Kezdőlap > Afrika az első világháborúban

Afrika az első világháborúban

2021.05.17 16:10

A világháború kitörésének évében a világ szárazföldi területeinek jelentős része gyarmati igazgatás alatt állt, vagy legalábbis politikai és gazdasági függősében volt az európai hatalmaktól. Afrikának szinte az egész területe gyarmati vagy (brit) domíniumi státuszban volt, kivéve a független Abesszíniát (ma: Etiópia) és a félig-meddig független Libériát. Noha a fő hadműveleti területek Európában bontakoztak ki 1914-ben, a hadviselő felek a gyarmataikat is magukkal rántották a világméretű konfliktusba, és ezzel a mellékhadszíntérnek számító kolóniák népei is kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. A gyarmatoknak fontos szerepük volt az anyaországok és hadseregeik élelmiszerrel és nyersanyaggal való ellátásában, a kereskedelmi útvonalak biztosításában, valamint a gyarmati lakosok a hadseregek mellett kisegítő, szállítói és rakodómunkákat végeztek, ugyanakkor több százezren aktív katonai szolgálatot is teljesítettek, gyakran távol a hazájuktól, Európa legvéresebb csatamezőin.

Afrika 1914-ben.

A gyarmatok hadereje jellemzően elhanyagolható létszámmal rendelkeztek, ugyanis a megelőző évtizedekben kialakult befolyási övezetek, illetve gyarmati határok letisztázódtak a nagyhatalmak között, akik nem szándékoztak egymás kolóniái ellen hadat viselni, ezért az adott területeken csupán kis létszámú, helyi haderőt tartottak fenn, elsősorban a belső rend fenntartására. Az 1884-ben tartott berlini konferencián pedig az európai hatalmak megegyeztek arról, hogy egy európai háború kitörése esetén, a konfliktus idejére a gyarmataik semlegesek maradnak. A gyarmati lakosságot tehát nem kívánták bevonni a „fehér ember háborúiba”, amely elképzelés nemes volt ugyan, de a világháborúval teljesen elfelejtődött.

A központi hatalmak közül csak Németország rendelkezett számottevő gyarmatbirodalommal, három kontinensen is voltak birtokai: Afrikában, Ázsiában és Óceániában. A legtöbb külbirtoka Afrikában volt, amelyek négy területi egységet képeztek: Togóföld, Kamerun, Német Délnyugat-Afrika és Német Kelet-Afrika.

Togóföld, 1914. augusztus 6-26.

Togóföldre 1884-ben érkeztek először a német gyarmatosítók, amikor is kinyilvánították a terület feletti protektorátusukat. A német uralom alatt kiépült a fővárosából, Loméból kiinduló út- és vasúthálózat, s a gyarmat fejlődésnek indult, és néhány évtized múlva Afrika legfejlettebb kolóniájává vált. 1914-ben Togóföldön nem tartózkodott német haderő, csupán öt német tiszt, közel hétszáz fős felfegyverzett rendőrség, valamint háromszáz gyarmati lakos, akik katonai kiképzésben részesültek.

1914. augusztus 5-én Togóföld kormányzója az 1884-es berlini kongresszus megegyezése alapján a gyarmat semlegességének elismerését kérte az antanthatalmaktól, de ezt másnap a britek elutasították, a franciák pedig elrendelték Togóföld invázióját. A terület gyakorlatilag brit és francia gyarmatok közé szorított vékonyka földsáv volt, nyugatról a brit Aranypart, keletről a francia Dahomey, északról Francia-Nyugat-Afrika határolta, így esélyei az antanthatalmak támadása ellen csekély volt.

A brit katonaság felvonulása Togóföldön 1914 októberében.

Augusztus 6-án a franciák, 7-én a britek támadása is megindult, és szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. A britek Afrikában adták le a világháború első lövését, ugyanis ekkor Európában még nem kerültek harci tevékenységbe a csapataik. A britek augusztus 8-án bevonultak Loméba, amit előtte a németek kiürítettek és Kamina városában rendezték be új központjukat, ahonnan az ellenállást irányították a megszálló csapatok ellen, valamint ez volt az egyetlen hely, ahol rádiós kapcsolatot tarthattak fenn az anyaországgal. Augusztus 21-ére az antant hadsereg Kamina elé ért, és megkezdődött a támadás a német állások ellen. Augusztus 22-én a Chra-folyó menti csatában elesett a világháború első tisztje, a britek közül. Augusztus 26-ára a németeket körülvették, akik felismerve a kilátástalan helyzetet, megadták magukat, amivel alig három hét alatt véget is ért a világháború Togóföld számára. A britek 83, a franciák 54, míg a németek 41 főt veszítettek a harcokban.

