Kezdőlap > A Nagy Pogánysereg története

A Nagy Pogánysereg története

2017.12.03 18:40

A viking kor nyitányának a 793-as esztendőt tartjuk, amikor az észak-angliai Lindisfarne kolostorát egy viking csapat kifosztotta, és a kezükre került papokat lemészárolták. A IX. század második felééig a viking portyázók eljutottak Anglián kívül Írországba, a Frank Birodalomba és Kelet-Európába, rettegésben tartva szinte az egész kontinens tenger- és folyóparti lakosságát.

A tenger felől érkező veszedelem meglepte és felkészületlenül érte az angolszászokat, míg a vikingeket (akiket a korabeliek északi embereknek vagy egyszerűen csak pogányoknak neveztek) az döbbentette meg igazán, hogy a kincsekkel teli templomok mennyire védtelenek, s mennyire könnyű prédák voltak számukra, ezért az évtizedek alatt előszeretettel támadtak meg és fosztottak ki annyi angliai kolostort, amennyit csak tudtak. Jóllehet a keresztény angolok úgy hihették, hogy az „istentelen pogányok” a kereszténység ellen viselnek háborút, a valóság azonban az, hogy a támadásoknak egyáltalán nem volt vallási vonulata, egyszerűen csak a gyakorlatiasság vezette őket, amikor a nagy haszonnal kecsegtető, de fegyverek és harcosok nélküli templomokat megtámadták.

Idővel viszont az angolok alkalmazkodtak az új kihíváshoz, és többször sikerült visszaverniük vagy meghiúsítaniuk a vikingek támadásait, például 851-ben nagyobb győzelmet arattak felettük Aclea mellett. A vereségek hatására a vikingek harcmodorában is változás következett be, a kisebb csapatok elszórt rajtaütései helyett az összefogást választották, az egyes viking vezérek egyesítették erejüket, mígnem egy hatalmas hadsereggé szerveződtek, amit aztán rászabadítottak Angliára. Immár nem a zsákmányszerzés volt a fő cél, hanem a hódítás. Egy ilyen horderejű támadásra pedig az angolszászok egyáltalán nem voltak felkészülve.

A Ragnar-fiak bosszúja

A Nagy Pogánysereg inváziójáról és tevékenységéről a korabeli leírásokból tudhatunk meg érdekes részleteket, mint például az óészaki Ragnar fiainak története (Ragnarssona þáttr) vagy az Angolszász Krónika, ám a bennük foglaltakat érdemes fenntartásokkal kezelnünk, ugyanis a történetírók gyakran kiszínezték a történteket, ezért helyénvalóbb a valós eseményeken alapuló legendák kategóriájába sorolni ezeket a műveket. A történelmi tények előtt lássuk a mítoszt!

Történetünk egy Ragnar Lothbrok nevű mitikus viking hőssel kezdődik, aki élete során számos portyát vezetett Angliába és a Frank Birodalomba. Ragnar idővel a dán és svéd területek királya lett, és kalandjai miatt nagy hírnévnek örvendett Skandináviában, ahol már eletében széleskörű tisztelet övezte személyét. Háromszor házasodott meg, első felesége egy harcos nő volt, Lagertha, akitől egy fia, Fridleif és két lánya született. Lagerthát elhagyta egy nemes lányáért, Thóráért, aki második feleségeként további két fiúval, Erikkel és Agnarral ajándékozta meg. Thóra halála után Aslaug-ot vette el, egy völvát, vagyis jövőbelátót. Tőle születtek a leghíresebb Ragnar-fiak, Csontnélküli Ivar, Vasbordájú Björn, Kígyószemű Sigurd, Hvitserk és Ubbe.

August Malström: Ragnar találkozása Aslauggal, 1880.

