Kezdőlap > A Muszlim Testvériség (Egyiptom)

A Muszlim Testvériség (Egyiptom)

2013.08.20 11:42

Hasszán al-Banna és a Testvériség megszületése

A Muszlim Testvériséget Hasszán al-Banna kezdeményezésére és vezetésével egyiptomi munkások alapították 1928 márciusában. A társaság a kezdetektől vallási és politikai töltettel rendelkezett, ugyanakkor társadalmi mozgalomként is definiálható, ami kezdetben a pán-arabizmust hirdette. A testvérek központja Iszmailia városa volt, ahol a szervezet székhelyéül szolgáló mecsetet építettek.

A Testvériségre nagy befolyást gyakorolt al-Banna felfogása és világnézete, amely szerint a nyugati eszmék megrontják a muzulmánokat és az 1920-as évek végi iszlám a negatív nyugati hatások miatt elvesztette a társadalomban betöltött szerepét. Az efajta nyugat-ellenesség évtizedekig jellemezte a Testvériséget. A brit befolyással pedig egyre terjedtek a modern, nyugati értékek Egyiptomban, amelyek al-Banna szerint elnyomják az iszlám elveket és az idegen minták átvétele az okozója a politikai és társadalmi problémáknak.

Hasszán al-Banna (1906-1949) a Muszlim Testvériség atyja.

Az egyiptomi politika a britek kiszolgálója lett, s a testvérek felléptek a kormányzat szekularizációs törekvése ellen. Al-Banna restaurálta azt a nézetet, mi szerint a Koránt törvénygyűjteményként lehet értelmezni. A Korán mellett a Szunna (Mohamed tanításai és Korán-értelmezései), mint Allah hagyatéka alapozza meg a saríát, az iszlám törvényeket, amely a muszlimok életének minden szegmensét szabályozzák és keretbe foglalják, de a politikai kormányzást is ezek szerint kell gyakorolni.

Az átlagemberek fogékonyak lettek ezekre a nézetekre és a Testvériség népszerűsége meredeken emelkedett körükben. Ugyanúgy szimpatikus volt számukra, hogy védelmet és biztonságot ígértek a zsarnok és kizsákmányoló külföldi nagyvállalatokkal szemben. A szociális problémák ügyét is felkarolták, amely szféra kiforratlan volt Egyiptomban és a kormány nem foglalkozott a kérdéssel. A Testvériség pedig kórházakat, gyógyszertárakat és iskolákat alapított, amely karitatív tevékenységével tovább növelte társadalmi támogatottságát, s 1948-ra a szervezet már félmilliós tagsággal rendelkezett, mi végett székhelyét áthelyezte Kairóba. A Testvériség a tradicionális iszlám elvek felélesztésével közösségképző hatást gyakorolt, amivel erősítette az emberekben a valahová tartozás tudatát. Al-Banna egységes nemzeti öntudatot próbált létrehozni, ami az egyiptomi nemzeti ébredés kezdetének is tekinthető, s ez által összefonódott a (vallási) nacionalizmussal.

Az 1930-as években al-Banna kapcsolatokat épített ki a német nemzetiszocialistákkal. Egyrészt azért, mivel a német kapcsolatokkal csökkenthető a brit befolyás Egyiptomban, másrészt a náci ideológiával is közös pontokat keresett. Adolf Hitlerre csodálattal tekintett és hamarosan levelezésbe kezdett a Führerrel. Al-Banna támogatta a fajpolitikát, majd párhuzamot vont a német faji törvények és a Korán tanításai között. Úgy hitte, hogy ezek összeegyeztetésével védelmet nyújthat a muszlimok számára. Al-Banna a Mein Kampfot is lefordítatta arabra, melynek a címe Dzsihádom lett. A náci Németország és a Testvériség kapcsolatai 1945-ig szorosak maradtak, s a világháború idején al-Banna ígéretet tett Hitlernek, hogy Egyiptom németek általi elfoglalásakor a testvérek csatlakoznak a Wehrmachthoz és minden brit egységgel végezni fognak.

Adolf Hitler Mein Kampf kötete arabul (Dzsihádom).

