A második világháború alatt a hitleri Németország nem tudta brit földön megvetni a lábát, azonban sikerült ellopnia valamit az uralkodói családtól: a Csatorna-szigeteket. Ez volt az egyetlen brit terület, amely ellenséges megszállás alá került, és egészen a háború végéig a németek kezén maradt, amiért mellesleg a brit vezetés is felelős volt…

A Csatorna-szigetekről

A Csatorna-szigetek a brit uralkodók azon birtokai, amelyek az egykori Normandiai Hercegségből megmaradt. 911-ben III. (Együgyű) Károly nyugati frank király egy Rollo nevű viking harcosnak adományozta Normanida területét. 1066-ban a normannok (északi emberek, vikingek) (Hódító) Vilmos vezetésével innen kiindulva foglalták el Anglia királyságát. 1154-ben Anjou Henrik örökölte meg az angol trónt, aki mellesleg francia hercegként a Francia Királyság legalább felének volt az ura, köztük Normandiáé. 1204-ben (Földnélküli) János elvesztette Normandiát és franciaországi birtokainak jelentős részét is, előbbiből csak a Csatorna-szigetek maradtak angol fennhatóság alatt. Az 1259-es párizsi szerződés értelmében III. Henrik angol király formálisan is lemondott Normandiáról, II. Fülöp francia király pedig a Csatorna-szigetekről. Azóta a szigetek az angol Korona birtokainak számítanak, amelyek nem tagozódtak be az anyaországba.

A Csatorna-szigetek Angliától délre, Franciaországtól észak-nyugatra, valamint a három legnagyobb sziget: Jersey, Guernsey és Alderney.

A Csatorna-szigetek ma is olyan különleges jogállású területnek számítanak, amelyek nem részei az Egyesült Királyságnak, hanem a Korona ún. függőségei (koronafüggőségek), tehát a brit uralkodó személyéhez kapcsolódó önkormányzó területek (így nem tartoznak az Európai Unióhoz sem). A mindenkori brit uralkodó három koronafüggőséggel rendelkezik: a Man, a Guernsey és a Jersey szigettel. Az utóbbi kettő a Csatorna-szigetek két főszigete, ún. Bailiffségek (kb. kormányzóság), élükön a bailiff-fel (civil elnök). A szigeteken élők döntő többsége (90 százalék felett) angol anyanyelvű, néhányan közülük megértik a francia nyelvet, s még kevesebben az ősi normann nyelvet is beszélik, amely valójában a francia nyelv egy dialektusa.

Jönnek a németek!

A második világháború baljós szelei csak 1940 májusában érték el a Csatorna-szigeteket. Előtte a szigetlakók életére nem igazán volt hatással a háború, így például nem tartottak sorozásokat sem, ennek ellenére számos önkéntes csatlakozott a brit hadsereghez. Május 9-én a német invázió a Benelux államokon keresztül elözönlötte Franciaországot. A német egységek hihetetlen gyorsasággal törtek előre, így vészesen közeledtek a Csatorna-szigetek felé, s június 9-én elérték Rouen-t is, Normandia történelmi fővárosát. Olaszország a háborúba történő belépését követő napon, június 11-én, 36 brit bombázót telepítettek a szigetekre, hogy Genova és Torino bombázásában segédkezzenek, de közülük csak tíz gép érte el a kijelölt célpontokat. A briteknek nem voltak illúzióik a hadi helyzettel kapcsolatban: Franciaország elesett, ezért a nagyobb katasztrófa elkerülése végett a brit alakulatokat kivonták a kontinensről. A londoni kormány úgy határozott, hogy a Csatorna-szigeteknek nincs stratégiai jelentőségük, tehát nem érné meg a katonai védelmébe energiát fektetni, ezért demilitarizálják a szigeteket, és azokat „nyílt várossá” nyilvánítják, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy sorsára hagyják a területet. Június 16-án minden a szigeteken tartózkodó hajó számára mozgósítási parancsot adtak ki, hogy segítsék Saint-Malo evakuálását. A közelsége miatt Jersey szigetére hárult e feladat oroszlánrésze, s június 20-án, nagy sietséggel ugyan, de az utolsó hajók is kifutottak Anglia felé. Június 17-én amúgy Charles de Gaulle tábornok is Jersey szigetére menekült Bordeaux-ból, majd egy gyors kávé után tovább is indult Nagy-Britanniába.

A brit kormány és a szigetek vezetése igen későn döntött a civil lakosság kimenekítéséről. A kontinensről menekülő katonák elszállítása elsődleges fontossággal bírt, de ezt követően minden egyes hajót a szigeteket elhagyni szándékozók rendelkezésére bocsátottak. Június 20-án megkezdték a civilek evakuációját, de hamar felismerték, hogy a jelentkezők töredékének tudják csak garantálni a távozás lehetőségét, hiszen a német hadsereg már elfoglalta Cherbourg városát, ami azt jelentette, hogy egész Normandia elesett, és a Csatorna-szigetek meghódítása a küszöbön áll.

Német győzelmi felvonulás St. Peter Port-ban, Guernsey szigetén.

Az ellenség figyelme egyre inkább a szigetek felé irányult, hiszen azok elfoglalása, ha stratégiailag nem is, propaganda szempontból nagyon jól jött volna Németországnak. A szigetlakók azonban nem is sejtették, hogy még napokig nem fog megindulni a németek támadása, ugyanis a BBC bejelentése késett arról, hogy a Csatorna-szigeteket nyílt várossá nyilvánították, a németek pedig nem voltak tisztában azzal, hogy a szigeteket demilitarizálták, s mivel nem volt számukra egyértelmű, milyen védelmi erővel is rendelkeznek, nem merték megkockáztatni a támadást az elfoglalásukra. A felderítő berepülések sem állapították meg teljes bizonysággal, hogy nem tartózkodnak ott harcoló alakulatok, sőt Guernsey szigetén például teherautókat csapatszállító járművekkel tévesztettek össze, majd - a tévinformációknak köszönhetően - június 28-án bombázókat küldtek a két fősziget kikötőinek lerombolására, valamint néhány bombát a „csapatszállítókra” is ledobtak. A légitámadások 44 halálos áldozatot követeltek.

Hogy pontosabban felmérhessék Guernsey védelmi képességeit június 30-án egy felderítő pilóta landolt a sziget egy elhagyatott repterén, ám mivel a földet érés fennakadás nélkül megvalósult, kiderült, hogy semmilyen védelemmel nem rendelkezik a brit terület, ez pedig jelzésértékűnek bizonyult a Zöld Nyilak hadművelet megindítására, amellyel a szigetek megszállása kezdetét vette. A délután során a németek egy szakaszt küldtek a Guernsey-re, akikhez egy rendőrségi nyomozó érkezett a bailiff levelével, amelyben közölte, hogy Guernsey egy nyílt sziget, ahol nem tartózkodnak katonai erők. Az őrnagy kérte, hogy kísérjék a bailiff-hez, akivel közölte, hogy ezennel Guernsey szigete német megszállás alá került. Jersey július 1-jén adta meg magát, és július 4-re a kisebb szigeteket is elfoglalták a németek.

Élet a megszállás alatt

Az elkövetkező öt évre a Csatorna-szigetek közigazgatásilag a franciaországi német katonai kormányzat alatt álló Manche megyéhez tartoztak. A megszállók nem váltották le a helyi vezetőket, és a közhivatalokba sem helyezték saját embereiket, a helyi igazgatás tisztviselőitől lényegében azt várták el, hogy a német érdekek figyelembevételével végezzék tovább a mindennapi munkájukat. A szigeteken a francia területeken mért idő került alkalmazásra, míg korábban a brit időzónához tartoztak. A baloldali közlekedés helyett a jobboldali került bevezetésre, és a font-sterling helyett ideiglenes fizetőeszközként az ún. okkupációs birodalmi márkát adták ki.  

Júliusban a britek több sikertelen kommandós támadást és rajtaütést hajtottak végre a Csatorna-szigeteken, amiért Guernsey vezetése kifejezte elégedetlenségét, ugyanis ezek az akciók semmi mást nem eredményeztek, csak azt, hogy a megszállók, az amúgy ártatlan szigetlakókon torolták meg a katonai akciókat. A szigetek inkább a békés egymás mellett élést választották volna, hiszen 1940-ben még a németek voltak erőfölényben, és elképzelhetőnek tartották, hogy a megszállás tartósnak is bizonyulhat, ezért a legtöbben úgy vélték, hogy jobb nem felpiszkálni az alvó oroszlánt, s amíg a németek tisztességesen bánnak velük, addig akár hajlandóak is együttműködni velük, és nem lázongani az elkerülhetetlen sorsuk ellen. A lakosság döntő többsége osztotta ezt a hozzáállást, és békességre törekedett, sokuk élete, a németek jelenlétével ugyan, de szinte ugyanúgy folyt tovább, mint előtte, néhány év elteltével viszont jelentkeztek a kellemetlenségek: nehéz volt nem német munkáltatónál elhelyezkedni, elkobozták a rádiókat, és 1942 szeptemberétől deportálásokra is sor került. Az étel, üzemanyag és gyógyszerhiány mindennapossá vált, a háború végére pedig a Vöröskereszt adományai akadályozták csak meg az éhínség bekövetkeztét.

Brit civilek és kirakatokat néző német katonák St. Helier egyik utcáján Jersey szigetén, 1940.

1942 májusában három helyi fiatalember megpróbált megszökni Jersey-ről, de a németek elfogták őket. Egyikőjük a tengerbe fulladt, a másik kettő börtönbe került Németországban, amit csak egyikük élt túl. A szökési kísérlet miatt a németek szigorú intézkedéseket vezettek be a szigeteken: korlátozták a hajók használatát, valamint elkobozták a fényképezőgépeket és a rádiókat. Természetesen az elnyomó intézkedések még jobban elidegenítették a helyieket a megszállóktól, és a lakosság nem is nyugodott bele az intézkedésekbe. Gyorsan terjedni kezdtek az illegális rádió adóvevők és a földalatti hírszolgáltatások, ráadásul a szökések száma is növekedett, a megszállás öt éve alatt több mint 220 szigetlakónak sikerült Angliába vagy Franciaországba jutnia.

A szigetlakók közül sokan folytattak ellenálló tevékenységet, ami leginkább passzív formában realizálódott, mint a szabotázsakciók, kényszermunkások bújtatása vagy illegális újságkiadás. Gyakori volt a Churchill győzelmet hirdető legendás kézmozdulatára utaló „V” betű (victory) felfestése a szem előtt lévő középületek falára. Fegyveres ellenállás azonban nem alakult ki, mellesleg ezt a brit kormány sem támogatta volna. Mindemellett a megszállás éveiben növekedett az általános bűnözés, aminek következtében több száz elítélt került a kontinensre börtönökbe vagy koncentrációs táborokba.

Sok szigetlakó rossz szemmel tekintett a helyi lányok és a német katonák között kialakult intim kapcsolatokra, mely románcokból kb. 800-900 gyermek született. A felszabadulás után gyakran a bevonuló brit katonák akadályozták meg, hogy a felháborodott lakosok bosszúszomjas indulata nehogy tettlegességig fajuljon.

Az Atlanti Fal és a deportálás

A németek érkezésük után azonnal gyalogsági és légvédelmi egységeket telepítettek az elfoglalt területekre, később viszont döntés született arról, hogy a Csatorna-szigeteket az Atlanti Fal védelmi rendszerbe kell integrálni. Hitler 1941. október 20-án adott parancsot a szigetek „bevehetetlen” megerősítésére, mely munkálatok az Atlanti Fal építése keretében szinte azonnal kezdetét vették. Az építkezésekre több ezer kényszermunkást szállítottak a Csatorna-szigetekre, főleg szovjet hadifoglyokat Ukrajnából és zsidókat Franciaországból. Mellettük fizetett munkaerő is érkezett Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából, és munkaszolgálatra is köteleztek több százakat a kontinensről, így például a Vichy Franciaország algériai és marokkói munkanélkülieket és spanyol ellenzéki menekülteket küldött a szigetekre. Érdekesség, hogy 456 ír önkéntes munkás is érkezett, ez főleg az angolellenes szimpátiának volt köszönhető.

A kényszer és zsidó munkaerőt a fizetett munkásoktól elkülönített táborokban szállásolták el. 1943 márciusától az SS átvette a kényszermunkások és zsidók táborainak irányítását, amivel ezek koncentrációs táborokká alakultak át (két ilyen tábor volt az Alderney szigeten).

Bunkerként és táborként szolgáló épület maradványa Alderney szigetén.

A megszálló erők igyekeztek maradéktalanul végrehajtani Hitler utasítását a bevehetetlen erődítésre vonatkozóan, ezért az építkezések során nem spóroltak semmivel. Az Atlanti Fal 1942. évi erőforrásainak 1/20-ad része áramlott a Csatorna-szigetekre, és Hitler kifejezetten kérte, hogy a teljes atlanti véderőműre fordított beton- és acélanyag 10 százaléka a szigeteken kerüljön felhasználásra. Később többen is úgy vélték, hogy a Csatorna-szigetek messze jobban meg lettek erődítve, mint Normandia, ahol később a szövetségesek partra szálltak.

A megszállást követően a zsidóüldözés is kezdetét vette. Noha a brit állampolgársággal rendelkező zsidókat még a németek érkezése előtt evakuálták, nagyjából 18 nem-brit zsidó személy a szigeteken maradt. A németek utasították a helyi rendőrséget, hogy azonosítsák és regisztrálják a zsidókat, azok ingóságait és vagyontárgyaikat, beleértve azokét is, akik elhagyták a szigeteket, ezeket aztán a megszállók lefoglalták. A zsidókat a sárga csillag viselésére kötelezték, habár ezt nem mindenhol tartották be, és naponta csak egy órára hagyhatták el a lakhelyüket, mindezek ellenére viszont nem került sor a deportálásukra.

A Batterie Moltke parti erődítmény 2013-ban, Les Landes, Jersey.

1941 augusztusában brit-szovjet erők megszállták Iránt, majd szeptemberben elhurcolták az ott tartózkodó kb. 800 katonai korban lévő német állampolgársággal rendelkező férfit. Erre válaszként Hitler 1942-ben parancsba adta, hogy a nem a Csatorna-szigeteken született lakosokat, valamint azokat a férfiakat, akik az I. világháború alatt tisztként szolgáltak deportálják Dél-Németországba. Így került 2300 szigetlakó a kontinens belsejébe, és éltek ott a háború végéig.

Késői felszabadulás

1944. június 6-án a Csatorna-szigetektől néhány kilométerre keletre megkezdődött a szövetségesek normandiai partraszállása, viszont a felszabadító erők elkerülték a szigeteket, többek között az ott kiépített erős védelmi rendszer miatt. A megszállás az után is fennállt, hogy a szövetséges erők előretörtek a kontinens belseje felé, ez azonban azt eredményezte, hogy a szigetek ellátása problémássá, sőt lehetetlenné vált, és hamarosan az éhínséghez közeli állapot alakult ki. Augusztusban a németek a Vöröskereszten keresztül felvették a kapcsolatot a britekkel, és felajánlották, hogy evakuálják a civil lakosságot a szigetekről, kivéve a katonai korban lévő férfiakat. Churchill erre kijelentette, hogy „Hagyjuk őket éhezni! Megrohadhatnak a saját kényelmükben!” Nem egyértelmű, hogy a miniszterelnök a németekre, vagy a civil lakosságra utalt-e a kirohanásában, mindenesetre szeptemberben hivatalosan is elutasították az ajánlatot. Ugyanekkor egy amerikai hajó, fehér zászló alatt kikötött a Guernsey szigeten, és megadásra szólította fel a németeket, akik ezt visszautasították, mire a hajó elhagyta Guernsey-t. Ezt követően hetekig tartó tárgyalások után engedélyezték a Vöröskeresztnek, hogy decembertől segélyszállítmányokat juttasson a szigetekre.

1945-ben a németek terveket készítettek a kontinensen végrehajtandó portyákról, amelyek célja nyersanyagok, ellátmány és minden használható dolog beszerzése volt a szövetséges csapatok kárára. Az első ilyen rajtaütésre március 8-9-ének éjjelén került sor a franciaországi Granville városában. Az akció viszonylag sikerrel járt, több szövetséges hajót megrongáltak, és számos katonát megöltek vagy foglyul ejtettek, mégis a 112 tonna szenen kívül más egyebet nem tudtak zsákmányolni. Április 5-én újabb rajtaütésre került sor a de la Hague foknál, azonban a vállalkozás teljes kudarcba torkollott, mivel az összes résztvevő katonát elfogták. A következő támadást május 7-re tervezték, de Hitler utóda, Karl Dönitz, tekintettel a háború közelgő befejezésére, leállítatta az akciót.

Guernsey-n hosszú sorban várják az élelmiszer-adagjukat a helyi nők, 1944.

1945. május 8-án Németország letette a fegyvert, amit a megszállók jelentettek be a szigetlakóknak. Május 9-én Guernsey szigetén kikötött a HMS Bulldog, Jersey-n pedig a HMS Beagle romboló, és még a brit csapatok partraszállása előtt a megszálló erők megadták magukat. Alderney szigetét csak május 16-án adták fel a németek. Június 7-én VI. György király és Erzsébet királyné ellátogatott a Csatorna-szigetekre, hogy üdvözöljék a brit Korona legrégebbi birtokainak felszabadulását.

A Csatorna-szigetek megszállása és feladása is békés körülmények között zajlott le, a frontok, és ezzel együtt a harcok is rendre elkerülték a szigetcsoportot. A lakosság az öt éves megszállás alatt is viszonylagos békességben élhette mindennapjait, de még a deportáltak is nyugodt körülmények között töltötték a három évig tartó németországi fogságukat. Mindent egybevetve az egyetlen brit terület, amely német megszállás alá került, rendkívüli módon szerencsés volt, hogy ilyen kevés károsodással úszhatta meg a második világháború szörnyű tombolását.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Jugoszláv Királyság végnapjai, A Wushe incidens, A Hitlerek, Az Aleut-szigetek japán megszállása

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Channel_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Normandy
https://en.wikipedia.org/wiki/Granville_raid
https://en.wikipedia.org/wiki/German_occupation_of_the_Channel_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Languages_of_Jersey

Attila története sokak számára ismeretes, legendás és magával ragadó, érdekes és misztikus. De a legtöbb történet a király halálával véget is ér, s nem sokat tudunk az ezt követő eseményekről, valamint a hunok további sorsáról. Ez az írás Attila három fiának történetét meséli el, különös hangsúlyt helyezve az édesapjuk halála utáni történésekre.

Attila egy rohamosan változó világba született, ahol egész népek mozdultak meg egyik napról a másikra, és új birodalmak emelkedtek fel, majd tűntek el örökre. 434-ben a hunok élére állva már egy erős Birodalom királyának mondhatta magát, akit egyaránt rettegtek Keleten és Nyugaton. Tizenkilenc éves uralkodása alatt számos hadjáratot vezetett a Római Birodalmak ellen. Megostromolta Konstantinápolyt, feldúlta a Balkánt, Galliát és Észak-Itáliában is pusztított. Komoly fenyegetést jelentett ugyan a rómaiakra, de nem volt megállíthatatlan (451. catalaunumi csata), és bár újabb csapásokkal kívánta súlytani ellenfeleit, hirtelen és kevéssé dicsőséges halála megakadályozta tervei megvalósításában.

*

Attila első feleségéről minimális adat áll rendelkezésünkre, csupán annyi, hogy a neve Kreka (Réka) volt, és három fiút szült a királynak: Ellák, Dengitzik és Ernák. A fiúk születési ideje sem ismert, annyi mégis kiderül a forrásokból, hogy Ellák volt közülük a legidősebb, míg Ernák a legfiatalabb. Attilának valószínűleg több gyermeke is lehetett, esetleg különböző nőktől, róluk viszont egy sor feljegyzés sem maradt fenn.

Priszkosz (vagy Priscus) görög származású római diplomata 448-449 körül Attila udvarában járt, és későbbi nyolckötetes írásában, a Bizánci Birodalom történetében a hunoknál szerzett élményeiről is megemlékezett (sajnos ez a rész csak töredékesen maradt fenn). Leírta, hogyan jutott el a hunok „fővárosába”, Attila székhelyére és fapalotájába, amely helye nem beazonosítható, de minden bizonnyal valahol Kelet-Magyarországon lehetett. A követ itt igen értékes megfigyeléseket tett, például arról, hogy milyen kapcsolatban volt Attila a fiaival. Priszkosz úgy vélte, hogy érzelmileg a hun királyhoz a legfiatalabb fia, Ernák állt a legközelebb, egy lakoma alkalmával ugyanis a király játékosan arcon csípte, és mindig derűvel a szemében tekintett rá, míg két másik fiára szinte rá sem hederített. Mi lehetett ennek az oka? A követ utánajárt a dolognak, és értesült a sámánok egyik jövendöléséről, amely szerint Attila házára pusztulás vár, és Ernák fogja megmenteni attól, hogy végleg eltűnjön a Föld színéről, s vissza fogja majd állítani családja régi fényét. Tehát Attila nagy reményekkel tekintett legfiatalabb fia jövőjére, akitől nagy tettek véghezvitelét várta.

Than Mór: Attila lakomája, 1846.
A képen a kerevetén ülő Attilán kívül Priszkosz rétor is szerepel (jobbra fehérben), kezében azt a művet tartja, amely alapján a festmény készült. Attila mellett Ellák fia látható.

448-449 körül Attila Onegesius tanácsadójával keletre küldte Ellákot, hogy hozzanak tető alá egy szövetséget a Fekete-tenger északi részén élő hunokkal, az akatzirokkal. A hun befolyás terjeszkedése aggodalommal töltötte el II. Theodosius keletrómai császárt (402-450), aki megpróbálta megakadályozni Attila szervezkedését, ezért utasította küldötteit, hogy fizessék le az akatzirok törzsfőnökeit, és belső ellentéteket szítva közöttük, bomlasszák fel a hordájukat. A császár terve nem vált be, az akatzirok Attila segítségét kérték a rómaiak és a velük együttműködni kívánó törzsfők ellen. Attila ekkor már nem csak a szövetségüket kívánta, hanem behódolásukat, élükre pedig Ellák fiát szánta, mint királyt. Nem egyértelmű, de minden bizonnyal megvalósult Attila terve, leverte a lázadó törzsfőnököket, és az akatzirok királyává tette legidősebb fiát, akit az odaút során baleset ért: leesett a lováról és eltörte jobb karját.

Attila a nagy galliai és észak-itáliai hadjáratai után, 453-ban megházasodott egy Ildico nevű fiatal, valószínűleg gót lánnyal. A menyegzői lakodalmon a hun király alaposan felöntött a garatra, s mély álomba zuhant. Másnap reggel Ildico hiába próbálta ébresztgetni újdonsült férjét, Attila már jó ideje halott volt, orrvérzés okozta fulladásba, esetleg a nyelőcsövéből kiinduló belső vérzésbe halt bele. A hunok pompás gyászszertartást és temetést rendeztek a nagy királyuknak. Őszinte bánatukat úgy fejezték ki, hogy a férfiak levágták hajukat, és megvágták az arcukat, hogy ne könnyekkel gyászoljanak, mint a nők, hanem vérrel, ami a harcosokhoz illik [„hogy a nagy harcos hőst ne asszonyi siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével gyászolják.” (Jordanes)]. Így ültek lovaikra, és halk gyászének kíséretében lassan, búskomoran lovagolták körbe-körbe a halott király sátrát, amely felett már gyülekeztek a viharfellegek.

Paczka Ferenc: Attila halála, 1855.

Attila váratlan halála új helyzet elé állította a birodalmat, és fiai élete egy pillanat alatt megváltozott: testvérekből egyszerre ellenségekké váltak. Attila nem rendelkezett arról, hogy ki kövesse halála után a trónon, így megkezdődött a testvérek közötti versengés a hatalomért. Ellák az egész Birodalmat magának követelte, amiben Onegesius is támogatta, míg Dengitzik és Ernák saját részfejedelemségeket akart kiszakítani az örökségből.

Hamar kiderült azonban, hogy a hun örökösödési háború nem csupán családi ügy. A hunok évszázadok óta úgy növelték katonai erejüket, hogy a leigázott népeket beintegrálták, beolvasztották maguk közé, felhasználva őket a következő hadjáratokban („harcosok konföderációja”). Attila, elődeihez hasonlóan számos törzset és népet igázott le uralkodása alatt, akik behódoltak ugyan a nagykirálynak, ám lényeges, hogy személy szerint Attilának vetették alá magukat, s nem a hunoknak. Természetesen ezt abban a pillanatban senki sem merte hangoztatni, de a király halálában sokan a soha vissza nem térő lehetőséget látták arra, hogy megszabaduljanak a hunok igájától.

Ardarik, a gepidák királya volt Attila legbizalmasabb tanácsadója és támogatója, Jordanes gót származású római történetíró szerint „Attila iránti rendíthetetlen hűségéhez” nem férhetett kétség. Tény, hogy amíg a nagy hun király uralkodott lojális is volt hozzá, ám a halála után nem kívánta ura fiait is szolgálni. A gepidák élén lázadást szított, amihez csakhamar a többi germán elnyomott törzs is csatlakozott, gyakorlatilag egy germán szövetség alakult a hunokkal szemben. 454-ben a pannóniai Nedao folyó mentén került sor a döntő ütközetre, amelyben a hunok vereséget szenvedtek a germánoktól. Ellák életét vesztette a csatában, a Hun Birodalom széttöredezett, és a hunok lassan kiszorultak Közép-Európából.

A Hun Birodalom kiterjedése Attila uralkodása alatt (434-453).

Bátyja halála után Dengitzik lett a hunok királya. A germánoktól elszenvedett vereséget követően a hunok kénytelenek voltak elhagyni a Duna-medencét, és egyre keletebbre húzódni a Pontus (Fekete-tenger) partjáig, ahol további harcokat vívtak a gótok ellen. 465-466 körül a két testvér követeket küldött Konstantinápolyba, békét, földeket és dunai kereskedelmi jogot (piactartási jog) kérve a keletrómai császártól, de I. Leó (457-474) elutasította a kérésüket. Erre válaszul Dengitzik seregei élén a Duna mentén délre vonult, hogy érvényt szerezzen követeléseinek. Újra tárgyalásokat kezdtek a rómaiakkal, ám I. Leó csak kitérő válaszokat adott. A háború elhúzódott, és a Trákiát védő germánok a rómaiak mellett álltak ki, ti. több jutalomra számítottak tőlük, mint a hunoktól. 469-ben Dengitzik csatában esett el és a hunok vereségével ért véget a háború. Állítólag egy Anagast nevű gót parancsnok ölte meg Attila második fiát, levágott fejét pedig Konstantinápolyba vitték, és a főutcán tartott győzelmi felvonuláson hordozták végig, majd póznára tűzve közszemlére tették.

Utolsó fiúként Ernák lett a hunok uralkodója, s végre sikerült békét kötnie a rómaiakkal, akiktől a birodalmon belül menedékjogot nyert. A hunok letelepedhettek az Al-Duna vidékén (kb. a mai Dobrudzsa), ez lett végül Ernák „birodalma”. Talán, mert szemtanúja volt, hogy testvérei hataloméhsége hová is vezetett, vagy talán csak a józanabb ítélőképessége miatt, de Ernák bátyjaival ellentétben megelégedett azzal, amije volt. Talán képes volt felismerni a realitásokat, amit Ellák és Dengitzik mindvégig tagadtak maguk előtt, hogy a hunok napjai leáldoztak, erejüket vesztették, többé már nem népek leigázói, hanem egy megtört nép csupán, akik mások kegyelmére szorulnak. Ernák elfogadta ezt a valóságot, és kegyelmet kapott a rómaiaktól, amivel békét biztosított a hunok számára.