Amikor Ragnar fiai felnőttek, és bátor harcosokká érettek, a király attól tartott, hogy hőstetteikkel elhalványítják majd saját népszerűségét. Aggodalma megalapozott volt, mivel a fiai örökölték tőle kalandor természetét. Így esett, hogy amikor egyszer Ragnar távol volt, Erik és Agnar megtámadta a svéd területeket, hogy birtokukba vegyék azokat, de a helyi kormányzó legyőzte őket, Agnar a harcokban esett el, Eriket elfogták és kivégezték. Aslaug és fiai megbosszulták ugyan a testvéreket, de ez Ragnarnak egyáltalán nem tetszett. Hogy bizonyítsa, még mindig egyedülálló harcos, úgy döntött merész vállalkozásba vág: mindössze két hajónyi emberrel meghódítja Angliát. Aslaug próbálta lebeszélni őrült tervéről, ugyanis látta a jövőt, és figyelmeztette, hogy ez a kaland végzetes lesz számára, ám a király nem hallgatott feleségére. Embereivel hajóra szállt, és sikeresen megérkezett Anglia partjaihoz, ahol fosztogatásba kezdtek, ám Northumbria királya, Ælla nem tűrte a földjein garázdálkodó vikingeket, hadseregével könnyedén legyőzte őket, és Ragnar a fogságába esett. Ælla nem kegyelmezett a skandináv királynak, és különleges kivégzési módot választott számára: kígyókkal teli verembe taszíttatta, de Ragnar az Aslaug által készített selyemfelöltőjét viselte, amin nem hatoltak át a kígyók méregfogai. Az angolok ezt észlelve, levették róla a ruhadarabot, mire a kígyók végeztek a királlyal. Amint Ragnar fiai értesültek apjuk haláláról azonnal a bosszút tervezték, és összegyűjtötték mindenidők leghatalmasabb skandináv seregét, amekkorát addig senki sem látott, hogy elpusztítsák Ælla-t és egész Angliát. A roppant had megindult az angol partok felé, a sereget Csontnélküli Ivar, Ubbe és Hvitserk vezette, de a többi testvér is velük tartott.

Hugo Hamilton: Ælla a kígyóverembe veti Ragnart, 1830.

A vikingek partra szálltak Northumbriában, de mivel nem tudtak felülkerekedni Ælla hadseregén, a megegyezést keresték a királlyal. Ivar apja meggyilkolásáért és a béke fejében jóvátételt követelt Ælla-tól, méghozzá akkora földterületet, amelyet egy ökör bőre közrefog. Ælla elfogadta az ajánlatot, Ivar viszont nem egyszerűen kiterítette az állatbőrt, hanem vékony csíkokra vágta, amivel egy egész erődöt körbe tudott keríteni magának, állítólag ez York városa volt. Ælla nem tudott mit tenni, átadta Ivarnak Yorkot, aki arra használta fel angliai pozícióját, hogy az angol nemesek közül támogatókat gyűjtsön maga köré. Mikor már elég erősnek érezte magát, visszahívta a testvéreit a seregükkel, akik egyesülve az Ivar mellé állt angolokkal, hadat üzentek Ælla-nak. Ælla hadserege megpróbálta visszafoglalni Yorkot, a vikingeket először meglepte a northumbriai haderő nagysága, azonban mégis megverték őket. Ælla elesett a csatában, de egy másik történet szerint a Ragnar-fiak élve fogták el, és végrehajtották rajta az ún. vérsas kivégzést. Ennek a menete úgy zajlott, hogy az áldozatot hassal lefelé kiterítették, felvágták a bőrét, és a bordáit egyesével leválasztották a gerincéről, majd az így feltárt üregeken át kihúzták a tüdejét, és elhelyezték úgy, mintha szárnyai lennének. (Nem bizonyítható, hogy a vikingek valóban alkalmazták volna ezt a kegyetlen kivégzési módszert, mivel csak két eset került feljegyzésre, amikor így öltek volna meg valakit - az egyik éppen Ælla volt - és mindkét esemény sagában került megörökítésre, melyek valóságtartalma kérdéses.)

A vikingek egy Egbert nevű királyt ültetve Northumbria trónjára bábállamot hoztak létre, viszont más források szerint Ivar lett Északnyugat-Anglia királya. Ragnar fiai még rengeteg kalandban vettek részt körbe Európában, majd felosztották maguk között Skandináviát, és ebből kifolyólag az óészaki sagák végkövetkeztetése az lett, hogy a skandináv és angol uralkodók valójában Ragnar Lothbrok leszármazottjai.

A vikingek egyesítik erejüket

A fenti történet főszereplője, és az események katalizátora, Ragnar Lothbrok minden valószínűség szerint sosem létezett, vagyis egyetlen személyként biztos nem, mondabeli alakja több viking vezérnek és uralkodónak az összegyúrásából születhetett meg. A történeteket elmesélő sagák és krónikák évtizedekkel vagy századokkal az események után íródtak, a történetírók minden bizonnyal mitizálták a korábban élt történelmi személyek származását, így érthető, hogy megalkottak egy olyan legendás karaktert, amilyen Ragnar volt, akitől aztán a későbbi uralkodókat származtathatták. Viszont a Ragnar-fiak létezésére már több bizonyíték vonultatható fel, persze az kétséges, hogy valóban rokonságban álltak volna egymással, legendás felmenőik megválasztásával pedig különleges kvalitásaikat próbálták alátámasztani.

