Magyarország tíz legrosszabb éve

Kihívást jelent egy ország több mint ezer esztendős történelméből kiválasztani azt a néhány évet, amelyeket a legrosszabb jelzővel illethetünk. Ráadásul adja magát a kérdés, hogy mégis mitől minősülhet egy adott év igazán rossznak? Magabiztosan kijelenthető, hogy bizonyára nem volt olyan év, amikor mindenki mindennel elégedett lett volna, legyen szó az életéről, a fennálló viszonyokról, a politikai döntésekről és/vagy az események alakulásáról. A szegénység, a nélkülözés és a társadalmi különbségek csak enyhülhetnek, de teljesen nem tűnhetnek el. Minden korban természeti katasztrófák, rossz termés és járványok teszik kellemetlenné az emberek mindennapjait, a bűnözésről és a személyes tragédiákról már nem is beszélve. A gazdasági és pénzügyi válságok pedig időről-időre tönkreteszik az emberek széles tömegeinek egzisztenciáját. Lássuk be, valami miatt valószínűleg mindenkinek minden évben volt egynél több rossz napja, s manapság sem kevés túlzással szoktuk mondani a problémáinkra, hogy „mindig van valami”, ez pedig igaz a múlt emberére is, mivel tényleg mindig volt valami! Akkor tehát, hol húzzuk meg a határt, mi legyen a szempont, amivel kiválaszthatjuk azt a néhány évet, ami igazán rossznak számított történelmünk során? Végül úgy határoztunk, hogy olyan eseményeket választunk, amelyek közvetlenül vagy közvetetten, azonnali vagy utólagosan voltak negatív hatással a társadalom legnagyobb részére, ezek pedig egyértelműen a háborúk voltak. Olyan háborúk vagy harcok, amelyek Magyarország területén zajlottak, mivel véleményünk szerint ezek következtében szenvedhetett a legtöbbet az ország lakossága. A háború dúlása hazai földön, a hadseregek felvonulása, fosztogatása, kegyetlenkedése, az ezzel járó rengeteg haláleset, a közvagyon részleges elpusztítása vagy eltulajdonítása, a tulajdonokban okozott károk, az otthonok elvesztése vagy elpusztítása, a gazdasági válság okozta elszegényedés, az éhínség és a járványok megjelenése az emberek széles rétegéit érintették. Lássuk tehát, hogy az országunkat érintő katonai hadműveletek közül melyek voltak a legsúlyosabbak, amely eseményeket Magyarország tíz legrosszabb éve közé sorolhatunk.

1091. A kunok betörése

A magyar állam első száz éve a stabilizációról szólt, a XI. század végén pedig a területi terjeszkedésre is alkalom nyílt. A horvát királyi ház kihalása és a rokoni kapcsolatok alkalmat adott I. (Szent) László királynak (ural. 1077-1095), hogy megszerezze Horvátországot, de további balkáni területekre is szemet vetett. Ez azonban kiváltotta Bizánc nemtetszését, mivel a magyarok balkáni terjeszkedése sértette az érdekeit a régióban. A bizánci diplomácia mozgásba lendült, s amíg László Horvátországban volt lekötve, felbujtották a kunokat, hogy keletről támadjanak az országra.

A Kapolcs vezette kunok 1091-ben betörtek Erdélybe, majd átkeltek a Tiszán és egészen Eger mellé jutottak. Onnan délre fordulva levonultak a Duna-Tisza közén a Bácskáig. Útjuk során fosztogattak, gyilkoltak és fogjokat ejtettek. László hírét véve a kunok dúlásának, felhagyott balkáni terveivel, és sebesen visszatért országába. A király a Temes-folyónál érte be a zsákmánnyal távozni kívánó kunokat, akiket csatában megvert. Kapolcs elesett, a kereszténységre megtért kunokat László a Jászságban telepítette le, a kevés túlélő pedig délen, Orosva környékén, a Cserna-folyón át hagyta el az ország területét.

A kunok szállásterületén aztán Ákos kun vezér megtudta, mi történt, aki újabb invázióra készült a Magyar Királyság ellen. László seregével a határra sietett, hogy feltartóztassa a támadást, s a szörényvári csatában győzelmet aratott, elesett Ákos is, ezzel pedig a kun veszély hosszú időkre elhárult.

1241-1242. A tatárjárás

A történetírásban tévesen tatárokként azonosított mongolok hódításáról IV. Béla király (ural. 1235-1270) már jó előre értesült, de főurai lebecsülték a veszély nagyságát, így jelentősebb előkészületek a mongolok megfékezésére nem történtek. 1241-ben a Batu kán vezette mongol fősereg a Vereckei-hágón át tört be a Magyar Királyság területére, míg a kisebb egységek Erdélybe nyomultak be. A király seregével a mongolok fő erejét kívánta feltartóztatni, összecsapásukra Muhi falunál került sor. A mongolok nagyjából kétszeres túlerőben voltak, ráadásul a magyar sereget a csata előtt elhagyták a kunok, akik pusztítva vonultak ki az országból. A magyar hadvezéreket ugyanakkor felkészületlenül érte a mongol hadviselés, a magyar szekértábor taktika sem vált be ellenük, csak csapdába ejtette a védekezőket, ezért a mongolok könnyűszerrel elsöpörték a királyi hadakat. Az ország számos főméltósága a csatában lelte halálát, a király éppen, hogy el tudott menekülni, míg öccse, Kálmán néhány nappal később belehalt sebesüléseibe.

