Kezdőlap > Vikingek Amerikában

Vikingek Amerikában

2022.07.06 16:40

A Skandináviából a VIII. század végétől kirajzó észak-európai harcosok közel három évszázadon át jelentettek komoly biztonságpolitikai kihívást a keresztény Európa számára, amely időszakot a viking kornak nevezzünk. Ezen századok alatt a középkori Európa államaiban a bizonytalanság és a félelem uralkodott, s a tenger- és folyóparti települések lakossága közül senki sem érezhette magát biztonságban, a keresztény krónikások pedig egyenesen a végső ítélet nyitányának tekintették a vikingek felbukkanását.

A viking kort a történettudomány 793 és 1066 közé teszi, mely időszak a legendák, a kalandok, a felfedezések, a portyázások és a hódítások korszaka volt. A viking harcosok legalább három, de az is elképzelhető, hogy négy kontinensen is megfordultak, miközben a korabeliek csupán három földrészről tudtak. Eljutottak Britanniába, az Ír-szigetre, a Frank Birodalomba, a Baltikumba, Kelet-Európába, a Bizánci Birodalomba, Ibériába, Itáliába, a Szentföldre, Izlandra, Grönlandra, Észak-Amerikába és egy történet szerint Észak-Afrikába is. Gyakran a könnyű zsákmány megszerzése vezérelte őket, fosztogattak és raboltak, de néhány helyen le is telepedtek, kereskedelmi telepeket létesítettek, gazdálkodtak, de volt, hogy uralkodók hatalmát döntötték meg, s királyságokat és birodalmakat alapítottak. Nem lehetett tudni, hogy hol fognak újra lecsapni a fenyegetést jelentő hajóikkal, s ennek a bizonytalan és félelemmel teli korszaknak próbáltak véget vetni azáltal, hogy a vikingeket áttérítették a keresztény hitre, amivel a formálódó államaik konszolidálódhadtak és betagozódhattak az európai államok keresztény közösségébe (Res publica Christiana). (A vikingek Anglia elleni hadjáratairól itt olvashatsz bővebben: A Nagy Pogányhadsereg)

Viking portyázások és felfedezések a 8-11. század között.

A viking kor végére azonban az északi hajósok még egy utolsó nagyszabású kalandba bocsátkoztak, amely talán mind közül a leglegendásabb: első európaiakként eljutottak Észak-Amerikába, és néhány évtizedig folyamatosan látogatták és le is telepedtek a kontinensen. Az idáig vezető út hosszú és gyötrelmes volt, és a vége sem volt dicsőséges. Ennek ellenére mindenképpen rendkívüli és egyedi teljesítmény volt tőlük, mely mesés történeten az óészaki sagák kalauzolnak végig bennünket.

Nyugat felé

A viking portyázások és felfedezések kiváltó okai szerteágazóak. A keresztény Európa gazdagsága vonzó célpontot jelentetett a kalandozni vágyó északiaknak, akik könnyű zsákmánynak vélték a gyengén védett városokat és kolostorokat, ahol a rengeteg kincs a gyors meggazdagodás lehetőségével kecsegtetett. Ugyanakkor a skandináviai lakóhelyeik túlnépesedése miatt is egyre időszerűbbé vált a kirajzásuk, és az új területek meghódítása. Skandinávia rideg vidékein kevés volt a jó minőségű, megművelhető föld, a népszaporulat miatti egyre nagyobb igény kialakulása szintén hozzájárult a tengerentúli vállalkozások előtérbe kerüléséhez.

A vikingek az évszázadok során fokozatosan jutottak egyre messzebbre a skandináviai hazájuktól, ezért is kerülhetett későn sor az Amerika felé vezető út felfedezésére. Először a közeli Feröer-szigeteket kolonizálták, majd a Brit-szigetekkel próbálkoztak, hogy a IX. század végén Izlandra vetődjenek, majd egy évszázad múlva onnan kiindulva fedezték fel Grönlandot, ahonnan viszont már néhány év múlva az amerikai kontinens északkeleti partjaira is eljuthattak.

Grönlandról már valószínűleg a X. század elején is tudhattak az északiak, de az alaposabb feltérképezése a legendás Vörös Erik nevéhez fűződik. 982 körül Eriket gyilkosság miatt három évre száműztek Izlandról, útra kelt tehát és rátalált Grönlandra, amit ő nevezett el Zöld szigetnek. A legenda szerint azért adta ezt a nevet a szigetnek, hogy vonzóbb legyen a jövőbeli telepesek számára, de a kutatók azt feltételezik, hogy a X. század végén a Golf-áramlatnak köszönhetően a sziget déli csücskén minden bizonnyal zöldellő partszakaszok lehettek. Visszatérve Izlandra, Erik telepeseket csábított magával, akik 985-től elkezdték benépesíteni Grönland délnyugati csücskét.

Az észak-amerikai felfedezésekről és kalandokról részletesebben két óészaki saga beszámolója maradt fenn az utókor számára: a Vörös Erik sagája és a Grönlandiak sagája. Ahogy a legtöbb középkori krónikát, a sagákban elmesélt történeteket is fenntartásokkal kell kezelnünk, a részletek hitelértéke kétséges, amit az is bizonyít, hogy a két leírás több ponton is eltér egymástól. Azonban a történetek fő vonalai valószínűleg megtörtént eseményeken alapulnak, a főbb szereplői pedig valós alakok lehettek. Figyelembe véve viszont a tényt, hogy lejegyzésükre az események után több száz évvel került sor, a történet tartalma óhatatlanul is módosulhatott, kiegészülhetett vagy elveszhettek bizonyos részletek. A továbbiakban a jobb megértés végett megpróbáljuk a két saga alapján egységesen, minimális kommentár nélkül bemutatni a vikingek észak-amerikai történetét.

Bjarni Herjólfsson és Leif Eiriksson felfedezései

986-ban egy norvég kereskedő, Bjarni Herjólfsson Izlandra hajózott, hogy meglátogassa szüleit, azonban megtudta, hogy mindketten Vörös Erikkel tartottak Grönlandra. Bjarni újra hajóra szállt, de útközben egy vihar elsodorta és eltévedt. Hajóját nyugatra vetették az áramlatok, ahol ismeretlen partok kerültek a látóhatárába. Valószínűleg Bjarni volt az első európai, aki megpillanthatta az észak-amerikai kontinens partjait, amiről tudta, nem lehet Grönland, mivel az hegyes és gleccserekkel borított, míg az előtte kibontakozó táj sík és erdőségekkel volt teli. A legénység kérlelése ellenére nem kötött ki, hanem visszafordult Grönland felé. Végül sikeresen megérkeztek a szigetre, ahol Bjarni találkozott szüleivel, és azok haláláig Grönlandon élt. Történetét az ismeretlen földekről aztán sokaknak elmesélte, majd tizenöt évvel később a megfelelő hallgatósághoz is eljutott, Vörös Erik fiához, Leif Eirikssonhoz.

Leif Eirikssont magával ragadták a hallottak, és elhatározta, hogy felkeresi ezeket az ismeretlen földeket. Megvásárolta Bjarni hajóját, és harmincöt fős legénységével valamikor 1000 körül hajóra szállt, hogy felfedezőútra induljon Grönlandtól nyugatra. Leif Eiriksson és legénysége végighajózott a mai Kanada északkeleti partvidéke mentén, s alaposan szemügyre vették az idegen földrészt. Először a Baffin-szigeten kötöttek ki, amit sivár, köves és lapos vidéknek véltek, s elnevezték Hellulandnak, vagyis a Lapos kövek földjének. Továbbállva a Labrador-félsziget mentén haladtak tovább, ahol fehér partokat, beljebb pedig hatalmas erdőségeket láthattak, ezért kapta a hely a Markland nevet, vagyis Erdővidék. Még délebbre haladva, két nap hajózást követően elérték a mai Új-Fundlandot.

Christian Krohg: Leif Eiriksson felfedezi Amerikát, 1893.

Minden bizonnyal Leif Eiriksson volt az első európai, aki partra szállt az amerikai kontinensen. Új-Fundland északi csücskénél köthettek ki, ahol a legédesebb harmatot kóstolhatták meg, majd tovább hajózva egy folyóparton tábort vertek, ahol a telet töltötték. Ezt a helyet Leif táborának (Leifsbudir) nevezték el. A környéken zöldellő vidéket találtak, a folyók pedig gazdagok voltak olyan nagytestű lazacokban, amelyhez foghatót még sosem láttak. Egy napon Leif felderítésre küldte az embereit, de egyikük, Tyrkir, aki Leif családjával élt, nem tért vissza. A keresésére indultak, s meg is találták a bódult férfit, aki szőlőt és venyigét (vínber) talált, s belakmározott belőle. Leif ezután Vinlandnak nevezte el a vidéket, vagyis Szőlőországnak. A tavasz beköszöntével bőségesen megrakták hajójukat szőlővel és fával, s visszahajóztak Grönlandra, hogy elmeséljék páratlan élményeiket.

A hazafelé tartó úton Leif hajótöröttekre bukkant, akiket megmentett, ezért elnyerte a Szerencsés melléknevet. Többé nem tért vissza Vinlandra, de mások igen, akik a felfedezésének hírére próbáltak szerencsét.

Thorvald Eiriksson és a skraelingek

Néhány évvel Leif Eiriksson felfedezése után öccse, Thorvald követte példáját, és hajóra szállt Vinland felé. Thorvald Eiriksson harminc fős legénységével sikeresen megérkezett Leifsbudirba, ahol berendezkedtek, és mintegy három éven át maradtak az Újvilágban.

Egy napon a környék felfedezése során egy elhagyatott építményre bukkantak, amit gabonatárolónak véltek, ám valószínűbb, hogy egy elhagyatott sátor vagy hústároló lehetett. Azonban mindenképpen egyértelművé vált számukra, hogy rajtuk kívül mások is élnek Vinlandon. Ezután hónapok teltek el, amikor a környéket járva először találkozhattak őslakosokkal. Ekkor kilenc bennszülöttbe bukkantak, akik a kenuikban aludtak egy folyóparton. Az északiak rájuk támadtak, és nyolcat megöltek közülük, míg egyikük el tudott menekülni. Társaikat riadóztatva, megkeresték a vikingek táborát, s egy kisebb harc bontakozott ki a két csapat között, amely során Thorvald megsebesült és röviddel utána életét vesztette. Kérésére egy hegyfokon temették el, ahol tervei szerint le akart telepedni. Sírjára két keresztet állítottak, a fejéhez és a lábához is, s a helyet elnevezték Krossanesnek, vagyis Kereszt-foknak. Vezetőjük halála után az expedíció tagjai átteleltek Leifsbudirban, tavasszal viszont visszatértek Grönlandra.

A vikingek felfedezései és települései Észak-Amerikában.

A vikingek skraelingeknek nevezték az észak-amerikai bennszülötteket, amit a grönlandi eszkimókra is alkalmaztak. A szó jelentéséről nincs egységes állaspont, ezek között felmerült a barbár, a gyenge, a puhány vagy a gyáva jelentés. Bármelyikre is gondoltak a vikingek a névadáskor, mindenképpen pejoratív jelentéstartalommal bíró szó volt, amit azokra alkalmaztak, akik tőlük kulturálisan, nyelvileg és külsőleg is jelentősen eltértek.

A harmadik Eiriksson testvér, Thorstein is át kívánt kelni az Újvilágba, legfőképpen, hogy bátyja holttestét felkutassa és hazahozza. Szerencsétlenségére azonban a hajója nem jutott át az óceánon, hanem hetekig keringett céltalanul, mire visszatért Grönlandra, Thorstein pedig nem sokkal később betegségben elhunyt.

Thorfinn Karlsefni kalandja

Az Eirikssonok Újvilágbeli kalandozásai után néhány évvel egy sokkal nagyszabásúbb expedíció kelt útra Grönlandról. Három hajó, 160-250 emberrel vállalkozott a nagy útra és a letelepedésre Amerikában. Vezetőjük Thorfinn Karlsefni volt, felesége pedig a korábban elhunyt Thorstein Eiriksson özvegye, Gudrid, valamint velük tartott az Eirikssonok lánytestvére, Freydís Eiríksdóttir is.

Sikeres megérkezésük után berendezkedtek a letelepedéshez, ám az első tél ínségesnek bizonyult, az erdőkben kevés volt vad és kevés hal volt a folyókban. Tavasszal délebbre vitorláztak, ahol már vadon termő búzát és szőlőt, valamint halakban hemzsegő folyókat és vadban gazdag erdőket találtak. Amennyiben hitelt adhatunk a sagák elmondásainak, Gudrid volt az első európai nő, aki az amerikai kontinensen gyermeket hozott a világra, de legalábbis az ő neve maradt fenn. A fiút Snorrinak hívták így ő lett az első ismert gyermek, aki európai szülőktől az Újvilágban született.

Thorfinn expedíciója is kapcsolatba került őslakosokkal, de ez úttal nem támadtak egymásra, csupán megszemlélték egymást, habár bizalom még nem alakult ki a két civilizáció képviselői között. A sagák leírása alapján az indiánok apró, fekete, csúnya emberek voltak, akiknek a haja csimbókos, szemük nagy, pofacsontjuk széles. Idővel egyfajta csendes cserekereskedelem alakult ki a két nép között, a helyiek prémeket és bőröket ajánlottak, az általuk addig ismeretlen tejért cserébe. Ugyanúgy nem volt vörös árnyalatú ruhájuk, ezért a vörös szövetet nagy becsben tartották. Thorfinn viszont határozottan megtiltotta, hogy bárki is fegyvereket adjon a bennszülötteknek.

Kereskedelem a vikingek és az indiánok között.

Az egyik történet szerint egy ilyen találkozó alkalmával Thorfinn bikája vadul előtört a bozótosból, halálra rémítve az őslakosokat, akik eddig nem találkoztak szarvasmarhával, főleg nem egy dühöngő bikával. Ijedtükben elmenekültek, viszont később visszatértek, s a cserekereskedelem folytatódott. Ám az egyik bennszülött fegyvert próbált elcsenni a vikingektől, akik ezt látva végeztek vele. A halott indián társai távoztak a viking táborból, de sejteni lehetett, hogyha visszatérnek, akkor bosszút fognak állni. Három nappal később ez be is következett, s a két fél között csata bontakozott ki. Eközben állítólag az egyik indián megtalált egy elvetett viking baltát, amit kezébe véve, társára sújtott vele, aki holtan rogyott össze. Az indián annyira megijedt a fegyver erejétől, hogy messzire hajította azt és elmenekült a helyszínről.

Egy másik rémület is megrázta a bennszülötteket a harc során. Az állapotos Freydís a csata forgatagába került, és üvöltve próbálta hátráló társait bátorítani, hogy ne futamodjanak meg, s folytassák a küzdelmet. Maga is kardot ragadott, egy elesett viking harcos fegyverét emelte a magasba, mellei szabaddá váltak a csata hevében, mire az őslakosok annyira megrémültek a harcias amazontól, hogy azonnal megfutamodtak.

Sokan elestek mindkét oldalon, Thorfinn szerint az indiánok törzsfőnöke is. Az összecsapás után a vikingek visszatértek szállásukra, de előtte még végeztek öt útjukba akadó bennszülöttel, akikre álmukban csaptak le.

A következő évben az északiak között is felütötte a fejét az ellenségesség, méghozzá a szebbik nem miatt, ugyanis sok viking férfi nőtlenül érkezett Vinlandra, mások viszont feleségükkel. Ám a nőtlen férfiak nem tudtak feleséget keríteni ebben az elszigetelt világban, ezért szemet vetettek a házas nőkre, amiből persze hatalmas perpatvar kerekedett. Az ellenséges környezet, a létbizonytalanság és a belső feszültségek mind arra sarkallták Thorfinnt, hogy felszámolja kolóniáját, és végül a Grönlandra való visszatérés mellett döntsön. Mintegy három évet töltöttek az Újvilágban, de a végleges letelepedés ismét kudarcba fulladt.

Freydís Eiríksdóttir expedíciója és a búcsú Vinlandtól

Freydís viszont nem tudta kiverni a fejéből Vinlandot, és idővel sikerült meggyőznie egy izlandi kereskedő testvérpárt, Helgit és Finnbogit, hogy hajójukkal keljenek át vele az Újvilágba, és osztozzanak vele az ott fellelt bőségben. Az izlandiak vevők voltak az ajánlatra, s két hajóval indultak el a kalandra vállalkozókkal, az egyik csapatot a testvérek, a másikat Freydís vezette.

Helgi és Finnbogi hajója érkezett először Vinlandra, s mire Freydís kikötött csapatával ők már be is rendezkedtek Leifsbudirban. Freydís dühödten vette tudomásul a testvérek jelenlétét Leifsbudirban, s felszólította őket, hogy távozzanak onnan, hiszen a tábort az ő bátyja építette és alapította, s a vérségi kötelék miatt, valamint, mivel Leif neki biztosította a telep használatát, Freydíst illeti meg a hely birtokbavétele. A testvérek kelletlenül, de elvonultak saját szálláshelyet nézni maguknak. Az első télen a két tábor lakói még együtt vigadoztak, ám csakhamar sértések hangzottak el, mire inkább mindenki maradt a saját táborában. A bizalmatlanság és a feszültség légköre megmérgezte a két csapat kapcsolatát, s inkább nem is látogatták egymást.

Egy napon azonban Freydís váratlanul felkereste a testvéreket az otthonukban, hogy megnézze, hogyan boldogulnak. Hosszan beszélgettek, és a sérelmek elfelejtésében egyeztek meg, s kibékültek. Ám csak látszólag, mivel amikor Freydís távozott, ütlegelni kezdte magát, s visszatérve táborába, a férje, Thorvard látva sérüléseit, aggódva kérdezte, hogyan szerezte azokat. Freydís azt hazudta, hogy a testvérek verték meg őt, s Thorvardot gyávának nevezték. Kérte a férjét, hogy a becsületének visszaszerzéséért álljon bosszút Helgin és Finnbogin, különben kénytelen lesz elhagyni őt. Thorvard teljesítette, amit a becsület megkívánt tőle, s az egyik éjjel embereivel belopódzott a másik táborba, és meggyilkolták Helgit, Finnbogit és a táborukban lévő férfiakat. Freydísnek viszont ez nem volt elég, s követelte, hogy az asszonyokkal is végezzenek, ezt azonban Thorvard visszautasította, mire Freydís megragadott egy bárdot és maga végezte el a szörnyű tettet. A vérben úszó Freydís minden jelenlévőt megesketett, hogy a történtekről senkinek sem beszélhetnek, titokban kell tartaniuk mindörökre.

Egy év múlva a vikingek immár végleg elhagyták Vinlandot, és visszatértek Grönlandra. Freydís azt mondta a bátyjának, Leifnak, hogy Helgi és Finnbogi úgy döntöttek, hogy az Újvilágban maradnak. Noha, később kiderült az igazság Freydís tettéről, Leif mégsem büntette meg érte húgát, inkább igyekeztek elfelejteni, mi is történt odaát, idővel pedig magát Vinlandot is elfeledték.

A vikingek után

A történelem egy rövid időszakára a vikingek, eszkimók és az amerikai őslakos indiánok kapcsolatba kerültek egymással Észak-Amerikában. A vikingek néhány sikertelen próbálkozás után, hogy megvessék a lábukat az új kontinensen végül kudarcba fulladt, és végleg elhagyták a kontinenst, többé nem jártak tartós jelleggel Vinlandon, nyomaik lassan elenyésztek, ám az emlékezete még hosszú századokig megmaradt, Grönlandon, Izlandon, sőt még Dániában és Norvégiában is.

A vinlandi expedíciók után néhány évtizeddel, Bérmai Ádám német krónikás 1073-ban említést tesz Vinland „szigetéről”, ahol vadon terem a szőlő, s erről II. Svend dán királytól (ural. 1047-1076) értesült, amikor az udvarában tartózkodott. Egy későbbi történet tanúsága szerint a XII. század elején is jól ismert volt Vinland története. 1112-ben az izlandi Erik Gnuppsont nevezték ki Grönland püspökévé, aki új állomáshelyén értesülhetett Vinlandról, mivel 1121-ben úgy döntött, hogy felkutatja ezt a földet, egyes feltételezések szerint azért, hogy egy talán még létező viking kolóniát látogasson meg. A püspökről a vitorlabontása után soha többé nem hallottak, noha Izlandról utána küldték Arnald püspököt, de ő sem járt sikerrel, s nem találta meg elődjét.

A XIII. században pedig papírra vetették a vinlandi történeteket Izlandon, vagyis ekkor keletkezett a két legfontosabb forrásmű, a Vörös Erik sagája és a Grönlandiak sagája. A fejlemények viszont a következő században is gyarapodtak. 1347-ben egy grönlandi hajó kötött ki Izlandon, telerakodva faanyaggal, s a tengerészek elmondása szerint egy Grönland melletti vidékről szerezték be a fát. Bizonyára Marklandra (Labrador-félsziget) gondoltak, ugyanis Grönland híján volt az értékes, jó minőségű fának, és ott csak uszadékfát találhattak. Ebből az feltételezhető, hogy a grönlandiak talán Leif Eiriksson felfedezés óta, akár századokon át Marklandba járhattak faanyagért. Megtelepedésre azonban nem vállalkoztak, vagy nem maradt fenn, illetve még nem került elő erről semmiféle bizonyíték.

Immár Amerika újrafelfedezése után, 1590-ben készült az ún. Skálholt-térkép, amit az izlandi Sigurdur Stéfansson tanító készített, és ezen feltünteti Grönlandon túl az észak-amerikai viking felfedezéseket is. A térképet valószínűleg a sagák információira hagyatkozva készítette, ám ami meglepőbb, hogy földrajzilag kimondottan pontos. Érdekesség, hogy a térkép egy 1599-ben keletkezett másolatát magyar jezsuiták készíthették Magyarországon, Nagyszombaton, amit a második világháború után Szepessy Géza levéltáros talált meg. Ez a térkép további pontosításokkal szolgál, és különlegessége, hogy rovásírással is ellátták. Grönlandot például már szigetként ábrázolja, míg az eredeti térkép félszigetként tüntette fel. De Vinland (Winlandia) helyszíne is pontosított (fekete kiemelés), amit Új-Fundland északi csücskével azonosítottak a kutatók, és az 1960-as években pontosan ott találtak rá az eddig egyetlen Amerikában feltárt viking településre a régészek. A nagyszombati térképen feltüntetésre került továbbá egy Angliából kiinduló „főútvonal”, ami Vinlandig vezet bennünket. Kérdéses, hogy ez feltételezett vagy konkrét útvonalat jelölt-e? Szintén ide kapcsolódik az 1605-ben, Hans Poulsen által készített Resen térkép, amelyen szintén a sagák alapján ábrázolja Vinlandot, hasonlóan a fenti térképekhez, hosszúkás földnyúlványként a tengerben.

Balra: a Skálholt-térkép (1590), jobbra: a nagyszombati másolat (1599).

A későbbi évszázadokban a vinlandi kalandok történetét egyöntetűen a mesék világába száműzték. A XIX. században sem adtak hitelt a sagákban leírt történeteknek, ugyanis az írott forrásokon kívül semmi más bizonyíték nem került elő a vikingek észak-amerikai jelenlétéről. Mégis, a XX. századtól egyre többen kezdték elfogadni az óészaki sagákban leírtak igazságtartalmát, amivel pedig kezdetét vehette a kutatás Vinland után.

Hol volt Vinland?

Az északi kalandorok három területet különítettek el az amerikai kontinensen, amelyeknek neveket is adtak: Helluland, Markland és Vinland. Helluland bizonyára a Baffin-sziget lehetett, Markland pedig a Labrador-félsziget, Vinland meghatározása azonban már problematikusabb. A leírások alapján sok eshetőség felvetődött, és a szakértők között máig nincs egyetértés a pontos helyszín meghatározását illetően, ám a legszéleskörűbb vélemény az, hogy Új-Fundland szigete lehetett Vinland.

A XX. századtól kezdve kutatók és régészek csoportjai próbálták fellelni Vinland helyszínét, de tárgyi bizonyítékok hiányában csupán feltételezésekre és elméletek gyártására hagyatkozhattak. A már említett Új-Fundland mellett többen is érveltek, de egyesek szerint annál jóval délebbre jutottak a vikingek, amit a helyszín elnevezéséből véltek így (Szőlőország), kiemelve, hogy a vadszőlő termőterületei Új-Fundlandtól délebbre húzódnak. Ebből adódóan sokan a kanadai Új-Brunswickot vagy az amerikai Maine államot jelölték meg lehetséges helyszínként, sőt egyesek szerint ennél is délebben volt Vinland, Massachusetts vagy talán New York állam területén. A legóvatosabb feltételezések szerint is a Szent Lőrinc-folyó déli részeinél lehetett a keresett terület, ám régészetileg, ezidáig nem tudták alátámasztani az érveléseket. Ugyanakkor több kutató is vitatja, hogy a vikingek valóban szőlőt találtak volna Vinlandon, s úgy vélik, csak valamilyen bogyós növény lehetett, amit szőlőnek véltek vagy ugyanazzal a szóval illettek, esetleg a sagák írói egyszerűsítették le a bogyós növényt szőlővé. A szakértők egy része rámutatott, hogy „szőlő” alatt a vikingek számos bogyós növényt érthettek, ezért a sagákban említett szőlőt nem érdemes szó szerint venni, s megeshet, hogy az Új-Fundlandra látogató vikingek valóban találtak valamiféle bogyós növényt, ám az nem vadszőlő volt.

A 20. század elejére mégis egyre inkább Új-Fundland legészakibb csücskénél kezdett körvonalazódni Vinland helyszíne. 1960-ban pedig be is igazolódott a feltételezés, amikor egy amatőr régész házaspár, Helge Ingstad és Anne Stine Ingstad egy viking táborhely maradványait fedezték fel L'Anse aux Meadows közelében. Nyolc egykori épület maradványait tárták fel, és a legnagyobb épületben az előcsarnokon kívül öt-hat helyiség is lehetett. Az épületmaradványokon kívül főző- és szénégető gödröket is találtak, de néhány eszközt is sikerült fellelni: kőszerszámokat, vasszögeket, vas- és vörösrézdarabokat, orsónehezéket és kőlámpást, míg egy karikás fejű rézötvözet dísztű is előkerült, amivel jellemzően köpenyt fogtak össze. A feltárások során szürke diót (vagy vajdió) is találtak, amely újabb kérdéseket vetett fel, mivel ahogy a szőlő, a szürke dió sem terem Új-Fundlandon, hanem több száz kilométerre, a Szent Lőrinc-folyótól délre, esetleg Új-Brunswick egyes részein. Kérdéses, hogy a diót a vikingek hozták magukkal portyáik alkalmával vagy később került oda a termés, talán az őslakosok által?

Újraépített viking település L'Anse aux Meadows-nál.

Az 1960-as és az 1970-es években több ország és kutató bevonásával tovább folyt a viking település feltárása L'Anse aux Meadows-nál. A fából készült tárgyak radiokarbonos vizsgálata igazolta, hogy a telep 1000 körül épülhetett. Jáspiskövek is előkerültek, amelyeket egykor tűzgyújtáshoz használtak, és ezekről megállapították, hogy van köztük, ami Grönlandról, és van, amelyik Izlandról való, ezzel igazolva a sagák állítását, hogy a grönlandiakon kívül izlandiak is érkeztek Vinlandra. A szénizotópos kormeghatározás szerint pedig a tábor 1014 körül létesülhetett, míg a környék fáinak az évgyűrűi azt mutatják, hogy 1021-ben vágták ki azokat, méghozzá fémszerszámokkal, amely eszközökkel a bennszülöttek nem rendelkeztek akkoriban.

Noha a L'Anse aux Meadows-nál feltárt település egy régészetileg bizonyított bázisa volt a vikingeknek, ez csupán egyetlen telep volt, amit a kutatók felleltek, ráadásul méreteiből adódóan azt valószínűsítik, hogy csak ideiglenes tábor lehetett, amit elsősorban faanyag begyűjtésére és hajójavításra használhattak. Kovács- és ácsműhelyt is azonosítottak a helyszínen, valamint az orsó és szövőszék maradványok azt feltételezik, hogy nők is élhettek a telepen. A tartós jelleget viszont több tényező is cáfolja, például, hogy nem találtak mezőgazdaságra vagy állattartásra utaló bizonyítékokat, valamint temetkezési helyeket sem. Sokak szerint a települést eleve ideiglenesnek szánhatták, amely átmeneti kikötőhelyként szolgált a Vinland és Grönland között közlekedő hajók számára, hogy átrakodhassanak, illetve elvégezzék a szükséges javításokat a hajókon. Mások szerint elképzelhető, hogy az ideiglenes jelleg nem volt eltervezett, és esetleg egy keményebb télen fellépő élelemhiány miatt számolhatták fel a települést. Arra is csak bizonytalan válasz adható, hogy hányan élhettek a táborban, a kutatók ezt a számot 30 és 160 közé teszik.

Ez az egy helyszín pedig még mindig nem azonosítható kétséget kizáróan Vinlanddal, amely elnevezés minden bizonnyal egy nagyobb földrajzi területre vonatkozott, több településsel és táborhellyel. A kérdés pedig továbbra is megválaszolásra vár, hogy vajon meddig jutottak el Amerikában az északi tengerjárók és hol voltak még táborhelyeik?

Anne Stine és Helge Ingstad emlékműve L'Anse aux Meadows-nál, "akik a vikingek nyomára bukkantak Amerikában."

Egy rejtélyes lelet az amerikai Maine államot is a potenciális helyszínek közé emelte, bár ennek valószínűsége igen vitatott. 1957-ben Maine egy tengerpart közeli régészeti lelőhelyén egy norvég ezüst pennyt találtak. A pénzérmét valamikor 1065 és 1080 között verhették, III. Csendes Olaf norvég király (ural. 1067-1093) idejében, viszont széleskörű elterjedése a 12-13. századra tehető. Mindebből a helyszín és az időpontok is érdekesek. A helyszín Maine állam, szóval jóval délebbre találtak az érmére, mint amerre a vikingek terjeszkedésének a határát vélték. Vinlandot ugyanis egyre inkább Új-Fundlandon vélték azonosítani a kutatók, ehhez képest Maine jóval délebbre fekszik. Azonban a pénzdarab eljuthatott erre a helyszínre kereskedelem révén is, nem feltétlenül kell úgy vélnünk, hogy ottmaradt, ahol a vikingek hagyták ezer évvel ezelőtt. Ráadásul át volt fúrva, ami valószínűsíti, hogy nyakba akasztották, és előkerülésének helye is egy indián régészeti lelőhelyen volt. Az időpont viszont talán érdekesebb, és újabb kérdéseket vet fel. Ha csak az érme előállításának időpontját nézzük (1065-1080) az is évtizedekkel távolabb esik attól az időszaktól, amit a vikingek amerikai útjaival azonosítunk, vagyis az 1000-1021 körüli éveket. Ám a penny keletkezése után minden bizonnyal évtizedek vagy századok teltek el, amíg széles körben elterjedt, és eljutott Izlandra, Grönlandra, majd esetlegesen Amerikába is. Ha ez így van, kik járhattak a vinlandi vikingek után akár századokkal Amerikában? Jártak-e egyáltalán, vagy az érme valaki által sokkal később kerülhetett az amerikai kontinensre és a földbe, ahol aztán megtalálták? Éppen az ellentmondások miatt vitatott a mai napig, hogy a maine-i penny valóban a vikingek által jutott-e Amerikába, vagy valaki a 20. században szándékosan rejtette el a régészeti lelőhelyen.

A Maine-ben talált ezüstpenny.

Miért nem maradtak a vikingek Észak-Amerikában?

A vikingek amerikai jelenlétének története tele van bizonytalanságokkal és feltételezésekkel, ezért a fenti kérdésre sem adható minden kétséget kizáró válasz, csupán találgathatunk. Annyi azonban bizonyos, hogy a vikingek több tényező együttese miatt dönthettek úgy, hogy végleg elhagyják az amerikai kontinenst és felszámolják ottani kolóniáikat.

A vikingek nagyjából húsz-harminc éven át lehettek tartósan jelen Észak-Amerikában, amely időszak alatt több hullámban kíséreltek meg állandó telepeket létrehozni a kontinensen, végül ez nem sikerült nekik, és idővel feladták az erre irányuló próbálkozásaikat. Az állandó jelleggel létesített telepek legjobb esetben is néhány évig működhettek, illetve voltak lakottak, míg a kisebb táborhelyeket eleve ideiglenes jellegű használatra szánhatták, az épp odalátogatók számára. A halászattal vagy faanyag beszerzésével foglalkozó hajósok tevékenysége is idényszerű volt, tehát néhány hónapot, esetleg évet vehetett csak igénybe az ott tartózkodásuk, tartós letelepedésre ők nem gondoltak, ezért részükről nem is alakulhatott ki mélyebb kötődés a kontinenshez vagy az adott táborhelyekhez.

A nagy távolságok is hozzájárulhattak a tartós letelepülés sikertelenségéhez. Észak-Amerika messze volt, a legközelebbi állandó település Grönlandon volt, több száz kilométerre. Utánpótlás vagy szükséges felszerelések, élelmiszer, állatok és emberek nehezen juthattak el az amerikai telepekre, és nem utolsó sorban az ilyen távolságok mellett az információáramlás is nehézségekbe ütközött. Ebből adódóan egy-egy zordabb tél idején, amikor a kevesebb vad miatt élelmiszerhiány léphetett fel nem támaszkodhattak a távoli Grönland vagy Izland segítségére. Ha viszont a távolságot le is tudták volna küzdeni, akkor is adott maradt volna egy másik probléma, hogy a földművelés Grönlandon az éghajlat és a terület adottságai miatt korlátozott volt, jó, ha a lakosság a saját fogyasztását képes volt belőle biztosítani, az pedig szinte kizárt volt, hogy feleselget termelve ellássák az észak-amerikai kolóniákat, illetve kivitelre termeljenek. Vinlandon mindezidáig egyetlen viking táborhelyet tártak fel a régészek, amely nem szolgáltatott bizonyítékul arra nézve, hogy az ott élők foglalkoztak-e földműveléssel vagy állattenyésztéssel, a sagák pedig ilyesmiről nem tudósítanak bennünket, így feltételezhetjük, hogy az észak-amerikai vikingek elsődleges élelmiszerforrása a környezetük volt, vadak, halak és vadon termő növények, ennélfogva az élelmiszerforrásaik végesek és bizonytalanok voltak, ki voltak szolgáltatva a terület és az éghajlat viszontagságainak, ezért fennmaradásuk rendkívül kockázatosnak bizonyult.

A távolság okozta problémákhoz és a mobilitás hiányához az is nagyban hozzájárult, hogy a korabeli viking hosszúhajókat nem nyílt tengeri hajózásokra tervezték, hanem elsősorban part menti és folyókon való portyákra. Az átkelés Izlandról Grönlandra is nehézkes és veszélyes volt, ez pedig hatványozottan igaznak bizonyult a sokkal távolabb fekvő észak-amerikai kontinensre. A sagákban is említenek egy esetet, ami ezt támasztja alá, láthattuk, hogy Leif Eiriksson egyik öccse, Thorstein hiába próbált átkelni Vinlandra, csak hánykolódott a tengeren, mire visszatért Grönlandra. Bizonyára nem ez volt az egyetlen sikertelen próbálkozás. A vikingek tehát a korabeli hajózási technológiájukkal, ha akarták volna, akkor sem tehették meg, hogy csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve átruccanjanak Grönlandról Vinlandra, vagy vissza. A vállalkozás komoly előkészületeket és tervezést igényelt, valamint nem utolsósorban, szükség volt egy jó adag szerencsére is. Mivel a visszatérés Grönlandra vagy Izlandra ugyanolyan nehéznek és veszélyesnek bizonyult, mint a Vinlandra vezető út, ezért nem tehették meg, hogy rövid időt töltsenek az amerikai kontinensen, mindenképpen hosszú időre kellett tervezniük, hónapokra, esetleg évekre, amit nem sokan vállaltak.

Leif Eiriksson szobra Bostonban, amit 1887-ben állítottak, ez volt az első szobor Amerikában, amit a viking felfedezők emlékére emeltek.

Végül pedig a vikingek egy teljesen idegen környezettel találták szembe magukat Észak-Amerikában. Kiszámíthatatlan volt az adott terület eltartó-képessége, az élelmiszerszerzés lehetőségei, az időjárási viszonyok és gyakran ellenséges környezet vette őket körül, amit a bennszülött indiánok jelenléte okozott. A két civilizáció egyaránt fenyegetést jelentett a másikra, a bizalmatlanságot pedig nem sikerült feloldani, és noha békés kapcsolatfelvételre és kereskedelemre is sor került köztük, az indulatok hamar elszabadulhattak, s akár egy-egy kisebb félreértés is tragédiához vezethetett. Ebből kifolyólag többször is véres csatára került sor a vikingek és az indiánok között, akik, noha technológiai hátrányban voltak az északi harcosoktól, létszámban messze felülmúlták őket, ami állandó fenyegetést jelentett a viking telepesek számára. Továbbá a sagák tanúsága szerint a vikingek között is kialakult az ellenségesség és a széthúzás, amit az elszigeteltség és kilátástalanság érzete fokozhatott, s ami erőszakhoz és fegyveres konfliktushoz is vezethetett.

Az elszigeteltség, a bizalmatlanság és az ellenséges környezet, valamint az éghajlati viszontagságok, az erőforrások hiánya és a tengerhajózási technológiai hátrány mind hozzájárult ahhoz, hogy a vikingek képtelenek voltak tartósan megvetni a lábukat az újonnan felfedezett kontinensen. A kudarcot még az anyaországokhoz közelebb fekvő Grönland sem kerülhette el, noha a telepesek ott tovább kitartottak, mint Észak-Amerikában, a sziget a 15. századra mégis elnéptelenedett, és csak a 18. században került sor a rekolonizálására.

Olvass tovább: A Nagy Pogánysereg, I. Margit dán királynő, Lappföld története

Kövess minket Facebookon: Szórakoztató történelem

Források:

Bröndsted, Johannes [1983]: A vikingek, Corvina Kiadó.

Foot, Sarah [2013]: Irány Amerika! – A vikingek nyugati expedíciói in BBC History Magazin III. évfolyam, 8. szám, 2013. augusztus, Kossuth Kiadó.

Ingstad, Helge [1972]: Vikingek az Újvilágban, Gondolat Kiadó.

Pörtner, Rudolf [1983]: A viking kaland, Kossuth Könyvkiadó.

Roesdahl, Else [2007]: A vikingek, General Press Kiadó.