Tény viszont, hogy 865-ben megindult egy viszonylag nagynak számító skandináv sereg Anglia partjai felé, de hogy ezt az összehangolt támadást mi válthatta ki, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Azt előre leszögezhetjük, nem Ragnar Lothbrok halála volt az indoka annak, hogy a vikingek ilyen nagy számban fordultak Anglia ellen, sokkal inkább a Frank Birodalomban bekövetkezett változások vezethettek idáig. A frank földeket évtizedek óta sújtották a vikingek támadásai, akik fosztogattak, gyilkoltak, belháborúkba avatkoztak be és Párizst is veszélyeztették. 862-ben Kopasz Károly császár megelégelte mindezt, megerődítette a városokat és védelmi rendszert építtetett a folyók mellé, de a tengerpart menti települések továbbra is védtelenek maradtak, innen, aki tehette az ország belsőbb területeire költözött. Mivel ezek az intézkedések nagyban megnehezítették a portyákat és a hatékony zsákmányszerzést, elképzelhető, hogy a viking harcosok, a könnyebb célpont, ez esetben a „védtelen” Anglia felé orientálódtak. A Frank Birodalom évtizedekig lekötötte a viking támadók energiáját, ám egyszer csak ez a számottevő haderő felszabadult, és egyesült erővel zúdult Anglia mit sem sejtő királyságaira.

A vikingek Párizst ostromolják 845-ben, ismeretlen alkotó XIX. századi alkotó.

A viking portyázók hamar felismerték, hogy a nagyobb haszon érdekében kifizetődőbb, ha egyesítik erejüket, ezért nem volt szokatlan, hogy egy-egy vezér az embereivel, vagy „magánzó” harcosok összeálltak, a zsákmányon pedig igazságosan osztoztak. 865-ben sem volt ez másként, de ekkor a vikingek együttműködése mindaddig példátlan méreteket öltött, nem csupán néhány csapat fogott össze, hanem többen, mint valaha, amelyből egy kimondott hadsereg körvonalai rajzolódtak ki. A sereget nagynak, illetve hatalmasnak nevezték, de a valós létszámáról keveset tudunk. Egyesek szerint talán ezer főből állhatott, mások szerint akár több ezren is lehettek, míg a kutatók jelen álláspontja alapján ötszáz és ezer közé tehető az összegyűltek száma. A sereg nem csak méreteiben és összehangoltságában volt szokatlan, hanem céljában is, ugyanis míg korábban egyszerűen csak a zsákmányszerzésre és fosztogatásra törekedtek, most hódítani indultak, olyan földeket akartak leigázni, ahol letelepedhetnek, ilyen méretű tömeges földszerzésre pedig ez idáig még nem akadt példa a viking korban.

Az angolszász krónikák kezdetben északiaknak, míg később következetesen dánoknak nevezik a betolakodókat. Igaz, hogy a legtöbben Dániából csatlakoztak a sereghez, viszont szinte ugyanannyian származtak Norvégiából, de svéd, és még írországi területekről is érkeztek az újabb kalandokra és zsákmányra vágyó harcosok, ezért pontatlan lenne csupán dánoknak neveznünk a résztvevőket, mi inkább maradunk az északiak, illetve a vikingek megnevezésnél.

Az invázió elkezdődik

A kora középkori brit sziget távolról sem volt olyan egységes, mint manapság. Csupán a mai Anglia területén számos angolszász királyság osztozott, amit Heptarchiának, a Hét Királyságnak neveztek. A IX. század közepére azonban négy királyság vált meghatározóvá: Wessex, Northumbria, Mercia és Kelet-Anglia, míg a kisebb Essex, Sussex és Kent Wessex uralma alá került. Nyugaton Wales a kelta, északon Skócia a pikt törzsek birtokában volt.

A viking inváziós sereg 865 végén kötött ki a Kelet-Anglia Királyság partjainál. Az angolok látva a sereg roppant méreteit, nem kívántak harcba elegyedni a támadókkal, helyette Edmund király, mint a béke zálogát, lovakat ajánlott nekik. A telet helyben töltötték, és felkészültek egy erőteljes támadásra Northumbria ellen. A királyságot akkoriban belviszály osztotta meg, az uralkodó Osberht ellen fellázadt testvére, a mondákból ismerős II. Ælla, és magának követelte a koronát. 866 végén a vikingek átvonultak Mercián, betörtek a mit sem sejtő Northumbriába, és elfoglalták Yorkot. A pogányok fenyegetésére a királyi testvérpár beszüntette az egymás ellen viselt háborúját, és összefogtak a közös ellenség ellen. 867-ben a vikingek az északkeleti partokat pusztították végig, többek között Whitby kolostorát is kifosztották és lerombolták, végül az ország összeomlott, a kegyetlen harcokban a két király elesett, az udvartartás megmaradt része pedig az északi országrészbe, Bernicába menekült, majd hadisarc (danegeld - dánadó) megfizetése fejében békét kértek (vásároltak). Northumbria nagyobbik része (Deira) a vikingek uralma alá került, ahol egy Egbert nevű bábkirály került a megüresedett trónra, aki a vikingek nevében uralkodott, és beszedte számukra az adókat.