Mivel a magyar fősereg megsemmisült, további ellenállásra nem volt esély, így a mongolok előtt nyitva állt az ország. IV. Béla a dalmáciai Trau városába menekült, miközben országát a mongol dúlta. Először a keleti országrészt pusztították, majd a tél beálltával és a Duna befagyásával átkelhettek a nyugati részekre is. Kifosztották és felégették a településeket, meggyilkolták a lakosokat, meggyalázták az asszonyokat, s a templomokat istállóknak használták. A túlélők az erdőségekben és a nádasokban leletek menedéket. A mongolok bevették Budát, Egert, Pécset, Szegedet, Váradot, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt. Azonban több megerődített város vagy városrész sikerrel dacolt az ostromlókkal, így megmenekült Veszprém, Pozsony, Győr, Nyitra, Fülek, Zágráb és részben Fehérvár és Esztergom is. 

A tatárjárás pusztítása Magyarországon (1241-1242).

A mongolok 1242 elején is az országban maradtak, de aztán váratlanul elvonultak. Ennek okáról máig megoszlanak a vélemények, egyesek szerint Batu kán hírét vette, hogy elhunyt Ögödej nagykán, míg mások szerint túlságosan megnyúltak az utánpótlási vonalaik, de van olyan nézet, ami szerint a mongolok csak felderítő hadműveletet folytattak, a hódítást egy későbbi hadjáratra tervezték. Bárhogyan is, de a mongolok távozásával a Magyar Királyság szenvedései még koránt sem értek véget, mivel a közel egy éves idegen jelenlét miatt a lakosság nem vetett, ezért az élelmiszerhiány miatt felütötte a fejét az éhínség, olyannyira, hogy esetenként kannibalizmusra is sor került. Becslések szerint a lakosság 15-20 százaléka vesztette életét a tatárjárás következtében, főleg Erdély és az Alföld, ahol a mongolok több ideig voltak jelen, szenvedett nagyarányú emberveszteséget.

1526. A mohácsi csatavesztés és következményei

A mohácsi csatavesztés talán az egyik legsúlyosabb vereség volt Magyarország történetében, amelynek kihatása hosszú századokra meghatározta az ország további történetét és fejlődését. Mohács után Magyarország elvesztette és századokig nem nyerte vissza függetlenségét, valamint elvesztette térségbeli befolyását és regionális hatalmi tényezőként is végleg megszűnt létezni.

A mohácsi vészhez vezető hosszú út kulcseleme az Oszmán Birodalom megjelenése volt a Balkán-félszigeten. A Magyar Királyság már a 14. század végétől összeütközésbe került a törökkel, s a 15. századot végigkísérték a fel-fellángoló háborúk sora. Hamar kiderült, hogy Magyarország az oszmán hódítást megállítani nem, csupán feltartóztatni tudja. A Jagelló-korral az ország védelmi képességei jelentősen csökkentek, 1521-ben Nándorfehérvár is elesett, ám az uralkodó, II. Lajos (ural: 1521-1526) és a főurak többsége nem tulajdonított ennek jelentőséget, valójában azonban a török előtt megnyílt az út az ország belseje felé, amin keresztül elérhette legfőbb célját, Bécset.  

Az ország ráadásul anyagi gondokkal küzdött, a kincstár üres volt, és feltöltésére sem történtek próbálkozások, ugyanis a köznemesség saját vagyonának és kiváltságainak növelésével volt elfoglalva, valamint sokkal nagyobb hévvel próbálták feltartóztatni a protestáns vallás terjedését, minthogy megszervezzék az ország védelmét. A hadsereg felszerelése gyatra volt, a zsoldfizetés akadozott és a katonaság ellátás sem volt kielégítő.

Székely Bertalan: II. Lajos tetemének megtalálása, 1860.

1526 tavaszán a királyi udvar tudomást szerzett az oszmán támadás közeledtéről, és általános mozgósítást rendelt el. A 60-70 ezres török sereggel szemben azonban számbelileg és harcértékét tekintve is eltörpült a magyar had. A gyülekezés helye Mohács környéke volt, ahonnan azonban többen is késlekedtek, mint az erdélyi vajda (Szapolyai János), a horvát-szlavón bán és a cseh-lengyel segédcsapatok.

1526. augusztus 29-én a csupán 20-25 ezer fős magyar sereg nézett szembe a támadó oszmánokkal, akik 300 ágyút is felsorakoztattak a magyarok 85 darabjával szemben. Az ütközet mintegy másfél óra alatt véget ért, s a magyar hadsereget katasztrofális vereség érte. Számos főúr és egyházi személy vesztette életét és mintegy 10 ezer katona esett el a csatában, míg II. Lajos menekülés közben a Csele patakba fulladt. Ellenállás és ütőképes sereg hiányában a török hadak előtt nyitva állt az ország, s megindultak a Királyság belseje felé és elfoglalták Budát, amit feldúltak és kifosztottak. A török szabadon fosztogathatott a Duna-Tisza közén és a Dunántúlon is. A lakosság a várak és erődök falai mögé húzódott, amelyek ellenálltak a támadásoknak (Székesfehérvár, Visegrád, Esztergom, Komárom). Mások a mocsarasok és erdők mélyén leltek menedéket. A török végül a zsákmánnyal és a fogjokkal elhagyta ugyan az országot, de a Szerémségben jelentős haderőt hagyott.

