás mellett élés stratégiája felé fordult, amiből igyekezett hasznot húzni, földért és letelepedésért cserébe katonai szolgálatot várt a germánoktól, hogy védelmezzék a Birodalom területeit a betörő népekkel szemben. Róma a burgundok jelenlétét is elismerte határain belül, ahol létrejött a Burgund Királyság, mintegy a római császár alá tartozó kliensállam. A burgundok viszont nem adták fel egykönnyen korábbi életmódjukat, s tovább folytatták a római területek elleni portyáikat és rablótámadásaikat. 437-ben Róma a burgundok megregulázására hun zsoldosokat küldött, akik irgalmatlanul megtizedelték népüket. A rómaiak 443-ban a meggyengült burgundok maradékát áttelepítették az Alpok lábához, a mai Franciaország, Olaszország és Svájc találkozásánál elterülő területekre, a később róluk Burgundiának elnevezett régióba.

A Burgundok Királysága a Római Birodalmon belül.

A burgundok tehát a területért cserébe katonai segítséggel tartoztak Rómának, ennek fejében 451-ben részt vettek a hunok elleni catalaunumi csatában, amikor is a rómaiak vereséget mértek Attila (ural. 434-453) hun seregeire (erről bővebben itt olvashatsz). 473-ban a Burgund Királyság négy részre szakadt, mivel Gondioc király (ural. 437-473) halálakor a germán hagyományok szerint szétosztották királyságát a fiai között. 476-ban összeomlott a Nyugatrómai Birodalom, és a burgundok kiszolgáltatottá váltak a keleti-gótok támadásainak, de a frankokkal kötött szövetségüknek köszönhetően elhárították a fenyegetést.

Gondioc egyik fia, Gundobad (ural. 473-516), aki Lyon környékét örökölte a Királyság felosztásakor, 480-tól minden burgundok királyának nyilvánította magát, testvéreinek a behódolásért cserébe engedélyezte, hogy halálukig megtarthassák területeik felett az uralmat. Gundobad újra megerősítette a Burgund Királyságot, és az ő nevéhez fűződik a germán jog írásba foglalása is (Lex Burgundionum). Néhány évtizedre nyugalom köszöntött a burgundokra, mígnem a volt szövetséges, a Frank Királyság szemet vetett Burgundiára, és 523-ban támadást indított, hogy megszerezze. A harcok elhúzódtak, közel egy évtizedig zajlott a háború, végül 532-ben Autunnál a frankok döntő vereséget mértek a burgundokra. A Királyság végleg összeomlott, az uralkodó, II. Godomar (ural. 524-534) a csatatéren vesztette életét, a frankok pedig elfoglalták a burgund területeket, és 534-ben egész Burgundiát a Frank Birodalom részévé tették.

Burgundia a frankok uralma alatt

A Meroving Birodalmon belül a burgundok viszonylagos autonómiát élvezhettek, például a saját törvényeik (Lex Burgundionum) vonatkoztak rájuk, és nem a száli-frank törvények, de külön államuk és királyuk nem lehetett, viszont a VIII. századig uralkodó Merovingok közül többen is a címeik közé emelték a burgundok királya titulust.

A Karolingok már nem ismerték el Burgundia saját törvényeit, az egykori állam neve is immár csak a földrajzi területre vonatkozott, miután a VIII. század első felében négy részre osztották fel a korábbi Királyságot: Arles, Vienne, Alemannia és Frankia. A burgundok az évtizedek alatt asszimilálódtak, nyelvük kihalt, népük emléke csupán a terület nevében maradt fenn.

Burgundia a Frank Birodalmon belül.

I. Jámbor Lajos (ural. 813-840) három fia egy véres polgárháborút követően, 843-ban megegyezett a Frank Birodalom három részre osztásáról (verduni szerződés). A korábbi Burgundia területén két utódállam osztozott, a Nyugati és a Középső Frank Birodalom. 855-ben tovább bomlott a terület, a Középső Frank Birodalom uralkodója, I. Lothár (ural. 817-855) halála után királyságát három fia osztotta fel, így a korábbi Burgundia déli részeit Provance néven Károly (ural. 855-863) kapta meg, míg a Felső-Burgundiának nevezett régiót a Lotaringiát öröklő II. Lothár (ural. 855-869). 863-ban Károly örökös nélkül halt meg, országa két bátyjára szállt, II. Lothár az északi területeket kapta meg, II. Lajos, Itália királya (ural. 855-875) pedig a délre elterülőket, továbbra is Provance néven.

869-ben II. Lothár is meghalt, és csak egy törvénytelen fia volt, aki viszont nem örökölhette a birodalmát. 870-ben nagybátyjai Kopasz Károly (ural. 840-877) nyugati és Német Lajos (ural. 843-876) keleti frank királyok Meerssen-ben tanácsot ültek, aminek témája Lotaringia felosztása volt. Burgundia területén így immár három királyság osztozott. Kopasz Károly 877-ben meghalt, és fia II. Hebegő Lajos (ural. 877-879) két évre rá követte a sírba. A pillanatnyi nyugati frank válságot kihasználva egy Boso (ural. 879-882) nevű nemes saját királyságot hozott létre Provance-ban, s Burgundia és Provance királyának kiáltotta ki magát, ám rövid életű uralma 882-ben véget ért, amikor a nyugati frankok visszaszerezték a területet.

A Nyugati Frank Birodalomban a dinasztikus válság nem szűnt meg, mígnem 884-ben a keleti frank uralkodó, III. Kövér Károly (ural. 876-887) meg nem örökölte ezt a koronát is, és újraegyesítette az egész Frank Birodalmat. Ez sem tartott sokáig, Kövér Károlyt 887-ben palotaforradalom által letaszították a trónról, mire a következő évben meghalt, és a birodalma szétesett. A kaotikus állapotokat kihasználva kisebb birodalomrészek szakadtak le és függetlenedtek. 890-ben Boso fia, Vak Lajos (ural. 887-928) ismét elszakította Alsó-Burgundiát, ami már tartósabbnak bizonyult, a 928-ban bekövetkezett halálig uralta a területet, ami után egy távoli rokona, Hugh, Itália királya (ural. 924-947) örökölte az országát.

Burgundia a IX-X. században: Alsó-Burgundia (narancs), Felső-Burgundia (zöld) és a Burgund Hercegség (barna).

Közben Felső-Burgundiában a nemesség és a papság is kikiáltotta a független Burgundiát, I. Rudolf őrgrófot pedig királlyá (ural. 888-912) tették. Rudolf az uralma alatt akarta helyreállítani az egész egykori Lotaringiát, de csakhamar be kellett látnia, hogy erre vajmi kevés az esélye. Fia, II. Rudolf (ural. 912-937) szintén ambiciózus uralkodó volt, Itália trónját akarta megszerezni, ahol konfliktusba került Hugh Itália és Alsó-Burgundia királyával. Hugh 933-ban végül átadta Rudolfnak egész Alsó-Burgundiát, aki cserébe lemondott az Itáliai Királyság igényéről, így több száz év elteltével Felső- és Alsó-Burgundia újra egy uralkodó alatt egyesülhetett, immár Arles-i Királyság néven.

A 843-as verduni felosztást követően Burgundia egy kis nyugati sarkát a Nyugati Frank Királysághoz csatolták, mely területet nem egységként kezelték, hanem apró megyékként, melyeket a király adományozott hűséges alattvalóinak, mígnem 921-ben az uralkodó elismerte a terület urát burgund hercegnek, az apróbb tartományokat pedig grófságoknak. Egyúttal a hercegi cím örökletessé vált, a Hercegség a X. század közepére a francia királyi család uralma alá került, köztük öröklődött tovább a birtok és a cím is (a Hercegség történetéről később részletesebben is szólunk). A X. században tehát két Burgundiáról beszélhetünk, egy francia Burgund Hercegségről és egy német-orientációjú, majd német Burgund (Arles-i) Királyságról, melyek története ezen a ponton elválnak egymástól, de hogy bonyolítsuk a képletet a Burgund (Arles-i) Királyságon belül létezett még egy Burgund Grófság is, amely idővel függetlenedett a Királyságtól, tehát egy ideig három Burgundia is fennállt!

Az Arles-i Királyság

Amikor 933-ban II. Rudolf egyesítette Felső- és Alsó-Burgundiát, birodalmát a központja után Arles-i Királyságnak hívták, amit gyakran a latinos Areláti Királyságnak is neveznek. Rudolf viszonylagos stabilitást teremtett államában, és dinasztiája is hosszú időre berendezkedett. Az első válságos időszak unokája, III. Rudolf (ural. 993-1032) uralkodásának idejére esett, ugyanis a királyi birtokelkobzások következtében ellene fordult a helyi nemesség. A király, hogy biztosítsa uralmát az ellenséges főurakkal szemben, egyre inkább a Német-római Birodalom felé közeledett, ezt a szándékát jelezte, hogy 1006-ban önkényesen átadta Bázel városát a német királynak, II. Henriknek (ural. 1002-1024), ezzel remélve tőle védelmet és támogatást.

1016-ban invesztitúra konfliktus robbant ki III. Rudolf és a fennhatósága alá tartozó burgund gróf között, annak kapcsán, hogy melyiküknek áll jogában Besancon érsekét beiktatni. A Burgund Grófság az Arles-i Királyság északnyugati szegletében terült el, és a gróf a király hűbérese volt. Besancon városa a Grófság területén feküdt, ezért a gróf magának követelte az invesztitúra jogát, de mint legfőbb földesúr, ezt a kiváltságot a király is a magáénak tekintette. Nem tudtak dűlőre jutni a kérdésben, így a válság egyre inkább háború kirobbanásával fenyegetett, viszont a Grófság igen erős volt, Rudolf tudta, hogy egyedül nem győzedelmeskedhet, ezért a már német-római császárrá előlépett Henrikhez fordult segítségért. Henrik a katonai támogatásáért cserébe súlyos árat szabott: Rudolf őt nevezze meg örökösének. A burgund király teljesített a feltételt, és a császári seregek megjelenésével a grófi hadak azonnal meghátráltak, a háború veszélye elhárult. Olcsó ár volt ez egy királyság megszerzéséért, habár Henrik 1024-ben meghalt, így sosem juthatott hozzá az Arles-i Királysághoz, Rudolf pedig remélte, hogy Henrik halálával az egyezségük is a sírba szállt, de nagyot tévedett. Henrik utóda II. Konrád császár (1024-1039) felvette a kapcsolatot Rudolffal, és ő is szerette volna elismertetni az öröklési jogát Arles-ra. Rudolf meghátrált, és 1027-ben szerződésben rögzítették a német-római császár jogát Burgundiára. 1032-ben Rudolf meghalt, és az egyezség értelmében az Arles-i Királyság Konrádra szállt, de nem olvadt be teljesen a Német-római Birodalomba, hanem annak egy klienskirálysága lett, de ezentúl a német-római császárok az Arles királyai címet is viselték.

Burgundia a X-XI. században: az Arles-i Királyság (zöld) és a Burgund Hercegség (barna).

A Német-római Birodalmon belül a burgund területek az évszázadok alatt lassan „lekoptak”, mivel a császárok sorra eladományozták a területrészeit, és Arles, azaz Burgundia, mint ország lassan, de biztosan zsugorodott. A déli területek, vagyis Alsó-Burgundia szinte azonnal Konrád hűbérbirtokává vált Provance néven. Savoya elszakadt, és önálló grófsággá alakult. Dauphiné területét a XIV. század közepén adták el a francia királynak (ennek tiszteletére a francia trónörökösöket dauphin-nek nevezték). 1365-ben IV. Károly (ural. 1355-1378) volt az utolsó császár, akit Arles királyává is megkoronáztak, ő 1378-ban a terület kormányzását átadta a francia trónörökösnek, amivel lényegében az Areláti Királyság megszűnt létezni, ennek ellenére a német-római császárok címe között a Birodalom megszűnéséig, 1806-ig megmaradt az Arles királya titulus, de ehhez külön koronázási szertartás és terület sem kapcsolódott.

A Burgund Grófság

Az Arles-i Királyság központi hatalmának meggyengülése következtében a X. század végétől a Burgund Grófság egyre önállóbban kezdett viselkedni. Ez főleg Ottó-Vilmos gróf (ural. 982-1026) uralkodásnak idején kezdődött, aki még a nyugati szomszéd Burgund Hercegség megszerzéséért is síkra szállt. Ahogy Arles egyre jobban a német-római császár befolyása alá került, úgy növekedett a Grófság önálló mozgástere, 1032-ben viszont Arles-val együtt a Német-római Birodalom részévé vált, de a grófok hatalmának csorbítására még évtizedekig nem került sor.

Apró területe ellenére a Grófság gyors virágzásnak indult, ami a kedvező fekvéséből adódott, mivel a területén futottak keresztül a kereskedelmi útvonalak, valamint gazdag sóbányák álltak a grófok rendelkezésére, ami a korban értékesebbnek számított, mint az arany. Ezen felül a tehetős kereskedőcsaládok hatékonyan tudtak együttműködni az uralkodó grófokkal, amivel megkímélték az országot a feudális konfliktusok negatív következményeitől, és a városoknak viszonylagos autonómiát tudtak kiharcolni, ami kedvezett a kereskedelemnek és a fejlődésnek.

A Grófság területét a XI. század végén császári protektorátus alá helyezték, ami a császári befolyás erősödésével járt. Ez természetesen a legtöbb grófot kellemetlenül érintette, és a szuverén uralkodói jogai gyakorlásának korlátozását látták benne. Több gróf is igyekezett megszabadulni ettől a terhes kötöttségtől, ám csak 1127-ben, III. Renaud (ural. 1127-1148) volt képes lerázni a császári autoritás terhét magáról, s ettől fogva országát Szabadgrófságnak, uralkodói címét pedig szabadgrófnak nevezték. Ez a szabadabb státusz viszont csupán három évtizedig tartott, mert I. Frigyes német-római császár (ural. 1155-1190) túszokkal és házassággal kényszerítette rá befolyását III. Renaud öccsére, IV. Vilmos grófra (ural. 1148-1156), aki kénytelen volt feladni függetlenségéből. Frigyes feleségül vette III. Renaud lányát és IV. Vilmos örökösét, I. Beatrixet (ural. 1156-1184), és Vilmos halála után közös fiúk, I. Ottó (ural. 1184-1200) örökölte a Grófságot, amivel az ország ténylegesen is a császári család uralma alá került. Viszont Ottó fiúörökös nélkül halt meg, a Grófságát lánya, I. Johanna (ural. 1200-1205) örökölte, de annak korai halála után húga és annak férje lépett a trónra, a bonyodalom kedvéért ő II. Beatrix (ural. 1205-1231) volt, férje pedig II. Ottó (ural. 1208-1231) meráni herceg.

A Burgund Grófság (piros körvonal) az Arles-i Királyságon (zöld) belül. Nyugatra a Burgund Hercegség (barna).

A grófi családok nem tartottak ki túl sokáig. II. Betarix és II. Ottó fia, III. Ottó (ural. 1231-1248) gyermek nélkül halt meg 1248-ban, így a Grófság ismét leányágon öröklődött tovább, III. Ottó húga, Adelaida (ural. 1248-1279) révén, akinek a férje, Hugh (ural. 1236-1266) szintén gróf lett. Közös fiúk, IV. Ottó (ural. 1279-1302) 1285-ben feleségül vette a francia királyi családdal rokonságban álló artois-i Mahaut-t, ennek következtében uralkodása második felét a francia befolyás erősödése jellemezte. Két lányuk született, később mindkettejükből francia királyné lett. Az inkább német elkötelezettségű burgund bárók viszont rossz szemmel tekintettek a francia befolyás növekedésére, amit Ottó elől sem titkoltak, de mivel a gróf nem hallotta meg szavukat, felkeléssel is próbálták jobb belátásra bírni. Ottó végül belefáradt a folyamatos forrongásba és a vitákba a főurakkal, ezért országát 1295-ben lányának, II. Johannának (ural. 1315-1330) adományozta, mint hozományt, és a lánya apósát, IV. Fülöp francia királyt (ural. 1285-1314) jelölte ki a Grófság kormányzására.

1300-ban viszont Ottónak fia született, Róbert (ural. 1302-1315), aki apja halála után, 1302-ben gróf lett, ám tizenöt évesen meghalt, így a Grófság továbbra is Johanna, és immár férje, V. Fülöp francia király (ural. 1316-1322) uralma alatt maradt. Mint már megszokhattuk, nekik is csak lányaik születtek, ezért 1330-ban szüleit III. Johanna (ural. 1330-1347) követte a Grófság élén. Őt feleségül adták a franciaországi Burgund Hercegség hercegéhez, IV. Odóhoz (ural. 1315-1349), amivel a két Burgundia egy uralkodó alatt egyesült. A perszonálunió a közös fiúkkal I. Fülöp herceggel (ural. 1349-1361) is tovább folytatódott, de 1361-ben ez megszűnt, mivel Fülöp fiatalon, örökös nélkül meghalt. Hercegsége hűbérbirtokként a francia királyra szállt, míg a Burgund Grófságot nagynénje, I. Margit (ural. 1361-1382) Flandria grófjának hitvese örökölte, majd annak halála után fia, Lajos (ural. 1382-1384) kaphatta meg. Lajosnak sem volt szerencséje az örökösökkel, 1384-es halálakor nem volt fiúgyermeke, ezért országait lánya, II. Margit (ural. 1384-1405) kaphatta meg, aki II. Fülöp burgund herceg (ural. 1364-1404) felesége volt, így fiúk, János (ural. 1404-1419) hatalmas örökséget kaphatott, a két Burgundiát és Flandriát, s ezzel a Burgund Grófság jövője összeolvad a Burgund Hercegség történetével.

A Grófság egykori területén a modern Franciaország provinciát szervezett, Franche-Comté, vagyis Szabadállam néven, amely a Burgund Grófság szabad státuszára utal, és a mai napig őrzi annak emlékét.

A Burgund Hercegség létrejötte

Kanyarodjunk vissza néhány száz évet, és lássuk Burgundia egy másik szeletének sokkal hosszabb és szerteágazóbb történetét, a Burgund Hercegségét. A Frank Birodalomban a IX. század első felétől polgárháború dúlt, hogy Jámbor Lajos császár fiai és unokái minél nagyobb birodalomrészt szakíthassanak ki az örökségből. A háborút a 843-as verduni szerződés zárta le, amely három részre osztotta a hatalmas Birodalmat. A burgund területek legnagyobb részét Lothár Középső Frank Birodalma kapta, amelyből később létrejött a Burgund, vagyis az Arles-i Királyság (lásd fentebb). Egy kis északnyugati sáv viszont a Nyugati Frank Birodalomhoz került, amiből később kialakult a Burgund Hercegség.

843-ban Kopasz Károly nyugati frank király a háborúban nyújtott segítségéért Guerin provance-i hercegnek (ural. 829-845) adományozta ezt a területet, és megbízta a határok védelmével, viszont hivatalosan a burgund hercegi címet csak a jóval később uralkodó Richard gróf (ural. 880-921) kapta meg, 918-ban. A század második felében a francia királyi család, a Capetingek szerezték meg a Hercegséget, de 1002-ben I. Henrik herceg (ural. 965-1002) halálával örökösödési válság alakult ki. Henriknek nem volt fiúgyermeke, de halála előtt örökbe fogadta felesége fiát, Ottó-Vilmos burgund grófot, aki így megörökölhette a Hercegségét. Viszont Henrik unokaöccse, II. Róbert francia király (ural. 987-1031) hűbérúrként és Henrik legközelebbi hozzátartozójaként benyújtotta igényét Burgundiára. Ottó-Vilmos ezt nem fogadta el, és követelte jogos örökségét, amit fegyverrel is hajlandó volt megszerezni, ennek érdekében hadseregét útnak is indította a Hercegség elfoglalására. A háború elhúzódott, s tizenhárom éven át dúlt, amiből Róbert került ki győztesen. A két Burgundiát nem sikerült egyesíteni, a Burgund Hercegség a francia király, míg a Burgund Grófság a német-római császár érdekszférájában maradt.

Róbert király a fiatalabb fiát (akit szintén Róbertnek hívtak) tette meg burgund hercegnek (ural. 1032-1076) mozgásterét azonban korlátozta, mindenben a francia király akaratát kellett követnie, és ez a gyakorlat az utána következő hercegek számára is követendő példa lett. A hercegi hatalom teljesen névlegessé vált, de Róbert herceg eltökélte, hogy helyreállítja tekintélyét országában. A korábbi hercegek bőkezűen eladományozták a birtokaikat hűbéreseiknek, hogy így vásárolják meg hűségüket és támogatásukat, azonban ez nem érte el a várt eredményt, és a vazallusok lojalitása továbbra is megkérdőjelezhető volt. Róbert a hatalma növelése érdekében először a hercegi birtokok visszaszerzését tűzte ki célul. A vazallusi famíliák kihalásával ugyan a hercegre szálltak a birtokok, de ez lassú és kiszámíthatatlan folyamat volt, a herceg a leggyorsabban vásárlás útján juthatott földekhez, s a földbirtokok növelésével párhuzamosan a hercegi hatalom is erősödött. Róbert uralkodásáról elmondható, hogy hosszú távon stabilizálta és több száz évre tartóssá tette a Capetingek uralmát Burgundia felett. Viszont ahogy terebélyesedett a hercegi család, annál szűkösebbekké váltak az uralkodói bevételek, ugyanis a hercegek rend szerint területeket adományoztak a fiaiknak és lányaiknak, amivel jelentősen csökkentek jövedelmeik. A XIII. század második felében II. Róbert herceg (ural. 1272-1306) határozottan véget vetett ennek a gyakorlatnak, és törvényesítette, hogy az egész Hercegséget csak a legidősebb fiú örökölheti, a fiatalabb gyermekek, hogy mégse maradjanak örökség nélkül, évjáradékban részesültek, amit a hercegi vagyonból fizettek ki számukra, de ennek feltétele volt, hogy hűbéri esküt kellett tenniük a hercegnek.

II. Róbert fia, IV. Odó (ural. 1315-1349) házasság révén megszerezte a Német-római Birodalomban lévő Burgund Grófságot, mivel felesége Johanna, anyja halála után megörökölte az országot, a grófi címet viszont férje kapta meg, amivel perszonálunióban egyesült a két Burgundia. Mivel Odó egyetlen fia, Fülöp még apja halála előtt elhunyt, ezért az unoka, akit szintén Fülöpnek hívtak, örökölte meg Burgundiát Odó 1349-ben bekövetkezett halálakor. A probléma csak az volt, hogy I. Fülöp (ural. 1349-1361) csak két és fél éves volt ekkor… Burgundia kormányzása ezzel az anyára, Johannára hárult, valamint második férjére, II. János francia királyra (ural. 1350-1364). 1361-ben viszont a tizenhét éves Fülöp herceget elvitte a pestis, vele pedig kihalt a Capetingek burgundiai ága.

Burgundia a százéves háborúban

A Burgund Hercegség az uralkodói házasságok révén számos területrésszel bővült, amelyek most I. Fülöp halálával sorra leváltak a Hercegségről, köztük a Burgund Grófság is. A Hercegség élére két jelölt is esélyes volt, mindketten II. Róbert leányági unokái voltak, egyikük II. Károly Navarra királya (ural. 1349-1387), a másik II. János francia király. János jogának érvényesítését egy kellemetlen helyzet akadályozta: éppen börtönben ült Londonban! Ugyanis ekkoriban már javában tombolt a százéves háború (1337-től) az angolok és a franciák között. Károly az angolok oldalán harcolt a háborúban, ami a burgund nemességnek nem igazán tetszett, lojalitásuk inkább a francia trónhoz kötődött, ezért a rab királyt, Jánost támogatták, akinek 1361. december 28-án hűségesküt tettek, de ugyanakkor feltételeket is szabtak. A hűségeskükor kinyilvánították, hogy a Hercegségnek önállónak kell maradnia, semmikor sem egyesülhet Franciaországgal, illetve nem válhat a francia király birtokává, Burgundiát különálló egységként kellett kormányozni. Hivatalosan tehát a francia király lett a burgund herceg, de a nevében az általa kinevezett kormányzó igazgatta a területet. János 1363 nyarán az egyik fiát, II. Merész Fülöpöt (ural. 1363-1404) tette kormányzóvá, de ősszel már teljes jogú herceggé nyilvánította, s egy évvel később, János halálakor a fivére, V. Bölcs Károly (ural. 1364-1380), akiből francia király lett, megerősítette pozíciójában Fülöpöt, ezzel pedig a hercegi cím újra elvált a francia király személyétől.

1364-ben Fülöp feleségül vette Flandriai Margitot, aki hatalmas örökségnek nézett elébe, ugyanis apjának, II. Lajos Flandria, Artois és Burgundia grófjának (ural. 1346-1384) nem volt fiúörököse. Lajos 1384-ben elhunyt, grófságai pedig lányára szálltak, általa pedig férjére, Fülöpre, aki így a két Burgundia és a gazdag flandriai területek urává vált. Németalföld ebben az időszakban több különálló területi egységből állt, mint például Flandria, Brabant, Holland vagy Hainaut, amiket külön-külön örököltek a hercegek, ezeket csak 1549-ben egyesítették Németalföld néven (lásd később).

II. Merész Fülöp herceg (1363-1404) és fia, Merész János herceg (1404-1419).

1380-ban elhunyt Fülöp bátyja, V. Károly francia király, a trónt pedig a tizenegy éves fia, VI. Károly (ural. 1380-1422) örökölte. Kiskorúsága miatt felállítottak egy négytagú régenstanácsot az ország kormányzására, amelybe Fülöp is bekerült. A többi régens eléggé érdektelennek mutatkozott a politikai ügyekben, ezért nyolc éven át gyakorlatilag Fülöp irányította Franciaországot, míg 1388-ban a király nagykorú nem lett, ami után Károly nem igényelte többé Fülöp részvételét a kormányzati ügyekben, és helyette más tanácsadókat tüntetett ki bizalmával.

1392-ben VI. Károly váratlanul megőrült, így nem tudta ellátni uralkodói feladatait, ezért újra régenst kellett kinevezni az ország irányítására, de ez úttal vetélkedés kezdődött a hatalomért a király öccse, Lajos Orléans hercege és a nagybátyja, Fülöp burgund herceg között. Fülöp nem vesztegette az idejét, önkényesen régenssé nyilvánította magát, és újra átvette az irányítást a Királyság felett. Franciaország anyagi forrásait saját Hercegségének gyarapítására használta fel, és igyekezett területeket szerezni Flandriában és a dél-burgund vidékeken is, ennek ellenére Franciaország ügyeit sem hanyagolta el, és régensségének tíz évig tartó időszakát elégedettség kísérte Franciaországban. 1402-ben VI. Károly egy józan pillanatát kihasználva Orléans-i Lajos kineveztette magát régenssé, ám annyira népszerűtlen kormányzónak bizonyult, hogy két évvel később visszaadta Fülöpnek a pozíciót, aki azonban néhány hónapra rá meghalt. A két fél között a politikai mellett gazdasági vetülete is volta a versengésnek. Franciaország gazdasága a mezőgazdaságra épült, míg Burgundia - Angliához hasonlóan - a kézműves, kereskedő és állattartó gazdaságra, ami főként a flandriai területeinek volt köszönhető. A burgundok Franciaország kormányzáskor is ehhez a gazdasági modellhez ragaszkodtak, míg az Orléans-iak a tradicionális francia mezőgazdasági alapú gazdasághoz. A Királyság gazdasági irányvonalának jövője tehát attól függött, hogy melyik párt ragadja magához az ország feletti főhatalmat.

A régensséget tehát a továbbiakban Lajos látta el, de Fülöp fia, Merész János burgund herceg (ural. 1404-1419) is benyújtotta igényét a pozícióra. A két férfi közötti ellenségeskedés állandósult, János szerette volna megszerezni a régensi hatalmat, Lajos pedig igyekezett hárítani a burgund herceg támadásait a személye ellen, nem túl eredményesen, kicsapongó, felelőtlen életvitele miatt népszerűetlen volt a lakosság körében. János pozitív ellenpéldának állította be magát Lajossal szemben, akit pazarló zsarnoknak titulált, míg ő maga adócsökkentést és államigazgatási reformot ígért. Ez meg is hozta az eredményt, az alacsonyabb sorban élő lakosok, a kereskedők és a Párizsi Egyetem értelmisége a herceget támogatta. Végül János kiharcolta, hogy a király gyermekeinek (így a trónörökösnek is) gyámjává és az ország régensévé válasszák. A Lajossal való viszonya továbbra is rideg maradt, Lajos ott szabotálta János uralmát, ahol csak tudta, halálos fenyegetések hangzottak el mindkét fél részéről, és már-már a polgárháború veszélye fenyegetett, míg végül nagybátyjuk, Berry hercege 1407-ben ki nem eszközölt köztük egy ingatag megbékélést. Ez csupán látszatbéke volt, három nappal később János tizenöt merénylőt küldött Lajosra, akik brutálisan meggyilkolták.

Orléans-i Lajos herceg meggyilkolása.

János népszerűsége olyan erős volt a fővárosban, hogy nem is kellett tagadnia, hogy köze volt Lajos meggyilkolásához, ugyanis azt egy „zsarnok” elleni jogos fellépésnek állította be, és 1409-ben még királyi felmentést is kapott a bűncselekmény alól. Azonban a francia királyi család érthető módon nem volt ilyen elnéző vele szemben, és a kibékíthetetlen ellentét több évtizedes belső viszályt és háborút indukált Franciaországban a burgundok és a francia dinasztia között. Lajos helyére apósa Bernárd, Armagnac grófja állt, és felkarolta a dinasztia érdekeit, pártjukat később is az Armagnac-oknak hívták. Rivalizálásuk a burgundokkal továbbfolytatódott, és viszályuk 1410-től fegyveres konfliktusba fordult, Franciaországban kitört a polgárháború, de arról se feledkezzünk meg, hogy a százéves háború még koránt sem ért véget, sőt a java még hátravolt! Franciaországban kaotikus helyzet alakult ki: egy őrült király ült a trónon, a királyné Bernárd gróf szeretőjévé vált, a dauphin, vagyis a trónörökös még csak tíz éves volt, a két párt vetélkedése a hatalomért pedig meggyengítette a Királyságot, kiszolgáltatva azt a külső fenyegetésekkel szemben, amit az angol király, V. Henrik (ural. 1413-1422) ki is használt, és hadseregével lerohanta Észak-Franciaországot. Henrik János támogatását kérte, hogy ismerje el őt törvényes francia uralkodónak, de a burgund herceg erre nem volt hajlandó, helyette meglepő lépésre szánta el magát: szövetséget kötött az Armagnac-okkal, habár hozzá kell tenni, katonai segítséget nem nyújtott az angolok elleni háborúban, de legalább nem tevékenykedett a dinasztia ellen, miközben az súlyos harcokat vívott északon. 1415-ben a franciák tehát egyedül néztek szembe az ellenséggel, a nagy ütközetre Agincourt-nál került sor, és noha a franciák túlerőben voltak, mégis katasztrofális vereséget szenvedtek, a francia nemesség negyven százaléka a csatatéren maradt és Franciaország közel fele angol megszállás alá került.

A burgundok előtt világossá vált, hogy egyedül nem dacolhatnak Anglia ellen, így jobb, ha inkább melléjük állnak. 1418-ban Párizsban a híveik kerekedtek felül, és meggyilkolták Bernárd grófot, János pedig átvette a főváros feletti ellenőrzést, amire az angolok is áldásukat adták. A dauphin még idejében elmenekült, de a király János „védelme” alá került. A dauphin attól tartott, hogy az angol-burgund együttműködés azt eredményezheti, hogy János Henriket ismeri majd el francia uralkodónak, amit meg kellett akadályoznia, ezért 1419 júliusában tárgyalásokat javasolt Jánosnak. Tekintve, hogy a belháború nagyon kimerítette a burgundok tartalékait, nem engedhettek meg maguknak további elhúzódó konfliktust, ezért elfogadták az ajánlatot. A találkozón kölcsönösen biztosították egymást a békés szándékaikról, de érdemi megegyezés nem született. Szeptember 10-én a dauphin újabb találkozóra invitálta Jánost, aki a megegyezés reményében el is ment arra, de a tárgyalás helyett a dauphin emberei meggyilkolták a herceget. A gyilkosságot az Armagnac-ok tervelték ki, ugyanis, ha a dauphin és a burgundok békét kötnek, akkor az az Armanac befolyás csökkenését eredményezi, ezt pedig nem hagyhatták, de a bosszú is közrejátszhatott azért, amiért János meggyilkoltatta Orléans-i Lajost. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a dauphin is tisztában lehetett az Armagnac-ok szándékával, hiszen a gyilkosság pillanatában jelen volt, és állítólag nem igazán mutatott meglepődést, amikor az emberei lesújtottak Jánosra, ezért a dauphin szándékainak őszintesége is megkérdőjelezhető. A merénylettel viszont Franciaország járt rosszul, ugyanis a reménye is meghiúsult annak, hogy megszülessen a béke, ellenben a burgundokat végérvényesen az angolok pártjára állította, Burgundiát pedig Franciaország kibékíthetetlen ellenségévé tette, ebben a helyzetben pedig esély sem lehetett az angolok kiűzésére az országból, és az elfoglalt területek visszahódítására, mely állapotok még évtizedekig fennmaradtak.

Franciaország (kék) az 1415-ös agincourt-i csata után, at angol területekkel (piros) és a Burgund Hercegséggel (lila).

János herceg mindvégig tartózkodott attól, hogy nyílt szövetségre lépjen az angolokkal, de a trónon őt követő fia, III. Jó Fülöp (ural. 1419-1467) máshogy vélekedett, főleg apja meggyilkolását követően. A burgundok Párizs elfoglalása után megnyitották a város kapuit az angolok előtt, és Fülöp 1420-ban szövetséget kötött az angolokkal. Párizsban VI. Károllyal aláíratták a troyes-i szerződést, melyben elismerte, hogy halála után Henrik és utódai öröklik a francia trónt, ugyanakkor megfosztották a dauphin-t trónörökösi jogától. A szerződést házassággal is megpecsételték, Henrik feleségül vette Károly lányát, Katalint, aki fiút szült neki. Henrik azonban 1422 augusztusában meghalt, fia, VI. Henrik (ural. 1422-1461) pedig még két éves sem volt ekkor. VI. Károly sem sokkal élte túl az angol királyt, 1422 októberében távozott az élők sorából, a gyermek VI. Henrik pedig Anglia és Franciaország királya lett.

V. Henrik a halálos ágyán részletes instrukciókkal látta el bizalmasait a háború folytatásával kapcsolatban, s kifejezetten kérte, hogy mindenféleképpen tartsák fenn a szövetséget Burgundiával. Halála után a még alig két éves fia, VI. Henrik követte a trónon, míg nagybátyja, Bedford hercege látta el a régensséget. Bedford ragaszkodott néhai bátyja végakaratához, így a burgund szövetséghez is, amelyet 1423-ban házassággal is megerősítettek, amikor is Bedford elvette Fülöp húgát, Annát.

Merész János herceg meggyilkolása.

A háború az elkövetkező években egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorta Franciaországot, míg 1429-ben fel nem bukkant egy szűz Lotaringiából, Jeanne d’Arc, aki fellelkesítve a francia seregeket, hadjáratot indított Észak-Franciaország visszahódítására. Elfoglalta Orléans-t, Reims megnyitotta kapuit a franciák előtt, ahol a dauphin-t VII. Károly (ural. 1422-1461) néven francia királlyá koronázták, Párizs azonban bezárkózott a szűz előtt, és ostrommal sem tudták bevenni. A következő évben az angolok és burgundok megtámadták Compiégne-t, Jeanne d’Arc a város felmentésére sietett, ám a csata hevében a burgundok elfogták. Az értékes rabot Burgundiába szállították, majd eladták őt az angoloknak, akik 1431-ben elítélték és máglyán megégették.

Miközben a Jeanne d’Arc által feltüzelt franciák egyre jobban visszaszorították az angolokat Észak-Franciaországban, addig Burgundia Németalföldön terjeszkedett. 1430-ban III. Fülöp értékes területekkel gyarapította birodalmát, megszerezte Namurt és Luxemburgot, valamint a fontos textilipari központot, Brabantot, és rátette a kezét a Rajna és a Maas folyók torkolatvidékére, ahonnan a tengeri kereskedelmet tarthatta ellenőrzése alatt. A burgund udvar gazdagodott, és egyre fényűzőbbé vált, amivel Fülöp nem is próbált szerénykedni, hiszen a pompa a hatalom megnyilvánulása volt, másrészt ezáltal kívánta bizonyítani a francia uralkodóhoz mérhető rangját. Mindezt nagyrészt a németalföldi területeinek köszönhette, ahol a burgund uralommal felpezsdült a kulturális élet, a luxuskiadások ugyanis vonzották a művészeket, az udvarban festőket, költőket és zeneszerzőket foglalkoztattak, és az építészek, szobrászok, mérnökök mind több megbízatást kaptak.

III. Jó Fülöp herceg (1419-1467).

Közben viszont a hadiszerencse mindinkább a franciák pártjára állt. Látva előretörésüket és az angolok visszaszorulását, Burgundia egyre kényelmetlenebbül érezte magát az angol szövetségben. Bedford hercege mégis egyben tudta tartani az angol-burgund együttműködést, de amikor 1435-ben egyértelművé vált, hogy közel a halála, a burgundok mozgolódni kezdtek annak érdekében, hogy megszakítsák szövetségüket az angolokkal. III. Fülöp herceg közeledni kezdett VII. Károly francia királyhoz, és csakhamar alá is írták az arras-i szerződést, amelyben Fülöp elismerte Károlyt, mint francia uralkodót, és akinek átadta Párizs városát, míg Károly mentesítette Burgundiát a hűbéri kötelességei alól, amivel a francia koronának tartozott, továbbá ígértet tett, hogy megbünteti Fülöp atyjának gyilkosait. Ezzel az angol-burgund szövetség felbomlott, Fülöp pedig ennek örömére felvette a hivalkodó Nyugat nagyhercege címet, amit majd fia is örököl. Néhány napra az arras-i szerződés megkötése után Bedford hercege elhunyt, és az angol-burgund szövetség vele együtt szállt a sírba.

A burgundok Arras után ki is vonták magukat a százéves háború kavalkádjából, és inkább saját területeik gyarapítására, konkrétan Flandriára koncentráltak. A háború a végéhez közeledett, és a franciák lassan kiszorították az angolokat a kontinensről, és Károly – megsértve a korábbi megállapodást - egyre inkább a burgund területekre kezdett koncentrálni, hogy kiterjessze a hatalmát Burgundiára. Ez persze nem tetszett Fülöpnek, aki 1440-ben aktívan támogatott egy Károly elleni nemesi felkelést Franciaországban, majd 1456-ban Károly fiának, Lajosnak biztosított menedéket, miután az sikertelenül lázadást szított apja uralma ellen. Károly megfedte Fülöpöt, amiért nem adta ki neki a fiát, de nem tehetett egyebet, a dauphin öt évig tartózkodott Burgundiában, s csak Károly halála előtt tért vissza Franciaországba.

Burgundia fénykora

Fülöp a százéves háború után felhagyott a nagypolitikával, helyette az élet élvezetének szentelte idejét. A burgund udvartartás folyamatosan mozgott a herceg országaiban, kedvelt városai közé tartozott Brüsszel, Bruges és Lille. Brüsszelben épült fel a hercegi palota, ami ezzel egyfajta fővárossá vált, Bruges kikötője pedig az Észak- és Dél-Európát összekötő kereskedelem centrumává vált, de Antwerpen is fejlődésnek indult, és egyre több kereskedőt vonzott. Az 1440-es évektől a burgundiai adóbevételek jelentős része Németalföldről származott, az összege vetekedett az angol, az aragóniai és a francia udvar bevételeivel. Ebből az elképesztő jövedelemből a hercegek megtehették, hogy extravagáns lakomákat, ünnepélyeket és lovagi tornákat tarthassanak, az élet valósággal pezsgett a herceg körül. Óriási összegeket fordítottak luxuskiadásokra, s hamarosan Európa legfényűzőbb udvaraként tartották számon a burgundiait, idővel Burgundia már a kordivatot is befolyásolta, alakította, Európa nemessége azt leste, hogy milyen stílus dominál épp Fülöp udvarában, ami irányadó és követendő volt számukra, amennyiben nem akartak régimódinak tűnni. A burgund gazdaság is egyre erősödött, ugyanis a divat és ízlés alakításával szerte Európában nőtt a burgund (főleg flamand) luxustermékek iránti kereslet. Fülöp emellett a művészeteket is támogatta, mivel a szellemi élet fellendülése a hercegi hatalom nagyságát reprezentálta. Az udvar kódexmásolókat alkalmazott, falikárpitokat és ékszereket rendelt, valamint támogatta a zenei életet országaiban, ami a gyakori mulatságok elengedhetetlen eleme volt. 1429-ben megalapították a legelőkelőbb lovagrendet, az Aranygyapjas Rendet, tagjai közé a dinasztiához leghűségesebb nemesek kerülhettek, később a Habsburgok rangos rendje lett. 1434-ben közös pénzt vezetnek be az egész Hercegségben. A közigazgatási reformra viszont csak 1464-ben került sor, amikor központosították a burgund hercegi területeket, és egybehívták az összburgund rendi gyűlést, ahol minden tartomány képviseltethette magát és hallathatta hangját, valamint egy központi számvevőszéket is létrehoztak, amely az adók hatékonyabb behajtását segítette elő.

1465-ben Fülöp végleg visszavonult a közélet irányításától, és átadta az uralkodói teendőket fiának, I. Merész Károlynak (ural. 1467-1477). Károly nem értett egyet apja meghunyászkodó politikájával, amit a franciákkal szemben tanúsított, amikor VII. Károly király bejelentette hűbérúri jogát Burgundiára. VII. Károlyt 1461-ben fia, XI. Lajos (ural. 1461-1483) követte a trónon, aki folytatta apja Burgundiával szembeni törekvéseit. 1465-ben Károly háborúba bonyolódott Franciaországgal, de Lajos felhergelte Liége városát a burgund befolyás erősödése miatt, ahol a helyi előkelők elutasították a burgundok jelöltjét Liége herceg-püspökének, az ország vezetőjének, és az ellenállás felkeléssé eszkalálódott, amely a burgund területekre is átterjedt. Károlynak mihamarabb le kellett zárni a háborút a franciákkal, hogy a felkelés letörésére koncentrálhasson, ezért nyugaton békét kötött, seregei élén pedig maga vonult Liége-be, és kegyetlenül leverte a megmozdulást.

I. Merész Károly herceg (1467-1477).

III. Fülöp 1467-ben meghalt, ezzel fia ténylegesen is elfoglalhatta a hercegi trónt. Károly megreformálta az államigazgatást és a hadsereget, visszavett apja túlköltekező luxus-udvartartásából, és inkább a katonai fejlesztésekre helyezte a hangsúlyt. Gazdag területeinek köszönhetően, még a katonai kiadások mellett is, uralkodása alatt a burgund herceg számított a korabeli Európa legtehetősebb fejedelmének. Ugyanekkor Liége újra fellázadt, de ügyük ismét halálra volt ítélve, ugyanis a megígért francia segítség nem érkezett meg, Károly könnyedén legyőzte a lázadókat, majd bevonult Liége-be. A Herceg-Püspökséget burgund protektorátus alá helyezte, és elrendelte, hogy a területén lévő összes város bontsa le a falait.

1468-ban XI. Lajos találkozót javasolt Károlynak, hogy megtárgyalják az államaik közötti kapcsolatok további alakulását. A pikárdiai Péronne városában kezdtek tárgyalásokat, de akkor Károly híreket kapott, hogy Liége ismét fellázadt, ami nem kis részben volt köszönhető Lajos ismételt felbujtásának. Károly felfüggesztette a tárgyalásokat, de azért rávette Lajost, hogy segítsen neki leverni a felkelést. A francia király, hogy megőrizhesse őszinte békülékeny szándékának látszatát, nem ellenkezett, és Károllyal együtt vonult Liége-be, ahol felszámolták a zavargást. Károly kegyetlenül megtorolta a lázadást, sokakat lemészároltatott és felgyújtatta a várost, ami állítólag hetekig lángolt.

Noha Liége ellen a francia királlyal együtt vonult hadba, Károly a későbbi tárgyalásokon határozottan szembehelyezkedett Párizzsal. Az 1435-ös arras-i szerződést, amit még apja kötött VII. Károllyal, semmisnek tekintette magára nézve, ugyanis a szerződés megtiltotta, hogy Károly angol asszonnyal házasodjon meg, s kikötötte, hogy hitvese csak francia lehet. Két felesége volt eddig, természetesen mindketten a francia királyi házból kerültek ki, de harmadik választása ezúttal az angol király, IV. Edward (ural. 1461-1470) húgára, Margitra esett, amivel felújította szövetségét Angliával, ez pedig erősen jelzésértékű volt Párizs számára. Károly házassága pontot tett a tárgyalások végére, és az ellenségeskedés csakhamar kiújult Franciaország és Burgundia között. 1471-ben Lajos megtámadta a Somme menti burgund városokat, mire Károly megtorlásul betört Franciaországba, és feldúlta a vidéki területeket, de számottevő eredményt nem ért el, s 1472-ben visszavonult, a harcok pedig abbamaradtak.

A Burgund Hercegség legnagyobb kiterjedése: a Hercegség 1465 előtt (sötét narancs), 1465-ben szerzett területek (világos narancs), 1473-ban szerzett területek (citrom), 1475-ben meghódított területek (pink), 1469-74 között zálogba kapott területek (lila csíkos), burgund befolyás alatt álló területek (narancs csíkos) és oldalági családi birtokok (zöld).

1473-ban Károly királyság rangjára szerette volna emelni Burgund Hercegségét, magát pedig királlyá koronáztatni a német-római császárral, ami érdekében III. Frigyes császárral (ural. 1452-1493) is tárgyalt, de terve végül nem valósult meg. 1474 folyamán pedig több olyan külpolitikai konfliktusba keveredett, amelyek együttesen ütöttek vissza, és nehéz helyzetbe sodorták Burgundiát. Keleten Zsigmond osztrák herceggel (ural. 1439-1490) került területi vitába, délen Svájccal éleződött a viszony, miután utóbbi támogatta a burgund városok lázongásait Károly helytartói ellen, nyugaton pedig Károly vitatta a lotaringiai herceg öröklési jogát hercegségéhez. Ezek a szereplők viszont készek voltak összefogni egymással, hogy letörjék Burgundia szarvait.

A külpolitikai feszültségek csakhamar katonai konfliktusba csaptak át. 1474-1475-ben Károly katonai segítséget nyújtott egy rokonának, Ruprecht kölni érseknek (ural. 1463-1480), aki ellen fellázadtak alattvalói. Károly a burgund sereggel be akarta venni a lázadók birtokolta Neuss városát, de az ostrom elhúzódott, ez pedig elegendő időt biztosított arra, hogy a német-római császári seregek megérkezzenek a város felmentésére. Károly a kudarc után, 1475 végén Svájc ellen fordult, de ott sem volt szerencsésebb, 1476 márciusában vereséget szenvedett, és vissza kellett vonulnia. Feltöltötte hadseregét, és újra Svájcra támadt, de a svájciakat immár a lotaringiaiak is segítették, s 1476 nyarán ismét legyőzték.

Károly új sereget állított fel és a tél beköszöntével a Lotaringiai Hercegséghez tartozó Nancy városát vette ostrom alá. A kemény tél viszont alaposan megviselte a burgund sereget, és ebben a helyzetben tört rájuk a város felszabadítására érkező lotaringiai-svájci egyesült hadsereg. 1477. január 5-én vívták meg a nancy-i csatát, amely a burgundok katasztrofális vereségével végződött, és Merész Károly is a csatatéren esett el. Megcsonkított és meztelen holttestére csak napokkal később találtak rá egy közeli folyóban. Fejét alabárddal kettéhasították, testén lándzsaszúrások voltak, arcát a vadállatok teljesen lerágták, azonosítani is csak a magánorvosa tudta hosszúkás körmei és régi sebesülései alapján. A herceget Nancyben temették el, de 1550-ben dédunokája, V. Károly német-római császár (ural. 1519-1556) Bruges-be szállítatta át a holttestét, majd 1979-ben egy exhumálás során kiderült, hogy sírhelye üres…

Charles Houry: Merész Károly holttestének megtalálása, 1862.

A Habsburg uralom

Merész Károly fiú utód nélkül halt meg, egyetlen gyermeke és örököse a húszéves lánya, Mária volt, aki felvette a burgund hercegnő címet. Máriának (ural. 1477-1482) nehéz helyzettel kellett szembenéznie, országaiban nagy volt az elégedetlenség, Liége és Guelders kinyilvánította függetlenségét, XI. Lajos pedig kapva az alkalmon, lépéseket tett Burgundia megszerzésére, tekintve, hogy francia királyként a burgund herceg hűbérurának számított, és amint férfiágon kihalt a hercegi dinasztia, annak területeit, vagyis egész Burgundiát (Flandriával együtt) magának követelte. Hűbérúri jogát fegyveres úton is kész volt érvényesíteni, ezért hadsereget küldött Burgundia megszerzésére, valamint pénzügyileg támogatta a lázadó flandriai és brabanti városokat. Északon birtokba vette Pikárdiát és Artios-t, délen pedig a történelmi burgund hercegségi területeket szállta meg, s ezzel a burgund területek fele elveszett, Luxemburg és Németalföld megmaradt ugyan Mária uralma alatt, de Lajos ezen területek átadását is követelte tőle. Mindeközben Flandria befolyásos nemesei aggódva szemlélték a francia agressziót, ezért 1477 februárjában tanácsot hívtak össze a válságos helyzet megoldására. A flandriaiak viszonylagos függetlenséget élveztek a burgundok uralma alatt, és egyáltalán nem óhajtottak egy erőskezű francia uralkodót a nyakukra, ezért a gyűlés elfogadta Máriát Burgundia teljes jogú uralkodónőjének, de bizonyos feltételekkel… Cserébe aláíratták vele a Nagy Privilégiumokat, melyek decentralizálták a közigazgatást, nagyobb önkormányzatiságot biztosítva a hercegnő birtokában lévő területeknek, az uralkodói hatalom hatáskörét korlátozták, a tartományokét növelték, valamint kikötötték, hogy a tartományi vezetésben csak a helyiek vehetnek részt. Továbbá a hercegnő a tartományok beleegyezése nélkül nem indíthatott háborút, nem köthetett békét, nem emelhetett adót és nem házasodhatott meg! Mária erős szövetségesek és támogatók nélkül nem tehetett egyebet, minthogy elfogadja a feltételeket, így legalább megtarthatta uralkodói pozícióját.

Mária még hajadon volt, és burgund hercegnőként Európa legjobb partijának ígérkezett, ugyanis a leendő férj az utódai révén Európa egyik leggazdagabb országához juthatott hozzá. Tehát bármilyen házasságot is köt Mária, az kihatással lesz az európai erőegyensúly jövőbeni alakulására. A burgundok a megbékélés reményében először a francia udvarba küldtek követeket, hogy kieszközöljék Mária és a francia dauphin, Károly házasságát, de Lajos ezt durván elutasította, mivel az eddig meg nem szerzett Burgundiát saját hűbérbirtokának tekintette, Máriát pedig nem ismerte el burgund hercegnőnek, így véleménye szerint jogtalanul birtokolja a maradék burgund területeket. A követek így eredménytelenül tértek haza, de közben már a franciák ellenfelei, a Habsburgok is mozgolódni kezdtek. Még Merész Károly tervezte, hogy lányát hozzáadja III. Frigyes német-római császár fiához, Miksához. A Habsburgok a burgund herceg halálakor igyekeztek mihamarabb tető alá hozni az esküvőt, és a franciák visszautasítása után a burgundok el is fogadták az ajánlatukat, és 1477 augusztusában Mária és Miksa házasságra lépett, amivel Miksa (ural. 1477-1482) a megmaradt Burgundia társuralkodója lett. Persze Lajos hamarosan ráébredt szörnyű mulasztására, amivel hagyta elveszni a gazdag németalföldi területeket, amelyeket a Habsburgok kaparintottak meg, míg ha beleegyezett volna fia és Mária házasságába, akkor utódai megszerezhették volna egész Burgundiát, de Lajos túl mohó volt, mihamarabb erővel akart hozzájutni a zsákmányhoz, a Habsburg házassággal viszont mindez elúszott. Miksa eltökélte, hogy megvédi felesége területeit az elégedetlen és agresszív Lajossal szemben, és 1479-ben hadsereggel vonult a franciák ellen. Az osztrák-burgundok megverték a franciákat, akik nem kíséreltek meg több területet elszakítani Burgundiától. Mária és Miksa házassága pedig megágyazott a francia-osztrák (Bourbon-Habsburg) vetélkedésnek, ami az elkövetkező kétszáz évben nagyban befolyásolta az európai politikai viszonyokat és hadi eseményeket.

Mária burgund hercegő (1477-1482) és 1477-es házassága Habsburg Miksával (1477-1482).

Máriának három gyermeke született Miksától: 1478-ban Szép Fülöp, 1480-ban Margit, végül 1481-ben Ferenc, de ő pár hónapos korában elhunyt. 1482-ben Mária egy lovasbalesetben súlyosan megsérült, és hetekkel később meghalt. Burgundia örököse a négyéves IV. Szép Fülöp (ural. 1482-1506) lett, nagykorúságáig apja régensként kormányozta az országot, amire a németalföldi rendek bizalmatlanul tekintettek, arra gyanakodtak, hogy Miksa a burgund érdekeket alárendeli a Habsburg törekvéseknek. Miksa bizonytalan helyzetben találta magát, és mielőbb stabilizálnia kellett a pozícióját, ezért békére törekedett a franciákkal. Felajánlotta a dauphin-nek lánya, Margit kezét, és vele a déli Burgund Grófságot, mint hozományt. 1482 decemberében alá is írták az arras-i szerződést, amiben Miksa elismerte a franciák által korábban elfoglalt területek átadását, Lajos pedig lemondott Németalföldről. 1483-ban megtartották Károly és Margit házasságát, ami után nemsokára Lajos meghalt, VIII. Károly (ural. 1483-1498) Franciaország királya lett, Margit a királyné. Politikai okokból 1491-ben VIII. Károly felbontotta az arras-i szerződést, amivel házasságát is semmissé nyilvánított, habár a hozományul kapott burgund területeket nem szolgáltatta vissza. Miksa természetesen visszakövetelte a házassággal járó grófságot, de azt csak 1493 májusában kaphatta vissza, ekkor Franciaország konfliktusba került Nápollyal, és emellett nem akart ellenségességet a Habsburgokkal is, ezért a senlis-i szerződésben visszajuttatta Miksának a Burgund és Artois Grófságokat, míg a történelmi Burgund Hercegség Franciaország része maradt.

1493 augusztusában Frigyes halálával Miksa foglalhatta el a német-római császári trónt (ural. 1493-1519), és ezzel a tizenöt éves fiára, IV. Fülöp hercegre hagyta Burgundia kormányzását, akit ebben segített egy burgund nemesekből álló tanács. Fülöp erős kézzel fogott hozzá az uralkodáshoz, kezdetnek máris elutasította az anyja által megkötött Nagy Privilégiumok megerősítését, és a központosított kormányzásra tért vissza, viszont ígéretet tett, hogy háborús ügyekben kikéri a rendek véleményét, és tanácsadóit is a helyiek közül választja. Külpolitikailag igyekezett egyenlő távolságot tartani Franciaországtól és Angliától, ez a feleségválasztásában is megmutatkozott, amikor 1496-ban elvette a spanyol királyi pár lányát, Johannát, ami egyben szövetséget is jelentett a Habsburg- és a Trastámara-ház között Franciaországgal szemben (mellesleg a későbbiekben ennek a frigynek köszönhették a Habsburgok a spanyol területek megszerzését). Johanna a királyi pár harmadik gyermeke volt, elég távol állt a spanyol trón megszerzésétől, de 1500-ra ez megváltozott, testvérei és unokaöccse tragikus halála miatt ő lépett elő trónörökösként. Szép Fülöp ebben lehetőséget látott hatalma növelésére, és nem kívánta feleségére hagyni Spanyolország kormányzását. Házasságuk amúgy is romokban hevert, Fülöp szeretőket tartott, és nem igazán foglalkozott Johannával, aki viszont mély érzelmeket táplált férje iránt, de a viszonzatlan szerelem depressziót szült, mire szóbeszéd kezdett terjedni a hercegnén elhatalmasodó őrületről (mai napig Őrült Johannaként ismerhetjük a nevét). Fülöpnek kedvezett ez a híresztelés, és nem is próbálta cáfolni felesége „őrültségét”, sőt gyakorlatilag fogva tartotta az asszonyt, hogy elzárja a külvilágtól, amivel még jobban elmélyítette depresszióját, és táplálta azt a látszatot, hogy ténylegesen zavarodott, és alkalmatlan az uralkodásra. A spanyol főurak átláttak Fülöp mesterkedésén, és tudták, hogyha eljön az idő, Johanna helyett a férj és annak burgund kísérete fog felettük uralkodni, de nem tehettek semmit, a trónörökös Johanna volt, más jelölt nem jöhetett szóba, akivel esetleg leválthatták volna a hercegnőt.

Idealisztikus családi portré 1515-ből: Miksa és Mária között legidősebb fiúk IV. Szép Fülöp. Az alsó három fiúgyermek balról jobbra: I. Ferdinánd, V. Károly (Fülöp fiai) és II. Lajos későbbi magyar király (ő Fülöp lányának, Máriának volt a férje).

A mai Spanyolország területén a XV. század végén két királyság osztozott, mígnem 1469-ben I. Izabella (ural. 1474-1504) Kasztília és II. Ferdinánd (ural. 1479-1516) Aragónia uralkodójának egybekelésével közös uralom alá került az Ibériai-félsziget jelentős része. 1504-ben Izabella elhunyt, és félő volt, hogy a két ibériai királyság újra szétválik. Az özvegy férj, Ferdinánd egymaga is kész lett volna uralkodni a két ország felett, de a kasztíliaiak nem igazán szívelték a királyt, Johanna (ural. 1504-1555) lányát viszont továbbra is őrültnek titulálva uralkodásra képtelennek tartották. 1505 novemberében a salamancai szerződésben Ferdinándot és Fülöpöt társ-régensekké nyilvánították, de 1506 júniusában a villafáfilai szerződésben már megvonták Ferdinándtól a régensi jogait, és Aragóniába kellett távoznia.

Kasztíliában Fülöp királyként (ural. 1506), felesége nevében uralkodott, de nem sokáig élvezhette kiterjedt hatalmát, hamarosan megbetegedett, és 1506. szeptember 25-én elhunyt. Burgundiát a hatéves fia, II. Károly (ural. 1506-1555) örökölte, akinek nagykorúságáig, 1515-ig a nagynénje, Margit (Fülöp testvére, akit VIII. Károly francia király eltaszított) kormányozta a területeket. Károly 1515-ben menesztette Margitot a régensségből, de néhány évre rá, amikor 1519-ben elfoglalta a német-római császári trónt, elismerve nagynénje rátermettségét, visszahívta, és életfogytig tartó régenssé nevezte ki. Viszont Margit nem örvendett túlzott népszerűségnek Németalföldön, mivel tanácsadóit nem a helyi nemesek közül választotta, hanem külföldről, Itáliából és Franciaországból. Végül a németalföldiek Károlyhoz fordultak panasszal, aki megkérte Margitot, hogy a békesség kedvéért igyekezzen a helyiek kedvére tenni.

IV. Szép Fülöp (1482-1506) és felesége Őrült Johanna (1504-1555).

Károly 1516-tól anyjával, Johannával együtt Kasztília uralkodója is volt, nagyapja, Ferdinánd 1516-os halálát követően Aragónia is Johannára, így Károlyra szállt, és létrejött az egy uralkodó alatt egyesült Spanyol Királyság. Károly hatalmas világbirodalom felett uralkodott: a Német-római Császárságban, Itáliában, Burgundiában (Németalföldön), Spanyolországban és az amerikai gyarmatain. A Habsburg Birodalom virágzása Flandriára is kihatott, ahol fellendült a kereskedelem, Antwerpen pedig az európai tengeri áruforgalom központjává és legnagyobb kereskedővárosává vált. Iparosodás vette kezdetét, fellendült a könyvnyomtatás, növekedett a népesség. Németalföld határait északon és délen is kitolták, és sokkal komplexebb lett, mint előtte.

1521-ben kitört az itáliai háború Franciaország és a Habsburgok között. Habár a név félrevezető a hadmozdulatok szerte Európában folytak nem csak Itáliában, hanem Navarrában és Németalföldön is. I. Ferenc francia király (ural. 1515-1547) - követve a hagyományt - továbbra is makacsul próbálta érvényesíteni hűbérúri jogát Károly és Németalföld felett. A háború elhúzódott, és kedvezőtlenül alakult a franciák számára, akik végül 1526-ban Madridban békét kötöttek. Ennek értelmében Károly visszaszerezte a dédnagyapja, Merész Károly halála után, 1477-ben elveszett Burgund Hercegség történelmi területét Franciaországtól. Ezzel az ősi burgund földek visszatértek Burgundiához, és a burgund hercegi cím újra tényleges lett, ám nem sokáig. Ugyanabban az évben ismét kirobbant a háború a két fél között, s az évekig tartó harcok kimerítették mindkét oldal tartalékait, ezért döntő csata nélkül 1529-ben Cambraiben megegyezés született a békéről. Ferenc lemondott flandriai hűbérúri jogáról Károly javára, míg Károly átadta a néhány éve megszerzett történelmi Burgund Hercegséget Franciaországnak, ám a burgund hercegi címet ezután is használta.

II. Károly (1506-1555) portréja 1516-ból.

Mindeközben Németalföldet Margit 1530-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul igazgatta, őt a császár húga Magyarországi Mária követte a kormányzói székben, aki II. Lajos magyar király (ural. 1516-1526) (aki a mohácsi csatát követően esett el) özvegye volt. Mária megreformálta Németalföld döntéshozói rendszerét, amelybe bevonta a helyi nemeseket és polgárokat, a modell annyira sikeres volt, hogy kétszázötven évig töretlenül működött.

Károly 1549-ben ediktumban kinyilvánította Németalföld egységét és oszthatatlanságát, melyet egészében lehet örökölni és nem részekben, előtte ugyanis minden grófságot és kisebb egységet külön-külön örököltek a hercegek, ezt követően a terület egységként, természetesen a Habsburg-ház leszármazottaira szállt. Az egységesülés viszont nem tudta megakadályozni az egyre nyilvánvalóbb nyelvi ellentéteket, az északi flamand és a déli vallon nyelvet beszélők közti kulturális konfliktusok egyre éleződtek. Németalföld kereskedelmi és ipari ereje, a városok gazdagsága viszont igen jól jött a császárnak, a birodalmi bevételek számottevő része ezekből a tartományaiból származott. Utrecht, mint püspöki székhely, a művészeti élet központjává vált, és az egyház bőségesen támogatta - már-már túl hivalkodóan is - a művészetet. A Reformáció Németalföldet sem kerülte el, noha a Habsburgok állhatatos katolikusok maradtak, és mindent elkövettek, hogy meggátolják a protestantizmus előretörését, felállították az Inkvizíciót és könyveket égettek, de Németalföld nagy részén mégsem tudták megakadályozni az új irányzat terjedését, annyit azonban elértek, hogy szigorú intézkedéseikkel ellenszenvet váltottak ki az áttért lakosságból, és az alattvalók elidegenedtek a dinasztiától.

Károly 1554 és 1556 között apránként lemondott hatalmas birodalmáról, és felosztotta azt két fia: Fülöp és Ferdinánd között. Németalföld a spanyol királyhoz, vagyis II. Fülöphöz (ural. 1556-1598) került, aki megkapta a Burgundia hercege címet is. A franciák azonban vitatták Fülöp jogát a titulushoz, mivel Károly a másodszülött fia, Ferdinánd javára mondott le a császári címről, és a burgund hercegi cím a császárhoz kötődik, nem a spanyol királyhoz. Ennek ellenére Fülöp nem mondott le a burgund hercegi címéről, sőt utódai is örökölték, és amikor 1700-ban kihalt a Habsburgok spanyolországi ága, az őket követő Bourbon dinasztia uralkodói is a címeikhez csatolták, s ami immár a spanyol királyhoz kapcsolódó titulus lett. Érdekesség, hogy 1700-tól az osztrák Habsburgok is felvették a címet, feltehetőleg azért, mert a spanyol örökösödési háborúban (erről bővebben itt olvashatsz) megszerezték Németalföldet, vagyis az egykori Burgundia déli, a későbbi Belgium területét (az északi területrész száz évvel korábban, Hollandiaként függetlenedett). 1795-ben végül is megváltak a címtől, ugyanis Osztrák-Németalföldet (Belgium) elfoglalták a franciák, és Ausztria soha többé nem tudta visszaszerezni. Mindezzel párhuzamosan, mivel 1493-tól a Burgund Hercegség történelmi területei Franciaországhoz tartoztak, számos francia trónörökös is viselte a burgund hercegi címet.

Burgundia a Habsburgok uralma alatt: baloldali képen Habsburg-Némtalföld (1482-1581), mely tizenhét tartománya 1549-ben egyesült, középen Spanyol-Németalföld (kék) és a függetlenedett Hollandia (zöld) (1581-1714), jobboldalt Osztrák-Németalföld (1714-1794).

Ma a spanyol Bourbon uralkodók egyben burgund hercegek is, amit először I. János Károly király (ural. 1975-2014) nyilvánított ki azzal, hogy újra a címerébe vette a burgund keresztet, a hajdanvolt Hercegség jelképét. A fehér alapon piros Andráskeresztes burgund zászlót valamikor a XV. században használták először, a Hercegség védőszentje, Szent András apostol tiszteletéből. A spanyol királyok közül először I. Szép Fülöp használta címerében, mivel anyja Mária burgund hercegnő volt, akitől gyakorlatilag örökölte ezt a jelképet, majd a spanyol Habsburgok után a spanyol Bourbonok is átvették. A jelenlegi spanyol uralkodó, VI. Fülöp király (ural. 2014-) és a Bourbonok francia trónkövetelője, (XX.) Lajos Alfonz is nyíltan használják és maguknak követelik a burgund hercegi címet.

Burgundia zászlaja az Andráskereszttel.

Olvass tovább: Johanniták , Genova története, A spanyol örökösödési háború, Világunk uralkodói I.

Facebook: Szórakoztató történelem

Források:

Balázs Péter [2016]: Belga-Németalföld újkori története (1384-1840), L'Harmattan Kiadó.

Hahner Péter [2002]: Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó.

Kossmann-Putto, J.A. – Kossmann, E.H. [1998]: Észak- és Dél-Németalföld története, Stichting Ons Erfdeel vzw Flamand-Holland Alapítvány.

1 | 2 | 3 | 4 | 5 > >>

Blog

II. András keresztes hadjárata

Anglia normann meghódítása

Osztrák-magyar gyarmatok

Magyarország tíz legrosszabb éve

Vikingek Amerikában

Napóleon egyiptomi hadjárata

Afrika az első világháborúban

A világ Szent István idejében

A Vörös Khmer története

Burgundia története

Címkék

Elérhetőség