Kezdőlap > Napóleon egyiptomi hadjárata

Napóleon egyiptomi hadjárata

2021.10.15 20:44

A tervek

Bonaparte Napóleon kalandos élete során Európa legtöbb országába vezetett hadjáratot, ám az egyik leginkább különleges vállalkozásának az egyiptomi kaland bizonyult. A hadjárat rövid epizódnak bizonyult Napóleon pályafutásban, mégis a Közel-Kelet történetére és fejlődésére nézve napjainkig tartó következményekkel járt.

Talán furcsának tűnhet, hogy milyen aspirációk vezették a francia érdekeket a távoli Nílus-menti országba, azonban Franciaország már jóval a Forradalom kitörése és Napóleon felbukkanása előtt szemet vetett Egyiptomra. A terület akkoriban hivatalosan az Oszmán Birodalom része volt, de Isztambul nem igazán volt képes érvényesíteni a közvetlen uralmat felette, helyette a mamlúk bejek kormányozták Egyiptomot, míg felettük - legalábbis névlegesen - a Porta által kinevezett pasa állt. Az ország elfoglalásának ötlete már XVI. Lajos uralkodása (1774-1792) idején felmerült, s 1777-ben egy titkos missziót küldtek Egyiptomba, hogy felderítsék a francia lehetőségeket. A misszió jelentése bizakodó volt, de a pénzügyi gondokkal küzdő Francia Királyság nem tett konkrét lépéseket a hódító vállalkozásra.

Legközelebb csak a század végén merült fel újra Egyiptom megszerzésének a gondolata. Ekkorra már lezajlott a Francia Forradalom, XVI. Lajos halott volt, a Királyságot eltörölték és a véreskezű forradalmárok elbukása után a Direktórium vette át Franciaország kormányzását. A Direktórium merev, bürokratikus rendszere viszonylagos belpolitikai stabilitást eredményezett, amit a külpolitikai sikerek is elősegítettek, amelyek nem kis részben Napóleonnak voltak köszönhetők.

Az Oszmán Birodalom és Egyiptom.

1797-ben, öt év után véget ért az első franciaellenes koalícióval folytatott háború. Az európai hatalmak békét kötöttek Franciaországgal, kivéve Angliát. A háború egyfajta patthelyzetben rekedt meg a két szembenálló fél között, mivel amíg Anglia a tengereket uralta, addig Franciaország a szárazföldön volt erős, ezért ebben a helyzetben egyik fél sem tudott vereséget mérni a másikra, vagyis nem tudták tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a másikat. Mivel Angliának nem voltak szárazföldi csapatai a kontinensen, ezért a tengeren vagy a saját szigetén kellett legyőzni, ami igen nagy kihívás elé állította Franciaországot, ugyanis az angol haditengerészettel a franciák nem vehették fel a versenyt, helyette Nagy-Britannia invázióját tervezték megvalósítani, amely előkészületeivel Napóleont bízták meg. Két hónap tervezést követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a francia flotta az invázió sikeres kivitelezéséhez sem elég erős. Napóleon ennek ellenére nem adta fel, és más utat keresett Nagy-Britannia térdre kényszerítésére, s így vetődött fel Egyiptom meghódításának a gondolata.

Mivel az angolok gyarmati érdekei főleg Indiára koncentrálódtak, ezért Napóleon azt tervezte, hogy megveti a lábát Egyiptomban, ahonnan csapatok vezényelve Indiába, támogathatná az angolellenes indiaiak. Franciaország már korábban felvette a kapcsolatot a dél-indiai Maiszur uralkodójával, Tipu szultánnal (ural. 1782-1799) egy esetleges angolok elleni szövetség reményében, amire a szultán nyitott volt, csupán az volt a probléma, hogy egy világ választotta el egymástól a két felet. Amennyiben viszont Egyiptomon átkelve a francia haderő egyesülhetne a maiszuriakkal, kiverhetnék az angolokat Indiából, amivel pedig katonailag és gazdaságilag is csapást mérhetnének rájuk, így London kénytelen lenne békét kötni Párizzsal.

