Kezdőlap > A diadokhoszok története

A diadokhoszok története

2018.04.10 19:50

A görög városállamoktól északra elterülő nem túl kiterjedt, az Argoszi-dinasztia uralta Makedón Királyság négy évszádos történelemre tekinthetett vissza, amikor az i.e. IV. század közepén II. Philipposz megkezdte uralkodását, és hamarosan a régió nagyhatalmává tette Makedóniát. I.e. 336-ban a király merénylet áldozatává vált, trónját az alig húszéves fia, III. Alexandrosz foglalta el, akit magyarul Nagy Sándorként ismerhetünk, görög megfelelője Aléxandros ó Mégas. Ifjú kora ellenére Alexandrosz a végletekig kiaknázta az ölébe hullott lehetőségeket, és néhány év alatt átrendezte az ókori kelet hatalmi viszonyait, amikor meghódoltatta a görög városállamokat, elfoglalta Egyiptomot és a Perzsa Birodalmat, valamint egészen Indiáig terjesztette ki „világbirodalma” határait. A fiatal király teljesítménye példátlan volt a történelemben, ám nagyszabású tervei jócskán túlmutattak birodalma határain, melyeket korai halála miatt már nem állt módjában megvalósítani. Örökös híján (a felesége még terhes volt a nagykirály halálakor) a hatalomvágyó hadvezérei azonnal elkezdtek vetélkedni az alexandroszi örökség felett, és hosszú évtizedekig tartó háborúkban szabdalták szét uralkodójuk egykori birodalmát. Ők voltak a diadokhoszok, vagyis az utódok.

A trónutódlás kérdése

Alexandrosz i.e. 323. június 10-11-e éjszakáján hunyt el, birodalma fővárosában, Babilonban. A mai napig megoszlanak a vélemények, hogy mérgezés áldozata lett-e, esetleg a bánatba, betegségbe vagy a túlzásba vitt borfogyasztásba halt-e bele. Mivel nem nevezte meg örökösét, a hirtelen jött halála óriási hatalmi vákuumot hagyott maga után, és a fővezérei azonnali vitázni kezdtek a birodalom további sorsáról. Először arról kellett megegyezniük, hogy ki legyen Alexandroszt követően az uralkodó? Ekkor a fővezérek közül még senki sem mert nyíltan fellépni a koronáért, tudva, hogy akkor a többi azonnal ellene fordulna, ezért kézenfekvő volt, hogy az Argoszi-dinasztia még életben lévő tagjai közül válasszanak egy uralkodót, akit majd a tábornokok saját érdekeik mentén kedvükre manipulálhatnak. Az örökös személyéről több ellentétes vélemény fogalmazódott meg. Felvetődött a király négyéves fattyú fiának, Héraklésznek a neve, de törvénytelen származása miatt ezt gyorsan el is vetették. Meleagrosz, a gyalogság vezetője Alexandrosz féltestvér bátyjának, Arrhidaiosznak a megkoronázását javasolta, lévén ő a néhai nagykirály legközelebbi férfi hozzátartozója. Arrhidaiosszal viszont volt egy kis probléma: gyengeelméjű volt. Állítólag Alexandrosz anyja, Olümpiasz droghatású főzetekkel mérgezte, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, és ezzel saját fiát segítse hatalomra. Azonban vannak, akik szerint a férfi teljesen épelméjű volt, csak azért nem ő lett a király, mert születésekor apja, Philipposz még nem volt uralkodó, vagyis Arrhidaiosz nem bíborban született, ellentétben Alexandrosszal. Bárhogyan is volt, a királycsinálókat nem érdekelte, hogy a férfinak mennyi sütnivalója van, mert úgysem azt várták tőle, hogy uralkodjon, hanem hogy a bábjuk legyen.

Karl von Piloty: Nagy Sándor halála, 1886.

Arrhidaiosz jelöltségével szemben foglalt állást a lovasság parancsnoka, Perdikkasz, aki megvárta volna, hogy Alexandrosz felesége, Rhóxané megszülje gyermekét, és kiderüljön fiú-e vagy lány, avagy örökölheti-e atyja trónját vagy sem? Meleagrosz és a gyalogság arisztokrata tagjai viszont még fiú születése esetén sem kívánták királlyá tenni a csecsemőt, mivel nem volt tiszta makedón, ugyanis Rhóxané baktriai szogd származású volt. A konzervatív katonai vezetők nem fogadták volna el uralkodójuknak a keleti nő gyermekét, mikor van egy makedón származású jelöltjük is, Arrhidaiosz.

Viszont Perdikkasz véleményére sokan hallgattak, köszönhetően a kivételes tisztségének, amit a magáénak tudhatott, ugyanis Alexandrosz jóvoltából chiliarchosz volt, ami az uralkodó után a legfontosabb vezetői pozíciónak számított. Ezen felül a király halálakor egy szerencsés momentum révén még különlegesebb helyzetbe került. A nagykirály a halálos ágyán neki nyújtotta át az uralkodói gyűrűt. Ezt szavak nélkül tette, nem fűzött hozzá semmit, ezért kérdéses, hogy vajon önkívületi állapotban volt, vagy valamilyen határozott szándéka volt ezzel, esetleg Perdikkaszt kívánta utódjául kinevezni? Érdemes megjegyezni, hogy Alexandrosz halálakor a többi fontos bizalmasa - mint Kraterosz és Antipatrosz - nem tartózkodott Babilonban, csak Perdikkasz volt jelen a haláltusájánál, ezért egyéb jelölt hiányában talán csak a véletlennek köszönhette, hogy ő kapta meg a gyűrűt. Biztosat nem tudunk, de a gyűrű Perdikkasznál volt, és ez a tény a király halála után kulcsfontosságúvá vált, a hadvezér szava sokat nyomott a latba.

A makedónok tehát két pártra szakadtak, a Meleagrosz oldalán állók, akik Arrhidaiosz uralkodóvá tételét támogatták, míg a másik oldalon Perdikkasz hívei, akik Alexandrosz gyermekének születését kívánták megvárni. Egy kisebb összecsapás után végül kompromisszumos megoldásra jutottak: Arrhidaiosz, III. Philipposz néven elfoglalhatja a trónt, és amennyiben Alexandrosz születendő gyermeke fiú lesz, akkor őt is királlyá koronázzák, vagyis társkirályság jön létre. A birodalom irányítását a régensre bízták, mely pozíciót Perdikkasz tölthette be, a hadsereg főparancsnoki tisztével együtt, míg Meleagrosz hercegi rangban a helyettese lett. A többi bizalmas tábornok közül Kraterosz a pénzügyek feletti rendelkezés befolyásos pozícióját nyerte el, míg Antipatroszt meghagyták a makedón-görög területek szatrapájának (helytartójának).

Egy XIII. századik kódex illusztrációján Nagy Sándor a halálos ágyán átnyújtja uralkodói gyűrűjét Perdikkasznak.

Perdikkasz hamarosan újra összehívta Babilonban a hadsereg vezetőit, ahol tárgyalások kezdődtek a birodalom „felosztásáról” (babiloni felosztás/megállapodás). A szó megtévesztő, igazából a szatrapiák (helytartóságok, országrészek) újrafelosztását takarta, vagyis, hogy egyes birodalomrészeket kik irányítanak. I.e. 323. június 18-án döntöttek a felosztásról, ami főleg a nyugati részeket érintette, ahová Perdikkasz hozzá hűséges embereket nevezett ki, míg Makedóniát továbbra is Antipatrosz ellenőrizhette (mellesleg ő már II. Philipposz idejében is kormányozta Makedóniát a király távollétében, és Alexandrosz is őrá bízta szülőhazáját, amikor elindult hódító útjára). A keleti területeken, a Nagy Sándor által kinevezett helytartók és királyok továbbra is megtarthatták hivatalukat.

Közben Alexandrosz első felesége, a várandós Rhóxané királyné is a hatalom közelébe kezdett helyezkedni, a saját és születendő gyermeke érdekében. Behízelegte magát Perdikkaszhoz, és elérte, hogy rábólintson a néhai férje másik két feleségének a meggyilkolására, akikben Rhóxané vetélytársakat látott, mivel attól tartott, hogy esetleg teherbe ejtetik magukat valakivel, és majd azt állítják, hogy ők is a nagykirály gyermekét várják. Perdikkasz is felismerte az ebben rejlő kockázatot, amiből könnyedén örökösödési belháború alakulhatott volna ki, sőt mi több, a birodalom széteséséhez vezethetett volna. Ezért Rhóxané kérése megértő fülekre talált a régensnél, s Sztateira és Parüszatisz királynékat zokszó nélkül meggyilkolták.

I.e. 323 augusztusában Rhóxané terhessége végre az utolsó szakaszába lépett, megindult a szülés, és életet adott fiának, akit IV. Alexandrosz néven azonnal (társ)királlyá nyilvánítottak III. Philipposz mellé. A fennálló viszonyokra azonban nem volt befolyással a kisfiú megszületése, Perdikkasz továbbra is régens maradt, csak annyi változott, hogy ezután egy helyett két király nevében kormányozta a birodalmat.