Noha Egyiptom német elfoglalása meghiúsult, a Muszlim Testvériség merényletsorozatokat készített elő a britek ellen, amelyek közül a legtöbb bombatámadás és célzott merénylet „sikeres” volt. A Testvériség radikalizálódása, s erőszakos eszközökhöz folyamodása a világháború alatt kezdődött el és azt követően állandósult. A testvérek az erőszak eszközeivel kívántak hangot adni nézeteiknek és kifejezni rendszer-kritikájukat. A terrort exportálták, s a katonai kiképzést követően harcosokat dobtak át Palesztinába, ahol a cionizmus és zsidóság ellen küzdöttek.

Palesztinába az 1930-as években jelentek meg a testvérek, al-Banna egyik testvére által, aki 1935-ben megalapította a Muszlim Testvériség palesztin szárnyát, a palesztin ügyet pedig a Testvériség egyik kiemelt agendájává tette. A testvérek nagy szerepet játszottak az 1936-1939-es palesztin felkelésben, és noha a britek ezt leverték a palesztin kérdés pánarab üggyé növekedett.

Számos bombarobbantási és merényletkísérletet követően 1948-ban az egyiptomi kormány betiltotta a testvérek szervezetét, s többeket letartóztattak. Ezzel viszont nem törték meg a mozgalmat, csupán tovább radikalizálták. 1948 decemberében merényletet követtek el az egyiptomi miniszterelnök, Mahmud an-Nukrasi Pasa ellen, ami viszont már al-Bannának is soknak bizonyult és nyilatkozatban ítélte el a cselekményt, valamint kifejtette, hogy a terror nem összeegyeztethető az iszlámmal. A terror azonban túlnőtt a szervezet alapítóján és 1949 februárjában fegyveresek végeztek al-Bannával, amivel meggátolták a Testvériség pacifikálását. Al-Banna halála után a Testvériség fegyveres szárnya tovább folytatta agresszív cselekményeit és a terrorista eszközöket teljesen a magáévá tette.

Az erőszak feladásának kísérlete

Az 1950-es évek elején a testvérek elsődleges célpontjai a britek voltak, mint megszálló erők, de ugyanúgy támogatták az egyiptomi brit-párti monarchia megdöntését is, amit 1952-ben a hadsereggel karöltve el is értek. 1954 után viszont az egykori szövetséges, a hadsereg, ami Egyiptom irányítását átvette (Gamal Abdel Nasszer) a Testvériség ellen fordult és betiltotta azt, tagjait bebörtönöztették, ill. koncentrációs táborokba utalták.

Hasszán al-Hudajbi (1891-1973) a Muszlim Testvériség második vezetője.

Az iszlamista szervezet új arculatot próbált felvenni, fokozatosan szakítani akart az erőszak eszközeivel, viszont ebben a kérdésben nem volt egységes, főleg az egyiptomi vezetés megnyilvánulását követően, amikor Kairó gyakorlatilag a szervezet felszámolását tűzték ki célul. Hasszán al-Hudajbi a Testvériség vezetője (1949-1972) magabiztosan lépett fel a szervezet katonai szárnyának felszámolása ügyében, de nem járt sikerrel. A Titkos Apparátus, mint a Testvériség egyik legerősebb szerve fenntartotta a katonai szárnyat, maga a vezető akaratával szemben is. Ezt követően belharc indult a Testvériségben, al-Hudajbi és a Titkos Apparátus között, mely utóbbinak célja volt, hogy al-Hudajbit eltávolítsa a szervezet éléről.

1954 végén a Testvériségnek más gondja is akadt: az egyiptomi vezetés eltökélte, hogy lefejezi a szervezetet és többeket letartóztattak, köztük al-Hudajbit is. Al-Hudajbi fogsága alatt továbbra sem fordult a radikalizmus felé és kitartott az erőszak visszaszorítása mellett. Börtönévei alatt hitkérdések elemezésével foglalkozott, amiben sajátosan mérsékelt álláspontot képviselt. Nézetei miatt egyre több kritika érte személyét, ráadásul ellentétbe került Szajjid Kutbbal, a Testvériség szellemi vezetőjével. Al-Hudajbi 1973-ban, házi őrizetében halt meg.