A Nagy Pogánysereg hadjárata 865 és 878 között.

Miután a vikingek kiiktatták Northumbriát a képből, még 867 folyamán megindultak Mercia ellen, és elfoglalták Nottingham városát. A merciai uralkodó, Burgred a wessex-i királytól, Æthelred-től kért segítséget az északiak betörése ellen. A két angolszász királyság hadserege egyesült erővel indult Nottingham felszabadítására, de a vikingek visszaverték a támadásukat, és a fegyvernyugvásért tőlük is hadisarcot csikartak ki. A wessexiek visszavonultak saját királyságukba, Burgred pedig megegyezett az északiakkal, hogy megtarthatják Nottinghamet, ha cserébe Mercia többi területéről kivonulnak. 868 őszén a vikingek – minden bizonnyal a közelgő tél miatt – teljesítették a kérést, és visszatértek Yorkban, de ez csak pillanatnyi megnyugvásul szolgálhatott az angolszászok számára, mert a legrosszabb még hátra volt.

Anglia végveszélyben

869 telét követően a vikingek újra mozgásba lendültek, amikor visszatérek Kelet-Angliába. Felbukkanásukat Edmund király támadásnak vélte, és harcot kezdeményezett, ám seregét hamar szétverték, őt magát pedig elfogták, és kivégezték. A megszállók Thetford-ban rendezkedték be a téli szállásukat.

A Nagy Sereg ereje négy év csatározás után kezdett kimerülni. Northumbriát és Kelet-Angliát kiütötték ugyan a játszmából, de még szemben állt velük Mercia és Wessex, utóbbi ráadásul a legerősebb angolszász királyság volt. Erősítésért üzentek Skandináviába, ahonnan 870 nyarára megérkezett a Bagsecg vezette Nagy Nyári Sereg, és egyesült a Halfdan (talán a legendabeli Hvitserk) vezénylete alatt álló Nagy Sereggel. Így már elég erősnek érezhették magukat ahhoz, hogy meghódítsák Merciát és Wessex-et.

A megerősített hadsereg újra Merciába vonult, és letáborozott Reading mellett. 870. december 31-én egy csapat viking kilovagolt Englefield felé, ahol a helyi földesúrúr szétverte a betolakodókat, ez volt az első győzelem az északiak felett, és habár csekély siker volt, megtörte a legyőzhetetlenségük mítoszát. Közben a vikingek megmozdulásának hírére a wessexi Æthelred király és öccse, Alfréd mozgósította csapatait, és az északiak tábora elé vonultak. 871. január 4-én az angolszászok megrohanták állásaikat, de a pogány harcosok visszaverték a támadást, majd nagy mészárlásba kezdtek közöttük, mire a wessexieknek nem volt más választásuk, visszavonulót fújtak, és veszni hagyták a readingi csatát.

Æthelred királyt karddal a kezében ábrázolják egy XIV. század eleji tekercsen.

A readingi csatavesztés vészes következményekkel járt az angolszászokra nézve, ugyanis a vikingek előtt megnyílt az út Wessex belseje felé. Ha nem sikerül sürgősen megállítaniuk a pogány hadat, egész Wessex a kezükre kerülhet, és a királyság elbukik. Alfréd gyorsan újraszervezte a hadseregét, és még több embert hívott hadba az ország védelmére. A szembenálló felek 871. január 8-án találkoztak újra, Ashdown mezején. Az angolok két részre bontották seregüket, egyik részét Æthelred, a másikat Alfréd vezette. Ugyanígy cselekedtek a vikingek is, mely két seregrészt Bagsecg és Halfdan irányított. A vikingek már a támadásra készültek, amikor Æthelredkirály érthetetlen módon úgy döntött, imádkozni megy, amit senki nem zavarhatott meg, ám ezalatt parancsot sem volt hajlandó kiadni. Mivel a viking hadak mozgásba lendültek, Alfréd úgy döntött, nem vár tovább fohászkodó bátyjára, és a segítsége nélkül vezeti csapatait az ellenség ellen. A pajzsfalak óriási robajjal ütköztek egymásnak, az angolszászok az erős nyomás alatt is szívósan tartották az állásaikat, amíg az északiak meg nem roppantak, és szét nem zilálódtak. Amikor Æthelred serege végre csatlakozott a csatához, Alfréd épp szétkergette a vikingeket, akik ezzel elvesztették esélyüket a győzelemre, s bár Halfdan elmenekült, Bagsecg pedig elesett a harcokban, mégsem szenvedtek megsemmisítő vereséget.