E Napóleonra jellemző extravagáns terv aggodalomra adott okot Párizsban. A Direktórium túl költségesnek és kockázatosnak találta a vállalkozást, végül mégis szabad utat adott neki. A döntés hátterében az állt, hogy Bonaparte tábornok fenyegető méreteket öltött népszerűsége egyre kényelmetlenebbé vált a Direktórium vezetői számára, akik attól tartottak - nem teljesen alaptalanul - hogy a tábornok esetleg katonai puccsot kísérel meg ellenük. Az egyiptomi hadjárat terve, ha az esélyek és ésszerűség nem is szóltak mellette, annyival kecsegtetett, hogy legalább Bonapartét biztos távolban tarthatja a párizsi politikától és jó időre lekötheti keleten. Sőt a direktorok titokban még abban is reménykedtek, hogy egy elbukott hadjárat után csökken majd a tábornok renoméja, ami az ambícióinak is gátat szabhat, de ha véletlenül fogságba esne, esetleg elesne a távoli keleten, az sem lenne nagy tragédia számukra. Azonban Napóleon is taktikázott. Egyiptom meghódítását könnyű kihívásnak vélte, amivel dicsőségét tovább öregbítheti, s addig is időt hagy a Direktórium népszerűtlenségének elmélyülésére, jobb esetben hatalma összeomlása is bekövetkezik, amíg ő távol van Franciaországtól, visszatértekor pedig kihasználva a helyzetet, átveheti a hatalmat a Köztársaság felett. Magyarán, mind a két fél egymás bukásában reménykedett.

Egyiptom felé

Hogy az angolok meg ne sejtsenek valamit, a hadjárat tervét olyannyira titokban tartották, hogy arról a Direktóriumon és Napóleonon kívül csupán két tábornoknak és egy matematikusnak volt tudomása, akik az expedícióval tartottak. Amikor a dél-francia kikötőkben felszerelték a hajókat, a katonák és a tengerészek sem tudták, hová is készülnek valójában, de még a tengerészeti minisztert is csak hónapokkal a döntés megszületése után avatták be a tervbe. Mindez nem tekinthető túlzásnak, ugyanis az egész vállalkozás sikere attól függött, hogy Egyiptomba hajózva el tudják-e kerülni az angol flottát, amivel szemben a francia hajóhadnak esélye sem lett volna.

Napóleon útja Egyiptomba és Szíriába, 1798-1799.

1798. május 19-én a francia flotta végre kifutott Toulon kikötőjéből. 365 hajó alkotta az armadát, amelyek közül csupán 13 volt csatahajó, a többi mind az ellátmányt és a katonákat szállította. Egyiptom felé haladva a flotta útjába esett a stratégiai fontosságú Málta, amely 1530 óta a Johannita (vagy Ispotályos) Lovagrend uralma alatt állt, akik a Földközi-tenger legerősebb erődrendszerét építették fel a szigeteken, s innen folytatták évszázados küzdelmüket az Európát és a kereszténységet fenyegető muszlimok ellen (a johanniták történetéről itt olvashatsz bővebben). 1798-ra viszont a Lovagrend jócskán veszített fényéből, eladósodott és a muszlim támadások csökkenése miatt harcedzettségük is elhanyagolható volt. Málta viszont továbbra is jelentős volt stratégiailag, amire több európai hatalomnak is fájt a foga.

A johanniták ugyan értesültek a francia flotta előkészületeiről, de nem gondolták, hogy terveik útjába fognak esni. Ezért igencsak meglepődtek, amikor június 6-án a hajóhad felbukkant a kikötőik előtt, s amerre csak tekintettek, francia vitorlásokat láttak a tengeren. Gyanakvással tekintettek a franciák érkezésre, és csupán négy hajónak engedélyezték a kikötést, de ezt Napóleon elfogadhatatlannak tartotta, és parancsot adott a szigetek inváziójára. Amit évszázadokig nem sikerült az oszmánoknak és az észak-afrikai kalózoknak, azt Napóleon néhány nap alatt elérte, június 12-én Málta kapitulált. A Johannita Lovagrendet felszólították a szigetek elhagyására, s nem is tértek vissza majd csak 1998-ban. Napóleon hat napot maradt Máltán, miután továbbállt Egyiptom felé.

Egyiptom meghódítása

Máltáról tizenhárom napi hajóút volt, mire a franciák elérhették Egyiptom partjait. Eközben a Horatio Nelson admirális parancsnoksága alatt álló angol flotta tudomást szerezett arról, hogy a francia hajóhad kifutott Toulonból, s azonnal megkezdte a keresését, azonban sehogy sem akadtak a franciák nyomára, se Itália partjainál, se Máltánál. Nelson úgy vélte, hogy talán Egyiptomba tarthatnak, ezért Alexandriába vitorlázott, de olyan sebesen, hogy tudtán kívül lehagyta az üldözött flottát, és a franciák előtt érkezett Egyiptomba. Mivel akkor még Egyiptomban nyomát sem látták Napóleonnak, Nelson továbbállt, mire a franciák, mit sem sejtve az admirális bolyongásairól, két napra rá, július 1-jén kikötöttek Alexandriában.