Szajjid Kutb és a kutbizmus

Szajjid Kutb (1906-1966) a Muszlim Testvériség egy olyan prominens személye volt, aki életével és munkásságával a legnagyobb hatást gyakorolta az iszlám elvek értelmezésére és a következő generációk világnézetére. Rengeteg művet írt, amelyek az iszlamizmus, mint iszlám ideológiának az alapjává váltak, és amit később kutbizmusnak neveztek. Egyes kritikusok szerint nézetei nagy hatással voltak az olyan terrorista csoportokra, mint a mai al-Kaida vagy az Iszlám Dzsihád.

Szajjid Kutb a rácsok mögött.

Kutb nagy bírálója volt az USA-nak, de általában az egész nyugati kulturvilágnak. 1948-1950 között Coloradóban tanult, így személyesen tapasztalhatta meg a nyugati értékeket és életformát. Megfigyelései alapján elítélte a nyugati stílusú életvitelt, ami szerinte materialista, erőszakos és a túlzott szexualitástól átfűtött. E mellett viszont főleg az iszlám vizsgálatával foglalkozott, amiről több könyvet is megjelentetett, köztük fő művét A Korán árnyékában-t, amit 14 évig írt és 30 kötetben adtak ki. Szerinte az iszlám egyaránt rendelkezik társadalmi és politikai szereppel, vagyis a vallással az iszlám társadalom és állam is felépíthető.

Noha 1952-ben maga Kutb is üdvözölte az egyiptomi brit-párti monarchia felszámolását, amit a hadsereg a Muszlim Testvériséggel együtt ért el, s többen egy iszlám köztársaságot vizionáltak a monarchia romjaiból megszületni, ez nem következett be. Kutb és Nasszer személyes kapcsolatban állt egymással, mégis a Testvériséggel együtt Kutb is áldozatául esett az új rendszernek. Nasszer a szekuláris-nacionalista ideológiával átitatott berendezkedésű Egyiptom útját választotta, ami összeegyeztethetetlen volt Kutb és a Muszlim Testvériség iszlám-nacionalizmusával. Ennek ellenére Nasszer felajánlotta Kutb-nak, hogy bármely kívánt politikai pozíciót betöltheti, de utóbbi ezt visszautasította.

Kutb csalódott Nasszerben és a hadseregben, s a Testvériségből verbuvált híveivel 1954-ben merényletet terveztek elkövetni Nasszer ellen. Tervük lelepleződött és az összeesküvőkre börtönbüntetés várt. Ezt az esetet a katonai vezetés arra használta fel, hogy leszámolhasson a Testvériséggel, amelynek népszerűsége immár fenyegetést jelentett az új vezetésre.

A rabságában Kutb az írásba temetkezett, s rengeteg műve született börtönévei alatt, így mestermunkáit, A Korán árnyékában-t és a Mérföldköveket is ekkor fejezte be. Nézetei kifejtésekor Kutb ideológiája egyre letisztultabbá vált. Radikális anti-szekularizmusa és nyugat-ellenes álláspontja központi helyet foglaltak el műveiben, s ekkortól beszélhetünk a kutbizmus ideológiájának megszületéséről.

1964-ben iraki nyomásra kiengedték néhány hónapra a börtönből, de 1965-ben már ismét rács mögött volt. A kormány szerint államellenes szervezkedést folytatott, valójában viszont a börtönben írt művei miatt fogták perbe és ítélték el, mivel nézeteit nem volt hajlandó megtagadni. Kutb ügyének tárgyalása elhúzódott és kirakatper jelleget öltött. A bíróság „megállapította”, hogy Kutb Nasszer és más tisztségviselők ellen tervezett merényletet, ezért akasztás általi halálra ítélték, amit 1966-ban hajtottak végre. Kutb kivégzésével Nasszer elhallgattatta volt bajtársát, viszont a hittudós követői szemében mártírrá vált, s „önfeláldozása” példát mutatott és megerősítette hitbeli elkötelezettségüket.

Részleges legitimitás

1970-ben Nasszer halálával új korszak kezdődött az egyiptomi állam és a Muszlim Testvériség kapcsolatában. Egyiptom következő elnöke Anvar Szadat, a Testvériség vezetője pedig 1972-től Omár al-Tilmiszani lett. A Testvériség fokozatosan szakított az erőszak alkalmazásával és abban reménykedett, hogy ezt követően a politikai élet területére is bejuthat. Egy sajátos, nem-hivatalos együttműködés bontakozott ki az egyiptomi kormány és az iszlamista szervezet között, abból a célból, hogy a politikai baloldalt közösen korlátozzák, viszont a Testvériség még mindig illegális szervezetként volt számon tartva.

A Muszlim Testvériség lobbizni kezdett a kormánynál, hogy ismerje el legális szervezetként, amiért cserébe megfékezhetné az országban terjeszkedő extrém-radikális szervezeteket, például az iszlám oktatáspolitika bevezetése révén. A testvérek legfőbb törekvése az volt, hogy az egyiptomi jogrendszert a saría-ra alapozzák. A szekuláris vezetés ettől tartózkodott, de 1980-ban, mint egyfajta gesztust, az alkotmányba foglalták, hogy minden jog forrása a saría.

1979. március 26-án Washingtonban aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést. Balra Anvar Szadat egyiptomi elnök, jobbra Menáhém Begín izraeli miniszterelnök ül. Középen a közvetítő szerepében Jimmy Carter amerikai elnök.

Az 1978-as egyiptomi-izraeli Camp David-i megállapodás, és az azt követő 1979-es békeszerződés idejében, a Testvériségben újra fellángolt az antiszemitizmus, s a palesztin kérdést továbbra is napirenden tartotta. Az egyiptomi-izraeli békét a szervezet elutasította, amiért egyre romlott kapcsolata Szadattal és a kormánnyal, de a többi radikális iszlamista szervezet is nemtetszését fejezte ki a szerződésekkel kapcsolatban. A fenyegető légkör kialakulása miatt Szadat a bebörtönzés eszközéhez nyúlt, mígnem 1981 őszén elérte végzete és az Iszlám Dzsihád nevű szervezet merényletének áldozata lett - nem kis részben a fenti szerződések miatt.

Hoszni Mubarak elnöksége alatt a Testvériség helyzete alig változott a Szadat érához képest. A testvérek továbbra is illegalitásban működtek, bebörtönzésekkel és korlátozásokkal sújtva. A Testvériség ugyanakkor belső reformon esett át. A cél továbbra is az iszlám állam megteremtése maradt, de ezt már békés eszközökkel és társadalmi támogatottsággal kívánta elérni. A siker érdekében pedig, egyfajta feltételeként átfogó társadalmi reformot is véghez akart vinni.

A társadalmi elégedetlenség miatt a Muszlim Testvériség támogatottsága egyre nyilvánvalóbbá vált, míg ezzel párhuzamosan a mubaraki Egyiptom presztízsvesztesége teljessé vált. A szükségállapot 1967 (a harmadik arab-izraeli háború óta) hatályban volt, ennek köszönhetően az iszlamistákon túl a politikai ellenzék is jogfosztottá vált, s az ország ügyeibe nem igazán szólhatott bele. Az állampárt mesterséges ellenzéki pártokat kreált, amelyek valójában a kormány kiszolgálói voltak. A vezetés a választásokat rendszerint manipulálta, az országban pedig elburjánzott az átláthatatlan bürokrácia és a hivatali korrupció.

A rendszer efféle magatartása a társadalom alsóbb rétegei számára kilátástalan helyzetet teremtett, amivel elidegenítette a lakosságot az államtól. A fiatal generációk a Muszlim Testvériségben látták a kitörési lehetőséget. A Testvériség, mint szervezet kereseti lehetőséget biztosított a fiataloknak, amivel gondoskodhattak családjukról, ez pedig biztonságot és kiszámíthatóságot jelentett, s olyan jövőt ajánlott, amiért érdemes küzdeni. Egyre inkább az iszlámhoz való visszatérést, az iszlám újjáéledését támogatták a szekuláris-nacionalista államvezetéssel szemben. A vallás, mint segítség bukkant fel, ami javíthat az emberek kilátástalan helyzetén és életkörülményein. Egy jobb élet reményében felélesztették a hagyományok ápolását és tiszteletét, az iszlám újjáéledése pedig a legfontosabb dolgot ígérte számukra: az élet lehetőségét. Egy olyan egyszerű életet, amit a hatalmon lévő vezetés láthatóan megvonni akart az emberektől. A tradicionális vallásossághoz való visszatéréssel viszont a nők helyzete és lehetőségei csakugyan beszűkültek.

Az 1980-as évekre a Muszlim Testvériség Egyiptom szerte igen népszerű lett, főleg a szociális-karitatív tevékenysége miatt. 1984-től a politika területére is betört: jelölteket állított a parlamenti választásokra. Mivel illegitim szervezet volt, ezért nyíltan, önálló pártként nem kerülhetett bejegyzésre. Ennek okán ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a többi „ellenzéki” párt színeiben indított iszlamista jelölteket, esetleg függetlenként jelöltették magukat. Természetesen erről a kormánynak is tudomása volt, de engedékenynek bizonyult, addig, amíg ki nem derült, hogy több iszlamista képviselő jutott mandátumhoz, mint az „ellenzékiek” összesen.

1992-től a Testvériség növekvő befolyásától tartva elnyomó intézkedéseket foganatosítottak az iszlamisták ellen. A vád a szokásos volt: az illegális szervezet meg akarja dönteni a fennálló rendszert, ezért tömeges bebörtönzéseket hajtottak végre. A kormány új eszközeként jelent meg, hogy a Testvériségre, mint terrorista szervezetre hivatkozott, amiért a választásokon való részvételüket is megtiltották.

Szakadás és demokratizálódás

Az 1990-es évekre belső feszültség alakult ki a Testvériség szervezetében. Az ellentét a „keményvonalasok” és a fiatal generáció felfogási különbözőségén alapult. A keményvonalasok, vagy konzervatívok, ragaszkodtak a kialakult elvek követéséhez, míg a fiatalok nyitottak a kompromisszumok felé, így támogatták volna az együttműködést más szervezetekkel és pártokkal. Támogatták az építő jellegű politikai vitákat és az iszlám tanok liberálisabb értelmezését, amit a keményvonalasok elutasítottak. A küzdelem azzal végződött, hogy 1996-ban a liberális tábor kivált a Muszlim Testvériségből és önálló politikai tábort hozott létre (Wasat – Közép).

Mohamed Mahdi Akef a Testvériség vezetője 2004-2010 között, aki a mérsékelt irányvonalat képviselte.

A Muszlim Testvériség a szakadását követően belső önvizsgálatba temetkezett. A vezető pozíciókat hamarosan a mérsékeltek vették át, ami azt eredményezte, hogy a Testvériség felhagyott a vallási intoleranciával és antiszemitizmussal. Ezt bizonyítandó megnyílt a kopt keresztények előtt a tagság lehetősége, ahogy az a kezdetekben, al-Banna idején is volt. A szervezet vezetője, Mohamed Mahdi Akef szerint nem a vallás, hanem a tudatlan emberek szítják az ellenségeskedést a különböző vallásúak között. Akef ezzel a kijelentésével egyértelműsítette a Testvériség megértőbb álláspontra helyeződését.

A 2000-es évek közepén a Muszlim Testvériség retorikájában megjelent a demokrácia igénye. A szervezet szerint a nyugati hatalmak magatartása miatt a Közel-Kelet a demokrácia hiányától szenved, mivel a Nyugat támogatja és fenntarja a diktatórikus rezsimeket a régióban. A demokrácia és szabadság hiánya miatt pedig egyre nagyobb teret nyert a terrorizmus.