469-et követően nincsen több feljegyzés hun támadásokról, és többé senki sem félt az egykor oly rémisztő keleti harcosoktól. A későbbi évtizedekben minden bizonnyal beolvadtak az egykor általuk elnyomott germán népek közé. Ernákról sem írtak többé a krónikák, sorsa, további élete és halála nem ismert. Talán békében uralkodott még sok-sok éven át, ám annyi tudható, hogy nem váltotta be a jóslatot, amit a sámánok jövendöltek meg róla, vagyis semmiképpen sem úgy, ahogy apja remélte. Népének régi nagy fényét ugyan nem sikerült visszaállítania, de vérvonala talán tovább élt először a germánok, majd a szlávok között.

Eugéne F. V. Delacroix: Attila a hun, 1843-1847.

Korábban említésre került, hogy Attilának lehetett még több gyermeke, akár több feleségtől is, de a három fiún kívül más neve nem maradt fenn. Létezik viszont egy kétes hitelű forrás, amely alapján feltételezhető, hogy Attilának talán volt még egy fia. A titokzatos gyermek Theophanész görög író művében bukkan fel, azonban a szóban forgó írás a VIII. század közepén keletkezett, tehát háromszáz évvel Attila után! Theophanész a történet megírásakor a VI. századi Malalasz nevű történetíróra támaszkodhatott, de Malalasz kézirata nem maradt ránk, ezért csak feltételezhetjük, hogy eredetileg ő örökíthette meg Attila negyedik fiának az élettörténetét, ráadásul utóbbi író is igen későn élt a hunok után, az eseményeket így ő is csak másodkézből ismerhette, és nem tudjuk, ki lehetett az eredeti „szemtanú”, aki papírra vetette az érdekes információkat a fiúról. Mindezért a következő sorokban összefoglalt Theophanész-féle beszámolót fenntartásokkal kell kezelnünk, talán nem más, mint egy kitalált mese, de az is lehet, hogy van benne némi igazság.

Attila negyedik fiát Giesmos-nak hívták, aki a nagykirály halálakor még kiskorú lehetett, mivel a trónutódlási harcokban nem hallunk róla, vagyis nem játszott szerepet az akkori eseményekben. Anyjáról nem sokat tudunk, de minden bizonnyal Ardarik gepida királya lánya vagy valamelyik nőrokona lehetett. A 454-es Nedao folyó menti csatavesztés és a Hun Birodalom összeomlása után Giesmos nem tartott bátyjaival keletre, hanem a hunok egy részével a gepidákkal maradt, és hun uralkodóként, de gepida alárendeltségben a Tisza vidékén telepedhetett le. Giesmos előkelő származását támasztja alá az is, hogy később Sirmiumba, Trapsztila gepida király udvarába helyezhette át székhelyét, ahol elvette a király lányát, és akitől legalább egy fia biztos született, akit Mundo-nak hívtak.

Giesmos életéről nem maradt fenn egyéb részlet, halála ideje is kérdéses, de minden bizonnyal 488 körül következhetett be, mivel ekkor fia, Mundo menekülésre kényszerült a Gepida Királyságból, bár a valós okról nem tudunk biztosat. Theophanész szerint Mundo Sirmiumtól keletre, a Dunán átkelve törvényen kívüliek élére állt, és azok királya lett, de feltételezhető, hogy hozzá hű gepidák és hunok csoportjai is vele tartottak a száműzetésbe. Szállásterületük valahol a Duna és a Nagy-Morava folyó találkozásánál lehetett. Mundo népe minden bizonnyal több ezer főből állhatott, ugyanis érkezésük felkeltette Konstantinápoly figyelmét, mivel a birtokba vett terület a Keletrómai Birodalom része volt, habár olyan határvidék, amelyet a Birodalom már elhanyagolt, magára hagyott, de ettől függetlenül nem kívánta, hogy az elszakadjon. 505-ben I. Anasztasziosz császár (ural. 491-518) bolgár zsoldosokat küldött Mundo ellen, aki az osztrogótoktól kért segítséget. A gótok csapatokat küldtek neki, velük pedig sikerült legyőzni a bizánciakat, de cserébe Mundo és népe a gótok lekötelezettjévé vált, sőt a Duna-Morava közti területeket is a fennhatóságuk alá vonták. A gótoknak való alárendelődést támasztja alá, hogy Mundo 505 után Itáliába, a gótok törzsterületére távozott, talán maga Nagy Theoderich király (ural. 475-526) parancsolta magához Attila unokáját, hogy közel tartsa magához.

Piros karikával Mundo és népének a szállásterülete a Duna és a Nagy-Morava között, két birodalom - az osztrogót és a bizánci - között.

Mundo évekig Itáliában maradt, és végig a gótok oldalán harcolt a nagykirály szolgálatában. 526-ban Theoderich meghalt, ezzel pedig Mundo hűsége is megszakadt a gótok felé. Valamikor 529 körül visszatért a Duna vidékére, ahol viszont nem tudta visszaállítani korábbi befolyását, ezért követeket küldött Konstantinápolyba, felajánlva saját és fia, Maurikiosz szolgálatait a császárnak, I. Nagy Jusztinianosznak (ural. 527-565). A császár elfogadta az ajánlatot, és ki is nevezte Illíria provincia katonai helytartójává, ahol sikerrel vette fel a harcot a betörő gepidákkal és bolgárokkal szemben, valamint gazdag hadizsákmányt küldött a császári udvarba.

531-ben a keleti tartományok élére nevezték ki, de valószínűleg sosem foglalta el pozícióját, a következő évben visszakapta Illíriát. Ugyanekkor Konstantinápolyban levert egy Jusztinianosz elleni felkelést. 535-ben Jusztinianosz Itália visszafoglalására indított hadjáratának támogatójaként Dalmáciából kiűzte a gótokat, de 536-ban a gótok visszafoglalták a területet. Egy rajtaütés során a gótok elfogták Mundo fiát, Maurikioszt, majd kegyetlenül megölték. Mundo haragjában rohamot intézett a gótok ellen, és le is győzte őket, de súlyos sebet szerzett az ütközetben, amibe hamarosan belehalt. Mindezek alapján Attila, hun nagykirály nemzetsége talán Mundo és Maurikiosz halálával szakadthatott meg, amivel a hunok története is véget ért. 

Frissítve: 2018.06.21.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vandálok, Avarok, Gepidák, Székelyföld története I. rész, II. rész, III. rész

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Ardaric
https://en.wikipedia.org/wiki/Attila
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Nedao
https://en.wikipedia.org/wiki/Dengizich
https://en.wikipedia.org/wiki/Ellac
https://en.wikipedia.org/wiki/Ernak
https://en.wikipedia.org/wiki/Huns
https://en.wikipedia.org/wiki/Mundus_(general)

Bozóky Edina [2015]: Attila, a hunok ostora, BBC History magazin, V. évf. 9. szám.

Kiss P. Attila [2015]: „…ut strenui viri…”: A Kárpát-medencei gepidák története, Szegedi Középkorász Műhely

Mark, Joshua J. [2014]: Huns, https://www.ancient.eu/Huns/

VII. Kleopátra Philopatór a legismertebb ókori egyiptomi uralkodónő volt, akinek bűvölete két évezred távlatából is hatással van ránk. Regényes élete fordulatokkal és izgalmakkal, ármányokkal és érzelmekkel teli volt, amely számtalan könyvet, színdarabot és filmet ihletett. Legendás kapcsolata Julius Caesarral és Marcus Antoniusszal a legtöbbünk számára jól ismert, de négy gyermekének sorsa annál kevésbé. Ez az írás az ő történetüket meséli el.

I.e. 48-ban Alexandra városa híres-hírhedt vendéget fogadott: a nagy hadvezért, a római államférfit és újdonsült dictatort, Julius Caesart. A rómait egyetlen cél vezérelte a Nílus deltájába, hogy végleg leszámoljon régi riválisával, Gnaeus Pompeiusszal, akivel az utóbbi években nagy harcokat vívott a Római Köztársaság feletti uralomért. Pompeius a Caesartól való vereségek elszenvedése után utolsó mentsvárként tekintette Egyiptomra, de elszámította magát, ugyanis XIII. Ptolemaiosz fáraó meggyilkoltatta. A fáraó éppen a legfőbb hatalomért vívta belháborúját nővérével (egyben feleségével), Kleopátrával szemben, amikor a Pompeius ellen elkövetett orvgyilkossággal a saját oldalára próbálta állítani Caesart. Caesar azonban régi vágású férfi volt, és tisztességes harcban szerette volna legyőzni Pompeiust, amely lehetőségtől Ptolemaiosz megfosztotta. A csalódott és felbőszült római hadvezér légiói élén bevonult a Nílus völgyébe, de nem támogatta a fáraó harcát nővére ellenében. Kleopátra viszont potenciális lehetőséget látott a rómaiak érkezésében, és hamar felvette a kapcsolatot Caesarral, hogy megnyerje őt saját ügye mellett. A legendás találkozó kivételes körülmények között jött létre: Ptolemaiosz őreinek kijátszása végett Kleopátrát egy szőnyegbe csavarva csempészték be Caesar szobájába. A szövetség szinte azonnal létrejött, sőt annál is több, szeretők lettek. XIII. Ptolemaioszt legyőzték, aki menekülés közben a Nílusba fulladt, Kleopátra pedig másik öccsével (és férjével), XIV. Ptolemaiosszal osztozott a hatalmon, viszont néhány év múlva végzett vele.

Julis Caesar és VII. Kleopátra Philopatór szoborportréja.

I.e. 47. június 23-án megszületett Caesar és Kleopátra közös gyermeke, Caesarion, avagy a kicsi Caesar. Sokan vitatták, hogy valóban a római államférfi fia lett volna, tény, Caesar sosem ismerte el törvényes gyermekének, habár engedélyezte, hogy a fiú viselhesse a nevét. I.e. 46-44 között anyjával együtt Caesar vendégeként Rómában éltek. Kleopátrának ambiciózus elképzelései voltak fia jövőjével kapcsolatban, azt tervezte ugyanis, hogy Caesarion követi majd Caesart a Római Köztársaság élén, és mint Egyiptom fáraója egyesíti majd a két birodalmat.

A nagyszabású terveket március idusa törte ketté: i.e. 44. március 15-én Caesart meggyilkolták. Kleopátra, tekintve, hogy sosem örvendett nagy népszerűségnek Rómában, Caesarionnal visszatért Egyiptomba, és ott építgette tovább saját és fia jövőjét. I.e. 44. szeptember 2-tól XV. Ptolemaiosz Caesar néven társuralkodójává tette fiát, felhasználva az egyiptomi vallás jelképiségét úgy jeleníttette meg magát, mint Ízisz istennő, fiát pedig Hóruszként ábrázoltatta.

Caesarion szoborportréja.

Rómában a Caesar halála után támadt hatalmi űrt, illetve befolyásos pozíciót többen is szerették volna betölteni. A jelentkezők kezdetben még összedolgoztak annak érdekében, hogy a merénylőket kiiktassák a képből, és noha a második triumvirátus bosszúhadjárata sikeres volt, ezzel szövetségük alapja elveszett, és hatalmi versengés kezdődött a három férfiú között. Hamarosan csak ketten maradtak a porondon: Octavianus, Caesar fogadott fia és örököse, valamint Marcus Antonius hadvezér. Közöttük kellett eldőlnie, ki lesz a Római Köztársaság egyedüli ura.

Marcus Antonius Kleopátránál keresett katonai és politikai szövetséget, mivel Egyiptom még mindig a térség egyik legjelentősebb hatalmának számított. Antoniust lenyűgözte Kleopátra, és az i.e. 41-ben megkötött szövetségüket szerelmi kapcsolat, majd i.e. 36-ban házasság követte. I.e. 40-ben megszülettek ikergyermekeik: Alexandrosz Héliosz és II. Kleopátra Szeléné, akiket a Napról és a Holdról neveztek el (Héliosz: Nap, Szeléné: Hold). Utónevüket azonban csak születésük után három évvel kapták, amikor Antonius elismerte őket. I.e. 36-ban született meg a harmadik gyermekük Ptolemaiosz Philadelphosz. Az ikrekről egyetlen ábrázolás maradt fenn, egy szobor, amely három-négy éves korukban készülhetett róluk. Ezen két tekergő kígyón állnak, kezükben szintén egy kígyót tartva, egymás vállát fogva. A fiú fején napkorong, míg a lányén egy félhold és egy hold látható (Héliosz és Szeléné). Az ábrázolás alapján a fiú göndör hajú lehetett, míg a lány hajviselete a tipikus egyiptomi dinnye-fazont mutatja.

1918-ban megtalált szobor, amelyről csak 2012-ben derült ki, hogy Alexandrosz Hélioszt és II. Kleopátra Szelénét ábrázolja.

I.e. 34 őszén került sor az ún. Alexandriai Adományozásokra. Ennek keretében óriási pompával vonult fel az uralkodói család a Gymnasiumban (bekerített köztér), ahol nagy tömeg előtt hirdették ki az Adományokat. Ennek értelmében Kleopátra a királyok királynője, Egyiptom fáraónője és Ízisz reinkarnációja címeket kapta meg. Caesarionra vonatkozóan kinyilvánították, hogy Caesar fia és örököse, és mivel Caesar isteni leszármazott volt, ezzel Caesarion isten fia, és maga is isten, Hórusz reinkarnációja, és megadták neki a királyok királya címet. Az Adományok által az Antoniustól született gyermekek is uralkodókká váltak, Alexandrosz Héliosz Armenia, Média és Pártia királya lett, mely birodalom így is hatalmas volt, de nyilvánvalóan keleti expanziót terveztek, mivel kimondták, hogy az Indus folyóig bármely meghódított, illetve felfedezett terület Alexandosz királyságához tartozónak tekintik. Kleopátra Szeléné Cyrenaica és Líbia, Ptolemaiosz Philadelphosz pedig Szíria, Fönícia és Kilikia uralkodója lett.

Alexandrosz birodalmának a növelésének szándéka az i.e. 33-ban megkötött házasságából is nyilvánvalóvá válik. Feleségének a méd uralkodó (I. Artavaszdész) lányát választották, Jotapét, akit Egyiptomba hozattak. A házassággal egy későbbi hódító háborút is igazolni lehetett volna, hiszen Alexandrosz rokoni kapcsolatba került a méd királyi házzal, címeit tekintve pedig már maga is Média királyának számított.

Az Alexandriai Adományok: Egyiptom (sötétzöld), az Adományok (középzöld), egyéb hódítások (világoszöld).

A három gyermek birodalmai olyan területeket foglaltak magukba, amelyeket Marcus Antonius hódított ugyan meg, de római hadsereggel Róma számára, ennek ellenére mégis elajándékozta őket egy „idegen” nőtől született gyermekei számára. Így érthető, hogy amikor szenátusi jóváhagyásra Rómába küldte az Adományokat, a testület nem volt hajlandó elismerni azokat, mivel olyannyira megnövelték Egyiptom és Kleopátra dominanciáját a térségben, amely komolyan veszélyeztette Róma érdekeit. Félő volt, hogy a Kleopátra által Egyiptom köré szervezett szatellit-királyságokkal, a régi Ptolemaida Birodalom felélesztésével túlságosan is megerősödik a Nílus menti királyság, és Róma ellen fordulva félelmetes ellenséggé válhat. Ám Antoniusnak pontosan egy ilyen erős hátországra volt szüksége az Octavianus ellen vívandó jövőbeni háborújához. Másfelől Octavianus hatalmi ambícióit is sértették az Adományok. Julius Caesar adoptált fiaként és örököseként nagy népszerűségnek örvendett Rómában, többek között ennek a ténynek köszönhette gyors előre menetelét a politikai életben, viszont Caesarion, Caesar egyetlen vérszerinti fia, apja törvényes gyermekének nyilvánítva magát, jogosabban nevezhette magát Caesar örökösének, mint Octavianus, ez pedig közvetlenül fenyegette a hatalmi törekvéseit. Ezért propaganda hadjáratba kezdett Antonius és Kleopátra ellen, és hamar maga mellett tudhatta a rómaiak támogatását, akiket felháborítottak az Adományok. Octavianus és Antonius konfliktusa visszafordíthatatlanul kiéleződött, és a birodalom egy újabb polgárháború elé nézett.

Hároméves csatározás után i.e. 31-ben Actiumnál került sor a döntő ütközetre. A tengeri csatában Octavianus diadalmaskodott Kleopátra és Antonius hajóflottája felett, mire a legyőzött pár Egyiptomba húzódott vissza. Kleopátra igyekezett felkészíteni Caesariont az egyeduralomra, egy olyan helyzetre, amikor majd anyja nélkül kell helytállnia. A következő évben Octavianus támadásba lendült, és bevonult a Nílus menti országba, a hadi helyzet romlása miatt pedig Caesariont a biztonságosabb déli részekre küldték, Berenice városába, míg az ikreket és Ptolemaioszt Thébába. Antonius a kilátástalan helyzetet látva öngyilkosságba menekült, ahogy pár nappal később a fogságába esett Kleopátra is, habár az ő esetében manapság egyre elterjedtebb a vélekedés, hogy valójában Octavianus ölette meg, öngyilkosságnak álcáztatva a merényletet.

Johann Greorg Platzer: Antonius és Kleopátra az Actiumi csatában, XVIII. század.

A források ellentmondásosak Caesarion további sorsát illetően. Egyesek szerint sikerült Indiába menekülnie, ám onnan visszaküldték azzal az ígérettel, hogy Octavianus kegyelemben részesíti és visszahelyezi Egyiptom trónjára. Mások szerint az indiai út mindvégig csak terv maradt, és Caesariont a tanácsadói győzték meg, hogy Octavianus hívására térjen vissza Alexandriába. Nem egyértelmű, hogy vajon a tanácsadók maguk is hittek a békeajánlatnak, vagy egyszerűen elárulták a fiatal fáraót, de bárhogyan is történt, tény, hogy végül Caesarion visszatért Alexandriába, és Octavianus fogságába került. Plutharkosz szerint Arius Didymus javaslatára („Túl sok Caesar!”) i.e. 30. augusztus 23-án Octavianus megfolytatta a fáraót, viszont olyan feltételezések is vannak, amelyek szerint Caesarionnak megkegyelmeztek, és álnéven tovább élhette életét. Így vagy úgy, de Caesar egyetlen vér szerinti fia kikerült a képből, és Octavianus hatalma ezzel vitathatatlan lett Rómában és Egyiptomban egyaránt.

Antonius és Kleopátra három gyermeke is fogságba került, de ők nem jelentett akkora fenyegetést Octavianus (i.e. 27-től Augustus) hatalmára, mint Caesarion, viszont ez sem gátolta meg abban, hogy elhurcolja őket Rómába. Alexandrosz Héliosztól elszakították feleségét, Jotapét, akit visszaküldtek Médiába. Octavianus hatalmas győzelmi felvonulást rendezett Rómában, amelyen a gyerekeket is közszemlére tette, hatalmas aranyláncokkal gúzsba kötve őket, amelyek állítólag olyan súlyosak voltak, hogy képtelenek voltak bennük megmozdulni, ráadásul el kellett viselniük anyjuk szobormásának a látványát is, amint egy áspiskígyóval a kezében készül az öngyilkosságra. Az egész attrakció inkább az árvák iránti együttérzést váltotta ki a római polgárokból, semmint dicsőséget. Octavianus ezután Octavia Minor nővére (valamint Antonius volt felesége) gondjaira bízta a gyerekek nevelését. A két fiútestvér sorsáról nem áll rendelkezésünkre további információ, csak találgathatunk, hogy vajon végül Augustus mégis meggyilkoltatta-e őket, vagy esetleg valamilyen betegség következtében hunytak volna el? De az is lehet, hogy csendben és békében élhettek tovább, viszont eltűnésükkel Kleopátra Szeléné vált az utolsó Ptolemaiosszá, aki számára az élet még számos eseményt tartogatott.

Octavianus és Marcus Antonius szoborportréja.

I.e. 20-ban Augustus kiháziasította Kleopátrát, férjéül II. Juba volt numidiai királyt szemelte ki. Numidia i.e. 46 óta római provincia volt, II. Jubát pedig Augustus gyermekként hozatta Rómába, pont úgy, ahogy tette ezt az ikrekkel és Ptolemaiosszal. A házassággal és a hatalmas hozománnyal, amit Augustus adott Kleopátrával, II. Juba Róma szövetségesévé vált. Az ifjú párban sok volt a közös vonás: mindketten árvák voltak, szüleik a rómaiak miatt öngyilkosságot követtek el, birodalmukat Róma annektálta, majd győzelmi felvonuláson tették őket közszemlére. Az újdonsült párt Augustus Mauretániába küldte, egy Numidiától nyugatra eső afrikai területre, amelyet Róma meg akart szerezni. Királyságuk fővárosát Augustus tiszteletére Caesarea-nak nevezték el.

Úgy tűnik, hogy Kleopátra Szeléné örökölte anyja és apja tettrekészségét, és nem elégedett meg a láthatatlan feleség szerepével, hanem aktívan részt vett a királyságuk politikai életében, aminek köszönhetően Mauretánia kereskedelmi hatalma kiteljesedett a térségben, ez pedig felvirágoztatta az országot. Caesarea-ban grandiózus építkezések kezdődtek, világítótorony, királyi palota és templomok épültek, az uralkodónő öröksége pedig visszaköszönt a művészeti alkotásokon, amelyek a görög-római stílust ötvözték az óegyiptomival. A korabeli pénzérméken II. Jubát és II. Kleopátra Szelénét együtt ábrázolták, amely megerősíti a feltevést, hogy a királynő egyenrangú volt uralkodó férjével.

Kleopátrának és II. Jubának két gyermeke született, i.e. 10-ben Ptolemaiosz, később pedig egy kislány, akit talán Drusillának hívhattak. Utódjaik évtizedekkel később Szíriában lettek uralkodók, természetesen római fennhatóság alatt. Történetünk végén ismét csak homályos részhez érkeztünk, hiszen jelenleg nem áll rendelkezésünkre olyan forrás, amelyből megállapítható lenne Kleopátra Szeléné halálának pontos időpontja, viszont a feltételezések szerint valamikor i.e. 10 és i.sz. 10. között hunyhatott el. Vigaszul szolgálhat, hogy a királyi pár mauzóleuma szerencsésen átvészelte az évszázadok viharait, és az érdeklődők számára a mai napig megtekinthető. Amennyiben valaki Algériában jár, Algír városától alig ötven kilométerre nyugatra leróhatja tiszteletét Kleopátra egyetlen lányának síremléke előtt.

II. Juba és II. Kleopátra Szeléné uralkodói mauzóleuma Algériában.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Napóleon egyiptomi hadjárata, Beatrix magyar királyné, Margit dán királynő, A diadokhoszok

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Helios

https://en.wikipedia.org/wiki/Caesarion

https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra

https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra_Selene_II

https://en.wikipedia.org/wiki/Donations_of_Alexandria

https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_Philadelphus_(son_of_Cleopatra)

https://mult-kor.hu/20120424_megtalaltak_kleopatra_es_antonius_ikreit

https://mult-kor.hu/20130405_kleopatra_elfeledett_gyermeke?pIdx=1

https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kr_e_47_junius_23_julius_caesar_fianak_szuletese/

A Janukovics család, a kormány és az oligarchák szégyentelen korrupciója, az elhibázott gazdaságpolitika és mindennek fejében az Európai Uniónak való hátat fordítás olyan szunnyadó erőt aktivizált az ukrán társadalomban, amely végül elsöpörte az ukrán kormányzatot. Azonban az új kezdet és stabilizáció helyett Ukrajna széttöredezett, az orosz kisebbség fellázadt, polgárháború tört ki, az orosz intervenció pedig elszakította a Krím-félszigetet, és Moszkva a mai napig a kijevi vezetés ellen tüzeli a szeparatistákat. A válság tartósan destabilizálta Ukrajnát és a régiót, megrontotta a Nyugat és Oroszország kapcsolatát, amely helyzet a térség gazdasági átrendeződésén túl, a védelmi politikai stratégiák újraértelmezést is megkövetelheti.

Mindeközben Ukrajna kétségbeesetten próbál Európába kapaszkodni, míg Oroszország ezt nem hagyva, vissza akarja húzni magához, de Ukrajnán belül is széthúzás figyelhető meg, mert a keleti orosz kisebbség, de számos ukrán nemzetiségű is Moszkva felé kacsintgat. Miért ragaszkodik ennyire Moszkva Ukrajnához, és Ukrajna miért menekül ilyen elszántan Oroszországtól? A két nép közötti kapcsolatok története nagyon messzire nyúlnak vissza a múltba, s a 2014-ben kirobbant orosz-ukrán konfliktus az el nem feledett történelmi sérelmek és csalódások következményének tudható be.

Közös vagy ellopott múlt?

1991-ben a Szovjetunió alapjai megrepedeztek, majd rövid időn belül az egykori szuperhatalom széthullott. Az újonnan létrejött államok első lépése rendszerint az, hogy meghatározzák függetlenségük igazolásául szolgáló nemzeti identitásukat, mellesleg rendkívül érzékenyek bármely olyan nézőpontra, amely kicsit is csorbíthatja új államuk (nemzetük) szuverenitását. Az új államok természetes módon a múltjukban, a történelmükben keresnek olyan biztos pontokat, amivel létezésük legitimálását és szükségszerűségét bizonyíthatják.

1991. augusztus 24-én Ukrajna kinyilvánította függetlenségét a Szovjetuniótól, és abban a pillanatban, a gazdasági és politikai átalakuláson túl szembe kellett néznie az államépítés sürgető feladatával. Az állam-, és nemzetépítésbe kezdett Ukrajna identitásának meghatározása komoly stratégiai kihívást jelentett, ugyanis az ország nem rendelkezett állami tradíciókkal (leszámítva a rövid ideig, 1917-1921 között fennálló ukrán államot). Másrészt Ukrajna olyan területekből tevődött össze, amelyeknek eltérő történelmi, politikai és kulturális kötődéseik voltak, de a kevert etnikumú népessége is más-más történelmi tapasztalatokkal rendelkezett, és hiányzott az egész országra érvényes történelmi múlt, amely identitást teremtve közös állami keretet biztosítva foghatta volna össze Ukrajnát.

Ukrajna identitásválságához az is hozzájárult, hogy a ’90-es évekre megtörtént ugyan az Oroszországtól való politikai és (részben) gazdasági szétválás, de kulturális téren ez nem következett be. A két állam eltérően vélekedik a közösnek vélt, vagy nem vélt történelméről, annyiban viszont megegyezik a nézőpontjuk, hogy mindketten a Kijevi Ruszt tekintik kultúrájuk és államiságuk kiindulópontjának. A Kijevi Ruszra való hivatkozás azonban ellentétes célokat szolgál úgy Ukrajna, mint Oroszország esetében, mert, amíg Kijev a fiatal ukrán állam szuverenitását kívánja vele történelmileg igazolni, amely megalapozza az Oroszországtól való különállását, addig Moszkva a közös ős hangsúlyozásával az összetartozást sugallja, amely nézet odáig merészkedik, hogy az oroszok egy része szerint az ukrán „testvérállamnak” Oroszországhoz kellene tartoznia. Természetesen az ukránok hallani sem akarnak efféle felvetésekről.

I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (980-1015).

