Kezdőlap > II. András keresztes hadjárata

II. András keresztes hadjárata

2024.05.14 16:14

A keresztes hadjáratok említésekor elsősorban az 1099 és 1291 között, a Közel-Keleten folyt háborúkra gondolunk, noha keresztes hadjáratnak tituláltak minden olyan hadműveletet, hódítást és katonai konfliktust, amelyeket a katolikus országok vezettek a pogányok, a muszlimok és/vagy az eretnekek ellen. Így a keresztes hadjáratok kora sokkal nagyobb időt ölel fel, mint gondolnánk, ugyanis a Szentföldön vívott ütközeteken kívül a keresztesek más hadszíntereken is harcoltak, úgy, mint Észak-Afrikában, az Ibériai-félszigeten és a Baltikumban, de a későbbi századokban ugyanúgy keresztes hadjáratoknak titulálták az oszmánok, valamint az eretnekek ellen folytatott hadműveleteket is. Tágan értelmezve tehát a keresztes hadjáratok kora a 11. század végétől a 15. század végéig tartott.

Keresztes hadjáratot hivatalosan a mindenkori pápa hirdetett, vagyis az egyház támogatásával indultak meg a keresztes hadak, teljesíteni azt a feladatot, amit a pápa, az egyház feje rájuk testált. Így történt ez az első hadjárat esetében is, amit 1095-ben II. Orbán pápa (ural. 1088-1099) hirdetett meg, s amely végül 1099-ben indult el, hogy visszahódítsa a Szentföldet a muszlimoktól. Az első keresztes hadjárat bizonyult mind közül a legsikeresebbnek, mivel a keresztesek nem csak Jeruzsálemet foglalták el, de a Szent Városon kívül hatalmas területeket is birtokba vettek a Levante térségében, ahol keresztes államokat hoztak létre, amelyek közel háromszáz éven át fennmaradtak.

A Magyar Királyság számára sem voltak ismeretlenek a keresztes hadjáratok, ugyanis II. András (ural. 1205-1235) uralkodásáig négy keresztes had is az ország területére lépett. 1096-ban Leningeni Emicho népi serege érkezett magyar földre, de a keresztesek fegyelmezetlenek voltak, fosztogattak és zaklatták a lakosságot, mire Könyves Kálmán király (ural. 1095-1116) szétverte és kiűzte őket a Királyságból. Néhány hónapra rá a flandriai Bouillon Gottfried vezette keresztesek jelentek meg a magyar határon. A korábbi tapasztalatok alapján Kálmán király okkal volt bizalmatlan velük szemben, de végül megenyhült és átengedte őket az országon.

A második és a harmadik keresztes hadjáratra induló hadseregek sem kerülték el a Magyar Királyságot. 1147-ben II. Géza magyar király (ural. 1141-1162) engedélyt adott III. Konrád német királynak (ural. 1138-1152), hogy kereszteseivel átvonuljon a Duna mentén az országon, amely különösebb atrocitás nélkül meg is történt. 1189-ben a harmadik keresztes hadjárat idején I. (Barbarossa vagy Rőtszakállú) Frigyes német-római császár (ural. 1152-1190) hadai vonultak keresztül Magyarországon. A keresztesek a Duna mentén haladtak dél felé, akiket III. Béla (ural. 1172-1196) a határig kísért.