A lamiai háború

A trónutódlást követő másik nagy válság i.e. 323 őszén robbant ki, amikor Alexandrosz halálának híre eljutott a görög városállamokhoz, és azok Athén vezetésével sorra fellázadtak a makedón uralom ellen. A hódító hadjáratok miatt a makedónok haderejének zöme keleten tartózkodott, nyugaton csak kevés helyőrséget hagytak, ezért a felkelők könnyűszerrel erőfölénybe kerültek. Antipatrosz megpróbálta ugyan leverni a megmozdulást, de csakhamar védekezésre kényszerült, majd Lamia városába szorult vissza, ahol a görögök ostrom alá vették (erről a városról nevezték el a felkelést lamiai háborúnak). I.e. 322 tavaszán Hellészpontosz Phrügia szatrapája, Leonnatosz (korábban Alexandrosz testőre) Antipatrosz segítségére sietett, hogy felmentse Lamiát. Leonnatosz azonban nem önzetlenül sietett a megszorult makedónok segítségére, az volt a szándéka, hogy feleségül veszi Alexandrosz húgát, a Makedóniában tartózkodó Kleopátrát. A királyi család igen kiterjed volt, II. Philipposznak nem kevesebb, mint hét felesége volt, és Alexandrosznak hat testvére született ezekből a házasságokból, viszont Kleopátra volt az egyetlen édestestvére, a többiek a féltestvérei voltak. Kleopátrának a nagykirállyal való közeli vérkapcsolata felértékelte jelentőségét, és ha valaki feleségül venné, akkor akár még jogos trónkövetelőként is felléphetne, Leonnatosz pedig éppen erre apellált, amikor átvonult Trákián, hogy elnyerje Kleopátra kezét.

A Hellén-Makedón Birodalom Perdikkasz régenssége idején.

Perdikkasz persze irdatlan dühbe gurult, amikor hírét vette, hogy Leonnatosz a királyi házba való beházasodását tervezi, ugyanis a házasság megvalósulása önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Leonnatosz komoly fenyegetést jelentsen Perdikkasz hatalmára nézve, de ha még ezen felül megnyeri a lamiai háborút is, és uralma alá hajtja a makedón-görög területeket, akkor katonailag is rendkívül erős pozícióba kerülhetne Perdikkasszal szemben. A régensnek minden oka megvolt az aggodalomra, ám szerencséjére Lamia felmentése Leonnatosz ambíciói útjában állt, és ez késleltette a házassági tervének kivitelezését, legalábbis egy időre, de addig is Perdikkasz felkészíthette birodalmi seregét, hogy Babilonból nyugatra vonulva rendre utasítsa a túlságosan is önállósodó szatrapát. Régensi felszólításban követelte tőle, hogy járuljon a színe elé, hogy megtárgyalják engedetlenségét, de mielőtt Leonnatosz kézhez kaphatta volna az üzenetet, egy összecsapásban életét vesztette. Perdikkasz fellélegezhetett, az egyik fenyegető veszély elhárult, de a háború még mindig tartott Hellászban.

Antipatrosz az ostromlott Lamiát feladva visszavonult Makedóniába, így a görög poliszok gyakorlatilag kiűzték területeikről a makedónokat, viszont örömük nem tarthatott sokáig. I.e. 322 nyarán a Kraterosz vezette makedón flotta szétverte a görögök hajóhadát, majd Antipatrosszal egyesülve megsemmisítő vereséget mértek az ellenállókra. A görögök rosszabb helyzetben találták magukat, mint előtte, mivel Alexandrosz csupán kényszerű szövetséget erőltetett rájuk, de nem csatolta a poliszokat a birodalmához, igaz mozgásterük korlátozva volt, de valami mégis megmaradt a függetlenségükből. Ezzel szemben a vereséget szenvedett görög városok most betagozódtak a birodalomba, s elvesztették a korábban élvezett kevés önállóságukat is.

A diadokhoszok első háborúja

A lamiai háború utáni stabilizálódás pillanatában újabb szereplők kezdtek mozgolódni, hogy a hatalom közelébe férkőzhessenek. Alexandrosz egyik féltestvére, Künané elhatározta, hogy lányát, Eurüdikét feleségül adja III. Philipposz királyhoz, így Künané, mint anyós befolyással lehetne a királyra, vagyis a birodalom irányítására. Anya és lánya útra is kelt Babilonba a menyegző lebonyolítására, de Perdikkasz hamar átlátta, hogy hatalmára nézve fenyegetést jelenthet Künané lépése, ezért utánuk küldte katonáit, hogy végezzenek velük. Künanét levágták, de megtagadták a lánya meggyilkolását, ami arra késztette Perdikkaszt, hogy megkímélje az életét, és még a királlyal történő házasságába is beleegyezett, végtére is Künané hatalomvágya volt veszélyes rá nézve, ami a nő halálával szerencsésesen elhárult, persze ettől még szigorú felügyelet alatt tartotta a királyi párocskát.

III. Philipposz Arrhidaiosz pénzérméje, Héraklészként ábrázolva a királyt.

Perdikkasz a görög háború és a családi bonyodalmak után úgy érezte, meg kell szilárdítania a birodalom egységét. Kezdetnek egy szakadár terület visszaszerzését tűzte ki célul, ez Kappadókia volt, amit noha Nagy Sándor évekkel ezelőtt elfoglalt, a makedónok távozásával egy perzsa nemes ragadta magához a szatrapia feletti uralmat, és elszakította azt a birodalomtól. Alexandrosz nem foglalkozott a szakadár területtel, de Perdikkasz most erőt demonstrálva vissza akarta hódítani. Már korábban utasításba adta Leonnatosznak és Antigonosznak (a szomszédos szatrapia, Pamphülia és Lükia urának), hogy szerezzék meg a területet, de mint láthattuk Leonnatosz az ellenkező irányba, Makedóniába vonult, Antigonosz pedig a kisujját se mozdította, hogy teljesítse a régens parancsát. Perdikkasznak tehát saját magának kellett cselekednie, s miután ezt megtette magához kérette Antigonoszt (Leonnatosz közben már meghalt), hogy elszámoltassa a parancsmegtagadásáért, de Antigonosz inkább elmenekült Antipatroszhoz, Makedóniába. Példastatuálásból Perdikkasz kivégeztette az egyik szintén ellenszegülő tábornokot, Meleagroszt, akire amúgy is neheztelt az örökösödési válságkor tanúsított ellenvéleménye miatt, és utána sem viseltetett felé bizalommal, most pedig végre okot adott neki a leszámolásra.

Meleagrosz kivégezésével Perdikkasz megszabadult egyik kellemetlen ellenlábasától, de úgy tűnt, hogy a rebellis tábornokok egyre szaporodnak. Antigonoszt is meg kellett büntetnie, de ő Antipatrosz védelmét élvezte, vagyis Makedónia szatrapája is az engedetlenkedők mellé állt. Viszont vele óvatosnak kellett lennie, mivel a királyi család után Antipatrosznak volt a legnagyobb tekintélye a birodalomban, köszönhetően hosszú karrierjének, ugyanis mint tábornok és államférfi már II. Philipposzt is szolgálta. Perdikkasznak érdekében állt jóban lenni Antipatrosszal, és ez fordítva is igaz volt, a régens tehát feleségül kérte az idős tábornok lányát, Nikaiát, hogy ezzel pecsételjék meg baráti kapcsolatukat. Antipatrosznak imponált a házassági ajánlat, bele is egyezett, azonban Perdikkasz váratlanul kapott egy jobb ajánlatot! Felbukkant a színen Alexandrosz anyja, Olümpiász, aki felajánlotta neki a lánya, Kleopátra kezét, akit korábban Leonnatosz kívánt feleségül venni. Perdikkasz természetesen gyorsan lecsapott a kihagyhatatlan lehetőségre, hiszen Kleopátra presztízsértéke jóval magasabb volt, mint Nikaiaé, ugyanis az uralkodói családba való beházasodással Perdikkasz még trónigénnyel is felléphetett. A régens döntése viszont sokakban visszatetszést keltett, világossá vált hatalmi törekvése, és az elégedetlenkedők hamar egymásra találtak, egy szövetség kezdett formálódni Perdikkasz ellen, és csak idő kérdése volt, hogy a két tábor közötti konfliktus mikor eszkalálódik háborúvá.

A régens túlzott hatalomhoz jutásának a lehetősége Antipatroszt is aggasztotta, aki ezen felül sértőnek találta, hogy szószegő módon visszautasították lánya kezét. A nála bujkáló Antigonosz azonnal a támogatásáról biztosította, a két férfi elsődleges célja az volt, hogy megakadályozzák Perdikkaszt abban, hogy a birodalom kizárólagos urává váljon. Csatlakozott hozzájuk Kraterosz is, aki azért volt bosszús, mert noha az ő feladatának jelölték ki a birodalmi pénzügyek intézését, Perdikkasz kihagyta őt ezekből a döntésekből, és saját hatáskörében intézte a kincstár ügyeit.