Togóföldet két évvel később Nagy-Britannia és Franciaország felosztott egymás között. 1957-ben a brit részt Ghánához csatolták, a francia rész pedig 1960-ban Togo néven függetlenedett.

Kamerun, 1914. augusztus 25 - 1916. február 18.

Kamerun területe elsősorban a mezőgazdasági potenciálja miatt került a németek látóterébe. Bismarck sokatmondó szavaival - „előbb a kereskedők, majd a katonák.” – adott zöld utat a gyarmatosításnak 1884-ben. A német gyarmati uralom idején nagyszabású infrastrukturális fejlesztésekre került sor, a vasúthálózat kiépítésével összekötötték a belső szárazföldi területeket a tengerparttal, nem utolsósorban, hogy a mezőgazdasági termények könnyedén és gyorsan a kikötőkbe juthassanak. A beruházási munkálatokat jellemzően kényszermunkával végeztették, ezért a helyiek számára a német gyarmati időszak a kegyetlen elnyomással volt azonos.

Brit ágyú kezelése Kamerunban, 1915-ben.

Kamerunt szintén körbevették az antanthatalmak gyarmatai: Francia Egyenlítői-Afrika keletről és délről, a brit uralom alatt álló Nigéria pedig északnyugatról határolta. Miután Togóföldet elfoglalták, a britek és a franciák Kamerunra koncentráltak, ahová először 1914. augusztus 25-én a britek törtek be Nigéria felől. Szeptember 27-én Dualában sikerült partra szállniuk a brit és a francia egységeknek, és a partvidék elfoglalásába kezdtek, majd Kamerun belseje felé vették az irányt. Október végére a németek az őserdőkbe és a hegyekbe húzódtak vissza, míg sokan a főváros, Jaunde környékén helyezkedtek el, ami viszont 1915 elejére elesett.

1915 tavaszára az antanterők Kamerun déli és belső területeit is uralmuk alá vették, míg a legészakibb nyílszerű részben a németek kitartottak, ahol két erődvárosra támaszkodtak: Morára és Garuára. 1915. április 29-én Garuából egy német egység betört Nigériába, és rátámadt a megerődített Gurin falura, de a kitartó brit védelem miatt nem tudták bevenni az erődöt, s visszavonultak Garuába.

Német lövészárkok Garuánál.

1915 folyamán Belga Kongó felől belga, a francia gyarmatokról pedig a franciák indítottak támadást Kamerun még el nem foglalt területei ellen. Május végén Garuánál a németek ellentámadásba mentek át, de június 10-én a britek visszaverték őket és Garua is elesett, a németek pedig megadták magukat. Az utolsó még kitartó német erők körül egyre szorult a hurok, mígnem december 23-án parancsba kapták, hogy próbálják elérni a Kamerunba ékelődő spanyol gyarmatot, Egyenlítői-Guineát (Rio Muni). A legtovább Morában sikerült kitartaniuk a németeknek, ahol 1916. február 18-án tették le a fegyvert. Akik elérték a spanyol gyarmatot, azokat a Fernando Poo-szigetre szállították, ahonnan néhányukat Hollandiába internálták, onnan viszont könnyen visszatérhettek Németországba.

Kamerun brit és francia megszállás alá került, a világháború után pedig felosztották egymás között a gyarmatot, s mint nemzetközösségi mandátumterületeket igazgatták 1961-ig, amikor a két rész egyesülésével Kamerun elnyerhette függetlenségét.

Német Délnyugat-Afrika, 1914. szeptember 9 - 1915. július 9.