A Szentföldre vezetett hadjáratokat a legtöbb esetben uralkodók vezették, akiknek megvolt a kellő anyagi és katonai háttere egy ilyen volumenű vállalkozás kivitelezésére. Az uralkodók maguktól is felvehették a keresztet, de gyakran a pápák felszólításának engedelmeskedtek és vezettek kötelességszerűen hadjáratot. Keresztes hadakat vezetett többek között I. (Barbarossa vagy Rőtszakállú) Frigyes német-római császár, I. (Oroszlánszívű) Richard angol király (ural. 1189-1199), IX. (Szent) Lajos franca király (ural. 1226-1270), de még a norvég király, I. Sigurd (ural. 1103-1130) is eljutott a Szentföldre, aki ezután elnyerte a „Kereszteslovag” melléknevet.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor fogja elérni valamelyik magyar királyt is a pápai felszólítás, hogy vezessen keresztes hadat a Szentföldre. Az első keresztes hadjárat (1096-1099) rendkívüli sikereit és területi nyereségeit egyik későbbi hadjárat sem volt képes még megközelíteni se. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, és hatalmas területeket foglaltak el Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger keleti partvidékén, egészen a Vörös-tengerig. A későbbi évtizedekben azonban a keresztes államok területei megcsappantak és 1187-ben Jeruzsálem is elveszett. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) elsődleges célja Jeruzsálem visszaszerzése volt, a város bevétele viszont kudarcba fulladt. A fiaskó után III. Celesztin pápa (ural. 1191-1198) azonnal szervezni kezdte a következő hadjáratot, mire III. Béla ígéretet tett, hogy csatlakozni fog a hadművelethez, de 1196-ban bekövetkező halála ezt meghiúsította. Végakaratában a Királyságot idősebb fiára, Imrére (ural. 1196-1204) hagyta, míg a kereszt felvételének ígéretét és az ahhoz szükséges anyagi javakat kisebbik fiára, András hercegre hagyományozta. III. Ince pápa (ural. 1198-1216) 1201-ben fel is szólította Andrást, hogy vegye fel a keresztet, de a herceg éppen a bátyja uralma elleni lázadozással volt elfoglalva, és esze ágában sem volt a Szentföldre vonulni.

Időközben megindult a negyedik keresztes hadjárat (1202-1204), amely azonban Velence nyomására Jeruzsálem visszafoglalása helyett előbb Zárát vette be, majd Konstantinápolyt. A keresztények ellen vezetett szégyenletes hadjárat alaposan aláásta a keresztes hadjáratokba vetett hitet és bizalmat.

II. András a Thuróczy-krónia ábrázolásán.

III. Ince és III. Honorius pápa (ural. 1216-1227) többször is felszólította II. Andrást (ural. 1205-1235), hogy esküjéhez híven vegye végre fel a keresztet, de a király évekig halogatta a kérés teljesítését, míg végül 1216-ban mégis rászánta magát a hadjáratra. András kötélnek állásának hátterében viszont elképzelhető, hogy hatalmi törekvések álltak. Flandriai Henrik (ural. 1205-1216) a Bizánci Birodalom helyén létrejövő Latin Császárság uralkodója volt, aki 1216-ban fiúutód nélkül hunyt el és a főurak egy része felvetette András személyét, mint lehetséges utódot, tekintve, hogy András második felesége Courtenay Jolán Henrik császár unokahúga volt. Ezért egyes vélekedések szerint András jobbnak látta személyesen is jelen lenni a térségben, habár, mire elindult volna hadseregével, az apósát, vagyis Jolán apját, Courtenay Pétert választották meg latin császárnak.

András ennek ellenére előkészületeket tett a keresztes hadjárat megindítására, mely költségeit itáliai hitelekből, királyi birtokok elzálogosításából és ékszereladásokból fedezte, többek között I. (Szent) István király (ural. 1000-1038) feleségének, Gizella királynénak a koronáját is el kellett adnia. Az anyagi fedezet mellett politikai engedményre is rákényszerült, amikor lemondott a dalmáciai kikötőváros, Zára birtoklására vonatkozó igényéről Velence javára, hogy cserébe a hadserege elszállításához szükséges gályákat a velenceiek bérbe adják számára. A magyar keresztes had teljes létszáma 15 ezer fő lehetett, de ennek a jelentős részét mégis hátra kellett hagyni, mivel nem volt annyi szállítóhajó, amelyre minden katona felférhetett volna. 1217. augusztus 26-án így nagyjából ötezer fő szállt tengerre Spalatóban és indult el a Szentföldre. A flotta az egy hónapos hajóút során maga mögött hagyta az Adriai-tengert és Itáliát, elhajózott a görög szigetek és Kréta mellett, majd Ciprus érintésével októberben kikötött a Jeruzsálemi Királysághoz tartozó Akkon városában.

