Kezdőlap > Osztrák-magyar gyarmatok

Osztrák-magyar gyarmatok

2023.06.29 17:30

Gyarmatosítási előzmények és tapasztalatok

A gyarmatosítás kezdetei a XV. század végén az Európából kiinduló nagy földrajzi felfedezések koráig nyúlnak vissza. A világot átformáló folyamatban az elsődleges szerepet az európai országok játszották, de az évszázadok során a gyarmatosított területek és a gyarmatosító hatalmak is változtak. Az egykor nagy gyarmattartó hatalmak idővel lehanyatlottak (Portugália és Spanyolország), miközben több hatalom szinte a kezdetektől a gyarmati korszak végéig kitartottak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Hollandia), de újabb szereplők (Belgium, Olaszország és Németország) is bekapcsolódtak a gyarmatosításba, sőt a XIX. század végére Európán kívüli hatalmak is megkíséreltek gyarmatbirodalmat létrehozni (Amerikai Egyesült Államok és Japán).

Az Osztrák-Magyar Monarchia és előtte a Habsburg Birodalom lényegében kimaradt a gyarmatosításból. Próbálkozások viszont voltak tengerentúli területeket megszerzésére, ha pedig a Habsburg-dinasztia egész történetét vizsgáljuk, akkor a család spanyol ága igen tekintélyes, a kor legnagyobb kiterjedésű gyarmatbirodalmával rendelkezett.

A Habsburg-dinasztia 1516-ban szerezte meg a spanyol trónt, amivel a hatalmas spanyol gyarmatbirodalomra is szert tett. 1519 és 1556 között pedig a Habsburgok osztrák és spanyol birtokai felett is egyetlen uralkodó állt, V. Károly (ural. 1519-1556), aki emellett német-római császár is volt. Ez volt a Habsburg-ház fénykora, amikor hatalma csúcspontján a Birodalomban sosem nyugodott le a Nap. A Habsburg gyarmati tapasztalatok tehát a spanyol koronához kapcsolódó kiterjedt gyarmatbirodalomból eredtek. 1556 után a család két ágra szakadt, a spanyol és az osztrák Habsburgokra, s a nagy birodalomból két birodalom lett, amelyek külön igazgatás alá estek, a gyarmatok pedig a Spanyol Királyságnál maradtak, míg az osztrák ágnak meg kellett elégednie az európai területekkel.

A Habsburg Birodalom V. Károly császár idején.

A Habsburg gyarmati kornak 1700-ban vége szakadt, amikor kihalt a család spanyol ága, 1715-ben pedig az osztrák ág lemondott a spanyol trónigényéről, ezzel pedig a gyarmatokról is. Ettől kezdve a Habsburgok az osztrák, a magyar, a cseh, a lengyel, az itáliai és a németalföldi területeikre koncentráltak, amelyek azonban folyamatosan apadtak, először Németalföld veszett el 1797-ben, 1809-ben Nyugat-Galíciát, majd a XIX. század második felére Itáliából is kiszorultak, ugyanakkor területeket nyertek a Balkánon (Bosznia-Hercegovina). A Habsburg magterületek tehát az Osztrák Császárságból, a Magyar Királyságból és a hozzá kapcsolódó Horvát Királyságból álltak, tekintve, hogy ezen országok trónján 1526-tól kezdve mindig egy Habsburg uralkodó ült. Az uralkodóház, hogy megerősítse birodalma pozícióját Európában, 1867-ben kijegyezett a magyarokkal és létrehozták a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát, amely 1918-ig állt fenn.

Az osztrák Habsburgok gyarmatszerzési szándékai rendre erőtlenek és bizonytalanok voltak, de ennek ellenére volt némi szándék rá, hogy tengerentúli területekhez jussanak vagy kolóniákat hozzanak létre távol az anyaországtól. Ezek a kísérletek viszont a legtöbb esetben kudarccal végződtek, az anyagi támogatás hiánya vagy elégtelensége, illetve a császári udvar gyakori érdektelensége miatt. Később a politika is közbeszólhatott, ugyanis a Monarchia időszakában a magyar társország hozzájárulása is szükséges volt a gyarmati jellegű vállalkozások foganatosításához, amit viszont Budapest nem igazán támogatott.