Délnyugat-Afrikába az 1840-es években érkeztek először német gyarmatosítók, viszont területi igénnyel csak 1884-ben léptek fel, amivel hivatalosan is megalakult Német Délnyugat-Afrika gyarmatuk. Kezdetben csak a tengerparti részeket foglalták el, majd onnan kiindulva fokozatosan haladtak a belső területek felé. A kolónia Afrika kedvezőbb égövi területén való elhelyezkedése, valamint a gyémántlelőhelyek felfedezése sokakat vonzott az anyaországból, s 1910-re már 13-15 ezer európai élt Délnyugat-Afrikában. A német vezetés támogatta a földek kisajátítását és a lakosság kényszermunkára való alkalmazását az európaiak birtokain, ami alapvetően elmérgesítette a helyiek és a telepesek közötti viszonyt.

Német Délnyugat-Afrika déli szomszédja a brit domíniumi státuszban lévő Dél-afrikai Unió volt, míg keletről a brit Becsuánaföld és Rhodesia, északról pedig a portugál Angola határolta. Az első világháború kitörésekor a németek abban reménykedtek, hogy a dél-afrikai búrok (fehér telepesek) esetleg fellázadnak a britek ellen, tekintettel viharos múltjukra (búr háborúk), azonban csalódniuk kellett. A dél-afrikai kormány biztosította Londont a hűségéről, és hogy német támadás esetén megvédik az országukat. A britek örömmel vették a bejelentést, azonban jobban örültek volna, ha Dél-Afrika önmaga foglalná el Német Délnyugat-Afrikát, levéve ezzel a brit hadsereg válláról a terhet. Dél-Afrika végül vállalta a feladatot, de kikötötte, hogy katonákat csak Afrikában vetnek be, az európai hadszínterekre nem küldenek egységeket.

A német véderő Német Délnyugat-Afrikában.

Azonban a búrok nem voltak egységesek a németekkel szemben viselt háború tekintetében. A hadseregen belül voltak olyan hangok, amelyek ellenezték a németek elleni harcot és inkább a briteket tartották a nagyobb ellenségnek. Elvégre a második búr háború (1899-1902) csupán tizenkét éve ért véget, amiben Németország (nem hivatalos) támogatásáról biztosította a brit uralom ellen felkelt búrokat. 1914-ben még sokan emlékeztek erre a gesztusra, köztük Manie Maritz alezredes is, aki 1914. szeptember 15-én cselekvésre szánta el magát, és kikiáltotta Dél-Afrika függetlenségét a Brit Birodalomtól, s ezzel elindította a róla elnevezett felkelést.

A felkelés új helyzet elé állította a dél-afrikai vezetést, mivel gyakorlatilag kétfrontos háborúra kényszerült, északon a németek ellen, a hátországban pedig a felkelők ellen. Ennek ellenére 1914. szeptember 25-én a dél-afrikaiak cselekvésre szánták el magukat és offenzívát indítottak a németek ellen, míg a britek a tengeren nyújtottak támogatást. A németek viszont a sandfonteini csatában megállították a betörő sereget és visszafordulásra kényszerítették. A dél-afrikaiak egy ideig nem próbálkoztak több támadással, a németek pedig októberben szövetséget kötöttek a búr lázadókkal. A lázadás viszont elszigetelt volt, főleg Dél-Afrika északnyugati részére korlátozódott, ahol a közös határ húzódott Német Délnyugat-Afrikával. Október végére a dél-afrikaiaknak sikerült leverniük a lázadást, de a lázadók néhány egysége még 1915. február elejéig folytatta a kilátástalan harcot, valamint sokan közülük átszöktek a németekhez, s szabadcsapatokká szerveződve harcoltak tovább az oldalukon.

Közben az északi határon bizonytalan csetepatékra került sor a portugálokkal. Mivel az antanthatalmak a háború elején elvágták a németek tengeralatti adóvevő kábeleit, ezért a német gyarmatok nem voltak képesek az anyaországgal kommunikálni, így azt sem tudhatták, hogy Portugáliával beállt-e a hadiállapot vagy sem. A bizonytalanságban mégis sor került határincidensekre. 1914. október 19-én néhány német katona behatolt Angola területére, hármat közülük megöltek a portugálok, a többit foglyul ejtették. 31-én a németek rajtaütöttek egy határszéli falun és megöltek néhány portugált is. Decemberben már több száz fős német haderő hatolt be Angola délnyugati részeire, amire a helyiek is felkeltek a portugálok ellen, és a németek néhány hónapra tartósan elfoglalták ezeket a területeket.

1915 februárjában a németek megelőző invázióba kezdtek Dél-Afrika ellen, de ez úttal a dél-afrikaiak tartóztatták fel a betörő hadsereget. A dél-afrikai csapatok azzal a lendülettel visszaszorították az ellenséget és behatoltak Német Délnyugat-Afrikába, s néhány hónap alatt a gyarmat belsejéig jutottak. A britek is partra szálltak, és sikerült egyesülniük a dél-afrikai hadsereggel, majd május 5-én elfoglalták a gyarmat fővárosát, Windhukot. A németek tárgyalásokat kezdeményeztek a megadásról, de a dél-afrikaiak ezt elutasították és folytatták az előrenyomulást észak felé, ahol az utolsó német csapatok július 9-én megadták magukat. Amint eljutott a hír az Angolában állomásozó németekhez, ők is letették a fegyvert.

Jobbra a dél-afrikai Louis Botha elfogadja a németek fegyverletételét Victor Franke-tól.

Német Délnyugat-Afrikát ettől fogva Dél-Afrika tartotta megszállás alatt, míg 1919-től a Népszövetség mandátumterületként jelölte ki számára addig, amíg a terület fel nem készül a függetlenségre. Dél-Afrika viszont nem akart lemondani a területről, s feltett szándéka volt, hogy annektálja a volt német gyarmatot. 1946-ban az ENSZ megalakulásával a népszövetségi mandátumterületek státusza felülvizsgálat alá kellett, hogy kerüljenek, de ezt Dél-Afrika megtagadta saját mandátumával kapcsolatban. A területet 1990-ig Dél-Afrika igazgatta, és ahogy az anyaországban, úgy Délkelet-Afrikában is érvényesült az apartheid rendszer, végül utolsó államként Afrikába, 1990-ben nyerhette el függetlenségét Namíbia néven.

Német Kelet-Afrika, 1914. augusztus 3 – 1918. november 23.

Német Kelet-Afrika területét 1885-ben kezdték gyarmatosítani a németek, miután a helyi törzsfőktől szerződések, ajándékok vagy a fegyverek útján területeket szereztek.

A németek Kelet-Afrikában rendelkeztek a legszámottevőbb haderővel (Schutztruppe – véderő), s míg kiképzésükben kitűntek a többi gyarmattartó haderejétől, addig viszont fegyverzetükben jóval elmaradtak tőlük, mivel például 1914-ben még mindig az 1870-1871-es porosz-francia háborúból származó fegyvereket használták. Létszámukat tekintve 260 európai és 2470 afrikai állt szolgálatban, valamint további 2700 telepest hívhattak fegyverbe. Ez viszont még mindig igen kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kiterjedt háborút vívhassanak az ellenséges hatalmak gyarmatai ellen. Ellenségből pedig itt sem voltak híján, Német Kelet-Afrikát északról Brit Kelet-Afrika (Kenya) és Uganda, nyugatról Belga Kongó, délről a britek Rhodesia és Nyaszaföld gyarmatai, valamint a portugál Mozambik határolta, valamint a partvidékét a britek kezén lévő Zanzibár és Pemba szigetei fenyegették.

A német erők főparancsnoka, Paul Emil von Lettow-Vorbeck tábornok felismerte, hogy az afrikai hadszíntér csekély jelentőséggel bír a világháború menetére, ezért a fő célkitűzése az volt, hogy az antanthatalmak minél több erőit kösse le Afrikában, amivel lehetőleg erőforrásokat vonhat el az európai hadszíntérről, így Németország némi előnyre tehet szert az európai nyugati fronton. A britek számára Német Kelet-Afrika jóval komolyabb fenyegetést jelentett, mint a többi német gyarmat Afrikában, ugyanis fekvése miatt veszélyeztethette a brit kelet-afrikai gyarmatokat (Brit Kelet-Afrika, Uganda, Észak-Rhodesia és Nyaszaföld), valamint az indiai-óceáni hajózási útvonalakat, amelyek a hadseregük és a lakosságuk ellátása miatt kiemelt fontossággal bírt. Mindezért a britek eltökélték, hogy mindenáron felszámolják a német jelenlétet Kelet-Afrikában.

Paul Emil von Lettow-Vorbeck tábornok ("Afrika oroszlánja") 1913-ban.

Ezzel szemben a brit és a német gyarmati polgári kormányzatok semlegesek kívántak volna maradni az európai konfliktus idejére, s nem kívánták a gyarmataikat háborúba vinni, azonban az anyaországok vezetése erről máshogy vélekedett. A háború kitörésével tehát a hadiállapot a kolóniákon is beállt, s Kelet-Afrikában 1914 augusztusától megindultak a harci cselekmények, amelyek több fronton is fellángoltak úgy a szárazföldön, mint a tengeren, a tengerpartokon és a nagyobb tavakon.

1914. szeptember 20-án a német Königsberg cirkáló rajtaütött a Zanzibár szigetén állomásozó brit Pegasus hadihajón és sikeresen elsüllyesztette. Ugyanebben a hónapban betöréseket hajtottak végre a britek kelet-afrikai (kenyai) és ugandai gyarmataik ellen, miközben a britek a Viktória-tó felett vették át az ellenőrzést. A Tanganyika-tóért a németek a belgákkal, a Nyasza-tóért a britekkel és a portugálokkal versengtek. A tópartokon a német katonák a belga és a portugál állásokat is megtámadták, habár ekkor még Portugália háborús állásfoglalásáról nem igazán volt tudomásuk.

1914. október végén a britek az indiai expedíciós haderő bevetésével akartak végső csapást mérni a németekre, hogy megakadályozzák a további portyáikat a gyarmataikra. Jelentős létszámbeli fölényükben bízva partra szálltak Német Kelet-Afrika északi részén, Tanga városa mellett, és kezdetben határozottan haladtak előre, azonban a kilimandzsárói csatában a németek Lettow-Vorbeck vezetésével megverték a kilencszeres túlerőben lévő indiaiakat. Az offenzívát sikeresen feltartóztatták, és emellett még rengeteg hadifelszerelést is zsákmányoltak, ami nagyon jól jött az ellátási gondokkal küzdő német seregnek.

A Königsberg cirkáló Dar es-Salaam-nál.

A kilimandzsárói csatát követően közel egy évre patthelyzet alakult ki Kelet-Afrikában. A britek csak 1915 nyarán könyvelhettek el némi sikert, amikor felderítő repülőgépek megtalálták a Rufiji-folyó torkolatában horgonyzó Königsberg cirkálót, s az elpusztítására küldött két brit monitor július 11-én súlyosan megrongálta a hajót. Elsüllyedése előtt a németek megmentették a hajóágyúit, amiket a szárazföldi harcokban még fel tudtak használni. A Tanganyika-tó a németek, a belgák és a britek gyarmatával is határos volt, de a háború kitörésekor a németek ellenőrzése alatt állt az egész tó. 1915 végén a britek megkísérelték megváltoztatni ezt a helyzetet. Több német hajót is elsüllyesztettek, néhányat viszont a német tengerészek partra vontattak és fegyvereiket leszerelve a szárazföldi csaptok támogatására küldték azokat. Végül 1916 júliusában a németek feladták a Tanganyika-tavat.

1916-ra a németek és a britek is növelték hadseregeik létszámát, hogy tovább folytathassák a küzdelmet Kelet-Afrikáért. A britek dél-afrikai, indiai és főleg afrikai csapatokkal rendelkeztek, s a 73.300 fő katonájukkal megőrizték erőfölényüket a németek 13.800 fős seregével szemben, akik többsége afrikai (askari) katona volt. Lettow-Vorbeck az afrikai katonák körében is nagy népszerűségnek örvendett, mivel folyékonyan beszélte a szuahéli nyelvet és a tehetséges fekete-afrikaiakat tisztekké nevezte ki, ami más gyarmati seregeknél elképzelhetetlen lett volna, ezzel pedig bebiztosította feltétlen elkötelezettségüket a német érdekek mellett.

Az antanthatalmak továbbra is minden oldalról fenyegették Német Kelet-Afrikát, a britek észak és délkelet felől, a belgák nyugatról, de a portugálok is támadásra készültek Mozambik felől. 1916 júniusában a belgák elfoglalták a későbbi Ruanda és Burundi területét, azonban a britek aggódni kezdtek, hogy a háború után a belgák túlzott területi igényekkel léphetnek fel, és mivel nem volt szükségük a belgák segítségére, felszólították őket a megállásra. Ekkor ugyanis a britek már komoly győzelmeket könyvelhettek el a belgák nélkül is. Elfoglalták Német Kelet-Afrika teljes partvidékét, a gyarmat adminisztratív központját, Taborát, szeptember 4-én pedig a fővárost, Dar es-Salaamot is megszerezték, s teljes tengeri blokád alá vették a gyarmatot. A német haderőt mégsem tudták megsemmisíteni vagy megadásra kényszeríteni, és a németek tovább folytatatták harcukat. Utánpótlásukra eddig sem kínálkozott túl sok esély, azonban amíg még volt a németek kezén tengerparti terület, addig néhány hajó ki tudott kötni az ellátmánnyal. A tengeri kijárat elvesztésével viszont megszűnt a tengeri utánpótlás lehetősége, valamint a britek tengeri blokádja nem csak Kelet-Afrika partvidékén akadályozta meg a német hajók kikötését, de már kifutásukat Európából is, ugyanis az Északi-tengeren is blokkolták a tengeri szállítmányozást, végleg lehetetlenné téve, hogy a német hajók eljussanak Afrikába. A kelet-afrikai német erők így végleg magukra maradtak, s mivel nem remélhettek utánpótlást az anyaországból, a szükséges hadianyagot rendre az ellenségtől zsákmányolták, illetve üzemanyagot kókuszolajból állítottak elő, az élelemszerzésért pedig az aszkárik voltak felelősek, akik antilopokat, gnúkat és vízi bivalyokat vadásztak le. Érdekes kísérlet történt a német csapatok megsegítésére 1917 novemberében, amikor is légi úton, egy zeppelinnel próbáltak ellátmányt küldeni Afrikába. A léghajó Bulgáriában szállt fel, de mikor Szudán fölé ért, azt a hírt kapta, hogy Német Kelet-Afrika már nincs Lettow-Vorbeck ellenőrzése alatt, ezért a kapitány úgy döntött, hogy visszafordul.

Német askari egység bevetésre készen.

1917 júliusában a britek offenzívát indítottak a német ellenállás felszámolására. A hadjárat egyre délebbre szorította a német egységeket, de a hátrányos feltételek ellenére a német haderő még mindig képes volt az ellenállásra, így például az október 15-19-e között dúló a mahiwai csatában is győzedelmeskedtek a britek felett. Ez viszont nem változtatott a helyzeten és az erőviszonyokon, a britek továbbra is határozottan nyomultak előre, míg novemberben a németek betörtek Mozambikba, ahol feltöltötték készleteiket a portugáloktól zsákmányol felszerelésekből és élelemből. Németországban eközben ünnepelték Lettow-Vorbecket, és egyéb híján kinevezték Generalmajorrá (vezérőrnagy).

Német Kelet-Afrika decemberre teljesen az antanthatalmak ellenőrzése alá került, de Lettow-Vorbecket még mindig nem győzték le, aki Mozambikban tartózkodott seregével és a katonák feleségeivel és gyermekeivel, akik velük menekültek el a német gyarmatról. Kilenc hónapig vándoroltak így a portugál gyarmat területén, abból élve, amit találtak vagy zsákmányoltak, akár a portugáloktól, akár a lakosságtól. Igyekeztek elkerülni a nyílt konfliktust az ellenséges seregekkel, helyette egyfajta gerilla hadviselést folytattak, ám így is számos csatára került sor, amelyekből gyakran a németek kerültek ki győztesen, ebben az esetben pedig feltölthették élelmiszer- és lőszerkészleteiket. Egy részük viszont kilátástalannak ítélet a további küzdelmet és saját, valamint családjuk életének érdekében úgy döntöttek, hogy megadják magukat a portugáloknak. Akik pedig kitartottak Lettow-Vorbeck mellett, 1918 szeptemberében visszatértek vele Német Kelet-Afrikába, hogy onnan törhessenek be a brit Észak-Rhodesiába.

A kommunikációs lehetőségek hiánya miatt Lettow-Vorbeck nem tudhatta, hogy 1918. november 11-én Németország letette a fegyvert és a háború véget ért, legalábbis Európában. Afrikában a németek mit sem sejtve az európai eseményekről tovább folytatták harcukat, és november 13-án, miután a britek evakuálták, bevették az észak-rhodesiai Kasama városát. Onnan délnyugatra fordultak, Katanga városa felé, de másnap Lettow-Vorbeck megtudta a britektől, hogy a háború véget ért, ezért november 23-án Abercorn (ma: Mbala) városába vonult, Német Kelet-Afrika és Észak-Rhodesia határán, ahol hivatalosan is letette a fegyvert. Lettow-Vorbeck volt az egyetlen első világháborús német tábornok, aki brit területre léphetett, valamint az övé volt az egyetlen olyan német hadsereg, amit az antanthatalmaknak nem sikerült legyőzniük a háború során. A tábornok a háború után Afrika oroszlánja (Löwe von Afrika) néven vált híressé.

Lettow-Vorbeck leteszi a fegyver 1918. november 23-án. Egy afrikai művész ábrázolásában.

A háború négy éve alatt Lettow-Vorbeck a britek közel egymillió emberét kötötte le a kelet-afrikai hadszíntéren, katonákat, tengerészeket, adminisztratív alkalmazottakat és helyi munkásokat. Négy éven át üldözték a parányi német sereget, kisebb vereségeket mértek rá, elfoglalták Német Kelet-Afrikát, de Lettow-Vorbeck hadserege tovább harcolt és állandó fenyegetést jelentett az Afrikában tartózkodó antanterők számára. Mindennek ellenére a németek mégsem érték el azt a stratégiai céljukat, hogy a britek majd az európai hadszíntérről lesznek kénytelenek erőforrásokat átcsoportosítani Afrikába, amivel reményeik szerint tehermentesíthették volna Németországot a nyugati fronton. Az európai harcokra végül egyáltalán nem volt hatással az afrikai hadszíntér, a briteknek elégendő ember- és hadianyag állt rendelkezésére, hogy két kontinensen is háborúzzanak, amit pedig a németek nem mondhattak el magukról. Negatívan visszaható következménye mégis volt Lettow-Vorbeck vakmerő kalandjának. Mivel évekig ellátmány és utánpótlás nélkül vándorolt seregével Kelet-Afrikában, ezért gyakran a helyi lakosság készleteire támaszkodott, akiktől, ha kellett erőszakkal is elvették a szükséges élelmet, ezzel pedig rengeteg helyen nagy éhínséget okoztak, amiben ezrek lelték halálukat. Amennyiben túl is élték, a helyi populáció annyira legyengült, hogy az 1918-ban kitörő spanyolnátha járványnak kevésbé tudtak ellenállni. A járvány a kelet-afrikai lakosság körében okozta a legsúlyosabb veszteséget, mintegy humanitárius katasztrófát okozva a térségben.

1919-ben a britek megkapták mandátumterületnek Német Kelet-Afrika jelentős részét, kivéve a mai Burundi és Ruanda területeit, amelyek Belga Kongóhoz kerültek, és egy apró részt, amit Portugália Mozambik gyarmatához csatoltak. A britek ezt követően Tanganyikának nevezték el a mandátumot, amely 1961-ben függetlenedett, majd 1964-ben egyesülve Zanzibárral, megalakult a mai Tanzánia.

Egyiptom, Líbia és a szenusszik, 1915. november – 1917. április.

A szenusszik egy szúfi muszlim közösség, amely 1837-ben jött létre Líbiában. Az észak-afrikai ország 1912 óta Olaszország gyarmata volt, amit az Oszmán Birodalomtól szerzett meg az olasz-oszmán háborúban (1911-1912), előtte viszont közel négyszáz éven át oszmán uralom alatt állt a terület. Ezért is mozoghattak ismerősen Líbiában az oszmán követek, amikor 1915 nyarán a szenusszik vezetőjéhez, Ahmed Sharif as-Szenusszihoz érkeztek, hogy felkérjék, hirdessen szent háborút (dzsihád) a britek ellen. Az oszmánok a szenusszik támogatásával harapófogóba akarták szorítani a britek ellenőrzése alatt álló Egyiptomot, amit nyugatról a szenusszik, keletről az oszmánok támadnának meg. Ugyanakkor a váratlan szenusszi támadás elvonná a britek figyelmét a Szuezi-csatornáról, amit az oszmánok meg akartak szerezni. A szenusszik nyitottak voltak a központi hatalmakkal való együttműködésre, s miután a németek és a törökök fegyverekkel látták el őket, novemberben támadást intéztek Egyiptom ellen.

Ahmed Sharif as-Szenusszi.

A szenusszik a tengerparton nyomultak előre és bevették Szallúm városát, majd 1916 februárjában a sivatagon átvágva elfoglaltak néhány oázist Egyiptom belsejében. Az oázisharcokban macska-egér küzdelem alakult ki, ahogy a britek közeledtek, a szenusszik továbbálltak egy másik oázisba. A britek ellen viszont nem sokáig állhattak ellen, akik március 14-én visszavették Szallúm városát, majd kiűzték a szenusszikat Egyiptom északi részéből, habár a sivatagban 1917. április közepéig folytak a harcok.

A szenusszik azonban egyértelműen kudarcot vallottak, a britek hamar reagáltak a támadásra, és visszaverték őket, mielőtt nagyobb problémát okozhattak volna. Ez pedig ahhoz sem volt elegendő, hogy a brit erőket keleten valamelyest is meggyengítsék, ezért a Szuezi-csatorna elfoglalására tett oszmán kísérlet is kudarccal végződött. A vereség miatt Ahmed Sharif tekintélye megrendült követői körében, s nem sokkal később le is mondott vezető tisztségéről és Isztambulba emigrált. Unokaöccse, Szajjíd Mohamed el Idrisz, lett a szenusszik új vezetője, aki azonnal beszüntette a britekkel való ellenségességet. 1951-ben Idrisz lett a független Líbia királya.

Szudán és a Dárfur Szultanátus, 1916. március 16 – november 6.

A Dárfur Szultanátus a mai Szudán nyugati részén terült el, és 1874 óta Angol-Egyiptomi Szudán részeként brit befolyás alatt állt. Ali Dinar szultán egészen az első világháborúig elfogadta a britek protektorátusát, de 1915 áprilisában ez megváltozott. Megtagadta az adófizetést és a szenusszik közvetítésével felvette a kapcsolatot az oszmánokkal. A britek attól tartottak, hogy a dárfuriak a szenusszikkal együttműködve megtámadják Egyiptomot délnyugat felől, ezért az egyiptomiakat mozgósítva, hadsereget küldtek az önállósodó Dárfur ellen, hogy megelőzzék a feltételezett támadásukat.

1916 márciusában behatoltak a Szultanátus területére, s május 22-én Beringiánál megsemmisítő vereséget mértek a dárfuri erőkre, s másnap elfoglalták a fővárost, Al Fashirt is. Dinar szultán a megmaradt híveivel délre menekült, a francia gyarmat, Csád felé, de a franciák feltartóztatták őket és nem engedték a területükre lépni. A csapat a közeli hegyek között húzta meg magát, és a szultán júliusban tárgyalásokat kezdeményezett a britekkel, akik ezt visszautasították. Hívei rohamosan dezertáltak a szultán mellől, mire Dinar októberben megpróbált továbbállni, de az egyiptomiak üldözőbe vették, és 1916. november 6-án egy összecsapás során az életét vesztette. Dárfur területét Szudánhoz csatolták, ami az ország 1956-ban bekövetkezett függetlenedése óta is a részét képezi.

Afrika az első világháború elfeledett hadszínterének számít. Stratégiai szempontból az antanthatalmak elsődleges célja a német gyarmatok gyors semlegesítése volt, elsősorban a kikötőhasználat, a tengeri útvonalak és a Szuezi-csatorna védelme miatt. A német gyarmatok elfoglalásával a hadmozdulatok szinte meg is szűntek Afrikában (kivéve Német Kelet-Afrikát), amivel a korábbi kevés figyelem is elvonódott a kontinensről. Viszont az afrikaiak Európában is kivették részüket a küzdelemből, mint segédmunkások vagy katonák (főleg a francia hadsereg kötelékében). A világháború négy évében közel kétmillió afrikai teljesített szolgálatot, s legalább százötvenezren vesztették életüket, és ennél is többen sebesültek vagy rokkantak meg a konfliktusban. A gyarmattartó hatalmak a háború idején fokozták az Afrikából érkező árumennyiséget, ami megfeszített munkát, éhínséget és járványokat eredményezett az afrikai lakosság körében. A háború és az egészségügyi problémák legyengítették az afrikai populációt, ezért a háború végén terjedő spanyolnátha rendkívül súlyosan érintette az afrikai kontinens lakosságát.