A háború kiváltó oka végül egy incidens volt. Amikor Egyiptom szatrapája, Ptolemaiosz elrabolta Alexandrosz holttestét, és Egyiptomba vitette, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy ő is a lázadók táborát erősíti. A nagykirály végső nyugalomba helyezése óriási megtiszteltetésnek számított, amivel még egy trónkövetelést is meg lehetett alapozni, nyilván Perdikkasz célja pont ez volt, amikor úgy döntött, saját hatáskörében bonyolítja le a szertartást. Halála után nyolc napig egy mézzel teli szarkofágban tárolták Alexandrosz holttestét, majd úgy döntöttek, hogy ideiglenesen Babilonban hagyják, amíg el nem dől, hol temessék el. A helyszín azért volt kérdéses, mivel Alexandrosz úgy kívánta, hogy apja mellett nyugodhasson, de nem konkretizálta, hogy földi vagy isteni atyjára gondolt-e? A tábornokai először az istenit részesítették előnyben, tehát Ámon isten országában, Egyiptomban akarták nyugalomra helyezni. Mivel Ptolemaiosz engedély nélküli hódításokba kezdett Egyiptom határainak kiterjesztéséért, ezért a régens i.e. 322-ben önkényesen úgy határozott, hogy Egyiptom helyett Makedóniában, II. Philipposz mellé temeti el a nagykirályt. Útnak is indították a szarkofágot, amikor a sértődött Ptolemaiosz megtámadta a menetet, megkaparintotta a koporsót, és elvitte Memphiszbe. Természetesen Perdikkasz tombolt a dühtől, és Egyiptom inváziójára készült, de akkor Antipatrosz, Antigonosz és Kraterosz felsorakozott Ptolemaiosz mögött, és a konfliktus máris birodalmi méretet öltött.

Nagy Sándor szarkofágja egy XIX. századi ábrázoláson, ókori források alapján.

A négy lázadó fővezér közül Ptolemaiosz a kezdetektől kettős játékot űzött. Már régtől fogva Egyiptom kormányzója volt, ahová még Nagy Sándor nevezte ki, és tartományát a nagykirály halála után is megtarthatta. Alexandrosz halálával kiveszett Ptolemaioszból az eltökéltség a birodalom egyben tartásáért, ekkor már egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy a világbirodalom egységének megőrzését támogassa, sokkal inkább a saját birodalomrészének a gyarapítására és fokozatos önállósítására törekedett. Persze kezdetben nem lázadt nyíltan Perdikkasz ellen, és nem hangoztatta, hogy nem hisz a birodalom egységében, helyette kivárt és fenntartotta a látszatot, hogy támogatja a régensséget, de Nagy Sándor holttestének elrablásával és Egyiptomba szállításával nyílt lázadást követett el, amit Perdikkasz nem tűrhetett.

Perdikkasz főerői Nyugat-Ázsiában tartózkodtak, de ellenfelei két oldalról is fenyegették, délen Egyiptom, míg nyugaton Makedónia felől, ráadásul a lázadók igyekeztek a saját oldalukra állítani Trákia szatrapáját, Lüszimakhoszt is. I.e. 321 tavaszán Perdikkasz úgy döntött, hogy kettébontja seregét, egyik részét maga vezényelte Egyiptom ellen, a másikat Kappadókia szatrapájára, Eumenészre bízta, hogy támadja meg a nyugati lázadókat. Kraterosz Eumenész ellen vonult, míg Antipatrosz Egyiptomba sietett Ptolemaiosz támogatására. Eumenész könnyedén győzedelmeskedett Kis-Ázsiában, és a harcokban Kraterosz is elesett, a lázadók helyzete kezdett aggasztóvá válni, ugyanis Perdikkasz már benyomult Egyiptomba. Viszont az erőltetett menet és a makedónok közötti testvérháború kilátása zendülésre késztette a katonákat, majd a hadsereg három főtisztje meggyilkolta Perdikkaszt. Egyikük Szeleukosz volt, aki később nagy karriert fut majd be, mint birodalom- és dinasztiaalapító. Eumenész a megmaradt seregével Kappadókiába húzódott vissza, ahol még öt évig kitartott, de a háború kimenetelén nem tudott változtatni.

Az események margóján érdemes megemlíteni, hogy a háború miatt Kleopátra és Perdikkasz tervezett házassága nem valósulhatott meg. Méltán állíthatjuk, hogy Kleopátra volt akkoriban a birodalom legjobb „partija”, mivel a régens halála után Antigonosz, Lüszimakhosz és Kasszandrosz (Antipatrosz fia) is szerette volna feleségül venni. A diadokhoszok bánatára mindegyikőjüket elutasította, Antigonosz erre elfogatta, és évekig fogságba vetette, hogy aztán több évtized múlva majd meggyilkoltassa.

A diadokhoszok második háborúja

A lázadó diadokhoszok győztesként kerültek ki a háborúból, s Perdikkasz hadseregének vezetői Ptolemaiosznak ajánlották fel a régensséget, de ő nem fogadta el a megtiszteltetést, mivel nem volt érdekelt a birodalom egyben tartásában, továbbra is saját uralmát akarta erősíteni Egyiptomban. Két jelöltet javasolt maga helyett, de ekkor már mások is mozgolódni kezdtek a főhatalom megszerzése érdekében. III. Philipposz felesége, Eurüdiké királyné, miután Perdikkasz halálával megszabadult a szigorú ellenőrzéstől úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a kezébe vegye az irányítást a birodalom felett. Ambícióit a hadsereg egy része is támogatta, ugyanis a királyi dinasztia tagja volt, amiért nagy tisztelet övezte. Első körben sikeresen megakadályozta, hogy Ptolemaiosz jelöltjei közül kerüljön ki az újabb régens, ám Antipakrosszal szemben nem volt esélye, aki határozottabban kezdett részt vállalni a birodalom irányításában. I.e. 321 második felében Triparadiszuszban összehívta a birodalom vezetőit, és elérte, hogy őt nevezzék ki régensnek, majd módosították a Babiloni Felosztást, hogy Perdikkasz gyilkosait megjutalmazzák, Szeleukosz Babilónia kormányzója lett. Döntés született még a legfőbb hadvezér tisztségéről is, amit Antigonosz tölthetett be. I.e. 320-ban a két királyt – III. Philipposzt és IV. Alexandroszt - átköltöztették Babilonból Makedóniába, hogy Antipatrosz közvetlenebb felügyelete alá kerüljenek, ugyanakkor a birodalom súlypontja is nyugatra, Makedóniába helyeződött át.

I. Ptolemaiosz Szótér egyiptomi fáraó.

Antipatrosz mélyen tisztelte az ősi Argoszi-dinasztiát, és Ptolemaiosszal ellentétben elszánt volt a birodalom egységének megőrzésében. A háborúskodás viszont nagyon legyengítette az egészségét, végtére is már nyolcan éves volt! Fia, a nagyravágyó, gátlástalan és akaratos Kasszandrosz azonnal lehetőséget látott apja közelgő halálában, és arra számított, hogy örökölni fogja a birodalom védelmezője címet. Csalódnia kellett, a régensi pozíció nem volt örökletes, a tisztség betöltésénél nem a származás számított, hanem a rátermettség, és Antipatrosz úgy ítélte meg, hogy fia túl fiatal és tapasztalatlan egy ekkora felelősség ellátáshoz, ezért i.e. 319-ben, amikor már érezte, hogy közel a vég, Polüperkhónt, egy idős tábornokot nevezett meg utódjának, aki ugyanolyan állásponton volt a birodalommal kapcsolatban, mint a régens. Nem sokkal később Antipakrosz elhunyt, Kasszandrosz pedig mélységesen felháborodott apja döntésén, ugyanis meg volt győződve róla, hogy őt illetné meg a régensség. Nem nyugodott bele a kudarcba, helyette szövetséget kovácsolt össze Antigonosszal, Ptolemaiosszal és Lüszimakhosszal, annak érdekében, hogy közös erővel eltávolítsák Polüperkhónt a hatalomból, majd Kasszandrosz átvenné az irányítást a birodalom felett. Eurüdiké is Kasszandrosz mellé állt, mivel lehetőséget látott rá, hogy királyi férjét kiszakítsa a régensek kezei közül, és férjére gyakorolt befolyása révén végre tényleges hatalomhoz juthasson. E nagyszabású szövetséggel szemben Polüperkhón csak Eumenészt tudta a maga oldalára állítani, akinek viszont kevés hasznát vehette, mivel még mindig a kappadókiai szatrapiájába volt beszorulva. A birodalom elkerülhetetlenül egy újabb háború felé sodródott.