A mohácsi csatavesztés közvetlen következménye lett, hogy az országban eluralkodott a bizonytalanság, védtelenné vált a támadásokkal szemben, a király halála után pedig dinasztikus válságba süllyedt. Az elhúzódó trónharcok tovább gyengítették a Királyságot, s a Habsburgok, Szapolyai és az oszmánok seregei számára is évekig felvonulási területet biztosított, amivel óriási károkat okoztak a javakban és az emberéletekben is.

1541. Buda eleste és Magyarország három részre szakadása

A Habsburg Ferdinánd (ural. 1526-1564) és Szapolyai János (ural. 1526-1540) között dúló trónharcokat I. (Nagy) Szulejmán szultán (ural. 1520-1566) éberen figyelte. Az oszmánok tartottak a Habsburgok térnyerésétől, ezért Szapolyai trónigényét támogatták, Szulejmán pedig ugródeszkának kívánta használni Magyarországot, hogy elérhesse célját, Bécset. Ferdinánd és János végül belátta, hogy egyikük sem elég erős, hogy uralma alá hajtsa az országot, a viaskodásuk pedig csak a töröknek kedvez. Ezért az 1538-as váradi szerződésben kettéosztották a Királyságot, János pedig vállalta, hogy halálával az országrésze Ferdinándra száll.

1540-ben János király meghalt, de néhány hónappal előtte fiúgyermeke született, ami arra késztette, hogy ne tartsa be a váradi szerződést, s főurait fia királyságának támogatásával bízta meg. A fiút II. János (ural. 1540-1570) néven királlyá kiáltottak ki, amit Szulejmán is elismert, de Ferdinánd szerződésszegéssel vádolta a magyarokat, s Buda ostromába fogott, ahol a kis király és anyja, Jagelló Izabella tartózkodott. Buda ostroma elhúzódott, mire Szulejmán is beavatkozott, s felmentette a várost. A Habsburg hadakat szétverte a török, de nem vette üldözőbe, helyette bevonult Budára, és 150 évig nem is hagyta el a várost. II. Jánost és Izabellát Erdélybe küldték, míg Buda és az ország középső területei török kézen maradtak.

Mindezzel a Magyar Királyság három részre szakadt: a nyugati országrészeket a Habsburgok igazgatták, a középső területeket az oszmánok, a keleti részekből pedig létrejött a török vazallus Erdélyi Fejedelemség. A központi török területek kezdetben egy vékonyabb sávot jelentettek csupán, de évek alatt ezt folyamatosan tágították, így idővel oszmán kézre kerültek olyan városok is, mint Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Temesvár, Gyula és Szigetvár. Ezzel kialakult és 150 évre állandósult a Hódoltság területe, amely közvetlen oszmán igazgatás alá került és az Oszmán Birodalom részévé vált. A keresztény lakosság köteles volt adót fizetni a töröknek, hacsak át nem tért az iszlám hitre. A kettős adóztatás sem volt ritka, főleg a határmenti települések esetében, amikor a korábbi földesurak is behajtották alattvalóiktól az adót. Ezen felül a lakosság ki volt téve a török katonák állandó zaklatásainak és fosztogatásainak, panasszal pedig senkihez sem fordulhattak. Az állandósuló háborúk és a török uralom viszontagságait elsősorban a középső országrész síkvidéki lakossága szenvedte meg, ahonnan sokakat elhurcoltak, míg mások elmenekültek. A török hódítással megszűnt az önálló magyar államiság is, ami teljes mértékben csak 1920-ban állt újra helyre.

1683-1684. Magyarország négy részre szakadása

1682-ben Thököly Imre (ural. 1682-1685/1690) elfoglalta a Felvidék nagy részét, ahol létrehozta a Felső-magyarországi Fejedelemséget (a Fejedelemség történetéről itt olvashatsz bővebben). Az új török-vazallus állam megszilárdítására 1683-ban került sor, amivel Magyarország immár négy részre szakadt.

Ugyanebben az évben az Oszmán Birodalom százezer fős haddal indult Bécs ellen, amely hadjáratban a krími tatárok, Erdély és Thököly kurucai is részt vettek. Az oszmán főerők délről vonultak fel a Duna mentén, Thököly csapatai pedig a Felvidékről tartottak Nyugat-Magyarország felé. A török előtt sorra estek el az addig Habsburg kézen lévő nyugat-magyarországi városok: Veszprém, Tata, Pápa, Pannonhalma, amiket az elfoglalt területekkel Thököly fejedelemségéhez csatoltak. Északon Léva, Nyitra és egy rövid ideig a magyar főváros, Pozsony is Thököly kezére került. Akik nem hódoltak be, azoknak a földjeit kegyetlenül feldúlták és kifosztották.

Magyarország négy részre szakadása 1683-ban.

Az oszmánok elértek Bécs alá, de az ostrom elhúzódott, s végül a lengyel csapatok megérkezése megtörte az ostromgyűrűt a Habsburg főváros körül. A törököt visszaverték, akiknek Magyarországon keresztül kellett visszavonulniuk. A Habsburgok és szövetségeseik (Szent Liga) pedig lendületben voltak, s a török nyomán sorra szabadították fel a magyarországi településeket. 1683 júliusában a török még Bécs alatt volt, de egy évvel később Lotharingiai Károly seregei mélyen behatoltak a Hódoltság területeire, egészen Bajáig és Pécsig, Budát is fenyegették és elfoglaltak több jelentős várost, mint Verőce, Párkány, Esztergom, Szécsény és Vác.

Ám ezzel közel sem köszöntött béke Magyarországra, ugyanis a török kiűzése és a visszafoglaló háború évekig tartott. Az országban vonuló hadseregek nyomán pusztultak a települések, a járványok pedig a népességet tizedelték, voltak megyék, amelyek szinte teljesen elnéptelenedtek. A mezőgazdasági termelés akadozott, ráadásul a katonaságot és lovaikat is a lakosságnak kellett ellátnia, ami végül élelmiszerhiányhoz és éhínséghez vezetett. A katolikus katonai vezetők pedig gyakran a protestáns lakosságot sanyargatták. A harcok tizenhat évig tomboltak az ország területén, aminek az 1699-es karlócai béke vetett véget, de így sem sikerült visszaszerezni a Magyar Királyság teljes korábbi területeit, mivel a Temesköz vidéke 1718-ig török kézen maradt.

1711. A Rákóczi-szabadságharc bukása

Az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc hamar elvesztette kezdeti lendületét, s a kurucok védekezésbe és a megszerzett területeik feladására kényszerültek a labancokkal szemben. II. Rákóczi Ferenc fejedelem (ural. 1704-1711) hasztalan próbálkozott nagyhatalmi támogatást szerezni a szabadságharchoz, a franciák pénzbeli támogatásán túl nem kapott segítséget.

A kilátástalan helyzetben lévő kuruc sereg és a Rákóczi mellett állók folyamatosan apadtak, amivel a császáriak könnyűszerrel hódíthatták vissza a magyarországi területeket a kurucoktól. Először a Dunántúl és a Felvidék, majd a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl került újra császári uralom alá, s a kurucok 1711-re már csak a keleti Kárpátok egy kis szegletét tartották ellenőrzésük alatt. A bukás elkerülhetetlen volt, s noha Rákóczi felkészült a végsőkig való küzdelemre, parancsnokai máshogy vélekedtek, és végül Nagykárolynál elfogadták a császáriak békefeltételeit.

A Rákóczi-szabadságharc közel tíz éves háborús helyzetet teremtett a Magyar Királyság területén, ami kimondottan érzékenyen érintette az országot, amely még ki sem heverte a csupán néhány éve lezárult háborús időszakot, amely a török kiűzéséért és az ország visszahódításáért folyt. Újra hadseregek vonultak keresztül az országon, járványok dúltak, a lakosság életkörülményei romlottak és bizonytalan állapotok uralkodtak el. A békét sokan áhították, mégis a nagykárolyi (szatmári) béke inkább a magyar nemesség érdekeinek kedvezett, semmint a jobbágyságnak és a kis embereknek. A kurucok amnesztiában részesültek, az elkobzott birtokaikat visszaszolgáltatták és megerősítették a nemesi szabadságjogokat és kiváltságokat. A kuruc seregben harcoló jobbágyoknak és családtagjaiknak viszont Rákóczi a közteher és a földesúri szolgálat alóli felszabadulást ígérte (vetési pátens, 1703), amit a Habsburg kormányzat nem ismert el és nem is teljesített, így az ország lakosságának többségét adó parasztság csalódottan tért haza a háborúból.

1849. A szabadságharc bukása

1849-ben az előző évben indított magyar szabadságharc a bukásához közeledett, ám nem szenvedett hiányt fordulatokban. Az év elején, a császári hadak a Dunántúlról elérték Budát, majd a Dunán átkelve január 5-én elfoglalták Pestet, s februárban tovább folytatták hadjáratukat, betörve a Felvidékre, a Délvidékre, a Duna-Tisza közébe és Erdélybe. A bécsi udvar ugyanakkor fellázította a magyarországi nemzetiségeket is, így délen a szerbek, Erdélyben a románok szálltak szembe a szabadságharcosokkal. A magyar seregek visszavonulóban voltak, a kormány pedig Debrecenbe menekült.

A Ferenc József (ural. 1848-1916) által március 4-én kibocsátott (oktrojált) olmützi alkotmány értelmében a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom egyik koronatartományává süllyedt, a belső ügyekben elvesztette autonómiáját, s az országot gyakorlatilag az uralkodó irányítása alá rendelte (neoabszolutizmus). A magyarok látván, hogy mivé lesz országuk, ha elbuknak, arra késztette őket, hogy a végsőkig folytassák a szabadságharcot, sőt április 14-én radikális lépésre szánták el magukat: trónfosztották a Habsburg-házat és kinyilvánították Magyarország függetlenségét. Mindeközben a hadiszerencse is nekik kedvezett és a tavaszi hadjárattal seregeik ellentámadásba mentek át, visszaszerezték Pestet és Budát, kiüldözték a császáriakat a Felvidékről, Erdély északi részéről és az ország középső területeiről, s a magyar hadak betörtek a Dunántúlra is.

A nyár azonban újabb fordulatot hozott, a császáriak visszavágtak és ez úttal segítséget is szereztek az oroszoktól. A császáriak az ország közepén, a Duna-Tisza közén és Erdélyben törtek előre, míg az oroszok júniustól az északi Kárpátokon át nyomultak be a Felvidékre, keletről és délről pedig Erdélybe. A több mint kétszeres túlerő ellen a magyar seregeknek nem volt esélyük a győzelemre, ellenállásukkal csak késleltethették a biztos bukást, ami végül 1849. augusztusában következett be Arad környékén, ekkorra az ország legnagyobb része osztrák vagy orosz megszállás alá került.

Szkicsák-Klinovszky István: A világosi fegyverletétel, 1850.

A világosi fegyverletétel után kezdetét vette a megtorlás. Az osztrákok 1854-ig kivételes állapotot vezettek be az országban, s akik 1848 októberétől a magyar kormányt szolgálták vagy végrehajtották a rendeleteit, azok lázadóknak minősültek. Több mint száz embert kivégeztek, köztük gróf Batthyány Lajost és a hadsereg 13 parancsnokát (aradi vértanúk), 1200 főt bebörtönöztek, s számos egyén háziőrizetbe került. A szabadságharcban részt vevő katonák közül 40-50 ezret besoroztak a császári hadseregbe, s elvittek az országból.

A Habsburg udvar felszámolta Magyarország önállóságát, kormányzása közvetlenül Bécs alá került (Bach-korszak) és az országot tartományokra osztották, ezzel külön igazgatás alá esett Erdély, Horvátország és Szlavónia, a Határőrvidék, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, míg a szűken vett magyarországi részt öt közigazgatási kerületre osztották. A hivatalos nyelv a német lett. Az ország területét osztrák csapatok szállták meg, besúgókat, kémeket alkalmaztak és szigorodott a cenzúra, valamint felépült a Gellért-hegyen a Citadella, amelyekről az ágyúk jelzésértékűen Pestre néztek. A lakosság körében mindennapivá vált a bizonytalanság és a félelem, ezek az állapotok nagyrészt 1867-ig, a kiegyezésig állandósultak.

1918-1919. Az első világháború elvesztése és Magyarország megszállása

Az első világháború végére az Osztrák-Magyar Monarchia teljesen kimerült gazdaságilag és katonailag. A széleskörű elégedetlenség olyan erőket mozgósított meg a dualista állam két felében, amely nem csak a Monarchia, de az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság végét is jelentette. Mielőtt 1918. október végén a Monarchia aláírhatta volna a fegyverszünetet, több nemzetiség deklarálta függetlenesését a Birodalomtól. Magyarország tekintetében 1918. október 29-én Horvátország, 30-án a többségében szlovákok lakta Felvidék nyilvánította ki elszakadását a magyar államtól. November közepén megkezdődött a Délvidék és Erdély megszállása a szerb és román csapatok által. November 25-én a délvidéki szerbek, december 1-jén az erdélyi románok deklarálták egyesülésüket Szerbiával, illetve Romániával, s a román csapatok Erdély belseje felé nyomultak. Az ország több mint fele idegen megszállás állá került, s ebben a helyzetben próbált a Károlyi-kormány, meglehetősen erélytelenül cselekedni.

November 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, amivel Magyarország visszanyerte függetlenségét. Azonban, ahogyan az ország, úgy az emberek élete is kezdett összeomlani. Több százezer munkanélküli maradt kereset nélkül, elszabadult az infláció, s az árak az egekbe emelkedtek. Ezen felül megérkeztek az első menekültek a megszállt területekről, akiknek az ellátása további terheket rótt az államra. Tízezrek maradtak hajlék nélkül, süllyedtek nyomorba és alakult ki éhínség. A kormányt jobbról és balról is kritika érte, s egyre többen követelték a fegyveres ellenállás megszervezését a megszállókkal szemben. 1919. márciusában a párizsi békekonferencia még több terület feladására szólította fel a kormányt, keleten egészen az Alföldig, amit Károlyi immár, mint köztársasági elnök nem fogadott el, s szociáldemokrata kormányt nevezett ki, akik átjátszották a hatalmat a kommunistáknak.

A Tanácsköztársaság idején a megmaradt ország társadalma kettészakadt azokra, akik támogatták a kommunistákat, és akik nem. A kommunista Lenin-fiúk félelemben tartották a lakosságot (vörösterror), de a kommunista hatalomátvétel a nyugati hatalmakat is megrémítette, akik engedélyezték a román hadseregnek, hogy megtámadja Magyarországot. A románok 1919 április közepén Erdélyből kiindulva elfoglalták a Tiszántúlt. Április végén a csehszlovák és a francia-szerb csapatok is megindultak az ország ellen. A kommunista vezetés azonban gyorsan reagált, s megszervezte a közel 200 ezer fős Vörös Hadsereget, amellyel május végén a Felvidék nagy részéről kiűzték a csehszlovák csapatokat, azonban a békekonferencia felszólítására június végére kiürítették az elfoglalt területeket. A románok viszont nem mozdultak a Tiszántúlról, mire a kommunisták támadást intéztek ellenük, de vereséget szenvedtek. A Vörös Hadsereg felbomlott, a románok előtt pedig megnyílt az út az ország belseje felé, amit kihasználva július 30-án átkeltek a Tiszán. A Tanácsköztársaság összeomlott, az országban pedig eluralkodott a káosz.

Magyarország a Tanácsköztársaság idején, 1919.

Magyarországon 1919. augusztusával anarchikus állapotok uralkodtak el. A szociáldemokrata kormány nem tudta fenntartani az államrendet, és a román csapatok megállíthatatlanul nyomultak Budapest felé, amit augusztus 4-én elfoglaltak, s a Dunántúlra is betörtek egészen Győrig. A Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg Szeged környékét és a Balatontól délre eső területeket tartotta ellenőrzése alatt, de a románokkal nem vették fel a küzdelmet, kivártak. Arra viszont szakítottak időt, hogy a kommunistákon, a szimpatizánsaikon és a zsidókon bosszút álljanak (fehérterror).

A románok eközben kifosztották az országot, állandósultak a katonák által elkövetett rablások, fosztogatások és erőszakcselekmények. Gabonával, állatokkal és élelmiszerrel, valamint gyári felszerelésekkel és műkincsekkel teli vagonok ezreit indították Romániába, amivel a lakosság nyomorúságos körülményeit még jobban elmélyítették. A békekonferencia megbízottjai végül rábírták a románokat a távozásra, akik november végére visszavonultak a Tiszántúlra. A román kivonulás nyomában érkeztek meg Horthy csapatai, az altengernagy maga november 16-án vonult be Budapestre. Megkezdődött a Horthy-rendszer kiépítése, az ország belpolitikai helyzetének konszolidálása, de a gazdaság helyreállítása éveket vett igénybe, főleg a következő évi trianoni szerződés fényében, amely a területi mellett komoly gazdasági veszteségekkel is járt.

1944-1945. Magyarország német és szovjet megszállása

Magyarország a második világháborúban 1941-től vett részt a tengelyhatalmak oldalán. 1944-re a németek és szövetségeseik visszavonulásban voltak minden fronton, és egyre egyértelműbbé vált, hogy elvesztették a háborút. A magyar vezető körökben meglehetősen későn, de kezdett megfogalmazódni a háborúból való kilépés gondolata. A nyugati hatalmaknál történő puhatolózási próbálkozások azonban a németek tudtára jutott, akik 1944. március 19-én megszállták Magyarországot (Margaréta hadművelet), Kállay Miklós miniszterelnököt eltávolították és helyére a Berlinnel rokonszenvező szélsőjobboldali Sztójay Dömét helyezték.

A Sztójay-kormány több ezer embert tartóztatott le, kiadványokat tiltott be, pártokat oszlatott fel és a közigazgatásban is személycserékre került sor. A német és magyar hatóságok együttműködésével megkezdődött a hazai zsidóság gettókba zárása, majd munka- és haláltáborokba deportálása. Június végére az ország 800 ezer zsidó lakosságának több mint felét deportálták. Július elején, főleg külföldi nyomás hatására, Horthy leállíttatta a deportálásokat, de ekkorra a vidéki zsidóság nagy részét már elszállították az országból, míg a budapesti zsidók többsége ezt elkerülhette.

A megszállással a lakosság megpróbáltatásai is növekedtek, fokozódott a szövetséges bombázás, a német hadicélok támogatására pedig az ország hadseregét, gazdaságát, élelmiszertartalékait, ipari erejét és a lakosság munkáját is felhasználták.

1944. szeptember elején a szovjetek Magyarország területére léptek. Horthy és környezete későn ismerte fel, hogy a nyugati szövetségesek nem érik el időben Magyarországot, és így kénytelenek a szovjetekhez fordulni fegyverszünetért. A hadsereg vezetése azonban mindenáron a háborúban kívánta tartani az országot, így az október 15-ére tervezett háborúból való kiugrás meghiúsult. A németek eltávolították Horthyt a hatalomból, és Szálasi Ferencet helyezték kormánypozícióba, ezzel kezdetét vette Magyarország történetének talán legsötétebb időszaka (vészkorszak).

A nyilaskeresztesek a háború folytatása mellett álltak ki és mindenben kiszolgálták a németek háborús igényeit. Az ország erőforrásait és hadseregét a német háborús érdekek szolgálatába állították és kiszolgáltatták az országot a nácik pusztulásba menetelő háborújának, amit a lakosság szenvedett meg. Folytatódott a zsidók elleni hajsza, deportálással vagy helyszíni kivégzésekkel, de a nyilasok erőszakosságával szemben a nem-zsidó polgárok sem érezhették biztonságban magukat.

A németek mindent megtettek, hogy feltartóztassák a szovjeteket, és hogy a harcokat Magyarország területén tartsák, ugyanis a német hadsereg számára égetően szükség volt a magyarországi élelmiszerkészletekre és nyersolajra, amit mindenáron készek voltak megvédelmezni, még ha ez az ország és lakosságának pusztulásával is jár. Budapesten a németek az összes Duna-hidat aláaknázták, hogy a szovjetek érkezése előtt megsemmisítsék azokat, azonban november 4-én a Margit-híd idő előtt felrobbant, közel száz civil halálát okozva ezzel (a Margit-híd történetéről itt olvashatsz bővebben).

Magyarország területét szó szerint végigszántotta az átvonuló front. A német és magyar csapatok súlyos harcokban hátráltak egyre nyugatabbra, a főváros szövetséges bombázása fokozódott, az ellátás akadozott, mivel a német hadsereg élvezte az elsőbbséget a lakosság igényeivel szemben, amiért az életkörülmények egyre rosszabbakká váltak. A nyilasok pedig külön gondot és erőforrásokat fordítottak a maradék zsidóság elvtávolítására az országból a haláltáborokba.

A Vörös Hadsereg 1944 végére elérte Budapestet és december 25-től megkezdődött a főváros ostroma, ami 1945. február 13-áig tartott. Budapest végül romokban hevert és legalább 25 ezer civil lelte halálát a harcok következtében. A főváros eleste után a Dunántúlon folytatódtak a harcok, egészen április 13-áig, amikor az utolsó harcoló alakulatot is kiszorították az ország területéről, s ezzel Magyarország számára a háború véget ért ugyan, de a szenvedések nem.

A Dunába omlott Lánchíd és Budapest romjai 1945-ben.

A Vörös Hadsereg által „felszabadított” területeken az új államhatalom gyengének bizonyult, és képtelen volt megakadályozni a szovjet katonák túlkapásait és erőszakoskodását, aminek az elszenvedői a polgári lakosság volt, legfőképpen pedig a nők, míg a Szovjetunióba kényszermunkára (málenkij robot) elhurcoltak tízezrei főként férfiak voltak. 600 ezer hadifoglyot hosszú évekre a szovjet táborokba száműztek, s közülük 200 ezren vesztették életüket a fogságban.

Magyarország történtében a második világháború volt a legtöbb veszteséget követelő konfliktus. Mind emberi életben, mind gazdasági téren a háború utolsó éve sújtotta a leginkább az országot. A háborúban a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg, s hasonló nagyságrendű veszteséget szenvedett az infrastruktúra, az ipari kapacitás és a mezőgazdaság, míg az állatállomány több mint fele elpusztult, a lakóingatlanoknak pedig a 18 százaléka semmisült meg. Az ellátási nehézségek, a romok eltakarítása, a termelés beindítása és a munkaerőhiány pótlása mellett a 300 ezer menekültről is gondoskodni kellett, akik az elcsatolt országrészekből érkeztek.

Az ország lakosságának 6,49 százaléka vesztette életét a háború alatt, közel egymillió fő, akik közül nagyjából 350 ezer katona volt, a civil áldozatok közül pedig több mint 400 ezer zsidó származású személy volt, akik a halál- vagy munkatáborokban haltak meg. A budapesti zsidóság 40 százaléka, míg a vidéki zsidóság 75 százaléka lett a Holocaust áldozata. Az emberi és anyagi veszteségek, valamint a háború okozta trauma legalább két generációt nyomorított meg lelkileg, amiből a felépülés szinte elképzelhetetlen volt.

1956. A forradalom leverése

A második világháború után a Vörös Hadsereg nem hagyta el Magyarország területét és a szovjetek hathatós segítségével 1949-re kiépült a kommunista diktatúra, amit annak vezetőjéről Rákosi-kornak hívunk. Az új rendszer és maga Rákosi Mátyás is rendkívül népszerűtlenségnek örvendett, tekintve, hogy tíz évvel a háború után az életszínvonal pangott, a demokratikus szabadságjogok elvesztek, a gazdaság hanyatlott és nőtt az állami terror. Sztálin 1953-as halála után esély kínálkozott a változásra, de az embereknek csakhamar csalódniuk kellett. Látván Rákosi népszerűtlenségét, a szovjet vezetés 1956 júliusában eltávolította, azonban ez már későn jött intézkedés volt, a társadalomban évek óta felhalmozódott feszültségek kitörni készültek.

Október 23-án diáktüntetések kezdődtek Budapesten és a vidéki városokban, amihez tömegek csatlakoztak, és többek között a demokratikus szabadságjogok visszaállítását követelték. Estére a Rádiónál elszabadultak az indulatok és a fegyverek is megszólaltak, míg Debrecenben az ÁVH a tömegbe lőtt. 24-én hajnalban szovjet páncélosok jelentek meg a fővárosban, hogy az ÁVH-alakulatokkal leverjék a megmozdulást. Hamarosan városi gerillaharc bontakozott ki Budapest utcáin, miközben a vidéki városokban is tüntetésekre került sor. Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki, akihez a tüntetők és felkelők többsége bizalommal viszonyult.

Október 25-én tüntetők tömege vonult a Parlament elé, ahol tüzet nyitottak rájuk és közel százan meghaltak. 26-án Mosonmagyaróváron lőttek a felkelők közé, ami szintén nagyjából száz áldozatot követelt. A népharag felélénkítette a fegyveres harcot és ezúttal az ÁVH tisztek ellen is hajtóvadászat indult. Nagy Imre, noha 26-án már nemzeti demokratikus forradalomról beszélt (ellenforradalom helyett), csak 28-án határozta el magát, hogy végleg elkötelezi magát az események mellett. Ígéretet tett a szovjet csapatok kivonására, a forradalom politikai követeléseinek teljesítésére és az amnesztiára, valamint feloszlatta az ÁVH-t. A politikai pártok újraalakulhattak és megszerveződtek a munkástanácsok a gyárakban és üzemekben. Sikerült fegyverszünetet kieszközölni, és 30-án a szovjetek kivonultak Budapestről. November 2-án koalíciós kormány alakult, amiben már a kommunista kormánytagok kisebbségben voltak.

Tünetetők vonulnak a Margit hídon át a Bem-szoborhoz, 1956. október 23-án.

Október 31-én viszont döntés született Moszkvában, hogy a forradalmat fegyveres úton le kell verni, és visszaállítani a kommunista rezsimet az országban. November 1-jén Záhonynál újabb szovjet egységek érkeztek az országba, a bent lévő seregek pedig biztosították a Dunántúlt és körbezárták a reptereket. November 4-én megindult a szovjet páncélosok támadása Budapest ellen. A forradalmárok felvették a harcot a szovjetekkel, s noha az esélyek egyoldalúak voltak, mégis napokig tartottak a harcok. Budapesten november 6-ára felszámolták a főbb ellenállópontokat, a legtovább viszont Csepelen tartottak ki a harcosok, akik november 11-éig védték állásaikat.

A Kádár János nevével fémjelzett új rezsim szinte azonnal hozzáfogott a rendcsináláshoz és a megtorláshoz. Felállították a Forradalmi Honvéd Karhatalmat és a Munkásőrséget, amelyek felkutatták és letartóztatták a forradalmi tevékenységet folytató embereket. Rögtönítélő bíróságokat állítottak fel és megkezdődtek a kivégzések. Nagy Imrét több politikustársával elfogtak és 1958-ban kivégezték.

A magyar vidék viszont nem csitult. Már a forradalom és szabadásharc idején, kisebb intenzitással ugyan, de vidéken is harcok bontakoztak ki, mint Miskolcon, de egyes ellenállók november végéig kitartottak, mint Lillafüreden. A kisebb falvakban és községekben pedig akár 1957 márciusáig is a forradalmi testületek maradhattak vezető pozícióban, máshol kettős hatalom alakult ki. 1957 telén országszerte tiltakozások és sztrájkok bontakoztak ki a kiépülő rezsim ellen, amiket kegyetlenül levertek és sokakat letartóztattak. Sarkadon és Dévaványán több napos összecsapásra került sor a karhatalmistákkal. Battonyában a lakosság átvette a hatalmat, majd a környék településeiről is elkergették a kommunista funkcionáriusokat, a battonyai felkelők ellen a szovjet páncélosokat kellett bevetni, mire a forradalmárok szétszéledtek. A magyar vidéken 1957 végére sikerült felszámolni a forradalmi tevékenységet.

Az elkövetkezendő három év során 35 ezer ember ellen folytattak eljárást, 22 ezret ítéltek börtönbüntetésre és 229 főt végeztek ki. További 13 ezer embert internáltak, míg a forradalom leverését követően közel 200 ezer fő menekült külföldre. A Kádár-rendszer az 1960-as évekre konszolidálódott és stabilizálódott, s a kommunista diktatúra még harminc éven át maradt hatalmon Magyarországon, s a demokratikus átalakulásra 1989-ig kellett várni.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Magyarország fővárosai, A pogányság története Magyarországon, A Felső-magyarországi Fejedelemség története.

Források:

Bertényi Iván, Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maeceneas Könyvkiadó.
Gebei Sándor [2009]: Magyarország története 11. – A Rákóczi-szabadságharc, 1703-1711., Kossuth Kiadó.
Koszta László [2009]: Magyarország története 3. – Válság és megerősödés, 1038-1196., Kossuth Kiadó.
Romsics Ignác [2017]: Magyarország története, Kossuth Kiadó.
Somlai Katalin [2016]: A vidék ereje in A magyar október, Kossuth Kiadó. https://1956osintezet.hu/hu/blog/forradalom-videken
Zsoldos Attila [2009]: Magyarország története 4. – Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században, Kossuth Kiadó.
https://budapestcity.org/tortenelem/1919-roman-csapatok-budapesten/index.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Cumans
https://en.wikipedia.org/wiki/Ladislaus_I_of_Hungary
https://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom
https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_1956-os_forradalom_Budapesten_k%C3%ADv%C3%BCli_esem%C3%A9nyei
https://hu.wikipedia.org/wiki/I._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s_Magyarorsz%C3%A1gon
https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/74.html