Irán története - III. rész: Az 1979-es iszlám forradalomtól az atomprogramig.

Diplomáciai küzdelem az USA-val, háború Irakkal:

Az iszlám forradalmat követően az elsődleges feladat az új rendszer megszilárdítása volt. A modern (nyugati) kapitalista gazdaságpolitikát felváltotta az iszlám-populista gazdaságpolitika és az iszlám vallás vezető szerephez jutott a szakpolitikai területeken. Iszlamizálták a törvényeket, az oktatáspolitikát és több ipari szektort államosítottak. Az új vezetésnek a gazdasági, katonai és politikai konszolidáció mellett, a rendszer ellenzőivel is meg kellett küzdenie. Országszerte felkelések, lázadások robbantak ki, melyek 1979-1983 között állandósultak, s a legvéresebb ezek közül a kurd kisebbség felkelése volt, mely etnikum az iráni népesség 7-10%-át alkotja.

1979 novemberében iráni diákok egy csoportja elfoglalta a teheráni amerikai nagykövetséget, ahol az ott dolgozó 52 személyt túszul ejtették, s egészen 1981 januárjáig fogva tartották őket. A lakossűg körében hirtelen népszerűvé vált ez az elszigetelt akció és fokozódott az Amerika-ellenes hangulat, amit Homeini is propagált. Az USA a nemzetközi jog súlyos megsértésével vádolta Teheránt és az amerikaiak körében elterjedt az anti-iránizmus. Az USA szankciókat vezetett be Irán ellen, ami az iráni gazdaságra rossz hatással volt. 1980 áprilisában sikertelenül próbálták kiszabadítani a túszokat, mely akció nyolc amerikai katona életébe került. Az amerikai túszügy miatt az Iráni Iszlám Köztársaság és a forradalom negatív színezetűvé vált nemzetközileg és elszigetelte az országot a világtól.

Iráni diákok elfoglalják az USA teheráni nagykövetségét, 1979. november 4-én.

Az amerikai túszügy még nem oldódott meg, amikor a fiatal iráni rezsimet külső katonai támadás érte: 1980 szeptemberében Szaddám Husszein iraki vezető csapatai megtámadták Iránt, amivel kitört a hosszú évekig tartó iráni-iraki háború. A háború kirobbantásának egyik oka volt az iráni radikális síita vezetés agresszív propagandája, ami szerint a forradalmat exportálni kell a térségben és meghirdették a forradalom kiterjesztését a Földközi-tengerig, felszabadítva a szent városokat: Mekkát, Medinát és Jeruzsálemet. Ez egyaránt fenyegető volt a közel-keleti szunnita államokra és Izraelre, valamint a Nyugatra nézve is, de ugyanúgy veszélyeztette a síita többségű Irakot is, ahol Szaddám alatt szekularizált irányítás épült ki, a teokráciával szemben, ezért Bagdad okkal érezhette magát célpontnak.

Gazdasági és területi okként hozható fel az előző részben említett Satt el-Arab folyó vitatott helyzete. Ez a folyó az Eufrátesz és a Tigris egyesüléséből jön létre, ami a Perzsa-öbölbe ömlik. Tankerhajó, tehát kereskedelmi forgalma jelentős. A Satt el-Arab az iraki-iráni határon folyik, de vitatott volt, hogy a korábbi iráni partvonal képezi e a határvonalat vagy a folyó közepe? Az 1975-ös algíri egyezmény értelmében a folyó közepét jelölték ki határnak, de a megállapodás a néhai sah rendszerrel kötettett, ezért Irak bármikor semmisnek titulálhatta a szerződést, visszaállítva ellenőrzését a folyó teljes szélességére.

Irak gyors háborúra számított, Irán belső instabilitása miatt és az iráni arabok - akik Kuzesztánban élnek - fellázadását remélték, valamint a terület (ami gazdag olajlelőhelyekben) csatlakozására is számított Bagdad, ami azonban elmaradt, a háború pedig elhúzódott, mivel Irán határozottan védekezett és ellentámadt. A háború ugyanakkor óriási terheket rótt a felekre, ezért Iránnak egyre inkább érdekében állt az USA-val való megegyezés, sürgetővé vált a túszügy rendezése. 1981. január 19-én aláírták az algíri egyezményt, amivel az amerikai túszok 444 nap fogság után szabadon távozhattak Iránból.

Az NSZK-ba megérkezett szabadon engedett amerikai túszok, 1981. január 21-én.

Az Irakkal folyó háború egészen 1988-ig tartott és a kurdok felkelése sem merült ki 1983-ig. Mégis ez volt az az időszak, amikor az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszere kiépült és megszilárdult. Az 1979-es alkotmány szerint Irán legfőbb vezetője egy kiemelkedő vallásjogász, aki Homeini lett. A legfőbb vezető alkalmas csak az ország irányítására, amíg az imám (Mohamed utóda, aki „rejtőzködik”) újra fel nem bukkan. Addig is a 86 vallástudóst tömörítő Szakértők Gyűlése jelöli ki a mindenkori legfőbb vezetőt, akinek a munkáját ellenőrzik és vissza is hívhatják tisztségéből. A legfőbb vezető tanácsadó testülete az Egyeztető Tanács, amely tagjait a legfőbb vezető nevezi ki. A köztársasági elnököt és a parlamenteket négyévente, közvetlenül választják. Az Őrök Tanácsa egyfajta alkotmánybíróság, amelyben hat vallásjogász és hat civil jogász foglal helyet, akik a törvényeket összevetik az alkotmánnyal, s ha annak ellentmondanak, visszaküldik a Parlamentnek (Madzslisz).

1982-re az iraki hadsereg védekezésre kényszerült, s Irán ellentámadásba lendült. Az egykori sah által felépített iráni hadigépezetet most Homeini saját céljainak elérésére használta fel és a síita iszlám szolgálatába állította a hadsereget. Amikor Irán visszaszorította az irakiakat saját országukba, elhatározta, hogy Irakba exportálja az iszlám forradalmat, s ügyének támogatására feltüzeli az ottani síitákat. Irak azonban nem engedte mélyen behatolni az iráni csapatokat, s 1982-ben vegyi fegyvereket is bevetett ellenük (1984-1986-ban pedig saját területén élő kurdjai ellen). Az USA e közben kettős játszmát folytatott. Mindkét felet támogatta, ami stratégia a kettős feltartóztatás politikájának a része volt, de 1984-re szinte egyértelműen Irak mellé állt. Az Öböl államok is Irak pártjára álltak, mivel tartottak az iszlám forradalom terjedésétől. Végül az ENSZ felszólításának engedve a felek 1988-ra letették a fegyvert. A háború egyszerűen egy értelmetlen vérontás volt. Nem történtek területi változások és a két ország gazdasága összeomlott. Irak teljesen eladósodott. 300.000-700.000 közé tehető az elesett iráni katonák száma, az irakiak ezzel szemben 150.000-370.000 közötti áldozatokkal számolhattak. A katonai veszteségeken felül több mint 100.000 iráni civil esett áldozatául az iraki vegyi fegyver támadásnak.

Menekült irániak egy kilőtt tank mellett elhaladva.

1988 júliusától decemberig zajlott Iránban az ún. 1988. évi mészárlás, amikor központi utasításra több ezer politikai foglyot végeztettek ki. A tisztogatások és gyilkosságok főleg a kommunista és baloldali ideológiákat képviselő politikusokat sújtották. A történet tragédiájához tartozik, hogy ezek a baloldali szervezetek és fél-katonai alakulatok ugyanúgy a sah rendszere ellen léptek fel az 1979-es forradalomban, mint a síita vezetés, ennek ellenére kegyetlenül leszámoltak velük. A kivégzettek számában nincs konszenzus, Irán szerint 1400 áldozata volt az öldöklésnek, míg a Nyugat 30.000-re teszi ezt az értéket.

Hámenei ajatollah: A modernizáció és tradicionalizmus határán:

1989. június 3-án meghalt a legfőbb vezető Homeini ajatollah, akit Ali Hámenei követett a hatalomban, aki jelenleg is Irán vezetője. Hámenei nem volt birtokában annak a karizmának, amivel elődje Homeini rendelkezett. Ebből fakadóan nagy kihívást nehezedett rá, hogy elfogadásban részesüljön a nép körében, mint legfőbb vezető, ráadásul az Irakkal való háború utáni újjáépítés is őt terhelte. A nehézségek ellenére igyekezett mindent megtenni, hogy restaurálja Irán tekintélyét és gazdagságát, ami céljából modernizációs reformba kezdett. Ennek keretében születésszabályozást hajtottak végre, a katonai kiadásokat csökkentették és a szomszédos országokkal normalizálták a kapcsolatokat, főként a legfőbb szunnita ellenféllel, Szaúd-Arábiával.

Ali Hámenei ajatollah, Irán legfőbb vezetője 1989 óta.

1990-ben Szaddám agressziója ez úttal Kuvaitot sújtotta, amely országot lerohanta, megszállta és Irakhoz csatolta. 1991-ben amerikai csapatok avatkoztak be, amely Öbölháborúban Irán semleges maradt. Valójában Irak meggyengítése Teherán geopolitikai érdeke volt, mivel ezzel megszabadulna egyik legfőbb térségbeli vetélytársától. Az 1991-es Öbölháború után azonban Szaddám hatalmát nem döntötték meg az amerikaiak, de ténykedését jelentősen korlátozták.

1997-ben az iráni elnökválasztásokat a reformpárti Mohammad Khatami nyerte meg, aki az enyhülést és a mérsékelt politikát hirdette meg. Ezzel azonnal feszültség támadt a kormánya és a konzervatív síita klérus között. Ez egy állandó törésvonalat eredményezett mind a vezetésben, mind a társadalomban. 1999 nyarán Teheránban tömegdemonstrációkra került sor a kormány politikája ellen. Egy hétig folytak a tüntetések, ami egyértelművé tette, hogy a társadalom még nem állt készen a reformokra. Mindezek ellenére 2001-ben újraválasztották Khatami-t, de a konzervatívok továbbra is gátolták reformtörekvéseit. Khatami elnöksége alatt megkísérelte a Nyugathoz való közeledést, de az iráni konzervatív politikusok és klérus, valamint a külföldi (nyugati) hatalmak is elutasították próbálkozását, s az iráni elnök ezzel egy belső és külső ellenállásba ütközött, amin nem volt képes áthatolni.

Irán utóbbi két elnöke. Balra a mérsékelt Mohammad Khatami (1997-2005), jobbra a radikális Mahmud Ahmadinezsád (2005-).

Irán a 2003-as Öbölháborúban is semleges maradt, amikor Irakot lerohanta az USA és Szaddámot eltávolították a vezető pozícióból, anarchiába sodorva ezzel az országot. Irán viszont megszabadult térségbeli ellenfelétől. 2003 nyarán ismét tüntetések kezdődtek Khatami és kormánya ellen, s a demonstrálók között számos egyetemista fiatal jelent meg, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az elnök reformgondolatai a fiatalságban sem vertek gyökeret.

Mahmud Ahmadinezsád elnök 2005. augusztus 3-án kezet csókol Hámenei-nek, kifejezve lojalitását felé.

2005-ben az elnökválasztásokat a radikális Mahmud Ahmadinezsád nyerte meg, aki beiktatásakor kezet csókolt a legfőbb vezetőnek, Hamenei-nek, amivel kinyilvánította teljes lojalitását a vezető felé. 2006 után az iráni-iraki kapcsolatok rendeződtek, közeledett a két ország egymáshoz, főleg azért, mivel Irakban síita vezetés került hatalomra, s a két ország meghirdette a Síita Régió koncepcióját. 2009-től az iráni politikára az anti-cionizmus lett jellemző, s azóta Teheránnak az Izraellel való kapcsolata rohamosan romlik.

Az iráni atomprogram:

2005-2006 környékén indult be az iráni atomprogram, ami a mai napig feszültséget kelt a világpolitikában, megosztja a nemzetközi közösséget, s jelen napokig nem sikerült megoldást találni az ügyben. Az USA (és a Nyugat), valamint Izrael nem hisz Teheránnak, hogy békés célokra használná fel a nukleáris energiát, attól tartanak, hogy Teherán atomfegyver gyártásába kezd. A bizalmatlanság legfőbb alapja nem is a fegyver bevetésétől való félelem, hanem, hogy az iráni atomfegyver léte egy fegyverkezési spirált indítana be a térség országaiban. Ha csak egy államot is engednek új atomhatalommá válni, akkor a többi ország előtt sem lenne többé akadály ennek eléréséhez.

IR-40 nehézvíz reaktora Arak-ban. 1996-tól építették és 2006-tól működik. Teljes működéssel évente két atombombához elegendő plutóniumot lesz képes termelni. Arak-on kívül még öt nukleáris létesítmény van Iránban.

Az USA és Izrael a katonai beavatkozás tervét is fontolóra vették, de Oroszország és Kína ellenzett minden ilyesfajta intervenciót, valamint a gazdasági szankciókat sem támogatják, amiket Iránnal szemben hoztak a nyugati államok. 2005-ben Hamenei egy fetvában (vallási vezető deklarációja) megtiltott minden nukleáris fegyver előállítását, raktározását és használatát, de ez nem bír garanciaértékkel a Nyugat számára. Ironikus, hogy az iráni békés célú atomprogram beindítása az USA támogatásával történt az 1950-es, 1960-as években, még a sah rendszere alatt. Akkor még nem tűnt veszélyesnek egy szövetséges új atomhatalom kinövése, de a 2000-es években ez az új nukleárishatalom az elsőszámú fenyegetésként tűnik fel Washington előtt.

Az atomprogramot számtalan alkalommal próbálta ellenőrizni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ), de nem minden létesítménybe engedték be az ügynököket, ami növeli a bizalmatlanságot Iránnal szemben. Irán többször leállította, majd felújította az urándúsítását, ami újabb aggályokat szült. Ugyanakkor aláírta az 1963-as atomsorompó egyezményt, ami pozitív, más kérdés, hogy be is tartja e a rendelkezéseket? Gazdasági oldalról tekintve Irán a kitermelt kőolajának a felét saját használatra fordítja, azonban a nukleáris energiával kiválthatja a saját felhasználását, növelve ezzel olaj-bevételeit.

A Zöld Forradalom:

2009 júniusában újraválasztották Ahmedinezsád-ot, de többen megkérdőjelezték a választások tisztaságát és tömegtüntetések törtek ki országszerte, ami több mint fél évig zajlott, s Zöld Forradalomnak nevezték el. A hatóságok keményen léptek fel a tüntetőkkel szemben, többeket letartóztattak és bántalmaztak. A tüntetők szerint a forradalom 72 halálos áldozatot követelt, amivel szemben az iráni kormány 36-ra teszi ezt a számot. A tüntetések idejére bezárták a teheráni egyetemeket, weboldalakat tiltottak le, telefonokat blokkoltak és megtiltották a gyülekezést. A tüntetésekből kinőtt az Iráni Zöld Mozgalom, ami politikai pártként kezd funkcionálni, de 2011 óta a vezetői háziőrizet alatt állnak és korlátozzák a Mozgalom politikai részvételét.

Míg 1979-ben a teheráni Szabadság tér az iszlám forradalom egyik fő helyszíne volt, addig harminc évvel később, 2009-ben a modernizációs törekvéseknek hangot adók helyszínéül szolgált.

Többen az Iszlám Köztársaság végét hirdették meg, de végül 2010 februárjában a tüntetést leverte a vezetés. Míg 1999-ben és 2003-ban az irániak a reformtörekvések ellen tüntettek, addig 2009-2010-ben már a despotikus hatalom ellen emelték fel a szavukat. Ahmendinezsád ma is Irán elnöke, a változásokra ugyan meglehet az igény, de amíg a vezetés továbbra is tradicionális és radikális beállítottságú, addig a politikai és társadalmi átalakulás nehézségekbe ütközik.

Az iráni atomprogram folytatása:

2010 óta az iráni atomprogram ismét a nemzetközi figyelem középpontjába került. Az urándúsítás és az atomtechnológia fejlesztése továbbra is folyamatban van. A nyugati országok számos szankcióval sújtják Iránt, de Teherán nem látszik meghátrálni. A nemzetközi szervezetek, s legfőképpen a NAÜ, a tárgyalásos rendezést sürgetik. 2010 során számos tárgyalás folyt Irán és a NAÜ, valamint Irán és az ENSZ BT között, eddig mind eredménytelenül zárultak. Az Atomenergiai Ügynökség megfigyelői 2012-ben kétszer is jártak Iránban (januárban és februárban), de mindkétszer negatív tapasztalatokkal lettek gazdagabbak, nem találtak arra biztosítékot, hogy Irán csakis békés célú nukleáris technológiát fejlesztene.

2012 elején újra felvetődött a katonai intervenció lehetősége, amit az USA és Izrael karolt fel. Ebben az ügyben azonban nem egységesek a vélemények, a katonai akció összehangolásában nem egyeztek meg, ráadásul az amerikai és izraeli választások közelsége miatt sem volt célszerű egy kétes sikerű katonai kalandba keveredni. Obama véleménye nem határozott a katonai támadással kapcsolatban, a 2013-as izraeli választások pedig megosztották a tel aviv-i parlamentet, a sikeres kormányalakításhoz szükséges lesz a jobb- és baloldal összefogása, ami Iránnak kedvezhet, mivel késleltetheti az egységes izraeli álláspont kialakulását.

A nemzetközi közösséget továbbra is megosztja az iráni atomprogram ügye, de a többségük ellenzi azt. Hogy mér e a közeljövőben az USA és/vagy Izrael katonai megelőző csapást Iránra, kérdéses. Mindenképpen kockázatos vállalkozás lenne, egyfelől a földalatti atomlétesítmények elérhetősége miatt, másrészt az Iránnal szimpatizáló országok reakciója is kiszámíthatatlan, főleg Oroszország és Kína esetében, mely országok biztosan nem támogatnának egy katonai csapásmérést.

A válaszokat még nem kaptuk meg, de annyi bizonyos, hogy a perzsa térség egy lőporos hordóvá válhat a közeljövőben. Ha egy nyugati támadás éri Iránt, destabilizálódhat az ország és a régió, de  ha elmarad az intervenció, akkor Teherán könnyen nukleáris fegyverhez juthat, ami szintén komoly fenyegetést jelent a világra. Tehát a két legrosszabb lehetőség bekövetkezte egyaránt egy újabb válsággócot teremtene a közel-keleti térségben, a jelen iráni politika pedig nem kész lefaragni a radikalizmusából, de egy civil igény a változásra még tartogathat meglepetéseket Irán és a világ számára.

Facebook: Szórakoztató történelem