Mivel a magyar haderő viszonylag kis méretű volt, ezért önállóan nem tudott volna nagyobb hadmozdulatokat vagy ostromokat kivitelezni, ezért egyesült a német és a jeruzsálemi hadakkal, s mivel II. András számított a legrangosabb uralkodónak a Szentföldön, ezért ott tartózkodása alatt a keresztes seregek vezetője lett. 1217 novemberében a Jordán-folyó felé vezettek hadjáratot, ahol megfutamodásra kényszerítették az egyiptomi szultán hadseregét, majd bevették és kifosztották Beiszan városát. András azonban megbetegedett, ezért távol maradt a további harcoktól, és helyette a szent helyek látogatását és ereklyék felkutatását részesítette előnyben. A magyar haderő november végén, december elején Dénes tárnokmester vezetésével részt vett a Tábor-hegy erődítményének ostromában, amit végül ostromgépek hiányában nem sikerült bevenniük. December 15-én a keresztes had észak felé indult a tengerparton Libanon felé, de a rossz időjárási viszonyok (hirtelen lecsapó havazás) és a muszlimok zaklatásai miatt vissza kellett fordulniuk Szidonba, majd onnan Akkonba. Állítólag 500 magyar lovas a hegyek között rejtőző asszaszinok ellen vonult, de csapdába sétáltak és végül csak hárman menekültek meg élve.

1218 január elején a magyar seregben pestis tört ki. András újra beteg lett, nem tudni, hogy vajon a pestist kapta-e el, de egészsége egész további életére megrendült. Királyságából is aggasztó hírek érkeztek, ezért a hazatérés mellett döntött, de serege egy részét a Szentföldön hagyta Simor nádor felügyelete alatt, s vele maradt Tamás egri püspök is. Hozzájuk később többen is csatlakoztak Magyarországról, köztük Péter győri és Simon váradi püspökök. A magyar sereg Simor nádor vezetésével 1218-1219-ben részt vett az egyiptomi Damietta elleni ostromban.

II. András csupán négy hónapot tartózkodott a Szentföldön, amely idő alatt jelentősebb sikert nem könyvelhetett el. Távozását többen is ellenezték, s a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel fenyegette meg, ez viszont nem változtatott a király döntésén, aki 1218 elején útra kelt seregével a Magyar Királyság felé.

Visszafelé a szárazföldön haladtak, januárban megálltak Tripoliszban, hogy András részt vehessen útitársa, IV. Bohemund antiochiai fejedelem (ural. 1201-1216/1219-1233) és tripoliszi gróf (ural. 1187-1233) esküvőjén. Anatóliában áthaladtak Kis-Örményországon, az Ikonioni Szultánságon, a Nikaiai Császárságon és a Latin Császárságon, ahol Konstantinápoly érintésével átkeltek a Balkánra, majd a Bolgár Birodalmon és a Szerb Királyságon át érkeztek vissza a Magyar Királyságba. András útközben nem volt rest és három gyermekét is kiházasította. András herceget Izabella örmény hercegnővel (ez a házasság végül nem jött létre), Béla herceget Laszkarisz Mária nikaiai hercegnővel, míg Mária lányát Iván Aszen bolgár herceggel jegyezte el (ez utóbbi talán kényszerből történhetett, mivel a bolgárok csak a házasság fejében engedték tovább a magyarokat). Míg II. András rengeteg kiadással járó keresztes hadjárata teljesen eredménytelen maradt, addig ezek a házassági szerződések, amelyekből kettő meg is valósult, hosszú távon biztosították egy szövetségi rendszer kiépülését, végső soron pedig a magyar befolyás erősödését a Balkántól Kis-Ázsiáig.

1218 végén II. András és keresztes serege végül visszaérkezett a Magyar Királyságba. Az utókor magasztalta András szentföldi hadjáratát, annak ellenére, hogy az elért eredményekről nem sokat tudtak mondani. Werbőczy István 1514-ben egyenesen a „jeruzsálemi” melléknévvel illette a királyt, nem véve figyelembe azt a tényt, hogy Jeruzsálem II. András hadjáratakor már több évtizede a muszlimok kezén volt és ezen a magyar hadak sem tudtak változtatni. A hadjáratról különben maga II. András keserűen nyilatkozott, amikor visszatérve Királyságába levélben értesítette Honorius pápát arról, hogy a Királyságát anyagi csődbe juttatta a keresztes hadjárat, adósságait pedig ezért évekig kénytelen lesz törleszteni. A történetírók később reálisabban, sőt kritikusabban viszonyultak a magyar keresztes hadjárathoz, mígnem megfogalmazódott az a nézet, hogy II. András keresztes kalandja inkább szimbolikus jelentőséggel bírt és végső soron a királynak talán pontosan ez volt a célja a vállalkozással, hogy bizonyítsa, a Magyar Királyság nem csak spirituálisan, de tettekben is a keresztény Európához tartozik.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Napóleon egyiptomi hadjárata, Johanniták.

Források: