Kezdőlap > Anglia normann meghódítása

Anglia normann meghódítása

2023.12.21 16:17

Anglia a normannok előtt

Angliáról, mint országról a X. század közepéig nem beszélhetünk, ugyanis Anglia alatt akkoriban azokat a vidékeket értették, ahol az angolok éltek, s nem egyetlen államot jelölt, mivel ezen a területen több, kisebb-nagyobb angolszász királyság is osztozott, a legszétaprózódottabb időszakban hét ilyen államalakulat létezett, vagyis a Hét Királyság (Heptarchia). Ezek közül a legjelentősebb a dél-angliai Wessex volt, amely királyságban 519 óta a Cerdic-dinasztia uralkodott. Wessex fokozatosan terjesztette ki hatalmát a többi angol királyságra, de a Heptarchia korában az angolszászokra a legnagyobb fenyegetést a vikingek állandó támadásai és hódító törekvései jelentették. Nagy Alfréd wessexi király (ural. 871-899) végül legyőzte a vikingeket (erről itt olvashatsz bővebben) és ideiglenesen úrrá lett az északi harcosok jelentette fenyegetésen, ami után elkezdhette stabilizálni a wessexi uralmat Angliában, viszont a terület politikai egyesítése unokájára, Aethelstanre (ural. 924-939) várt. Aethelstan volt az első angolszász király, aki egész Angliára kiterjesztette uralmát (Bretwalda), s 927-től az angolok királya címet viselte. Ez az uralom viszont még gyenge lábakon állt, s végül unokája, I. (Békés) Edgar (ural. 959-975) alatt stabilizálódott a fiatal Angol Királyság.

A nyugalom időszaka azonban rövidnek bizonyult, mivel a X. század végén kiújultak a viking támadások, s 1013-ban a meggyengült Angol Királyságot elfoglalták a dánok. Az angolok a következő évben visszaállították uralmukat és elűzték a dánokat, de csak időlegesen, mivel 1016-ban Nagy Knut (ural. 1016-1035) immár tartós dán uralom alá hajtotta Angliát. Knut halála után azonban a fiai nem tudták megtartani az angol trónt, s 1042-ben a dánokat ismét kiűzték Angliából, a trónt pedig III. (Hitvalló) Edward (ural. 1042-1066) foglalta el.

A trónöröklés kérdése

III. Edward még mielőtt Anglia királya lett volna szinte egész fiatalkorát az észak-franciaországi Normandiában töltötte száműzetésben. Bátyja II. (Vasbordájú) Edmund (ural. 1016) rövid uralma után Angliát meghódították a dánok és Nagy Knut lett a király. Edward és öccse, Alfréd a nagybátyjuk, avagy édesanyjuk, Normandiai Emma bátyja, II. Richard normann herceg (ural. 996-1026) udvarában leltek menedéket, míg Emma királyné Angliában maradt és Knut hitvese lett. A normann hercegek jöttek mentek, míg Edward és Alfréd maradt Normandiában, a dánok pedig Angliában, mígnem lehetőség adódott rá, hogy a két testvér megszerezhesse őseik trónját. 1035-ben meghalt Nagy Knut, de Emma özvegy királyné inkább a Knuttól született fiát, Hardeknut trónigényét támogatta két idősebb fiával szemben. Viszont Anglia trónját Knut másik feleségétől, a merciai Aelfgifu-tól született fia, I. (Nyúllábú) Harold (ural. 1035-1040) foglalta el. Hogy Harold hatalmát aláássa, Emma hazahívta két fiát Normandiából, akikkel némi normann haderő is érkezett, ám 1036-ban Alfrédot elfogták és megvakították, mely sebesülésébe pedig nemsokára belehalt. Edwardnak ugyan sikerült visszamenekülnie Normanidába, de még néhány évig várakozásra ítéltetett. 1040-ben meghalt I. Harold, akit Hardeknut (ural. 1040-1042) követett a trónon. A betegeskedő király 1041-ben Angliába hívatta Edwardot, hogy a trónörökösévé tegye, s a következő évi halálakor Edward végre Anglia királya lehetett.

III. Edward 1045-ben feleségül vette Wessexi Editet, de házasságuk nem járt gyermekáldással, így a trón örökösének személye tisztázatlan maradt. A történészek között máig vitatéma, hogy Edwardnak miért nem született gyermeke. Egyesek úgy vélik, hogy a király szándékosan nem nemzett gyermeket, mivel jámbor és szentéletű emberként az önmegtartóztatást választotta, mások szerint viszont törekedett rá, hogy örököst produkáljon, de biológiai okokból a királyi párnak ez nem sikerült. Ebből adódóan Edward szinte egész uralkodását végigkísérte az utód körüli bizonytalanság, örököst nem nevezett ki, az angol trónra viszont szép számmal akadtak jelentkezők.

Az aspirálók közül talán a legambiciózusabb Godwin wessexi gróf volt, aki egy jelentéktelenebb nemesi családból származott, de gátlástalan törtetésével és a mindenkori uralkodóknak való behízelgéssel az ország meghatározó hatalmú főurává vált. Nagy Knut hódításakor éles szeműen meglátva, hogy kinek kedvez majd a szerencse, elárulta az angol uralkodói dinasztiát és azonnal a dánok mellé állt. Knut kegyeibe férkőzve 1023-ban feleségül vehette a király egyik rokonát, Gythát. A dánok bukásával Godwin visszapártolt a régi angolszász királyi dinasztiához és támogatta a restaurációt, ami 1042-ben III. Edward királlyá koronázásával valósult meg. 1045-ben elérte, hogy lánya, Wessexi Edit feleségül menjen Edwardhoz, amivel Godwin a király apósává és Anglia legbefolyásosabb urává válhatott. A közvetlen igazgatás alá eső birtokai kiterjedtek egész Dél-Angliára, míg a királyra gyakorolt befolyásával az egész Királyság felett bábáskodhatott. Godwin szép számmal nemzett utódokat is, s legalább hét fiáról tudunk. Feltehetően a trón megszerzésének a lehetősége lebegett a szemei előtt, s ez esetben kellő időben gondoskodott megfelelő számú örökösről, ha pedig belőle nem is, akkor gondoskodik róla, hogy idővel valamelyik fiából válhasson majd angol király.

III. Edward király a Bayeux-i kárpiton.

III. Edward, aki élete nagy részét Normandiában töltötte, egy meglehetősen idegen világba csöppent, amikor elfoglalta Anglia trónját. Aggodalommal szemlélte Godwin növekvő hatalmát, befolyását és arroganciáját, s ezért egyre több normannt hívatott az udvarába, akikben inkább megbízott, mint ebben a nagyhatalmú és ambiciózus angolszász úrban, aki mellesleg felelős volt bátyja, Artúr megvakításáért és végső soron a haláláért is. Edward végül 1051-ben elszánta magát és száműzte Godwint Angliából, ám ez csak rövid epizódnak bizonyult, ugyanis Godwin 1052-ben visszatért, és mivel túl sok támogatót tudott maga mögött, a király visszafogadta és visszaadta neki címeit és birtokait, amivel régi befolyása is helyreállt a Királyságban, viszont nem sokáig élvezhette dicsőséges visszatérését, mivel 1053-ban meghalt. Viszont fiai, és közülük is a legidősebb, Harold Godwinson ott folytatta, ahol az apja abbahagyta, s mint a király sógora, a Godwin-ház befolyása Angliában töretlen maradt. Azonban Haroldnak szembe kellett néznie egy aggodalomra okot adó tendenciával: a normann befolyás növekedésével az udvarban.

A másik esélyes trónkövetelő Normandia hercege, I. Vilmos (ural. 1035-1087) volt. Vilmos apja, I. Róbert herceg (ural. 1027-1035) III. Edward unokatestvére volt, így Vilmos közeli rokonságban állt Edwarddal, amiből kifolyólag megalapozottnak vélte trónigényét. Amikor Edward 1051-ben száműzte Godwint, állítólag Vilmos átkelt a Csatornán és találkozott a királlyal, aki biztosította róla, hogy örökösének ismeri el. Erről azonban hivatalos okirat nem született, viszont a Godwin-ház fenyegető jelenléte miatt Vilmos még mindig észszerűbb választásnak tűnhetett Edward számára, aki nem felejtette el a Normandiában töltött éveit és a normannok támogatását. Vilmos végül távozott Angliából, Godwin visszatért és halála után fiai gyakoroltak befolyást a király felett. Vilmosnak csak egy ígéret volt a zsebében és esélyei ellen szólt a távolság is, míg a Godwin-fiak a trón közelében mesterkedhettek. Egyes dokumentumok azt állítják, hogy Harold Godwinson 1064-ben részt vett Vilmos Bretagne ellen vezetett hadjáratában, amikor is biztosította a herceget az angol trónigényének támogatásáról. Mások véleménye szerint Vilmos csak az ígéret fejében engedte visszatérni Angliába Haroldot. Bármi is legyen az igazság, a történet meglehetősen kétséges hitelességű, angol krónika nem erősíti meg, és a történészek úgy vélik, hogy ez csak egy későbbi normann kitaláció lehet, amivel Haroldot, mint a legesélyesebb trónkövetelőt a normannok hitelteleníteni akarták.

Trónkövetelők azonban Angliától távolabb, méghozzá Skandináviában is felbukkantak. A norvég király, III. (Keménykezű) Harald (ural. 1046-1066) igényének alapja még Hardeknut uralkodására vezethető vissza, akivel 1038-ban unokaöccse, I. (Jóságos) Magnus dán-norvég király (ural. 1035-1047) megegyezett, hogyha valamelyikük utód nélkül hunyna el, akkor a másik megörökli az elhunyt királyságát. Hardeknutnak nem született gyermeke és 1042-ben meghalt, a megállapodás értelmében tehát Magnusnak kellett volna Anglia trónjára lépni, ezzel szemben azt III. Edward foglalta el. 1045-ben Magnus tervezett egy Anglia elleni inváziót, hogy érvényt szerezzen trónigényének, ám azt el kellett halasztania egy dániai felkelés miatt. Magnus végül két évre rá elhunyt, így nem tudott az angliai ügyekkel éremben foglalkozni, de utóda, III. Harald nem felejtette el, hogy Hardeknut a norvégoknak ígérte Anglia trónját. Ám előtte a dániai lázadással kívánt leszámolni, amely vezetője, II. Svend király (ural. 1047-1076) volt, I. (Villásszakállú) Svend (ural. 986-1014) unokája, vagyis Nagy Knut unokaöccse. Ebből kifolyólag Svend is jogosnak érezte igényét Anglia trónjára, de legelőbb ősei országában, Dániában kívánta biztosítani az uralmát.

A fentebb tárgyalt négy trónkövetelő mellett azonban volt két személy is, akik sokkal erősebb öröklési joggal rendelkeztek, mivel a király legközelebbi rokonai voltak, vagyis az unokaöccsei. 1016-ban Edward bátyja, II. (Vasbordájú) Edmund néhány hónapos uralmát Nagy Knut és a dánok elleni viaskodással töltötte, s halála után Knut meghódította Angliát, Edmund fiait pedig száműzte. A két királyi herceg kalandos úton jutottak el nem máshová, mint a Magyar Királyságba. Edward és Edmund hercegek később a Kijevi Ruszba kerültek, ahol az akkor még csak magyar trónkövetelő András herceggel kerültek kapcsolatba, majd visszatértek vele Magyarországra, ahol támogatták harcát a koronáért, és amikor I. András (ural. 1046-1060) megszerezte a trónt, az angol hercegek az udvarában maradtak. Edmund 1050 körül elhunyt, de amint III. Edward hírét vette, hogy az egyik unokaöccse még életben van, 1056-ban visszahívta Angliába és a trónörökösévé tette. Ez bizonyult a legszerencsésebb forgatókönyvnek III. Edward számára, mivel a száműzött herceggel olyan trónörököst jelölhetett ki, aki a dinasztia tagjaként teljes legitimitást élvezett, s amit se a Godwin-fiak, se Vilmos nem vitathatott, ugyanis az ő trónigényük jogossága eltörpült Edward hercegé mellett. Ám tragikus módon, amikor Edward 1057-ben Angliába ért, néhány napon belül elhunyt, amivel ismét nyitottá vált a trónkövetelők előtt a lehetőség, hogy megszerezzék Anglia trónját.

Edward hercegnek azonban volt egy fia, Edgar Ætheling. A mai napig nincs rá egyértelmű magyarázat, hogy III. Edward miért nem tette meg őt az örökösévé, hiszen a fiatal herceg volt a legközelebbi rokona és ezzel a trón legjogosabb várományosának számított. Valószínűleg az állhatott a király döntésének a hátterében, hogy Edgar csupán néhány éves volt apja halálakor, önállóan még hosszú évekig nem uralkodhatott volna, és a király esetleges halálával bizonyosan elsöpörte volna uralmát valamelyik nagyobb hatalmú trónkövetelő. Végül is III. Edward nem jelölt ki örököst, ezzel a bizonytalan állapottal pedig táptalajt biztosított a trónkövetelők számára, ami a király halála után katasztrofális következményekkel járt Angliára nézve.

Meghalt a király, éljen a király!

1066. január 5-én III. Edward király elhunyt, a megüresedett trónra pedig három határozott (Harold, Vilmos és Harald), valamint két kevésbé magabiztos (Edgar és Svend) trónkövetelő is igényt tartott. A leggyorsabban természetesen az tudott cselekedni, aki a legközelebb volt a néhai királyhoz és az udvarhoz, vagyis Harold Godwinson. Állítólag Edward a halálos ágyán Haroldra bízta a Királyságát, ami kétséges ugyan, de ennek ellenére másnap II. Harold néven Anglia királyává koronázták. Máig vita tárgya, hogy mi történhetett ezekben a kritikus percekben, de valószínűleg az angol urak úgy vélték, hogy Harold lehet a legalkalmasabb jelölt a trónra, aki nagy hatalommal bírt Angliában, tapasztalt volt az államügyekben, járatos volt a háborúkban és világlátott volt. Ezzel szemben Edgar Ætheling fiatal és tapasztalatlan volt, Normandiai Vilmossal pedig az angolok nem kívántak egy idegen uralkodót trónra segíteni, aki majd a saját embereinek szolgáltatja ki az országot.

Amint a hír eljutott Vilmoshoz Normandiába és Haraldhoz Norvégiába, mindkét trónkövetelő inváziós flotta szervezésébe kezdett, hogy erővel, a hódítás jogán szerezzék meg az Angol Királyságot. Harold értesült a készülő inváziókról és seregeit Dél-Angliában gyűjtötte össze, mivel a közelség miatt Normandiából számított először támadásra. Teltek a hetek, az angolok vártak a készülő összecsapásra, de az inváziós flottának nyoma sem volt. A norvégok a flotta felszerelésének elhúzódása miatt késlekedtek, míg a normannok valószínűleg a kedvező idő- és széljárásra vártak, valamint az angol sereg felsorakoztatása sem bátorította a partraszállási kísérletet, mivel létszám tekintetében az angolok álltak jobban. Hónapok teltek el tétlenségben, mire az angol sereget visszavonták Londonba, gondolván, hogy a normannok már valószínűleg csak tavasszal kísérlik meg az átkelést a Csatornán.

II. Harold király koronázása egy 13. századi krónika illusztrációján.

Mindeközben Harold egyik öccse, Tostig, akit engedetlensége miatt 1065-ben száműztek, Flandriából visszatérve kisebb hajóhadával zajgatta az angol partokat. 1066 nyarán azonban tönkreverték a flottáját és serege magára hagyta a rebellis uraságot, aki Skóciába menekült. Tostig viszont bosszúra szomjazott, és hajlandó lett volna bátyja ellenségeivel is lepaktálni, csak hogy elégtételt vehessen. Így kézenfekvő volt, hogy Skóciából Norvégiába távozzon, ahol felajánlotta szolgálatait Harald királynak.

Közben beköszöntött az ősz, és Haroldnak el kellett engednie katonáinak egy részét, hogy betakaríthassák a termést a földeken. A normann flotta még mindig nem mozdult, azonban a norvégok szeptemberben vitorlát bontottak Anglia felé. Útközben megálltak a norvég uralom alatt álló Shetland- és az Orkney-szigeteken, hogy további csapatokkal töltsék fel seregüket, majd Skóciába vették az irányt, ahol III. Malcolm király (ural. 1058-1093) kétezer skót katonával járult hozzá a hódításhoz. 1066 szeptemberében a norvég sereg partra szállt Angliában, és York felé menetelt. Szeptember 20-án a fulfordi csatában a vikingek megverték az ellenük küldött angol sereget és négy nap múlva Yorkot is bevették. Harold király, amint hírét vette a vikingek támadásának, erőltetett menetben száguldott hadseregével északra és négy nap alatt megérkezett Yorkshire-be, ahol Harald csapatait meglepetésként érte az angolok ilyen gyors reagálása. Szeptember 25-én Stamford Bridge-nél csapott össze a két sereg, mely csatában az angolok megsemmisítő vereséget mértek a vikingekre, s Harald király és Tostig Godwinson is elesett.

Harold a serege javát északon hagyta, egy esetleges újabb norvég támadás visszaverésére, míg maradék katonáival visszaindult Londonba. Útközben tudta meg, hogy szeptember 28-án a normannok elszánták magukat és partra szálltak Pevensey-nél, Dél-Angliában, s ellenállás híján a vidéket fosztogatják. Mindez a legrosszabbkor következett be, amikor az angol sereg egy része északon maradt, jelentősen gyengítve ezzel a maradék sereg ütőképességét. A királyi had végül közel 400 kilométert tett meg délre, hogy szembeszálljon a normannokkal, amit Harold mihamarabb meg akart tenni, s nem hallgatott tanácsadóira, hogy várja be az erősítést az északi és a nyugati országrészekből. Az összecsapásra végül október 14-én került sor Hastingsnál. Vilmos és Harold seregei nagyjából azonos létszámúak lehettek, 7-7000 fő, de a normannok felkészültebbek és kipihentebbek voltak. A kilenc órán át tartó nehéz ütközetben mindkét fél olyan elszántan harcolt, hogy a csata kimenetele sokáig bizonytalan volt, amikor viszont Harold király és két öccse elesett, az angolok esélyei megpecsételődtek, a seregük felbomlott és a normannok előtt nyitva állt Anglia.

A hastingsi csatában elesett II. Harold király (balról a második alak), akit egy nyílvessző szemen talált a Bayeux-i kárpit készítői szerint.

Vilmos serege élén London felé vette az irányt és abban reménykedett, hogy az angolok további ellenállás nélkül elfogadják őt királyuknak és behódolnak neki, de tévedett. Az angol főurak mintegy kilenc hónappal korábban kényelmesen félretolták ugyan a tizenéves Edgar herceget, mint a királyi dinasztia utolsó férfi leszármazottját és inkább Harold Godwinsont koronázták meg, az utóbbi halála után mégis előtérbe került a herceg trónigénye, és a szorongatott helyzetben a főúrak királlyá kiáltották ki II. Edgar néven. A normann előrenyomulás megállítására hadsereget szerveztek, s a normannokat sikerrel tartóztatták fel Southwark hídjánál, ahol átkelve próbáltak volna London felé menetelni. Az ellenállás miatt Vilmosnak kerülőúton kellett a fővárost megközelítenie, ezzel viszont elvágta Londont a vidéktől és az utánpótlási vonalaktól, amivel Edgár és támogatói befolyása csupán a városra terjedt ki, az élelmiszerszállítások megcsappanása pedig súlyosan veszélyeztették pozícióikat, s hamar kiderült, hogy a normannokkal szemben nem sok esélyük maradt. December elejére Vilmos megérkezett London alá, amire az angol ellenállás össze is omlott, a főurak elpártoltak II. Edgar mellől és felesküdtek Vilmosra. I. (Hódító) Vilmost 1066. december 25-én koronázták Anglia királyává, amely ceremónián Edgar is részt vett és hűségesküt tett az új uralkodóra.

A normann hódítás következményei

Vilmos a koronázása után igyekezett jó benyomást tenni új alattvalóira, s kezdetben az angol főurakat meghagyta uradalmaikban, és még Edgarnak is biztosított földeket. A normann hatalom megszilárdulása mégis évekig elhúzódott, mivel az angolok vidéki felkelésekkel és lázadásokkal álltak ellen az idegen hódítóknak. Ezen felkelésekhez gyakran csatlakoztak vagy álltak az élükre a Godwin-fiak, vagyis II. Harold király fiai és nagyanyjuk Gytha, valamint Edgar Ætheling is. A kellemetlenségeket tetézte, hogy a felkelőket időnként III. Malcolm skót király, valamint II. Svend, majd fia és utóda IV. Knut dán király (ural. 1080-1086) is támogatták. Ennek ellenére az 1070-es évekre Vilmos úrrá lett a felkeléseken, elhárította a dánok hódítási törekvéseit, s az angol vidék pacifikálása után stabilizálta hatalmát Angliában.

Eközben megkezdődött a politikai és gazdasági elit leváltása a Királyságban. Vilmos szisztematikusan normannokkal cserélte le az angolszász világi és egyházi méltóságokat, valamint birtokelkobzások révén hatalmas földterületek kerültek normann tulajdonba. Korabeli dokumentumok tanúsága szerint 1086-ra az angolszász földtulajdonosok aránya öt százalékra apadt, és az elkövetkező években tovább csökkent a számuk. A kormányzati és klerikális pozíciókba rendre normannokat helyeztek, míg 1096-ra nem maradt angolszász püspök Angliában.

I. (Hódító) Vilmos lovasszobra Falaise, Normanida, Franciaország.

A hódítás után angolok tömegei menekültek el Angliából, a legtöbben a közeli Skóciába és Írországba, míg mások hajóra szálltak Skandinávia felé. Egy nagyobb csoport még messzebb vetődött, egészen a Bizánci Birodalomig, ahol a császártól földet kaptak valahol a Fekete-tenger partvidékén és megalapították Új-Angliát, s sokan közülük császári szolgálatba álltak. A távozók helyére viszont több ezer normann telepes érkezett a szigetországba.

A normann hódítás kulturális változást is eredményezett Angliában. A hivatalos dokumentumok nyelve az addigi óangolról latinra változott. Az új uralkodóréteg anyanyelve a normann volt, ami az ófrancia egy északi dialektusa. Hamarosan egyre több francia jövevényszó honosodott meg az angol nyelvben és a francia eredetű (főleg férfi) nevek is elterjedtek (pl. Vilmos, Richard vagy Róbert). Az uralkodók és az udvari nemesség évszázadokig csak a normannt beszélték, míg a helyi arisztokrácia és a kereskedőréteg egy idő után bizonyára kétnyelvűvé vált, az angol pedig az alsóbb rétegek nyelve maradt. Az angol uralkodók I. (Hódító) Vilmostól (ural. 1066-1087) kezdve egészen IV. Henrikig (ural. 1399-1413) csak normann-francia nyelven beszéltek. IV. Henrik volt az első angol király, aki a koronázási esküjét immár középangol nyelven tette le, s fia, V. Henrik (ural. 1413-1422) már írni is tudott angolul. A 15. század végétől a francia nyelv kezdett visszaszorulni az angol elitréteg körében is és fokozatosan teret nyert az angol nyelv használata, ami végül dominánssá vált Angliában.

Kövess minket Facebookon is: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Vikingek Amerikában, A Nagy Pogányhadsereg, Wales bukása, A Csatorna-szigetek német megszállása.

Források:

Burghart, Alex [2017]: 1066 – Nyolc nap, amely megrengette Angliát in BBC History Magazin VII. évfolyam 2. szám, Kossuth Kiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.

Trevor Rowley [2008]: A normannok, Hajja és Fiai Könyvkiadó.

Címkék:

normannok | Anglia | Hódító Vilmos | vikingek

Vissza

Téma: Anglia normann meghódítása

Nincs hozzászólás.

Anglia normann meghódítása

Címkék:

Téma: Anglia normann meghódítása

Új hozzászólás hozzáadása

Elérhetőség