Mindazonáltal tény, hogy a Kijevi Rusz fennállása (882-1240), és az európai történelemben betöltött szerepe nagy hatást gyakorolt mind az orosz, mind az ukrán nemzettudatra. Amikor 988-ban I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem felvette a keleti-keresztény vallást, a Kijevi Rusz bebocsátást nyert a középkori Európa keresztény közösségébe, és a keleti szlávok előtt kereskedelmi és kulturális kapcsolatok lehetőségei nyíltak meg - főleg Kelet- és Dél-Európával (Bizánc). 988 tehát egy olyan mérföldkő az oroszok és ukránok számára, amikor Európa részei lehettek, ez lett nemzetté válásuk első lépcsőfoka. Ukrajna viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a Kijevi Ruszhoz kizárólag az ukránok, és nem az oroszok ősei tartoztak, ezért 988 eseménye az ukránság öröksége. Oroszország ehhez képest megengedőbb álláspontot képvisel, s az orosz és ukrán nép közös őstől való származásából fakadó „spirituális egységet” (Putyin) hangsúlyozza, viszont 2015-ben, amikor döntés született arról, hogy Moszkvában szobrot állítanak Vlagyimir nagyfejedelemnek, egyértelművé tették, hogy a Kijevi Rusz a modern Oroszország elődje. Az ukránok tiltakoztak a moszkvai szobor-emlékmű ellen, mivel Vlagyimir történelmileg Kijevhez kötődik, és nem Moszkvához, noha kérdéses, hogy kulturális értelemben nem-e köthető mindkét néphez? Annyi azonban biztos, hogy nem véletlenül került sor a nagyfejdelem szobrának elkészítésére most, amikor ilyennyire megromlott a viszony Oroszország és Ukrajna között…

Az orosz történelemfelfogás szerint a Kijevi Rusz a három testvérnemzetet - a beloruszt, az oroszt és az ukránt - egyesítő birodalom volt. De az orosz historikusok némi különbséget is tettek a testvérek között, így a belorusz és az ukrán nemzettel szemben az orosz a „nagytestvér”, amelynek kötelessége a kisebbek védelmezése, oltalmazása, vagy protektorálása… Ez eléggé vészjóslóan hangzik, és az ukránok élesen elutasítják a történelem eme értelmezését, s tagadják Oroszország nagytestvéri szerepét. Ezért szintén sajátos történelemfelfogással álltak elő, amely szerint a Kijevi Ruszt az ukránok IX. századi elődei hozták létre, és az oroszok őseinek nem is volt szerepük a birodalom megalapításában és igazgatásában. Szerintük az oroszok elődállamának a Moszkvai Nagyfejedelemség tekinthető, amelyet sokkal később, a XIII. században alapítottak, akkor is mongol vazallusállamként, a teljes függetlenségre pedig csupán a XV. század végén tett szert, így értelmetlen a feltételezés, hogy az orosz nemzet lenne az idősebb testvér, mikor időben az ukránok jóval az oroszok előtt alapították meg saját államukat. Ha viszont megvizsgáljuk a Rusz alapításának történetét, kiderül, hogy talán egyik félnek sincs igaza!

A Kijevi Rusz legnagyobb kiterjedése a XI. században.

A IX. században a keleti szláv törzseket vikingek (varégok) hódították meg, és építettek ki tartós uralmat a térségben. 882-ben a varég Oleg herceg létrehozta a Kijevi Ruszt, Koenugard (Kønugarðr) - a későbbi Kijev - központtal. A Kijevi Rusz hatalmas kelet-európai birodalma a keleti szlávoktól a baltikumi finnugor törzseket is magába foglalta, míg vezető rétege a vikingek maradtak. Az északi hódítókat a szlávok varégoknak (varęgŭ), míg a finn törzsek ruotsi-nak nevezték, előbbi jelentése felesküdött harcos, utóbbié evezős emberek. A varégok birodalmát a ruotsi-k, vagyis Rusz Földjének nevezték el, amely szlávosítva rusĭskaja zemlja lett, ennek jelentése pedig nem más, mint a vikingek földje. (A Rusz a ’Kijevi’ jelzővel a XIX. században egészült ki, ezzel utalva a birodalom központjára.)

Míg Oroszország és Ukrajna azon vitázik, hogy a Kijevi Rusz vajon orosz vagy ukrán, vagy mindkettő volt-e, addig figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy a Rusz alapítói és vezető rétege tagadhatatlanul a vikingek voltak (Rurik-dinasztia), tehát a Rusz éppen annyira lehetett skandináv állam is, mint keleti szláv, orosz vagy ukrán. A dinasztia tagjai, a kíséretük és a kereskedő rétegek évtizedekig megőrizték skandináv identitásukat és nyelvüket, azonban a skandináviai viking törzsterületektől való elszakadásuk, a nagy távolságok és a tény, hogy a népesség döntő többsége szláv volt, végső soron elkerülhetetlenné tette a birodalom felső vezetésének teljes elszlávosodását.

Ukrajna a viking múlton túltéve magát, azzal vádolja Oroszországot, hogy kisajátította a Kijevi Rusz történelmét. A vita nem új keletű, és az ukránok által felhánytorgatott történelemrablás eredete háromszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza. E vélekedés szerint Oroszország „ellopta” az ukránoktól a Kijevi Ruszt, mely magasztos múltját saját történelemértelmezésének szolgálatába állította. A felvetés alapja az orosz állam- és nemzetépítési folyamathoz köthető, amely I. (Nagy) Péter orosz cár uralkodása idején zajlott (1682-1725). Az orosz állami eszme kialakítása mitologikus alátámasztást igényelt, amihez elengedhetetlen volt a dicsőséges múlt megteremtése, amely érdekében a Kijevi Rusz történetéhez nyúltak vissza. A korabeli Európában a cárságot egyszerűen csak úgy emlegették, hogy Moszkva, az oroszokat pedig moszkovitáknak nevezték. Moszkva eredeti finnugor nyelven (Moksha) azt jelenti, hogy mocsaras vidék, sötét víz. A Felvilágosodás eszméjét magáévá tevő reformer Péter cár számára cseppet sem volt elfogadható, hogy Európa udvaraiban a modernizálódás útjára lépett birodalmára, mint valami visszataszító lápra hivatkozzanak. Moszkva helyett tehát mindenképpen találni kellett egy szalonképesebb országnevet, így került előtérbe a Kijevi Rusz. 1721-ben I. Péter kinyilvánította az Orosz Birodalom, avagy Oroszország (Rosszija) létrejöttét, mellesleg a fővárost is áthelyezte Moszkvából Szentpétervárra. Noha Rosszija nevét a Rusz (vagy Rosz) szóból kölcsönözték, és a moszkovitát is a russzkije (orosz) váltotta fel, azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a Rusz szó se nem oroszt, de még ukránt sem jelent, a név - mint fentebb láthattuk - a vikingekre utal, őket nevezték ruszoknak. Ebből kifolyólag akár azt is állíthatnánk, hogy az Oroszország elnevezést a vikingektől „lopták”, de hogy az ukránoktól nem, az egészen biztos!

(Novgorodi) Oleg kijevi nagyfejedelem (882-912). Viktor Vasznyecov 1899-es festményén.

Ezzel még nem értek véget a Kijevi Ruszhoz kapcsolódó ellenvélemények. Néhány ukrán történész ma is úgy véli, hogy a Kijevi Rusz és az oroszok ősei között nem lehetett kapcsolat. Felfogásuk szerint a vikingek által meghódított területeken élő keleti szláv törzsek kizárólag az ukránok ősei voltak, akik közé később a hódítók is integrálódtak. Az értelmezés szerint az oroszok ősei a Rusztól északabbra éltek, és a finnugor törzsek (merják és muromák) között bukkantak fel. Ugyanakkor ez a felfogás sem állja meg a helyét, ugyanis a képviselői következetesen tagadják, hogy a mai Moszkva környéki területek - ahol az orosz és finnugor népcsoportok éltek - kapcsolatban álltak volna a Kijevi Russzal. Ez téves megállapítás, mivel a Rusz északkeleti határai jóval a mai Moszkván túlra is kiterjedtek, tehát a birodalom keretei között finnugor és orosz törzsek is élhettek. Feltételezések szerint még a déli régió törzsei között is megjelenhettek az oroszok ősei, amit az ukránok ugyan tagadnak, de kézzelfogható bizonyítékokat nem tudnak felmutatni ennek megcáfolására.

Végül is ma széles körben elfogadottnak tűnik az a nézet, hogy a keleti szlávok egyaránt a beloruszok, az oroszok és az ukránok ősei, és mivel a IX. században ez a három etnikum és nyelv még nem különült el egyértelműen egymástól, ezért a keleti szlávsággal valahányan a vikingek, vagyis a Rusz fennhatósága alá kerülhettek. Noha a Rusz méltán tekinthető az oroszok és ukránok őshazájának, ez a tény nem gátolja meg Ukrajnát abban, hogy egyoldalú történelemszemléletével megalapozza állama létjogosultságát, és ugyanakkor fékezni próbálja az orosz expanzív törekvéseket. Oroszország viszont túlságosan is a szó szerinti értelmezést teszi magáévá, amivel megindokolná a testvérnemzet Ukrajna feletti politikai és gazdasági befolyását, sőt felhatalmazást nyerhetne egy katonai intervencióra is az ukrán állam területén. Amíg Oroszország folytatja agresszív külpolitikáját, s Ukrajnára egyre nagyobb és fenyegetőbb nyomást helyez, addig a vita végére sem kerülhet pont…

Különböző kulturális hatások

A XIII. században a felbomlóban lévő Kijevi Rusz területét számos, mindaddig idegen kulturális hatások érték, amelyeket gyakran éles (ország)határok választottak el egymástól. A keleti szlávság más-más népek uralma alá került, az oroszok és ukránok elszakadtak egymástól, s kialakult saját nyelvük, de az ukrán (rutén) szétvándorlás miatt az ukránság is hosszú századokra szétdarabolódott. Ukrajna a mai napig magában egyesíti ezeket a történelmi emlékeket és kulturális tapasztalatokat, s ebből fakadóan még a tisztán ukránok lakta területeken sem beszélhetünk homogén társadalomról.

A XIII. században az Európát is elérő mongol invázió lendülete Lengyelországon át egészen a német, cseh és osztrák tartományokig jutott, de a hódítók csak a volt Kijevi Rusz területén rendezkedtek be tartósan. A mongolok (Arany Horda) elfoglalták a Fekete-tenger északi partvidékét, a délorosz területeket, Kijevet és környékét, valamint az északorosz fejedelemségekből vazallusállamokat kreáltak, például a Moszkvai Nagyfejedelemséget. A XIV. században megtört a mongolok ereje, és területeket vesztettek északnyugaton. Kijev környékét a litvánok hódították meg, majd az 1385-ös krewói unióval létrejött Lengyelország és Litvánia szövetsége, az 1569-es lublini unióval pedig a két ország egyesült.

Az Arany Horda a XIII-XIV. században (lila) és vazallusai (zöld).

Az orosz fejedelemségek hosszú évszázadokig a mongolok hűbéresei voltak, akikre ezért az ázsiai tradíciók hatottak, s az orosz mentalitásban és politikai kultúrában a mai napig érezhető ez a nyers, nomád örökség. Az oroszok az ázsiai barbarizmus elnyomásától a XV. századtól kezdtek megszabadulni. A mongol hordák egyre inkább visszahúzódtak Ázsiába, a volt orosz vazallusok pedig önállósodhattak, kivéve a Krím térségét, amely továbbra is tatár fennhatóság alatt maradt, habár kánságukat nemsokára az oszmán-törökök kényszerítették hűbéresi sorba. Az orosz fejedelemségek közül Moszkva volt a legerősebb, amely magába olvasztotta a legtöbb fejedelemséget, és 1547-ben IV. (Rettegett) Iván megalapította az Orosz Cárságot. Az Európától való elzártság és a mongol uralom örökségeként a ridegség, az erőszak és a kemény elnyomás jellemezte a Cárságot, mígnem a XVII. század végén I. (Nagy) Péter cár megpróbált ezen változtatni, és modernizálta birodalmát. Uralkodása alatt mindinkább Európához szerette volna közelíteni Oroszországot, ezért európai léptékű építkezéseket kezdeményezett, amelyek keretében felépült az új főváros is, Szentpétervár. A Felvilágosodás eszméjének terjesztésének elsődleges célja az volt, hogy az oroszok befogadják és magukévá tegyék az európai kultúrát, amely érdekében az orosz történelmi múlt megteremtésére is kísérletet tettek, amiről az előző részben márt írtunk (ti. a Kijevi Rusz „eltulajdonításáról” és az Orosz Birodalom – Rosszija - létrehozásáról).

Az ukránok eközben eltérő utat jártak be, mivel nagyobb részük lengyel-litván uralom alatt az európai katolikus kultúra részeivé válhatott (leszámítva a kezdeti litván pogányságot). A Kijevi Rusz bukása után az ószláv nyelv kettéágazott: rutén (vagy ruszin) és orosz nyelvre. A ruténok (a későbbi ukránok) a Lengyel-Litván Unióban is megtartották nyelvi „függetlenségüket”, azonban a lengyel nyelv terjedése, majd a későbbi orosz uralom is nagy hatást gyakorolt a ruszin dialektusra, míg végül a XVII. század évtizedeire kialakult a modern ukrán nyelv. Az 1650-es évekig a rutén nyelvi kultúra virágzása volt jellemző, ami után ennek hanyatlása és elnyomása következet. Ma talán úgy gondolnánk, hogy az ukránság jobban járt egy viszonylag stabilnak mondható, nyugati értékek alapján kormányzott királysággal, mint egy önmagát kereső és éppen függetlenedett fél-ázsiai birodalommal. Ezzel szemben a korabeli rutén közösségek máshogy vélekedtek erről, és ironikus módon a nyugati elnyomástól való szabadulásuk reményében az oroszok segítségét kérték. A lengyel nyelv hivatalossá tétele, és ezzel párhuzamosan a ruszin nyelv korlátozása az identitásuk megszűnésével fenyegetett, ám a válságos helyzet épp ellenkező hatást váltott ki, és a rutén (vagy mondhatnánk úgy is, hogy kozák) identitástudat megszilárdulásához vezetett.

Józef Brandt: Kozákok harca a krími tatárok ellen, 1890.

A kozákok eredete (mint, ahogy a legtöbb népnél) rendkívül kérdéses, állítólag az ukránok közvetlen ősei, de valószínűbb, hogy kevert etnikumról beszélhetünk, akik leszármazottai között ugyanúgy voltak oroszok, moldovaiak, lengyelek, törökök és tatárok is. A kozákok ugyan felléptek a lengyel-litván uralommal szemben, de önálló állam létrehozására nem volt meg a képességük, ezért 1654-ben a perejaszlavi szerződéssel Moszkva protektorátusa alá helyezték magukat, mint Autonóm Kozák Államot. Elhagyva a Lengyel-Litván Uniót, új hazájukban száz évig tartó autonómiát élveztek, amiért cserébe határvédelmi feladatokat láttak el. A XVIII. század közepétől a kozák „állam” beolvadt az Orosz Birodalomban, s a kozákság egyfajta katonai osztállyá transzformálódott, akik hadiszolgálattal tartoztak a Birodalomnak. 

Az 1654-es perejaszlavi szerződés sarkalatos pontja mind az orosz, mind az ukrán történelemfelfogásnak, azonban jelentőségét tekintve igen eltérő értelmezéssel álltak elő. Az ukránok a felszabadulásukat, a korai önállóságuk megszerzését látják a szerződésben, amely legitimálja a mai független Ukrajnát is. Ezzel szemben az oroszok azt bizonygatják, hogy a korabeli kozákok a „Rusz nemzet” egyesülését fejezték ki a dokumentummal, ebből következően az orosz és ukrán nemzet „egy és ugyanaz”, vagyis összetartozik. Ez a vélekedés 1991 után igen fenyegetővé vált a fiatal ukrán állam számára, és főleg manapság van aktualitása, amikor Oroszország megkérdőjelezi Ukrajna határait és magának az országnak, mint önálló entitásnak a létjogosultságát is.

Történelmi sérelmek a cári Oroszország alatt

A XVIII. század végén alaposan átrendeződött Kelet-Európa térképe, aminek köszönhetően az ukránság újabb kulturális hatásokkal gazdagodott. 1795-re a Lengyel-Litván Uniót felosztották három nagyhatalom (a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország) között. Ezzel az ukránság jelentős része orosz, míg kevesebb része osztrák uralom alá került. A Habsburg Birodalomban, pontosabban Galíciában (valamint Kárpátalján, ahova a rutén közösségek egészen más úton kerültek) a ruszin kultúra, a hagyományok és nyelv nem igazán élvezett kitüntetett szerepet, de nem is lett üldöztetve vagy elnyomva, mint az orosz igazgatás alatt álló ukránok által lakott területeken, amely sérelmek emléke örökre beleivódott az ukránság kollektív emlékezetébe.

A Lengyel-Litván Unió felosztása (1772-1795) a három nagyhatalom között: Oroszország (piros), Poroszország (narancs) és a Habsburg Birodalom (lila).

A XVIII. és XIX. század fordulóján sok minden megváltozott Európában, ami új helyzet elé állította a megerősödött, és európai nagyhatalommá vált Oroszországot. A francia forradalom, majd Napoléon fokozatosan számolta fel a régi társadalmi rendet Európában, amely során a franciák dinasztiákat döntöttek meg, országokat szűntetettek meg és újakat hoztak létre. A történelem erőteljes mozgásban volt, és a gyorsan változó viszonyokhoz való alkalmazkodás képessége elengedhetetlennek bizonyult a túlélés érdekében. A XIX. század elejére az 1654-es perejaszlav-i szerződés aktualitását vesztette, és a feledés homályába veszett. Oroszország teljes erejével és ravaszságával próbált szembeszállni Franciaországgal, amihez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a cár mögött a társadalom egységesen sorakozzon fel. A kontinensen kibontakozó nacionalizmus eszméje nagyon veszélyes és kiszámíthatatlan fegyver volt, ami ugyan felléphetett a francia megszállás ellen (mint a német területeken), de a soknemzetiségű országokban való felbukkanása a birodalmak felbomlásával fenyegetett. Oroszországban távolról sem csak oroszok életek, ezért a birodalom területi egységének megőrzése érdekében tudatosan elnyomták és tiltották a kisebbségi nyelvek használatát, és az egész országban az orosz lett a hivatalos nyelv. A nemzetiségi nyelvek engedélyezését a nacionalizmushoz vezető út első lépésének vélték, és mivel az ukránságnak elég erős nemzettudata volt (Kijevi Rusz, kozák állam) a nyelvük betiltása csak a kezdet volt. Megtiltották az ukrán nyelv tanítását és használatát az iskolákban, az ukránság számára fontos oktatási intézményeket bezáratták, újságokat szüntettek meg, könyveket tiltottak be, és meggátolták újabbak kiadását, de bármilyen ukrán nyelven íródott szöveg nyomtatása is tilos volt, még zeneműveké is, sőt ukrán nyelvű előadásokat sem lehetett tartani. Mindezen túl az orosz vezetés tagadta az ukrán nép egyedi voltát, vagyis nem ismerték el önálló etnikumnak (nemzetnek meg főleg nem), hanem idegen uralom alá került oroszoknak titulálták őket, akik 1654-ben és 1795-ben csupán visszatértek Oroszországhoz. Az ukránokat és nyelvüket ezután kisorosznak, a területet pedig, ahol életek Kis-Oroszországnak kellett nevezni.

Viszont bármennyire is tiltották az ukrán nyelv használatát, eltűnését nem tudták elérni, és a szélsőséges intézkedésekkel az ukrán nacionalizmus kibontakozását sem voltak képesek meggátolni, ami az ukrán értelmiség támogatásával a XIX. század közepétől egyre intenzívebb lett. Az ukrán nemzeti ébredés egyik legfontosabb momentuma volt, amikor nevet adtak a kozák területeknek: Ukrajina, amit egy ószláv szóból eredeztettek, jelentése: vidék, határvidék, haza. Ezzel a lépéssel az ukrán-kozák nacionalisták országukat, népüket és nyelvüket is egyediesítették, s önmeghatározásukkal egyértelműen megkülönböztették magukat az orosz néptől, habár mindezt szigorúan az orosz állam keretein belül hajtották végre, mivel az önállóságig még sok-sok évtizedet kellett várniuk.

Az első ukrán államok: Ukrán Népköztársaság (1917-1921) (zöld) és a Nyugat-ukrán Népköztársaság (1918-1919) (világoszöld).

Míg az első világháború Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia számára semmi mással, csak a végső pusztulással járt, addig az ukránok számára megnyílt az út a nemzeti függetlenség felé, ráadásul rövid időn belül két ukrán állam is létrejött! 1917-ben Oroszországtól függetlenedett az Ukrán Népköztársaság, 1918-ben pedig az Osztrák-Magyar Monarchiától elszakadt ruténok lakta Galícia és Kárpátalja kikiáltotta a Nyugat-ukrán Népköztársaságot. Az ok, hogy az ukránság miért kettő és nem egy államban egyesült, az volt, hogy a korábbi századokban két birodalom osztotta meg a népüket. Az orosz és az osztrák-magyar uralom alatt élőket teljesen eltérő kulturális hatások érték, valamint a területeik gazdasági fejlettségi szintje is nagy különbségeket mutatott, ezért szükségszerűen két ukrán állam jött létre, amelyek egyesülését nem lehetett volna egykönnyen kivitelezni. Ugyanakkor a hadiesemények is közbeszóltak, mert Nyugat-Ukrajnát 1919-ben elfoglalta Lengyelország, az Ukrán Népköztársaságot pedig 1921-ben a Szovjetunió kebelezte be, így az ukránság gyakorlatilag ugyanabba a helyzetben találta magát, mint fél évszázaddal ezelőtt, mégpedig hogy Lengyelország és Oroszország (Szovjetunió) uralma alá kerültek (1945-ig a kárpátaljai ruszinok előbb csehszlovák, majd magyar fennhatóság alatt álltak).

Történelmi sérelmek a szovjet időszak alatt

A Szovjetunió 1922-es megalakuláskor ugyan nem határoztak a hivatalos államnyelvről, azonban alkotmányosan a tagköztársaságok hatáskörébe utalták a helyi nyelvhasználatról való döntés jogát. A gyakorlat viszont mást mutatott, mivel az egész országban az orosz nyelv primátusa érvényesült, és a moszkvai vezetés a közigazgatás minden szintjén az orosz nyelv használatát követelte meg, ebből adódóan pedig kegyetlenül diszkriminálták a kisebbségi nyelveket.

A nyelvhasználat korlátozása, a szovjet típusú kommunista állam- és gazdasági rendszer bevezetése, majd az ennek következményeként fellépő elszegényedés és a drasztikusan romló életkörülmények sokakban ellenérzéseket váltott ki a kommunista rendszerrel szemben. A Szovjetunión belül az Ukrán Tagköztársaságban (Ukrán SZSZK) élt a legnagyobb számú nem-orosz nyelvű etnikum, mely potenciális fenyegetést jelentett a Szovjetunió egységére, ugyanis egy, a központi intézkedések ellen kibontakozó ellenállás, és ezzel együtt az ukrán nemzeti érzések felerősödése akár szeparatizmushoz, és a Szovjetunió széteséséhez is vezethettek. Ennek elkerülése érdekében különleges odafigyeléssel és a legválogatottabb módszerekkel próbálták az ukrán nemzeti öntudatot, kultúrát és társadalmat elpusztítani. Sztálin parancsára minden ukrán kiadványt oroszra kellett fordítani, a munkahelyeken és az oktatási intézményekben megerősítették és szigorúan betartatták az ukrán nyelv tilalmát, valamint az ukrán értelmiség tagjai között tömeges letartóztatásokra, a kommunista párt helyi szervezeteiben tisztogatásokra került sor, ami rengeteg kivégzéssel járt. Mindemellett Ukrajna, mint a Szovjetunió fő mezőgazdasági régiója, amely viszonylag fejlett iparral is rendelkezett, az 1930-as évek erőltetett kollektivizálásának hatására gazdasági- és humanitárius katasztrófa szélére sodródott. Az állami terror segítette a központi célok mihamarabbi elérését, aminek az egyik leghatékonyabb eszközének az éhínség mutatkozott. A parasztság által megtermelt mezőgazdasági terményeket kíméletlenül behajtották, de az elrejtett vagy be nem szolgáltatott élelmiszereket ún. speciális brigádok bevetésével kobozták el, míg végül a lakosságnak nem volt mit ennie. 1932 végétől az éhhalál tömeges méreteket öltött az ukrán vidékeken, ezért az életben maradásuk érdekében sokan inkább útra keltek és az elvándorlás mellett döntöttek. Moszkvának viszont más tervei voltak az éhezők tömegeivel: korra, nemre vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül tudatosan éhhalálra ítéltek mindenkit, s az Ukrán SZSZK határainak lezárásával az éhezők tömegei nem tudtak elmenekülni, de a másik irányból sem juthattak be hozzájuk az élelmiszersegélyek. A Nagy Éhínség (Holodomor – éhínség általi kiirtás) egy év alatt hétmillió halálos áldozatot követelt, akiket Sztálin azért áldozott fel, hogy elejét vegye egy esetleges ukrán függetlenedési törekvésnek. A megcsappant lakosságot - főleg a szén- és vasérclelőhelyek kiaknázása miatt - sürgősen pótolni kellett, ezért orosz népességet telepítettek a kelet-ukrajnai területekre (Luhanszk és Doneck), amely mellékesen a Szovjetunió oroszosítási céljait is szolgálta. A kelet-ukrajnai orosz diaszpóra tartósan berendezkedett a területen, olyannyira, hogy utódaik a mai ukrajnai válság és polgárháború egyik kiváltó tényezői lettek.

Éhhalál halt parasztok Harkov egyik utcáján, 1933.

A Holodomor, a sztálini tisztogatások és az ukrán identitás megsemmisítésére tett szovjet kísérletek hatására az ukránság érzelmileg eltávolodott a szovjet (orosz) vezetéstől, s a sztálini korszak okozta szellemi és fizikai traumák feldolgozhatatlan veszteségként maradtak meg az ukránság kollektív emlékezetében. Ezért is érthető, hogy az elkeseredett ukránság egy része, miért fogadta 1941-ben felszabadítójukként a németeket [habár egyes csoportok kétfrontos küzdelmet vívtak a nácik és a szovjetek ellen (Ukrán Felkelő Hadsereg) egy önálló Ukrajnáért harcolva, sikertelenül]. A németek viszont nem szándékoztak helyreállítani Ukrajna függetlenségét, de még egy ukrán bábállamot sem kívántak létrehozni, ami után sokan csalódtak a „felszabadítókban”, de többen még ezen tények tükrében is kitartottak a „kisebbik rossz”, vagyis a nácik mellett. A háborút követően ukránok tízezreit deportáltak Szibériába, amiért együttműködtek a németekkel, nem kérdés, milyen sors várt rájuk.

Sztálin 1953-as halált követően Hruscsov engedékenyebb politikát folytatott az Ukrán SZSZK-val szemben, és az 1950-es évek végére az ukrán nyelv diszkriminációja is megszűnt. 2006-ban Ukrajna népirtásként határozta meg a Holodomort, míg a világ a mai napig elmulasztotta ezt megtenni, így Oroszország is, amit Kijev nem bocsát meg.

Ukrajna határai

A modern Ukrajna kevert etnikumú ország, a lakosság közel egynegyede nem ukrán nemzetiségű, közülük a legnagyobb arányszámmal az orosz kisebbség rendelkezik (17,2 százalék). Ennek elsődleges oka, hogy Ukrajna határait olyan történelmi időszakokban alakították ki, amikor az etnikai hovatartozás nem volt olyan lényeges szempont, mint manapság, másrészt a szovjet időszak alatt semmilyen esély nem volt rá, hogy létrejöhessen egy független Ukrajna. Idővel ez mégis bekövetkezett, és az etnikai határok figyelembevétele nélkül meghúzott országhatárok máig ható feszültségeket generáltak Ukrajnában és azon kívül is.

De hogyan is alakultak ki Ukrajna határai? 1922-ben a Szovjetunió egyik alapító tagköztársaságaként „létrejött” Ukrajna területe a maihoz képest „keletebbre feküdt”, ti. a jelenleg Ukrajnához tartozó nyugati országrészek más államokhoz tartoztak (Volhíniát és Kelet-Galíciát Lengyelország, Kárpátalját Csehszlovákia, majd Magyarország birtokolta). Délnyugaton is kurtábbak voltak a határai, ahol Romániához tartozott a mai Odesszai terület déli fele (Budzsák vagy Dél-Besszarábia), és Cernăuți (Csernyivci). A II. világháború után a Szovjetunió területileg nyugatabbra tolódott, amivel együtt az Ukrán SZSZK Volhínia, Kelet-Galícia, Kárpátalja, Odessza és Csernyivci területeivel gyarapodott. Utolsó „területszerzésére” 1954-ben került sor, amikor a Krím-félsziget közigazgatását is az Ukrán SZSZK kaphatta meg.

Ukrajna területi fejlődése: az Ukrán SZSZK 1922-1939 között (zöld), Volhínia és Kelet-Galícia (sárga), Dél-Besszarábia és Csernyivci (barna), Kárpátalja (rózsaszín), Krím-félsziget (lila).

A Krím-félsziget az Ukrán Tagköztársasághoz való csatolásáról bővebben is szólnunk kell, ugyanis a Krím egy igen egyedi területrésze volt a Szovjetuniónak, amely történelmileg teljesen eltérő utat járt be, és merőben más kulturális hatások érték, mint az orosz vagy ukrán területeket. Amikor a szlávok még Európa határain sem jelentek meg, addig a Krím-félszigetet már benépesítették az antik népek, és virágzó kultúrát honosítottak meg a félszigeten. Kezdetben a szkíták lakták, majd a görögök gyarmatosították, akik városokat alapítottak ott, köztük Szevasztopol elődjét, Kherszonészoszt. A félsziget később a görög Boszporuszi Királyság központja lett, amit Róma hódított meg, az itáliai birodalom hanyatlását követően pedig a keleti gótok, a bizánciak, a kazárok, majd a kijevi szlávok foglalták el. A XIII. században a Krím legnagyobb részét a mongolok igázták le, míg a déli (a volt bizánci területeket) Genova és Velence vette birtokába. A félsziget ekkortájt kapta mai nevét: a mongol főváros (Staryi Krym) után. A XV. században a Krími Tatár Kánság függetlenedett a mongol birodalomtól, amit nemsokára a törökök hűbéressé tettek. A XVIII. század második felében, a törökök hatalmának gyengülésével párhuzamosan nőtt az oroszok befolyása, míg végül 1783-ban az Orosz Birodalom be nem kebelezte a félsziget. A sztálini Szovjetunió a II. világháború után a Krím-félszigeten is etnikai tisztogatást hajtott végre, elég sikeresen - ha lehet ezt így mondani. 1944-ben a félszigetről Közép-Ázsiába deportálták az összes tatár, görög, örmény és bolgár lakost, akiknek a leszármazottai csak a Szovjetunió végnapjaiban térhettek vissza a Krím-félszigetre. A kitelepítettek helyét orosz lakosokkal pótolták, és mára a félsziget lakosságának 60 százaléka orosz, míg 24 százaléka ukrán és csupán a 10 százaléka tatár nemzetiségű.

1954-ben a moszkvai vezetés egy váratlan döntése értelmében a Krím-félszigetet az Ukrán SZSZK-hoz csatolta. Az aktust a két terület gazdasági és kulturális összefonódásával, valamint a földrajzi közelségből fakadó ésszerűséggel indokolták. Azonban ezek a magyarázatok akkor se, és később sem elégítették ki a gyanakvóbbakat. Sokan „Hruscsov különös ajándékát” (Bates) látják ebben, mivel a néhai főtitkár érzelmileg kötődött az ukránokhoz (dédunokája, Nyina Hruscsova is alátámasztja ezt), ugyanis egy Ukrajna határán fekvő faluban született, és tizennégy évesen az ukrajnai Doneck városába költözött családjával, amit követően évtizedekig az Ukrán SZSZK-ban élt. Nyina és mások is úgy tartják, hogy Ukrajna volt Hruscsov kedvenc tagköztársasága (ha lehetséges ilyesmi), amit a Krím-félszigettel ajándékozott meg. Esetleg egy évfordulós ajándék is lehetett, mivel 1954-ben volt a háromszázadik évfordulója a perejaszlavi szerződés aláírásának, amikor a kozákok (ukránok) csatlakoztak Oroszországhoz. Ugyanakkor egyesek úgy vélik, hogy az ukrán lakosság szenvedéseit szándékozták ezzel a gesztussal kárpótolni, míg egy bulvárosabb felvetés szerint Hruscsov egyszerűen csak részeg volt, amikor úgy határozott, Ukrajnához csatolja a Krímet…

Mai szemmel nézve joggal tarthatnánk meggondolatlannak a szovjet vezetés döntését a Krímmel kapcsolatban, és egyáltalán azt is furcsállhatnánk, hogy területeket és népeket csatoltak ide-oda, nem törődve az ebből fakadó következményekkel. De gondoljunk csak bele! A Szovjetunió 1954-re sok mindenen volt már túl: a régi rendszert elsöprő forradalmon, véres polgárháborún, Sztálin dühöngő terrorján, és a második világháborún, amiből győztes szuperhatalomként került ki. Sztálin meghalt, de a kommunista rendszer stabilabb volt, mint valaha, sőt „vazallusállamok” gyűrűjével erősítették meg a Szovjetunió határait. 1954-ben – blokkon belül vagy kívül - senki fejében még csak meg sem fordult a gondolat, hogy a Szovjetunió valaha is megszűnhet. Hát még Hruscsov és a többi vezető hogyan is gondolhatott ilyesmire! Legvadabb rémálmukban sem merülhetett fel ez az eshetőség, ezért veszélyérzet nélkül szabhattak újabb és újabb belső határokat a tagköztársaságok között. Mit sem számított, hiszen a Szovjetuniót összetartó szövetség tartósnak és betonszilárdnak bizonyult.

1954-ben valóban ez volt a helyzet, de évtizedekkel később minden megváltozott. Negyven év kellett hozzá, hogy a Szovjetunió pillanatok leforgása alatt darabjaira hulljon, és a függetlenedő tagköztársaságok azokkal a határokkal kerüljenek ki a nemzetközi térbe, amelyeket több évtizeddel előtte húztak meg a nem túl körültekintő döntéshozók, akik teljességgel figyelmen kívül hagyták az etnikai határokat. Ez aztán sok probléma kiváltójává vált, a legsúlyosabb válság pedig jelenleg is zajlik Ukrajnában.

A független Ukrajna Oroszországhoz való viszonya

A Szovjetunió felbomlása utáni sokkból feleszmélve Ukrajna és Oroszország is igyekezett alkalmazkodni az új viszonyokhoz, s megpróbálták kialakítani és stabilizálni az új politikai és gazdasági rendszerüket, mely átmenet a 2000-es évek elejéig tartott.

Ukrajna függetlenné válása óta (1991), politikai, társadalmi és kulturális téren is megosztott abban, hogy merre is kellene orientálódnia, Nyugat (Európai Unió) vagy Kelet (Oroszország) felé? Az ukrán politikai vezetés mindig e két oldal között lavírozott, s ennek a politikai ambivalenciának az okozója az ország eltérő történelmi tapasztalataiban és a különböző kulturális hatásokban keresendő. Ha visszatekintünk a fentebb leírtakhoz, láthatjuk, hogy Nyugat-Ukrajna inkább nyugati (európai) hagyományokkal és tapasztalatokkal gazdagodott, lévén a terület előbb lengyel-litván, majd osztrák és magyar igazgatás alatt állt, míg a közép- és a kelet-ukrán területek mongol, majd orosz uralom alá kerülésével inkább az orosz-ázsiai tapasztalatok szilárdultak meg, sőt a déli és krími területrész az oszmán uralommal egy harmadik típusú hatásnak is ki volt téve. Ezek a történelmi-kulturális tapasztalatok széthúzást generálhatnak az országon, de az ukránságon belül is, ezen felül komoly problémát jelent még az Ukrajnán belül rekedt több milliós orosz kisebbség is, akiket nem sikerült integrálni az ukrán társadalomba, és többségük még mindig a keleti (orosz) tradíciók felé húz.

Ukrajna nemzetiségei a 2001-es népszámlálás alapján.

Írásunk elején említettük, hogy a fiatal ukrán állam számára stratégiai kihívást jelentett a nemzetépítés és identitásának meghatározása, amely egyáltalán nem volt egyszerű feladat ilyen kevert népességgel (77,5 százalék ukrán és 17,2 százalék orosz etnikum, rajtuk kívül több százezer román, belorusz, tatár és bolgár, valamint több tízezer magyar, lengyel és zsidó él Ukrajnában), és ilyen eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkező ország számára. A kisebbségek, de maga az ukrán lakosság is eltérő kulturális hatásokkal gazdagodott az évszázadok során, ráadásul Ukrajna olyan különleges területekkel is rendelkezik, mint Kárpátalja, amely országrész évszázadokig a Magyar Királysághoz tartozott, és ahol a lakosság a nyelvi közösségen kívül kevés kulturális kötődést érezhetett a Kárpátokon túl élő ukránsággal, akik egészen más történelmi utat jártak be, mint a kárpátaljai ruszinok.

A történelmi sérelmek miatt, és hogy minél nagyobb függetlenségre tehessen szert Ukrajna a Szovjetunióból való kilépését követően az Oroszországtól való eltávolodást is keresztül kívánta vinni. Politikai értelemben ez meg is történt, de a gazdasági és kulturális szétválásuk sikeressége kétségbe vonható. A szovjet évtizedek alatt összefonódott orosz és ukrán gazdaságot nem lehetett egy csettintéssel szétválasztani, ráadásul, míg Kijev számára az EU jelentette volna az alternatívát, addig Brüsszel a ’90-es években és a 2000-es évek elején is a kelet-európai államokra koncentrált, és nem a szovjet utódállamokra. Kulturális téren Ukrajna sajátos történelemértelmezésével próbálja igazolni az Oroszországtól való különbözőségét és függetlenségét, míg Oroszország a saját ferdítéseivel éppen a Kijevvel fennálló kulturális kötelékeket kívánja igazolni. Moszkva és Kijev érvelése egy véget nem érő ördögi kört hozott létre, amelyben a felek képtelenek meggyőzni egymást a saját igazukról. Viszont a két nép történelmét megvizsgálva be kell ismernünk, hogy valóban létezik közöttük kulturális kötelék, ráadásul az ukrajnai orosz lakosság léte is a kulturális kapcsolatot igazolja. Végeredményben megállapítható, hogy Oroszország és Ukrajna politikailag külön utakon jár, de gazdaságilag még mindig erősen kötődnek egymáshoz, másrészt ez a kapcsolat egyáltalán nem csak gazdasági jellegű, hanem identitásbeli is.

A kettős identitás

A sztálini terror, a kivégzések és a Holodomor (1932) után az elnéptelenedett kelet-ukrajnai iparvidék orosz etnikummal való „feltöltése” nem csupán a népesség pótlása miatt történt, hanem az ukránság eloroszosításának reményében is. Sztálin terve nem sikerült, és az ukránság túlélte a megpróbáltatásokat, ám ennek örökségeként a függetlenné vált Ukrajna határain belül jelentős számú orosz kisebbség maradt (kb. nyolc millió, a lakosság 17,2 százaléka). Az ukrajnai orosz kisebbség identitásilag nem ukránként, hanem oroszként tekint magára, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy kb. ugyanennyi ukrán etnikumú lakossal számolhatunk, akik szintén orosz identitásúak. Ezt a közel 15-16 milliós közösséget - akik az ország lakosságának 1/3-át teszik ki - nevezik kettős identitásúaknak.

A kettős identitás viszont nem minden esetben párosul ellentétes lojalitással, vagyis a kettős identitással rendelkezők nem lojálisabbak Oroszországhoz, mint Ukrajnához. Elfogadják önmaguk létezését Ukrajna határain belül, de kulturális önmeghatározásuk vagy gazdasági érdekeik miatt az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat támogatják, ugyanakkor az Európa felé való orientálódás politikája az egzisztenciális fenyegetettség érzését váltja ki bennük. 2014-ig nem vezérelte őket szeparatista szándék, nem volt céljuk az Ukrajnától való elszakadás, sokkal inkább egy közös szemléletet tettek magukévá: annak ellenére, hogy a lakosság többsége támogatja az európai integrációt a kettős identitással rendelkezők kereken elutasítják az Európai Unióhoz való közeledést. Gazdasági veszélyként fogják fel Kijev európai kalandozását, mivel szerintük Ukrajna még mindig erős szálakkal kötődik az orosz gazdasághoz, s amennyiben eltávolodna attól, abban a pillanatban több százezer munkanélkülivel kellene számolni, ugyanis becslések szerint akár kétmillió ukrán (legális és illegális) munkavállaló megélhetése is Oroszországhoz kötődik. Félelmeiket csak növelte, hogy a független Ukrajna eddigi kormányai jellemzően hibás Európa politikát folytattak, mivel kivétel nélkül figyelmen kívül hagyták a kettős identitásúak véleményét, fenntartásait és aggályait, s próbát sem tettek a megnyugtatásukra, illetve meggyőzésükre az integráció szükségességéről. Ebből kifolyólag a lakosság 1/3-a az elmúlt 25 év során kritikus mértékben elidegenedett a kijevi vezetéstől, és egyértelműen Moszkva felé orientálódott, ami immár a lojalitásukat is megkérdőjelezte.

Az ukrajnai válsághoz vezető út

Ukrajna lojalitásáért a 2000-es évek eleje óta folyik a harc a Nyugat (USA és EU) és Oroszország között. A 2004-es ukrajnai elnökválasztás tétje az ország jövőbeni irányvonalát volt hivatott meghatározni, amiért Oroszország és a Nyugat is gőzerővel támogatta saját elnökjelöltjét. Csalással az oroszbarát Viktor Janukovics nyert, mire tömegtüntetések kezdődtek, és a megismételt választáson a nyugatos beállítottságú Viktor Juscsenko és Julija Timosenko páros győzött (narancsos forradalom). Viszont a nyugatos kormány határozatlan fellépése miatt nem fejlődött a demokratikus állam, az orosz energiától kevéssé tudtak elszakadni, és a hibás gazdasági lépéseik következtében csökkent a támogatottságuk. A 2010-es elnökválasztás elvesztését az is elősegítette, hogy a „narancsos szövetség” felbomlott: Juscsenko és Timosenko külön indultak, így alig váratlanul, de az oroszbarát színekben indult Viktor Janukovics lett Ukrajna elnöke.

Viktor Janukovics elnöki beiktatásán, kezében Ukrajna egyik nemzeti szimbólumával a kozák buzogánnyal, 2010.

Janukovics elnöksége elején az EU felé való közeledést hirdette meg, amit gazdasági és politikai reformokkal kívánt elérni. Ez meglehetősen váratlan döntés volt egy tipikusan orosz-orientáltságú politikustól, akit mindenekelőtt azok a kelet-ukrajnai (donecki) oroszpárti oligarchák támogattak, akik elutasították az európai integrációt. Janukovics európai irányvonala szembement támogatói érdekeivel, de nem sikerült megtörnie az oligarchák kormányzati befolyását, így azok sikeresen szabhattak gátat az integrációra való felkészülésnek. Ezen felül nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány gazdaságpolitikája ugyanolyan elhibázott, mint az elődjéé: 2012-re költségvetési deficit, eladósodottság és csődközeli helyzet alakult ki. A kormány határozatlan vagy éppenséggel tehetetlen volt az európai integrációra való felkészülésében, s alapvető hibát követett el abban, hogy nem készítette elő Ukrajna politikai és gazdasági átalakulását ahhoz, hogy a gazdaság átvészelhesse, a társadalom pedig megérthesse az EU-hoz való közeledésből fakadó terheket.

Emellett az Oroszországtól való félelem is cselekvésképtelenséget eredményezett, ugyanis a kívánt reformok bevezetésével orosz politikai és gazdasági szankcióktól lehetett tartani, és ez arra késztette a vezetést, hogy tettek helyett csupán szavaiban támogassa az európai irányvonalat. A moszkvai vezetés a gyakorlatban is demonstrálta a hosszú távú szankciók hatásait: Ukrajna exportjának negyede irányult Oroszország felé, 2012-ben pedig az orosz hatóságok megakadályozták az ukrán termékek Oroszországba áramlását, amivel több milliárd dolláros veszteséget okoztak az ukrán gazdaságnak. Másfelől az ukrán gazdaság nagymértékben függ az oroszországi energiától, s a 2014-es válságig Kijev örömmel fogadta az orosz gázárkedvezményeket, amellyel évente több milliárd dollárt spórolhatott meg. Azonban ennek nagyon is komoly ára volt, mert Moszkva lojalitást kért cserébe, vagyis ezzel a machinált energiapolitikával 2014-ig biztos távolban tarthatta Ukrajnát az EU-tól és a NATO-tól. Moszkva financiális téren is befolyást szerzett Ukrajnában, az orosz hitelek és támogatások mindig hamarabb érkeztek, mint a nyugatiak, és való igaz, hogy rendre Moszkva ajánlata bizonyult a legkedvezőbbnek, mivel az EU túl lassan folyósít, az IMF pedig túl szigorú feltételeket szab, ezzel szemben Oroszország az azonnali hitelek mellé még gázárcsökkentést is ígér, és csak egy feltételt szab mindezért cserébe: lojális, oroszbarát politikát.

A 2010-es elnökválasztás eredménye: Kék árnyalatok Janukovics, piros árnyalatok Timosenko. Jól látszik, hogy Janukovicsot az oroszok lakta régiók (Luhanszk, Doneck, Krím) és az Oroszországhoz húzó keleti országrészek támogatták, míg Timosenko-t a nyugati területek lakossága, akik teljesen eltérő kötődésekkel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, mint a kelet-ukrajnaiak.

2013-ra Ukrajna gazdaságilag kilátástalan helyzetbe került, és romlott az életszínvonal, ezzel szemben a Janukovics család és támogatóik egyre nyíltabb és mértéktelenebb korrupciója nem csak a kormány népszerűségvesztésével, hanem országos elégedetlenséggel is járt. A társadalom teljesen elidegenedett a kormányzattól, a közhangulat mindinkább a vezetés ellen fordult, s a politikai és társadalmi válság csupán azért nem következett be, mivel az EU-val kötendő társulási szerződés aláírásának lehetősége még mindig napirenden volt. A helyzet alapvetően megváltozott, amikor november 21-én a kormányzat bejelentette, hogy Ukrajna mégsem írja alá a társulási szerződést, vagyis feladja az európai irányvonalat. Janukovics és klikkjének ezen lépése bizonyult az utolsó cseppnek, amellyel a társadalom végérvényesen elszakadt az ország vezetésétől, és szinte azonnal elszabadultak az évekig visszafojtott indulatok, s még aznap tüntetések és tiltakozások törtek ki a kijevi Majdan téren. A civilek elleni kormányzati agresszió, amikor november 30-án a tiltakozókat központi utasításra szétverték, példa nélküli volt az ukrán történelemben. Ennek hatására viszont további százezrek vonultak az utcákra, a kormány társadalmi elszigeteltsége pedig fokozódott. 2014 elejére az ukrán kormány megbukott, február 21-én pedig Janukovics elnök elhagyta a forradalmi hevületű, ám egy elhúzódó válság felé tartó Ukrajnát.

Az ukrajnai válság a Majdanon kibontakozó demonstrációkkal kezdődött 2013. november 21-én. A hibás gazdaságpolitika, a tétlen Európa politika, a szégyentelen korrupció, majd az agresszív fellépés a tüntetőkkel szemben forradalmat lobbantott lángra, amely elsöpörte Viktor Janukovicsot és a kormányt. Az ukránok Európa felé fordultak, de ezzel végleg eltávolodtak az ukrajnai oroszoktól, akik az Ukrajnától való elszakadás mellett fogtak fegyvert. A történelmi feszültségek mind egyszerre törtek a felszínre, amelyek szétfeszítették Ukrajna kereteit. A forradalom csakhamar polgárháborúba fordult, amelynek vége jelenleg még a láthatáron sincs.

Több száz EU-párti tüntető a kijevi Maidan (Függetlenség) téren, 2013. december 8-án.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A 2008-as orosz-grúz háború

Források:

Bates, Theunis [2014]: Ukraine’s fraught relationship with Russia: A brief history, The Week, https://theweek.com/articles/449691/ukraines-fraught-relationship-russia-brief-history

Bowlby, Chris [2014]: Merre tart Ukrajna, BBC History Magazin 2014/3.

Bryttan, Adrian [2014]: Ukraine and Russia „share a long and common history”, Euromaidan Press, https://euromaidanpress.com/2014/03/07/ukraine-and-russia-share-a-long-and-common-history-faq/

Daskevics, Jaroszlav [2014]: How Moscow hijacked the history of Kyivan Rus', Euromaidan Press, https://euromaidanpress.com/2014/05/14/how-moscow-hijacked-the-history-of-kyivan-rus/

Kulczycki, Stanisław [2011]: A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között, European Network Remembrance and Solidarity, https://www.enrs.eu/pl/articles/73-a-nagy-ehinseg-ukrajnaban-1932-1933-koezoett

Papp Gábor [2014]: Az amerikai nézőpont, BBC History Magazin, 2014/3.

Sz. Bíró Zoltán [2014]: Ukrajnai tanulságok, Mozgó Világ Online, https://epa.oszk.hu/01300/01326/00157/pdf/EPA01326_mozgo_vilag_2014_01_6856.pdf

Thieme, Donald [2014]: A brief history of conflict in Ukraine, USNI News, https://news.usni.org/2014/03/11/brief-history-conflict-ukraine

https://en.wikipedia.org/?title=Holodomor
https://en.wikipedia.org/wiki/1954_transfer_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/Cossacks
https://en.wikipedia.org/wiki/Demographics_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/Kievan_Rus'
https://en.wikipedia.org/wiki/Nikita_Khrushchev
https://en.wikipedia.org/wiki/Russians
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Pereyaslav
https://en.wikipedia.org/wiki/Tsardom_of_Russia
https://en.wikipedia.org/wiki/Ukrainian_language
https://en.wikipedia.org/wiki/West_Ukrainian_People%27s_Republic
https://mult-kor.hu/valoban-moszkvaban-van-a-helye-vlagyimir-nagyfejedelem-emlekmuvenek-20151104

Ferrara grófnője

Ferrara, ez a piciny, a Pápai Állam oltalmát élvező, észak-itáliai őrgrófság egészen felzúdult 1234 tavaszán, amikor híre jött, hogy egy nagykirály tiszteli meg látogatásával a városállamot. Udvarhölgyek garmadája sietett úrnőjükhöz, Beatrice d’Este grófnőhöz, Ferrara egyedüli örököséhez, hogy tájékoztassák II. András magyar király érkezéséről.

Beatrice alig töltötte be huszonharmadik életévét, ám fiatal kora ellenére intelligens és művelt úrnő volt. Szüleit korán elvesztette, s neveltetéséről és taníttatásáról nagybátyja, Azzo gondoskodott. Azzo fáradozása azonban nem volt teljesen önzetlen. Mindig is féltékenyen tekintett unokahúgára, aki uralkodásra született, míg Azzo-nak be kellett érnie a másodhegedűs szereppel. A középkori viszonyokban ez meglehetősen kellemetlen volt egy férfi számára, viszont a szokásokat ismerve, nagyon is jól tudta, hogy egy kiművelt, fiatal és nemesi családból származó leányt hamar férjhez lehet adni, s talán ez lehetne a kulcs az önös hatalmi érdekei megvalósításához. Azzo eltökélte, hogy bármi áron, de kiházasítja Beatrice-t, amivel eltávolíthatja a lányt Ferrarából, maga pedig az őrgrófság élére léphet.

Ferrara apró őrgrófsága a Pápai Állam és Velence közé szorítva (sárga).

Ilyen helyzetben meglehetősen valószínű, hogy Azzo epekedve várta II. András érkezését, ugyanis a magyar király látogatása remek lehetőséget biztosított számára, hogy megszabadulhasson gyűlölt unokahúgától. Ugyanakkor Beatrice tisztában lehetett azzal, hogy egy ilyen ambiciózus nagybácsi mellett nem számíthat szép jövőre Ferrarában, és talán maga is bíztató esélyt láthatott Andrásban, ám még az is lehet, hogy valódi érzelmek hatására, de engedett az idős király közeledésének. II. András ekkor már 57-58 éves lehetett, mely akkoriban igen előrehaladott kornak számított, a legtöbben nem éltek meg ilyen sok évet. A magyar uralkodó itáliai zarándokútjáról hazafelé tartva látogatott el Ferrarába, s maga sem gondolta volna, hogy hosszú útja végén nem egyedül, hanem egy újabb feleséggel tér majd vissza királyságába.

Magyarország királynéja

Az immár Beatrix néven Magyarországra érkező királyné keveset tudhatott új hazája belső viszonyairól, de tisztában lehetett férje életének nagy pillanataival. II. András hosszú uralkodása alatt kétszer házasodott meg. Első felesége, a tragikus sorsú merániai Gertrúd (Gertrudis) volt, öt gyermek anyja, akit 1213-ban gyilkolták meg az elégedetlenkedő magyar főnemesek (Bánk bán). A második felesége Courtenay Jolánta szelíd teremtés volt, egy lánya született férjétől. Ő 1233-ban hunyt el. András közel harminc éve ült a magyar trónon, és uralkodása alatt számos említésre érdemes esemény történt: a főnemesek kiváltságait védő Aranybulla kibocsátása, a Német Lovagrend betelepítése és kiűzése, hadjáratok vezetése Halics ellen, keresztes hadjáratban való részvétel, utolsó királyi kalandjának viszont a Beatrixszal kötött házassága bizonyult.

Az egyetlen fennmaradt portré (miniatűra), amely feltételezhetően Beatrix királynét ábrázolja.

Beatrix királyné hamarosan megismerhette új családját, akik viszont nem részesítették meleg fogadtatásban. András legidősebb fia, Béla ridegen viszonyult mostohaanyjához, (aki mellesleg közel tíz évvel volt fiatalabb a trónörököstől). Béla gyanakvón tekintett apja ésszerűtlen házasságára, amit nem tudott mire vélni, de mindenképpen fenyegetést látott benne. Az apa és fia közötti kapcsolat már jó ideje konfliktusos volt. András „túl sokáig” él, miközben a hatalomra vágyó fia sem lesz fiatalabb. A harminchoz közeledő Béla kezdett attól tartani, hogy le fog csúszni az uralkodás nyújtotta örömökről, hiszen abban a korban kevesen éltek meg olyan hosszú kort, mint András király. Béla következetesen ellenezte apja uralkodói döntéseit, a felelőtlen birtokadományozásokat, a bárókkal szembeni meghunyászkodását (Aranybulla), édesanyja, merániai Gertúd gyilkosainak felmentését, újraházasodását, és hogy a saját házasságába is bele kívánt szólni. Történt egyszer ugyanis, hogy András kiszemelte a niceai császár lányát, Mária Laszkariszt Béla fia számára, ám a házasságot követően a király egyszer csak meggondolta magát, és másik feleséget kívánt a fiához adni, míg Máriát el akarta választani tőle. Béla megmakacsolta magát, és pápai segítséggel ugyan, de rávette Andrást, hogy meggondolja magát, bár az eset után a kapcsolat apa és fia közötti végérvényesen megromlott.