2005-ben a Testvériség tagjai számos olyan demonstráción vettek részt, ahol a demokratikus értékek mellett szólaltak fel. Az egyiptomi kormány több száz iszlamistát tartóztatott le, de megtörni nem tudták a szervezetet, amit az is igazolt, hogy a parlamenti választásokon a megszerezhető helyek 20%-ához jutottak a testvérek. A Mubarak adminisztrációra egyre nagyobb fenyegetést jelentett a Testvériség térnyerése, ezért az elkövetkező években ismét drasztikusan léptek fel tagjai ellen. 2005 után egyértelművé vált, hogy habár a Muszlim Testvériség nem működhet legálisan és nem lehet politikai pártja, mégis a legnagyobb ellenzéki erőt képviseli az országban, ami veszélyezteti Mubarak és a vezetés pozícióját az ország élén.

2007-ben közzé tették a Testvériség politikai programját. Ebből kiderült, hogy a nemek egyenlőségét az emberi méltóság mentén elképzelhetőnek tartják, mégis hangoztatták a nők és férfiak kötelezettségbeli különbözőségét. Továbbra is támogatják az iszlám reformokat, a demokratikus intézményrendszert és a valláson alapuló szociális-karitatív tevékenységet. A Testvériség valós szándékait azonban bizonytalanság övezte és erről a nemzetközi közösség is megosztott volt. Vajon nem e akarnak egy tisztán iszalmista, teokratikus államot kiépíteni Egyiptomban? Mennyire támogatják a demokráciát, s milyen demokráciát képzelnek el? Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatták az Egyiptomon kívüli megfigyelőket, s általánosságban bizalmatlanok voltak a testvérek felé.

A Testvériség és az Arab Tavasz

A 2011 eleji egyiptomi tüntetésekhez csatlakoztak ugyan a Testvériség tagjai, viszont a szervezet visszafogottan viselkedett a forradalmi események kezdeti szakaszában, s nem törekedett arra, hogy a felkelés élére álljon, tekintve, hogy az országos megmozdulás kimenetele akkoriban még kérdéses volt. 2011. február elején Mubarak lemondott a hatalomról, ami utat nyitott a Muszlim Testvériség hivatalos szervezetté válása felé, ami nemsokára meg is történt. Áprilisban már saját pártot is alapított: Szabadság és Igazságosság Pártja (SZIP). A Testvériség eztán aktívan, és immár legálisan szólhatott bele az egyiptomi politikai átmenetbe.

2011. február 11-ei több ezres kormányellenes tüntetés Alexandriában.

Mubarak lemondását követően a hadsereg ideiglenesen átvette a hatalmat az országban, s közleménye szerint az átmenet végéig, vagyis az elnökválasztásokig marad Egyiptom élén. Az átmenet időszaka azonban elhúzódott és félő volt, hogy a katonai hatalomátvétel állandósul az országban. Ettől tartva, a Testvériség erélyes kritikával illette a katonai vezetést.

A parlamenti választásokat 2011 végén és 2012 elején tartották. A Testvériség pártja, a SZIP 11 párttal együttműködve hozta létre választási koalícióját: Demokratikus Szövetség Egyiptomért. A koalícióval szemben egy másik jelentős összefogás állt, az Iszlám Blokk, aminek a vezetője az al-Núr párt. A választáson a Testvériség koalíciójának 37,5%-a sikert aratott, ami a parlamenti helyek majd felét jelentette. Ezzel szemben az ellenzéki al-Núr szövetsége 27,8%-ot szerzett, ami a helyek 28%-át hozta a koalíció számára.

A Szabadság és Igazságosság Pártjának (SZIP) logója.

Az évtizedes üldöztetés és illegalitásba kényszerítést követően 2012-re a Muszlim Testvériség dominálta az egyiptomi parlament csaknem felét. Noha az al-Núr ellenzéki pártként jelent meg, ideológiailag szintén az iszlamizmust követi, de sokkal radikálisabban, mint a Testvériésg. Ezért érdekes eredménye az első szabad egyiptomi választásoknak, hogy a két iszlamista tábor összesen több mint 65%-os sikert éret el, a mandátumok közel 80%-ának a birtokbavételével! A katonai kormányzatot viszont a választással és az új Parlament összeülésével még nem voltak képesek felszámolni, azt csak az új elnök megválasztása és beiktatása számolhatta fel, amit a Testvériség mindinkább sürgetett.

2012 nyarán végre esedékes lett az elnökválasztás. A Muszlim Testvériség pártja, a SZIP Mohamed Murszit jelölte elnöknek. Arra lehetett számítani, hogy Murszi a nagy vetélytárs, az al-Núr jelöltjével fog megküzdeni az elnökségért, ez azonban nem így lett. Míg Murszi az első fordulóban 24,8%-al az első helyen végzett, addig az al-Núr jelöltje csak a negyedik helyre jutott. Murszi mögött másodikként futott be a független Ahmed Safík, 23,6%-al. Safík a Mubarak rendszerben felemelkedett politikus, s indulása a választáson országos felháborodást keltett, amiért tüntetéseket is szerveztek ellene. Viszont Safík mögött sorakoztak fel a kopt keresztények, akik az iszlamizmussal szemben támogatták őt.

Az egyiptomi elnöki pozícióért 2012-ben Mohamed Murszi (balra) és Ahmed Safík (jobbra) küzdött meg a választók kegyeiért.

A második fordulóban tehát Murszi és Safík küzdött meg az államfői pozícióért, a régi állt az újjal szemben. De az egykor tiltott Testvériség győzelmet aratott, ami talán a régi rendszer feletti szimbolikus győzelemnek is felfogható. Murszi 51,73%-al győzött és június 30-án elfoglalta Egyiptom elnöki székét. A Muszlim Testvériség 2012-ben többséget szerzett a Parlamentben és megszerezte az államfői tisztséget is, tehát teljes hatalommal rendelkezett az országban.

Hatalom és bukás

Az elnök megválasztását és beiktatását követően a hadsereg, ígéretéhez híven átadta a hatalmat a polgári kormányzatnak. Mindeközben az új alkotmány folyamatosan készülőben volt. 2012 novemberében Murszi az alkotmány megszövegezésének zavartalanságára hivatkozva mentesítette magát, illetve döntéseit a bírói ellenőrzés és felülvizsgálat alól. Az aktust követően a liberális és szekuláris alkotmányozók kivonultak a testületből, ezzel tiltakozva az elnöki hatalom önkényes kibővítése ellen. Az esetet az ellenzék kritikája követte, majd tömegtüntetések bontakoztak ki Egyiptom szerte. Egyre többen vélték úgy, hogy Murszi, és vele együtt a Muszlim Testvériség egyeduralomra törésének első lépése volt a bírói függetlenség ilyen durva korlátozása.

Liberális-szekuláris tömegdemonstráció a kairói Tahrír téren 2012. november 27-én.

A tüntetések eszkalálódtak és a rendfenntartókkal való összecsapásokra is egyre többször került sor. Az iszlamista kormányzat nem volt képes helyreállítani a közrendet Egyiptomban, ennek ellenére Murszi a zavargásokat kiváltó rendeletét sem vonta vissza, csupán hangsúlyozta, hogy az intézkedés ideiglenes jellegű, az alkotmány bevezetéséig tart, másrészt nyitott az ellenzékkel való konzultációra. Az ellenzék viszont nem engedett követeléseiből, az indulatok pedig nem csillapodtak, még az után sem, hogy decemberben elkészült az új alkotmány és Murszi visszavonta elnöki mentességéről szóló rendeletét. Az alkotmányt népszavazással erősítették meg, de az ellenzék csalásra gyanakszik és vizsgálatot sürget az ügyben.

A tüntetések átcsordultak 2013-ra és a demonstrációk állandósultak, ugyanakkor megjelentek az ellen-tüntetők is, vagyis Murszi és a Muszlim Testvériség támogatói. Köztük és az ellenzéki demonstrálók között számtalan összecsapás volt Egyiptom több városában. Június 30-ára, mint szimbolikus dátumra tekintettek, mivel ez Murszi elnökké választásának első évfordulója volt. E napon több tízezren jelentek meg Kairó utcáin, követleve az elnök lemondását. Július 1-én az egyiptomi hadsereg is állást foglalt és ultimátumot küldött Murszinak, amiben az állt, hogy 48 óra áll rendelkezésére, hogy rendezze a helyzetet Egyiptomban és teljesítse az egyiptomi nép követeléseit. Amennyiben nem teljesülnek a feltételek, a hadsereg kénytelen lesz beavatkozni.