Æthelred két hétig üldözte Halfdant, és folyamatos csapásokkal próbálta elűzni a betolakodókat a királyságából. Január 22-én Basing mellett újabb ütközetre került sor, ám ez úttal az angolszászok maradtak alul. Két hónappal később, március 22-én Æthelred és Alfréd ismét csatát vállalt Marton-nál, ahol megint vereséget szenvedtek. Mindebből látszik, hogy a szembenálló felek egyik ütközetben sem tudtak jelentős veszteségeket okozni egymásnak, a vikingek pedig méltó ellenfélre találtak a wessexiekben, de az északiak is tanultak a történtekből, és az elkövetkező években sokkal óvatosabbak lettek.

Az ashdown-i csata jelenkori ábrázolásban.

Az utolsó királyság

Nem sokkal a martoni csata után, 871. április 15-én a húszas évei közepén járó Æthelred király elhunyt. Fiatal kora miatt nem zárható ki, hogy a csatákban szerzett sebesülése okozhatta a halálát, bár erre utaló feljegyzés nem maradt fenn. Bárhogyan is, de a király halott volt, és Wessex a vikingek jelentette fenyegetésén túl most kénytelen volt egy dinasztikus válsággal is szembenézni. Ugyanis a trónörökös személye kérdéses volt, mivel a két királyi herceg, Æthelhelm és Æthelwold csecsemők voltak, uralkodásra még hosszú évekig alkalmatlanok. Alfréd azonban nem sokat vacillált, egyszerűen elfoglalta a trónt, de nem régensi minőségben, hanem mint teljes jogú uralkodó, amivel gyakorlatilag kisemmizte unokaöccseit az őket megillető örökségből. Megkoronázásának jogossága abszolút vitatható volt, viszont abban a vészterhes időszakban, amikor a királyság fennmaradása volt a tét, ezzel senki sem törődött, érthetően, mivel a vikingek nem csillapodtak, a jelenlétük még mindig veszélyt jelentett Wessexre, ezért a főurak jobbnak látták a háborúban tapasztalt Alfréd trónra emelését.

Amíg Alfréd a bátyja temetésével volt elfoglalva, addig a vikingek sorra mérték a vereségeket az angolokra. Alfréd, hogy elkerülje a teljes katasztrófát megvásárolta a békét, így az északiak egy időre elégedetten kivonultak Wessex területéről. A fegyvernyugvásra mindkét félnek szüksége volt, Alfrédnak rendeznie kellett sorait, és újra összeszedni erejét, a vikingeknek pedig Northumbriában volt dolguk, mivel az északi királyságban felkelés tört ki protezsáltjuk, Egbert király uralma ellen. 871-872 telét Londonban töltötték, majd visszatértek York-ba, és leverték a lázadást. Innen újra Merciába mentek, és berendezkedtek Torksey-ben a télre. Felbukkanásuk aggodalommal töltötte el a merciaiakat, akik úgy döntöttek, hogy ismét pénzt ajánlanak nekik, viszont a vikingek a kifizetést követően sem távoztak az országból, sőt a Mercia középső területén lévő Repton városát szemelték ki újabb szállásterületüknek. Burgred király egészen Rómáig menekült a veszedelem elől, míg a Reptonban berendezkedett vikingek II. Ceolwulf-ot tették királlyá, akit hűségesküre köteleztek, 874-re pedig szinte az egész királyságot meghódították.

Nagy Alfréd szobra Winchesterben, 1899.

Az Angliát ért inváziót követő kilencedik évre a korábbi négy királyság közül három összeomlott, illetve viking uralom alá került, három királyt meggyilkoltak, egyet elűztek, és Æthelred is talán a háborúnak esett áldozatul. Wessex immár ténylegesen is egyedül nézett szembe a hódítókkal. A korábbi királyságok helyén kezdett kialakulni egy közvetlenül a vikingek irányítása alatt álló területrész, amely a Kelet-Angliai Királyságból, délkelet Northumbriából (Deira), Kelet-Merciából, valamint Wessex északkeleti csücskéből tevődött össze, ez volt az ún. Danelaw (Danelag), a dán törvények földje, vagyis a dán uralom alatt lévő Anglia. Az északiak közül sokan belefáradtak a háborúba, és felhagyva a harcos életmóddal, a letelepedést választották a Danelaw földjein, ahol öt városuk rohamosan fejlődött: Lincoln, Stamford, Leichester, Nottingham és Derby. Az angolszász szigeten gazdálkodó viking társadalom megőrizte a Skandináviából magával hozott szokásait, vallását, törvényeit és nyelvét. A Danelaw területén maradt helyieket nem űzték el, és nem vetették szolgaságra, persze, aki tehette az elmenekült a háború elől, mivel a vikingek szándékaiban egyáltalán nem lehettek biztosak.

Ez a letelepedési hullám meggyengítette a Nagy Sereget, de Mercia elfoglalása után az egysége is megtört, amikor is két részre szakadt. A szétválás oka nem ismert, talán belső ellentétek vezethettek idáig, amiért nem tudtak megegyezni arról, merre folytassák tovább a hadjáratot, de az is elképzelhető, hogy taktikai okokból intéztek két irányba támadást. Mindenesetre Halfdan seregrésze északra vonult, míg a Guthrum dán király vezetése alatt álló csapatok délre.

Halfdan Anglia legészakibb vidékeire tört be, és a Tyne folyó mentén töltötte a 874-875-ös telet. Tavasszal még északabbra meneteltek, ahol konfliktusba kerültek a piktekkel és britonokkal, majd átkeltek Írországba. A IX. század közepétől viking telepek pöttyözték az ír sziget partvidékét, amelyek közül a legnagyobb Duiblinn (Dublin) volt. A vikingek és a helyi kelta (gael) lakosok házasságaiból szülötteket az írek gall-gael-eknek hívták, vagyis idegen-gael-eknek. Halfdan serege megtámadta, és elfoglalta az akkorra már királysággá növő Dublint, 876-ban pedig visszatért Northumbriába, ahol földeket adott az embereinek. Mivel jelenléte nélkül uralma veszélybe került Dublinben, ezért 877-ben újra átkelt a tengeren, hogy letörje a lázongásokat. Strangford Lough-nál csatát vívtak egymással a skandináviai és írországi vikingek (fekete és fehér pogányok csatája), amit az utóbbiak nyertek meg. Halfdan elesett az ütközetben, és a vezető nélkül maradt vikingek végül felhagytak az ír kalanddal, s visszatértek Northumbriába.

A vikingek írországi települései (sötétzöld).

874-ben a Nagy Sereg másik része Guthrum vezetésével délre, Reptonból Cambridge-be vonult, ahol kihúzták a telet, hogy aztán 875-ben a hadseregük újra betörhessen Wessex-be. Elfoglalták a dél-angliai Wareham-et, és erősséget építettek ki a város körül, ahonnan kirajzva fosztogathatták a környéket. A vikingek gyakorlatilag Wessex kellős közepén vetették meg a lábukat, ahonnan minden irányban támadhatták a királyságot, ráadásul a Csatornán portyázó viking hajók a déli partszakaszt ostromolták, amivel harapófogóba szorították Wessex-et. Alférd képtelen volt bevenni Wareham erődjét, ezért blokáddal elszigetelte, amivel a tárgyalóasztalhoz kényszerítette Guthrumot. Sikerült megállapodásra jutni abban, hogy a foglyok kicserélését követően a vikingek békésen kivonulnak Wessexből. Az északiak azonban átverték Alfrédot, eszük ágában sem volt betartani az egyezséget, a rabokat lemészárolták, majd az angolszászok figyelmetlenségét kihasználva az éj leple alatt elvonultak mellettük, és a cornwalli Exeter felé vették az irányt. Alfréd, mikor ráeszmélt a szökésre gyorsan a nyomukba eredt, kisebb összecsapásokra került sor közöttük, de az angolok rendre alul maradtak. A vikingek elfoglalták Exetert, mire Alfréd újra békét kért, ez úttal sikeresebb kimenetellel, ami talán a közelgő télnek volt köszönhető, de az is közrejátszhatott, hogy a Devon partjainál lévő viking hajóhadat Alfréd blokád alá vette, majd megadásra kényszerítette, miután a felmentésükre siető hajóhad egy viharban elsüllyedt. Az északiak a megegyezés értelmében elhagyták Wessex területét, s a merciai Gloucesterben rendezkedtek be, Alfréd és udvartartása az ehhez közel fekvő Chippenham-ben táborozott le.

A béke ismét rövid életűnek bizonyult, mivel a vikingeknek nem állt szándékában tartósan visszavonulni, csupán egy lélegzetvételnyi szünetre volt szükségük, hogy újra összeszedhessék erejüket. Ugyanakkor a békével sikerült megtéveszteniük az angolokat, akik hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, ami majdnem a vesztüket okozta. 878. január 6-án Chippenham-ben a királyi udvar tökéletes nyugalomban ünnepelte a Vízkeresztet, amikor Guthrum vikingjei váratlan támadást intéztek ellenük. A pogány hadak felbukkanása teljesen felkészületlenül érte az angolokat, a város elesett, Alfréd is éppen hogy csak el tudott menekülni, és néhány emberével Somerset vidékén, az Athelney falu melletti mocsarasban rejtőzött el, ahol hónapokig bujkált, amíg a vikingek az országát dúlták.

A kaland véget ér

878-ra gyökeresen megváltozott a vikingek helyzete Angliában. A tizenhárom évvel ezelőtti invázió idején sokkal többen voltak, egységesebbek voltak, és egyszerre intéztek támadásokat az angolszász királyságok ellen. Mostanra a seregük összetartása jelentősen megbomlott, 874-ben két részre szakadtak, és a 876-ban a viharban elsüllyed hajóikkal is sokan odavesztek, ezen felül többek a letelepedést választották a további harcok helyett, és Guthrum nem fordított figyelmet a serege újraszervezésére, vagy a veszteségek pótlására. Mindezek igen súlyosan meggyengítették a viking hadsereg erejét, és noha még így is számos vereséget tudtak Alfrédra mérni, ezeket a győzelmeket főként a félrevezetésnek és a meglepetés erejének köszönhették.

Viszont egy rövid időre Wessex is az összeomlás szélére sodródott, és az északiak majdhogynem befejezettnek tekinthették Anglia meghódítását. Alfréd azonban nem maradt tétlen, ezekben a válságos hónapokban is katonákat és harcolni vágyókat gyűjtött maga köré, és amikor eléggé erősek lettek, folyamatos rajtaütésekkel zaklatták Guthrum csapatait. A vikingek az országot fosztogatták, Alfréd emberei pedig rajtaütésekkel szerezték be tőlük a szükséges élelmet. Ezzel a harcmodorral a skandinávok módszereit másolták, és most a betolakodók megízlelhették, milyen a másik oldalon lenni.

A wessexiek újra magukra találtak, s 878 májusának húsvétján Alfréd Egbert Kövéhez (Ecgbryhtesstan) szólította mindazokat, akik hűek maradtak hozzá, és a főurak meg is jelentek seregeikkel, készen arra, hogy a királyért még egy utolsó, mindent eldöntő csatát vállaljanak a pogányok ellen. Nagyon jól tudták, hogy ettől a végső ütközettől függ a királyság, Anglia és a saját sorsuk is. Nem volt titok, hogy Guthrum mire készül. Szándékai szerint az angolok legyőzését követően elfoglalja Wessexet, és uralma alá hajtja az egész angolszász Angliát, amivel ő lesz a bretwalda, vagyis Anglia egyedüli ura. Terve megvalósulásának útjában már csak Alfréd serege állt, ezért roppant nagy tétje volt a következő csata kimenetelének, mert amennyiben a wessexiek veszítenek, elbukik az utolsó független királyság is, és Anglia végérvényesen a vikingek kezére kerül.

A Danelaw, a 878 után is a vikingek uralma alatt területek.

A szembenálló felek Edington mezején találkoztak. Guthrum elbizakodott volt, nem vett tudomást saját gyengeségeiről, miközben Alfrédnak sikerült egy rendkívül ütőképes hadsereget felállítania, amivel esélye nyílott a vikingekkel való végső leszámolásra, és királysága megmentésére. A csata nyitányában a vikingek nagy erőkkel támadtak az angolszászokra, akik viszont erős pajzsfallal védekeztek a sorozatos csapásokkal szemben, sikerrel, miután visszaverték a rohamokat, ellentámadásba lendültek. Az északiak sorai felbomlottak, és megfutamodtak, Guthrum Chippenham erődjében húzta meg magát, de Alfréd az ostrom helyett kivárt, ugyanis előbb-utóbb a vikingek élelme elfogy, akkor pedig az éhhalál vagy a megadás közül választhattak. A taktika bevált, két hét múlva követ érkezett a békekérelemmel, amelyben ígéretet tettek Wessex azonnali elhagyására, valamint Guthrum vállalta a keresztség felvételét is.

Az edingtoni diadal meghatározó volt Alfréd és a wessexiek számára, ugyanis az ezt megelőző győzelmeikkel csupán időlegesen tartóztatták fel a vikingek előrenyomulását, Edington viszont döntő vereséget mért rájuk, amivel megakadályozták, hogy a vikingek elfoglalják Wessexet, ezt követően pedig Alfréd magabiztosan diktálhatta a békefeltételeket.

Az edingtoni csata emlékköve, 2000.

Wedmore-ban aláírták a békeszerződést, Guthrum valóban megkeresztelkedett, s felvette az Æthelstan nevet. Az aktus fontosságát bizonyítja, hogy a ceremónián Alfréd is részt vett, akit Guthrum elismert fogadott (kereszt)apjának. A kereszteléstől azt remélték, hogy ez által a viking királyt és népét a keresztény etika szabályai közé szoríthatják, és ezzel talán engedelmesebbek és kiszámíthatóbbak lesznek. Ez részben meg is valósult, habár nem morális okok miatt, hanem reálpolitikai érdekekből, ugyanis az edingtoni csata után Guthrum felismerte, hogyha a népét le akarja telepíteni a brit szigeten, akkor jobb békességben lenni az angolokkal, a kereszténység felvételével valójában ezt a szándékát kívánta kifejezni. Mindez viszont nem jelentette azt (ahogy a wessexiek remélték), hogy kiszámíthatóbb szomszédokká váltak volna, mivel a későbbiekben is okoztak meglepetéseket, bár többé már nem olyan veszedelmes mértékben, mint előtte.

A wedmore-i béke alapján (sokadjára) felszólították a vikingeket Wessex elhagyására, akik 880-ban Kelet-Angliába távoztak. A békeszerződés szentesítette Anglia megosztottságát a két nép között, akikre a saját területeiken a saját törvényeik vonatkoztak. Guthrum a viking uralom alatt álló Kelet-Anglia királyaként uralkodott 890-ben bekövetkező halálig, s nem jelentett többé komoly fenyegetést Wessexre. Az elkövetkezendő években még néhány kalandor viking csapat háborgatta ugyan Wessex nyugalmát, de Alfréd hadseregreformjának, amely révén állandó, gyorsreagálású hadsereget állított fel, valamint a megerődített városoknak (burh) és hadiutaknak köszönhetően nem sok sikert értek el. Alfrédot a vikingek felett aratott győzelme világszerte ismertté tette.

Guthrum megkeresztelése Alfréd jelenlétében, 1864.

A Nagy Pogánysereg tizenhárom év alatt szétzúzta az Angliában évszázadokig fennálló rendet, átrendezte a királyságok térképét, és csupán egyetlen angolszász királyság, Wessex tudta megőrizni függetlenségét velük szemben. A vikingek letelepedtek és berendezkedtek az északkelet-angliai területeiken, Alfréd megerődített királyságával szemben pedig nem léphettek fel többé hódító szándékkal, ezért a portyázni vágyók inkább a dinasztikus válságban meggyengült Frank Birodalom felé vették az irányt.

A skandinávok angliai hódítása nem maradt tartós. Az angolszászok a X. század közepére visszafoglalták a korábban elvesztett területeiket, és kiűzték a vikingeket Angliából. A XI. század elején Nagy Knut ideiglenesen (két évtizedre) visszaállította a viking uralmat egész Angliában (Északi-tengeri Birodalom), mígnem 1066-ban egy normandiai herceg, (Hódító) Vilmos végleg elfoglalta Angliát, aki annak a Rollo hercegnek a leszármazottja volt, aki viking kalandozásai során feltehetően Guthrummal is jó barátságban volt. Vilmos utódai a mai napig Anglia trónján ülnek.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A pogányság Magyarországon, Lappföld története, Wales bukása, I. Margit dán királynő, Vikingek Amerikában.

Források:

Bröndsted, Johannes [1983]: A vikingek, Corvina Kiadó.

Lavelle, Ryan [2016]: Hogyan vészelte át Anglia a viking vihart?, BBC History Magazin 2016/10.

Richard, Julian D. – Hadley, Dawn [2017]: Viking terror, BBC History Magazin 2017/6.

Roesdahl, Else [1998]: A vikingek, General Press Kiadó.

Rudolf Pörtner [1983]: A viking kaland, Kossuth Könyvkiadó.

Szántó György Tibor [2007]: Anglia története, Akkord Kiadó.