Habsburgok Indiában

Az első osztrák Habsburg gyarmatosítási kísérletek a XVIII. században kezdődtek, ám ezek csak közvetetten kapcsolódtak az osztrákokhoz, mivel a kivitelezők valójában a németalföldiek voltak. Németalföld déli része 1714-ben, a spanyol örökösödési háború után (erről részletesebben itt olvashatsz) került a Habsburg-dinasztia osztrák ágához, és Osztrák Németalföld néven 1797-ig birtokolta azt. 1722-ben VI. Károly német-római császár (ural. 1711-1740) támogatásával létrejött az Ostend Kelet-indiai Társaság, azzal a céllal, hogy lebonyolítsa az Ázsiába irányuló távolsági kereskedelmet. Ennélfogva 1723-ban két kereskedelmi telepet is létrehoztak az indiai Cabelonban és Banquibazarban. A telepekkel és az ázsiai kereskedővárosokkal folytatott tevékenységből származó profit azonban Németalföldet gazdagította, Ausztria és a birodalom többi tartománya ebből nem részesedett.

Hamarosan azonban az Ostend Társaság tevékenysége szemet szúrt a többi kereskedőállamnak, Hollandiának, Nagy-Britanniának, Portugáliának és Franciaországnak, amelyek térségbeli érdekeibe ütközött a Habsburg-németalföldi jelenlét. A britek és a hollandok politikai nyomás alá helyezték VI. Károly császárt azáltal, hogy kilátásba helyezték, hogy nem ismerik el a Pragmatica Sanctiót (nőági örökösödés bevezetése), amiennyiben nem vet véget az Ostend Társaság tevékenységének. A császár mindenképpen szerette volna lányát, Mária Teréziát (ural. 1740-1780) örökösének elismertetni az európai hatalmakkal, ezért 1727-ben engedett a követelésnek és felfüggesztette a Társaság működési engedélyét, amit aztán 1731-ben meg is szűntettek, az indiai telepeket pedig az 1740-es években felszámolták.

Kísérlet a visszatérésre: kereskedelmi telepek Afrikában és az Indiákon

A XVIII. század második felére a Habsburg Birodalomban több kereskedelmi társaság is alakult, amelyek a távolsági kereskedelemben voltak érdekeltek, s ezeket összefoglalóan Osztrák Kelet-Indiai Társaságnak nevezik. A Társaság 1774-ben visszaszerezte a kereskedelmi telepet Banquibazarban, amit még az 1740-es években számoltak fel. 1775-ben William Bolts egy holland származású brit kereskedő felajánlotta a szolgálatait Mária Teréziának, hogy a Trieszt székhelyű társaságával telepeket létesíthessen az Indiai-óceán térségében, annak érdekében, hogy kereskedhessen Kínával, Indiával és Perzsiával. A királynő megadta ugyan az engedélyt, de a vállalkozás finanszírozását németalföldi bankok biztosították.

A Habsburg hajók elindultak India felé és a délnyugat-indiai Maiszúr uralkodója szívéjesen fogadta Bolts-ot, s engedélyezte, hogy az osztrákok kereskedelmi telepeket hozzanak létre az országában, amivel a britek egyre aggasztóbb befolyását próbálta ellensúlyozni. Bolts tevékenysége a kezdetektől kiváltotta a Brit Kelet-indiai Társaság gyanakvását, és tartva a konkurencia megerősödésétől, igyekezett kiszorítani a Habsburg szolgálatban álló kereskedőket a térségből. Az amerikai függetlenségi háború azonban egyre inkább elvonta a britek és a franciák figyelmét az Indiai-óceán térségéről, s míg a két tengeri hatalom egymással szembekerülve hadakozott az amerikai konfliktusban, addig az osztrákok igyekeztek kihasználni és az előnyükre fordítani a kínálkozó lehetőséget az Indiákon.

1778-ban a délkelet afrikai Delagoa (vagy Maputo) öbölnél létesítettek telepet, valamint a Szumátrától északra húzódó Nikobár-szigetekhez tartozó Nancowry-szigeten. Ezek elsődleges célja az volt, hogy bázisterületekként szolgáljanak az India és Kína felé irányuló Habsburg kereskedelmi forgalom számára. Az afrikai telepen két erődöt is építettek, a Szent József és a Szent Mária erődöket. A telep az elefántcsont kereskedelemből szépen profitált, azonban a terület a portugálok érdekszférájába tartozott, ugyanis Afrika délkeleti partsávját (Mozambik) Portugália gyarmatosította, s csak idő kérdése volt, hogy fellépjenek a „betolakodó” Habsburgokkal szemben. 1781 elején malária tört ki a telepen, áprilisban pedig portugál fegyveresek érkeztek, hogy kiűzzék onnan az osztrákokat. A gyengén védett és a betegségben legyengült helyőrség végül feladta a kereskedelmi telepet, s a Habsburgok afrikai birtoka ezzel elveszett.

Az osztrák Habsburgok gyarmatai a történelem során.

A Nikobár-szigeteken néhány évvel tovább sikerült biztosítani az osztrák jelenlétet. 1778 júliusában megszerezték a bennszülöttek hozzájárulását ahhoz, hogy a szigetcsoport a Habsburg Birodalom birtokába kerülhessen, és ezt követően a Nancowry-szigeten felépítették a kereskedelmi telepüket, amely a szigetek igazgatásának központjául szolgált. Azonban itt is egy tengeri hatalom érdekeibe ütköztek, méghozzá Dániáéba. A dánok Dél-Indiában voltak jelen, de érdekeltségeik az Indiától keletre húzódó a Nikobár-szigetekre is kiterjedt, ezért az osztrákok megjelenése fenyegetésnek számított. 1783-ban meghalt a Nikobár-szigetek kormányzója, a dánok pedig kihasználva a pillanatnyi bizonytalanságot, hadihajót küldtek a szigetek közelébe. A telepesek elvesztették érdeklődésüket a gyarmat iránt, s nem kívánták azt életük kockáztatásával megvédeni, ezért 1785-ben inkább feladták ottani pozíciójukat.

Noha Bolts tevékenysége az Indiai-óceán térségében sikeresnek volt mondható, a németalföldi hitelezői mégis aggodalmuknak adtak hangot, és megpróbálták rávenni a visszatérésre. Végül a vitában II. József császár (ural. 1765-1790) közvetített, s 1781-ben Bolts új szerződést kötött a bankárokkal. Mielőtt azonban folytatta volna tevékenységét Ázsiában, grandiózus új tervekkel járult a császár elé. Be kívánt kapcsolódni az Észak-Amerika nyugati partvidékénél (a mai Kanada) a szőrmekereskedelembe, valamint egy földkörüli utat is tervezett. II. József érdeklődéssel fogadta ugyan a javaslatokat, de minden bizonnyal anyagi megfontolásokból végül egyiket sem támogatta. A csalódott Bolts 1782 novemberében elbocsátását kérte az osztrák udvartól, amit meg is adtak neki.

1783-ban az amerikai függetlenségi háború lezárultával a britek, a franciák és a hollandok is újra a délkelet-ázsiai kereskedelemre koncentrálhattak és megerősíthették pozícióikat a térségben, ami meggyengítette a Habsburg kereskedelmi tevékenységet. 1785-ben az Osztrák Kelet-indiai Társaság csődbe ment, s további kereskedelmi telepek nem létesültek, csupán néhány németalföldi kereskedőhajó indult útnak Ázsiába. 1794-ben az utolsó Habsburg kereskedelmi telepet is felszámolták az indiai Banquibazarban, s a Francia Forradalom és a napóleoni háborúk hosszú évekre elvonták a Habsburg Birodalom figyelmét Ázsiáról.

Elvetélt gyarmatosítási kísérletek: Nikobár-szigetek, Észak-Borneó és Nyugat-Szahara

1857-ben Miksa főherceg megbízásából az SMS Novara vitorláshajót földkörüli útra küldték, amely elsődleges missziója az volt, hogy kikötve a Föld különböző pontjain tudományos kutatásokat és megfigyeléseket végezzen. 1858-ban a Nikobár-szigetekre érkezett, ahol Karl von Scherzer az egyik felfedező és tudós jól tudta, hogy a szigetek 1778 és 1785 között a Habsburg Birodalom gyarmata volt. A szigeteket járva, az osztrák felfedezőben megfogalmazódott a gondolat, hogy az Osztrák Császárság ismét gyarmatosíthatná a szigeteket, amelyek megfelelőek lennének egy fegyenctelep számára. Ötletét a kormány elé tárta, azonban Bécs nem volt érdekelt a szigetek rekolonizációjában és elvetette a javaslatot.

1876-ban a hongkongi osztrák-magyar konzul, Gustav von Overbeck báró megszerezte a Holland Indiához tartozó Borneó északi területeire vonatkozó kereskedelmi jogokat, és 1878-ban hatalmas földterületet vásárolt a helyszínen. A következő évben Overbeck báró visszatért Európába, ahol Észak-Borneót megpróbálta eladni az osztrák-magyar államnak, amiről úgy vélte, hogy fegyenctelepként kiválóan lehetne hasznosítani. Bécs-Budapest azonban nem érdeklődött a terület iránt és nem ment bele az üzletbe. Overbeck tovább próbálkozott Németországnál és Olaszországnál is, végül 1880-ban egy brit gyarmati kereskedő vásárolta meg tőle a területet, akitől aztán a brit állam vette meg 1881-ben.

1898-ban Spanyolország megalázó vereséget szenvedett az Egyesült Államoktól a mindössze három hónapig tartó háborújukban, ezért a pénzügyi nehézségekkel küzdő spanyol állam úgy döntött, hogy eladja nyugat-szaharai gyarmatát, Rió de Orót, hogy némi bevételre tegyen szert. Az ajánlatot előterjesztették a Monarchiának, s Ferenc József és a császári tanács is nyitott volt az adásvételre, ugyanis az udvar lehetőséget látott benne, hogy a Nyugat-Afrikában létesített haditengerészeti bázissal kiterjeszthetik az osztrák-magyar haditengerészet mozgásterét a világtengereken. A vételhez viszont szükség volt a magyar államrész beleegyezésére is, ami a magyar Felsőházban nem került támogatásra, így Rió de Oró megvásárlása nem valósult meg.

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen gyarmata: a tiencsini koncesszió

A XIX. század második felétől a gyarmattartó nagyhatalmak befolyásuk alatt tartották Kínát, amivel előnyös gazdasági és kereskedelmi szerződéseket kényszeríthettek az ázsiai birodalomra. Az évtizedek óta erősödő idegen befolyás, valamint ezzel együtt a kereszténység térnyerése okozta feszültségek végül 1899-ben felkeléshez vezettek, amely a boxer lázadás néven vált ismertté. 1900-ban megalakult a Nyolc-nemzet Szövetsége, a Brit Birodalom, Franciaország, Németország, Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, Japán és az USA részvételével. A nagyhatalmi szövetség elsődleges célja volt, hogy rendet teremtve megvédje a kereskedelmi érdekeiket Kínában, habár ez alól a Monarchia valamelyest kivétel volt, mivel a Kínával való kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai elenyészőek voltak. Ennek ellenére a Monarchia is tagja lett a szövetségnek és részt vállalt a lázadás felszámolásában.

A felkelés leverése után, 1902-ben a nagyhatalmak felosztották egymás között Tiencsin városát, ahol minden fél kapott egy körzetet, amit saját belátása szerint igazgathatott. A Monarchia egy 108 hektár (0,61 nkm) területű zónához jutott, ami ezzel a dualista állam egyetlen tengerentúli birtoka, avagy gyarmata lett. A városrész teljesen önellátó volt, saját iskolával, színházzal, mozival, fürdővel, börtönnel, kórházzal és katonai barakkal. A lakosság megkapta az osztrák-magyar állampolgárságot és a Monarchia törvényei vonatkoztak rájuk. 25 744 kínai születésű és 80 osztrák-magyar származású élt a gyarmaton, de 1910-re az elvándorlás miatt 10 ezer fővel csökkent a lakosságszám. Az igazgatásért a hat kínai hivatalnokból álló Városi Tanács volt felelős, amely tevékenységét a birodalmi konzul és a katonai parancsnok ellenőrizte, akik döntési jogkörrel is rendelkeztek a helyi ügyekben. A rendfenntartásért 40 fő osztrák-magyar katona és a 80 fős kínai rendőrség (shimbó) volt felelős, akiknek emellett az adóbeszedés is a feladatuk volt.

Az osztrák-magyar koncessziós terület térképe Tiencsinben.
Forrás: Falanszter.blog.hu

Az infrastruktúra fejlesztését a helyi tehetős kereskedők és kézművesek hozzájárulásából fedezték. A korábbi szűk és sikátoros utcahálózatból modern és európaibb utcaszerkezetet alakítottak ki, s megjelentek az olyan utcanevek, mint a Ferenc József, Bécs vagy Budapest utca, valamint az Osztrák rakpart. Az utcák macskakövezve és csatornázva lettek, s a közvilágítást is bevezették. Az osztrák-magyar időszak alatt emelt számos épület máig magán őrzi a tipikus Habsburg eklektikus és historizáló építészeti jellegzetességet. Mivel azonban a Monarchia kereskedelmi érdekeltségei Kína más területei felé irányultak, ezért a kis gyarmat jelentősége minimális volt a dualista állam külkereskedelme számára. Ugyanakkor az osztrák-magyar koncessziós terület az észak-kínai hadurak kedvelt menedékhelyévé vált.

Az első világháború kitörésével a Monarchia nem tudta fenntartani a kapcsolatot a tiencsini koncessziós zónával, ami teljesen elszigetelődött az anyaországtól. 1917. augusztus 14-én Kína az antant oldalán belépett a világháborúba és csapatai még aznap megszállták az osztrák-magyar kerületet. A háború után Ausztriának és Magyarországnak is le kellett mondania a területről, előbbi 1919. szeptember 10-én a saint-germaini, míg utóbbi 1920. június 4-én a trianoni békeszerződésben mondott le egykori gyarmatterületéről. A korábbi osztrák-magyar koncessziós terület ideiglenesen kínai igazgatás alá került, de 1927-ben az olasz koncesszióhoz csatolták, s végül 1947-ben került vissza Kínához.

Egy majdnem osztrák-magyar gyarmat: a Ferenc József-föld

1872-ben egy osztrák-magyar felfedező expedíciót küldtek útjára azzal a céllal, hogy felkutassa az északkeleti átjárót és elérje az Északi Sarkot. Az expedíció vezérhajója a kétárbócos Tegetthoff volt és a legénység többsége valójában osztrák volt, az egyetlen magyar tagja a hajóorvos, dr. Kepes Gyula volt. Az út magánfinanszírozásból valósult meg, amihez gróf Zichy Edmund is hozzájárult.

Az expedíció nem érte el kitűzött célját, azonban 1873 augusztusában felfedezésre került egy addig nem azonosított szigetcsoport (habár norvégok talán járhattak a szigeteken korábban), amit Ferenc József-földnek neveztek el, s a hozzájárulása miatt az egyik szigetet Zichy Edmund után Zichy-földnek keresztelték. A kikötést követően a legénység felfedezőtúrákat tett a szigeteken, amelyeket fel is térképzetek. A rendkívüli hideg miatt viszont hajójuk végleg megfeneklett a jégben, ezért 1874 májusában gyalogszerrel, majd csónakba szállva hagyták el a barátságtalan vidéket. Orosz halászok találtak rájuk, akik elvitték őket Norvégiába, ahonnan az expedíció tagjai végül hazatérhettek a Monarchiába.

Az Osztrák-Magyar Monarchia sosem nyilvánította a felségterületévé a Ferenc József-földet, és az 1872-1874-es expedíciót követően a Monarchiából többé nem kereste fel senki sem a területet. A Ferenc József-föld évtizedekig a senki földjének számított, mígnem 1926-ban a Szovjetunió bejelentette, hogy annektálja a területet, ami ma az Orosz Föderáció része.

A jégbe fagyott Tegetthoff hajó a Ferenc József-földön.

Kövess minket a Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vikingek Amerikában, a Spanyol örökösödési háború, Genova története, a Wushe incidens.

Források:

Gerő András [2018]: A gyarmat nélküli birodalom in Az Osztrák-Magyar Monarchia II. rész – A századfordulótól az összeomlásig, A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó.

Jamrik Levente [2012]: Budapest utca, Tiencsin in BBC History magazin 2012. szeptember, II. évfolyam, 9. szám, Kossuth Kiadó.

Címkék:

Osztrák-Magyar Monarchia | Habsburgok | gyarmatosítás | felfedezések

Vissza

Téma: Osztrák-magyar gyarmatok

Nincs hozzászólás.

Osztrák-magyar gyarmatok

Címkék:

Téma: Osztrák-magyar gyarmatok

Új hozzászólás hozzáadása

Elérhetőség