I.e. 319-ben a helytartók, semmibe véve Polüperkhón parancsait önálló hadműveletekbe kezdtek. Ptolemaiosz hatalmas flottájával megszállta Szíriát és Föníciát, amivel ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti térségét. Antigonosz más szatrapák rovására Kis-Ázsiában terjeszkedett, majd ő is nagyszabású flottaépítésbe kezdett, hogy az Égei-tengerre is kiterjeszthesse befolyását, s i.e. 318-ban megsemmisítette Polüperkhón hajóhadát. A következő évben Kasszandrosz is megindult, és elfoglalta Athént, majd önkényesen a birodalom régensévé nyilvánította magát. Polüperkhón kénytelen volt a nyugati Épeiroszi Királyságba visszavonulni, de magával tudta vinni IV. Alexandroszt és Rhóxánét, akik megmenekültek attól, hogy Kasszandrosz kezére kerüljenek. Épeiroszban aztán csatlakoztak Olümpiászhoz, aki a védelme alá vette unokáját és menyét. III. Philipposz király és Eurüdiké királyné viszont Makedóniában maradtak, és üdvözölték a bevonuló Kasszandroszt, akit a királynő sugallatára III. Philipposz régenssé nevezett ki. Ezt követően Kasszandrosz a még független görög területek meghódítására indult, távollétében Eurüdiké szabad kezet kapott Makedónia kormányzására.

IV. Alexandrosz egy korabli pénzérmén.

Épeiroszban Olümpiász felismerte, hogy a túlzottan ambiciózus Kasszandrosz győzelme esetén az unokája, IV. Alexandrosz elveszítené a koronáját, ezért támogatásáról biztosította Polüperkhónt, akinek jól jött az özvegy királyné szövetsége, ami igazolta küzdelme jogosságát, hiszen Nagy Sándor édesanyját hatalmas tisztelet övezte, támogatása rendkívüli presztízsértékkel bírt. Olümpiász meggyőzte unokabátyját, Aeacidész épeirosz királyát, hogy segítse ügyüket, majd i.e. 317-ben az egyesített seregeik betörtek Makedóniába. Eurüdiké katonái megtagadták, hogy a nagykirály, Alexandrosz anyja ellen harcoljanak, így ellenállás nélkül letették a fegyvert Olümpiász előtt. III. Philipposz és Eurüdiké menekülni próbált, de elfogták őket. Olümpiász felismerte, hogy III. Philipposz személye túl veszélyes, mivel bárki felhasználhatja bábként a hatalomra megszerzésére, ezért drasztikus döntést hozott, i.e. 317. december 25-én III. Philipposzt kivégezték, Eurüdikét pedig öngyilkosságra kényszerítették. Ezzel IV. Alexandrosz maradt az egyedüli király a birodalomban, és míg névlegesen Polüperkhón maradt a régens, az ezzel járó feladatokat a gyakorlatban már Olümpiász látta el, habár ez a hatalom csupán Makedóniára terjedt ki.

Olümpiász első intézkedése az volt, hogy vérfürdőt rendezett, Kasszandrosz több száz követőjét mészároltatta le, egyik fivérét megölette, míg egy másiknak a sírját becsteleníttette meg. Az özvegy királyné túlságosan is a belső ellenségre koncentrált, ahelyett, hogy Kasszandrosz üldözésére adott volna parancsot, hogy végső vereséget mérhessenek a bitorlóra, de abban is hibát követett el, hogy az ázsiai szövetségeseit nem rendelte vissza Makedónia védelmére és erejük egyesítésére, ezért Kasszandrosznak könnyű dolga volt, amikor kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, i.e. 316-ban megtámadta Makedóniát. Olümpiász szorult helyzetében ismét az unokabátyja, Aeacidész segítségét kérte, azonban az épeiroszi hadsereg belefáradt a makedónok háborúiba, és fellázadt a királya ellen, majd elvonulva magára hagyták Olümpiászt, aki az ellenségtől körbevéve Püdna erődjébe szorult vissza a kicsi királlyal és Rhóxánéval.

Olümpiász szövetségesek nélkül maradt, és Polüperkhón sem tudott felmentő sereget küldeni, mivel a saját csatái megvívásával volt elfoglalva. Olümpiász tisztában volt helyzete kilátástalanságával, ezért a megadás mellett döntött, azzal a feltétellel, hogy megkímélik az életüket. Kasszandrosz garantálta a sértetlenségüket, viszont miután Püdna megnyitotta kapuit, elfogták Olümpiászt, és Kasszandrosz szószegő módon utasította katonáit, hogy öljék meg a királynét. A katonák azonban megtagadták a parancsot, mondván, nem ártanak a néhai Alexandrosz anyjának. Kasszandrosz dühében kénytelen volt a köznéphez fordulni, akiknek a családtagjait korábban Olümpiász parancsára gyilkolták meg, most pedig lehetőségük adódott bosszút állni a gyűlölt királynén. Így is tettek, és halálra kövezték. Kasszandrosz még azt is megtagadta tőle, hogy rendes temetésben részesüljön. A kis Alexandrosz és Rhóxáné Kasszandrosz fogságába került, az életüket ugyan megkímélték, de őrizet alatt tartották őket Amphipolisz városában.

Jean-Joseph Taillasson: Olümpiász találkozása Kasszandrosszal, XVIII. századi festmény.

Kasszandrosz erőforrásait kritikus mértékben felemésztette a háború, többé nem volt esélye arra, hogy kiterjessze befolyását az egész birodalomra, örülhetett, ha egyáltalán Makedóniában és Görögországban megtarthatja hatalmát, bár a Peloponnészoszon még mindig folytak a harcok Polüperkhón erői ellen. Ugyanakkor Polüperkhón pozíciói sem voltak fényesek, se Görögországban, se Ázsiában. Egyetlen megmaradt szövetségese, Eumenész Kappadókiában próbálta menteni a menthetőt Antigonosszal szemben. I.e. 317-316-ban a harcok változó sikerekkel folytak, míg Antigonosz cselhez nem folyamodott. Túszul ejtette az ezüstpajzsosok elitalakulatának családtagjait, és Eumenészért cserébe engedte csak el őket. Az ezüstpajzsosok el is árulták Eumenészt, kiszolgáltatták Antigonosznak, aki i.e. 315-ben kivégeztetett, Kappadókiát pedig birodalomrészéhez csatolta, amivel Kis-Ázsia teljhatalmú urává vált, s területei egészen Mezopotámiáig terjedtek. Ez a hirtelen jött hatalomnövekedés viszont aggodalommal töltötte el a többi diadokhoszt, ami máris megágyazott a következő nagy háborújuknak.

A diadokhoszok harmadik háborúja

Polüperkhón még küzdött a Peloponnészoszon, de helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált. Már csak úgy tudott görögöket maga mellé állítani, hogy cserébe teljes függetlenséget ígért nekik. Régensi hatalma teljesen semmissé vált, szövetségesek nélkül pedig nem jelentett már számottevő veszélyt a diadokhoszokra, akik figyelme helyette egy másik fenyegetésre összpontosult: Antigonoszra. Antigonosz évek óta nyíltan semmibe vette a régensek utasításait, katonai és politikai ügyekben egyaránt önálló döntéseket hozott (szatrapák leváltása, kinevezése). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Antigonosz vissza akarja állítani az alexandroszi birodalom egységét, de nem a régensek számára, hanem saját uralma alatt. Erre a legmegfelelőbb pillanat a második háború után érkezett el, amikor rendkívüli mértékben megerősödött, aggodalommal töltve el a többi diadokhoszt. Kasszandrosz, Ptolemaiosz és Lüszimakhosz i.e. 315-ben szövetséget kötött Antigonosz ellen, de számítottak még valaki csatlakozására. Perdikkasz meggyilkolása után a babilóniai kormányzóságot megkapó Szeleukosz birodalomrésze Antigonosz területeivel lett határos, ami összetűzéshez vezetett a két szatrapa között. Szeleukosz a volt fővárost, Babilont tette meg székhelyének, ezért Antigonosz ide összepontosította támadását, és elfoglalta a várost, Szeleukosz pedig Egyiptomba menekült Ptolemaioszhoz, nem volt tehát kérdés, hogy a háborúban melyik oldalt is fogja támogatni, hogy visszaszerezhesse a szatrapiáját.

A diadokhoszok államai kb. i.e. 315 és i.e. 301 között.

A háború elkerülése érdekében először felajánlották Antigonosznak az ellentétek békés rendezésének a lehetőségét. Hogy képmutatásból tették-e ezt, mert tudták, hogy Antigonosz úgysem teljesíti majd a feltételeiket, vagy félelemből, tekintve, hogy Antigonosz uralta Kis-Ázsiától Babilóniáig a birodalom legnagyobb részét, nem tudjuk biztosan, mindenesetre i.e. 314-ben átadták neki ultimátumukat, mely maradéktalan teljesítése esetén nem kerülne sor egy újabb véres háborúra. Követelték tőle, hogy ismerje el Szíriát és Föníciát Ptolemaiosz birtokának, Makedóniát és Görögországot Kasszandroszénak, valamint adja át Babilóniát Szeleukosznak, Hellészpontosz Phrügiát pedig Lüszimakhosznak. Antigonosz felháborodottan visszautasította a diktátumot, és támadásba lendült. Elsődleges célja Ptolemaiosz kiütése volt a háborúból, Egyiptom elfoglalásával pedig a gazdag ország forrásait a saját haderejének ellátására kívánta felhasználni. Elfoglalta Szíriát és betört a föníciai területekre, Türosz városa azonban feltartóztatta előrenyomulását, s ez a hosszúra nyúlt ostrom mentette csak meg Egyiptomot a megszállástól, míg Ptolemaiosznak és Szeleukosznak elegendő ideje maradt felkészülni az ellentámadásra. I.e. 312-ben kiverték Antigonoszt Föníciából, majd Szeleukosz egészen Babilonig tört előre, amit sikeresen visszahódított.

Amikor Polüperkhón hírét vette, hogy a diadokhoszok Antigonosz ellen fordultak, azonnal szövetséget ajánlott neki, jó szándéka jeleként pedig átadta neki a birodalom régense titulust, habár ez nem volt nagy áldozat tőle, hiszen a címnek gyakorlati funkciója nemigen volt már, legalábbis Polüperkhón számára nem. A szövetségük viszont csak jelképes maradt, mivel Antigonosz a birodalom keleti felében háborúzott Szeleukosszal, míg Polüperkhón továbbra is nyugaton volt elszigetelve, vagyis a lehető legtávolabb voltak egymástól, és esély sem mutatkozott rá, hogy seregeiket egyesíthessék a közös ellenség ellen.

A következő évben a helyzet csak súlyosbodott, Polüperkhón az összeomlás szélén állt, Antigonosz erőit pedig lekötötte az ázsiai háború Szeleukosszal, ám akkor váratlan esemény történt. Annak ellenére, hogy Szeleukosz sikereket ért el keleten, a többi diadokhosz magára hagyta a győzedelmes hadvezért. Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz meglepő módon elismerték Antigonosz uralmát a területei felett, majd békét kötöttek vele, ami azt eredményezte, hogy az Antigonosz jelentette fenyegetést teljes mértékben Szeleukoszra hárították.

A babilóniai háború

Antigonosznak jól jött a békeajánlat, amit rögvest el is fogadott, így nem kellett attól tartania, hogy nyugaton hátba támadják, amíg keleten van lekötve. Ráadásul Szeleukoszt sikerült elvágnia a többi diadokhosztól, egyszerűbb volt csak ellene harcolni, mint két vagy több fronton mindenki ellen. Így, hogy csak keletre kellett koncentrálnia esélye lett legyőzni legfőbb ellenfelét, elvehette területeit, amivel megerősödve nyugatra fordulhatott, hogy véghezvigye tervét, hogy újraegyesíthesse Nagy Sándor birodalmát. Kezdetét vette tehát a babilóniai háború, ami a hatalmas keleti birodalomrész uralmáért folyt.

I. Szeleukosz Nikatór portréja, római másolat.

I.e. 311 májusában Szeleukosz bevonult korábban elvesztett székhelyére, Babilonba. Szeptemberre Antigonosz túlerőre tett szert, tekintve, hogy a nyugaton felszabadult seregeit át tudta csoportosítani keletre. Szeleukosz észlelve az erőfölényt, nem vállalt nyílt összecsapást, helyette az éjszaka leple alatti rajtaütés mellett döntött, ami hatásos volt, nem csak megverte Antigonoszt, de a mellette harcoló médek átálltak Szeleukosz seregébe. Ezt követően sorra foglalta el az addig Antigonosz kezén lévő keleti szatrapiákat, mire Antigonosz sürgős utasítást küldött a Szíriában állomásozó fiának, Démétriosznak, hogy intézzen támadást Babilon ellen. Démétriosz i.e. 310 tavaszán el is foglalta a várost, ám Szeleukosz hívei felkeltek ellene, a lázadást nem tudták elfojtani, s Démétriosz végül kénytelen volt feladni a volt fővárost, és visszatérni Szíriába. Ősszel Antigonosz nagy erejű ellentámadásba kezdett, mire Babilon újra elesett, de ő sem tudta hosszabb ideig megtartani, i.e. 309 márciusában kiszorították onnan. Északnyugat felé vonult, ahol Szeleukosz csapatai meglepetésszerűen rajtaütöttek a mit sem sejtő, éppen reggeliző katonákon, és szétverték őket, ezzel pedig végleg eldőlt az Ázsia feletti uralom kérdése.

Szeleukosz visszaszerezte ázsiai birodalmát, ami az Eufrátesztől az Indusig húzódott, magába foglalva Mezopotámiát, Médeát és Perzsiát, amivel messze a leghatalmasabb diadokhosz lett a birodalomban. Az indiai területeit idővel átadta a maurja uralkodónak, aki cserébe ötszáz harci elefántot ajándékozott a szatrapának. A babilóniai háború után a birodalom egysége visszafordíthatatlanul megtört, és a megosztottság, valamint a kibékíthetetlen ellentétek állandósultak.

A diadokhoszok negyedik háborúja

Az i.e. 311-es béke elismerte IV. Alexandrosz uralkodói jogait a birodalom élén, és azt, hogyha nagykorúvá válik, átveheti a birodalom irányítását Kasszanrosztól. Ezt a szerződést Kasszandrosz is aláírta, de más kérdés, hogy valóban elfogadta-e a benne foglaltakat? Nos, esze ágában sem volt! Hatalma megerősítése érdekében i.e. 310-ben feleségül vette Nagy Sándor féltestvérét, Thesszalonikét, amivel az uralkodói család tagjává vált. A birodalom feletti kizárólagos hatalom megszerzésének útjában viszont ott állt a tizenéves IV. Alexandrosz, a nagykirály törvényes fia és örököse. A fiú vészesen közeledett a tizennegyedik életévéhez, ami Makedóniában már nagykorúságnak számított, és többen is hangot adtak véleményüknek, hogy kezd okafogyottá válni a régensi pozíció, s ideje, hogy Alexandrosz teljes jogán uralkodjon. Kasszandrosz viszont nem szándékozott lemondani a nehezen megszerzett hatalmáról, ezért i.e. 309 nyarán drasztikus lépésre szánta el magát: megmérgeztette a fogságában lévő fiatal királyt és anyját, Rhóxánét.

Nagy Sándor fia meghalt, azonban volt még egy fiú, akivel ez idáig senki sem foglalkozott. Héraklész, a király törvénytelen gyermeke, akit Alexandrosz halálakor ugyan megemlítettek, mint lehetséges utódot, de gyorsan el is vetették az ötletet. Héraklész évekig Antigonosz fogságában volt, de miután szövetséget kötött Polüperkhónnal elküldte hozzá a Peloponnészoszra, hogy felhasználhassa Kasszandrosz hatalmi törekvéseivel szemben. IV. Alexandrosz meggyilkolása után Polüperkhón kikiáltotta Héraklészt a birodalom törvényes örökösének, és sereget gyűjtött, hogy érvényesíthesse a fiú jogait. Kasszandrosz viszont az újabb háború helyett tárgyalásokat kezdeményezett, csábító pozíciót és vagyont ajánlott Polüperkhónnak, cserébe, ha megöli a fiút. Polüperkhón talán belefáradt a reménytelen harcokba, talán látta, hogy csekély esélyei vannak, bárhogyan is, de végül elfogadta az ajánlatot, és végzett Héraklésszel, majd visszavonult a háborúk zajától, és kényelemben töltötte további életét.

Az alexandroszi birodalom visszafordíthatatlanul repedezni kezdett, és IV. Alexandrosz halálával már az uralkodó személyének gyenge egyesítő ereje sem tartotta többé össze. A valóság az volt, hogy öt hatalmi centrum alakult ki: Makedóniában és Görögországban Kasszandrosz, Egyiptomban Ptolemaiosz, Trákiában Lüszimakhosz, Ázsiában Szeleukosz, Szíriában és Kis-Ázsiában Antigonosz uralkodott, de többé nem kisméretű szatrapiák felett, hanem birodalomrészek felett, amelyek mindinkább önálló államokként kezdtek funkcionálni. Az utódok területei egyre agresszívabban feszültek egymásnak, kapcsolataikat a feloldhatatlan ellentétek, féltékenység és gyanakvás mérgezte. Szeleukosz ugyan legyőzte és kiűzte Antigonoszt Ázsiából, de még mindig fenyegetést jelentett a többi diadokhosz hatalmára, s i.e. 308-ban Kasszandrosz és Ptolemaiosz újra szövetkezett ellenne.

IV. Alexandrosz feltételezett sírjának bejárata Verginában, Görögországban.

Ptolemaiosz ekkor megkérte az évek óta Antigonosz fogságban lévő Kleopátra (Nagy Sándor húgának) a kezét. A negyvenes évei közepén lévő nő elfogadta a felkérést, talán a szabadulás reményében, de Antigonosz nem hagyhatta jóvá ezt a frigyet, ami nyíltan ellene köttetne, ezért meggyilkoltatta a szerencsétlen sorsú Kleopátrát. A meghiúsult házassági terv után Ptolemaiosz katonai akciókba kezdett, és elfoglalta Ciprust, de Antigonosz gyorsan reagált, és nem riadt vissza a kétfrontos háborútól sem. Megbízta fiát Démétrioszt Görögország elfoglalásával, aki i.e. 307-ben be is vette Athént, míg ő maga i.e. 306-ban Ciprust vette célba, sikerrel, a görög hajóhadakkal az oldalán legyőzte az egyiptomi flottát, és visszaszerezte a szigetet. A győzelmet követően apa és fia eddig példátlan dolgot tett: királlyá nyilvánították magukat, amihez hamarosan a többi diadokhosz is kedvet kapott, példájukat követte Ptolemaiosz, Szeleukusz és Lüszimakhosz (Kasszandrosz csak i.e. 301-ben vette fel a királyi címet). Ezzel beütötték az utolsó szöget Nagy Sándor birodalmának a koporsójába, ami hivatalosan is felbomlott, helyén pedig öt királyság jött létre, de a birodalom újraegységesítésének igénye még évekig célkitűzés marad.

A diadokhoszok nem egyszerűen csak a királyi méltóságot vettek fel, hanem istenkirályokká váltak, mint elődjük és példaképük Nagy Sándor. Szeleukosz isteni kegyből uralkodott, és Apollónt nevezte meg atyjának. Egyiptomban az uralkodó, mint élő istenség tisztelete korábban sem volt szokatlan, s most Ptolemaiosz Héraklésztől származtatta magát. Antigonosz isteni kultuszt alakított ki személye körül, oltárokat emeltek számára és ünnepnapjai voltak, de fiát, Démétrioszt is istennek kijáró tisztelet övezte Görögországban. Az istenítés együtt járt a teljhatalom gyakorlásával, mivel az uralkodók a törvények megtestesülései is voltak, ezért döntéseikben senki és semmi nem korlátozhatta akaratukat, ez azt is eredményezte, hogy a királyok nem álltak semmiféle kapcsolatban az alattvalóikkal, fenséges személyük ténylegesen olyan elérhetetlen magasságokba helyeződött, mintha valóban istenek volnának. Igazság szerint nem is törekedtek arra, hogy leereszkedjenek a nép szintjére, a folyamatos háborúk miatt az erős hadsereg fenntartása elsődleges fontossággal bírt, amiért országaik egész gazdaságát ennek gyarapítására rendelték alá. Hatalmuk és birodalmuk megőrzése érdekében csakis a hadseregnek volt jelentősége, ehhez képest az alattvalók jóléte és életkörülményei mit sem számított, a lakosság feladata csupán az volt, hogy munkájával és termelésével ellássa az uralkodó hadigépezetét, modern kifejezéssel élve hadigazdaságok jöttek létre az utódállamokban.

A sikeres csaták után Antigonosz i.e. 306-ban partraszállást tervezett Egyiptomban, amihez az erős flottával rendelkező független Rodoszt is meg akarta nyerni szövetségesének, azonban a kereskedősziget ezt visszautasította. Végül a rodosziak nélkül is megkísérelték elfoglalni Egyiptomot, de a Nílus-menti királyság védelme erős volt, ráadásul egy vihar visszafordulásra késztette a támadó hajóhadat, ennek ellenére még így is jelentős veszteségeket tudtak okozni az egyiptomi flottának.

Ptolemaiosz és Kasszandrosz a sebeiket nyalogatták, míg Szeleukusz a messzi keleten volt elfoglalva, és nem tudott záros határidőn belül segítséget küldeni nyugatra. Antigonosz és fia úgy döntött, hogy elfoglalják Rodoszt, ugyanis attól tartottak, hogy a szigetállam esetleg Ptolemaiosz mellé fog állni, másrészt stratégiailag a sziget nagyon kedvező fekvésű volt, az Égei-tenger bejáratát lehetett onnan ellenőrizni, ezért kiváló támaszpontul szolgálhatna a háború további szakaszában. I.e. 305-ben Démétriosz ostrom alá vette a szigetet, de a rodosziakat Ptolemaiosz, Kasszandrosz és Lüszimakhosz is segítette, egy évvel később pedig az ostromlók meghátráltak, de azért még kényszerű szövetségre tudták kötelezni Rodoszt, amivel a sziget a támogatásáról (főleg hajók) biztosította Antigonoszt. A szigetlakók az ostrom során nyújtott segítségért cserébe Ptolemaiosznak adományozták a Szótér (Megmentő) nevet, kifejezésre juttatva, melyik félhez is húznak őszintén… (A rodoszaik néhány évvel később a hátrahagyott ostromgépek fémszerkezeteiből és a többi eszköz eladásából megépítették a híres Kolosszusukat, mely az ókori világ egyik csodája lett.)

Martin Heemskerck: A rodoszi Kolosszus, XVI. századi metszet.

A rodoszi fiaskót követően Démétriosz inkább a szárazföldi hadműveletekre koncentrált, és a Peloponnészoszon Kasszandrosz ellen fordult, ahol i.e. 303-302 között sorra szabadította fel a görög városokat. Közben Kasszandrosz táborában egyre nagyobb lett az elégedetlenség, a katonák többsége nem tudta megbocsátani neki, hogy meggyilkoltatta Nagy Sándor családját, ezért, amikor a helyzet úgy adódott hatezren átálltak Démétriosz oldalára, Kasszandrosz ezzel kilátástalan helyzetbe került, ezért más választása nem lévén, békét kért. Antigonosz és Démétriosz viszont a győztes pozíciójából nem békét, hanem megadást voltak csak hajlandóak elfogadni, ez a hozáállás viszont sértette Kasszandrosz méltóságát, és nem adta meg magát, helyette Lüszimakhoszhoz fordult segítségéért, aki Trákiából támadást intézett Antigonosz éppen védtelen kis-ázsiai területei ellen. Antigonosz Szíriában volt lekötve, és váratlanul érte Lüszimakhosz bekapcsolódása a háborúba. Kasszandrosz elérte a célját, enyhült a rá nehezedő nyomás, ugyanis Démétriosz azonnal apja megsegítésére indult, és magára hagyta a görög városokat. Lüszimakhosz viszont nem sokáig tudta megtartani az elfoglalt területeket, Démétriosz felbukkanása után hátrálni kényszerült, ráadásul Antigonosz otthagyva Szíriát, gőzerővel menetelt nyugat felé, ahol nemsokára összetalálkozott fiával. Lüszimakhosz kétségbeejtő helyzetbe került, amikor a Kis-Ázsia közepén lévő Ipszosz mellett szembe találta magát Antigonosz és Démétriosz egyesített haderejével. Mégis csatát vállalt, de már felkészült a teljes összeomlásra, amikor váratlanul megérkezett Szeleukosz, akitől korábban Lüsziomakhosz támogatást kért, az erők így kiegyenlítődtek, és i.e. 301-ben sor került a kor legnagyobb összeütközésére, az ipszoszi királyok csatájára. Szeleukosz a serege mellett magával hozta és bevetette a maurjáktól kapott ötszáz harci elefántját is, amely haderőnem ellen Antigonosz és Démétriosz katonái tehetetlenek voltak, és megsemmisítő vereséget szenvedtek, Antigonosz elesett a csatában, Démétriosz pedig elmenekült Épeiroszba. Kis-Ázsiát a győztesek három részre osztották, a nyugati részeket Lüszimakhosz, a keletieket Szeleukosz, a délit Kasszandrosz öccse, Pleisztarkhosz kapta meg.

Harc Makedóniáért

A háború után a korábbi öt hatalmi centrum helyett négy királyság jött létre, miután a diadokhoszok felosztották egymás között Antigonosz birodalomrészét. Mégis több király volt, mint királyság, mivel Démétriosz még mindig uralkodó volt, habár birodalom nélküli, s önkéntes száműzetését töltötte Épeiroszban. A megosztottság állandósult a hellenisztikus világban, s úgy tűnt, a diadokhoszok felhagytak azon törekvésükkel, hogy a birodalom egységét egyetlen vezető alatt újjáélesszék. Erre amúgy sem lett volna reális esély, ugyanis az uralkodói dinasztia fiági kihalása után nem volt potenciális királyjelölt a birodalom élére, az pedig, hogy valamelyik diadokhosz lenne az egész birodalom nagykirálya elképzelhetetlen volt, mert abban a pillanatban, hogy ezt valamelyikőjük kinyilvánítaná, a többek egységesen rátámadnak, hogy gátat vessenek törekvéseinek. A katonai opció sem látszott kivitelezhetőnek, hogy valamelyikük majd erővel egyesíti újra a birodalmat, a királyságok ereje nagyjából kiegyenlített volt, ezért elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármelyik közülük a többi fölé kerekedhetne, az pedig végképp, hogy le is tudná győzni őket.

A diadokhosz királyságok i.e. 301 után. Zöld: Kasszandrosz birodalma, narancs: Lüszimakhosz birodalma, sárga: Szeleukosz birodalma, lila: Ptolemaiosz birodalma.

Mindennek tudatában i.e. 301-től a diadokhoszok elismerték a fennálló új rendet, és tiszteletben tartották egymás befolyási övezeteit, de a háborúk kora ezzel még nem ért véget, bár néhány évre valóban béke köszöntött a diadokhosz államokra, amelyek ez idő alatt stabilizálódtak. A nyugalmas időszak végét jelentette, amikor i.e. 297-ben Makedónia elveszítette erőskezű uralkodóját, Kasszandroszt. A király halálakor az özvegy királyné, Thesszaloniké elérkezettnek látta az időt, hogy uralkodónőként is komolyabb szerepet vállaljon az ország irányításában. Három fia közül a legidősebb, IV. Philipposz korán meghalt, majd a két másik, II. Antipatrosz és V. Alexandrosz között kettéosztotta a királyságot. Viszont Antipakrosz túlságosan is az apjára ütött, telhetetlen becsvágyó volt, az egész országot a magáénak akarta, nem kívánt rajta osztozni sem az anyjával, sem az öccsével, akit amúgy Thesszaloniké jobban is kedvelt, ezért is tette meg társuralkodónak. I.e. 295-ben Antipatrosz végül megelégelte a közösködést, és cselekvésre szánta el magát: meggyilkoltatta az anyját, Alexandroszt pedig a következő évben elűzte királyságából. A trónfosztott király Épeiroszba menekült, Pürrhosz király (Aeacidész fia) udvarába, ahol találkozott Démétriosszal. Démétriosz alig várta, hogy újra fegyvert foghasson becsülete visszaszerzéséért, s nem is gondolta volna, hogy pont az egyik ősellensége fia fogja neki megadni a visszatérés lehetőségét, amikor Alexandrosz a segítségét kérte. Démétriosz azonnal kapott az alkalmon, s Pürrhosz segítségére támaszkodva vállalta, hogy visszaszerzi Alexandrosz trónját Antipatrosztól.

A támadás sikeres volt, Antipatrosz védelme gyorsan összeomlott, és a fiatal király az apósához, Lüszimakhoszhoz menekült Trákiába. Démétriosz hamar erőre kapott, sikert sikerre halmozott, és harci kedve azután sem nyugodott, hogy teljesítette az Alexandrosznak tett ígéretét, és visszaszerezte neki Makedóniát. Terjeszkedni kezdett a régióban, elfoglalta a Peloponnészoszt, Ciprust, a görög szigeteket, és Pleisztarkhosz-tól Kilikiát. Közben Antipatrosz szüntelenül ostromolta apósát, hogy katonai úton helyezze vissza trónjára, de Lüszimakhosz nem kívánt hadba vonulni az újra megerősödött ellensége ellen, egyedül semmiképpen sem. Antipatrosz nem fogadta el a király döntését, akaratosan követelőzött, mire Lüszimakhosz egy összeveszésük alkalmával meggyilkoltatta az idegesítő királyocskát.

I. Démétriosz portréja, római másolat.

Antipatrosz halálával Alexandrosz mégsem dőlhetett hátra, mert noha visszaszerezte királyságát, sőt többet is annál, a segítséget nyújtó Démétriosz harciassága egyre aggasztóbbá vált, jelenléte kellemetlen volt a fiatal király számára. Alexandrosz fenyegetőnek érezte Démétriosz túlzottan megnövekedett erejét, ezért i.e. 294-ben tervet szőtt a meggyilkoltatására. Erre egy estélyen került volna sor, de Démétriosz tudomást szerezett a merényletről, ami így meghiúsult. Démétriosz ezek után megelégelte a király hálátlanságát, és a merényletkísérletet követően bosszút forralt ellene. Másnap kegyesen bejelentette távozását Makedóniából, útra is kelt, s egy darabon Alexandrosz is elkísérte. Larisszában Démétriosz vacsorára invitálta a királyt, aki hanyag módon csupán néhány bizalmasával, katonai védelem nélkül jelent meg. Ez óriási hibának bizonyult, mivel Démétriosz parancsára a katonái mindannyiukat lemészárolták. Kasszandrosz utolsó fia, V. Alexandrosz halálával Nagy Sándor utolsó leszármazottja is meghalt, s a dinasztia leányágon is kihalt.

Démétriosz, mint aki jól végezte dolgát, elfoglalta a megüresedett makedón trónt, amivel újra országgal rendelkező uralkodó lehetett, és azonnal kolosszális tervei megvalósításába fogott. Nem más célt tűzött maga elé, mint, hogy újraegyesíti az alexandroszi birodalmat, természetesen saját uralma alatt, s ennek érdekében hatalmas hajóhadat építtetett, a források szerint i.e. 291-re ötszáz hadihajó állt készen a hódításra. Ez volt a kor legfejlettebb és mindenidők leghatalmasabb hadiflottája, amelyben 15-16 lapátos monstrumok is megjelentek, amelyekre korábban nem akadt példa. Démétriosz visszatérése ismét egy táborba terelte a diadokhoszokat, akik joggal érezhették fenyegetve magukat. Lüszimakhosz, Szeleukosz és Ptolemaiosz hadat üzentek Démétriosznak, de a szövetséghez csatlakozott Pürrhosz is, akinek területi követelései voltak Makedóniával szemben, amiket Démétriosz nem volt hajlandó teljesíteni. Ptolemaiosz i.e. 288-ban a távolabb eső területeket, Ciprust és Kilikiát foglalta el, míg Lüszimakhosz és Pürrhosz felbujtásának és támogatásának köszönhetően a görög városokban felkelés tört ki. Démétrioszt minden irányból ellenség vette körül délről Ptolemaiosz flottája, keletről Lüszimakhosz, nyugatról pedig Pürrhosz seregei közeledtek, ekkora túlerővel szemben az esélyei nem voltak túl rózsásak.

Lüszimakhosz portréja, római másolat.

I.e. 287-ben Pürrhosz betört Makedóniába, és a makedón katonák tömegével álltak át az épeiroszi királyhoz, ugyanis nem kívántak meghalni Démétriosz vesztett ügyéért. Az alattvalói által is elárult király úgy döntött, elhagyja királyságát, amit fiára, II. Antigonoszra hagyott azzal a hálátlan feladattal, hogy tartson ki az ellenséggel szemben, amíg ő a hadiflottával és a megmaradt hűséges katonáival támadást intéz Kis-Ázsia nyugati tartományai ellen, amivel visszafordulásra késztetheti Lüszimakhoszt, és ezzel legalább az egyik oldalról megszűntethetné a Makedóniára nehezedő nyomást. A Kis-Ázsia elleni invázió a kezdeti lendület ellenére hamarosan megfeneklett, ugyanis a hadsereget meggyengítették az ellátási nehézségek, az éhínség és a pestisjárvány. I.e. 286-ban Démétriosz irányt változtatott, előrenyomult Szíria, Szeleukosz hatalmas birodalmának adminisztratív központja felé, ahonnan az ázsiai királyságot irányították, Démétriosz tehát Szeleukosz legérzékenyebb pontjára kívánt végzetes csapást mérni, amivel kiüthetné egyik erős ellenfelét a háborúból, másrészt a partok menti katonai kikötők elfoglalásával stratégiai előnyre is szert tehetne. De számításai csődöt mondtak, a nagyszabású terv kivitelezése előtt Démétriosz megmaradt katonái is dezertáltak, nem voltak hajlandóak tovább harcolni urukért, inkább megadták magukat Szeleukosznak, aki végül Démétrioszt is fogságba ejtette.

Démétriosz határtalan ambíciói áldozatává vált, de meglepő módon fiának, Antigonosznak sikerült kitartania Görögországban. Szétszórta Ptolemaiosz flottáját, így a tenger felőli fenyegetés megszűnt, majd a hosszú ideje ostromolt Athén is megadta magát neki. Makedónia ugyanakkor elveszett, Pürrhosz és Lüszimakhosz elfoglalta a királyságot, majd utóbbi kikergette onnan az épeiroszi királyt és seregét, és átvette az uralmat egész Makedónia felett. Démétriosz levelet írt fiának, amiben tájékoztatta fogságba eséséről. Nem voltak illúziói a sorsát illetően, kérte Antigonoszt, hogy ettől fogva tekintse őt halottnak, mivel rövid időn belül talán valóban az is lesz, valamint ha még ezek után kapna tőle levelet, az abban foglaltakat hagyja figyelmen kívül, mivel biztosan nem tőle fog származni az üzenet. Antigonosz is megírta a saját levelét, de ő Szeleukosznak címezte, akinek felajánlotta a görög területeket és saját magát, mint túszt apja szabadságáért cserébe. Szeleukoszt nem hatotta meg az ajánlat, válaszra sem méltatta, Démétrioszt pedig nem engedte szabadon, míg i.e. 283-ban meg nem halt, állítólag halálra itta magát. Holttestét viszont átadták Antigonosznak, aki nagy pompával temettette el.

Az utolsó diadokhoszok

I.e. 282-ben a sok mindent meg- és túlélt Ptolemaiosz is elhunyt, de előtte még hozott egy olyan döntést, mellyel nagyban befolyásolta a következő évek eseményeit. Legidősebb fia és örököse Ptolemaiosz Keraunosz volt, ám a király mégis a fiatalabbik herceget, Ptolemaiosz Philádelphoszt tette meg trónörökösének. Keraunosz apja halála után elmenekült Egyiptomból, és Lüszimakhosz udvarában talált menedéket, ahol mellesleg féltestvéreivel is találkozott: Arszioné királynéval, aki Lüszimakhosz felesége volt, és Lüszandrával, aki Agathoklész, a trónörökös neje volt. Arszioné éppen ebben az időben tervelte ki, hogy fiait teszi trónörökössé az által, hogy félreállítja a király első feleségétől született Agathoklészt az útból. Hamis vádakkal meggyőzte királyi férjét, hogy Agathoklész áruló, mire Lüszimakhosz kivégeztette a fiát. Keraunosz jobbnak látta távozni Arszioné közeléből, fogta a megözvegyült Lüszandrát és gyermekeit, s mielőtt a királyné velük is végezhetett volna, elmenekültek Szeleukoszhoz.

Lüszimakhosz viszont a fiúgyilkossággal kinyitotta Pandóra szelencéjét, amivel az évek óta tartó stabil uralma végzetesen megingott. Tette óriási közfelháborodást keltett a királyságában, több városban is zavargások törtek ki és bizalmas emberei is sorra elhagyták a királyt. A belső válság mellett külső fenyegetéssel is szembe kellett néznie, mivel Keraunosz felbujtotta ellene Szeleukoszt, s újabb háború kitörése volt küszöbön. Szeleukosz azonnal meglátta az események kínálta lehetőségeket, vagyis Lüszimakhosz kárára nagyban növelhette hatalmát nyugaton, de Keraunosz révén akár még Egyiptomban is. I.e. 281-ben a kurupedioni csatában Szeleukosz legyőzte Lüszimakhosz hadseregét, ahol az utóbbi király is életét vesztette, amivel Szeleukosz lett az utolsó életben maradt diadokhosz, aki személyesen is ismerte Nagy Sándort. Szeleukosz megszerezte Lüszimakhosz birodalmát Kis-Ázsia nyugati területeitől, Trákián át egészen Makedóniáig, s ezzel egy váratlan helyzet állt elő, amire senki sem számított már hosszú évek óta: Egyiptom kivételével még egyszer utoljára egyesült Alexandrosz egykori birodalma!

II. Arszioné, mint egyiptomi királynő.

Az utolsó diadokhosz azonban nem sokáig élvezhette a hatalmas birodalom feletti uralmat, ugyanis a számító Keraunoszt megrészegítette a gondolat, hogy egy világra kiterjedő hatalom csak egy karnyújtásnyira van tőle, és nem kell mást tennie csak utánanyúlnia és megragadnia! Annyira vágyott rá, hogy bármilyen őrültségre és kegyetlenségre hajlandó lett volna érte, el is szánta magát a cselekvésre, és i.e. 281 szeptemberében meggyilkolta Szeleukoszt és feleségül vette saját nővérét Arszionét, Lüszimakhosz özvegyét. Keraunosz azt képzelte, hogy ezzel megszerezte a teljes uralmat a birodalom felett, és hogy ő lett az új Nagy Sándor, de csalódnia kellett, mert csupán Makedóniában és Trákiában tudta érvényesíteni hatalmát. A Kis-Ázsiától keletre elterülő hatalmas területeket Szeleukosz fia, Antiokhosz tartotta a kezében, Philádelphosz pedig rendületlenül uralta Egyiptomot, s Keraunosz igénye ezekre a királyságokra senkit sem érdekelt. Arszioné sem repesett az örömtől az új házasság miatt, és nem hozva szégyent magára, új férje ellen is szervezkedni kezdett. Ez úttal azonban nem volt olyan sikeres, mint Agathoklész befeketítésével és meggyilkoltatásával. A nővér-feleség lebukott, Keraunosz kivégeztette két fiát, míg a harmadik elmenekült északra, Arszioné pedig Egyiptomba, ahol feleségül ment másik királyi öccséhez, Philádelphoszhoz, és Egyiptom királynéjaként élte további életét.

A diadokhoszok után

Szeleukosz fia, Antiokhosz nem örökölte apja tehetségét, gyengekezű uralkodó volt, aki nem tudta egyben tartani hatalmas birodalmát, Makedónia, Görögország és Trákia Keraunosz kezére került, míg területek váltak le Kis-Ázsia északi részén és Kappadókia is újra függetlenedett. Apja meggyilkolása miatt sem izgatta túl magát, szenvtelenül békét kötött annak hidegvérű gyilkosával, Keraunosszal, és nem fontolgatott bosszút ellene, inkább a megmaradt, de még így is jelentős méretű birodalmába zárkózott, és nem avatkozott be a makedón ügyekbe.

Ugyanígy cselekedett Philádelphosz is Egyiptommal, de nem úgy Démétriosz fia, Antigonosz, aki évekig meghúzta ugyan magát Görögországban, ám valójában csak a megfelelő pillanatra várt, hogy visszatérhessen, amit Szeleukosz meggyilkolásakor látott elérkezettnek. Összegyűjtötte erejét, és Makedónia felé vonult, hogy meghódítsa apja egykori királyságát. Keraunosz viszont nem kívánta elveszíteni frissen megszerzett országát, felkészülten várakozott, majd sikeresen vissza is verte a támadást, Antigonosznak pedig megszégyenülten vissza kellett vonulnia.

Keraunosz királyságára mégsem köszöntött béke, mert hamarosan újabb, eddig példátlan módon külső fenyegetéssel kellett szembenéznie. Még Lüszimakhosz idejében a Duna vonalán hatékony erődrendszert építettek ki, hogy északról a nomád népek ne háborgassák a királyságot. A kiújuló háborúk miatt katonákat és erőforrásokat vontak el az erődről, aminek a védelme meggyengült, ezt pedig a nomádok legdominánsabb népe, a kelták is észleltek, és ki is használtak. I.e. 280-279-ben a kelta hordák átlépték a Dunát és elözönlötték a hellenisztikus birodalmakat, végigpusztították Trákiát, betörtek Makedóniába, a görög területekre és egészen Kis-Ázsia közepéig is eljutottak. Keraunosz megpróbálta felvenni velük a harcot, de elbukott, a kelták szétverték seregeit, és őt magát is lemészárolták.

II. Antigonosz portréja egy korabeli érmén.

A kelták káoszt és pusztulást hoztak Makedóniára és a görög területekre, s a közel két évig tartó anarchiában trónkövetelők sora váltotta egymást. Végül Antigonosz i.e. 277-ben, a lüszimachiai csatában döntős vereséget mért a betolakodó keltákra, és kiűzte őket a hellén területekről. Antigonosz ezután minden erejét a makedón trón megszerzésére fordította, meg is döntötte az akkori bitorló uralmát, és megszerezte apja és nagyapja egykori koronáját, s egy rövid megszakítással ugyan, de közel negyven évig uralkodott Makedóniában.

A diadokhoszok halálával a nagy háborúk kora is lezárult, habár az ellenségeskedés az utódok utódai között sosem szűnt meg igazán. A diadokhoszok közül a legtöbben dicstelenül távoztak az élők sorából, gyilkosság, merénylet vagy fogságba esés áldozataivá váltak. Az egyetlen kivétel Ptolemaiosz volt, aki birodalma biztonságában, békés körülmények között hunyhatta le a szemét. A közel ötven évig, szinte megállás nélkül tomboló diadokhosz háborúk mindvégig megmaradtak Alexandrosz egykori birodalmának keretei között. A birodalom felosztására többször is sor került, új királyságok születtek és régiek tűntek el, míg végül három nagyobb államalakulat maradt fenn: az Antigonida (Makedónia), a Szeleukida (Szíria-Ázsia) és a Ptolemaida (Egyiptom) birodalom. Makedóniában II. Antigonosz utódai i.e. 167-ig uralkodtak, amikor is Róma elfoglalta a királyságot. Száz évvel később, i.e. 64-ben ugyanerre a sorsra jutottak Szeleukosz utódai is, míg végül, i.e. 30-ban a Ptolemaioszok Egyiptoma is elbukott Rómával szemben, mely történet összefonódott a diadokhoszok utolsó uralkodói leszármazottjának a sorsával, aki nem más volt, mint a Ptolemaiosz családjából származó, a történelem egyik leghíresebb királynője: Kleopátra. (Kleopátra gyermekeiről itt olvashatsz bővebben.)

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Kleopátra gyermekei

Források:

Bosworth, A. B. [2002]: Nagy Sándor: a hódító és birodalma, Osiris Kiadó.

Kertész István [2000]: Hellénisztikus történelem, História Kiadó.

Németh György – Hegyi W. György [2011]: Görög-római történelem, Osiris Kiadó.