Murszi elutasította az ultimátumot, mondván, megvannak a saját eszközei arra, hogy kibékítse a szembenálló feleket. Ahogy az ultimátum határideje egyre közeledett, a pánik mind jobban eluralkodott a vezetésben, s a kormány tagjai és az elnöki tanácsadók tömegével mondtak le tisztségükről. Murszi viszont határozottan kijelentette, hogy ragaszkodik pozíciójához, amit demokratikus választások útján szerzett meg, ezért legitimitása nem kérdéses. Az elnök szavai azonban nem befolyásolhatták többé az eseményeket. Július 3-án lejárt a határidő és a hadsereg elmozdította Murszit, felfüggesztette az alkotmányt, s új megszövegezésére adott parancsot.

Mohamed Badí 2010 óta a Muszlim Testvériség vezetője. 2013 júliuásban letartóztatási parancsot adott ki ellene az egyiptomi főügyész és augusztus 20-án vették őrizetbe.

A katonai intervenciót követően a Muszlim Testvériség több tagját letartóztatták és vizsgálat alá vetették. Murszi nem volt hajlandó lemondani hatalmáról, ezért házi őrizetbe vették és eljárást kezdeményeztek ellene kémkedés, erőszakra való felbujtás és gazdasági visszaesés előidézése vádjaival. Később a palesztin Hamasz szervezettel való együttműködését is vizsgálat alá vonták.

A Muszlim Testvériség rövid ideig élvezhette a legitimitás szabadságát, mikor újra üldözötté és bebörtönzötté vált. Egyiptom helyzete instabilizálódott a hadsereg intervencióját követően, s a tüntetések és összecsapások jelenleg is tartanak, ami talán tartósan meg fogja osztani az egyiptomi társadalmat. A hadsereg beavatkozásának jogossága is erősen megkérdőjelezhető, tekintettel arra, hogy egy demokratikusan megválasztott államfőt és kormányt taszított le a hatalomból. Az elnök fogva tartása és eljárás indítása ellene megosztja a nemzetközi közösséget, és többek felszólaltak a mellett, hogy engedjék szabadon Murszit.

2013. július 5-ei Murszi-párti tüntetők Kairóban. Az iszlamisták folytatják az elnök melletti demonstrációkat.

Az egyiptomi hadsereg tehát egy év után ismét átvette a hatalmat Egyiptomban, ahol új alkotmányt és új választásokat ígérnek. A Testvériség mindezt nem fogadja el, katonai puccsnak titulálva az eseményeket, s Murszi visszahelyezését követelik az elnöki pozícióba. A jelen helyzetben viszont ez reménytelennek tűnik. A Testvériség tüntetésre buzdítja híveit, mely tömegmegmozdulások mindennaposakká váltak. A tüntetők ellen az ideiglenes kormányzat és hadsereg brutálisan lép fel, immár több száz áldozatot követelve, s a Muszlim Testvériség betiltása is napirendre került. Az egyiptomi állapotok polgárháborús helyzet kialakulásával fenyegetnek, a Testvériség pedig ismételten az erőszak útjára léphet.

2013. augusztus 14. Az ideiglenes kormányzat egyre erőszakosabban lép fel annak érdekében, hogy a Murszi-párti tüntetéseket feloszlathassa. Ugyanakkor néhány iszlamista tüntetők is fegyvert fogott.

Hogy mi lesz a Muszlim Testvériség további sorsa kérdéses. Indul, illetve indulhat e a következő választásokon? Demokratikusak lesznek e ezek a választások? Mi fog történni, ha ismét a Muszlim Testvériség győz a választásokon? Utóbbira még mindig van esély, az iszlamista szervezet támogatottsága nagyon jelentős az országban. Viszont, ha az ideiglenes kormány betiltja a Testvériséget talán egy olyan visszarendeződés következhet be Egyiptomban, ami a 2011-es események előtti állapotokat idézhetik.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Az iszlám fejedelmek, Irán története I. rész, II. rész, III. rész

Források: