Kezdőlap > A Vörös Khmer története

A Vörös Khmer története

2020.04.02 19:18

Előzmények

Az Indokínai-félsziget déli részén elterülő Kambodzsa egy meglehetősen kevert népességű ország. Lakosságának többségét a khmer nép alkotja, akiknek az ősei négyezer évvel ezelőtt érkeztek Délkelet-Ázsiába. A IX. században csaknem az egész Indokínai-félszigetre kiterjesztették uralmukat, amivel létrejött a Khmer Birodalom. A hatalmas állam hatszáz éven át virágzott, s gazdasági és kulturális téren is túlszárnyalta a környező népek államait. A XIV. századtól lassú hanyatlás vette kezdetét, területei megcsappantak, míg a XVI. század közepére a mai ország méretére zsugorodott, és 1863-ban jutott a hanyatlás végső stádiumába, amikor függetlenségét elveszítve, francia gyarmati uralom alá kerülve Francia Indokína része lett egészen 1953-ig.

A második világháború idején, 1941-ben a japánok megszállták Francia Indokínát, így Kambodzsát is. A háború vége felé, 1945 márciusában a japánok bíztatására Kambodzsa kikiáltotta függetlenségét, de a szövetségesek győzelmét követően, 1945 októberében a franciák visszaállították hatalmukat. A világháborús károk azonban kimerítették a francia gazdaságot, és a távoli gyarmati jelenlét fenntartása költségessé vált, főleg aközben hogy az indokínai nemzetek mindinkább önállósodásra törekedtek. Végül a helyzet megoldására összehívott Genfi Konferencián, 1954-ben mondták ki Indokína országainak a függetlenségét.

A volt francia gyarmat: Indokína utódállamai.

A fiatal államnak bel- és külpolitikai kihívásokkal is szembe kellett néznie. Kambodzsa igyekezett tömbön kívüli ország maradni, és a hidegháborús helyzetben se a Szovjetunió, se az USA felé nem elköteleződni, ennek érdekében 1955-ben a miniszterelnök, Norodom Szihanuk kinyilvánította az ország semlegességét. A szomszédos Vietnámban kirobbant belháború viszont azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a konfliktus átterjedhet Kambodzsára is. A gyengekezű vezetés ráadásul elkövette azt a hibát, hogy 1966-tól engedélyezte a(z) (Észak-)Vietnámi Néphadseregnek, hogy utánpótlási útvonala Kambodzsa területén haladhasson át, sőt később a Viet Kong (dél-vietnámi kommunisták hadereje) és a Vietnámi Néphadsereg is bázisokat létesített a „semleges” Kambodzsa keleti területein. Arra számítottak, hogy ott az amerikaiak nem érhetik el őket, de rosszul számoltak, ugyanis 1969-1970 között az amerikaiak bombázni kezdték Kelet-Kambodzsát.

A kommunizmus Kambodzsában

A kommunista eszmék az 1930-as években jelentek meg Kambodzsában, elsősorban a vietnámiak terjesztésével, olyannyira, hogy önálló kambodzsai kommunista szervezetről 1951-ig nem is beszélhetünk, ekkor alakult meg ugyanis a Khmer Népi Forradalmi Párt. Az 1954-es Genfi Konferencia idején a kommunisták nagy befolyással bírtak a vidéki lakosság körében, az ország függetlensége után viszont sokan közülük Vietnámba emigráltak. A Kambodzsában maradtak politikai pártot alapítottak, és legális keretek között akartak részt venni az ország irányításában.

Norodom Szihanuk miniszterelnök (1941-1955 között király) gyanakvással tekintett a kommunistákra, akik felett nem volt befolyása. Szihanuk nem titkoltan egyeduralomra törekedett Kambodzsában, és ebben a céljában a kommunisták csak gátolták. Fokozatosan épült ki az egypárti kormányzás, miközben ellehetetlenítették, majd illegalitásba kényszerítették a kommunistákat, akik között két eltérő álláspont alakult ki a Szihanuk-rendszerhez való viszonyulás tekintetében. Az egyik szerint Szihanuk kellően távol tartható a jobboldali ideológiától, sőt akár még meg is győzhető a baloldali célok támogatására, míg a másik oldal szerint teljesen el kell határolódniuk a Szihanuk-rezsimtől, és mihamarabb el kell mozdítani a miniszterelnököt a hatalomból. (Szihanuk az egyszerűség kedvéért az összes baloldali csoportot vörös khmereknek nevezte, s később a kommunista mozgalom a magáévá tette ezt a jelzőt, majd félelmetes tartalommal töltötték azt fel.)

Norodom Szihanuk az 1940-es évek végén.

Párhuzamosan a kambodzsai eseményekkel, az 1950-es években, Párizsban is megalakult egy khmer kommunista mozgalom. A francia fővárosban fiatal baloldali kambodzsai diákok szervezték meg saját mozgalmukat, ami szervezetileg teljesen független volt az anyaországi kommunista párttól. A párizsiak úgy vélték, hogy az otthoni kommunisták túlságosan a vietnámi párt befolyása alatt állnak, de a kambodzsai kommunisták sem lelkesedtek egyöntetűen a párizsi diákokért, akik Franciaországban ismerkedtek meg a marxista eszmékkel, és kevés kötődésük volt Kambodzsához, ezért nem lehettek tisztában annak politikai, gazdasági és társadalmi viszonyaival. A párizsi diákok a kezdetektől feltétlen engedelmességet és fegyelmet követeltek meg tagjaiktól, a hatalomátvételt pedig radikális eszközökkel tartották elérhetőnek, forradalommal. Létrehozták a Khmer Diákok Egyesületét, aminek mintegy kétszáz párizsi illetékességű diák volt a tagja, és magában foglalt nacionalista és baloldali elemeket is. Az Egyesületen belül létezett egy titkos társaság, akik a radikális kommunista nézeteket képviselték, ez volt a legbelsőbb kör, vagyis a Marxista Kör (Cercle Marxiste), amelynek tagja volt Pol Pot is (eredeti nevén Szaloth Szár). A franciák 1953-ban betiltották az Egyesületet, de 1956-ban újraalakult, Khmer Diákok Uniója néven, a Marxista Kör ezen belül is létezett.

Pol Pot (Szaloth Szár) egyszerű asztalosinasként ösztöndíjjal került Párizsba, ahol megismerkedett a baloldali eszmékkel. 1953-tól Kambodzsában tevékenykedett, összekötő személy volt a legális kommunista pártok és a földalatti kommunista mozgalmak között. A párizsi diákok egyre aktívabban vettek részt a kambodzsai kommunista mozgalom tevékenységében, 1960-ban a Népi Forradalmi Pártot átnevezték Kambodzsai Munkáspárttá, amivel nyomatékosították a vietnámi szervezetektől való különállásukat. 1963-ban Tou Szamuth főtitkár gyanús körülmények között eltűnt (valószínűleg meggyilkolták, de a mai napig kérdéses, hogy Szihanuk vagy Pol Pot emberei végeztek vele). Szamuth helyét a párt főtitkári pozíciójában Pol Pot vette át, s csakhamar híveit is kulcspozíciókba helyezte, a régi motoros funkcionáriusokat szisztematikusan eltávolították, akikről azt gondolták, hogy túlságosan elkötelezettek a vietnámiak felé. Ezzel a párizsi diákok megszerezték a párt feletti irányítást, megfogalmazták a kommunizmus kambodzsai ideológiáját, s elítélték a Hruscsov képviselte szovjet „revizionista” eszméket.

Mivel Kambodzsa lakosságának többsége vidéken élt, a kommunisták elsősorban erre az embertömegre próbáltak támaszkodni, és megnyerni őket, ezért elhatárolódtak attól az alapvető marxista elmélettől is, ami szerint a városi munkásság lehet a katalizátora a szocialista forradalomnak, ezt a szerepet inkább a vidéki lakosságra testálták. Ez a nézetük annyira radikalizálódott, hogy a városlakókat később kollektíven az állam ellenségeivé kiáltották ki. A vidéki társadalom maguk mellé állítására valóban reálisabb esélyük volt, ugyanis Kambodzsában évszázadok óta kíméletlenül kizsákmányolták a falusi közösségeket: mértéketlen terménybeszolgáltatás és adóterhek. A vidék fejlődésére nem volt lehetőség, elmaradottságuk a XX. század közepén is drasztikus volt, a függetlenség után a hitelekből finanszírozott modernizáció alig érintette a vidéki területeket. Villanyhálózat, vízvezetékrendszer, kórházak és iskolák ritkaságszámba mentek, voltak olyan közösségek, ahol ókori viszonyok között éltek az emberek. A tanulatlan, egyszerű életet élő vidéki lakosság ideális táptalaja lett a kommunista eszméknek, főleg, hogy vidéken - a fenti okokból kifolyólag - a kormányzat támogatottsága elenyésző volt.

Hatalmi játszmák

1963-tól a Szihanuk-rezsim még autokratikusabb lett. Szihanuk kikényszerített a Nemzetgyűlésben egy olyan alkotmánymódosítást, amellyel határozatlan ideig lehetett az ország elnöke. A kormány ezután úgy kívánta bebetonozni hatalmát a baloldalon is, hogy a vezető politikusait rábírta, írásban ismerjék el, hogy az ország egyedüli vezetője csakis Norodom Szihanuk lehet. Ezt Pol Pot és társai nem voltak hajlandóak megtenni, ezért 1963 nyarán elhagyták a fővárost, Phnom Penht. A legtöbben nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni, ezért kényszerűségből behódoltak a rezsim akaratának, de ettől függetlenül is állandó rendőri megfigyelés alá kerültek.

Pol Pot és a vezető kommunisták egy része vidéken talált menedéket (amit a felszabadított területeknek hívtak), ahol felállították a lázadók bázisát, és a rezsim elleni fegyveres harcra készültek. Kambodzsa északkeleti régiójában rendezték be központjukat, ahol a khmer lakosságon kívül más etnikai csoportok is éltek, őslakosok, akiknek összefoglaló neve khmer loeuk. Etnikai kisebbségként a khmer loeuk a kormány atrocitásainak szenvedői voltak: áttelepítések és erőszakos asszimiláció. Ebből kifolyólag készséggel csatlakoztak a kommunistákhoz, akikkel vállvetve készek voltak fegyvert fogni a kormány ellen, így értékes szövetségeseivé váltak Pol Potnak. Erősítették az újoncok marxista képzését is és szigorították a párttagság feltételeit, ami immár csak a tanulatlan szegényparaszti sorból származók előtt állt nyitva, míg a pártot tanult, akár egyetemi végzettséggel is rendelkező „középparaszti” sorból származók irányították (Pol Pot is ilyen volt). Ezzel egy intellektuális szakadék jött létre a pártvezetés és a párttagság között.

Az akkor még Szaloth Szár-nak ismert Pol Pot fiatalkorában.

Pol Pot 1965-ben látogatást tett Észak-Vietnámban, majd éveket töltött el Kínában, ahol nagy hatást tett rá a „Kulturális Forradalom” és maga Mao Ce-tung, s véglegessé vált elidegenedése a Szovjetuniótól. 1966-ban a pártot átnevezték Kambodzsai Kommunista Párttá.

Miután a Vörös Khmer stabilizálta hatalmát a „felszabadított területeken”, az 1960-as évek második felétől még erőteljesebb felkészülés vette kezdetét a forradalomra és a fegyveres harcra. Noha Észak-Vietnám a szövetségesük volt, Hanoi igyekezett visszatartani őket a felkeléstől, mivel a vietnámi háború sikerét veszélyeztette volna egy destabilizálódott Kambodzsa, és emiatt a felkelés elhalasztását kérték Pol Pottól. A Vörös Khmer vezetése viszont egyre türelmetlenebb volt, 1968-ban megalakult a hadseregük (Kína által küldött tanácsadó tisztek segítségével), és figyelmen kívül hagyva Észak-Vietnám aggályait, megindították nemzeti forradalmukat a Szihanuk-rendszer ellen. A vietnámiakat meglepte a hirtelen döntés, de ennek ellenére támogatásukról biztosították a Vörös Khmert. A harcok elhúzódtak, de a Szihanuk-rezsim gyenge próbálkozása, hogy megfékezze a forradalmat kevésnek bizonyult, a hadsereg brutális fellépése (és a fentebb említett életkörülményekre visszavezethető okok miatt) tízezrek, főleg vidéki lakosok álltak a Vörös Khmer mellé.

Szihanuk évekig a bal- és jobboldal között lavírozott, habár politikai beállítottsága és retorikája jobboldali volt, próbált kedvezni a baloldalnak is, és Észak-Vietnámmal is jó kapcsolatokat ápolt. A vietnámi háború idején szemet hunyt afelett, hogy Viet Kong katonákat állomásoztatnak és képeznek ki Kambodzsában, rizst adott el Hanoinak és tárgyalt a Viet Kong számára szállított fegyverek befogadásáról is. Mindez viszont kiváltotta a nacionalista jobboldali politikusok ellenszenvét, akik idővel Szihanuk ellen kezdtek szervezkedni. Amikor a Vörös Khmer harcot indított a rezsim ellen, a jobboldali nacionalisták is mozgásba lendültek, hogy megdöntsék az elnök hatalmát. Vezetőjük Lon Nol miniszterelnök az amerikaiakkal is felvette a kapcsolatot, támogatásukat kérve a puccshoz. Máig nem tisztázott, hogy az amerikai hadsereg vagy a CIA mennyire folyt bele az ügybe, de tanácsadóik mindenképpen ott voltak Lon Nol mögött.

Szihanuk hivatalos látogatáson Kínában, 1956-ban. A jobbján Mao Ce-tung.

1970 márciusában Szihanuk hivatalos útra indult Európába, a Szovjetunióba és Kínába. Távollétében Phnom Penhben Vietnám-ellenes tömegtüntetésre került sor. Kezdetben Szihanuk támogatta a demonstrálókat, azt remélve, hogy Moszkva és Peking majd nyomást gyakorolnak Észak-Vietnámra, hogy csökkentse kambodzsai katonai jelenlétét, amit politikai győzelemként használhatna fel, és stabilizálhatná pozícióját Kambodzsában. Lon Nol kihasználva a kínálkozó lehetőséget a tüntetések élére állt, hatálytalanított több Észak-Vietnámmal kötött megállapodást, majd március 15-én ultimátumot intézett Hanoihoz: amennyiben nem vonja ki a vietnámi erőket Kambodzsából, katonai erőt vetnek be ellenük. A tüntetések a következő napon is folytatódtak, 18-án pedig a Nemzetgyűlés megvonta a bizalmat Szihanuktól, amivel eltávolították az elnöki székből, helyét a Nemzetgyűlés elnöke, Cseng Heng foglalta el, de csak névlegesen, a tényleges hatalom Lon Nol kezébe került. A puccs megdöntötte Szihanuk hatalmát, és október 9-én eltörölte a monarchiát, s kikiáltották a Khmer Köztársaságot.

A Vörös Khmer nem igazán volt hatással az eseményekre, nem avatkozott be, inkább a kivárást választotta a hatalmi harcban, és megpróbált előnyt kovácsolni a politikai válságból. Szihanuk Pekingben maradt, és Kína sugallatára a kommunistákhoz fordult segítségért, akikkel emigráns kormányt alakított, aminek névlegesen a vezetője lett, de a kormányt valójában a Vörös Khmer irányította (Pol Pot nem vállalt tisztséget az új kormányban, a háttérbe vonulva kivárt). Szihanuk rádióüzenetben szólt a lakossághoz, s a Lon Nol elleni felkelésre és a kommunisták támogatására szólított fel. A Vörös Khmer eközben tárgyalásokat folytatott a vietnámiakkal, és a hadseregük bevonulását kérték tőlük. Kambodzsában négyszázezer vietnámi élt, akik ellen mind a lakosság, mind az új rezsim katonasága támadást indított a puccs idején, aminek több százan estek áldozatul, és százezrek menekültek el vagy telepítették ki őket Kambodzsából. Észak- és Dél-Vietnámot egyaránt felháborította az eset, és március 29-én az észak-vietnámi csapatok át is lépték a kambodzsai határt. Gyorsan haladhattak a főváros felé, ugyanis a keleti országrész már évek óta a Vörös Khmer befolyása alatt állt, ezért ott nem találkoztak ellenállással. Azokat a területeket, amiket elfoglaltak a kommunisták kezére adtak, akik a lakosság körében még mindig viszonylag ismeretlenek voltak, katonáikat úgy nevezték, hogy az „erdei harcosok”, a pártra pedig csak a „szervezetre” (Angkar) utaltak, és ez a hatalomátvétel után is így maradt. Szihanuk továbbra is kiállt a Vörös Khmer mellett, és amikor látogatást tett náluk, a kommunisták harcosai a néhány ezerről hirtelen ötvenezer főre duzzadt, mivel a volt király-miniszterelnök még mindig nagy tiszteletnek örvendett a vidéki lakosság körében, és felbukkanására földművesek tömegei álltak a Vörös Khmer soraiba. Szihanuk személye és reputációja hasznosnak bizonyult a kommunisták számára, segítségével az ország legnagyobb része felett befolyást szerezhettek, noha a lakosság lelkesedése leginkább Szihanuk személyének szólt, és nem a kommunista ideológiának… Az egyszerű emberek abban a hitben fogtak fegyvert a Vörös Khmer oldalán, hogy a harcok után restaurálják Szihanuk uralmát. Tévedtek. A harcok pedig a kezdeti sikerek ellenére évekig elhúzódtak, és kitört a kambodzsai polgárháború.

A kambodzsai polgárháború

A kialakult konfliktusban az USA nyíltan a Lon Nol-féle Köztársaságot támogatta, fegyvereket és felszerelést küldött számukra. Lon Nol hadserege egyre duzzadt, de hatékonysága elmaradt az elvárhatótól. Képzetlen katonákat soroztak be, sokan dezertáltak, az amerikaiak katonai segélye pedig nem volt elegendő, ráadásul a legtöbb kambodzsai tiszt alkalmatlan volt az egységek irányítására, korruptak voltak, a kapott fegyvereket és segélyszállítmányokat a feketepiacon értékesítették, és számtalan „szellemkatona” került nyilvántartásba, akiknek a fizetése a tisztekhez áramlott. Az amerikaiak bombázásokkal támogatták Lon Nol hadseregét, ám ennek hatékonysága megkérdőjelezhető volt. Keletről és Északról is menekültek az emberek, egyrészt a Vörös Khmer, másrészt az amerikai bombázások elől. Phnom Penht ellepték a menekültek, a gazdaság és a termelés hanyatlott, éhínség fenyegetett. Mindeközben viszont Lon Nol azzal foglalkozott, hogy kiépítse teljhatalmát az országban, és 1972 közepén elnökké választatta magát.

Lon Nol 1974 márciusában.

1973 januárjában, Párizsban az amerikaiak aláírták a vietnámi háborút lezáró békét, s egész Vietnám a kommunisták kezére került, az amerikaiak pedig kivonták csapataikat az országból. Január végén Lon Nol fegyverszünetet hirdetett, de a Vörös Khmer ezt nem fogadta el, és tovább folytatta a harcot. Áprilisra a kommunisták már Phnom Penht fenyegették, de egy erőteljes amerikai bombázás visszaszorította őket. Augusztus közepén viszont megszűnt az amerikai légi támogatás, ami kétségbeejtő helyzetbe sodorta Lon Nolt. Ugyanakkor Vietnám is lazított a Vörös Khmer támogatásán, mivel a vietnámi háború lezárásával az északiak elsődleges érdeke Dél-Vietnám beolvasztása volt a kommunista államba, amihez minden katonára szükségük volt, ezért sürgették Pol Potot, hogy egyezzen ki Lon Nol-lal, és kössön fegyverszünetet. Pol Pot ezt elutasította, ennek ellenére a vietnámiak megkezdték kivonulásukat az országból.

Pol Pot hatalma megszilárdításába fogott, hogy sikeresen vezethesse újabb támadásait a még Lon Nol ellenőrzése alatt álló Kambodzsa ellen. 1973-ra a párt teljes irányítását megszerezte, és érvényesítette radikális nézetei. A vietnámiak távoztával esélye lett ideológiája szabadabb kidolgozására, nézete szerint minden, ami az uralmuk előtt létezett az elvetendő és elpusztítandó volt, Kambodzsa totális átalakítása a küszöbön volt. Közben Vietnámmal is egyre jobban kiéleződtek az ideológiai és politikai ellentétek. Hanoi megszüntette a Vörös Khmer fegyveres támogatását, és sürgette a megegyezést Lon Nol-lal. Pol Pot teljesen elfordult Vietnámtól, és a saját pártján belüli tisztogatásba kezdett, kivégeztette a vietnámi kiképzést kapott vezető funkcionáriusokat, illetve azokat is, akik egyáltalán csak Vietnámban jártak. A tisztogatásoknak több száz párttag (magas pozíciókban is) esett áldozatául, s 1973 végén leszámoltak Szihanuk legfőbb követőivel és katonáival is, de őt magát egyelőre nem bántották.

1975-re virradóan a Vörös Khmer erői elérték Phnom Penh-t. A városban kaotikus állapotok uralkodtak, közel másfél millió menekült terhelte meg az amúgy 600 ezer fő lakosú fővárost, élelem alig volt, és annál is kevesebb jutott be, miután a Vörös Khmer elvágta az utánpótlási vonalakat, néhány amerikai gép ugyan juttatott be ellátmányt, de ez közel sem volt elegendő. Március végére eldőlt a főváros sorsa, és április 1-jén Lon Nol elmenekült az országból. Április 17-én a hadsereg letette a fegyvert a Vörös Khmer előtt, a főváros elesett, és a Köztársaság bukásával véget ért a polgárháború, de az utána következő években minden képzeletet felülmúló vérfürdő vette kezdetét Kambodzsában, ez volt a Vörös Khmer uralma.

A Vörös Khmer uralma

A Phnom Penh-be történő bevonulást követően a Vörös Khmer megkezdte a lakosság eltávolítását a fővárosból a vidéki területekre. Először az amerikai bombázásokra, majd az ellátási nehézségekre hivatkoztak, később már nem is kellett indok. Idővel ugyanez történt az egész országban, minden városlakót kitelepítettek vidékre. A Vörös Khmer szerint a városok voltak minden rossz forrásai, az ellenségek és a kémek rejtekhelyei, ezeket pedig fel kellett számolni, és létrehozni a paraszti, vidéki társadalmat, ami sokkal jobban ellenőrizhető és irányítható. A városlakóknak azt hazudták, hogy az amerikai bombázások miatt a saját biztonságuk érdekében kell elhagyniuk otthonaikat, s néhány napra a városok közelében kerülnek elhelyezésre, ezért a lakásiakat sem kell bezárniuk, a Vörös Khmer harcosai majd biztosítják a tulajdonuk védelmét. Aki nem működött együtt, annak a lakását, házát felgyújtották, így kényszerítették őket távozásra, de volt, akiket a helyszínen agyonlőttek az engedetlenségükért. Az otthonok felgyújtása amúgy is bevett módszer volt, hogy a korábbi lakosoknak ne legyen hova visszatérniük. Phnom Penhben a vörös katonák szisztematikusan járták a lakásokat és összetörtek minden modernnek tekintett dolgot: hűtőket, tévéket, edényeket, a könyveket, tankönyveket, füzeteket elégették, amit hasznosítani tudtak, mint órákat, rádiókat, ruhákat, azokat elvitték. A könyvtárak, dokumentumtárak, iratgyűjtemények anyagát mind elégették. A tévésugárzást megszűntették, de a rádióadás megmaradt, természetesen az állami propaganda közvetítésére. A kórházakat is kíméletlenül kiürítették, a betegek ellátás nélkül kerültek az „utcára”, legtöbbjüket ezzel halálra ítélve, de előfordult, hogy a műtét félbehagyására kényszerítve terelték ki az orvosokat az épületből, és volt olyan kórház is, ahol az újszülötteket magukra hagyták meghalni. A külföldi állampolgárokat a thai határra szállították, ahol távozhattak az országból. A kitelepítések embertelenül zajlottak, százezrek lepték el az utakat, akik borzalmas körülmények között éltek a szabad ég alatt, minden nap hosszú menetelések vártak a szerencsétlenekre, messze a vidéki területek belsejébe, számtalan idős, gyermek és beteg halt meg a gyalogmenet alatt.

A Vörös Khmer nem fokozatosan kívánta elérni a kommunizmust, hanem eltökélt volt az azonnali megvalósításban, bármi áron. A hatalomátvételt a Nulladik Évnek nevezték el, és azonnal hozzáfogtak az ország és a társadalom teljes átalakításához. A lakosságot elszigetelték mindentől, ami nem a Vörös Khmer befolyása alatt állt, és mindenkit az állam ellenőrzése alá vontak. A kitelepítettek végtelennek tűnő meneteléssel néztek szembe, mit sem sejtve arról, hová is tartanak. Közben hangszórókba kiabálva kérték a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket, katonatiszteket, hogy jelentkezzenek, és képzettségüket állítsák a Vörös Khmer szolgálatába. Aki eleget tett ennek, azt elvitték, és meggyilkolták. A képzettebb rétegek maradékát úgy szűrték ki, hogy amikor megérkeztek új szálláshelyükre, kötelezték őket, hogy írják meg rövid életrajzukat. Ez alapján dőlt el további sorsuk. A hadsereg tisztjeit, a magasabb beosztású szaktudással rendelkezőket, és akiknek bármilyen kapcsolatuk volt az előző rendszerekkel, „átnevelésre” küldték, ami valójában az azonnali kivégzésüket jelentette. Úgy vélték, hogyha a családfő kompromittált, az a családjára is kihat, ezért rend szerint a „bűnös” egész családjával végeztek. Ugyanezen metódus szerint a munkahelyi vezetőt a beosztottaival, a katonai parancsnokot a katonáival együtt gyilkolták meg. Gyakran nem is lőfegyvert használtak ehhez, hanem vasdoronggal vagy bambuszbottal sújtottak le az áldozat nyakszirtjére, hogy spóroljanak a lőszerrel, majd tömegsírba vetették a testeket. A kivégzőket gondosan válogatták ki az alacsonyabb, paraszti származású fiatalok közül, akik iskolázatlanok voltak, se olvasni, se írni nem tudtak, elégtelen körülmények között nőttek fel, s ezért gyűlölték és megvetették a jobb színvonalon élt városlakókat, így gátlás és lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolták meg őket. A szerencsésebbekkel gyorsan végeztek, de sokukat megkínozták a haláluk előtt, korbácsolták, bambuszbotokkal ütötték-verték, hajszolták őket, nemi erőszakot vettek rajtuk, a férfiakat kiheréltek. A primitív kivégzők igyekeztek az elvárásoknak teljes mértékben megfelelni, és buzgón, minél több embert megölni az „állam ellenségei” közül, amiért elismerésre számíthattak a feletteseiktől. Erkölcsi aggályaik nem voltak, csak kifogástalanul el akarták végezni a „munkát”, amivel a „főnökeik” megbízták őket. A lakosság egy pillanat alatt jogfosztott lett, a kivégzéshez pedig nem volt szükség bírói ítéletre. Csak egy példa az öldöklés érzékeltetésére: a Vörös Khmer hatalomra jutásakor a bel- és külkereskedelmi minisztériumnak tizenhatezer alkalmazottja volt, négy évvel később, a rendszer bukásakor már csak nyolcszázan dolgoztak a minisztériumban, és nem azért, mert a többiek állást váltottak…

Phnom Penh eleste 1975 áprilisában, a lakosok az utakra terelve a hosszú menetelés előtt.

A biztonsági szolgálat meghatározott bizonyos kategóriákat, amelyekbe beletartozva azonnali letartóztatás, kínvallatás és kivégzés várt az emberekre. Ide tartoztak, akik az előző kormány tisztségviselői voltak, akik külföldi kormány szolgálatában álltak, akik idegen nyelven beszéltek, művészek, zenészek, írók, filmkészítők, színészek, újságírók, tanárok, tanítók, gimnáziumi és egyetemi diákok, akiket átnevelésre eleve nem tartottak érdemesnek. Az országban rekedt vietnámiak, kínaiak és thaiföldiek sem maradtak biztonságban. De, akik vesztükre szemüvegesek voltak, azok sem menekülhettek végzetük elől, mert a rossz szem azt jelentette, hogy sokat olvastak, tehát nem dolgoztak… Meg kell jegyezni, hogy maga Pol Pot is egyetemet végzett és franciául is tudott, a Vörös Khmer metódusa alapján őt is kivégezték volna, ha csak egy átlagember lett volna…

A szakképzett munkásokat visszaküldték a városokba, hogy az ipari termelés újraindulásában segédkezzenek. A maradék városlakók közül a tehetősebbek, az értelmiségiek, a tanultabbak, vagy akik idegen nyelveket beszéltek a kettéosztott társadalom egyik részét képezték, az „új embereket”, akik az állam ellenségeinek voltak tekintendők, míg a „régi emberek” a vidéki parasztság és a szegényebb munkásság közül kerültek ki. A vidéki lakosok is az „új emberek” kategóriájába kerülhettek, ha nem szimpatizáltak eléggé a Vörös Khmerrel, vagy szerencsétlenségükre a polgárháború alatt a lakóhelyük épp a Lon Nol uralma alatti területeken volt. A kommunisták szisztematikusan átvizsgálták a népességet, emberről-emberre, vizsgálva azok származását, a társadalom legalacsonyabb szintjéig, és a lakosságot beosztották az „új” vagy „régi emberek” közé. Nagyjából két és félmillió „új ember” került összeírásra, akikre borzalmas sors várt a következő időszakban. A pártvezetés nem is próbálta titkolni szörnyű szándékait, az állami rádió azzal kérkedett, hogy a kommunizmus felépítéséhez mindössze kétmillió állampolgárra van szüksége, a többi ember értéktelen, és pusztulásuk nem tekinthető veszteségnek. Hétmillió ember élt Kambodzsában... Még arra is figyelmet fordítottak, hogy a korábban Párizsba emigrált kommunistákat haza csalják, csak azért, hogy lemészárolják őket, mivel az új rezsim számára megbízhatatlanok voltak. Mintegy ezren bedőltek a cselnek, és mit sem sejtve hazautaztak, egyikük sem élte túl…

Az „új emberekre”, mint kényszermunkásokra tekintettek, akiknek az a feladatuk, hogy minden erejükkel a kommunizmus építésében segédkezzenek. Főleg a vidéki élelmiszertermelésben dolgoztak, ezért vidéken mezőgazdasági kommunákba szervezték őket, a vidéki („régi”) emberek lakóhelyei mellett. Otthonaik elhagyására kényszerítették őket és embertelen körülmények között, erdőkben és mocsarakban a legnehezebb fizikai munkáknak vetették alá őket. Akiknek nem volt mezőgazdasági tapasztalata azokra a kivégzés várhatott, az Ankar szerint az ilyen embereknek nem volt helyük az új Kambodzsában. Akiket a biztonsági szolgálat kínvallatása után kivégzésre ítéltek, azokat kihurcolták a földekre, és hogy spóroljanak a golyókkal, csákánnyal, doronggal vagy bambuszbottal végeztek velük, majd tömegsírba temették őket, de gyakran kegyetlenül élve temették el őket. A kényszermunkások élelmezése minimális volt, egy kis adag rizsnél többet nem kaphattak, az élelemszer szerzés esélyét megszüntették, gyümölcsfákat vágtak ki, tilos volt vadászni, halászni és növényt termeszteni. Ha valakit vadon nőtt bogyók gyűjtésén kaptak, azt „magánvállalkozásnak” titulálták, és a helyszínen kivégezték. Viszont, aki túl akart élni, akkor minden ehetőt magához kellett vennie, így a patkányokat, szöcskéket, gyíkokat, békákat, bogarakat, gilisztákat és leveleket. Ami időt nem munkával töltöttek, azt az ideológiai „nevelésükre” fordították.

Sebesülés vagy betegség esetén orvosi ellátásra nemigen számíthattak, ha mégis, azokat nem a hivatásos orvosok és nővérek (őket már korábban kivégezték), hanem a néhány hónap alatt kiképzett „új orvosok” végezték, aminek kimenetele több mint kétséges volt, sokszor végelgyengülésben haltak meg a betegek, de volt, hogy utasítás érkezett a „munkaképtelenek” kivégzéséről. Arra is akadt példa, hogy a meggyilkoltak holttestéből trágyát készíttettek a rabokkal, amit aztán a rizsföldeken szórtak szét, majd kivégezték a trágyakészítőket is… Éhínség, végkimerülés vagy betegség következtében százezrek vesztették életüket. Ugyanakkor a szökési kísérlet, a legkisebb kihágás vagy egymás feljelentése is kivégzéssel járhatott. Egy panasz, kritika vagy kérés is a halálos ítélettel lehetett egyenlő, de már egy rossz arckifejezés is bárkinek az életébe kerülhetett, egy bánatos vagy haragos tekintet már elég volt az őröknek a cselekvésre.

Civilek tömegei az utakon.

Az „új embereket” szigorúan elkülönítették a „régiektől”. Az állam számára a „régi emberek” elvileg nem jelentettek olyan fenyegetést, mint az „újak”, mégis gyakran ugyanúgy bántak velük, mint az „újakkal”. Kollektivizálták őket, és kényszermunkára foghatták őket, átnevelésben részesültek, a családokat szétszakították, számos tagjukat kivégezték. Annyiban különbözött a sorsuk az „újakétól”, hogy a „régiek” saját faluikban maradhattak és nem telepítették ki őket. Kötelezték a kollektívákat, hogy hektáronként három tonna rizst termeljenek, miközben a Vörös Khmer uralma előtt is csak egy tonnát termeltek egy hektár földterületen. Ezek mind a kínai rizsigény kielégítését szolgálták volna, de az elvárások irreálisak voltak, főleg, hogy az „új emberek”, mint volt városlakók nem értettek a mezőgazdasági munkához, a vidéki lakosság pedig nem mert túl közel kerülni hozzájuk, hogy segítsen nekik, nehogy megbüntessék őket. Mindebből következően a Vörös Khmer népszerűsége a vidéki lakosság körében is hamar a mélypontra zuhant, csupán a legszegényebbek körében volt még erős a támogatottságuk, ahol elégedettséggel szemlélték a tőlük tehetősebbek meghurcolását. A központi vezetés a tervezettnél kedvezőtlenebb termelékenységért a különböző funkcionáriusokat is megbüntette, nem leváltással, hanem halállal, de a legkegyetlenebb módon, gyakran egy-egy osztályvezető egész családját megölték, lehetőleg az elítélt szeme láttára…

Az oktatást teljesen átalakították, lebutították, csupán az alapvető matematikát és írás-olvasást tanították meg a gyerekeknek, valamint a fő hangsúly a forradalmi eszmék átadásán és a tradicionális értékek lebontásán volt. Habár a Vörös Khmer uralma alatt csökkent az írástudatlanság aránya Kambodzsában, a tanítás elsődleges célja az ellenőrzés volt, hogy a népesség csak olyan információkkal ismerkedhessen meg, amit az állam engedélyez számukra, vagyis semmi mással csak a kommunista eszmékkel és a forradalmi ideológiával. Az általános iskola feletti oktatási szinteket eltörölték, utána csak szakmát tanulhattak a fiatalok, azt is csak a kivételezett kevesek, akik a rezsim „kegyeltjei” voltak.

A vallásos emberek (keresztények, muszlimok, buddhisták), mind üldözöttek lettek, annak ellenére, hogy a kommunisták által bevezetett alkotmány garantálta a vallásszabadságot, a gyakorlatban viszont az állami ateizmust valósították meg. Kambodzsa lakosságának 85 százaléka buddhista volt, negyven-hatvanezer szerzetessel, akiket rendre parazitáknak tituláltak, kényszermunkára ítéltek és kivégeztek. A kolostorokat lerombolták vagy más funkcióval látták el, raktárakká vagy börtönökké alakították át. A Buddha-ábrázolásokat megrongálták, folyókba és tavakba hajították. A vallásgyakorlást megtiltották, akit mégis eközben találtak vagy csak vallási tartalmú megszólalása volt, a helyszínen megölhették. A Vörös Khmer uralma idején nagyjából huszonötezer buddhista papot gyilkoltak meg. A keresztényeket és muszlimokat még jobban elítélték, ugyanis a nyugatról származó vallásokat eredendően a kambodzsai kultúra és társadalom aláásóinak vélték. Papokat és imámokat gyilkoltak meg, templomokat és mecseteket romboltak le, Phnom Penhben a katolikus katedrálist a földdel tettek egyenlővé. A muszlimokat sertéshús evésére kényszerítették, akik megtagadták ezt, azokat megölték.

Az ország etnikai kisebbségei, ha lehetséges, még rosszabb helyzetbe kerültek, mint a khmer lakosság. A kisebbségek létét rendeletileg „eltörölték”, ami az ország lakosságának a 15 százalékát érintette. Üldözték, megbecstelenítették, megkínozták és meggyilkolták őket. Sokan - főleg vietnámiak - elmenekültek Vietnámba, de a legtöbben nem voltak ilyen szerencsések. A muszlim vallású csam népre rákényszerítették a khmer nyelvet és tradíciókat, ellenállás estén kivégezték őket, több ezren jutottak erre a sorsra. A helyi kínaiak főleg kereskedelemmel és hitelezéssel foglalkoztak, ezért kapitalistáknak tartották őket, vagyis az állam ellenségei voltak, de a kulturális különbségek, és a tény, hogy főként városlakók voltak sem kedvezett az esélyeiknek, kínai családok százait gyilkolták meg. A morbid irónia mindebben, hogy az etnikai tisztogatás kitervelői és a Vörös Khmer vezetői közül sokan (Pol Pot is) kínai felmenőkkel rendelkeztek. A khmer loeu népről keveset tudunk erről az időszakról, de a főleg vidéki éltre berendezkedő etnikum a kezdeti időkben támogathatta a Vörös Khmert, mivel az előző rendszerek „civilizáló” tevékenysége alatt sokat szenvedtek.

Pol Pot Kambodzsa vezetőjeként.

A pártfunkcionáriusok, vezetők, az állam szolgálatában állók és a katonák messze jobb körülmények között éltek, mint a lakosság döntő többsége, így az egyenlő társadalom megteremtésesére tett kísérlete közben, mégis felemelkedett egy elitréteg. A Vörös Khmer vezetőinek családtagjai fontos pozíciókhoz jutottak, annak ellenére, hogy normális esetben végzettségük, tudásuk vagy tapasztalatuk egyáltalán nem tette volna lehetővé e területeken való alkalmazásukat. Jellemző volt, hogy egy-egy minisztériumot egyetlen család „birtokolt”. A pártelithez való tartozás számos előnnyel járt, többek között hozzájuthattak a nyugati gyógyszerekhez és a modern orvosi ellátáshoz, míg a lakosság egyáltalán nem, a legtöbben csupán a kétes hatású gyógynövényekben bízhatott, néha kiszabott ételüket, ami jellemzően csak rizsből állt, cserélték el némi alapgyógyszerre, mint aszpirin.

A Vörös Khmer a családpolitikában is radikális változásokat vezetett be. Érdeke volt a születésszám növelése, mégis szigorúan tiltotta a házasságon kívüli szexuális életet, amit akár halálbüntetéssel is sújthattak. A házasságkötéshez pedig központi engedélyre volt szükség, amit nehezen adtak meg, ehhez ugyanis meg kellett felelni bizonyos feltételeknek, mint például azonos társadalmi és műveltségi színvonal. A tradicionális kambodzsai nagycsalád intézményét elvetették, helyette csak a szülők és gyerekek felállást (kiscsalád) részesítették előnyben, mivel a nagycsalád tagjainak lojalitása egymáshoz fűződött, a rezsim érdeke pedig az volt, hogy az emberek az államhoz kötődjenek és ne egymáshoz. A kényszermunkások családtagjait szétválasztották, elsősorban azért is, mivel munkatípus szerint osztották be az embereket a brigádokba, kor és nem szerint, s az ország különböző részeire küldték őket. Számos gyermeket szerveztek be kémtevékenységre, hogy a felnőttekről jelentsenek. Másrészt a gyerekeket hatéves korukban mindenképpen elszakították szüleiktől és testvéreiktől, hogy ideológiailag az állam feltétlen szolgálatára neveljék őket. Nappal nehézmunkára fogták őket: állatgondozás, kertészkedés, trágyagyűjtés, patkányvadászat, tűzifagyűjtés, ólak építése, csatornatisztítás. A munka végeztével átnevelő oktatásban részesültek, ahol a kommunista eszméket plántálták beléjük. A leglelkesebbeket kiemelték és további politikai oktatásban, valamint alapvető katonai ismeretekben részesítették, akikből idővel táborőrök lehettek, a rendszer fanatikus hívei és kiszolgálói.

1976 januárjában új alkotmányt vezettek be, amely kimondta, hogy a Demokratikus Kambodzsa egy békés, semleges és el nem kötelezett ország. Norodom Szihanuk névlegesen államelnök maradt, de amint szembesült a Vörös Khmer brutalitásával, áprilisban lemondott tisztségéről, majd évekre házi őrizetbe került. Kambodzsa új elnöke Khieu Szamphan lett, de a tényleges hatalom a miniszterelnök, Pol Pot kezében összpontosult, aki egyben a Kambodzsai Kommunista Párt főtitkára is volt. A legfontosabb döntéseket a kilenctagú Központi Bizottság hozta, aminek Szamphan és Pol Pot is a tagja volt. A kommunista Kambodzsával csak kilenc állam tartott fenn diplomáciai kapcsolatot: Kína, Észak-Korea, Laosz, Vietnám, Egyiptom, Kuba, Albánia, Románia és Jugoszlávia, de Vietnám 1977-ben felszámolta képviseletét. (Érdekesség, hogy 1977 szeptemberéig hivatalosan nem ismerték el, hogy Kambodzsában létezne kommunista párt, és csak ez után jelentették be, hogy Kambodzsa kommunista ország.)

Kambodzsa gazdasági átalakítása már a polgárháború alatt elkezdődött, azokon a területeken, amiket a Vörös Khmer először az uralma alá hajtott. A mezőgazdaságban látták a kommunizmus építésének elsődleges eszközét, a végső cél pedig a teljes önellátásra való átállás volt, amit az erős mezőgazdaságra épülő ipari termelés beindításával kívántak elérni. A mezőgazdasági termelést maximalizálták, külföldről nem vásároltak árut, ezzel viszont iszonyú hiányt idéztek elő az alapvető termékek piacán. Vidéken termelési körzeteket hoztak létre, amiket kezdetben a parasztoktól béreltek, de később államosították azokat. A pénzt, mint fizetőeszközt eltörölték, a Phnom Penh-i Nemzeti Bank épületét felrobbantották, a többi bankot és pénzintézetet bezárták, az ott talált készpénzt és dokumentumokat elégették, a nemzeti valutát betiltották, az emberek megtakarításai és vagyona füstté vált. A belföldi kereskedelmet is betiltották, csak cserekereskedelmet lehetett folytatni. Az export kivitel szinte teljesen megszűnt, Kínával és néhány nyugati országgal folyt csak kereskedelmi forgalom. A vezetés úgy vélte az országnak így sikerült megszabadulnia a külföld gazdasági befolyásától, és a kényszermunkások tömegeivel hamarosan beindítható a tömegtermelés az országban. Egy másik tervük az volt, hogy a mezőgazdaságot egy kiterjedt öntözéses rendszerrel javítják fel, amivel felszabadíthatják az időjárási függőségéből (esők). Ezzel a módszerrel rengeteg rizst lehetne termelni, ami az ország fő kiviteli terméke volt (főleg Kínába). Országos méretekben kezdődött tehát az öntözőrendszerek, gátak és víztározók kiépítése, természetesen a kényszermunkások bevetésével. Emellett viszont az ipari termelést szinte teljesen lefejezték, nagyon kevés munkás térhetett csak vissza a gyárakba, a termelés minimálisra esett.

Az 1970-es évektől a párton belüli ellenségeskedés és hatalmi versengés kezdett elszabadulni, arra is akadt példa, hogy Pol Potot el akarták távolítani. Erre válaszul 1977-1978-ban Pol Pot tisztogatást hajtott végre a pártban, s ennek során több ezer funkcionáriust végeztetett ki. Gyakran magas beosztású pártemberek jutottak ugyanarra a sorsra, mint a lakosság többsége, ehhez elég volt egy rossz elszólás, egy gyanús javaslat vagy a legkisebb kritika az Ankar felé, és a „lázadó” pozíciójára vagy múltban tett szolgálataira tekintet nélkül tömegsírban végezhette a családjával együtt.

A Vörös Khmer bukása után nagyjából húszezer tömegsírt tártak fel Kambodzsában, amelyek közel 1 400 000 holttestet tartalmaztak, ehhez hozzávéve a közvetett áldozatokat is, akikkel a betegségek és éhhalál végzett, a halottak teljes száma a kettő-, de akár a hárommillió főt is elérheti! A Vörös Khmer uralma alatt Kambodzsa lakosságának legalább negyede vesztette életét.

A Vörös Khmer bukása

Noha a Vörös Khmer a vietnámiak segítségével került hatalomra, csakhamar ellenük fordult. A kezdetektől jellemzőek voltak a határincidensek az összes szomszédos állammal: Vietnámmal, Thaifölddel és Laosszal. A kommunista katonák gyakran átlépték a határt és a falvak lakosságát bántalmazták vagy lemészárolták. A Vörös Khmer Kína mellett kötelezte el magát, ezért a Szovjetunióval is ellenséges viszonyt tartott fenn, mely szuperhatalom viszont Vietnám szövetségese volt. 1976 decemberében Pol Pot kijelentette, hogy Vietnámot ezentúl ellenségének tekinti, és a határvédelem megerősítésére adott parancsot.

Annak ellenére, hogy a Vörös Khmer szándékosan provokálta Vietnámot a rendszeres határvillongásokkal és a Kambodzsában élő vietnámiak üldöztetésével, valamint kiutasításukkal az országból, Vietnám próbálta fenntartani a békés viszonyt Phnom Penhnel, és tárgyalásokat javasolt az ellentétek tisztázása végett. Ennek ellenére 1977 novemberében a Vörös Khmer katonái még erőteljesebb katonai akciókba kezdtek a határokon, betörtek a vietnámi területekre és ismét mészárlásba kezdtek a lakosság körében. Ez bizonyult az utolsó cseppnek Vietnám számára, és 1977 decemberében erőteljes választ adott az inzultációra: hadseregével bevonult Kambodzsába. Ez még csak figyelmeztető jellegű katonai lépés volt, néhány hét múlva visszavonták a csapatokat, mivel Hanoi még mindig bízott abban, hogy Phnom Penh értett a figyelmeztetésből, és ezután „viselkedni fog”. Pol Pot viszont ezt a Vietnám feletti győzelemként értékelte, és annyira bízott Kína támogatásában, hogy mindinkább szította a háború tüzét.

Fiatal Vörös Khmer katonák, a háttérben Angkor Vat.

Kambodzsában fokozták a Vietnám-ellenes propagandát, amelyben elferdítve a tényeket szándékosan gyengébbnek tüntették fel Vietnámot, mint, amilyen a valóságban volt. A háborúra uszítottak, felszítva a nacionalista érzelmeket is. Vietnám végül Kínánál próbálkozott, hogy bírja rá Kambodzsát, változtasson retorikáján, de Kína nem tett semmit, csak további fegyverekkel látta el a Vörös Khmert. Kambodzsában úgy értelmezték, hogy Kína támogatja a háborút a két délkelet-ázsiai ország között, ezért meg sem próbálták azt elkerülni. Vietnámnak ezért más eszközökhöz kellett folyamodnia, és úgy döntött, hogy felkarolja a Vörös Khmer elleni belső ellenállás ügyét. Ennek hatásárára 1978 májusában felkelés tört ki a Vörös Khmer uralma ellen Kambodzsa keleti felében, amit az Ankar nem tudott elég gyorsan letörni. Helyette a bűnbakokká kikiáltott, Kambodzsában maradt vietnámiak és „Vietnám-szimpatizánsok” körében rendelt el mészárlást, s a következő hat hónap alatt nagyjából százezer főt gyilkoltak le.

1978. december 3-án Vietnámban létrehozták az emigráns kambodzsaiakból álló Nemzeti Felszabadítási Frontot, amibe kommunisták és nem-kommunisták is részt vettek, közös pontjuk volt, hogy meg akarták dönteni a Vörös Khmer uralmát, Vietnám pedig katonai támogatást nyújtotta törekvéseikhez. Sikerük esetén Vietnám kétszeres haszonra tehetett szert, egyrészt megbukna a Vörös Khmer ellenséges uralma Kambodzsában, másrészt a Nemzeti Front hatalomra jutásával befolyást szerezhetne az országban.

December közepétől újra fokozódtak a határincidensek, mire Vietnám végleg elszánta magát a katonai offenzíva mellett. A támadás indokaként a kambodzsai vietnámiak ellen elkövetett atrocitásokat és gyilkosságokat hozták fel, vagyis Hanoi önvédelemnek állította be a támadást. December 22-én százhúszezer vietnámi katona lépte át a határt, hogy elsöpörje a Vörös Khmer uralmát Kambodzsában. A kibontakozó háborút a két kommunista szuperhatalom is figyelemmel kísérte, a Szovjetunió Vietnám mellett állt, mivel a Vörös Khmer bukásával Kína egy értékes szövetségesét veszítené el, és csökkenne befolyása a térségben. Természetesen ezt Peking sem nézhette tétlenül, és támogatásáról biztosította Kambodzsát.

Vietnámi katonák Phnom Penh utcáin 1979 janurjában.

A vietnámi hadsereg könnyen haladt előre, mind több területet elfoglalva, és 1979. január 7-ére a főváros, Phnom Penh is elesett. Pol Pot és az Ankar elhagyta a fővárost és a thai határ közelébe menekült, miközben a vietnámiak hatalomra juttatták a Nemzeti Felszabadítási Frontot. Február közepén Kína megtámadta Vietnámot, hogy visszafordítsa a vietnámi hadsereget Kambodzsából, és ezzel újra előnyhöz juttassa a Vörös Khmer erőit. A kínaiak megszállták Vietnám északi területeit, de erős ellenállással találták szembe magukat, és előretörésük megrekedt, ráadásul a vietnámiak nem rendelték vissza a hadseregüket Kambodzsából, helyette a több éves vietnámi háborúban megedződött hazai lakosságot mozgósították a kínaiak ellen. Sikerrel, Kína végül visszavonta csapatait, gyarapítva azon nagyhatalmak sorát, amelyek nem bírtak el a kis Vietnámmal.

Pol Pot és az Ankar a megmaradt támogatóikkal a thai-kambodzsai határ perifériáin leltek menedéket, s bevették magukat a hegyekbe és dzsungelekbe, ahol újraszervezték erőiket, hogy gerillaharcot folytassanak az új rezsim ellen. A vietnámi támogatással felálló új kambodzsai rendszert ugyan nem tudták megdönteni, de állandósították az országban a bizonytalanságot és az instabilitást. Kína, az USA és a nyugat-európai államok nem ismerték el az új vezetést, amit vietnámi bábkormánynak tituláltak, mivel attól tartottak, hogy az új rendszeren és Vietnámon keresztül megnövekedhet a Szovjetunió befolyása a térségben.

A Vörös Khmer gerillái a thai határ hegyvidékeiben még az 1980-as években is kitartottak, amit a jelentős kínai segítségnek is köszönhettek, akik Thaiföldön keresztül juttatták el nekik a fegyvereket és ellátmányt. Thaiföldnek is hasznára vált a Vörös Khmer jelenléte, mivel felhasználta őket arra, hogy a vietnámiakat távol tartsa az országtól, ugyanis nagyobb fenyegetést látott bennük, mint a Vörös Khmerben. 1981-ben a Vörös Khmer hivatalosan feladta a kommunista ideológiát, és egyértelműen a nacionalizmusra és Vietnám-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Független megfigyelők az 1980-as években arról jelentettek, hogy a Vörös Khmer brutális múltja ellenére az uralma alatt maradt területeken a lakossága nem látszott elégedetlennek és a Vörös Khmernek erős támogatottsága volt a körükben. 1985 után Pol Pot számos interjút adott, amelyekben könnyes szemmel elismerte, hogy uralma alatt rengetegen meghaltak Kambodzsában, de végig állította, hogy ezeket a gyilkosságokat nem az ő parancsára követték el, hanem olyan emberek rendelték el, akikben megbízott, és akik megtévesztették őt. Úgy fogalmazott, hogy egy olyan ház ura volt, amiben nem tudta, mit művelnek a gyerekek. Élete végéig másokat okolt a bűncselekményekért, és minden rossz forrásának, ami Kambodzsát érte, a vietnámiakat tartotta.

Végjáték

Kambodzsában a Vörös Khmer bukása után közel tizenöt évig nem állt helyre a politikai és társadalmi rend. A vietnámi hadsereg 1990-ig nem hagyta el az országot, ami ismételt feszültségekhez vezettek a helyiekkel. A vietnámiak új kormányt neveztek ki, és miniszterelnöknek egy 1977-ben dezertált Vörös Khmer parancsnokot, Hun Szent tették meg. A kormány 1989-ig irányította az országot, s mivel demokratikus legitimitása nem volt, joggal nevezték vietnámi bábkormánynak, illetve Kambodzsát Vietnám bábállamának. A Nemzeti Felszabadítási Front egy része egyre bizalmatlan lett a kommunistákkal szemben, akik még időben távoztak a Vörös Khmer szolgálatából, hogy a vietnámiak segítségével (újra) hatalomhoz jussanak. Ebből kifolyólag hamarosan újra felütötte a fejét az anti-kommunista és Vietnám-ellenes közhangulat, amihez a politikai színpadra visszatért Norodom Szihanuk és a Vörös Khmer is csatlakozott. 1982-ben közösen létrehozták az ellenzéki Demokratikus Kambodzsa Koalíciós Kormányát, aminek elsődleges célja a vietnámi megszállás felszámolása és a kormány hatalmának megdöntése volt. Kapva az alkalmon Kína fegyverekkel, Thaiföld pedig hírszerzési információkkal támogatta a Koalíciót, míg az USA-tól és az Egyesült Királyságtól pénzügyi segítséget kapott, bár a nyugati hatalmak hangoztatták, hogy csak a nem-kommunista tagokat támogatják, ez a gyakorlatban nem volt kivitelezhető, tekintve, hogy egy szövetségbe tömörültek a Vörös Khmerrel, így a pénzek jelentős része Pol Potékhoz került. Ezzel szemben a Szovjetunió nagy összegekkel támogatta Vietnámot.

Pol Pot a Vörös Khmer bukása után a thai határ közeli dzsungelben ad interjút nyugati újságíróknak, 1980-ban.

1985 decemberében a vietnámiak offenzívát indítottak a Vörös Khmer megmaradt kambodzsai bázisai ellen, és kiszorították őket az országból, de Thaiföldön menedékre leltek. Az 1989-es kelet-európai események és a Szovjetunióban bekövetkezett változások hatására a szovjet segélyek megszűntek Vietnám felé, ezért a vietnámiaknak már nem érte meg Kambodzsában maradniuk, és kivonultak onnan. A kambodzsai vezetés támogató nélkül nehéz helyzetbe került, ezért alkotmányos reformmal próbálkozott, és kikiáltották a Kambodzsai Államot, egy látszólagos „rendszerváltást” hajtva végre, amiben meghagyták az egypártrendszert. A feszültségek viszont továbbra is jelen voltak, és a lakosság az alkotmányos monarchia bevezetését követelte. Végül 1991-ben a kambodzsai kormány és a Koalíció képviselői aláírták a párizsi békét, ami lezárta a vietnámi-kambodzsai háborút, felállításra került az ENSZ Kambodzsai Átalakulásai Hatósága (UNTAC), ami a szabad választások és a demokratikus politikai átmenet elősegítését volt hivatott elérni. Üröm az örömben, hogy a Vörös Khmer is jelen volt a megállapodásnál, ezért az aláírók vállalták, hogy a Vörös Khmer alatti rémtetteket nem nevezik népirtásnak, ezen rémségek felett gyakorlatilag szemet hunytak… Egy másik furcsasága a történetnek, hogy a volt-kommunista Hun Szen sikeresen mentette át a hatalmát, és a mai napig Kambodzsa miniszterelnöke.

1985-től Pol Pot egészségi állapotára hivatkozva fokozatosan átadta a hatalmat gyerekkori barátjának és bizalmasának, Szon Szennek, de tekintélye ezután is töretlen maradt a Vörös Khmeren belül. 1991-ben a Vörös Khmer számos vezetője, mint Szon Szen és Khieu Szamphan (volt államfő a Vörös Khmer uralma alatt) is visszatért Kambodzsába, hogy előkészítsék kampányukat a választásokra, abban bízva, hogy még visszatérhetnek valamilyen formában a hatalomba. Szamphant viszont feldühödött tömeg várta a reptéren, és a fővárosba érkezésekor is hasonló élményben volt része, ezért első dolga volt, hogy a kínaiaknak üzenjen, menekítsék ki az országból. A tömeg betört az épületbe, ahol tartózkodott, és éppen csak el tudott menekülni a lincselés elől, repülőre szállt és még aznap elhagyta az országot. A Vörös Khmer bejelentette, hogy nem vesz részt a választásokon...

1993 májusában megtartották a demokratikus választásokat, a kormányzó párt vereséget szenvedett, mégis koalíciós kormány jött létre a kommunistákkal. 1993 szeptemberében bevezették az új alkotmányt és visszaállították a monarchiát, a király Norodom Szihanuk lett, a miniszterelnök pedig a fia, Norodom Ranariddh. 1994 nyarán végül törvényen kívül helyezték a Vörös Khmert, és kinyilvánították, hogy az uralma alatt népirtást hajtottak végre.

Pol Pot utolsó interjúján, halála előtt 13 nappal készült róla a felvétel, 1998 áprilisában. 72 éves volt.

1992 márciusában huszonkétezer ENSZ békefenntartó érkezett Kambodzsába, hogy a Vörös Khmer gerilláit visszaszorítsák. A harcok évekig tartottak, de 1996-ban jelentősen meggyengült a Vörös Khmer ereje, mivel több ezer harcosa dezertált a soriból, és több vezetője is elhagyta a szervezetet. 1997-ben Kambodzsa kormánya nyitott lett volna a fegyverletételről tárgyalni, de azzal a feltétellel, hogy Pol Pot ezeken nem vesz részt. Szon Szen júniusban béketárgyalásokat kezdeményezett, erre Pol Pot elrendelte a kivégzését, családja tizenegy tagjával együtt. Ez megosztotta a Vörös Khmer vezetését, és belső puccsot hajtottak végre Pol Pot ellen, a vezetést egy katonai funkcionárius, Ta Mok vette át. Pol Potot bebörtönözték, és át akartak adni egy nemzetközi törvényszéknek, de 1998. április 15-én meghalt, hogy természetes úton, öngyilkosság következtében vagy meggyilkolták-e, a mai napig kérdéses, mivel holttestét boncolás nélkül elhamvasztották. Decemberben több Vörös Khmer vezető is megadta magát a kambodzsai kormánynak, azzal a feltétellel, hogy nem kezdeményeznek ellenük eljárást és nyilvánosan bocsánatot kérnek az 1970-es években elkövetett szörnyűségekért és népirtásért. Ta Mokot 1999-ben fogták el, ezzel a Vörös Khmer megszűnt létezni.

Kambodzsa, a Vörös Khmer okozta pusztítások után, az 1990-es évek végére gazdaságilag talpra állt, lelkileg viszont soha… A Vörös Khmer uralma felejthetetlen nyomot hagyott az ország emlékezetében. Szinte nem volt olyan ember az országban, aki ne veszített volna el valakit a kommunista rémuralom éveiben, feldolgozhatatlan lelki sebeket hagyva bennük, s noha túlélték, sosem lehettek már olyanok, mint előtte. Mára viszont a kambodzsai társadalom megfiatalodott, és a később születettek már csak hallomásból ismerik a történteket, ezért nekik távolinak is tűnnek. Az események pillanatai nem csak Kambodzsa, de a világ történetének is a kitörölhetetlen részeivé váltak, hogy örökké emlékeztessenek bennünket az emberi kegyetlenség határtalanságára.