Mária Laszkarisz, mint Béla herceg felesége 1218-ban került az esztergomi udvarba, majd Jolánta királyné 1233-as halálát követően az ország első asszonya lett belőle. Ez főleg protokolláris feladatokkal járt, mint például első helyen ülhet a hölgyek között, a külföldi vendégek fogadásában segédkezik, viszont, ami ennél is fontosabb volt az a presztízs, amely az elsőséggel járt. Mária kedvét lelte ebben a kivételes helyzetben, és úgy tűnhetett, innen már csak a királynéi szék következhet, amikor váratlanul megjelent a színen Beatrix, András király új felesége. Mária álmában sem gondolta volna, hogy visszafokozzák a második helyre, ám ez mégis bekövetkezett. Sértettsége irigységgel és gyűlölettel párosult, és sosem bocsátott meg Beatrixnak, amiért (tudtán kívül) így elbánt vele.

II. András király XV. századi metszeten.

Szegény Beatrix számára csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy szerető család helyett rosszakaró ellenségek vártak rá Esztergomban. Borzasztó lehetett számára a tudat, hogy szülőhazájában, Ferrarában sem szívlelték őt, és Magyarországon is elátkozták, csak azért, mert a király felesége lett. Egyedüli társa és jóakarója férjura, András volt, s Beatrix tudta, amíg ő mellette áll, addig nem eshet bántódása. Béla és Mária gyűlölettel teli tekintetével kísérve a király és királyné kapcsolata mégis boldog volt. Az idős király szeretettel és vagyonnal halmozta el kedvesét, akit ellenségei csak szimplán az „olasz nőnek” neveztek.

Az udvarban viszont támogatói is akadtak Beatrixnak, hiszen sok báró egyáltalán nem kívánta Béla hatalomra kerülését. Hogy miért? Béla nem titkolt célja volt, hogy királyként bosszút fog állni anyja, Gertrúd gyilkosain, akik közül többen még életben voltak, de az összeesküvők leszármazottjai sem érezhették biztonságban magukat. Ebből következően a magyar főnemesség két érdekszövetségre szakadt, s ez akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor Beatrix teherbe esett.

A királynő terhessége az egész országot meglepte, de főleg Bélát és Máriát sokkolta, akik ettől fogva minden korábbinál veszélyeztetettebbnek érezték pozíciójukat. Ha Beatrix fiúgyermeknek ad életet, az komolyan fenyegetheti Béla trónöröklési jogát, hiszen Bélával szemben András bármikor utódjának nevezheti meg a Beatrixtól született fiát. Az Andrást és Beatrixot támogató főurak viszont pontosan erre számítottak, és annak érdekében munkálkodtak, hogy Béla trónöröklési joga megszűnjön.

IV. Béla a Képes Krónikában.

Azonban a másik oldal sem maradt tétlen. A Béla-párti nemesek, akik ellenezték András pazarló birtokadományozó politikáját, amivel szerintük anyagilag tönkretette a királyságot, azonnal ellentámadásba lendültek. Aljas pletykát indítottak útjára, vagy inkább erősítettek fel, mivel sokan úgy vélték, hogy az igen koros András király képtelen a gyermeknemzésre, ezért a királynő terhessége egy másik férfinak köszönhető, tehát a gyermek - ha fiú lesz, ha lány - fattyúnak fog minősülni, így nem tarthat igényt a magyar trónra! Béla és hívei apajelölttel is előrukkoltak, nem mással, mint a királyság nádorával, Dénessel. Dénes nádorsága alatt többször is kihúzta királyát és az országot a pénzügyi összeomlás alól, tehát András feltétlen híve volt, és így Béla ellensége. Béla most azon kezdett munkálkodni, hogy bebizonyítsa Dénes és Beatrix viszonyát, amivel egyértelművé válna, hogy a királyné gyermeke törvénytelen. Ha ez sikerülne, akkor a trónörökös két legyet ütne egy csapásra: megszabadulni apja egyik nagyhatalmú hívétől, mivel Dénest biztos kivégeznék felségárulásért, valamint gyűlölt mostohaanyjától is búcsút vehetne, akit gyermekével együtt kiutasítanának Magyarországról.

Béla és támogatói terve mégis kudarcba fulladt, mivel András tökéletesen biztos volt apaságában, és nem adott hitelt a rosszindulatú pletykáknak. Beatrix fellélegezhetett, biztonsága ezzel garantálttá vált, ám nem sokáig!

Várfogság, szöktetés és menekülés

1235. szeptember 25-én három évtizedes uralkodás után II. András meghalt, ezzel pedig Beatrix és gyermeke élete Béla és Mária kezébe került. Az özvegy királynét azonnal várőrizetre ítélték, elkobozták birtokait és vagyonát, gyermekét pedig nyíltan fattyúnak titulálták. Közben az országban bosszúhadjárat folyt András emberei ellen, így Dénes nádort is elfogták, megvakították és bebörtönözték, ahol nemsokára meg is halt.

Beatrix kétségek között, állandó halálfélelemben töltötte napjait, nem tudván, mikor jönnek el érte, és viszik őt is a vérpadra. IV. Béla megkezdte uralkodását, de bizonytalan volt, mit is kellene tennie az özvegy királynéval és a születendő gyermekével. Egy királyné, ráadásul állapotos királyné, meggyilkolása sokkal súlyosabb dolog, mint leszámolni az országban lázadozó bárókkal, hiszen a pápa és a külföld haragját is magára vonhatja. Végül is maradt minden úgy, ahogy eddig, a szigorú házi őrizet és a bizonytalan várakozás.

Az esztergomi királyi vár.

A források ellentmondásosak arról, hogy Beatrix meddig is volt várfogságban. Napokig, hetekig, esetleg hónapokig? Nem tudni. Annyi bizonyos viszont, hogy egy napon német-római császári követség érkezett az országba (egyes források szerint éppen András temetésére, amelyen amúgy Beatrix nem vehetett részt). Beatrix végre esélyt látott a menekülésre, ezért kockázatot vállalva, titokban felvette a kapcsolatot a külföldi vendégekkel, a segítségüket kérve az ország elhagyására. A követek felismerték, hogy a királyi párnál süket fülekre találnának, ha kegyelmet kérnének Beatrix számára, ezért fondorlatos tervet eszeltek ki az özvegy királyné megszöktetésére, s csak reménykedhettek, hogy nem buknak le.

Bizonyára királyi engedéllyel, a követek meglátogatták Beatrixot, ahova elkísérte őket egy talpig páncélozott lovag is. A szöktetés kulcseleme volt ez a felszerelés, mivel a páncélzatot Beatrixra adták, akit így észrevétlenül ki tudtak csempészni a várból. Lóra ültették és sietős vágtával igyekeztek a nyugati határhoz, ahol szerencsésen át is jutottak németföldre.

Visszatekintve a történtekre érthetetlennek tűnhet IV. Béla habozása, ezért merülhetett fel a gyanú, hogy a király esetleg tisztában lehetett Beatrix szökésével, s talán szándékosan engedte annak sikerre vitelét. Mégis mi késztethette erre a magyar királyt? A vélekedések szerint nagyon is érdekében állhatott Beatrix ilyenfajta eltávolítása az országból. A terhes királynét a már fentebb részletezett okokból nem végeztethette ki, de ha megszületik az esetleges fiúgyermeke, még, ha fattyúnak is titulálják, akkor is sok támogatója akadhatott volna az országban, a „kiskirály” magyarországi jelenléte pedig felbátoríthatta volna az elégedetlenkedő főurakat, és lázadáshoz vezethetett volna. Ezért Béla talán úgy határozott, hogy hagyja távozni Beatrixot, amivel nem csak megszabadult az „olasz nőtől” és gyermekétől, de ellenségei kezéből is kihúzta az ütőkártyát, így uralmát kellően megszilárdíthatta.

Visszatérés Itáliába

A páncélruhába öltöztetett királyné az éj leple alatt vágtatott át a német területeken. Minél távolabb akart kerülni ettől az elátkozott királyságtól, ahová egy évvel ezelőtt gazdag királyi hitvesként érkezett, s most az életét mentve, nincstelen szökevényként kellett onnan távoznia. A kevés idő alatt, amíg Magyarországon tartózkodott sok-sok bánat érte, férjura halálát követően pedig minden napja rettegésben telt. Egyetlen vigasza és boldogsága maradt, gyermeke, aki a méhében növekedett.

Beatrix német rokonainál, Verda városában lelt pillanatnyi menedékre, ahol világra hozta fiát, Istvánt. Nem törődött bele meghurcoltatott sorsába, és ígéretet tett fiának, hogy egy napon Magyarország királyává teszi. Néhány hónap múlva, amikor anya és gyermeke is erőre kapott, két szolgáló kíséretében nyomorult körülmények között indultak útnak Ferrarába. Beatrix koldusszegényen érkezett meg az itáliai városkába, vagyon és címek nélkül, egyetlen értéke István fia volt csupán. Szülőhazájában viszont nem szívesen látott vendég volt, Azzo nagybátyja hallani sem akart róla, aki túlságosan is élvezetét lelte az uralkodásban, mintsem, hogy kockáztassa hatalma elvesztését, végtére is Beatrix volt Ferrara jogos örököse, aki immár István fia nevében is uralkodhatott volna a grófságban. Azzo gondoskodott róla, hogy ez az eshetőség ne következhessen be. A szerencsétlen Beatrix megvetésben részesült, és senkitől sem számíthatott segítségre, majd elkergették Ferrarából. Végső elkeseredettségében Rómába ment, ahol felkereste IV. Ince pápát és könyörületére bízta saját maga és gyermeke sorsát. A pápa, aki mindig is jó kapcsolatokat ápolt az Este családdal, nem okozott csalódást és komoly pénzbeli ellátásban részesítette Beatrixot, így az özvegy királyné kényelmesen berendezkedhetett Rómában, s hamarosan tervezni kezdte, hogyan tegye István fiát Magyarország királyává.

IV. Ince pápa.

István, vagy, ahogy Itáliában ismerték, Stefano királyi utódot megillető taníttatásban részesült, és gyermekkorától az uralkodásra nevelték. Az oktatáson túl viszont egy erős szövetségesre is szükség volt, hogy Beatrix nagyratörő tervét kivitelezhesse. Beatrix az itáliai hatalmak között próbált támogatóra találni, és választása Velencére esett, mely állam riválisa volt a Magyar Királyságnak, és érdekében állott egy baráti királyt a magyar trónra ültetni. 1243-ban ki is tört a háború a két ország között, de Béla seregei elüldözték a velenceiekre, és az 1244-es békében Velence lemondott Beatrix és István támogatásáról. Beatrix viszont nem adta fel tervét, és felkereste a városállam egyik legbefolyásosabb családját, a Morosiniket, akiktől Tomasina kezét kérte meg fia számára, hogy szövetségüket e házassággal pecsételjék meg.

Beatrix ekkoriban már sokat betegeskedett, érezte, hogy nem sok ideje maradt hátra, ezért a Morosinik politikai szövetségén túl, egy új család gondoskodását is meg kívánta szerezni fia számára. Beatrix 1245-ben halt meg. Istvánból sosem lett magyar király, de 1265-ben született fia, akit nagyapja után Andrásnak neveztek el, egy napon a magyar trónra léphetett, mint az utolsó Árpád-házi király.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei, Margit dán királynő, Corvin János

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Budapest, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: Az Árpád-ház asszonyai II., Budapest, Duna International Könyvkiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Beatrice_d%27Este,_Queen_of_Hungary
https://en.wikipedia.org/wiki/Andrew_II_of_Hungary
https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Andr%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
https://hu.wikipedia.org/wiki/Estei_Beatrix_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9

Az őrült király

Európa a XVII. század végéhez közeledve sok mindent maga mögött tudhatott. A harminc évig dübörgő nagy háborút követően állandósult a vallási megosztottság (katolicizmus-protestantizmus), de a század közepétől a hit kérdését egyre inkább az államérdek prioritása váltotta fel. Katolikus országok vetélkedtek egymással a vezető szerepért, amiért akár a muszlim törökökkel is lepaktálhattak. A kontinens hatalmi feszültségei pedig egyre inkább a befolyásos Habsburg és Bourbon dinasztia szembenállásában csúcsosodott ki. Mindkét családnak egyetlen célja volt, hogy letörje és meggyengítse a másikat.

A francia Bourbonok, királyuk, XIV. Lajos vezetésével Franciaországot a világ egyik vezető nagyhatalmává tették. A Habsburgok a XVI. században két ágra szakadtak: az osztrák ág közép-európai országokat birtokolt, dacolva a Török Birodalommal, s a családfő rendre a Német-római Birodalom császárának lett megválasztva. Rokonaik pedig a hatalmas, de hanyatló Spanyol Királyságot uralták.

Spanyolország a XVII. század végére pénzügyi válságoktól szabdalt, ám mégis jelentős erővel bíró királyság volt. Oroszország és Kína mellett a világ leghatalmasabb birodalmával rendelkezett, Ibérián kívül Dél-Itáliát, Németalföldet, az ázsiai Fülöp-szigeteket és az amerikai kontinens majd felét birtokolta. Az Újvilágban kiépített elképesztő méretű gyarmatbirodalmából áramló nemesfémekkel próbálták fenntartani az ország gazdaságát, ám az inflációnak köszönhetően ez a stratégia újabb és újabb államcsődökhöz vezetett.

A Spanyol Birodalom kiterjedése 1700 körül.

A nagyság mit sem számított, amikor a Birodalom feje, a király testi és mentális betegségektől kínozva, évtizedek óta tartó agóniában tengette utolsó éveit. II. (Habsburg) Károly harmincöt éves uralkodása a Spanyol Királyság legsötétebb időszakát hozta el: a gazdaság omladozott, terjedt a szegénység, a lakosság éhezett és a királyi hatalom is gyengült.

Károly, a spanyol Habsburgok egymás közötti házasodásának és belterjes szaporodásának utolsó és legbetegebb sarja gyenge fizikummal és tébolyodott elmével lett megátkozva. Négyévesen, 1665-ben került a trónra, 1683-ra pedig mind az öt testvére elhunyt, gyermeke nem volt. Mindenki tisztában volt a ténnyel, hogyha a beteges királynak nem születik fia, a Habsburgok spanyol ága Károllyal ki fog halni. Ennek tudatában a hamarosan kimúló tetem felett korán megjelentek a lakomára vágyó keselyűk, s az osztrák Habsburgok, valamint a francia Bourbonok befolyása egyre növekedett a spanyol udvarban.

II. (Habsburg) Károly spanyol király 1685-ben.

A Habsburgok megkörnyékezték Károly anyját, Mariana régenskirálynőt. A német-római császár, I. (Habsburg) Lipót nővére, gyakorlatilag egyeduralkodóként kormányozta a Spanyol Birodalmat. 1679-ben Károly feleségül vette XIV. Lajos unokahúgát Marie Louise-t, amely házasság révén a Bourbonok is a király közelébe kerülhettek. Noha Károly őszintén szerette kedvesét, a Habsburg-párti udvar fenntartásokkal viseltetett iránta, és a spanyol nép sem fogadta szívébe a francia leányt. Házasságuk gyermektelen maradt, amiért Marie Louise-t tették felelőssé, meddőségét hangoztatva. 1689-ben Marie Louise-t minden bizonnyal vakbélgyulladás vitte el, de egyesek mérgezésről suttogtak. Sose derült fény az igazságra, hogy természetes körülmények okozták-e a halálát vagy a Habsburgok tették-e el láb alól? Annyi azonban bizonyos, hogy Marie Louise nem jelentett fenyegetést a Habsburgokra, kerülte a politikai vitákat és Mariana régenskirálynővel is jó kapcsolatba került.

A fiatal királyné halálát követően sürgősen új arát kellett találni a király számára, remélve, hogy talán egy másik nő képes lesz megajándékozni egy örökössel Károlyt és a Birodalmat. Ez úttal, sokkal megfontoltabban választottak jövendőbelit. Mária Anna a rajnai palotagróf lánya - mellesleg I. Lipót császár sógornője - lett a tökéletes jelölt. Nem csak a Habsburg családhoz fűződő rokoni kapcsolatai miatt volt ideális választás, de családjának híres termékenysége miatt is kiváló feleségjelöltnek bizonyult, amely „képességével” végre trónörököst adhat az országnak.

Ausztriai Mariana királyné 1660-ban, Diego Velázquez festményén.

A várakozásokkal ellentétben Mária Anna mégsem esett teherbe, amiért az utódlás kérdése egyre komolyabban kezdte foglalkoztatni az európai udvarokat, de a régenskirálynőt és menyét is. Mariana nemcsak a sikertelen gyermekáldás, de túlzott önállósága miatt is csalódott Mária Annában. Míg Marie Louise-zal közeli kapcsolatot ápolt, addig az ambiciózus és határozott királynéval kimondottan ellenséges viszony alakult ki, akit a régenskirálynő aligha tudott befolyásolni és irányítani.

Királyi gyermek nélkül Európa udvaraiból kellett Károly utódját kiválasztani, amely kérdésében a két hölgy álláspontja merőben eltért egymástól. Mindkettőjüknek megvolt a saját jelöltje, s míg Mariana a dédunokáját bajorországi József Ferdinándot szerette volna a trónra helyezni, addig Mária Anna unokaöccsét, Habsburg Károly főherceget, I. Lipót császár fiát támogatta. Elsődleges szempontjuk volt, hogy a kiválasztott fiú kiskorú legyen, mivel Károly halála esetén a spanyol úrnők valamelyike venné kézbe (illetve folytatná) a régensséget a Birodalomban.

A feleségek: Balra Orléans-i Marie Louise, jobbra Neuburgi Mária Anna.

Mariana kellemetlen ellenfélre talált Mária Annában, amely harcból csak egyikük kerülhetett ki győztesen. Mária Anna mindent elkövetett, hogy Károlyt elválassza az anyjától és teljesen a befolyása alá helyezhesse. Dühkitöréseivel megfélemlítette, lelkileg elnyomta és gyakran színlelt terhességével próbálta Károly érdeklődését fenntartani. Az anyakirálynő rossz szemmel nézte menye ellene való áskálódását, és a fiával való bánásmódját, de mielőtt visszavághatott volna 1696-ban elhunyt. Mária Anna bizonyára örömmel vette tudomásul anyósa eltávozását, amely azt jelentette, hogy szabadon szövögethette utódlással kapcsolatos elképzeléseit, amivel saját hatalmát kívánta bebetonozni Spanyolországban.

Mivel a királyné megszabadult egyetlen vetélytársától, biztosítottnak látta tervei megvalósulását. Károly, és vele együtt a Királyság is egyedül Mária Anna akaratától függött, ám a királyné a túlzott magabiztosság és óvatlanság csapdájába esett. A hatalommal járó gazdagság elvarázsolta és pazarló életvitelében nem átallott spanyol állami pénzeket küldeni és értékes festményeket ajándékozni németországi rokonainak, s legfőbb gondja az volt, hogy drágább és szebb ékszerekhez jusson, mint férje első felesége. Érthető okokból a szegénységben sínylődő nép körében nem örvendett nagy népszerűségnek…

Mindeközben Károly testileg és szellemileg is egyre jobban leépült, és az őrültség legsötétebb bugyraiban kötött ki. Mária Anna nem kívánt több időt tölteni a sántító, kopasz, szenilis és epilepsziában szenvedő férje mellett, mint amennyit muszáj volt, és igyekezett kerülni a visszataszító férfi társaságát, akinek már csak a halálát várta. Károly pedig a lehető legfurcsább parancsokat fogalmazta meg szolgálói felé, egy alkalommal például exhumáltatta családja sírjait, hogy megnézhesse a holttestek állapotát. Utolsó éveit játékok között töltötte, és 39. életévének betöltése előtt, 1700-ban utolérte a halál. A boncolás megdöbbentette orvosait, akik szerint az is csoda volt, hogy egyáltalán életben tudott maradni. A jelentés szerint a testében egy csöpp vér sem volt, szíve borsó nagyságúra zsugorodott, tüdeje és belei elrothadtak, a feje telis-tele volt vízzel, egyetlen heréje pedig olyan fekete volt, mint a szén, amely magyarázatul szolgált a gyermeknemzés sikertelenségére.

Az örökösök: Balra Habsburg Károly főherceg, jobbra Anjou Fülöp herceg.

Viszont az emberi ronccsá vált királynak halála előtt volt még annyi lélekjelenléte, hogy végakaratával ne csak feleségének okozzon bosszúságot, de tizennégy éves háborúba sodorja Európa nagyhatalmait. Mária Anna biztos volt benne, hogy jelöltjét, Habsburg Károly főherceget ültetheti a spanyol trónra, de a király végrendeletében néhai nővérének az unokáját, Anjou Fülöp herceget nevezte meg örökösének, aki mellesleg XIV. Lajos unokája volt. A Bourbonoknak végül mégis sikerült keresztbe tenniük a Habsburg törekvéseknek, ami sokkolta az európai udvarokat.

Anjou hercege tizenhat évesen lett Spanyolország királya, V. Fülöp néven. Noha Károly végrendeletében kiemelte, hogy az új uralkodónak gondoskodnia kell az özvegy királynéról, a Bourbonoknak eszük ágában sem volt ellátást biztosítani a gyűlölt Mária Annának. Fülöp első rendeletével kiutasította az özvegyet Madridból, aki egy toledói sötét és barátságtalan erődben húzta meg magát, ahonnan segélykérő leveleket küldött a Habsburgoknak, és reménykedett mihamarabbi szabadulásában. De Európát nem foglalkoztatta túlságosan Mária Anna száműzetése, az ő ideje lejárt, és az örökösödési játszmába új, sokkal hatalmasabb szereplők léptek be, akik érdekeiknek akár fegyverek által is érvényt kívántak szerezni.

A király segítője

II. Károly, az őrült király halálával napvilágra került végakarata, amellyel nem csupán felborította az amúgy is gyenge lábakon álló európai kapcsolatrendszert, de egy véres európai háború rémképét vetítette előre. Az uralkodói székhelyeken válságtanácsokat hívtak össze, hogy lehetőség szerint ésszerű választ adhassanak a végrendelet által kialakított új helyzetre.

Végakaratával a néhai II. Károly alaposan felkorbácsolta az osztrák és német rokonok indulatait, mivel nemcsak, hogy kisemmizte a Habsburg családot a spanyol örökségből, de a legnagyobb riválisuk, a francia Bourbonok közül nevezte meg utódját. Mindenesetre a végrendelet öröklési rendjének egy kitétele még kecsegetett némi reménnyel a Habsburg érdekek számára, mely szerint, ha Anjou Fülöp nem fogadná el a spanyol koronát, akkor öccsére, Berry hercegére szállna, s ha ő sem foglalná el a trónt (!), abban az esetben a harmadik jelölt, vagyis Habsburg Károly főherceg lehetne Spanyolország királya. A testamentum határozatai egyértelműek voltak: két Bourbon áll a Habsburg érdekek útjában. Hogy megkaparinthassák az őket megillető királyságot, a Habsburgok egyszerűen lesöpörték a rendelkezést az asztalról és elutasították Fülöp spanyolországi trónigényét, miközben Károly főherceg önhatalmúlag kiáltotta ki magát Spanyolország királyának.

Anjou Fülöpöt Spanyolország királyává kilátják ki, aki fogadja a spanyol nagykövet hódolatát. Jobbján nagyapja, XIV. Lajos áll.

Ezzel párhuzamosan Versailles-ban a párizsi spanyol nagykövet – XIV. Lajos jelenlétében – hűségesküt tett új királyának, Anjou Fülöpnek. XIV. Lajos (aligha önzetlenül) megkímélte fiatal unokáját az uralkodással járó súlyos terhektől és saját maga hozott döntéseket spanyol ügyekben is. Királyi tanácsot hivatott össze, amin a tanácsadók megosztottak voltak a spanyol örökséget illetően, amely ily könnyedén a Bourbonok ölébe hullott. A „nyeremény” csábító volt ugyan, ám többek annak adtak hangot, hogy XIV. Lajos nagylelkűen utasítsa vissza az értékes ajándékot, mivel ellenkező esetben egy Ausztria elleni háborúval kell számolniuk. Mások félmegoldást javasoltak, hogy Franciaország elégedjen meg a Spanyol Birodalom itáliai területeivel, míg a nagyobb részt engedjék át az osztrákoknak. XIV. Lajos azonban hallani sem akart ilyen megalázkodó szándékokról, a végrendelet világosan fogalmazott az öröklést illetően, mi szerint a spanyol királyi trón Anjou hercegére száll, s ez alapján Lajos egyetlen földdarabot sem kívánt pusztán elővigyázatosságból a rivális Habsburg család kezére juttatni.

A király határozott és nem mondott le a Spanyol Birodalom egyetlen szegletéről sem, mely döntése mögött geopolitikai érdekek is meghúzódtak. Amennyiben a spanyol birtokok osztrák kézre kerülnének, Franciaország legfőbb ellenségének gyűrűjében találná magát: a Pireneusoknál Spanyolország, Északon Németalföld, Keleten pedig Burgundia fenyegetné XIV. Lajos országát. Ugyanakkor a francia király egy egészen más geopolitikát engedett szabadjára, amikor kinyilvánította, hogy unokája, Anjou Fülöp spanyol király továbbra is a francia trón várományosa, amennyiben a sors úgy hozná, hogy apja (a trónörökös) előbb hunyna el, mint XIV. Lajos. Egyszerűen megfogalmazva, Fülöp egy napon egyetlen korona alatt egyesítheti a Spanyol és a Francia Birodalmat. A francia király kinyilatkozatását követően pánikhangulat söpört végig Európában, mivel, ha Fülöp egy személyben lesz spanyol és francia király, akkor egy olyan világbirodalom uralkodójává válhat, ami fenyegetést jelent Európa minden dinasztiájára, legyőzésére pedig még egyesített erővel is kevés esély kínálkozna.

XIV. Lajos, a Napkirály fekete páncélzatban, felkészülve az utolsó nagy háborújára.

Hamarosan egy katonai szövetség kezdett kibontakozni a francia-spanyol hatalmi törekvésekkel szemben, amikor III. (Orániai) Vilmos angol és holland király kapcsolatba lépett a Habsburgokkal. Viszont Franciaország ereje, kiegészülve a spanyol erőforrásokkal már túl nagy fenyegetést jelentett ahhoz, hogy ellenfelei teljes győzelemben reménykedhessenek, ezért a szövetségesek a kompromisszumos megoldás felé hajlottak. Megegyezés született arról, hogy készek átengedni Spanyolországot a Bourbonoknak, ha cserébe Ausztria megkapja az itáliai és németalföldi területeket, Anglia és Hollandia pedig a kereskedelmi jogaik visszaállítását Spanyolországban, amit XIV. Lajos nemrégiben megvont tőlük.

Amikor a szövetségesek visszafogott feltételei XIV. Lajos tudomására jutottak, tudta, hogy számításai igazolást nyertek a túlságosan is óvatos tanácsadóival szemben. Bízva erejében továbbra sem volt hajlandó lemondani egyik területéről sem, ugyanakkor felbőszítette az angol király aktív lépése az ellenséges Habsburgok oldalán, ezért eltökélte, hogy megbünteti Vilmost.

Tíz évvel korábban Vilmos az ún. dicsőséges forradalom keretében letaszította az angol trónról a katolikus II. Jakabot, aki Franciaországba, Lajos oltalma alá menekült, s trónigényéről halála napjáig nem mondott le. Fia, (III.) Jakab átvette a trónkövetelő szerepét megboldogult apjától, XIV. Lajos pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elismerje Anglia királyának, amivel megkérdőjelezte ugyan Vilmos uralkodói jogait, de lépésével visszavonhatatlanul a Habsburgok oldalára sodorta Angliát. Noha 1702 tavaszán Vilmos elhunyt, utóda Anna királynő folytatta a Habsburg-párti politikát és komolyan fontolóra vette a Franciaország elleni háború lehetőségét.

Anna angol királynő elszántan dacolt Franciaország törekvéseivel szemben.

Miközben szövetségek és háborús tervek körvonalazódtak Európa udvaraiban, addig aggasztó események történtek Spanyolországban. Katalónia megtagadta a Bourbonokat és elismerte Habsburg Károlyt spanyol királynak, ezért Fülöpöt haladéktalanul a királyságába kellett küldeni, hogy az ország nagyobbik felében biztosíthassa a Bourbonok uralmát. Rendes király mellé elkél egy bájos királyné is, enne érdekében XIV. Lajos sebtében kerített egy feleséget unokájának, méghozzá a savoyai házból származó Mária Lujzát. A királyi frigy jövedelmezőnek bizonyult, mivel általa a Bourbonok oldalára állították Savoyai Hercegségét.

Noha országa a Bourbonok szövetségese lett, Eugene savoyai herceg (ismertebb nevén Savoyai Jenő) készen állt arra, hogy korábbi sérelmei miatt elégtételt vegyen a francia királyon. Eugene Párizsban született, s gyenge testi adottságai miatt XIV. Lajos elutasította kérelmét, hogy a francia hadseregben szolgálhasson. A herceg ezért a Habsburg udvarhoz szegődött, ahol szép katonai karriert futott be, legismertebb hadjárata 1686-ban volt, amikor a Szent Liga élén felszabadította Budát a török uralom alól.

1701 nyarán pedig elérkezett Savoyai Jenő ideje, hogy kardot ránthasson XIV. Lajos ellen, s első csapásként elfoglalta a franciáktól Milánót. Az osztrák hadsereg Itáliába való bevonulásával kitört a háború a Bourbon és a Habsburg család között. Az erők kiegyenlítettek voltak, két szövetség állt szemben egymással és mindenki tisztában volt vele, hogy a kibontakozó háború egyáltalán nem lesz gyors lefolyású.

Királyok csatája

Az utolsó nagy európai háború pontosan harminc éven át tombolt és több millió áldozattal járt. 1648-ban nehéz kompromisszumok árán, de beköszöntött a béke, amitől az emberek azt remélték, hogy többé nem enged ily borzalmas öldöklést Európára szabadítani. Mindenki tévedett. A XVIII. század hajnalán Európa hatalmai újra mozgósították hadigépezeteiket, királyok és dinasztiák csörtették kardjaikat, s vonultak csatába annak eldöntésére, hogy ki kaparinthatja meg Spanyolországot és óriási Birodalmát.

A Bourbonok, élükön XIV. Lajos királlyal olyan ambíciókról tettek tanúbizonyságot, amire válaszul egy európai szintű Nagy Szövetség jött létre, Ausztria, Anglia és Hollandia részvételével. 1702-ben az osztrák csapatok itáliai betörésével a két fél között beállt a hadiállapot. Az angolok sem késlekedtek soká, Marlborough hercegének németalföldi partraszállása után seregei egyesültek a holland csapatokkal. A franciák helyzete egyik fronton sem volt rózsás, de amikor az angol-holland hadak egyre délebbre törtek Bajorország belépett a háborúba, amivel Franciaország oldalára billentette az erőviszonyokat. II. Wittelsbach Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadüzenetének indoka egyszerű volt: meg akarta törni a Habsburgok német-római császári uralmát, amivel lehetőség nyílott volna a Wittelsbach család trónra kerülésére. A háborúval elérkezett Miksa ideje, hogy hátba támadja a császárt és családját, legyőzésüket pedig a XIV. Lajossal kötött szövetségében látta biztosítottnak.

II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem megfordította a háború menetét a konfliktus kezdeti szakaszában.

A francia-bajor koalíció fordulatot hozott a háborúban és 1703-ban hadseregük végigpusztította Dél-Németországot. Hamarosan már Bécset, a császárvárost fenyegették, de a bajor óvatosság miatt elmulasztották a város bevételét. A tétlenség óriási hibának bizonyult, mivel a szorongatott helyzetű ellenfél minden erejét bevetve, visszaszorította a támadókat. XIV. Lajos tajtékzott a dühtől és követelte, hogy azonnal foglalják el az osztrák fővárost, azonban a lehetőség elúszott, s Miksa a közös stratégia követése helyett saját hódításba kezdett, s elfoglalta Tirolt az osztrákoktól. Franciaország helyzete kritikussá vált, csapataik Németalföld, Németország és Itália hadszínterein is vesztésre álltak, szövetségesei elpártoltak tőle, Portugália és Savoya a Nagy Szövetséghez csatlakozott, míg Bajorország továbbra is saját belátása szerint cselekedett.

Amikor minden veszni látszott, érdekes hírek futottak be Párizsba, miszerint Keleten egy magyar főnemes, bizonyos Rákóczi Ferenc felkelést robbantott ki a Habsburg uralom ellen. XIV. Lajos felismerve a lehetőséget megregulázta bajor szövetségesét, és rávette, hogy ismét vonuljanak Bécs ellen, amely bevétele után egyesülhetnek a magyar felkelőkkel és megnyerhetik a háborút. A Habsburgokon páni rémület lett úrrá, és követet menesztettek Londonba, hogy rávegyék Anna királynőt, segítse magakadályozni a Bécs elfoglalását célzó franciák terveket. A királynőt sikerült meggyőzni és segítséget küldött.

II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, aki hiába várt a francia-bajor hadseregre. Mányoki Ádám festménye, 1712.

Az osztrákok ádáz küzdelmek árán próbálták feltartóztatni a franciákat, amíg meg nem érkezik az erősítés. Itáliából Savoyai Jenő vezette a felmentő seregeket, Északról pedig Marlborough parancsnoksága alatt tört előre az angol-holland haderő, akihez csatlakoztak a brandenburgiak, a hesseniek és a hannoveriek is. A legnagyobb szükség órájában sikerült egyesíteni a Nagy Szövetség csapatait, amihez az eddig semlegességbe húzódó német fejedelemségek is csatlakoztak. A szövetségesek így legalább háromszoros erőfölényre tettek szert, amellyel szemben a francia-bajor seregek tehetetlenek voltak, előrenyomulásuk pedig megtorpant.

1704 nyarán Marlborough és Savoyai Jenő óriási diadalt aratott a francia-bajor seregek felett Blindheim mellett, amivel, jóval Bécs előtt sikerült megállítaniuk és szétverniük az ellenséges hadsereget, egyúttal megakadályozták, hogy összefogjanak a magyar felkelőkkel, akik viszont magukra maradtak vesztett ügyükkel. Bajorországot kiütötték a háborúból, Miksa és a Wittelsbachok Hollandiába, majd Versailles-be menekültek, Anjou Fülöp király Spanyolországban volt lekötve, így XIV. Lajos szövetséges nélkül maradt. Franciaország egymaga nézett szembe a hatalmas európai szövetséges haderővel, és a következő két évben vereségek sorozatát szenvedte el. A franciákat kiverték Németországból, Itáliából és Németalföldről, Marlborough pedig készen állt a Franciaország elleni invázióra.

A szövetségesek két tehetséges hadvezére: balra Savoyai Jenő herceg, jobbra Marlborough hercege.

A teljes összeomlás szélén viszont újabb váratlan eseményre került sor. XIV. Lajosnak kedvező, a Habsburgok számára viszont aggasztó hírek kezdtek szállingózni Északról. A szóbeszéd szerint svéd seregek törtek be Németországba és támadtak rá Szászországra, ahonnan elűzték a választófejedelmet. A Habsburgok figyelme azonnal a svéd fenyegetés felé fordult, akiket meg kellett állítaniuk, mielőtt feldúlják egész Németországot, vagy még rosszabb: szövetkeznek a franciákkal! A Franciaország elleni invázió ezért elmaradt, és XIV. Lajos egy lélegzetvételnyi szünethez juthatott, amikor is rendezte sorait. Menteni kellett a menthetőt, ezért Németország és Bécs helyett Spanyolországra helyezte át a stratégiai súlypontot, ahol a Bourbonok még tartották ugyan magukat, de azonnali erősítésre szorultak.

Az Aranyliliom és a Vörös Oroszlán

A spanyol trónért folyó udvari mesterkedések és európai háborúk történetének utolsó felvonásában visszatérünk oda, ahol az egész konfliktus elkezdődött: Spanyolországba.

A blindheim-i csata (1704).

Az évek óta tartó véres háború 1706-ra a Bourbonok vereségét sejtette. Hadseregeik visszavonulóban voltak, szövetségeseik elpártoltak, az ellenséges csapatok pedig készen álltak Franciaország megszállására. XIV. Lajos szerencséjére a svéd invázió híre ideiglenesen elterelte a Habsburgok figyelmét a nyugati hadszíntérről, megakadályozva Franciaország végső összeomlását. Noha Spanyolország nagyobb részében Anjou Fülöp uralkodott, Ibériában sem állt jobban a Bourbonok helyzete, mint a többi fronton. Anglia elfoglalta Gibraltárt (ami mellesleg a mai napig angol fennhatóság alatt áll), Katalónia elszakadt a Spanyol Királyságtól és Habsburg Károly főherceget ismerte el uralkodójának, Portugália pedig nagy erőket vonultatott fel a határ mentén.

Habsburg Károly főherceg 1705 óta tartózkodott állítólagos királyságában, de uralma valójában csak Katalóniára korlátozódott, ahonnan időnként kisebb-nagyobb hadjáratokat vezetett a központi országrészbe. 1706 nyarán egy kalandor természetű portugál őrgróf, bizonyos António Minas tábornok vakmerő lépésre szánta el magát. Seregei élén betört Spanyolországba és egyenesen Madridba vonult. A hír hallatán Károly sem késlekedett soká, és csapataival elindult a fővárosba, de előtte Toledóba tért, ahol kiszabadította a hat éve várakozó nagynénjét, Mária Annát, II. Károly, az őrült király nem kevésbé háborodott özvegyét. Az ex-királyné örömmel fogadta megmentőjét, hiszen a Habsburg seregekkel újra bevonulhatott Madridba, ahol Károlyt Spanyolország királyává kiáltották ki.

Habsburg Károly, immár, mint német-római császár 1716-ban. Jobbra a Habsburg család ősi címere a vörös oroszlánokkal.

Mindazonáltal a Habsburg király nem sokáig élvezhette gyenge lábakon álló uralmát, mivel a Bourbonok bekerítették a fővárost, ahol Károly összezárva találta magát egy könnyelmű portugál tábornokkal és a pompamániás, nem teljesen beszámítható nagynénjével. Elszigeteltsége miatt végül fel kellett adnia Madridot, és Minas-szal együtt elhagyta a fővárost, míg Mária Anna a franciák kezére került. Az özvegy királyné utolsó tündöklése kérészéletűnek bizonyult, mivel Fülöp király fogságába esvén Franciaországba száműzték, ahonnan csak halála előtt egy évvel, 1739-ben térhetett vissza Spanyolországba.

Annak ellenére, hogy Fülöp úgy ahogy, de tartotta spanyol királyságát, nagyapja, XIV. Lajos váratlan döntést hozott. 1706 őszén a szász választófejedelem békét kötött a svédekkel, és a harcok Németországtól keletre helyeződtek át. A Habsburgok nem kívánták beleártani magukat a svéd-orosz viszályba, ezért félő volt, hogy a Franciaország elleni invázió terve újra napirendre kerülhet. XIV. Lajos elejét véve ennek, tárgyalásokat kezdeményezett Hágában. A béke érdekében hajlandónak mutatkozott lemondani Spanyolországról is, ha cserébe megkapják Nápolyt, viszont ebből kifolyólag kérelmezte, hogy unokáját, Fülöp királyt visszahozathassa Franciaországba. Ám a győztesek pozíciójában tetszelgő Habsburgok megalázó kéréssel hozakodtak elő, mégpedig, hogy maga a francia hadsereg fossza meg Fülöpöt a spanyol tróntól, és hurcolja vissza Franciaországba. Ez minden tűréshatáron túlment, és a büszke francia király véget vetett a tárgyalásoknak, s akárhogy is alakulnak a dolgok, de a háború folytatása mellett határozott. A francia nép támogatását maga mögött tudva új hadsereget szervezett, s újult erővel és elszántsággal vetette magát bele a harcokba.

A sikertelen béketárgyalások és a francia király visszakozása miatt a Habsburgok végleg elszánták magukat a Franciaország elleni invázióra. 1709-ben a németalföldi határon, Malplaquet városa mellett óriási csatára került sor. Noha a franciák visszavonultak, a szövetségesek pürrhoszi győzelmet könyvelhettek el maguknak, mivel veszteségeik olyan súlyosnak bizonyultak, hogy nemcsak az invázióra, de egy gyengécske előrenyomulásra sem gondolhattak.

1709. szeptember 11-én a malplaquet-i csata után Malrborpugh és Savoyai Jenő herceg-tábornokok parancsot adnak a francia sáncok lebontására.

A következő két évben a háború kimenetelét nagyban befolyásoló változások következtek be a szövetségesek oldalán. 1710-ben a háborúpárti Marlborough herceg kegyvesztetté vált Nagy-Britanniában, és a békepárti tory-k kormányra lépésével Anna királynő kivezette országát a háborúból. 1711-ben meghalt I. József német-római császár, Habsburg Károly főherceg bátyja, így utóbbi elfoglalhatta a császári trónt, amely mellett a spanyol korona csillogása jóval halványabbnak bizonyult. Ez viszont még egy nyomós okot szolgáltatott Londonnak, hogy ne támogassa többé az osztrák igényeket, mivel a Habsburg, a Német-római és a Spanyol Birodalom egy korona alatti egyesítése épp olyan, hacsak nem fenyegetőbb hatalmi központtá válhatna, mint a francia-spanyol „egyesült királyság”.

1712-ben a Bourbonok előretörtek katonailag. Az angolok kivonulásával Németalföld védtelenné vált, délen pedig Katalónia ellenállása is megtört, ahol elkezdődött Barcelona, a hírhedten Habsburg-párti kikötőváros ostroma. 1713-ban az utrechti békével Nagy-Britannia, Hollandia, Portugália és Savoya kilépett a háborúból. 1714-ben a franciák bevették Barcelonát, így egész Spanyolország a Bourbonok kezére került. A Habsburgok szövetségesek nélkül maradtak és Károly császárnak el kellett ismernie a vereséget, így a rastatti béke megkötésével lezárult a spanyol örökösödési háború.

A béke értelmében V. Fülöp lehetett Spanyolország Bourbon királya, viszont le kellett mondania franciaországi trónigényéről, amivel elejét vették, hogy a két birodalom egyesülhessen. Spanyolországon kívül megkapta annak gyarmatbirodalmát, de átengedte Németalföldet, Nápolyt, Milánót és Szardíniát Ausztriának, Szicíliát Savoyának, végül Gibraltárt és Menorca szigetét Nagy-Britanniának.

V. Fülöp spanyol király vadáaszton 1712-ben. Jobbra a Bourbonok Anjou ágának címere az aranyliliomokkal (fleur-de-lis).

Egy évvel a háborút követően XIV. Lajos eltávozott a történelem színpadáról és jobblétre szenderült. A párizsi trónon Fülöp követte volna, amivel beteljesíthette volna nagyapja álmát és Európa félelmét a francia-spanyol világbirodalomról. Mindez nem következett be, hiszen egy évvel korábban lemondott franciaországi öröklési jogáról, ezért helyette ötéves unokaöccsére, XV. Lajosra szállt a királyi korona.

Fülöp 1718-ban háborút indított, hogy visszaszerezze elvesztett itáliai területeit, ám próbálkozása kudarccal végződött. Rövid időre saját fia elűzte a spanyol trónról, de a bitorló halála után visszaállította hatalmát. Uralma alatt Spanyolország pénzügyi hanyatlását megállítani nem, csak némiképp lassítani sikerült, s végül is a jól bevált módszerrel, az újvilági ezüsttel próbálták életben tartani a gazdaságot, több-kevesebb sikerrel. A spanyol trónt 2014 nyarán elfoglaló VI. Fülöp a kalandos életű V. Fülöp egyenesági leszármazottja.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Ant%C3%B3nio_Lu%C3%ADs_de_Sousa,_2nd_Marquis_of_Minas
https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_II_of_Spain
https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_VI,_Holy_Roman_Emperor
https://en.wikipedia.org/wiki/Maria_Anna_of_Neuburg
https://en.wikipedia.org/wiki/Mariana_of_Austria
https://en.wikipedia.org/wiki/Marie_Louise_of_Orl%C3%A9ans_(1662%E2%80%931689)
https://en.wikipedia.org/wiki/Maximilian_II_Emanuel,_Elector_of_Bavaria
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_V_of_Spain
https://en.wikipedia.org/wiki/Prince_Eugene_of_Savoy
https://en.wikipedia.org/wiki/War_of_the_Spanish_Succession

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Osztrák-magyar gyarmatok, Johanniták, Genova története, Beatrix magyar királyné

Az erős Wales:

A zöldellően hegyes-dombos kelta vidék, melyet ma Wales néven ismerünk, a rómaiak kivonulását követően sikeresen kerülte el a Britanniát elfoglaló népek (angolszászok, normannok, dánok) invázióit, és hosszú évszázados elszigeteltségében megőrizhette törzsi függetlenségét. A walesiek nyelvükben és ősi tradícióiakban voltak egységesek, de a klánok uradalmaitól szabdalt országban éltek.

A XIII. századra az északnyugati Gwynned hercegsége olyan erőre tett szert, ami III. Henrik angol király (1216-1272) aggodalmas figyelmét is felkeltette. (Nagy) Llywelyn gwynned-i herceg (1195-1240) csaknem egész Wales-t egyesítette uralma alatt, ám megromlott egészsége, majd 1240-ben bekövetkezett halála meggátolta, hogy tovább növelje hatalmát. Henrik egy pillanatnyi megnyugvást érzett a herceg halálhírét követően, de eltökélte, mindent elkövetett, hogy senki se léphessen Llywelyn örökébe, s ne folytassa annak hódító politikáját. Ennek érdekében, erejét fitogtatva, megszálló csapatokat küldött Walesbe.

Wales 1217-ben, (Nagy) Llywelyn birodalma (sárga), valamint a tőle függő hercegségek (szürke).

Henrik számára minden hiányzott csak nem egy fenyegetően erős szomszéd, mivel a király igen rossz évtizedet tudhatott maga mögött. Hadseregével csúfos kudarcot vallott Franciaországban, ahol területeket vesztett. Angliában felkelés robbant ki ellen, amit felszámolt ugyan, de mindeközben kiürült a kincstára. Szerencséjére Walesben az elhunyt herceg unokái testvérháborúban gyengítették egymást, ám a legfiatalabb fiú - Gruffud fia Llywelyn - győzelmével újra egy kézben összpontosult minden hatalom.

A nagyapja nevét viselő fiú, miután legyőzte három testvérbátyját, és fellépett a megszálló angolok ellen, 1258-ban felvette a walesi herceg címet. Henrik helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált, háborút vesztett Franciaországban, Wales ismét megerősödött és Angliában egy újabb felkelés volt kibontakozóban.

III. Henrik és házának szerencsés megmenekülése:

Simon de Montfort, Leichester earlje, mellesleg Henrik sógora, a franciaországi vereséget követően kétségbe vonta Henrik képességeit az uralkodásra és kísérletet tett eltávolítására. Mozgalmat szervezett, amelyhez csatlakozott a nemesség színe-java. Szorult helyzetében a király kénytelen volt teljesíteni Montfort követeléseit, ám titokban hadsereget szervezett a lázadás leverésére, mígnem 1263-ban kitört a polgárháború. Henrik kudarca teljes volt, vesztett a felkelőkkel szemben, s 1264-ben ő maga és fia, a trónörökös Edward herceg is Montfort fogságába került.

Simon de Montfort, egy nemesi felkelő, aki majdnem letaszította trónjukról a Plantagenet-teket.

Wales mindeközben kivárt, de amikor úgy tűnt, hogy a nemesi szabadságjogokat visszaállító Montfort kerekedett felül, Llywelyn szövetséget ajánlott Anglia új urának. Noha a király és sarja is tömlöcben sínylődött, a Plantagenet-ház csillaga mégsem áldozott le, ugyanis Európa uralkodói rögtön a szívükhöz kaptak rémületükben, amint hírét vették az angliai eseményeknek. Az uralkodói dinasztiák Európa szerte attól tartottak, hogy az Angliában történtek precedenst teremtenek és a nemesek máshol is hasonló módon próbálják majd érvényre juttatni előjogaikat. A pápa kiátkozással, Franciaország pedig invázióval fenyegetett, mely épp elég volt ahhoz, hogy Montfort táborában eluralkodjon a páni félelem és az árulás is felüsse a fejét. A mozgalmat eláruló nemeseknek sikerült kiszabadítaniuk Edward herceget, aki a királypártiak élére állva megtámadta Montfort-t. Edward megverte a lázadók seregét, ráadásul Montfort elesett a csatában, s vele együtt mozgalma is a sírba szállt, Angliában pedig helyreállt a király hatalma.

Walesben felismerték, hogy a látszat csalóka volt és rossz lóra tettek. Megkésve bár, de Llywelyn szakított a szíven döfött Montfort-mozgalommal és lezárta Wales határait a menekülők előtt. Az agonizáló tetem elhagyása viszont nem volt eléggé meggyőző gesztus az angol király számára, ezért 1267-ben Llywelyn hűbérurának fogadta el Henriket, a király pedig elismerte őt, mint walesi herceget.

Merénylet, háború és házasság:

1272-ben meghalt III. Henrik és a trónon fia, a nagyravágyó és könyörtelen I. Edward követte. 1274-ben Llywelyn öccse Dafydd egy walesi földesúrral Gruffud-dal, valamint annak fiával Owain-nel, feltehetőleg az angolok tudomásával merényletet kísérelt meg a herceg ellen. Sikertelenségük után Angliába menekültek, ahol királyi védelem alá kerültek. Az incidenst követően Edward Chesterbe hívatta Llywelyn-t, hogy az teljesítse felé hűbéri kötelességét, ám a hercegnek több se kellett, azonnal felbontotta esküjét. Hogy a királyt még jobban feldühítse és egyértelművé tegye hányadán is állnak, Llywelyn feleségének kérte a néhai Simon de Montfort lányát, Eleanort.

Gruffudd fia Llywelyn, Wales hercegének idealizált szobra 1913-ból. Jelenleg a Cardiff Városházában látható.

Edward sem habozott soká, a walesi herceg szerencsétlenségére fiatal arája Franciaországból hajózott volna férjurához, Wales-be, amikor Edward emberei elrabolták. Szabadon bocsátásának ára a herceg hűbéresi esküje Edward felé, ám Llywelyn dacolva visszautasította az ultimátumot, s 1277-ben felcsaptak a háború lángjai Wales és Anglia között.

A Llywelyn ellen szervezkedő merénylők Edwardot támogatták a háborúban, de a walesi urak többsége hercegük mögött sorakoztak fel, az angolok mégis könnyű győzelmet arattak felettük. Llywelyn kénytelen volt elismerni Edward fensőbbségét, Gwynned keleti részeiből pedig területeket adott át a koronának és az áruló öccsének, Dafydd-nek. Cserébe a király költségére elvehette a szépséges Eleanort, mivel a hercegi nász immár súlytalan volt a győztes Edward számára.

Fegyverbe Anglia ellen!

Llywelyn végül megbocsátott Dafydd öccsének, aki 1282-ben ismét walesi hazafinak érezvén magát, bátyja tudta nélkül robbantott ki felkelést az angolok ellen. Wales minden szegletéből tömegek csatlakoztak e példátlan „nemzeti” megmozduláshoz, amire alapvetően az angol királyi önkény miatt kerülhetett sor. A korona mindenáron rá akarta kényszeríteni az angol feudális jogrendet az ősi törzsi hagyományok szerint élő walesiekre, akik ezt igen rossz néven vették. Llywelyn herceg támogatásáról biztosította a felkelést, de az első tragédia otthonában érte, amikor szeretett felesége, Eleanor belehalt a szülésbe, amikor életet adott lányuknak, Gwanllian-nek.

Edward csapatai élén bevonult Wales-be, ahol elszánt ellenállásba ütközött. A walesiek szívós támadásaiban megroppant angol sereg visszavonulásra kényszerült és a király béketárgyalásokat sürgetett, kétségbeesésében pedig földet és vagyont kínált Llywelyn-nek. A wales-i herceg gondolkodás nélkül visszautasította a megszégyenítő ajánlatot és a háború folytatása mellett döntött. Llywelyn csatába bocsátkozott Dél-Walesben, ahol Edward ugyan nem volt jelen, de ármánya igen. Az elbeszélések eltérőek a részleteket illetően, annyi azonban bizonyos, hogy Edward parancsára csapdát állítottak a hercegnek és megölték. Fejét Londonba vitették, ahol borostyánkoronával tették közszemlére.

1956-ban emelt emlékkő Cilmeri faluban. A lépcső melletti sziklán a következő szöveg olvasható: "Közel ehhez a helyhez gyilkolták meg hercegünket, Llywelyn-t. 1282."

Llywelyn halála demoralizálta a walesi hadakat, és habár Dafydd rövid ideig még folytatta az ellenállást, miután őt is elfogták és kegyetlenül felnégyelték, a háború végleg elveszett Wales számára. 1284-ben Edward elfoglalta Gwynned-et és győzedelmesen vonult be a hercegi palotába. A hercegséget kíméletlenül kifosztotta, a relikviákat elpusztíttat vagy Angliába szállítatta, végül kinyilvánította, hogy Wales az angol koronához tartozik. Llywelyn vérvonalát megszállottan próbálták kiirtani, de egy-két túlélőnek sikerült elmenekülnie a vérszomjas angolok elől. Gwanllian, Llywelyn egyetlen gyermekét Edward egy kelet-angliai eldugott kolostorba száműzte, ahol apácaként, távol a világtól halt meg 1337-ben.

Az angol trónörökös, mint walesi herceg:

A walesiek nem nyugodtak bele a vereségbe, és időről-időre felbukkant Llywelyn egyik örököse, akik a hercegi címet maguknak követelve szerveztek újabb megmozdulásokat az angolok uralma ellen. 1294 őszén a hercegi család sarja, Madog lépett fel a királyi hatalommal szemben és olyan felkelést robbantott ki, amilyet már hosszú ideje nem láttak az angolok. Edward újra hadsereggel vonult a walesi felkelők ellen és 1295 tavaszán döntő vereséget mért rájuk. Madog angol fogságba került, de nem végezték ki, 1312 után bekövetkezett haláláig rab maradt.

Edward alaposan megelégelte a walesiek engedetlen lázadozásait és 1301-ben úgy határozott, hogy fiát és örökösét teszi Wales hercegévé. Ettől fogva egészen a mai napig az angol uralkodó trónörököse birtokolja a walesi hercegi címet. Edward e lépésével elejét kívánta venni, hogy a walesiek valaha is saját herceget választhassanak, illetve, hogy egyáltalán valaki walesi hercegnek nyilváníthassa magát.

A királynak jó oka volt rá, hogy végleg pacifikálja Walest, ugyanis valami sokkal grandiózusabb vállalkozás előkészületeit tervezgette (amibe végül bele is tört a foga), ez pedig nem más volt, mint Skócia meghódítása. Mindez azonban már egy másik történet lapjaira tartozik, mely főhősét, William Wallace-t, bizonyára mindenki jól ismeri.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Lappföld története, A Csatorna-szigetek német megszállása

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Conquest_of_Wales_by_Edward_I
https://en.wikipedia.org/wiki/Henry_III_of_England
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Wales
https://en.wikipedia.org/wiki/Llywelyn_ap_Gruffudd
https://en.wikipedia.org/wiki/Madog_ap_Llywelyn
https://en.wikipedia.org/wiki/Simon_de_Montfort,_6th_Earl_of_Leicester
Szántó György Tibor [2007]: Anglia története.

1989 elején Kelet-Közép-Európa nemzetei elérkezettnek látták az időt, hogy szakítsanak az elnyomó kommunista ideológiával és megkezdjék átmenetüket a demokráciába. A Szovjetunió csendes szemlélője maradt az ún. Nemzetek Tavaszának, amikor is a Keleti Blokkon belül sorra összeomlottak az autoriter rendszerek.

A változás szele a kommunista Kínát is elérte, ahol a vezetés politikai és gazdasági reformok felé kacsingatott. Hu Jao-bang főtitkár (1982-1987) olyan reformernek számított, aki akár a teljes rendszerváltásig is elment volna, ha a keményvonalas kommunisták el nem távolítják őt a hatalomból. Hu-t leváltották, de eszméi és beszédei tömegeket ragadtak magukkal. 1989. április 15-i halálakor egy egész ország borult gyászba. Legfőbb hívei a pekingi vezetést hibáztatták a volt főtitkár idő előtti haláláért. Az elkeseredés idővel haragot szült, az emberek változást akartak és dühüket a hajlott korú, keményvonalas kommunista vezetés ellen fordították. 

1989 áprilisában az elégedetlen pekingi diákok a Tienanmen (a Mennyei Béke Kapuja) téren gyülekeztek. Világnézetüket Hu beszédei inspirálták, aki felhívta a figyelmet a növekvő inflációra, az előrejutási lehetőségek akadályaira és a párt-elit korrupciójára. A tüntetők felelős kormányt, sajtó- és szólásszabadságot követeltek, valamint az ipari munkások bevonását a vállalatirányításba.

Hu Jao-bang a Kínai Kommunista Párt főtitkára 1982-1987 között.

A Tienanmen téren megjelent néhány tízezres tömeg pár nap alatt már megközelítette az egymillió főt, Pekingen kívül pedig több száz városra is átterjedtek a megmozdulások. Az elégedetlenség további eszkalációja a kommunista rendszer átalakulásával, hacsak nem teljes bukásával fenyegetett. A kínai vezetésen pánikhangulat lett úrrá, és a kezdeti békülékeny hangvételt feladva, a hadsereg bevetése mellett döntött. Május 20-án 300.000-es haderő indult meg a Tiananmen térre, hogy leverjék a tüntetéseket.

Országszerte fegyverekkel fojtották el a demonstrációkat, ami sokkolta a lakosságot és a nemzetközi közösséget. A nyugati hatalmak gazdasági szankciója és fegyverembargója hatástalannak bizonyult, míg az elesettek száma egyre növekedett. A pontos számokról eltérő becslések születtek, s míg valószínűleg 1000 körülire tehető a Tiananmen téren elhunytak száma, addig egyesek szerint több ezren is a vérengzések áldozataivá válhattak. 1989. június 4-e Kína és a világ gyásznapjává vált.

A harcok és a vérengzések közepette, félelmet nem ismerő bátorsággal bukkan fel egy rejtélyes, szatyros diákfiú, aki egymaga állt ki a kínai hadigépezet ellen. Az incidens 1989. június 5-én történt, a pekingi Csang-an sugárúton, ahol egy páncélos osztag haladt a Tienanmen térre, azzal a szándékkal, hogy szétlőjje a diáklázadást. A céljuk előtt egy fiú bukkant fel a semmiből, két szatyorral a kezében, s határozottan a konvojt vezető tank elé toppant, megállítva ezzel a menetet. A vakmerő ismeretlen egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Pár pillanattal később egyik kezével a szatyrát lobogtatva mutogatott az előtte álló tank felé. A jármű megpróbálta őt kikerülni, aki viszont újra a jármű előtt termett, megakadályozva annak elhaladását. A kialakult patthelyzet miatt a páncélosok végül leállították a motorokat. Senki sem tudta, mi fog történni ezt követően.

Tüntetés a Tienanmen téren 1989 május 4-én.

Miután sikeresen leállította a menetet, meghökkentő lépésre szánta el magát: felmászott az előtte álló tank tornyára és próbált valamit közölni a járműben ülőkkel. A torony tetejére érve az egyik tüzérrel váltott néhány szót, majd lemászott a járműről, mire a páncélosok újra nekiindultak. Amint meghallotta a motorok zaját, a diákfiú ismét a legelső tank elé szökellt.

Vajon meddig tarthatott volna ki, és mivel végződött volna az eset, amennyiben néhányan el nem vonszolják őt a harckocsik útjából? Miután ez megtörtént a páncélos egység folytatta menetét a Tienanmen térre.

Az incidens szereplőinek személyazonossága máig az ismeretlenbe vész. Senki sem tudja ki lehetett a szatyros diák, hogy kik vezették a páncélost, amire felmászott, és hogy kik vonszolták el a tankok elől a fiút. Egyesek szerint kínai közbiztonságiak, mások szerint aggódó civilek voltak csupán.

A menet, amit a szatyros diák egymaga állított meg 1989. június 5-én.

A rejtélyes, szatyrokkal felpakolt fiatalember kilétéről több, bár alig meggyőző hír is napvilágot látott. Az esetet követően a brit Sunday Express bulvárlap azt közölte, hogy a 19 éves Wang Weilin kínai diák tartóztatta fel a tankokat. A feltevést viszont semmivel sem tudták alátámasztani. A Kínai Kommunista Párt bevallás szerint soha nem találtak rá a diákra, Wang Weilin nevű civilt pedig se a halottak, se a letartóztatottak között nem azonosítottak.

1999-ben Bruce Herschensohn, Nixon volt asszisztense szerint a fiút az incidens után két hétre kivégezték. Mások véleménye szerint néhány hónap múlva állt a kivégzőosztag elé, habár e szavak hitelessége is megkérdőjelezhető. Jan Wong írónő állítása szerint kutatómunkája során olyan iratokhoz jutott hozzá, amelyekből kiderítette, hogy a kínai kormánynak elképzelése sem volt róla, ki lehetett és mi történhetett a szatyros diákkal.

Végül is ott vagyunk ma is, ahonnan indultunk: nem tudjuk ki lehetett ő, aki 1989-ben egymaga feltartóztatott egy egész harckocsi egységet. Talán sosem tudjuk meg mi történt vele és azt sem, hogy mit próbált közölni a tank vezetőjével. Viszont bátor tette a történelem és az emlékezetünk részévé vált, kiállása a demokrácia mellett pedig a mai napig példaértékkel bír.

*

A videó az esetről a következő linken érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=LgRrPXCCVsM

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Pride története, A Vörös Khmer

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Hu_Yaobang
https://en.wikipedia.org/wiki/Tank_Man
https://en.wikipedia.org/wiki/Tiananmen_Square_protests_of_1989

Genova. A liguriai partsáv középpontjában fekvő, 600.000 lelket számláló kikötőváros a turisták egyik legkedveltebb célállomása. A gazdag történelem, a kifinomult művészet, a tengerpart és a tény, hogy Kolumbusz Kristóf szülővárosa, igen vonzó a látogatók számára. Napfényben úszó pálmafás utcái tökéletes helyszínéül szolgálnak a kikapcsolódásra vágyóknak. Történelme viszont koránt sem volt ily idillikus… A messzi korokban megszülető Genova olyan hatalom birtokosa lett, amellyel Európa egyik meghatározó szereplőjévé válhatott, de a kapzsi hatalomnövelés kényszere csúfos vereséghez vezetett. E cikk Genova nagyhatalmi korszakát kívánja az Olvasó elé tárni, a felemelkedésétől egészen a bukásáig.

Új hatalom születik

Az itáliai városok a XI. században kezdtek önállósodni a hatalmas Német-római Birodalom uralma alól. Genova a monarchikus államforma ellenében az itáliai köztársasági berendezkedést adoptálta, amely lényegében a nemesség és a tehetős kereskedők uralmával volt egyenértékű. A hatalmat gyakorló kiváltságos elit tagjai a saját érdeküket képviselték a városi önkormányzat döntéshozó szerveiben, míg az alacsonyabb rétegek igényeit egyszerűen figyelmen kívül hagyták. A köztársaság feje a kétévente választott dózse volt, Genovában mégse épült ki a megannyi itáliai városállamot jellemező Signoria intézménye, mikor is huzamosabb ideig egyetlen személy (signore), ill. család tartotta uralma alatt a városállamot. 

A vészterhes XI. században Dél-Európa partjai az arabok állandó fenyegetésének voltak kitéve. A muzulmánok sorozatos betörései fosztogatással, gyilkolással és pusztítással jártak együtt. Érthető tehát, hogy Itália-szerte megfogalmazódott az erős állam igénye, amely hadi potenciálja védelmet nyújthat a veszélyeztetett partszakaszok számára.

Genova, az itáliai testvérköztársaságokkal karöltve szállt szembe a portyázó arabokkal, s közel egy évszázados harcot vívott ellenük, mire partjai biztonságossá válhattak. Mindeközben az itáliai városállamok nem csupán katonailag, de gazdaságilag is megerősödtek. A háborúk kiváló kiképzést nyújtottak a genovai hadiflottának, a tengerészek pedig mind több tapasztalatra tettek szert a tengerhajózásban, másrészt a Földközi-tenger nyugati részének pacifikálását követően, a térség tengeri kereskedelme is fellendült, ami középpontjába hamarosan Genova került.

A XI. században egész Észak-Afrikát az arabok uralták, ahonnan folyamatos portyákat indítottak Európa felé. Piros pont jelöli Genova városát.

Az arabok nyugat-európai pozíciójának meggyengítése után, Genova távolabbi vizekre evezett. A XI. század végén bekapcsolódott az első keresztes hadjáratba (1096-1099), amely során többek között Jeruzsálem ostromában is részt vállalt. A harcokat követően az újonnan alakult közel-keleti keresztes államok - hálából - kereskedelmi kedvezményekkel halmozták el a genovaiakat. A városállam ezzel Keletre is kiterjeszthette kereskedelmi tevékenységét, ahonnan jelentős bevételei származtak. Tengeri és gazdasági hatalma meredek növekedésbe kezdett, amihez hozzájárult, hogy a térség leggazdagabb államaival épített ki kereskedelmi kapcsolatokat, így Bizánccal és a fátimida Egyiptommal.

A genovaiak a kereskedelmi kiváltságokon túl jogot kaptak, hogy saját telepeket létesítsenek a Szentföldön. Így épültek ki az első tengerentúli kolóniáik, más szóval gyarmatok. Ugyanekkorra tehető Genova egyedi gyarmatigazgatási rendszerének kiteljesedése is. E szerint a gyarmatot nem közvetlenül Genovából irányították, helyette kineveztek ott egy helyi vezetőt, a telep igazgatására, aki a Köztársaság szolgálatára felesküdött hűbéres volt.

A Porta Soprana, Genova legrégebbi épen maradt városkapuja, azon a falon épült, amely Északról volt hivatott a várost védeni.

Nem kellett sokat várni és a genovai kereskedők hamarosan felfedezték a Közel-Kelet legjövedelmezőbb kereskedelmi lehetőségét: a rabszolgapiacot. A nyereségéhes kalmárok azonnal és sikerrel szakosodtak át a hírhedt rabszolga-kereskedelemre, s Genova gazdasági hatalma gyarapodni kezdett. A Nyugat-Mediterráneumban alig akadt kereskedelmi ügyletekben illetékes riválisa. A legtöbb itáliai városállam regionális pozícióvesztést szenvedett el, miközben Genova, és örök ellenfele Velence felemelkedett. A két nagyratörő köztársaság hatalmi konfliktusa pedig egyre éleződött.

Genova uralma

A XIII. században fokozottabbá vált Genova és Velence nagyhatalmi rivalizálása, ami a térségben betöltött gazdasági és kulturális dominanciáért folyt. Velence külpolitikai machinációkkal elérte, hogy a negyedik keresztes hadjárat (1202-1204) a bizánci főváros, Konstantinápoly ellen irányuljon. Ennek eredményeként a Bizánci Császárság Kisázsiába szorult, míg helyén a keresztesek létrehozták a Latin Császárságot. Velence eztán jelentős előnyökre tett szert, és Délkelet-Európa elsőszámú kereskedőállamává vált, míg Genova évtizedekre elvesztette levantei vezető szerepét.

A Palazzo San Giorgio (Szent György Palota), 1260-ban építették Velence konstantinápolyi követésgének tégláiból, amit a bizánci császár leromboltatott és Genovának ajándékozott.

A liguriai köztársaság szerencsében 1261-ben következett be a fordulat. Bizánc újra erőre kapott és felemelkedett, amit Genova idejében felismert és szövetséget ajánlott a Palaiogolos dinasztiának. A bizánciak visszafoglalták Konstantinápolyt és birtokba vették az égei partvidéket, valamint a kulcsfontosságú tengerszorosokat (Boszporusz és Dardanellák). A genovai támogatást a szokásos kereskedelmi privilégiumokkal honorálták. A városállam olyan területekhez jutott, mint Chios és Leszbosz szigetei, vagy Szmirna városa. Égei-tengeri kolóniái csakhamar a régió vezető kereskedelmi csomópontjaivá fejlődtek, köszönhetően az évszázadok alatt tökéletesített üzleti stratégiáknak.

A bizánci szövetség termékenynek bizonyult és további előnyökkel kecsegtetett Genova számára. A genovai hajósok Konstantinápoly engedélyével a Fekete-tengerre is eljuthattak, új, kiaknázatlan területekre. A szerencsés kalmárok a Krím-félszigeten, az égei- és földközi-tengerihez hasonló kereskedelmi telepeket létesíthettek, például Caffa városában, a korábbi Theodósiában.

A kiváló állapotban fennmaradt genovai erőd a krími Sudak (Soldaia) kikötőváros bércein.

Bizánci segítséggel Genova fokozatosan eltávolította ellenfeleit a Földközi-tenger keleti végeiből, 1282-ben pedig esély nyílt rá, hogy végleg leszámolhasson régi szövetségesével, Pisával. A pisai ellenőrzés alatt álló Korzikán felkelés tört ki, amibe Genova beavatkozva, hadat üzent Pisának. Utóbbi sikertelenül próbálta elkerülni a háborút, mire hadserege több mint felét elvesztette a harcokban. Genova teljes győzelmet aratott, s Pisa, mint fenyegető tényező többé nem játszott szerepet a régió hatalmi küzdelmeiben. Genova megszerezte Korzikát, majd Szardíniát is, és a háborút követően a Földközi-tenger egyik legerősebb nagyhatalmává vált.

A genovai kereskedők hangyamód szállták meg az újonnan megszerzett területeket, de azoknál is tovább mentek: Szicília és az észak-afrikai partok kolonizálába fogtak. Azonnal bekapcsolódtak az afrikai aranykereskedelembe, s eljutottak Marokkó atlanti-óceáni partvidékeire is, amely gazdag genovai telepek az aranyraktáraikról váltak ismertté.

Genova szerencsecsillaga egyre följebb ívelt. A kedvező bizánci szövetség stabilizálta jelenlétét Keleten, amely révén területi expanzióba kezdhetett. Feszült viszony alakult viszont ki az Anjou uralom alatt álló Szicíliai Királysággal, ellenben a katalán Aragón Királysághoz baráti kapcsolatok fűzték a köztársaságot. 1283-ban Szicíliában felkelés tört ki (Szicíliai Vecsernye), amely megdöntötte az Anjou-k uralmát, s Aragónia szerezte meg a királyságot. Ezzel Genova szabadkereskedelmi jogot kapott Szicíliában, míg a bankárok hitelekkel árasztották el a szicíliai nemességet. Genova roppant gazdagsága tehát a kereskedelmi és banki tevékenység két tartópillérén nyugodott.

A mindent eldöntő ütközet

Velence, mint Genova ősellensége a XIII. század közepén morális vereséget szenvedett a bizánci-genovai szövetségtől Keleten. Viszont korán sem vesztette el teljes erejét. Az adriai köztársaság a megfelelő alkalomra várt, hogy bosszút állhasson ellenfelén és visszaszerezze a Mediterráneumban betöltött vezető szerepét. A cselekvés pillanata az 1378-as évben érkezett el, amikor a két köztársaság gigászi összecsapása regionális háborúhoz vezetett.

Genova legnagyobb kiterjedése a XIV. század végén. Sötétlilával a tényleges területi, világos lilával a kerskedelmi befolyásának kiterjedése látszik. A lila pontok a kereskedelmi telepeit mutatják, míg a narancssárga szín a pénzügyi befolyásást jelöli.

A XIV. század közepén dúló pestisjárvány Európa, így Genova lakosságát is megtizedelte. A rendkívüli emberveszteség negatív hatással volt a kontinens gazdasági ütemére, így a bevételek visszaesését eredményezte. Velence mindezek ellenére hódító külpolitikába kezdett, s az Adriai-tenger partvidékének leigázásába fogott, ami által konfliktusba keveredett Magyarországgal és Padovával, mely hatalmak szintén érdekeltek voltak az adriai régióban.

A gazdaságilag meggyengült, de katonailag ütőképes Genova elérkezettnek látta az időt, hogy hadat üzenjen Velencének, s végleg leszámoljon vele. Áhított célja érdekében szövetséget kötött I. (Nagy) Lajos magyar királlyal és Padova városával. Velence ezzel harapófogóba szorult a szárazföldön, ezért megkísérelte tengeri színtérre vinni a harcokat. Az ellenség erőfölénye miatt viszont kétségbeesetten szövetséges után kutatott, s megpróbálta Genova fő partnertét, Bizáncot az oldalára állítani. A két itáliai városállam diplomáciai vetélkedésbe kezdett Konstantinápoly barátságáért, ami során saját császárjelöltjeiket próbálták a bizánci trónra segíteni.  Végül a szerencse Velencének kedvezett, és elnyerte Bizánc támogatását.

A Galata-tornyot 1348-ban építették a konstantinápolyi genovai telepesek, akkoriban Krisztus Tornyának nevezték. Ma Isztambul egyik kiemelt látványossága.

A háború elhúzódott és az egész Földközi-tengert lángba borította, ahol egyetlen kikötőváros sem lehetett biztonságban. Genova és Velence egyaránt tisztában volt vele, hogy mi a háború igen magas tétje: ki lesz a Földközi-tenger medencéjének kizárólagos ura? Nem csekély nyeremény várt tehát a győztesre, amiért a szembenálló felek minden rendelkezésre álló erőforrásukat mozgósították és felhasználták. A döntő ütközetre végül, kalandos körülmények között került sor.

1379 nyarán az egyesült genovai, padovai és magyar hadiflotta Velence városától alig 25 km-re délre elfoglalták Chioggia kikötőjét, s ezzel bekerítették az ellenfél fő erősségét: Velence városát. Genova győzelméhez nem férhetett kétség. Velence vezetését felszólították a béke elfogadására, azonban az utolsó pillanatban a város szenátorai a végső harc mellett döntöttek. A velenceiek csellel elszakították a Chioggiánál állomásozó ellenséges hajókat a flottától, de ez még kevés lett volna, ahhoz, hogy megfordíthassák a háború menetét. Amikor már minden veszni látszott, elképesztő dolog történt! Csupán a szerencsének volt köszönhető, hogy az Égei-tenger felől épp ekkor érkezett vissza a egy velencei hajóraj, amely most az ellenség hátába került. Ebben a pillanatban fordult meg a hadi helyzet és Genova került két tűz közé. Csata csatát követett, s a genovaiak nem tudtak kitörni az átkos bekerítésből, mire 1380 nyarán kénytelenek voltak megadni magukat.

A két városállam évszázados vetélkedését a Torinóban aláírt béke volt hivatott lezárni. Genovai hadihajó többé nem bukkant fel az Adriai-tengeren, tekintve, hogy a köztársaság majdnem az egész flottáját elvesztette a háborúban, amelyet képtelen volt pótolni. Genova, mint katonai nagyhatalom elbukott, s noha Velence is rettentő károkat szenvedett, néhány év múlva sikerült talpra állnia és folytatta expanzív külpolitikáját, immár a Földközi-tenger partvidékén.

Chioggia, az apró olasz kikötőváros, ahol több száz éve nagy háború dúlt Genova és Velence között.

Genova a háború után nehézkesen tudta fenntartani kapcsolatait külterületeivel, amiket sorra elveszett. A Török Birodalom XV-XVI. századi agresszív terjeszkedésekor többek között a köztársaság krími és égei-tengeri gyarmatait is elfoglalta. A Földközi-tenger nyugati végeiből szintén kiszorultak a genovaiak, ahol immár Franciaország és Aragónia (később Spanyolország) vetélkedett a befolyásért. A nyugati nagyhatalmak az Itália feletti uralomért időről időre hadba szálltak, így a kereszttűzbe keveredett Genovát idegen hatalmak foglalták el és fosztották ki.

Az egykor oly nagyhatalmú városállam a XV-XVI. század fordulójára a mélypontra került. Híres szülötte, Kolumbusz Kristóf is hamar elhagyta zsúfolt utcáit, s a nyugati út grandiózus tervének támogatását inkább a portugál, majd a spanyol udvartól remélte. Kasztíliai Izabella és aragóniai Ferdinánd pedig 1492-ben áldásukat adták a világot megváltoztató expedícióra.

Újjászületés: Genova, a pénzügyi nagyhatalom

1528-ban V. Károly német-római császár és spanyol király támogatásával és segítségével Genova lerázta magáról a hódítók láncait. Új kor nyitánya volt ez a genovai történelemben, amikor is meghatározó szereplőként tért vissza Európa politikai színterére, ez úttal, mint pénzügyi nagyhatalom. A genovai bankárok már korábban is hiteleztek a szicíliai és aragóniai nemességnek, de katonai hatalmuk elvesztése után az első kölcsöneiket természetesen „megmentőjüknek”, V. Károly császárnak utalták ki. Ezzel kezdődött minden.

Genova XV. századi látképe a Nürnbergi Krónikában.

A genovai bankárok V. Károly spanyolországi uralkodása alatt (1516-1556) szoros üzleti kapcsolatba kerültek a madridi udvarral. Az igazi nagy profithoz Károly fia és utóda, II. Fülöp király (1556-1598) jutatta az itáliai pénzembereket, habár közvetett módon mégis Károlynak köszönhették hatalmas vagyonukat, ugyanis a császárkirály óriási adósságot halmozott fel és hagyott örökül Fülöpnek. A király a terhek miatt hamarosan fizetésképtelenné vált, s 1557-ben csődbe juttatta a spanyol monarchiát.

A spanyol államcsőd az egész európai pénzügyi szférára hatást gyakorolt: azon nyomban átrendezte a kontinens erőviszonyait, ezzel nagyban kedvezve Genovának. A német hitelintézetek (Fugger család) elvesztették befolyásukat az Ibériai-félszigeten, akik helyére a genovaiak léptek, mint egyedüli hitelezők. Ez által Genova, mint donor-ország monopolhelyzetbe került Spanyolországban.

A genovai mentőcsomagnak köszönhetően a spanyol államháztartás (egy időre) megmenekült. Madrid a hitelekért cserébe tonnaszámra szállítatta az újvilági ezüstöt Genovába, ugyanakkor a spanyol korona külhoni vállalkozásait és felfedezéseit genovai hitelekből finanszírozták. Spanyolország cselekvőképessége tehát igen nagymértékben függött a genovai pénzintézetektől.

Genova jelképének számító Világítótorony, melyet a XII. században építettek, míg a ma is látható formáját a XVI. századi felújítása során nyerte el.

Mindezek után úgy vélhetnénk, hogy a számos hitelkihelyezésekből befolyó haszon iszonyú gazdaggá tette Genova városát és lakosságát. Az igazság ennél árnyaltabb, hiszen a nyereséges banktevékenység elsősorban maguknak a bankároknak kedvezett, s vagyonuk elképesztő méreteket öltött, ugyanakkor az állam és annak egyszerű lakosai ebből vajmi keveset láttak. A pénzemberek a felhalmozott vagyonukat nem fordították az infrastruktúra fejlesztésére, az életkörülmények javítására, de új hadiflottát sem építettek belőle. Egyes bankárok magánhadseregeket állítottak fel, mások a kereskedelmi kapcsolatok újraszervezésébe ölték vagyonukat, amivel végzetesen összekapcsolták egymással a kereskedelmi és banki tevékenységet.

Mivel a bankárok hitelkihelyezései lényegében csak Spanyolországba irányultak, a diverzifikáció ilyen méretű hiánya egy pénzügyi időzített bombát hozott létre. Spanyolország még mindig Európa egyik nagyhatalmának számított, amiért a genovaiak nem is gondoltak annak bukására. Mondanunk sem kell, hogy elszámították magukat, hiszen a következő spanyolországi gazdasági összeomlás magával rántotta Genovát is. Az Újvilágból beáramló nemesfémek előbb-utóbb nagyfokú inflációhoz vezettek és a folyamatos háborúzás kimerítette a madridi kincstárat. Ez odáig vezetett, hogy a XVII. században egymást követték a spanyol államcsődök, a gazdasági és pénzügyi válság hatására pedig sorban tönkrementek a genovai bankok, s mivel ezek az intézmények a genovai kereskedők fő támogatói voltak, a kereskedőházak is válsághelyzetbe kerültek.

Genova recesszió teljessé és visszafordíthatatlanná vált. Második összeomlását soha többé nem heverte ki, s lassú hanyatlása a XVIII. század végéig elhúzódott, amikor is remény mutatkozott egy gazdasági fellendülésre, de annak kiteljesedésére Napoléon hódítása tett pontot (1797). Genova 1805-1814 között Franciaország területét képezte, 1815-től pedig a Szárd Királysághoz csatolták, amely állam vezető szerepet játszott az olasz egység megvalósításában (1859-1871), így Genova is részese lett e nagyszabású vállalkozásnak.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Osztrák-magyar gyarmatok, Napóleon egyiptomi hadjárata, Burgundia története, Johanniták, Beatrix magyar királyné, Spanyol örökösödési háború

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Doge_of_Genoa
https://en.wikipedia.org/wiki/Genoa
https://en.wikipedia.org/wiki/Maritime_republics
https://en.wikipedia.org/wiki/Palazzo_San_Giorgio
https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_II_of_Spain
https://en.wikipedia.org/wiki/Republic_of_Genoa
https://en.wikipedia.org/wiki/War_of_Chioggia

Adolf Hitler történelmünk egyik legkegyetlenebb és legrettegettebb államférfija volt. Az utókor démonizálta személyét, míg többen a szörnyeteg mögötti emberre hívták fel a figyelmet, ugyanis könnyelműség lenne a nagybetűs Gonoszt okolni az olyan irgalmatlan tettekért, amelyeket valójában egy nagyon is hús-vér ember követett el. S mint ember, Adolf Hitler sem diktátornak és gonosznak született, egy átlagos osztrák család sokadik gyermeke volt. A következő sorokban nem arról az emberről lesz szó, aki felégette a világot, hanem azokról, akikről megfeledkeztünk, akik Hitler sötét árnyékában éltek, és akik ma sem tudnak szabadulni a nevüket sújtó átoktól. Írásomban Adolf Hitler keveset ismert testvéreinek életét, s azok leszármazottait mutatnám be, azokat a Hitlereket, akik még ma is köztünk élnek.

A Hitler-testvérek

Alois Schicklgruber (1877-től Hitler) osztrák vámellenőr 1873-ban vette el első felségét Anna Glasl-Hörert. Egy évtizeddel később viszonyba kezdett Franziska Matzelsbergerrel, aki nemsokára várandós lett tőle és 1882. január 13-án világra jött első gyermekük, ifjabb Alois Matzelsberger (törvénytelen fiúként anyja nevét kapta).

Anna betegségtől szenvedve a következő évben meghalt, így szabad út nyílt Alois előtt, hogy Franziskával összeházasodjon, s fia is megkaphatta apja családnevét, a Hitlert. 1883. július 28-án megszületett Alois és Franziska második gyermeke, Angela, viszont Franziska a szülés után nem sokkal elhunyt. Alois Hitler nem késlekedett és harmadjára is megházasodott, Klara Plözl szolgálólányt vette feleségül.

Klara hat gyermekkel ajándékozta meg férjét, bár közülük csak ketten élték meg a felnőttkort. Míg Gustav, Ida és Otto születésük után nem sokkal meghaltak, addig az 1889. április 20-ai születésű Adolf betegeskedése ellenére életben maradt. Későbbi öccsét, Edmund-ot a kanyaró vitte el hatéves korában. Egyetlen életben maradt édestestvére húga, Paula volt, aki 1896. január 21-én született.

Adolf Hitler gyermekként. Az első képen kb. 1 évesen, középen 11 évesen, jobbra 12 évesen.

Az ifjabbik Alois nehezen jött ki nevelőanyjával, Klarával. Ez és még sok más is hozzájárult ahhoz, hogy feszültség keletkezzen közte és apja között. A fiú az 1890-es évek végén úgy döntött, elhagyja ausztriai otthonát és Dublinba költözik. Pincérként helyezkedett el, de lopás miatt többször letartóztatták.

Míg ifj. Alois nem került túl közel féltestvéréhez Adolfhoz, addig Angela és Paula annál inkább. Apjuk 1903-as halálát követően Adolf Bécsbe költözött, Angela pedig hozzáment Leo Raubal adóhivatalnokhoz. 1907 végén anyjukat is elvesztették, ekkor Paula csak 11 éves volt. Adolf és Paula szerény állami támogatásban részesült, de előbbi lemondott részéről húga javára. A testvérek útjai ezzel hosszú évekre elváltak, s alig-alig látták egymást.

A fiatal Paula Hitler.

Paula Hitler idővel titkárnői pozícióban helyezkedett el Bécsben. Szintén az osztrák fővárosban telepedett le Angela, aki három gyermek anyja lett: ifjabb Leo, Geli és Elfriede Raubal. 1910-ben Angela megözvegyült. Noha Adolf, Angela és Paula is egyazon időpontban éltek az osztrák fővárosban, mégsem találkoztak egymással.

Eközben ifj. Alois Dublinben találkozott Bridget Downinggal, akivel Londonba szökött és 1910-ben összeházasodtak. A menyegző után Liverpoolba költöztek, s 1911-ben megszületett első fiúk William Patrick Hitler.

Ifjabb Alois Hitler 1906-ban.

Bridget Hitler emlékirataiból érdekes részletekre bukkantak a kutatók. Az asszony állítása szerint 1912-1913-ban velük élt Liverpoolban Adolf Hitler, aki az ausztriai sorozás elől szökött külföldre, bátyja családjához. Bridget leírása szerint Adolf csendes volt, de nagyon szeretett a kis Williammel játszani. Állítólag Bridget ajánlotta neki, hogy vágjon vissza bajuszából, habár mikor egy későbbi fotón meglátta a későbbi Führert megjegyezte, hogy túlságosan sokat vágott le belőle. Bridget beszámolójának valóságtartama igen kétséges, ám számos történész igazat ad neki, mégis nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy Adolf Hitler járt e valaha Liverpoolban, avagy sem?

Annyi mindenestre bizonyos, hogy 1913 elején Adolf már Münchenben bukkant fel (Bridget szerint férje tanácsára). Egy évre rá ifj. Alois követte öccsét Németországba, ahol beindította biztonsági borotva vállalkozását. Az I. világháború kitörése miatt Bridget és William nem tudott Németországba költözni Alois-hoz. A férj viszont nem volt rest és újranősült, Hedwig Heidemann-nal, amivel bigámiát követve el. 1920-ban született meg fiúk Heinz. Bridget úgy tudta férje meghalt a háborúban, mígnem 1924-ben vád alá helyezték bigámia miatt, de Bridget közbelépésére nem ítélték el a férfit. Alois sosem tért vissza Bridget-hez, Berlinben nyitott éttermet és új családjával maradt. Első fia, William 1929-ben hosszabb időre meglátogatta apját.

Adolf Hitler 1915-ben.

Közben Adolf a német hadseregben kezdett katonai pályába és a világháborúban is harcolt. Angela Bécsben maradt, ahol a háborút követően egy zsidó diákszálló vezetője lett. 1919-ben felújította kapcsolatát Adolffal, akit 1924-es bebörtönzésekor is meglátogatott. Az 1920-as évek végén Paula is találkozott rég nem látott bátyjával, s 1929-1941 között évente egyszer biztos összefutottak. Paula, miután kitudódott, hogy Adolf húga, elvesztette állását, ezért 1930-tól pénzügyi ellátást kapott bátyjától. Hitler kérésére húga Paula Wolf néven élt tovább (Wolf volt Hitler gyerekkori beceneve).

1928-tól Angela lányaival, Gelivel és Elfriede-vel Hitler obersalzberg-i otthonába költözött, a Berghof-ba, ahol házvezetőnő lett. Geli igen szoros kapcsolatba került nagybátyjával, túl szorosba, aminek eredménye a lány 1931-es öngyilkossága lett (bővebben lásd később). Angela ezt követően elhagyta a Berghof-ot és Drezdába költözött, Adolffal való kapcsolata megszakadt. 1936-ban újraházasodott, Martin Hammitzssh-sal, egy zsidó-német építészprofesszorral.

Adolf Hitler féltestvérével Angelával.

Hitler 1929-ben találkozott először Eva Braunnal, majd az 1930-as évek elején fordult komolyabbra kapcsolatuk. Eva ezt követően, mint egykor Geli, elszigetelten élt, a külvilágtól és a közvéleménytől elzárva, sosem mutatkozhatott Hitler oldalán és nem lett a Német Birodalom First Lady-je sem.

Hitler 1941-ben találkozott utoljára húgával, Paulával, aki egy katonai kórház titkárnője lett a II. világháború idején. A Führer a II. világháború alatt csak Angelával újította fel kapcsolatát, de családja többi tagjával nem akart kapcsolatba lépni. A háború végén elrendelte Angela és Paula Berghof-ba szállítását, a biztonságuk érdekében. A házasság mellett pedig csak a végső percekben határozta el magát és 1945. április 29-re virradóra házasságot kötött Eva-val a berlini Führer-bunkerben. Frau Hitler rövid ideig élvezhette a házasság örömeit, április 30-a délutánján a friss házasok már halottak voltak.

Paula Hitler

A háború után Paulát az amerikaiak, Alois-t a britek ejtették foglyul, míg Angela elfogásáról nincs adat. Alois-t hamarosan szabadon engedték, Paulát pedig csak miután az amerikai titkosszolgálat alaposan kikérdezte. Paula sok mindent elmondott nekik, egészen a gyerekkorától kezdve, de azt is, hogy mély fájdalommal tölti el testvére tragikus sorsa és halála. Elmondása szerint a kezdetektől szoros kapcsolat volt közte és Adolf között, habár gyerekként sokat civódtak. Paula nem hitt abban, hogy testvére felelős lenne a Holocaustért, s Angela sem tudta elképzelni, hogy öccsének tudomása lett volna a koncentrációs táborokban történtekről.

Ifjabb Alois Hiter 1950-ben.

A világháború és Adolf Hitler halála után a testvérek útja ismét szétvált. Angela néhány évre rá Hannoverben sztrókot kapott és 1949. október 30-án elhunyt. Alois Hitler élete hátralevő részében öccse hírnevéből élt meg, ti. kiárusította az általa dedikált családi fotókat. Ő 1956. május 20-án halt meg Hamburgban. Paula egy ideig egy bécsi üzletben dolgozott, míg 1952-ben Berchtesgaden-be nem költözött. A világtól elvonultan, volt SS tisztek támogatásából élt. 1960. június 1-én halt meg, de egy évvel előtte még videó interjút adott egy brit dokumentumfilmesnek. Noha a háború után is megtartotta a Wolf családnevet, ennek ellenére a Paula Hitler név szerepel a sírkövén.

Adolf Hitler unokaöccsei és unokahúgai

A fentiekben már tettünk említetést ifj. Alois Hitler és Angela (Hitler) Raubal házasságairól és gyermekeiről, Paula pedig sosem házasodott meg. Angela 1903-ban ment hozzá Leo Raubal-hoz, s három gyermeket szült neki. Az első ifj. Leo 1906. október 12-én született Linz városában. Két évre rá 1908. június 4-én megszületett első lányuk Geli, majd 1910. január 10-én a második Elfriede (Friedl). Ezzel szinte egy időben az angliai Liverpoolban élő bátyjának, ifj. Alois Hitlernek és feleségének, Bridget (Downing) Hitlernek 1911. március 12-én jött világra fiúk William Patrick Hitler, aki az elmondások szerint felnőttkorában nagyon hasonlított nagybátyjára, Adolf Hitlerre. Ifj. Alois második házasságából pedig Heinz Hitler született meg, 1920. március 14-én Németországban.

Férje 1910-es halálát követően Angela egyedül gondoskodott gyermekeiről. 1925-ben, amikor Berchtesgaden-ba költözött vele tartott két lánya is. Ifj. Leo Salzburgban kémiatanár lett, de időnként meglátogatta anyját és testvéreit a Berghofban. Hitler sok időt töltött együtt Leo-val, állítólag ő és Heinz voltak a kedvenc unokaöccsei.

Geli Raubal anyjával, Angelával.

Azonban Hitlernek volt egy másik kedvence, mégpedig unokahúga, Geli. A lány 1929-ben Hitler müncheni lakásába költözött, mivel felvételt nyert az ottani orvostudományi egyetemre. Hitler betegesen ragaszkodott a lányhoz, s csak magának szerette volna kisajátítani. Egyre jobban ellenőrizte, elnyomta, sőt birtokolta unokahúgát. Geli rövid viszonyt folyatott Hitler sofőrjével, de nagybátyja, amint tudomást szerzett a dolog, azonnal elbocsátotta szolgálatából a fiatalembert. Gelit fokozatosan elszeparálta a külvilágtól és a barátaitól, egy kalitkába zárt madárka lett belőle. Ugyanakkor a lány egyedül sem lehetett, Hitler egyik beosztottja mindig szemmel tartotta őt.

Hitler kedvenc unokahúga, Geli Raubal, aki 23 évesen az öngyilkosságba menekült nagybátyja elől.

Érthető, hogy Geli szabadulni kívánt a fogságból, s szökést tervezett Bécsbe, ahol énekesnői karrierbe kezdett volna. 1931. szeptember 18-án a lány bevallotta bécsi ambícióit nagybátyjának, akivel aztán nagy vitába keveredett és Hitler megtiltotta, hogy elhagyja Münchent. Geli még aznap mellkason lőtte magát Hitler fegyverével, amely sérülésébe belehalt. A pletykák azonnal terjedni kezdtek, s testi bántalmazással, szexuális zaklatással, sőt gyilkossággal vádolták meg Adolf Hitlert. A férfi oly mély depresszióba zuhant unokahúga halála miatt, hogy annak temetésén sem volt képes megjelenni. Geli berghofi szobáját parancsára érintetlenül hagyták, arcképét saját szobájában őrizte és később a berlini Kancelláriában is kifüggesztették. Hitler bevallása szerint Geli volt az egyetlen nő az életében, akit valóban szeretett.

Hitler féltestvére ifj. Alois 1914-től Németországban élt, ezért fiát, William Patricket évekig nem láthatta. 1929-ben volt felesége engedélyezte a fiúnak, hogy apjához és féltestvéréhez Heinz-hoz látogasson. Amikor Adolf Hitler 1933-ban hatalomra jutott Németországban, William Patrick újra az országba utazott, hogy nagybátyja felemelkedéséből némi előnyre tegyen szert. Hitler segítségével egy banknál helyezkedett el, később az autóiparban tevékenykedett.

A 18 éves William Patrick Hitler.

Williamet nem győzte meg a náci ideológia, nem úgy Heinzot, akire nagy hatással volt Hitler és annak víziói. Heinz a katonai pályát választotta, s a NAPOLA középiskolába került, ahol a diákokat a katonai kiképzés mellett politikailag is arra nevelték, hogy a nemzetiszocialista állam elit vezetői legyen a jövőben. Ifj. Leo Raubal a harmadik unokaöcs ekkor Salzburgban volt kémiatanár, majd a háború előtt a linzi acéliparban helyezkedett el. Megházasodott, de felesége neve nem ismert, viszont 1931-ben született meg fiúk Peter Raubal.

William hamarosan elégedetlenné vált. Úgy vélte nagybátyja nem mozgatott meg minden szálat az érdekében, és befolyásosabb pozíciót is betölthetne. Leveleiben többször kérlelte Hitlert, hogy tegyen valamit az érdekében, s még meg is fenyegette, hogy zavarba ejtő történetekkel áll elő a sajtó részére Hitler családi múltjával kapcsolatban. A Führer viszont arra kérte unokaöccsét, hogy egy jobb pozícióért cserébe mondjon le brit állampolgárságáról, amire William nem volt hajlandó és újra megfenyegette nagybátyját, hogy kitálal a sajtónak, arról, hogy Hitler nagyapja valójában egy zsidó kereskedő volt. Így már érthető, Hitler miért emlegette Williamet csak úgy, hogy „az én utálatos unokaöcsém”.

1938-ban William úgy döntött visszatér Londonba, viszont még abban az évben újra Németországban találjuk, állítólag brit kém lett, de ez sosem nyert bizonyságot. 1939 januárjában ismét London, majd az USA-ba távozott anyjával, ahol pár hónappal később a II. világháború kitörésének a híre érte őket.

William Patrick Hitler 1939-ben, immár az USA-ban.

A II. világháború első októberében Leo Raubal a légierőhöz került mérnökként. Mivel nagyon hasonlított nagybátyjához, időnként Hitler dublőreként is szolgált. 1941-ben Heinz meggyőződéses náciként csatlakozott a Wehrmachthoz és részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. 1942 januárjában szovjet hadifogságba került, s moszkvai rabsága alatt 1942. február 21-én belehalt a kínvallatásba.

Heinz Hitler, aki 21 évesen szovjet hadifogságban vesztette életét.

1942-1943-ban Leo részt vett a sztálingrádi csatában. Sebesülését követően felettese, Friedrich Paulus tábornok üzent Hitlernek, hogy szállítassa haza unokaöccsét, de a Führer ezt elutasította. Leo 1943 januárjában szovjet fogságba került. Hitler kezdeményezésére fogolycserét ajánlottak Sztálinnak, utóbbi fiáért, Jakovért cserébe, aki német hadifogságban volt. Sztálin nem ment bele az alkuba, mondván „a háború az háború”. Ezt követően Leo csak 1955-ben szabadult a Szovjetunióból, amikor visszatért Linzbe és ismét tanítani kezdett. 1977. augusztus 18-án egy spanyolországi útja során életét vesztette.

A világháború kitörésével William Patrick végleg az USA-ban maradt. F. D. Roosevelt elnökhöz intézett levelében engedélyt kért, hogy csatlakozhasson az amerikai haditengerészethez, amit 1944-ben engedélyeztek számára és 1947-ig szolgálatban maradt. Ugyanebben az évben megváltoztatta családnevét (Stuart-Houston) és feleségül vette a német származású Phyllis Jean-Jacques-ot. Mivel a hadseregben egészségügyi kiképzést kapott a leszerelése után ezen a területen képezte tovább magát, majd vérmintaelemző vállalakozásba fogott. Négy fia született: Alexander Adolf, Louis, Howard Ronald és Brian William. William Patrick csendes életet élt családjával a long island-i Patchogue városában, ahol 1987. július 14-én hunyt el.

Adolf Hitler kevéssé ismert unakhúgával Elfriede Rauballal.

Az utolsó unokahúg, aki túlélte legtöbb rokonát Elfriede Raubal volt, Leo és Geli kisebbik testvére. Róla nagyon kevés információ maradt fenn, de annyi bizonyos, hogy 1937-ben Düsseldorfban hozzáment dr. Ernst Hochegger ügyvédhez, akitől 1945-ben született fia, Heiner. További életükről nem sikerült adatot szereznem. Elfriede 1993. szeptember 24-én halt meg.

A Hitlerek ma

Adolf Hitler leszármazottai köztünk élnek. Ma is Linzben él Ifj. Leo Raubal fia, Peter, nyugdíjazott mérnök. 2004-ben a média középpontjába került, amikor Werner Maser német történész felvetette, hogy Peter pert indíthatna a bajor állammal szemben dédnagybátyja, Adolf Hitler Mein Kampf könyvének szerzői jogaiért, amiből busás részesedést követelhetne. Ez több millió euró bevételt jelenthetne, Peter mégsem kíván a lehetőséggel élni. Ugyanúgy hidegen hagyta a müncheni Kortárs Történeti Intézet 2010-es bejelentése, mi szerint 2015-től újra kiadják a Mein Kampfot.

Az előző részben említettük Adolf Hitler rejtélyes unokahúgát, Elfiede (Raubal) Hochegger-t. Fia, Heiner Hochegger 1945-ben született, viszont további információt nem tudtam elérni személyéről, de talán valahol Németországban élhet.

William Patrick Hitler 1947-es házasságát követően négy fia született, immár Stuart-Houston keresztnéven. Elsőként 1949. augusztus 11-én született Alexander Adolf, őt követte 1951. január 13-án Louis, majd később 1957. április 11-én a tragikus sorsú Howard Ronald, végül 1965. május 2-án született utolsó fia, Brian William.

A Hitler- (Stuart-Houston) testvérek. Fent Brian William és Alexander Adolf, lent Howard Ronald és Louis.

A fiúk ugyanolyan amerikaiként nőttek fel Patchogue városában Long Islanden, mint bármelyik más akkori gyerek. Kis családi házban nevelkedtek, élénk gyerekek voltak, akik elvegyültek a környékbeli fiatalok között. Az elmondások szerint a legfiatalabb testvér, Brian szeretett játékkatonákkal játszani. Howard társaságkedvelő és jó humorú fiú volt, a középiskola zenekarában dobolt, ugyanakkor kimagasló eredményeket ért el a tudományos versenyeken is. Állítólag a család feltűnően titokzatoskodó volt. A szülők távolságtartók voltak és nem beszéltek senkinek a magánügyeikről. Mindez érthető, hiszen a szomszédok és a család barátai William Patrick haláláig mit sem sejtettek az Adolf Hitlerhez fűződő rokoni szálaikról.

A négy testvér átlagos amerikai felnőttekké vált, nem túl szokásos német nyelvtudással. Alexander Adolf szociális munkás lett, Louis és Brian tereprendezési üzletekkel foglalkozik. Howard Ronald 1988 márciusától, mint különleges ügynök az USA Kincstár Adóhatóságának bűnüldözői szervénél szolgált. 1989. szeptember 14-én szolgálat közbeni autóbalesetben vesztette életét.

A három testvér ma is Long Islanden él. Egyikük sem nősült meg és nincsenek gyermekeik sem. 2001-től kezdett terjedni a pletyka a Hitler-testvérekről, hogy egy titkos paktumot kötöttek („véreskü”), miszerint lemondanak a családalapításról és gyermeknemzésről, annak érdekében, hogy megszakítsák a Hitler vérvonalat. Bevallásuk szerint ez csak konspiráció és a véreskü nem létezik.

Adolf Hitler fia?

A Führer ma élő „örökösei” a három long island-i testvér: Alexander, Louis és Brian, valamint az ausztriai Peter és a titokzatos Heiner. Viszont létezik egy olyan misztikus történet, amely jelenleg is foglalkoztatja a történészeket és a téma iránt érdeklődőket. A történet valójában egy kérdés: Volt e Hitlernek fia?

1918 márciusában Seboncourt-ban, egy apró észak-franciaországi faluban Charlotte Lobjoie fiúgyermeknek adott életet. A gyermek ismeretlen német katonától, törvénytelenül született. Jean-Marie Loret úgy nőtt fel, hogy nem volt tudomása apja kilétéről. 1948-ban édesanyja bevallotta neki az „igazságot”, mi szerint Jean-Marie apja maga Adolf Hitler, akivel az I. világháború alatti német megszálláskor folytatott viszonyt és ennek gyümölcse lett a fiú. 1916-1917-ben Hitler valóban Seboncourt környékén teljesített szolgálatot, s visszaemlékezések szerint intim kapcsolatot ápolt Charlotte-tal.

Charlotte Lobjoie. Hitler titkos francia szeretője?

A Hitler elveszett fiáról szóló történetet az 1960-1970-es években vált a szóbeszéd tárgyává. Werner Maser történész (aki Peter Raubal szerzői jogait is felvetette a Mein Kampf kapcsán) járt utána alaposabban a dolognak, míg mások azonnal elvetették a feltételezését is annak, hogy Jean-Marie Hitler fia lenne. Maser azonban tényként kezelte Hitler és Charlotte kapcsolatát, amire a kritikusok szerint nem volt bizonyítéka. Emellett Charlotte nővére, Alice határozottan állította, hogy a német szerető egyáltalán nem hasonlított Hitlerhez, Jean-Marie-t pedig őrültnek tartotta. Maser szerint Alice unokaöccse felé táplált neheztelésből nyilatkozott így és nem vette komolyan a nő beszámolóját.

Alice Lobjoie kritikáját azonban alátámasztja Hitler háborús katonatársainak visszaemlékezései, akik szerint a későbbi Führer ellenzett mindennemű kapcsolatot a német katonák és francia lányok között, valamint megvetette társait, akik viszonyt folytattak velük a háború alatt. Maser elméletét cáfolja az a tény is, hogy Hitler (és bármelyik német katona) nehezen kapott eltávozást, így a helybeli lányokkal problémásan tarthattak fenn tartós kapcsolatot.

Jean-Marie Loret. Hitler elveszett fia lenne?

Amennyiben feltételezzük, hogy Hitlernek valóban Jean-Marie volt a fia, ez esetben vajon a Führer tudott törvénytelen gyermekéről? Amennyiben a következő különös egybeesések rendelkeznek igazságtartalommal, akkor a válasz igen! A II. világháború alatt a megszállt Franciaországban Jean-Marie Loret a francia rendőrségnél kapott állást, állítólag Hitler személyes parancsára. Emellett Jean-Marie Gestapo általi kihallgatása is furcsamód elmaradt, anyját pedig, szintén Hitler rendelkezésére, egy szanatóriumba utalták ápolásra.

1985-ben a The Daily Express brit napilap szerint Hitler személyes tárgyai között találtak egy Charlotte Lobjoie-t ábrázoló képet. Bizonyíték erre, csakúgy, mint a fenti állításokra, nem áll rendelkezésünkre. Az elmondások szerint 1916-ban Hitler valóban lefestette egy francia nő portréját, de az egy belga férfi tulajdonában maradt, tehát nem találhatták meg Hitler holmija között 1945-ben. A hír tehát egy félreértésre vezethető vissza.

Adolf Hitler fiatalkori festménye egy francia lányról. Állítólag szeretőjét, Charlotte-ot ábrázolja a kép.

Az 1985-ben elhunyt Jean-Marie Loret-t követően kilenc gyermeke lett a Hitler-rejtély örököse. 2008-ban Jean-Paul Mulders belga újságíró felkutatta a Loret utódokat, valamint Peter Raubalt Ausztriában és a Hitler (Stuart-Houston) testvéreket Long Islanden, egyetlen célból, hogy a vérüket megszerezze. Erre azért volt szüksége, hogy DNS teszt alá vethesse azokat, végre lerántva a leplet a Hitler-Loret-titokról. A vizsgálat eredménye kimutatta, hogy nincs kapcsolat a Loret-k és a Hitlerek DNS-ei között, tehát Jean-Marie Loret nem Adolf Hitler fia volt.

Ezzel mégsem nem zárult le az ügy. 2012-ben a Le Point francia hetilap szerint a Heidelbergi Egyetemen bebizonyították, hogy Hitler és Loret ugyanahhoz a vércsoporthoz tartoztak, továbbá felfigyeltek kézírásuk hasonlóságára is. E mellett új bizonyítékként hozták fel, hogy a II. világháború alatt Charlotte Lobjoie különös módon rendszeres pénzügyi ellátást kapott a német hadseregtől. A magazin szerint Loret gyermekei maguknak követelhetnék a Mein Kampf szerzői jogait.

Philippe Loret. Jean-Marie fiának meggyőződése, hogy Hitler unokája. Elmondása szerint apja 1972-ben vallotta be neki és tetsvéreinek, hogy Hitler fia. Philippe lakásán ma is két Hitler-portré lóg a falon.

A Hitler-Loret-rejtély a mai napig lezáratlan. Többen a 2008-as DNS vizsgálat precizitását, a vérmintavétel alaposságát vitatják, amivel az eredmény is pontatlanná vált. A legtöbb, a témával foglalkozó történész azonban egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy Jean-Marie Loret egészen biztosan nem tekinthető Adolf Hitler fiának.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei, Attila fiai

Források:

https://ancientfaces.com/person/alexander-adolf-stuart-houston/1023765
https://ancientfaces.com/person/brian-william-stuart-houston/1023768
https://auschwitz.dk/paula.htm
https://dailymail.co.uk/news/article-2126591/Philippe-Loret-believes-Adolf-Hitlers-grandson-French-plumber-tells-family-story.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Adolf_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Alois_Hitler,_Jr.
https://en.wikipedia.org/wiki/Angela_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Eva_Braun
https://en.wikipedia.org/wiki/Geli_Raubal
https://en.wikipedia.org/wiki/Heinz_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/Hitler_family
https://en.wikipedia.org/wiki/Jean-Marie_Loret
https://en.wikipedia.org/wiki/Leo_Rudolf_Raubal_Jr
https://en.wikipedia.org/wiki/National_Political_Institutes_of_Education
https://en.wikipedia.org/wiki/Paula_Hitler
https://en.wikipedia.org/wiki/William_Patrick_Hitler
https://findagrave.com/cgi-bin/fg.cgi?page=gr&GRid=35317774
https://fold3.com/page/285925288_the_women_hitler_loved/
https://fpp.co.uk/Hitler/MeinKampf/Raubal.html
https://geni.com/people/Louis-Stuart-Houston/6000000008261172234
https://iol.ie/~irishrts/Sample%20Hitler%20His%20Irish%20Relatives.htm
https://nol.hu/kulfold/ujra_kiadnak_a_mein_kampfot_nemetorszagban?ref=sso
https://nytimes.com/2006/04/24/nyregion/24patchogue.html?pagewanted=all&_r=0
https://odmp.org/officer/12936-special-agent-howard-r-stuart-houston
https://omnilexica.com/?q=Elfriede+Maria+Hochegger
https://omnilexica.com/?q=Heiner+Hochegger#f9f44afab08f8c8966aee9692b7b66b7