Partraszállása után, Napóleon kiáltványt intézett Egyiptom népéhez, amiben kinyilvánította békés szándékait, és hogy nem hódítóként érkezett, hanem, hogy megszabadítsa az egyiptomiakat a mamlúk elnyomóiktól, miközben tiszteletben tartja vallásukat és hagyományaikat. Az egyiptomiak azonban nem örültek a hívatlan „felszabadítónak”, és nem nyitották meg Alexandria kapuit, ezért Napóleon támadást intézett a város ellen, amelyet hamarosan be is vettek. A Porta csupán szeptember elején szerzett tudomást az Egyiptom elleni akcióról, amire válaszul fogságba vetették az isztambuli francia követeket és a helyi francia kolónia tagjait, s hadat üzent a Francia Köztársaságnak.

Louis-François Baron Lejeune: A piramisok csatája, 1808.

Amint a francia sereg maradéka is partra szállt, a flottát az Abukiri-öbölbe vezényelték, míg Napóleon erőltetett menetben Kairó elfoglalására indult. Július 20-án megközelítették a gízai piramisokat, ahol szembetalálták magukat a mamlúkok seregével. Noha az összecsapás a piramisok csatájaként vált ismertté, a történészek véleménye szerint a Gízától tizenöt kilométerre zajló ütközetből még nem voltak láthatók a piramisok. Mind a két sereg közel húsz-húszezer főt számlált, azonban a franciák haditechnikai fölénye döntőnek bizonyult szinte az egész hadjárat alatt. Napóleon serege a kor legfejlettebb haditechnikájával és harcmodorával rendelkezett, miközben a mamlúkok még mindig lándzsákkal és szablyákkal harcoltak. A franciák győzelme nem maradt el, amit a veszteségi adatok is egyértelműen alátámasztottak: a mamlúkok hatezer főt veszítettek, szemben a franciák háromszáz főjével. Ennek ellenére a mamlúk sereg nem semmisült meg. A megmaradt egységek menekülés közben kettéváltak, az egyik részük Murád bej vezetésével dél felé, míg egy másik sereg Szíria felé tartott Ibrahím bej vezénylete alatt. Napóleonnak sikerült utolérnie Ibrahím bej seregét, s még egy vereséget rámérve, kiverte azt Egyiptomból. Murád ellen pedig küldött egy egységet, akik október folyamán kisebb csaták után egyre délebbre szorították, megakadályozva, hogy gondot jelentsen a franciák egyiptomi uralmára.

A mamlúkok legyőzésével, illetve szétkergetésével Napóleon előtt megnyílt az út Kairó felé. A tehetősebb lakosok már a franciák közeledtének a hírére elmenekültek a városból, ahol eluralkodott a pánik és elszabadult a bűnözés. A vallási felekezetek tagjai egymásnak estek, mészárlás vette kezdetét és több ponton felgyújtották a várost. A csatavesztés hírére további ezrek keltek útra, akik közül többeket megtámadtak és kifosztottak a szegényebb lakosok. Kairó elöljárói Gízában Napóleon elé járultak, és jelképesen átadták neki a várost, a tábornok pedig a bevonulása után berendezte főhadiszállását az egyiptomi fővárosban.

Eközben Horatio Nelson flottája elkeseredetten kutatott a francia hajóhad után, eredménytelenül. A csapatszállító hajók már vissza is fordultak Franciaországba, míg a hadiflotta hajói az egyiptomi partok mentén maradtak, hogy támogassák a szárazföldi hadsereget. Nelson flottája viszont augusztus 1-jén felfedezte a francia hajókat az Abukiri-öbölben, s rögtön parancsot adott a támadásra. A Nílusi csatában az angolok fényes győzelmet arattak, a tizenhét francia hajóból néhány óra leforgása alatt megsemmisült vagy az ellenség kezére került tizenhárom, s csupán négy tudott elmenekülni. Málta felé vették az irányt, de végül ezeket is elfogták.

Thomas Whitcombe: A nílusi csata, 1799.

A flotta megsemmisülésével a franciák pozíciója jelentősen meggyengült a Földközi-tengeren, míg Nagy-Britannia tengeri erőfölénye biztosítottá vált. Ráadásul Napóleon és hadserege egyértelműen Egyiptomban rekedt. A partokon a brit flotta hajói cirkáltak, Alexandriát állandó ostrom alá vették, a tengeri blokád pedig lehetetlenné tette a helyiek számára a tengeri kereskedelmet, amiért bevételeik jelentősen megcsappantak, tovább növelve elégedetlenségüket. A Nílus-delta két nagy kikötővárosa és francia parancsnokai kilátástalan helyzetbe kerültek. Jean-Baptiste Kléber tábornok Alexandriából, Jacques-François de Menou tábornok Rosettából kért támogatást a Kairóban tartózkodó Napóleontól, mindhiába. Ráadásul Kléber helyzetét az elpusztított flotta túlélőinek ellátása is súlyosbította, ami sok konfliktushoz vezetett Napóleonnal és a helyiekkel is. A szegényes ellátás, a barátságtalan környezet, a klíma, a kevés szórakozási lehetőség és a kilátástalanságnak köszönhetően a hadsereg morálja erősen lecsökkent. Zendülésre és nagyarányú dezertálásra csak azért nem akadt példa, mivel a katonáknak nem volt hová menniük Egyiptomból, ezért maradt az elégedetlenség és a kivárás.

Annyi azonban bizonyos volt, hogy a franciákkal szemben a mamlúkok nem voltak ellenfelek, és Napóleon szinte egész Egyiptomra kiterjeszthette a francia uralmat, s gyakorlatilag a Nílus menti ország a személyes katonai kormányzata alatt állt, amit egy-egy helyi lázongás vagy orvtámadás árnyékolt be, de nagyobb hadsereggel nem kellett szembenéznie. Továbbra is próbált a helyi lakosság kedvében járni és megnyerni magának, tolerálta vallásukat, hagyományaikat és ünnepeiket, valamint védelmezte a Mekkába tartó zarándokokat, s mint felszabadítót és nem, mint hódítót próbálta magát feltűntetni, aki az elnyomó mamlúkok alól szabadítja fel Egyiptom népét. Mindezek ellenére a lakosságot nem sikerült meggyőznie és a pártjára állítania, ugyanakkor a kopt keresztények között igen népszerű volt, mivel a muszlimokkal egyenlő állampolgári jogokkal ruházta fel őket, amiért a korábban jogfosztott koptok igen hálásak voltak.

Az egyiptomi expedíciót viszont nem csupán hódítósára szánták, hanem tudományos küldetése is volt, így a flottával tartott 167 tudós is, többek között matematikusok, csillagászok, természettudósok, régészek, vegyészek és földmérők. 1799. július 15-én tették a talán legnagyszabásúbb felfedezést, amikor a Julien-erőd építése közben megtalálták a Rosettai követ. Ez az egyedi sztélédarab i.e. 196-ban készült, és V. Ptolemaiosz fáraó (ural. i.e. 204-180) rendeletét hirdette ki óegyiptomi és ógörög nyelven, valamint a hieroglif óegyiptomi írás mellett démotikus (egyszerűsített) írással is ellátták. Mindez a későbbiekben az óegyiptomi nyelv és írás megfejtésének kulcsának bizonyult. A Rosettai kő jelentőségével a britek is tisztában voltak, és néhány év múlva, az Egyiptomot elhagyó franciáktól követelték a sztélé átadását, amit meg is kaptak.

A kairói felkelés

Kairó lakossága hónapokig tűrte az európai megszállók jelenlétét és a gyakran tiszteletlen viselkedését, s hogy az indulatok még nem szabadultak el, az nagyrészt a francia hadsereg fenyegető jelenlétének volt köszönhető. Azonban a sérelmek egyre szaporodtak, a két kultúra súrlódásaiból adódó kisebb-nagyobb bántalmak talán még kezelhetőek lettek volna, de Napóleon prédikációja, hogy tiszteletben tartja a helyiek szokásait és hagyományait, egyszerre üresen hangzottak, amikor egész Egyiptomra földadót kívánt kivetni, valamint a főhadiszállása körül a jobb beláthatóság miatt számos ősi épületet és mecsetet leromboltatott.

1798. október 21-ére az egyiptomiak elérkeztek tűréshatáruk végére, s kirobbantották a kairói felkelést, hogy elüldözzék a megszállókat. Dzsihádot hirdettek és felszólították a lakosságot, hogy kíméletlenül mészároljanak le minden hitetlen franciát a városban, hiszen ha nem tesznek valamit ellenük, akkor még többen érkeznek majd, hogy végleg elfoglalják országukat. Hamarosan pedig a vidéki lakosság is csatlakozott a lázadáshoz, ami azzal fenyegetett, hogy eszkalálódik, és az egész országra kiterjed.

Napóleon azonban gyorsan reagált, és parancsot adott Kairó ágyúzására, ahol felkelőket sejtettek. Estére a gyalogság megtisztította a várost a barikádoktól és erődítményektől, a lázadókat pedig utcáról-utcára haladva levadászták. Az utolsó ellenállók a nagy múltú és nagy presztízsű Al-Azhar mecsetben próbáltak menedéket találni. Napóleon a következő szavakat intézte hozzájuk: „Túl késő Istenhez fordulni. Ti elkezdtétek, én befejezem!” Ezt követően utasította a katonáit, hogy ágyúzzák a mecsetet. Amint a kapuk beomlottak, a katonák beözönlöttek az épületbe és mindenkit lemészároltak, aki bent tartózkodott.

Anne-Louis Girodet-Trioson: A kairói felkelés leverése, 1810.

A lázadás leverése után kegyetlen megtorlás vette kezdetét. A felkelésben háromszáz francia katona esett el, és öt-hatezer kairóit gyilkoltak meg. A mészárlás biztosította ugyan a köznyugalmat a városban, de Napóleont véglegesen elidegenítette az egyiptomiaktól, akik immár annyira se hittek a tábornok jó szándékaiban, mint előtte.

A kairói felkelés után Napóleonban kezdett tudatosulni a kilátástalan helyzete. A flotta pusztulása, az angol blokád és az ellenséges környezet arra sarkallta, hogy megfontolja Egyiptom elhagyását. Ennek érdekében többször is követeket küldött az oszmánokhoz és Isztambulba is, hogy kialkudhasson egy kedvező békét, de mindegyiküket börtönbe vetették, tárgyalásokra nem kerülhetett sor.

1798 végén Napóleon újabb csapatokat küldött a forrongó Felső-Egyiptomba, hogy semmisítsék meg a még mindig fenyegetést jelentő Murád bej erőit, és hogy hódítsák meg Dél-Egyiptomot. A mamlúkok viszont nem voltak egyedül, a helyi lakosság támogatta őket, de katonai segítség érkezett Arábiából, Núbiából és Észak-Afrikából is. A mamlúkok és szövetségeseik így túlerőbe kerültek a kis létszámú francia sereggel szemben, a harcok pedig elhúzódtak. 1799. januártól júniusig folytak a hadműveletek, ám végül a franciák kerekedtek felül, annak ellenére is, hogy a mekkai arabok mind több erősítést dobtak át a Vörös-tengeren. Május 29-én a franciák végül elfoglalták a vörös-tengeri Kuszeir kikötővárost, amivel megakadályozták a további arab támogatás eljuttatását a mamlúkok számára, valamint egy esetleges brit partraszállásnak is elejét vették.

Ugyanakkor északon, a Delta-vidék pacifikálására is sor került, valamint a francia hadsereg 1798. december végére elfoglalta Szuez városát, és a vörös-tengeri kereskedelem ellenőrzését is megszerezte.

A szíriai hadjárat

Amint lecsitultak a kedélyek Kairóban, Napóleon tudományos útra indult a Sínai-félszigetre, hogy felmérje egy csatorna építésének a lehetőségeit, valamint, hogy feltárják a fáraók régi csatornájának nyomait. Eközben viszont Isztambulban III. Szelim szultán (ural. 1798-1807) hadsereget szervezett és Egyiptomba küldte azzal a céllal, hogy kiűzzék onnan a franciákat. Amint Napóleon tudomását szerzett az oszmánok mozgósításáról, ő sem késlekedett, összehívta seregét, és egy Szírián át vezető megelőző támadást tervezett kivitelezni, amely során, ha minden jól megy, talán Isztambulig is eljuthat.

1799 februárjában elfoglalta a Sínai-félsziget partja mentén fekvő El-Arís városát, majd északra fordulva betört Szíriába. Gáza városa következett, amely behódolása után március 3-án az erős falakkal és védelemmel ellátott Jaffa városa elé érkeztek, s megkezdték a város ostromát. Az elszánt védelem és a megerődített falak ellenére Jaffa négy nap után elesett, s a franciák két napon át mészároltak és fosztogattak a városban.

Ha az ellenség hadereje nem is, a pestis felbukkanása aggodalommal töltötte el Napóleont. Állítólag, hogy elejét vegye a hadseregbeli pánik kitörésének, maga ment a pestisesek közé, és néhány biztató szóval és még érintésével is próbálta nyugtatni a betegeket, ami hatásos gesztusnak bizonyult, mivel elnyerte az emberei nagyrabecsülését. A hadjáratot viszont folytatni kellett, ezért Jaffából távozva a karmeliták ápolására bízta a beteg katonákat.

Leon Cogniet: A tábor-hegyi csata, 1837-38.

Március 18-án Akko kikötővárosa elé érkeztek, és kezdetét vette az újabb ostrom. Az egykor a legjelentősebb keresztes erődváros sokáig dacolt a muszlim arabok támadásaival, most pedig Napóleont állította kemény kihívás elé. A védelem erős volt, és a brit flotta a tenger felől támogatást nyújtott a védőknek. A franciák egy hónap után sem tudták bevenni a várost, s az Alexandriából érkező hajóikban bíztak, amelyek utánpótlást és az ostromhoz égetően szükséges ágyúkat hoztak volna, de szerencsétlenségükre az angol flotta elfogta a francia hajókat.

Április 16-án Akko védői kitörtek, hogy rajtaüssenek az ostromló seregen. A Tábor-hegyi csatában a muszlimok 35 ezer fős serege csapott össze a franciák alig 4000 katonájával. A hatalmas túlerő ellenére a franciák kitartottak, s Napóleon 2500 fős felmentő serege meghozta számukra a győzelmet, az arab sereg pánikba esve szétszéledt. A győztes csata ellenére az ostrom nem szűnt meg. Napóleon újabb és újabb elkeseredett támadásokkal próbálta felmorzsolni a védők erejét és kitartását, de nem sikerült megtörnie őket, ugyanis utánpótlásukat a britek folyamatosan biztosították a tenger felől, így kiéheztetésük reménytelen volt. Másrészt Napóleon nem rendelkezett az ostromhoz szükséges lőfegyverekkel, mivel azokat a britek elfogták a tengeren. Májusban pedig a britek is partra szálltak, s végül május 21-én Napóleon úgy döntött, feladja Akko ostromát, és visszatér Egyiptomba.

Napóleon elhagyja Egyiptomot

A visszaút és az átkelés a sivatagon gyötrelmes volt. Az éhező, szomjazó, betegségekkel terhelt sereg ki volt téve az ellenség folyamatos zaklatásának és támadásainak is. Noha a szíriai hadjárat kudarcot vallott, Napóleon úgy vonult be Kairóba, mintha hatalmas győzelmet aratott volna. Fellélegzésre azonban nem sok ideje maradt, július közepén értesült róla, hogy Murád bej csapatainak maradéka sikeresen elkerülte a francia sereget Felső-Egyiptomban, és most Kairó felé tart. Közben az oszmánok több mint száz hajóból álló flottája megérkezett és kikötött az Abukiri-öbölben, és Alexandriát fenyegetik, míg Ibrahím bej Gázánál vonja össze csapatait. A franciák körbe voltak véve, és az esélyeik nem álltak jól, de Napóleon szokásához híven gyorsan és határozottan reagált a fenyegetésre. A Sínai-félszigeten át közeledő Ibrahím bej ellen küldött egy sereget, míg maga Alexandriába sietett, ahonnan az oszmánok által megerődített Abukir városa felé vette az irányt, s július 25-én támadást intézett ellenük. Néhány óra alatt megsemmisítették a törökök haderejét, kiverték őket Egyiptom földjéről, és visszavették Abukirt. Miután a Delta-vidéken ismét konszolidálta a helyzetet, Napóleon újabb győzelmi parádé élén vonult be Kairóba.

Jean-Léon Gérôme: Napóleon Kairóban, 1863.

Mindennek ellenére megérlelődött benne a felismerés, hogy visszafordíthatatlanul megrekedt Egyiptomban. Katonailag annyi erővel még rendelkezett, hogy fenntartsa uralmát, de ahhoz már kevés volt, hogy bármilyen komolyabb vállalkozásba fogjon Egyiptomon kívül, az pedig elképzelhetetlen volt, hogy eljusson Indiába. Flottájának elvesztése miatt számottevő utánpótlásra sem számíthatott az anyaországból, ami azt jelentette, hogy segítség és támogatás nélkül a serege óhatatlanul is fel fog őrlődni a csatákban és a járványokban, s végül majd meg kell adnia magát az ellenségnek. Ha ez bekövetkezne, nem csak az eddig megszerzett presztízséért, hanem az életéért is aggódhatott volna. Azonban odahaza sem volt rózsás a helyzet. Értesült róla, hogy új koalíció szerveződött Franciaország ellen (nem kis részben az egyiptomi kalandja miatt), és a francia seregek vereségek sorát szenvedték el a Rajna mentén és Itáliában. Elveszett Korfu, Málta és az itáliai területek is, mely utóbbiakat Napóleon hódított meg. Az egyiptomi csapdahelyzet, Franciaország katasztrofális hadi helyzete, valamint a Direktórium látható tehetetlensége arra sarkallták Napóleont, hogy végül úgy döntsön, magára kell hagynia a katonáit Egyiptomban, neki pedig mihamarabb vissza kell térnie Franciaországba, hogy kihasználja a kedvező politikai szeleket, valamint a Direktórium népszerűtlenségét, és átvegye a hatalmat a Köztáraság felett.

Tervébe csak a legbizalmasabb tábornokait avatta be, s augusztusban a Nílus-deltába tett utazás ürügyével elhagyta Kairót, 23-a éjjelén pedig maroknyi kísérőjével a Muiron hajón elvitorlázott Franciaország felé. Kairóban bejelentették, hogy Napóleon átadta a parancsnokságot Kléber generálisnak, aki maga is csak a kinevezésekor tudta meg, hogy Napóleon távozott. A katonák előtt egyértelművé vált, hogy magára hagyták őket, ami óriási csalódást okozott számukra. Felháborodásukat Kléber azzal próbálta enyhíteni, hogy azt hazudta, Napóleon csak ideiglenesen távozott, hogy erősítést hozzon Franciaországból. Hamarosan kiderült, hogy ez csak ámítás.

Egyiptom Napóleon után

Az Egyiptomban maradt franciák esélyei nem sok jóval kecsegtettek, ugyanis szembe kellett nézniük a britek és az oszmánok támadásaival is. 1799. november 1-jén a Nílus-deltában, Damiettánál megverték ugyan a britek által partra tett janicsár sereget, de a győzelem csak időleges lehetett, s ezzel Kléber is tisztában volt, ezért 1800 januárjában béketapogatózásokba kezdett a briteknél. A brit flotta parancsnoka, Sidney Smith admirális nyitott volt a tárgyalásokra. Kléber a francia csapatok szabad eltávozását kérte Egyiptom teljes feladásáért az Oszmán Birodalomnak. A britek és az oszmánok elfogadták az ajánlatot, és január 24-én a franciák és a törökök aláírták az El-Arísi Konvenciót, amelynél a britek csak közvetítőként voltak jelen.

Márciusban már megkezdődtek az előkészületek a francia sereg kivonására, amikor Smith kézhez kapta kormánya üzenetét, amit jóval a Konvenció előtt fogalmaztak meg, és határozottan felszólította az admirálist, hogy csakis feltétel nélküli megadást fogadhat el a franciáktól. Erről Kléber-t is értesítették, aki tajtékzott a dühtől, főleg mikor hírét vette, hogy az oszmánok Hélopolisznál gyülekeznek, és máris harcra készülnek. Kléber nem késlekedett, és a március 20-ai csatában tönkreverte az oszmán hadat.

Kléber nem tehetett mást, Kairóban várta sorsát, ami június 14-én egy merénylő személyében jött el érte. A parancsnokságot Menou tábornok vette át. Időközben eljutott a londoni kormányhoz a Konvenció szövege, amit végül is elfogadtak. Menou viszont nem volt olyan belátó, mint Kléber. Bizonytalan és habozó volt, nem volt tekintélye a katonák között, ami annak is köszönhető volt, hogy áttért az iszlám hitre és feleségül vett egy helyi lányt. Az új parancsnok inkább felújította volna az egyiptomi hadjáratot, mintsem hazatérjen Franciaországba, ezért az augusztus 22-én érkezett brit követnek nem engedélyezték a belépést Alexandriába, így nem tudta tolmácsolni kormánya döntését, hogy elfogadták a békefeltételeket.

Antoine Jean-Gros: Kléber tábornok meggyilkolása, 1820.

Időközben Napóleon megszerezte a hatalma Franciaországban (brumaire 18-19-i államcsíny), és immár, mint első konzul parancsot adott egy flotta felállítására, hogy 5000 katonával és ellátmánnyal támogassa az Egyiptomban rekedt hadsereget. A Brestből 1801. január végén útnak indított flotta azonban, hogy elkerülje a briteket, óvatosan hajózott célja felé, ezért több mint fél évig tartott az útja. Júniusra megközelítette a líbiai partokat, de a britek fenyegető közelsége és az ellenséges lakosság miatt nem sikerült kikötnie, ezért kirakodás nélkül visszafordult.

Mindeközben a brit kormány értesülve a franciák makacsságáról, úgy döntött, erővel fogják végleg kitessékelni őket Egyiptomból. Az összeomlás elkerülhetetlen volt. 1801. március 21-én a franciák súlyos vereséget szenvedtek Alexandriánál. Április 19-én elesett a Julien-erőd Rosettától nem messze, ami szabad utat nyitott a brit és az oszmán hadaknak Kairó felé. Kairó ostroma június 22-ig tartott, amikor a főváros elesett. Alexandria tartott ki a legtovább, amit csak augusztus 22-én adtak fel a franciák. Menou belátva a vereségét, letette a fegyvert a britek előtt, akik vállalták a túlélő katonák Franciaországba való hazaszállítását. Az egyiptomi kalandot hivatalosan az 1802. június 25-i párizsi béke zárta le, amelyben Franciaország elismerte Egyiptomot az Oszmán Birodalom részének.

A hadjárat Franciaország számára kudarcos véget ért. Nem érte el kitűzött céljait, hogy Egyiptomban tartós francia jelenlét jöjjön létre, és Napóleon hadai nem kerületek kapcsolatba Indiával, ahonnan a briteket így nem sikerült kiűzni. Néhány év múlva Egyiptomot is fel kellett adniuk, miközben 30 ezer katonájukat veszítették el a csatákban és a járványokban. Továbbá járulékos, de annál súlyosabb veszteségnek tekinthető, hogy a francia flotta pusztulásával végleg elveszett a lehetősége annak, hogy Franciaország ellenőrizhesse a Földközi-tenger térségét, helyette a britek kerültek itt fölénybe. Mindennek ellenére Napóleon hírnevén mégsem esett csorba, az emberek csak a hadjárat romantikusságát látták és a győzelmekről értesültek, s Napóleon ezt kihasználva ragadhatta magához a hatalmat Franciaországban, majd koronázhatta császárrá magát néhány évvel később. Az egyiptomi kudarcról nem igazán volt illő beszélni, ha mégis, akkor a már elhunyt Kléber-t tették felelőssé a veszteségért.

Jean-Léon Gérôme: Bonaparte a szfinx előtt, 1868.

Noha Napóleon egyiptomi hadjárata egy rövidebb epizód volt csupán a francia forradalmi és a napóleoni háborúk történetében, és amely az európai eseményekre nem igazán volt hatással, mégis a Közel-Kelet további történetére és fejlődésére jelentős befolyással bírt. Ez volt ugyanis a történelemben az első alkalom, amikor egyértelművé vált Nyugat-Európa katonai és technológiai fölénye egy iszlám hatalommal szemben. A hadjárat alatt végleg egyértelművé vált, hogy a 18. századra Európa minden tekintetben fölénybe került az iszlám világgal szemben, míg századokkal előtte az iszlám civilizáció mondhatta el ezt magáról Európával szemben. A franciák jelenlétével bemutatásra kerültek a nyugati találmányok (például a nyomtatás), a fejlett haditechnika, a korszerű harcmodor és a modern európai eszmék (liberalizmus, kezdeti nacionalizmus), amelyek hosszútávú hatást gyakoroltak az egyiptomi társadalomra, sőt egyes vélekedések szerint ez volt a kezdete Egyiptom és tágabb értelemben a Közel-Kelet modernizálódásának.

Napóleon egyiptomi kalandjának tudományos hozadéka is kimagasló, mivel népszerűvé tette az egyiptomi és az iszlám civilizációt Európában. Azzal, hogy műkincsek érkeztek Európába, hogy Napóleon megalapította az Egyiptomi Intézetet (1798), valamint, hogy egyre több tudományos mű jelent meg, mind hozzájárult a népszerűség és ismeret gyarapodásához, ezáltal pedig létrejöhetett a tudományos igényű keletkutatás, az orientalisztika.

A hadjárat nemzetközi politikai következményei pedig egészen napjainkig tetten érhetőek. Napóleon vállalkozása bebizonyította, hogy az Oszmán Birodalom immáron egy hanyatló birodalom, amely nem képes saját területeit sem megvédeni. Ennek felismerésével megindult az európai nagyhatalmak között a vetélkedés, hogy befolyást szerezzenek a Közel-Kelet egyes régiói felett, amely végül az Oszmán Birodalom lassú felbomlásához, és a Közel-Kelet az európai nagyhatalmak általi felosztásához vezetett, amelynek a térségre és a világra nézve is máig ható negatív következményei lettek.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: II. András keresztes hadjárata, A johanniták, Genova története, Kleopátra gyermekei

Források:

Diószegi István [1981]: Nemzetközi kapcsolatok története, Tankönyvkiadó.

Kennedy, Paul [1992]: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Akadémia Kiadó.

Lefebvre, Georges [1975]: Napóleon, Gondolat Kiadó.

Rostoványi Zsolt [2011]: A Közel-Kelet története, Kossuth Kiadó.

Schom, Alan [2001]: Bonaparte Napóleon, Aquila Könyvkiadó.

Tulard, Jean [1997]: Napóleon, Osiris Kiadó.

Címkék:

Vissza

Téma: Napóleon egyiptomi hadjárata

Nincs hozzászólás.

Napóleon egyiptomi hadjárata

Címkék:

Téma: Napóleon egyiptomi hadjárata

Új hozzászólás hozzáadása

Elérhetőség