Blog

I. Margit dán királynő, Skandinávia egyesítője

2017.07.08 18:15

Dánia Margit születése előtt

A XIV. század közepére a skandináv országok gyakorlatilag a német kereskedővárosok kliens-királyságaivá váltak. A kereszténység felvételével lezárult a vikingek kora, és Skandinávia a kontinens perifériájára szorult, mindaddig, amíg a kiaknázatlan nyersanyagokban gazdag kelet-balti területek fel nem keltették az ambiciózus észak-német kikötővárosok figyelmét. A német céhek szemet vetettek a hatalmas haszonnal kecsegtető régióra, s a XIII. századtól a vállalkozó kedvű kereskedők városaik anyagi és katonai támogatását maguk mögött tudva elindultak learatni a babérokat, és hamarosan meghatározó szerepre tettek szert a Baltikumban, ahol kereskedelmi tevékenységük szinte kizárólagossá vált. A német városok a hatékonyság fokozása érdekében egyre jobban összehangolták tevékenységüket, míg 1356-ban intézményesítették kapcsolatukat: megalapították a Hanza Szövetséget, amely immár Angliától az orosz területekig kereskedelmi privilégiumokkal rendelkezett. A németek az évtizedek alatt sorra létesítették kereskedelmi telepeiket a skandináviai városokban, és befolyásuk egyre növekedett a lakosság körében, míg gyakran vezető szerepre is szert tettek a városi vezetésben, de Svédországban királyt is a trónra tudtak segíteni, aki aztán az érdekeik szerint kormányozta az országot. Stockholm, Bergen és Gotland szigete a legjelentősebb központjaik közé tartoztak.

Dánia a XIV. század elejétől válságos időket élt meg. II. Kristóf uralkodása (1320-1326/1329-1332) a rendekkel való viaskodás jegyében telt, előbb száműzték az országból, majd mikor visszaszerezte a trónt börtönbe vetették, ahol meghalt. Az ország pénzügyileg tönkre ment, az egész területét elzálogosították (főleg a német kereskedőknek), a nemesség, a papság és a kereskedők a saját érdekeiket helyezték előtérbe az államérdekkel szemben, Skåne területét a svédek elfoglalták, 1332 és 1340 között pedig nem volt királya Dániának.

Dánia a XIV. század közepén (bordó), és az elvesztett területek: Skåne és Schleswig (világos barna).

II. Kristóf két fiúgyermeke nehéz örökséget kapott osztályrészül, az idősebb Ottó a dán rendek fogságában sínylődött, míg a fiatalabb, Valdemár Bajorországban várt a megfelelő alkalomra, hogy „visszatérhessen”, ugyanis figyelmen kívül hagyva bátyja elsőszülöttségét, maga lépett fel dán trónkövetelőként. 1340-ben, húszévesen Dánia királyának nyilvánította magát, ami ellen a rendek nem tiltakoztak, mivel nem igazán vették komolyan a királyfit és egyáltalán nem tartottak tőle. Valdemár viszont annál elszántabb volt, kiszabadította Ottót a rabságból, ám azzal a feltétellel, hogy bátyja lemond trónigényéről, amit készséggel meg is tett. Ugyanebben az évben feleségül vette távoli rokonát a schleswig-i hercegnőt Helviget, annak a Valdemárnak a húgát, aki III. Valdemár néven Dánia királya volt 1326 és 1329 között, amikor II. Kristófot száműzték Dániából, de utóbbi visszatérte után elhagyta a királyságot, és V. Valdemárként uralkodott a Schleswig-i Hercegségében.

A trón megszerzését és a házasságkötést követően IV. Valdemár határozottan kezébe vette a gyeplőt Dániában, és elszánta magát, hogy helyreállítsa az uralkodói tekintélyt, valamint hogy felszámolja az ország adósságát. Utóbbit a kivetett adókból, a felesége hozományából és észtországi területeinek eladásával, valamint területszerzésekkel többé-kevésbé sikerült elérnie, de a Hanza befolyást mégsem tudta teljes mértékben megszüntetni.  

Margit gyermekkora

Margit 1353 márciusában született a dániai Vordingborg-i kastélyban. Születésének pontos napja nem ismert. Családja, az Estridsen-ek háromszáz éve uralkodtak Dániában. Apja, IV. Valdemár 1340 óta Dánia királya, anyja, schleswigi Helvig királyné. Margit a hatodik és utolsó gyermeke volt a királyi párnak, de a leány születéskor már csak két testvére volt életben, Kristóf és Ingeborg. Feltételezések szerint Margit születésekor az anyja már nem élt együtt férjével. Különválásuk okára különböző magyarázatok születtek, az egyik szerint Helvig hűtlensége miatt Valdemár házi őrizetbe vetette feleségét, de egy másik teória szerint a király házasságtörése miatt a feleség maga döntött úgy, hogy különköltözik kedvesétől. A történetek közös pontja, hogy egyik sem támasztható alá megbízható forrásokkal. Helvig utolsó gyermeke születése után zárdába vonult, az Esrumi Apátságba, ahol élete utolsó húsz évét töltötte, 1374-ben hunyt el.

Margit szülei: IV. Valdemár király és Helvig királyné a Næstved-i Szent Péter templom freskóján.

Margit kevés ideig maradt hajadon, 1359-ben, hatévesen eljegyezték VI. Haakon norvég királlyal. A házassági szerződést az apósok szövegezték, Haakon apja, IV. Magnus svéd király és Valdemár. Utóbbi vállalta, hogy katonai segítséget nyújt Magnusnak a svéd trónörökössel, Erikkel támadt konfliktusában, amitől azt remélte, hogy visszaszerezheti a dél-svédországi Skåne-t, viszont Magnus csupán a Helsingborg-i kastélyt kívánta átadni a dán királynak. Mindenesetre Valdemár bevonult Skåne-be, látszólag azért, hogy legyőzze Eriket, ám a svéd trónörökös váratlanul meghalt. A dánok segítsége ezzel okafogyottá vált, Magnus az egész házassági szerződést érvényteleníteni akarta, de Valdemár követelte jogos jussát, és seregeit nem vonta ki Skåne területéről, sőt tovább is ment annál, Gotland szigetét fenyegette, mely sziget elfoglalásával az egész Balti-tengert ellenőrizhette volna.

A svéd hadsereg nem volt felkészülve egy Dánia ellen vívandó háborúra, és gyenge ellenállást tudott kifejteni a támadókkal szemben, miközben a dánok sikert sikerre halmoztak a csatatereken. A korlátozott katonai képességei miatt Magnus a kereskedelmi embargó eszközéhez nyúlt, ezt kihirdetett Dánia ellen, ám hatása kétséges volt. Emellett a svéd király szövetségesek után kezdett kutatni, és mivel érvénytelennek tekintette Haakon és Margit eljegyzését, új jegyes után nézett fia számára, hogy egyrészt végérvényesen megpecsételje a dánokkal kötött házassági szerződés sorsát, valamint hogy a frigy által katonai szövetséget kössön Dánia egyik ellenségével. A Dánia tőszomszédságában lévő Holstein-i Grófság tökéletes partnernek tűnt, ahonnan hátba lehetett támadni a dán területeket. Miközben viszont Svédországba tartott a kiszemelt ara, Erzsébet hercegnő hajója viharba keveredett, és szerencsétlen módon épp Dániában vetődött partra, ahol fogságba esett. Így a házasság, és azzal együtt a szövetség sem jöhetett létre Svédország és Holstein között, a háború pedig egyre kedvezőtlenül alakult a svédek számára. Egyéb lehetőség híján Magnus kénytelen volt békét kérni Valdemártól, mely értelmében Skåne visszakerült Dániához, valamint Haakon és Margit jegyessége újra elismerésre került, és 1363. április 9-én Koppenhágában meg is tartották a menyegzőt.

Norvégia királynéja

VI. Haakon 1343-ban lett Norvégia királya, de mivel 1340-ben született, 1355-ben elért nagykorúságáig apja, Magnus király látta el a régensséget. Margit a házasságot követően férjével tartott a norvég fővárosba, Oslóba. A leírások szerint szép nővé érett, sötét haja és szemei voltak, tekintete határozott és félelmet keltő, kisugárzása felséges és tekintélyt követelő.

Néhány hónappal Norvégiába érkezésüket követően meghatározó események történtek Svédországban. 1364-ben az elégedetlen nemesség letaszította a trónról Magnust, és a koronát mecklenburgi Albertnek ajánlották fel. Albert hatalomra jutását a svéd nemességen kívül a Hanza Szövetség és a svédországi német kisebbség is támogatta. Magnus viszont nem nyugodott bele koronája elvesztésébe, Norvégiába menekült Haakonhoz és Margithoz, akik segítségével megpróbálta visszaszerezni királyságát, de vereséget szenvedett, és Albert fogságába került. A családi kötelékekre való tekintettel Valdemár király hadat üzent Magnus kiszabadítása érdekében, de a háború elhúzódott, és nyolc évig tombolt Svédországban. Albert nem örvendett túlzott népszerűségnek új alattvalói körében, akik rossz szemmel tekintettek a provinciák élére kinevezett német helytartókra, ezért a svéd parasztok tömegesen csatlakoztak Valdemár seregeihez, de a svéd nemesség határozott kitartását maga mögött tudva Albert végül legyőzte a dánokat. A békeszerződés alapján Magnust szabadon engedték, aki megalázottan Norvégiába távozott, ahol nem sokkal később hajószerencsétlenségben életét vesztette.

Margit és Haakon fia Olaf egy gobelinen a Kronborg kastélyban.

1370 decemberében megszületett Margit és Haakon fia, Olaf. Öt évvel később elhunyt IV. Valdemár király, az utód személyét pedig bizonytalanság övezte, ugyanis néhány évvel korábban, 1363-ban meghalt a trónörökös, Kristóf. A dán nemesség összegyűlt, hogy megtárgyalja a problémát, és hogy királyt válasszon. Három lehetőség állt előttük: egy új dinasztiát helyeznek a trónra, esetleg Valdemár unokái közül választanak királyt, a néhai Ingeborg fiát, Albertet vagy Margit fiát, Olafot.

Margit sokat kampányolt a dán királyi koronáért fia számára, és a választók végül valóban mellette döntöttek. Állítólag Margit személyes bája és népszerűsége is közrejátszott ebben, de sokkal gyakorlatiasabb okokra is visszavezethető Olaf királlyá emelése. A német kereskedőközösség - akiknek nagy szerepe volt az ország elzálogosításában - még mindig számottevő befolyással rendelkezett Dániában. Valdemár király a németek kereskedelmi érdekei ellenében számolta fel a pénzügyi válságot, ezért egyáltalán nem volt népszerű a köreikben. Ingeborg fia, Albert a mecklenburgi herceg fia volt, dán királlyá választásával pedig csak tovább erősödött volna a németek hatalma, ráadásul Svédországban is egy mecklenburgi király uralkodott, Albert nagybátyja, akit szintén Albertnek hívtak. A dán választók tehát nem kívántak ekkora német túlsúlyt megkockáztatni Skandináviában, ezért logikus, hogy Olaf mellett döntöttek.

Dánia és Norvégia uralkodónője

II. Olaf mindössze öt éves volt, amikor elfoglalta Dánia trónját, ezért nagykorúságáig Margit látta el a régensi teendőket. 1380-ban elhunyt VI. Haakon király, Margit férje, ez által pedig Margit régenssége alatt a norvég trón is Olafra szállt. 1385-ben Olaf elérte nagykorúságát, ám anyja továbbra sem kívánta átadni neki az uralkodói jogokat, míg hamarosan újabb tragédia következett be: 1387 nyarán a fiatal király váratlanul meghalt. A mendemondák azonnal lábra kaptak, hogy Margit mérgeztette meg fiát, hogy uralma Dániában és Norvégiában kizárólagossá váljon, de olyan elméletek is születtek, hogy a király valójában nem halt meg, csak elszökött anyja elől, és Danzig-ban bujkál. Néhány évvel később egy magát Olafnak kiadó danzig-i férfi fel is bukkant, mint dán-norvég trónkövetelő, és a svédországi Kalmár városába utazott, ahol viszont leleplezték (kiderült, hogy egy szót sem tudott dánul), mire máglyán megégették. Fia halála után Margit továbbra is Dánia és Norvégia uralkodónője maradt, mint régens, ám az nem volt tisztázva, hogy valójában kinek is lenne a régense.

A Hanza Szövetség tagállamai és telepei (fent) és a főbb kereskedelmi útvonalaik, valamint kikötőik (lent).

Margit számára hamarosan egyedülálló lehetőség adódott arra, hogy beavatkozzon Svédország belügyeibe, ráadásul a helyi arisztokrácia kérésére. A Magnusszal és Valdemárral folytatott háború után 1389-ig Albert uralma stabil volt Svédországban, de a németekkel ellentétben a svéd nemesség egyre nagyobb anyagi károkat szenvedett, és kétségbeesésükben Margithoz fordultak, a dán-norvég királynőnek azonban komoly feltételei voltak a segítségéért cserébe. Először is megválasztják őt teljes jogú úrnőjüknek (nem királynőnek), mind a svéd, mind a finn területeken, és alávetik magukat bárkinek, akit Margit svéd királynak jelöl. A nemesek elfogadták a feltételeket, ezzel Margit hadserege megindulhatott Albert ellen. A svéd király lenézte Margitot, akit nadrág nélküli királynak csúfolt, azonban a túlzott magabiztossága a vesztét okozta, Margit győzelmet aratott, Albertet elfogták és bebörtönözték. Egyedül Stockholm fejtett még ki ellenállást, ugyanis a svéd fővárost ekkoriban döntően németek lakták, akik érthetően Albert hívei maradtak. A Hanza Szövetség a kereskedelmi nyereség reményében támogatta Albert uralmát, de a vereségéből is megpróbált hasznot húzni. A Szövetség képviselői 1395-ben tárgyalást kezdeményeztek, hogy engedjék szabadon a volt királyt. Margit feltétele 60 000 márka jóvátétel megfizetése volt, amit három éven belül kellett teljesíteni, ha ez nem sikerül, akkor követeli Stockholm átadását. A feltételeket vállalták, addig a svéd fővárost a Hanza Szövetség tartotta ellenőrzése alatt, de Albert nem tudta a jóvátétel összegét kifizetni, ezért 1398-ban Margit megkapta Stockholmot, de a Hanza Szövetség sem távozott üres kézzel, sikerült kereskedelmi kedvezményeket szereznie a térségben. Gotland szigetét 1394-ben kalózok kaparintották meg, 1398-ban pedig a Német Lovagrend foglalta el, akiktől Margit 1409-ben megvásárolta a szigetet.

A három királyság úrnője

Az özvegy és gyermektelen Margittól csakhamar elvárták, hogy mindhárom királyágában megnevezze utódját. Ennek eleget téve 1389-ben örökbe fogadta nővére, Ingeborg unokáját, pomerániai Boguszlávot, akit norvég, 1396-tól pedig dán és svéd királynak jelölt. Boguszláv felvette az Erik uralkodói nevet, és mivel 1389-ben hét éves volt csupán, helyette Margit uralkodott régensként. 1396. július 20-án Margit és a skandináv előkelők kiadták a Kalmári Szerződést, amely által Erik, ténylegesen Margit uralma alatt Dánia, Norvégia és Svédország királyságai egyesültek (Kalmári Unió). A Szerződés kimondta, hogy a három királyság örök időkre egybeforrt, és „bármi történjék is az egyikkel, ugyanaz történik mindegyikkel,” vagyis minden körülmények között segíteniük kell egymást, és egyetlen királyuk lehet, nem pedig több. A királyságok között támadt ellentéteket békés eszközökkel kell rendezniük, külső támadás esetén pedig egységes választ adniuk. Margit biztosította alattvalóit, hogy a helyi szokásokat és törvényeket tiszteletben tartja, s nem kíván azokon önkényesen változtatni, csakis a helyiek beleegyezésével. Az állami tisztviselőket és a katonákat a helybéliek közül nevezik ki (előbbi kitételt később nem tartották be). Külön érdekesség, hogyha bármelyik tagországban számkivetettségre ítéltek valakit, az nem kaphatott menedéket a másik két tagállamban sem, vagyis egész Skandináviában számkivetett lett.

A Kalmári Unió területi kiterjedése 1396-1448 között.

A Kalmári Unió a korabeli Európa egyik legnagyobb kiterjedésű birodalma volt: Dánia, Norvégia és Svédország királyságain túl Norvégia révén Grönland, Izland, a Feröer-, az Orkney- és a Shetland-szigetek, míg Svédországgal együtt Finnország is az Unió tagja lett. Margit gigantikus kreálmánya egy politikai, gazdasági és kereskedelmi ellenválasz volt a Hanza Szövetségre, amellyel immár nem csak Dániában, de egész Skandináviában meg kívánta szüntetni a német túlsúlyt és befolyást, valamint erős gazdasági régiót kívánt kiépíteni a Hanzával szemben. Valutaunió viszont nem jött létre a skandináv országok között, az egyes királyságokban a Kalmári Unió időszakában továbbra is három valuta volt forgalomban.

1397. június 17-én Margit Kalmárban összehívta a három királyság Birodalmi Tanácsát (Riksråd), ahol Eriket a három királyság uralkodójává koronázták. Néhány év múlva nagykorúvá nyilvánították, de valójában Margit élete végégig egyeduralkodó maradt Skandináviában. Negyvenen túl is energikus és intelligens gondolkodású volt, dicsérték bölcsességét, igazságosságát és kedvességét. A legtöbbször azonban hajthatatlan volt, határozott véleményétől nem tért el egykönnyen, és kiállt az uralkodói előjog sérthetetlensége mellett. Uralkodói címe továbbra is homályos maradt, ellentétben Erikkel, Margitot nem koronázták meg egyik országában sem, hivatalos titulusa „uralkodói hölgy és úr és a három királyság védelmezője” volt, ő maga viszont egyszerűen csak a régens címet használta, és noha önmagát nem nevezte királynőnek, a legtöbb méltóság, de még a pápa is a királynő megszólítással illette a hivatalos levelekben.

Hans Peter Hansen: Margit a fiatal Erik koronázásán, 1884.

Margit sokat utazott a birodalmában, s komolyan hitt az egységes Skandinávia megszilárdulásában, aminek érdekében támogatta a nemesi családok vegyes házasságát. Bár az Unió jogilag megvalósult, a gyakorlatban sokkal inkább arról volt szó, hogy Norvégia és Svédország Dánia részeivé váltak, amit az is bizonyít, hogy a legfontosabb tisztségeket rendre a dán előkelők kaparintották meg, így befolyásuk is nagyobb volt a birodalomban, mint a másik két ország nemességének. A Riksråd, a Birodalmi Tanács egy ideig még ülésezett, de az Unió irányításába jelentéktelen beleszólása volt, a végső szó minden esetben Margité volt, akinek a hatalma még erősebb lett, miközben a nemesség pozícióját szisztematikusan csökkentette. A dán arisztokrácia gyengítését célozta az ún. redukció bevezetése, amely során a IV. Valdemár uralkodása előtt elvesztett koronabirtokok visszavételére került sor Dániában és Svédországban. A norvég és svéd klérus hatalmát is tudatosan visszaszorította, s dán püspököket nevezett ki az egyházmegyék élére, akiknek a hűsége persze Margithoz kötődött. Ebből következően az uralkodó és a nemesség közötti feszültségek gyarapodtak, ez pedig nem csupán a három királyság hatékony együttműködését, de a szorosabb integrációt is gátolta, amit mellesleg Margit olyannyira szertetett volna elérni.

Margit nem folytatott kalandor külpolitikát, nem kezdett hódításokba, az egyetlen háború, amit megvívott a svédországi volt, Albert és a németek ellen. Későbbi külpolitikájára a kimért semlegesség volt jellemző. 1402-ben IV. Henrik angol királlyal folytatott tárgyalásokat kettősházasság általi szövetségkötésről. Henrik Filippa lányát kívánta Erikhez adni, míg az angol trónörökös számára (akit szintén Henriknek hívtak), Erik húgát, Katalint, Margit másik örökbefogadott gyermekét szemelték ki. Mindkét félnek megvolt a maga érdeke, hogy keresztülvigye a házasságokat. Margit úgy számított, hogy ezzel restaurálhatja Nagy Knut egykori Északi Birodalmát, ami Skandinávián kívül Angliát is magában foglalta, míg Henrik a Kalmári Unió haderejét kívánta felhasználni a franciák ellen a százéves háborúban. Margit viszont mindennél jobban viszolygott a háborúktól, és nem szándékozott skandináv hadsereget küldeni Anglia és Franciaország háborújába, ezért inkább elutasította a házassági ajánlatot, ami a királynő szerint az Unióra nézve több hátránnyal, mint haszonnal járt volna. Ennek ellenére 1406-ban Erik és Filippa házassága mégis létrejött, de ez nem járt semmiféle kötelezettséggel Margit számára, a szövetség Anglia és Skandinávia között megköttetett, de az uralkodónő nem avatkozott be a százéves háborúba. Katalint végül a pfalzi választófejedelemhez adták, így Margit egy délnémet szövetségest is maga mellett tudhatott, ami nagyon jó biztosítékot jelentett az északi Hanza városok hátában.

Anne Marie Carl-Nielsen: Nagy Margit királynő lóháton, Roskilde, 1942.

1412-ben Margit feladni szándékozott hosszú évekig őrzött semlegességi politikáját: háborúra készült a Schleswig-i Hercegség visszaszerzéséért. Ez a Jylland félsziget déli részén elhelyezkedő kis hercegség a XI. század végétől hol Dánia része, hol független állam volt, míg 1375-ig a dán Estridsen uralkodói ház egyik oldalága birtokolta, kihalásuk után a Holstein-i Grófság szerezte meg a területet. Margit 1412-ben elérkezettnek látta az időt, hogy erővel vegye vissza egykori rokonai birtokát, s a személyes parancsnoksága alatt álló hajóhaddal vonult Holstein ellen, mivel a királynő testközelről akarta figyelemmel kísérni a hadmozdulatokat Szentháromság nevű hajójáról. Viszont a háború még ki sem tört, váratlan esemény árnyékolta be a nagyratörő terveket, 1412. október 28-án a Flensburg öbölben horgonyzó tengerjáróján a három királyság úrnője váratlanul elhunyt. Margit halálának okáról nincs megnyugtató magyarázat, a pestistől kezdve Erik mérgezéséig számos elmélet keringett közszájon. Temetésére a Sorø városában lévő családi kápolnában került sor, de egy évre rá a Roskilde székesegyházba helyezték át holttestét, ahol a mai napig látható a főoltár mögötti síremléke.

Margit egységes Skandináviáról szőtt nagy álma nehézkesen élte túl megalkotóját. Tizenhat évig a királynő erős és magabiztos irányítása alatt szinte zavartalanul működött a három királyság uniója, majd 1439-ig Erik is megőrizte a birodalom egységét, leváltása után unokaöccse, Kristóf foglalta el a helyét a trónon, aki viszont pár évvel később gyermektelenül meghalt. 1448-tól válságos időszak kezdődött, a dán, a norvég és a svéd királyok (gyakran ezek átfedésben) évtizedekig vetélkedett az Unió feletti egyeduralomért, de felülkerekedni egyikük sem tudott. Végül 1520-ban a dán II. Keresztély egyesítette még egyszer utoljára a három királyságot, ám igen rövid időre, egy év múlva a svédek felkeltek ellene, és 1521-ben kikiáltották országuk függetlenségét, amivel a Kalmári Unió végleg megszűnt létezni, és soha többé nem éledt újjá.

I. Margit királynő síremléke a Roskilde katedrálisban. A cikk elején lévő képmása erről a kőkoporsóról való, amely az uralkodónő leghitelesebb képmásának tekinthető,1423-ban készült.

Források:

Anssi Halmesvirta (szerk.) [2001]: Finnország története, Kossuth Egyetemi Kiadó.

A. Sz. Kan [1976]: A skandináv országok története, Kossuth Könyvkiadó.

Eino Jutikkala – Kauko Pirinen [2004]: Finnország történelme, Kairosz Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Albert,_King_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Christopher_II_of_Denmark

https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/Gotland
https://en.wikipedia.org/wiki/Haakon_VI_of_Norway
https://en.wikipedia.org/wiki/Hanseatic_League
https://en.wikipedia.org/wiki/Helvig_of_Schleswig
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Ingeborg_of_Denmark,_Duchess_of_Mecklenburg
https://en.wikipedia.org/wiki/Kalmar_Union
https://en.wikipedia.org/wiki/Magnus_IV_of_Sweden
https://en.wikipedia.org/wiki/Margaret_I_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Olaf_II_of_Denmark
https://en.wikipedia.org/wiki/Otto,_Duke_of_Lolland_and_Estonia
https://en.wikipedia.org/wiki/Roskilde_Cathedral
https://en.wikipedia.org/wiki/Valdemar_IV_of_Denmark

A pogányság története Magyarországon

2017.06.06 19:21

Mi a pogányság?

A pogányság egy szubjektív fogalom, ugyanis, hogy mit nevezünk pogánynak, az attól függ, hogy milyen kulturális háttérrel rendelkezünk. A fogalom megjelenése az V-VI. század fordulójára tehető, amivel a dél-európai keresztények illették azon vallásokat és képviselőit, akik nem keresztény hitűek, vagy egyenesen vallástalanok (ateisták) voltak. A pogányság kifejezése végletesen pejoratív tartalommal telítődött az évszázadok során, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a XIX-XX. századig senki sem deklarálta magát vagy vallását pogánynak, ellenben a hivatalosan elfogadott (uralkodó) egyház előszeretettel sütötte a pogányság bélyegét a vele ellentétes véleményen lévőkre, akikre gyakran büntetés és szélsőséges esetekben halál várt. Az utóbbi kétszáz évben viszont egyes csoportok számára a pogányság önmeghatározást és önkifejezést biztosított, s többek, főleg az ősi kultúrák ihlette és a mai napig terjedő újpogány (vagy neopogány) mozgalmak képviselői büszkén vállalják fel e szó jelentését, annak minden tartalmával együtt, nem utolsó sorban azért, hogy elhatárolják magukat a hivatalos egyházaktól.

Az ősmagyar hitvilág

Az ősmagyarok vallásáról, mint egységes rendszerről nem tudunk teljes képet alkotni, mivel arról csak töredékes ismeretanyag áll rendelkezésünkre, amely többnyire generációról-generációra vándorló szájhagyomány útján maradtak ránk, bizonyos részei, illetve jelképisége a néphitben, a népmesékben és a népszokásokban a mai napig megtalálhatók, de a régészeti emlékek is sokat segítenek őseink hitvilágának megismerésében, és a homályos pontok kiegészítésében.

A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egyetlen istent imádtak, aki az égben lakozott, és hitük szerint a világmindenség teremtője volt. Ennek az istenségnek nem volt különleges vagy egyedi neve, egyszerűen Istennek vagy Teremtőnek hívták, míg Anonymus a „mindenek Urának” nevezte. Istenük mindenütt és mindenben jelen volt, „közöttük járt”, és a kapcsolatfelvételre is mód volt a táltosok által, akik nem egyszerűsíthetők le a közkedvelt sámán kifejezéssel, annál jóval többek voltak, mivel nem csak kommunikáltak a szellemi szférával, de egyben jósok és gyógyítók is voltak. Nagy tudású, a törzsük legbölcsebb tagjai voltak, akik más kultúrák és vallások ismeretével is rendelkeztek. Különleges kapcsolatban álltak a szellemi (spirituális) világgal, amely közvetítőcsatornaként funkcionált köztük és istenük között. A szellemi világ lényei (akikkel a táltosok szintén érintkezhettek) jelen voltak a természetben, a természeti erőkben és az égitestekben, a vadászmadarak például istenük hírnökei voltak. Ezeket nagy tisztelet övezte, de nem ugyanolyan áhítat, mint a Teremtőt, aki mindenek felett állt.

Különösen fontos istenség (anyaisten) volt a Boldogasszony (Babba) vagy a Nagyasszony. Nem egyértelmű, hogy a Boldogasszony a Teremtő anyja lett volna, bár valószínűbb, hogy inkább az életadás, a gondoskodás, a termékenység és a bőség spirituális képviselője lehetett. Több Boldogasszonyt is számon tartottak, de közülük a legtiszteltebb a Nagyboldogasszony volt, míg a többi hat asszonyság az előbbi leányai voltak.

A rakamazi tarsolylemez turul-ábrázolása.

A totemizmus erőteljesen jellemezte őseink hitvilágát. Ennek eredője a vérkultusz, vagy a vérvonal tisztelete, mivel úgy hitték, hogy a magyarok közös őstől vagy ősöktől származtak, és ez a vérkapcsolat fűzi össze a törzs valamennyi tagját, az elődök lelke pedig az utódokban éltek. Ez egy spirituális kötelék volt, ezért pontosan számon tartották a származásukat, és elvárás volt, hogy legalább hét felmenőjét mindenki név szerint ismerje, míg a távolabbi ősök emléke óhatatlanul is a múlt homályába veszett, amikor is egy jelképpé, totemmé váltak. A totem idővel a családok, törzsek vagy nemzetségek szimbólumává, címerévé alakultak, a legelterjedtebb jelképek a madártotemek voltak (sólyom, sas, főnix, turul). Az elődök tisztelete a mindennapi életben is jelen volt, emlékükért lobogott a nemzetségi tűzhely, és ezért vetették a tűzre az első falatokat az ételből és az ital első kortyát, felajánlva azt az elhunytaknak. A sötét erőket éjszakánként a lángok, és így az abban megjelenő ősök ereje űzte el, ezért rendkívül ügyeltek rá, hogy a tűz sose aludjon ki.

Bizonyos állatokhoz is misztikus kapcsolat fűzte őseinket, amelyeket istenségnek kijáró imádat vett körül. Ilyen volt például a szarvas, vagy a népi hagyományból ismeretes csodaszarvas, mely vezérlőállatként jelenik meg a mondavilágunkban, mint népek útját kijelölő mitikus jelenség. A turulmadarat nehéz létező madárral beazonosítani, habár a török eredetű turul szó sólymot jelent, mégis helyénvalóbb képzeletbeli lényként kezelnünk. A turul lényegében a magyarság totemállata lett, amitől az ősmagyarok egész népüket eredeztették, ez a hagyomány maradt fenn az Emese álma mondában: Emesét álmában egy turulmadár ejtette teherbe, fiát ezért Álmosnak nevezte el. Az apát Elődöt talán azonosíthatták magával a turulmadárral, megteremtve ezzel az isteni eredetű Turul nemzetséget (Kézai Simon krónikája szerint az Árpádok is ehhez a nemzetséghez tartoztak).

Mezőkereszt-zöldhalompusztai aranyszarvas, szkíta alkotás.

A magyarok egyik legikonikusabb szimbóluma az égig érő életfa vagy világfa, amely ábrázolásmódjában gyakran megjelent egy másik ismerős jelkép, a szarvas, ami a lombkoronával olvadt egybe, de az (agancs)ágak között a Nap és a Hold is feltűnt. Az életfa az elmúlás és megújulás örök körforgását szimbolizálta, mivel hitük szerint a lelkek a fa ágai között lakoznak, onnan szállnak le a földi életbe, majd a halál után vissza a lombkoronába. Ebből adódóan az életfának összekötő szerepe is volt a három világ között (alsó-, középső- és felsővilág). A lélek-hitük nagyon erős és szerteágazó volt, nem csupán egy lelket tartottak számon, hanem többet, illetve számos stádiumot: testlélek, szabadlélek (a testen kívüli állapot), álomlélek, halotti lélek és fejlélek (a fejben lévő lélek). Hitték, hogy az életfa valahol valóban létezik, amely olyan hatalmas, hogy az ágai között halad el a Nap és a Hold, de a fát magát csak a legkülönlegesebb emberek láthatják. A legfontosabb égitestük a Nap volt, az élet, erő és férfiasság szimbóluma, a vezető, a kündü jelképe, aki a Nap fia, míg a Hold a nőisséget és az örök megújulást jelképezte.

Hitviláguk nyüzsgött a fantasztikus lényektől. A csodás szépségű tündérek, akik a mesékben szinte állandóan felbukkanó „az Óperenciás tengeren is túli” Tündérországban élnek, s lehettek jóságosak és gonoszak is. A néphit szerint a sárkányok halak vagy kígyók hét éves mocsári tenyészetéből alakultak ki, amelyek előbb-utóbb megtanultak repülni, és a Napot eltakaró viharfellegeket gerjesztettek. Az idők folyamán a mocsári lángok lidércekké, majd tűzmanókká alakultak, míg a táltos paripa a vitéz társa lett, aki emberi értelemmel rendelkezett, és tanácsaival segítette a hőst küldetése során.

A négy elem tisztelete is jellemző volt, s mindegyikhez különleges jelentéseket társítottak. A legjelentősebb a tűz volt, ami az élet minden szakaszában jelen van, a meleget adó elem az élet megfelelője. A víz nélkülözhetetlensége miatt váltott ki megbecsülést, víz nélkül ugyanis nincs élet. A földből születik minden, abban növekszik és oda is tér vissza. A levegő a közvetítőcsatorna a misztikus világ és az emberek között, ebben a térben repülnek a tündérek, a sárkányok, a boszorkányok, a táltos paripa és a turulmadár.

A kereszténység felvétele

A kereszt jelképe korán megjelent az ősmagyar kézműves ábrázolásokon, fellelhető számos tarsolylemezen és övcsaton, illetve kereszt alakú medálokon, így joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy őseink valóban pogányok voltak-e? Leszögezhetjük, hogy a tárgyi leletek ellenére semmiképpen sem jelenthető ki, hogy keresztények lettek volna vagy a kereszténység egy változatát követték volna. A kereszt minden bizonnyal kulturális hatással, de jelentés nélküli díszítőelemként került át az ősmagyar szimbólumok közé, amivel a magyarok a vándorlásaik és kalandozásaik során kerülhettek kapcsolatba, kezdetben a kaukázusi örmények révén, majd amikor a kalandozások alkalmával kizárólag keresztény államok lakosságával érintkeztek, és eljutottak többek között Konstantinápolyba, Rómába és Augsburgba, harmadrészt letelepedésük után számos hittérítő érkezett közéjük, akik a vallással egyetemben a kereszténység jelképiségét is terjesztették. Ebből következően a kereszténység felvétele vagy elutasítása valós választási lehetőségként kínálkozott a honfoglalás-kori magyar fejedelmi vezetés előtt.

Két kultúra találkozása: A tiszabezdédi tarsolylemezen az életfa a kereszt motívumát öleli át. Készítése a Hunfoglalás utánra tehető, ma a a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.

Noha a nagy egyházszakadásra csak 1054-ben került sor, már előtte is makacs különutasság jellemezte a nyugati (latin) és keleti (görög) hitközösséget. A magyarok közé már a X. század közepén érkeztek térítők a keleti egyház képviseletében, míg a nyugati egyház megbízottjai csak Géza fejedelem uralkodásakor (972-997) jelentek meg az országban. Géza 973-ban az esztergomi udvarából követeket küldött Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békeajánlattal és hittérítőket kérve, ezzel egyértelműen kinyilvánítva, hogy Magyarország a keresztény Európához kíván tartozni.

A térítés megkezdődött a magyarok között, de az új vallás nem terjedt olyan mértékben és gyorsasággal, ahogyan azt a fejedelem elvárta volna, s gyakran dühös hangot adott elégedetlenségének. Géza kötelezte alattvalóit az új vallás átvételére, noha saját hitbeli meggyőződése a kortársak szemében is vitatható volt, feljegyezték, hogy továbbra is áldozott a régi isteneknek, amire a fejedelem csak azt reagálta, hogy „eléggé gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Végső soron kijelenthető, hogy a kereszténység felvételét egyáltalán nem morális meggyőződés vezérelte, valójában nem volt más, mint reálpolitikai lépés, annak érekében, hogy megakadályozzák egy német-bizánci szövetség kialakulását Magyarország ellen, amely létrejöttével könnyedén eltiporhatta volna a magyarok államát. A közös vallással viszont a magyar fejdelem a nyugati (német) császár szövetségese lett.

Az ellenállók: Koppány és Ajtony

Géza fiát, Vajkot születésekor megkeresztelték, és elnyerte az István nevet. Feleségének a mélyen vallásos (apácának készült) Gizella, bajor hercegnőt szánták, aki kíséretével a fejedelmi udvar, ezen révén pedig a magyar elitréteg kereszténnyé válását mozdította elő. István apjához hasonló, ha nem még nagyobb elszántsággal állt ki a kereszténység meghonosítása mellett, viszont nem csak az új vallás pozícióját kellett megszilárdítania országában, de saját hatalmát is, mivel a törzsi vezetők nem sorakoztak fel egységesen az új tradíciók, és az ezeket felkaroló uralkodó mögött.

Géza 997-ben bekövetkezett halála után a keresztény gyakorlat szerint az elsőszülött fia, István követte a trónon (primogenitúra) (ural. 997-1038). Ezzel szemben Koppány a Dél-Balaton környéki somogyi hercegség ura, a magyar törzseknél megszokott hagyományt követte volna, amely alapján a legidősebb és a vezetésre a leginkább alkalmas férfi örökli az uralkodói jogokat (szenioriátus). Rokoni kapcsolata Istvánnal nem egyértelmű, de mivel felkelést indított a trón megszerzéséért, feltételezhető, hogy ő is az Árpád-házhoz tartozott. Felkelése a szó szoros értelmében nem tekinthető pogánylázadásnak, inkább örökösödési háborúként lehetne a legjobban definiálni, de az ősi magyar hitet képviselők nagyszámú csatlakozása miatt erős pogány színezete volt a megmozdulásnak. Vélhetőleg Koppány is megőrizte ősmagyar vallását, egyes feltételezések szerint viszont felvette az ortodox kereszténységet, habár, ha ez meg is történt, könnyen elképzelhető, hogy csupán jelképes cselekedet volt.

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875.

Koppány hamar összegyűjtötte seregét, és Veszprém ellen vonult, mivel egy szintén ősi szokás, a levirátus alapján az elhunyt fejedelem özvegyét a legidősebb férfirokonnak kellett feleségül vennie. Géza özvegye, Sarolt pedig Veszprémben tartózkodott, Koppány pedig a házassággal még inkább meg kívánta alapozni trónigényét. István besenyő és bajor egységekkel megerősített hadserege élén indult Veszprém megsegítésére, ahol legyőzte Koppányt, aki életét vesztette a csatában. Holttestét felnégyelték, és elrettentésképpen a királyság négy várkapujára tűzve (Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Veszprém) tették közszemlére.

Az országban egyetlen masszívabb pogány góc maradt: Ajtony nemzetségfő „állama” a Bánátban. Ajtony keleti rítus szerint keresztelkedett meg, de nem gyakorolta új vallását, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy hét felesége volt. Viszont a vallás révén szövetségesének tudhatta a bizánci császárt, így Istvántól függetlenül évtizedeken át önállóan kormányozhatta országát. 1028-ban viszont István elérkezettnek látta az időt a leszámolásra, s háborúban legyőzte Ajtonyt, aki a csatatéren lelte halálát, birtokait István szerezte meg.

A Vata-féle lázadás

A Magyar Királyság államkereteinek kialakítása, az európai politikai és gazdasági (feudális) viszonyok átültetése, valamint a keresztény vallás felvétele I. István uralkodása után sem bizonyult tartósnak, ugyanis a fennálló rendszer ellen több lázadás is kitört. Ez jelezte, hogy a bevezetett változásokkal nagyon sokan nem értettek egyet.

Istvánnak nem volt egyenes ági férfi örököse, egyetlen fia Imre herceg 1031-ben életét vesztette. A fiági örökösödési rend alapján István unokatestvérei, László és Vazul (Vászoly), illetve utóbbi fiai előtt megnyílt a lehetőség, hogy magyar uralkodókká váljanak. Viszont László nem hagyta el ősmagyar hitét, Vazul pedig ortodox vallású volt, ám abban sem túl lelkiismeretes. Istvánnak nem fűlött a foga hozzá, hogy ne katolikus uralkodó kövesse őt a trónon, ezért nővére fiának, a velencei Osreoló Péternek szánta a magyar trónt, amit végakaratában is rögzített.

Vazul volt István után a legidősebb Árpád-házi férfirokon, akit már Imre herceg trónöröklése is sértett, amiből látszik, hogy Vazul is a szenioriátus elvét részesítette előnyben, ám amikor Imre halála után ismét kisemmizték, végzetes döntésre szánta el magát: merényletet szőtt a király ellen. A felbérelt gyilkos viszont kudarcot vallott, és Vazult a király parancsára megvakították, fiait (András, Béla és Levente) pedig száműzték.

Imre herceg temetése és Vazul megvakítása a Képes Krónikában.

1038-ban a király halálát követően Orseolo Péter foglalhatta el a magyar trónt, de népszerűtlensége végül a trónfosztásához vezetett, amikor 1041-ben István veje, Aba Sámuel három évre magához ragadta a hatalmat. A velencei viszont nem hagyta veszni országát, és német segítséggel 1044-ben visszaszerezte a koronát, de egy évre rá az országos elégedetlenség széleskörű ellenálláshoz és felkeléshez vezetett, egyidejűleg követek indultak keletre Vazul fiai segítségét kérve.

A felkelés vezéralakja egy Vata nevű, Békés vármegyei törzsfő volt, akit István kényszerített a keresztény hitre, habár csupán látszólag volt hajlandó behódolni az új vallásnak. A lázadásnak erősen pogány színezete volt, mivel a zúgolódó néptömegek és földesurak a problémáikért nem csupán a király politikáját okolták, hanem mindinkább a keresztény vallást, és fő követelésük az ősi magyar vallásgyakorlat elfogadtatása volt. Péter uralkodói ténykedése viszont a keresztény közösséget is felháborította, ezért sokan közülük is csatlakoztak a megmozduláshoz, hogy megszabaduljanak a királytól, a német befolyástól és a feudális viszonyoktól, így a pogány felkeléssel párhuzamosan Gellért csanádi püspök is szervezkedésbe kezdett az uralkodó ellen. A két csoport között a közös pont az volt, hogy Péter uralmának megdöntése után a Vazul-fiak trónigényét támogatták. Gellért felajánlotta a koronát Andrásnak és Leventének, akik el is fogadták azt, és megindultak Magyarország felé. Az országba érve a pogány lázadók fogadták a hercegeket, és kérték őket, hogy a nép megtarthassa ősmagyar hitét, a keresztény papokat megölhessék és a templomaikat lerombolhassák. Noha András hithű keresztény volt (Levente megtartotta ősi hitét), elfogadta a követeléseket, mivel szüksége volt a lázadók támogatására, hogy magához ragadhassa a hatalmat.

A belháború a hercegek és a pogányok sikereivel gyorsan a végéhez közeledett, Péter híveit pedig a nyugati országrész felé szorították. Útvonalukon a pogányok feldúlták a templomokat, és legyilkolták a papokat, amely felett András szemet hunyt. Gellért püspök a hercegek elé sietett, de a pogányok elfogták és meggyilkolták (állítólag a Gellért-hegyről egy szekéren taszították a mélybe). Pétert is foglyul ejtették és megvakították, a Vazul-fiak a pogányok segítségével győzelmet arattak.

Kő Pál: Szent Gellért püspök és vértanú, Magyarok Nagyasszonya kápolna, Róma.

A három testvér közül Levente volt a legidősebb, így a korona őt illette volna meg, de állítólag lemondott trónigényéről öccse, András javára. András, amint a markában tudhatta az országot, rögtön szakított a korábban őt támogató pogány felkelőkkel, és visszaszorította mozgalmukat, ám Vata életét megkímélte. Levente nem avatkozott öccse dolgaiba, csendben félreállt, de mindvégig hű maradt ősi magyar hitéhez, és sosem keresztelkedett meg, halála után az ősi rítus szerint temették el.

A Vata-féle pogánylázadás elérte politikai célját: letették a trónról a népszerűtlen Pétert, és átadták a hatalmat Andrásnak. Viszont vallási célkitűzése, hogy visszaállítsák az ősi vallásgyakorlást, nem teljesült, mégis valamelyest hatással volt a vallási életre: a templomok egy része romokban hevert és jelentősen megcsappant a papok száma az országban, akiket pótolni kellett, hogy az egyházi élet működése helyreálljon. A kereszténység felvétele után főleg német és itáliai egyházi személyek érkeztek az országba, viszont Péter uralkodása után a közhangulat nem kedvezett ahhoz, hogy ugyanezekről a területekről hívjanak papokat, ezért a kereszténység képviselői távolabbról, Lotaringiából és Vallóniából érkeztek Magyarországra.

Az utolsó pogánylázadás

A XI. század közepén az ország lakosságának jelentős része még mindig ragaszkodott az ősi hit visszaállításához, és a főurak közül is jó páran akadtak, akik továbbra sem kívántak behódolni az „új” vallásnak.

András öccse, Béla a trónharcok idején Lengyelországban tartózkodott, majd csak András uralkodása idején (1046-1060) tért vissza Magyarországra. András az ország harmadát átengedte Bélának (dukátus), aki a szeniorátus elve alapján arra számított, hogy bátyja halála után az egész királyságot megkaphatja. András viszont a primogenitúrát követve gyermek fiára, Salamonra kívánta hagyni a koronát. A testvérek közötti örökösödési vita belháborúhoz vezetett, amely során 1060-ban Béla legyőzte bátyját, aki életét vesztette a harcokban.

Bélát királlyá koronázták, s uralma megerősítése és elfogadtatása végett 1061-ben Székesfehérváron országgyűlést hívott össze. A küldöttek szép számmal meg is jelentek a Fehérvár melletti réteken, de velük együtt elégedetlenkedők tömegei is érkeztek, akik a keresztény papok megölését, a templomok lerombolását és az ősi vallás visszaállítását követelték. Vezetőjük, János állítólag Vata fia volt. A gyűlés végül káoszba fulladt, mert a pogányok egyre agresszívabban léptek fel a tanácskozókkal szemben, mire a főurak és egyházi méltóságok a várfalak mögé menekültek. A pogányok elöljárókat választottak, és a kereszténység ellen kezdtek agitálni, s rövid idő alatt még több embert állítottak az oldalukra, majd követeket küldtek Bélához, és újra előadták követeléseiket. Béla háromnapos türelmet kért, hogy átgondolhassa kívánságaikat, ám valójában esze ágában sem volt megfontolni a dolgot, helyette sereget gyűjtött a megmozdulás leverésére. A pogány zúgolódók bíztak a király szavában, és nem sejtették a cselt az ígéret mögött, olyannyira, hogy a városfalak előtt várakozók már a győzelmüket ünnepelték. Harmadnapon aztán a királyi hadak kegyetlenül szétverték a tömeget, sokukat lemészárolták vagy megkorbácsolták, állítólag János is ott lelte halálát.

I. Béla korai halála (1063), és az azt követő trónharcok I. András fia, Salamon, valamint Béla két fia, Géza és László között elvonta a figyelmet a vallási ügyekről. A kereszténység tekintélyének visszaállítására majd csak a nyugalmasabb időszakban, I. (Szent) László alatt (1077-1095) fordítanak nagyobb figyelmet. A László idejében hozott intézkedések a hitélet megerősítése érdekében arra engednek következtetni, hogy még a XI. század végén is voltak a kereszténységnek be nem hódolt lakosok az országban. Az utolsó pogány „maradványok” felszámolására László egy sor szigorú büntetőintézkedést vezetett be, így a vasár- és ünnepnapokon a templomi látogatást elmulasztókat megbotozták, s aki ugyanezen a napokon vadászott annak kutyáját és lovát vették el. A pogánylázadások során megrongált és lerombolt templomok helyreállításáról csak 1092-ben rendelkeztek. Szent László uralkodása után a pogány diaszpóra eltűnni látszik Magyarországról, nem hallunk többet róluk.

Az ősmagyar hitvilág „átmenekítése”

A keresztény vallás felvétele és az ősmagyar hagyományokkal való kíméletlen leszámolás inkább tekinthető reálpolitikai, mint hitbeli meggyőződésből eredő döntésnek. A magyarok Európa egyik központi területén rendezkedtek be, egy olyan kontinensen, amely már több száz éve a kereszténység útjára lépett, s mely vallás szilárd intézményi és eszmei alapokon nyugodott a környező államokban. A magyarok körbe voltak véve keresztény nagyhatalmakkal, nyugaton a Német-római Birodalom, délen a Bizánci Császárság határolta országunkat, s összefogva a két császárság könnyedén legyőzhette volna a magyarok törzsszövetségeit, ezért az ősi vallás megtartásának az esélye szinte a nullával volt egyenlő. A X-XI. századi Európában semmiképpen sem lett volna realitása egy „pogány” állam fennmaradásának, amit Géza fejedelem, majd Szent István is felismert, és drasztikus, de határozott döntést hoztak: népük túlélése érdekében Magyarországot beintegrálják a keresztény Európába. A kereszténység felvételével az ősmagyar vallást pogánynak titulálták, és megtiltották gyakorlását, ám nem minden esetben jártak teljes „sikerrel”, mivel számos esetben a régi magyar hiedelemvilág elemei megfeleltethetőek voltak a keresztény szemléletnek, így kisebb-nagyobb változtatással ugyan, de beilleszthették azokat az új vallás rendszerébe, de ha ez nem is sikerült, akkor még mindig ott volt a lehetőség, hogy mesebeli alakokként élhessenek tovább a vidéki társadalom néphagyományában.

Pataki Asztalos: Hétfejű sárkány a krasznai református templom mennyezetkazettáján, 1736.

A kereszténység felvételét követően a  térítő papok az ősmagyar vallást és rítusait azonnal veszélyessé nyilvánították, képviselőiket üldözték, a táltosok vagy behódoltak az új vallásnak, és a szolgálatába szegődtek vagy kivégezték őket, kultuszhelyeiket lerombolták, bálványaikat megsemmisítették. Megváltoztak a temetkezési szokások, a halottakkal nem temettek útravalót, fegyvereket vagy használati tárgyakat, és nem volt többé fontos, hogy az elhunyt a felkelő Nap felé tekintsen. A magyarok ősi vallásának különleges elemeit, állatait vagy szokásait mind babonaságnak vagy bálványoknak titulálták, és tiszteletük tiltott lett, viszont emlékük végső soron mégis megőrződött a népmesékben, így például a táltos paripa, az égig érő fa, a gonosz boszorkány, a jóságos öregasszony, a hét- vagy többfejű sárkány. A magyarság csodaszarvasát angyalként kezdték azonosítani, és megváltozott tartalommal ruházták fel, a dozmati regősének például Isten angyali küldöttének nevezi.

Őseink világképe, ti. a felső-, középső- és alsóvilágok, amelyek az életfa koncepción jelennek meg a leglátványosabban viszonylag egyszerűen átültethető volt a kereszténység Mennyország, földi világ és Pokol helyszíneibe. Másrészt az elvárható hét ős ismerete úgy transzformálódott át az új viszonyokba, hogy a felmenők generációi rétegződtek, amiből létrehozták a túlvilág, pontosabban a Mennyország hét szintjét.

Benczúr Gyula: Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja Magyarországot (Szent István-bazilika), 1901.

A magyarok istenhite igen hasonlatos lehetett az Ágostoni vallásokéival (kereszténység, zsidó, iszlám), ugyanis mindkettő egyistenhívő vallás és mindkét kultúrában teremtő istenséget tisztelnek, ezért istenképük (a nyilvánvaló különbségek ellenére) könnyen összeegyeztethető volt.

A Boldogasszony alakja igen közel állt a bibliai Szűz Mária karakteréhez, ugyanis mindkettő esetében kulcsmotívum az életadás. Ugyanakkor Emese mondabeli alakjával és szerepével is találunk közös pontokat, mint a szeplőtelen fogantatás. Emese egy isteni entitás, konkrétan egy turulmadár gyermekét hordta ki, a történet így a szűznemzésre tesz utalást. Talán ebből is adódik, hogy a magyarok következetesen Szűz Máriaként hivatkoznak a bibliai alakra, míg az európai kereszténység Szent Máriának nevezi Jézus anyját. Végső soron I. István a két vallásban fellelhető hasonló motívumok miatt is tudhatta országát Szűz Máriának felajánlani, és ami talán még fontosabb, ezért volt képes a magyarok többsége feldogozni és elfogadni ezt a kulturális átmenetet.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Kiszely István [2001]: A magyar nép őstörténete, http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Paganism
https://hu.wikipedia.org/wiki/1061._%C3%A9vi_sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1ri_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csodaszarvas
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kopp%C3%A1ny_(%C3%81rp%C3%A1dok)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vata-f%C3%A9le_l%C3%A1zad%C3%A1s
http://lexikon.katolikus.hu/L/Levente.html

Magyarország fővárosai

2017.06.04 15:18

Frissítve: 2017.07.02-án.

Gyakran meg sem fordul a fejünkben, hogy jelenlegi fővárosunk (mai formájában és elnevezésében) csupán százötven éves, és a megelőző századokban más-más városunk látta el az ezeréves Magyarország központi irányítását. Országunk fővárosainak történetét fellapozva, hazánk színes történelmével is megismerkedhetünk.

Medium Regni

A honfoglaló magyarok 900 körül értek el a Kárpát-medence belsejébe, így a római kori Aquincumba is, a későbbi Óbudára, ahol fejedelmi központot hoztak létre. A magyarok szakrális fejedelme, Kurszán kündü (kende) feltételezett szállásterülete a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumban kerülhetett felállításra. Kurszánt hamarosan meggyilkolták, és titulusát Árpád fejedelem (gyula) (ural. 895-907) vette át, aki Óbudára helyezte át szálláshelyét, ugyanis Kézai Simon krónikája szerint Árpád először a későbbi Székesfehérvár helyén ütötte fel táborát, a Képes Krónika viszont egy Fehérvár környéki területet említ, és hogy ennek tiszteletére alapította Szent István a koronázó várost. Árpád Aquincumban halt meg 907 körül, s az óbudai hegyekben temették el.

A budai katonai amfiteátrum maradványai, a X. században Kurszán és Árpád szálláshelye (2014-es kép).

A középkori Magyar Királyságnak nem volt egyetlen, kimondott fővárosa, illetve központja. A korai feudális magyar állam ún. patrimoniális monarchia volt, ahol a király a legfőbb földbirtokos, s uralkodói jogánál fogva rendelkezett a királyság földjeinek legnagyobb hányadával, így a megtermelt gazdasági javak és a kiállított katonaság felett is. A patrimoniális királyság sajátossága, hogy a király és udvartartása vándorolt az országban (földbirtokán), sorra járva városait, felélve a beszedett terményadót, majd tovább álltak a következő helyiség felé (itineráns vagy „utazó kormányzat”). Az ország központja ott volt, ahol a király járt, hiszen az uralkodó személye, és nem a város reprezentálta a királyságot.

A Magyar Királyság „közepének” (Medium Regni) az Esztergom-Székesfehérvár-Buda háromszög tekinthető. Ez volt a legsűrűbben lakott országrész, s itt működtek a vallási és világi központok, ahol az ország irányításának feladatait ellátták, így az államigazgatási funkciókat egyetlen város helyett gyakorlatilag egy tájegység birtokolta. A három „fő” város közül Esztergom tekinthető a legjelentősebbnek, ugyanis a királyok kétszáz éven át az e városban emelt várukat keresték fel a leggyakrabban, Szent István pedig itt alapította az ország első érsekségét, amivel Esztergom a királyság vallási központjává vált. Székesfehérvár világi központként tett szert fontosságra, a városban negyvenhárom királyt koronáztak meg és tizenötöt temettek el, de a királyok évenkénti törvénynapokat is tartottak a városban. Budán az uralkodók a nagyböjtöt töltötték, a város elsődlegessége fokozatosan alakult ki, míg a XIV. század elejére az ország fővárosává vált.

Esztergom a X. század második felétől tett szert jelentőségre. 969 körül Géza, későbbi magyar fejedelem (ural. 972-997) székhelyének választotta a települést, ahol várat és templomot emelt. A 970-es években a magyar fejedelmi hódítások e városból indultak ki, szerte a Kárpát-medencébe. 973-ban innen küldtek követeket Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békét ajánlva és hittérítőket kérve. 969-975 körül Esztergomban született Géza fia és utóda Vajk, a későbbi I. (Szent) István király (ural. 1000-1038). Istvánt 1000-ben Esztergom városában koronázták magyar királlyá, 1001-ben pedig megalapította az esztergomi érsekséget, amivel a város, a világi mellett, vallási központtá vált. István alatt épült fel az ország első székesegyháza, a Szent Adalbert-templom, valamint az új királyi palota. A kézművesek és kereskedők a királyi székhely közelébe telepedésével hozzájárultak a város gazdasági centrummá fejlődéséhez, s feltehetően Esztergomban működött az ország egyetlen pénzverdéje (1255-től Budán is). A városban élő latinusok (francia, olasz és spanyol ősöktől származók) a távolsági kereskedelem és az ipari tevékenység révén gazdagodtak meg, és bekerültek a városi tanácsba is, amivel a város igazgatásába nyertek befolyást. 1188-ban tűzvész következtében az esztergomi vár és a székesegyház teljesen leégett, de még III. Béla uralkodása idején (1172-1196) megkezdődtek az újjáépítési munkálatok.

Az esztergomi királyi vár (2016-os kép).

A középkori Magyarország kiemelkedő jelentőségű városa, Fehérvár, valószínűleg már Géza alatt fejedelmi székhely volt, majd az uralkodó és hitvese temetkezési helye lett. A település zarándok- és kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt, ennek, valamint a kézművesek és kereskedők megjelenésének köszönhetően gyors városfejlődés vette kezdetét. 1007-ben a fehérvári királyi palotában született I. István fia, Imre herceg. 1038-ban szentelték fel a Szent Szűz Királyi Bazilikát, mely prépostság az uralkodó széles feladatkörökkel rendelkező magánegyháza lett. Fehérvár volt a helyszíne az országgyűléseknek és a koronázásoknak, valamint uralkodói eskető-, keresztelő- és temetkezőhely volt, itt őrizték a koronázási ékszereket is. A XI. század közepétől Fehérvárt az ország fővárosának tartották, erről tanúskodik a német Altaichi Évkönyvek, melyben Salamon herceg IV. Henrik német-római császárt (ural. 1056-1105) „Fehérvárra, az ország metropolisába” hívta. A XI. század közepi trónharcok alatt többször cserélt gazdát, 1044-ben III. Henrik német-római császár (ural. 1046-1056) serege vonult be a városba, 1051-ben megostromolta, 1045-ben az András és Levente hercegekkel szövetséges Vata pogányhadai foglalták el, 1074-ben pedig Géza és László fosztotta meg Salamon királyt (ural. 1063-1074) a koronázó városától.

Esztergom, mint a magyar király székhelyét külföldi uralkodók is felkeresték: 1147-ben III. Konrád német (ural. 1138-1152) és VII. Lajos francia király (ural. 1131-1180). 1189-ben III. Béla vendégeként keresztes hadai élén Esztergomba érkezett I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (ural. 1155-1190). Frigyes történetírója, Lübecki Arnold a magyarok fővárosának nevezte Esztergomot: „quae Ungarorum est Metropolis” (amely a magyarok fővárosa).

III. Béla Esztergom után Óbudán és a Csepel-szigeten is vendégül látta Frigyest, ami jelzi Buda jelentőségét a XII. századtól. Az óbudai dunai rév-kikötő körül kis település és kirakodóhely létesült, a kereskedelmi utak áthaladása pedig ösztönözte a távolsági kereskedelem kialakulását, emellett a vám- és révbevételek fontos királyi jövedelemforrások lettek. Óbudán már a XI. század első felében állhatott egy királyi udvarház, amely feladata a termény beszedése volt. István vagy (Orseolo) Péter (ural. 1038-1041/1044-1046) alapította a budai prépostságot, a prépostok pedig a XII. századra országos méltóságok lettek, és mivel tevékenységük összekapcsolódott a királyi kancelláriával, valószínűsíthető, hogy az uralkodók gyakran tartózkodtak Óbudán. A XIII. században új királyi várat építettek, II. András (ural. 1205-1235) az ünnepeken kívül már kormányzati tanácskozást és bíráskodást is tartott itt, IV. Béla uralkodásakor (1235-1270) az óbudai királyi várat az ország központjaként említették, és megkezdődött a település államigazgatási központként való kiépülése, de ezt a tatárjárás elodázta.

A székesfehérvári Bazilikából nagyon kevés maradt az utókorra (2015-ben készült kép).

Fehérváron a XIII. században alkotmányjogi szempontból két jelentős esemény is történt.1222-ben II. András az elégedetlen főurak nyomására kiadta az Aranybullát, mely garantálta a nemesség privilégiumait és korlátozta az uralkodó jogait. 1237-ben IV. Béla megerősítette a fehérvári jogot, amelyet talán Szent István, esetleg III. István (ural. 1162-1172) adományozott Fehérvárnak, amivel a település – az országban elsőként - városi rangra emelkedett és széleskörű kiváltságokhoz jutott (önkormányzatiság). Az elkövetkezendő évszázadokban a fehérvári jog megadása jelentette egy település számára a jogi értelemben történő várossá válást.

Az 1241-1242-es tatárjárás elpusztította a Medium Regni-t, ám a fehérvári és esztergomi várak átvészelték a mongol támadást, ezért az újjáépítések során az erődített város koncepciója került előtérbe. Az államigazgatás terén is változások következtek be, a háború okozta pusztítás és a lélekszám megcsappanása miatt Esztergom és Fehérvár nem tudta többé ellátni központi igazgatási feladatait, e funkciók többsége Budára került át. IV. Béla Fehérváron felszámolta a korai királyi rezidenciát, elrendelte a stabilabb kőházak építését, valamint megerődítették a városfalakat és új királyi palota építésébe kezdtek. Esztergomi székhelyét végleg felszámolta, a palotát 1256-ban az érseknek ajándékozta, ezzel Esztergom világi központ szerepe megszűnt.

Az ország központja Budára kerül

Az átmenet a Medium Regni, avagy a tájegység általi kormányzásból az egyközpontúságba körülbelül kétszáz évig tartott. Esztergom már „csak” vallási központ volt, és Fehérvár, noha veszített súlyából, jelentőségét még sokáig megtartotta, ugyanis továbbra is az uralkodói koronázások, temetkezések, törvénykezési napok és országgyűlések színhelye maradt. Annak ellenére, hogy Buda egyre inkább az ország első városának, közjogi értelemben fővárosának számított, a XIV. században az uralkodók mégsem itt töltötték a legtöbb idejüket, hanem Visegrádon, amely királyi rezidenciaként funkcionált, míg a XV. századtól a királyi udvar végleg Budára nem költözött, ezzel a főváros és a rezidencia egyazon városba került.

A tatárjárást követő években Buda megerődítése és gyarapítása elsődleges fontossággal bírt. 1244-ben utasítást adnak a város újjáépítésére, és kővár emelésére a Várhegyen, ahová a Duna túlpartján élő német lakosságot telepítették, valamint ide költöznek a néhány évtizede már Óbudán összpontosult városfejlődést elősegítő jelentősebb tisztviselők, kereskedők és iparosok. A budai népesség jelentős része német volt ekkoriban, a magyar lakosság lélekszáma elenyésző.

A székesfehérvári királyi Bazilika fejlődése: XII. század, XIV. század és XV. század.

1301-ben elhunyt az utolsó Árpád-házi király, III. András (ural. 1290-1301). A megüresedett trónért többen is harcba szálltak, akik közül Buda városa a cseh Vencelt (ural. 1301-1305) támogatta, a pápa viszont a nápolyi I. (Anjou) Károly Róbertet (ural. 1308-1342) szerette volna a Magyar Királyság élén látni, ezért a pápai legátus egyházi tilalom alá vetette a fővárost, a budai papság viszont feloldotta a tilalmat, ráadásul kiközösítették az Anjou-párti főpapokat, urakat és magát a pápát is. Károly Róbert, amíg nem juthatott be a fővárosba, addig Visegrádra helyezte székhelyét. Megostromolta ugyan Budát, de elfoglalni nem tudta, ám annyit elért, hogy egyre több főúr pártolt át hozzá, Vencel pedig 1305-ben a Szent Koronával a birtokában elhagyta az országot. A Koronát Ottó, bajor hercegnek adta át, aki 1305-1307 között viselte a magyar királyi címet, viszont sosem jutott el Budára, mivel azt időközben az Anjou-pártiak elfoglalták. Mivel Ottó mellől elfogytak a támogatók, 1307-ben ő is elhagyta az országot, s ezzel Károly Róbert uralkodói ellenfelek híján elfoglalhatta a magyar trónt, amely tényt Buda városának is el kellett fogadnia.

Károly Róbert megszabadult ugyan vetélytársaitól, de az ország legnagyobb részét a magyar tartományurak (kiskirályok vagy oligarchák) tartották ellenőrzésük alatt. Hogy Károly hatalma teljes lehessen az országában, le kellett győznie a tartományurakat, ami az 1312-es rozgonyi csatában többé-kevésbé sikerült is neki, de a legerősebb közülük, Csák Máté egészen 1321-es haláláig kormányozta északnyugat-magyarországi birtokait. Érdekesség, hogy a kiskirályok elleni háborúk idején Károly Róbert nem szívesen tartózkodott a barátságtalan fővárosban, helyette Visegrádot részesítette előnyben, de 1315-1323 között még messzebbre helyezte át székhelyét, Temesvárra, ahonnan jóval Csák Máté halála után tért csak vissza, ám akkor sem Budára, hanem Visegrádra.

Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó lakomája a visegrádi Fellegvár panoptikumában. (Fotó: Varga Zoltán, 2014)

A királyi udvar tartósan berendezkedett Visegrádon, ami kváz-fővárosként kezdett funkcionálni. Az országba érkező külföldi követek és uralkodók is e várost keresték fel, hogy a királlyal találkozhassanak. Ezen látogatások közül a legjelentősebb az 1335-ös királytalálkozó volt, mely a kor egyik legmagasabb szintű és legimpozánsabb eseménye lehetett. A meghívottak között volt Nagy Kázmér lengyel (ural. 1333-1370) és Luxemburgi János cseh (ural. 1310-1346) király. Rajtuk kívül János fia, Károly morva őrgróf, valamint számos herceg és a Német Lovagrend követei is megjelentek a magyar királyi udvarban. A három király szövetséget kötött egymással és új kereskedelmi utak megnyitásáról döntöttek, ami gyakorlatilag egy Ausztria ellenes katonai és gazdasági szövetség volt, amely elérte a kívánt hatást, s az osztrákok békülékenyebb hangnemet ütöttek meg a szomszédjaikkal.

I. (Nagy) Lajos (ural. 1342-1382) 1347-ben Budára helyezte székhelyét, de 1355-ben visszatért Visegrádra, míg 1370-től Diósgyőrbe és Zólyomba töltötte a legtöbb idejét, hogy közelebb lehessen Lengyel Királyságához. Ugyanakkor Budát sem hanyagolta el, ahol építkezésekbe kezdett, és a magas rangú látogatókat is itt fogadta. Az Anjou-korban társadalmi, kulturális és gazdasági fejlődés bontakozott ki Budán, a lakosságszám növekedett és a város politikai súlya is felértékelődött.

Luxemburgi Zsigmond (ural. 1387-1437) 1408-ban Budát tette meg székhelyének, s tekintettel arra, hogy a magyar, a német és a cseh királyi, 1433-tól pedig a német-római császári címet is a magáénak tudhatta, a korabeli Európa leghatalmasabb és legbefolyásosabb uralkodójának számított, ezért érthető, hogy uralkodása alatt Buda európai jelentőségre tett szert. Zsigmond a budai várat teljesen átépíttette és kibővíttette, 1395-ben megalapította az ország második egyetemét: az Óbudai Egyetemet, ami 1403 és 1410 között nem működött, újraalapították, de hamarosan ismételten bezárta kaput, ez úttal hosszabb időre, 1777-ig nem volt felsőoktatási intézmény Budán. A királyi székhely közelébe költöztek az országos méltóságok, így az államigazgatás is gördülékenyebbé vált, kereskedők özönlötték el a várost, a népesség növekedett és ezzel párhuzamosan a település is egyre terebélyesedett. A német lakosság mellett egyre többen lettek a magyarok, ami feszültségekhez vezetett a két etnikum között (1439-es zavargások).

Buda látképe Hartmann Schedel Világkrónikájában, 1493.

I. Hunyadi Mátyás idejében (1458-1490) növekedett Buda országos és európai jelentősége. A század második felétől Fehérvár helyett már Budán tartották az országgyűléseket, városképileg reneszánsz stílusú átépítésére került sor, és mindeközben a magyar főváros európai súlya az uralkodó nimbuszával együtt emelkedett. 1469-től Mátyás a nyugati vállalkozásai miatt egyre gyakrabban maradt távol első városától (háborúk viselése cseh és osztrák földeken). Itt kell említést tennünk Bécs városáról, amit Mátyás hadai, számos osztrák területtel együtt, 1485-ben elfoglaltak, és a király ide helyezte át székhelyét. A kérdés óhatatlanul is felvetődik, hogy Bécs lett-e a Magyar Királyság fővárosa? A válasz nem. Mátyás királyi székhellyé nyilvánította Bécset, de ez nem jelentette azt, hogy birodalma fővárosa is lett, ez a cím továbbra is Buda számára volt fenntartva, ahol az uralkodó távollétében a kinevezett királyi helyettes látta el az ország irányításának feladatait.

1526. augusztus 29-én a mohácsi csatavesztést követően a török hadsereg előtt megnyílt az út az ország belseje felé. Budáról az udvarral együtt a lakosság egy része is elmenekült, s szeptemberre a törökök ellenállás nélkül bevonultak a fővárosba, amit felégettek és kiraboltak, október közepén azonban fogták magukat, és elhagyták az országot. Ezt követően az események felgyorsultak: Szapolyai János erdélyi vajda bevonult Budára, majd királlyá választását követően megkoronázták (ural. 1526-1540). Közben a pozsonyi országgyűlésen Habsburg Ferdinándot választották királlyá (ural. 1526-1564), ezzel kezdetét vette az egyeduralomért vívott polgárháború, amely során Buda gyakran cserélt gazdát. 1529-től (török segítséggel) a főváros tartósan János király birtokába került, 1540-ben bekövetkezett halála után pedig Izabella királyné és fia, János Zsigmond (ural. 1540-1570) birtokolta. 1541-ben az osztrák csapatok megostromolták Budát, mire Izabella a törökök segítségével felmenttette a várost, azonban a törökök nem távoztak, Szulejmán (ural. 1520-1566) bevonult Budára, ami ezzel 145 évre török megszállás alá került.

Pozsony

I. Ferdinánd, mivel nem tudta visszaszerezni Budát, 1536-ban székhelyét Pozsonyba helyezte (ezt a tényt törvényben is rögzítették: 1536. évi 49. tc.), amely hosszú évszázadokra a Magyar Királyság fővárosa lett. 1830-ig tizenegy királyt és nyolc királynét koronáztak meg Pozsonyban, a Szent Koronát pedig 1608-tól a város falain belül őrizték (korábban Izabellánál volt, majd Bécsbe és onnan Prágába került). A török betörés előtt Pozsony regionális központnak számított ugyan, ám méreteit és képességeit tekintve mégsem lehetett egy lapon említeni Budával. Amikor tehát Ferdinánd magyar fővárossá nyilvánította az csak bizonyos funkciókat tudott átvenni az elvesztett Budától, míg számos országos feladatkört ellátó intézményt Bécsbe költöztettek. Ennek következtében az apróra zsugorodott magyar államot gyakorlatilag két városból igazgatták, s míg Pozsonyban jellemzően a belpolitikai intézmények működtek, mint az országgyűlések, az országos bíráskodás és a helyi pénzügyigazgatás (Magyar Kamara), addig a kül-, had- és pénzügyek Bécsben közös intézés alá kerültek. Kisebb-nagyobb korrigálásokkal ugyan, de Magyarország kettős igazgatása egészen 1918-ig fennmaradt.

Pozsony fővárossá válásával a királyság szuverenitásának reprezentációját is magára vállalta. Székesfehérvár 1543-as elvesztését követően Pozsony lett az új koronázó város, a pozsonyi vár hivatalos események helyszínévé vált, amit az uralkodó és udvartartása főleg az országgyűlések idején keresett fel. Ekkor az egész város felpezsdült, megszülettek a fontosabb döntések, az uralkodó fogadta a rendek képviselőit és esküt tettek az országos főméltóságok.

Pozsony látképe, színezett metszet, 1760.

A XVII. században Pozsony az Erdélyből kiinduló Habsburg-ellenes harcok kereszttüzébe került. 1606-ban Bocskai István (ural. 1605-1606) csapatai közelítették meg a királyi székhelyet, 1619-ben Bethlen Gábor fejedelem (ural. 1613-1629) el is foglalta, aki csak 1622-ben szolgáltatta vissza a Habsburgoknak (Bethlen 1620-1621 között a magyar királyi címet is viselte). 1669-ben a fővárosban leplezték le a Wesselényi-összeesküvést, 1682-1683-ban Thököly Imre (ural. 1690) próbálta bevenni a várost, de Pozsony nem hódolt be az erdélyi fejedelemnek. 1686-ban Buda felszabadult a török megszállás alól, de ezt követően is Pozsony maradt Magyarország fővárosa. 1704-ben a Rákóczi-szabadságharc alatt a kuruc csapatok fenyegették a fővárost, de nem sikerült bevenniük.

A XVIII. század békés évtizedei jótékony hatással voltak a városfejlődésre. A gazdaság fejlődött, a népesség növekedett, amely nagyszabású átépítéseket követelt a városképben (pl. városfalak lebontása). A kulturális életben is változás ment végbe: magyar, német és szlovák lapok megjelenése, barokk stílusú épületek emelése, színház megnyitása, Mozart koncert (1762). Pozsony a század második felére a régió legnagyobb és legfontosabb városává vált, ám a fejlődést visszavetette II. József (ural. 1780-1790) elszánt igyekezete, hogy megszűntesse a város központi szerepét, amely érdekében a koronaékszereket Bécsbe szállíttatta, és több kormányzati szervet Budára költöztetett, így a nemesség egy része is távozott Pozsonyból. Mindez a lakosságszám csökkenéséhez, és a gazdasági fejlődés visszaeséséhez vezetett, Pozsony szerepe gyakorlatilag a koronázásra és a rendi országgyűlésekre korlátozódott.

id. Markó Károly: Pozsony látképe, 1827.

A napoléon-i háborúk idején Pozsony városa is az események sodrába került. Ausztria 1805-ben vesztesen került ki a Franciaország elleni háborúból, a megalázó békekötésre pedig Pozsonyban került sor. Az 1809-es háborúban francia-itáliai seregek hatoltak be Magyarország területére, ahol vereséget mértek a magyar nemesi felkelőkre (győri csata). A franciák Pozsonyt is megostromolták, ahova maga Napoléon (ural. 1804-1814/1815) is ellátogatott. Pozsony városképében nagy pusztítást okoztak a francia ágyúzások, ráadásul 1811-ben a várat tűzvész rongálta meg, amelyet az 1950-es évekig nem állítottak helyre.

Pozsony a reformkori országgyűlések színhelyéül szolgált, melyek közül az elsőt 1825-1827 között tartották. Legemlékezetesebb momentuma, amikor gróf Széchenyi István felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét a Magyar Tudós Társaság (1845-től Magyar Tudományos Akadémia) felállítására, Széchenyi szavaival: „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára.” Széchenyi felajánlásához még számos képviselőtársa csatlakozott. Az 1832-1836-os reformországgyűlésen a magyar nyelv ügye volt a központi téma. A latin nyelv elsődlegessége megmaradt ugyan, de döntés született arról, hogy a magyar lesz a törvények hivatalos nyelve, az 1843-1844-es országgyűlésen pedig már elfogadták a törvényjavaslatot, amely szerint a törvényhozás, a Kancellária és a Helytartótanács, valamint az oktatás hivatalos nyelve a magyar lesz. 1847-1848-ban került sor az utolsó rendi országgyűlésre, de érdemi döntést már semmilyen ügyben nem hoztak a képviselők.

A forradalom és szabadságharc fővárosai: Pest-Buda és Debrecen

1848 eleje eseményekben dús időszak volt: február 22-én forradalom tört ki Párizsban, majd március 13-án Bécsben, amit a 15-ei pesti követett. A történések okozta sokkban lévő bécsi udvar március 17-én gróf Batthyány Lajost nevezte ki miniszterelnöknek, és beleegyezett a független és felelős magyar kormány felállításába, amire 23-án került sor. Április 11-én az uralkodó, V. Ferdinánd (ural. 1835-1848) szentesítette az országgyűlés által elfogadott ún. áprilisi törvényeket (törvénycsomagot), amivel lehetővé vált az ország modernizálása: polgári és gazdasági fejlődés esélyeinek megkönnyítése, feudális viszonyok felszámolása, népképviseleti politikai rendszer, választójogi reform.

A reformkori törvények alapján 1848. április 14-én a kormány és az Országgyűlés székhelyét Pozsonyból Pestre helyezték át, amivel az ország új fővárosa Pest-Buda lett. Június 5-én összehívták az első népképviseleti országgyűlést, amelynek hamarosan hadügyekkel is foglalkoznia kellett (horvát támadás, pákozdi csata), Kossuth Lajos fegyveres ellenállásra buzdított, és toborzásba kezdett. Bécs tiltakozott, feloszlatta az Országgyűlést, a kormány lemondott, mely helyébe az Országos Honvédelmi Bizottmány lépett, Kossuth elnökletével.

Debrecen belvárosa a XIX. század közepén.

A Habsburg udvar Alfred Windisch-Grätz herceget bízta meg a bécsi és a magyar forradalom leverésével. 1848. december 14-én az osztrákok megindultak Pest-Buda bevételére, amit 1849. január 5-én elfoglaltak. Az osztrák csapatok érkezése előtt az Országgyűlés a város kiürítéséről és a kormány Debrecenbe költözéséről döntött, így egy rövid időre Debrecen látta el a fővárosi teendőket. Kossuth a „magyar szabadság őrvárosának” nevezte a várost (Kiáltvány Debrecen népéhez). Március 4-én Ferenc József (ural. 1848-1916) kibocsátotta (oktrojálta) az olmützi alkotmányt, amely lényegében felszámolta Magyarország önállóságát. Kossuth hasonlóan radikális válaszlépésre szánta el magát, ami a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztásában realizálódott. A trónfosztási javaslatot az április 14-i ülésen fogadták el a debreceni református Nagytemplomban. Öt nappal később kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, ami viszont az ország államformáját nem tisztázta, így az államfői tisztséget az ún. kormányzó-elnökre bízta, vagyis Kossuth Lajosra.

1849. május 21-én a magyarok visszafoglalták Pest-Budát, amivel a kormány és az Országgyűlés visszatérhetett a korábbi fővárosba. Az orosz intervenció következtében viszont gyorsan romlott a magyarok hadi helyzete, s július végén a kormány kénytelen volt újra elhagyni a fővárost, és Szegedre költözni. Augusztus 13-án Világosnál a magyarok letették a fegyvert, a szabadságharc elbukott.

A dualizmus kori Budapest

A szabadságharc leverése és az 1867-es Kiegyezés közötti közel két évtizedben Magyarország gyakorlatilag az Osztrák Császárság egyik tartománya lett (katonai megszállás, német nyelv és osztrák jogrend bevezetése, rendeleti kormányzás). 1867-ben megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben Magyarország társállamiságra tett szert, az ország gazdasága fejlődött, a főváros szellemi életében és külső jegyeiben pedig gyökeres átalakulás következett be.

Jelenlegi fővárosunk három, egymástól szerkezetileg és társadalmi funkciójában is eltérő település egyesüléséből jött létre. Míg Buda közigazgatási, Pest pedig kereskedelmi és ipari központ volt, addig Óbuda mezőgazdasági és kézműipari múltra tekintett vissza. 1849. június 24-én ugyan elrendelték a három város egyesülését, ez azonban a gyakorlatban csak évtizedekkel később valósult meg. Andrássy Gyula miniszterelnök (1871-1879) megpróbálta Magyarországra helyezni a Monarchia súlypontját, ehhez pedig megfelelő magyar fővárosra volt szüksége, ezért Budapest fejlesztését nagy erővel támogatta, s ennek első lépcsőfoka a főváros közigazgatási átalakítása volt. Az Országgyűlés által elfogadott egyesülésről szóló törvény (1872. évi 36. tc.) értelmében, 1873. január 1-jével (ünnepélyes keretek között 1873. október 25-én) létrejött a tíz kerületből álló Budapest.

Franz Xaver Sandmann: Pest-Buda látképe a Gellérthegyről, 1853.

A század közepére az iparosodás következtében a korábbi három város lakossága rohamos növekedésnek indult, 1850 és 1870 között 42 százalékkal gyarapodott (kb. 250 ezer lakos), és 1900-ra már elérte a 730 ezer főt. A lakosság több mint fele német anyanyelvű volt, akik főleg Budán és Óbudán éltek, míg csupán 36 százalékuk volt magyarajkú. Az ipari termelés szinte kizárólag Pestre koncentrálódott (kivéve a budai szövőipar), kiemelkedő volt a fém-, a kő- és a faipar, valamint az élelmiszer- és építőipar. A kereskedelmi utak modernizálásra szorultak, és, főleg költséghatékonysági okokból új útvonalak megnyitása is időszerű lett, ezért szükségessé vált a vasútvonalak kiépítése és kikötők létesítése a Dunán, ugyanakkor a megnövekedett lakosság transzportálását is gyorsítani kellett, amiért új tömegszállítási útvonalak váltak elérhetővé [1866-ban az első lóvasút megnyitása a Széna (ma Kálvin) tértől Újpestig].

A vasúti közlekedés gyors fejlődése magával vonta a nagy pályaudvarok létesítését: 1861-ben a Déli, 1877-ben a Nyugati, 1884-re a Keleti pályaudvar épült meg. A század második felében nagyszabású városrendezési munkálatok folytak: szűkítették a Duna medrét, valamint kiépültek a rakpartok fal- és lépcsőrendszerei, a Lánchíd 1849-es átadása után megépült a második dunai átkelő, a Margit híd (1874), majd a Ferenc József (ma Szabadság) híd (1896). A pesti utcákat kiszélesítették, meghosszabbították, 1876-ban kiépült a Sugárút (ma Andrássy út), egy holt Duna-ág helyén elkezdték a Nagykörút munkálatait, amit 1895-re fejeztek be. A bérházak építését szigorúan szabályozták, az utcák lekövezése folyamatos volt, bővültek a lóvasút-járatok, 1889-ben már villamos járt a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, 1896-ban pedig átadták a kontinens első földalatti vasútját, a Kisföldalattit.

Heyer Artúr: Az ezredéves kiállítás madártávlati képe, 1896.

A budapesti épületek esztétikai szépítése folyamatos volt a korban, és több középület a kultúra terjedését volt hivatott szolgálni. 1865-ben felépült az új Vigadó, a királyi palotát rekonstruálták és bővítették, 1884-ben átadták az Operaházat, 1897-ben az Iparművészeti Múzeum és a Központi Vásárcsarnok épült fel, 1904-re elkészült az Országház, majd 1905-re a Szent István-bazilika, 1906-ban a Szépművészeti Múzeum nyitotta meg kapuit. 1896-ban Ezredéves (Millenáris) Országos Kiállítást rendeztek a fővárosban, amellyel Magyarország ezeréves fennállását, gazdasági és szellemi fejlődését kívánták megünnepelni. A városligeti kiállítási épületekben bemutatásra került a hazai ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra. Mára három épület maradt ebből az időszakból: a műjégpálya épülete, a Vajdahunyad vára, és a Közlekedési Múzeum.

A dualizmus időszakában indították el szolgáltatásaikat a közművek: 1855-től a gázszolgáltatás, 1868-tól a központi vízszolgáltatás, 1893-tól pedig a villamosenergia-szolgáltatás kezdődött meg. A tisztavíz-szolgáltatás jelentősen visszaszorította a városi élet szörnyű velejáróit: a járványokat. 1881-ben az első telefonközpont felállítására került sor, 1893-tól a fővárosiak telefonhírmondót hallgathattak.

A világháborúk fővárosai: Budapest és Debrecen

Az első világháború pusztítása elkerülte Budapestet, ám a háború utáni események központi színterévé vált a főváros: őszirózsás forradalom, a köztársaság kikiáltása, 1919-ben kommunista hatalomátvétel, s mindeközben a spanyolnátha szedte áldozatait. A nemzetközi elszigeteltség, a belső támogatottság hiánya és végül a román csapatok Tiszán való átkelése a Tanácsköztársaság végéhez vezetett. A román csapatok ellenállás nélkül érték el Budapestet, és 1919. augusztus 4-én el is foglalták. A román hadsereg átvette a főváros teljes ellenőrzését, miután állandósultak a katonák által elkövetett rablások, fosztogatások és erőszakcselekmények. Gabonával, állatokkal és élelmiszerrel, valamint gyári felszerelésekkel és műkincsekkel teli vagonok ezreit indították Romániába. Szerencsére az amerikai katonai misszió parancsnoka, Harry Hill Bandholtz tábornok sikeresen megakadályozta, hogy kifosszák a Nemzeti Múzeumot.

Horthy Miklós és a magyar nemzeti haderő Siófokon várta ki a megszálló hadsereg elvonulását, amire november 14-én került sor. A Horthy-korszak alatt a magyar főváros gazdasági, kulturális és politikai jelentősége tovább erősödött. Ebben az időben gyarapodott négy kerülettel Budapest közigazgatása: Újbuda, Hegyvidék, Magdolnaváros és Zugló. 1938. május 25-26-án Budapesten került megrendezésre a 34. Eucharisztikus Világkongresszus, amelyre több mint félmillió zarándok érkezett. Az eseményt összekapcsolták a Szent István Jubileumi Évvel, István halálának 900. évfordulójával. A rendezvénysorozat finanszírozását az egyház, a kormány, a főváros és a kereskedők biztosították. Az összegyűlt pénzből tizennégy katolikus templomot restauráltak (köztük a Bazilikát), a Hősök terét átrendezték és rendbe tették a városligeti tavat.

A második világháború későn érte el a fővárost, ám annál súlyosabban érintette. Az első bombázás 1942-ben sújtotta Budapestet, de csak 1944-ben vált mindennapos problémává. 1944. március 19-én a német csapatok ellenállás nélkül megszállták Magyarországot, és elfoglalták a fővárost. Júliusra a magyarországi zsidó lakosságából már szinte csak a budapesti zsidóság (200 ezer fő) maradt az országban, akik deportálását a külföldi tiltakozások miatt Horthy leállíttatta. Az októberi nyilas hatalomátvételt követően több tízezer zsidót kiadtak Németországnak, és több ezrekkel végeztek. Nemzetközi nyomásra Szálasi Ferenc csökkentette a deportálásokat, és megkezdődött a budapesti gettó kialakítása: december 10-ére körbedeszkázták a VII. kerület Nagykörúttól beljebb eső területét.

A romba dőlt Budapest, 1945.

1944 novemberére a szovjet és román csapatok Budapest közelébe érkeztek, december 26-ára körülzárták, amivel kezdetét vette a másfél hónapos ostrom. Kérdés, hogy a németek miért nem adták fel harcok nélkül a várost, és kímélték meg a mérhetetlen pusztítástól, ahogy azt tették Párizzsal, Athénnal vagy Brüsszellel? A válasz az olaj. A tengelyhatalmak utolsó olajlelőhelye Magyarországon volt, Zalában, ezért Budapestnek az időhúzás szerepét szánták, hogy amíg a szovjetek az ostrommal vannak elfoglalva, addig a németek minél több olajat szállíthassanak ki az országból. Hitler erőddé nyilvánította Budapestet, amivel egyszerűen feláldozta a magyar fővárost és a benne rekedt katonákat és civileket. A polgári lakosságot teljesen készületlenül érte a szovjet támadás, mivel a nyilas sajtó szándékosan nem tájékoztatta megfelelően a lakosságot, és az evakuációjukra sem fordítottak energiát, aminek következtében egymillió civil rekedt az ostromgyűrűn belül. A lakosság megpróbáltatásai borzalmasak voltak, gyakran mindkét hadviselő fél tőlük próbálta elvenni, amire szüksége volt, a szovjetek pedig gátlástalanul fosztogattak, gyilkoltak és erőszakoltak. 1945. január 1-jén a németek támadást indítottak a főváros felmentésére, s noha január 12-re már csak tizenhét kilométerre voltak Budapesttől, az offenzíva megtorpant, és a csapatokat visszarendelték. A védők körül egyre szorult a hurok, végül a Várnegyedben rekedtek, ahonnan február 11-én kíséreltek meg kitörést, és noha a legtöbbjük elesett az akcióban, néhányan mégis átjutottak a frontvonalon. A városban maradt katonák másnap megadták magukat, Budapest teljesen szovjet kézre került.

1944. december 21-én Debrecenben a Református Kollégium oratóriumában, erős szovjet befolyással, összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 22-én pedig megválasztották (baloldali túlsúllyal) az ideiglenes nemzeti kormányt. Ezzel Debrecen a szovjetek által elfoglalt országrész fővárosa lett. A kormány december 28-án hadat üzent Németországnak, 1945. január 20-án pedig aláírták Moszkvában a fegyverszüneti szerződést. A Nemzetgyűlés a pár hónapos debreceni tartózkodása idején szinte működésképtelen volt, a fontosabb döntéseket a Politikai Bizottság szűk tagsága hozta meg. 1945 tavaszán a Nemzetgyűlés és a kormány Budapestre költözésével a fővárosi funkciók visszakerültek Budapesthez.

A mai Budapest kialakulása

Budapest ötvennapos ostroma során az épületek negyede megsemmisült vagy megrongálódott, a Duna hidakat a németek felrobbantották, az utak pedig járhatatlanok voltak a romoktól. Az újjáépítések megkezdődtek, de az 1960-as évekig elhúzódtak. Ez idő alatt rendbe hozták a lerombolt hidakat, és 1950-re befejezték az Árpád (korábban Sztálin) hidat. 1950. január 1-jével létrehozták Nagy-Budapestet, a korábbi 14 kerület mellé még nyolcat alakítottak: Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest.

A háború befejezése utáni években, szovjet segítséggel a kommunisták vették át a hatalmat az országban, és egypárti diktatúrát vezettek be. A Rákosi-korszakkal járó terror, letartóztatások, internálások és az általános elszegényedés Budapesten is mindennapossá vált. A rendszer 1953-tól enyhült, de az elégedetlenség óriási méreteket öltött, és 1956-ban Budapesten a pattanásig feszült helyzet robbanáshoz vezetett: kitört a forradalom. Október 23-án tömegtüntetések kezdődtek, mire a pártvezetés a tömegbe lövetett, 24-én pedig a szovjetek bevonultak a fővárosba. A lakosság fegyvert fogott, s utcai harcok kezdődtek. 25-én az ÁVH emberei és a szovjet katonák a Kossuth téren a fegyvertelen tüntetők közé lőttek, több száz halálos áldozatot követelve („véres csütörtök”). A Nagy Imre-kormány 30-án eltörölte az egypártrendszert, valamint szabad választásokat ígért. 31-én taktikai okokból a fővárosból kivonták a szovjet csapatokat, de november 1-jén újabb alakulatok özönlöttek a keleti határról. Erre a kormány kihirdette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és kimondta az ország semlegességét, amiért ENSZ segítséget remélt. 4-e hajnalban a szovjet egységek támadásba lendültek, a kormányt lemondatták, és a fővárosban 11-én, Csepel elfoglalásával véget értek a harcok.

Budapest 1956.

A világháborús károk még mindig nem kerültek teljes egészében rekonstruálásra, ezt pedig a forradalmi harcok is tetézték, mely következtében 3346 budapesti épület sérült meg, 2197 lakás rongálódott meg, 15 875 bérlemény szenvedett kárt, továbbá 200 bolt, 80 vendéglátó helyiség és 430 szállodai szoba helyreállítást igényelt, mindez a fővárosi állomány 1/5-e volt. A közlekedési infrastruktúrában is komoly károk keletkeztek, a tehervagonok kevesebb mint a fele szállított, és alkatrészhiány miatt 750 tehergépkocsi és 178 autóbusz nem vehetett részt a forgalomban.

Az újjáépítési munkálatok folytatódtak, viszont a Kádár-rendszer fő célja a közhangulat javítása és az indulatok pacifikálása lett, amitől az ország-kép javulását várták. Nagy hangsúlyt fektettek az életminőség emelésére, amit többek között lakótelep-építési programokkal kívántak elérni, hogy növeljék a lakosság szociális biztonságát. 1961 és 1975 között 187 ezer budapesti lakást adtak át, melyek 74 százaléka lakótelepszerűen épült. Ezek az épületek gyakran rossz minőségűek, zsúfoltak és kényelmetlenek voltak, valamint minden esztétikai szépséget nélkülöztek. Az 1980-as években már élhetőbb és igényesebb paneleket építettek, többszobás lakásokkal és kevesebb emelettel (egy 2005-ös tanulmány szerint a fővárosiak kétharmada rendelkezik lakótelepi élettapasztalattal). Mindezzel szemben viszont erőforrásokat vontak el a Belváros általános, valamint műemlék értékű épületeinek kijavításától, a restaurációtól és az állagmegóvástól, vagy olcsó és minőségtelen anyagokkal próbálták ezeket tűrhető állapotba hozni.

1950-ben elrendelték a 2-es metró megépítését, átadását 1955-re irányozták elő, de a késlekedés és a munkálatok több éves leállását követően (1954-1962) végül 1970-re készült el. Közben döntés született a 3-as metró kivitelezéséről is, amely munkálatait 1970-ben kezdték meg. Az első szakaszt 1976-ban adták át, a teljes metróvonal viszont 1990-re készült el. A 4-es metró tervei már 1972-ben felmerültek, de annak építésére csak jóval később, 2006-ban került sor, míg az átadására 2014-ben. Az 1990-es évekre megnövekedett a budapesti elővárosok lakossága, ezzel párhuzamosan azonban a tömegközlekedés a mai napig nem fejlődött és az új igényekhez sem alkalmazkodott. A külvárosi HÉV-járatok csak a belváros pereméig szállítják az utasokat, átszállásra kényszerítve a város központjába igyekvőket. Ezt a helyzetet orvosolná az Észak-déli regionális gyorsvasút (5-ös metró), de a gondolat még csak tervek szintjén létezik.

Budapest a Kádár-korban.

A budapesti Duna hidak kezdetben a gyalogosforgalom kielégítésére szolgáltak, de a XX. század második felére a tömegközlekedés fejlődése jelentősen csökkentette az átkelő járókelők számát. A hidak építése a Duna budapesti szakaszának a közepén kezdődtek, és az évtizedek során észak-dél felé gyarapodtak, elsősorban a volt iparnegyedekben tapasztalható népességnövekedés miatt, valamint, hogy a teherszállító forgalmat elirányítsák a belvárosból.

A rendszerváltás utáni önkormányzati törvény a fővárosi kerületek széles önrendelkezését tett lehetővé. Budapestnek húsz éven át volt Demszky Gábor (SZDSZ) a főpolgármestere (1990-2010), míg 2010-től Tarlós István (Fidesz) tölti be ezt a pozíciót. Demszky időszakában infrastrukturális beruházások kezdődtek a fővárosban: Hungária körút, Nagykörút, Kisföldalatti felújítása, Lágymányosi (ma Rákóczi) és Megyeri híd átadása. Összességében azonban a húsz év alatt építészetileg kevés átalakulás és modernizáció került kivitelezésre. Tarlós István főpolgármestersége óta a városfejlesztést célzó befektetések szaporodnak, ám ezek végeredménye nem minden esetben érte el az elvárható minőséget vagy hatást. Szabályozták az aluljárók rendjét, a biztonság és tisztaság jegyében, viszont a dohányzás tilalmát leszámítva nem sok változás tapasztalható. Egységesítették a taxizás szabályozását (szín, tarifa, műszaki követelmény). Megvalósult az 1-es és 3-as villamos-vonalak felújítása. A Margit-sziget a 13. kerületi önkormányzattól közvetlenül a főváros igazgatása alá került. 2013-ban a kormány átvállalta Budapest adósságának 60 százalékát, valamint ezt követően a főváros fejlesztési terveit a kormány és a budapesti vezetés közösen dolgozza ki. A szegénység még mindig markánsan jelen van, sőt egyre súlyosbodik, a hajléktalanok és koldusok a főváros „részeivé” váltak. Budapest fejlődése jóval elmarad Bécs vagy Prágához képest.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Buzás Gergely (szerk.) [1996]: Medium Regni – Középkori magyar királyi székhelyek, Nap Kiadó.

Litván Dániel [2014]: Budapest ostroma, Magyarország a második világháborúban, A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó Zrt.

Magyarország a második világháborúban [2014], A BBC History különszáma, Kossuth Kiadó Zrt.

Mezey Barna [2003]: Magyar alkotmánytörténet, Osiris Kiadó.

Mong Attila [2012]: Kádár hitele - A magyar államadósság története 1956-1990, Libri Kiadó.

Pálffy Géza [2015]: A Magyar Királyság fővárosa: Pozsony, BBC History, V. évf. 4. szám, Kossuth Kiadó Zrt.

Scholtz Róbert [2013]: 64 vármegye, Pannon-Literatúra Kft.

Torbágyi Melinda – Tóth Csaba [2013]: Árpád-kori pénzeink, BBC History, III. évf. 11. szám, Kossuth Kiadó Zrt.

http://budapest.hu/Lapok/Fovaros/Budapest-tortenete.aspx
http://budapestcity.org/02-tortenet/04-magyarok/var-szuletik-hu.htm

http://budapestcity.org/02-tortenet/1867-koronazas/index-hu.htm
http://budapestcity.org/02-tortenet/1896-orszagos-kiallitas/index-hu.htm
http://budapestcity.org/02-tortenet/1919-roman-csapatok-budapesten/index-hu.htm
http://budapestcity.org/02-tortenet/1938-eucharisztikus-vilagkongresszus/index-hu.htm
http://budapestcity.org/02-tortenet/Pest-tortenete/varosrendezes-hu.htm
http://budapestcity.org/07-hidak/index-hu.htm
http://budapestcity.org/10-var/1308-Nagy-Lajos-kora/index-hu.htm
http://budapestcity.org/10-var/1387-Zsigmond-kora/index-hu.htm
http://budapestcity.org/10-var/1458-I-Matyas-kora/index-hu.htm
http://budapestcity.org/10-var/1490-a-palota-pusztulasa/index-hu.htm
http://budapestcity.org/11-egyeb/epiteszet/lakotelepek-hu.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Bratislava
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81prilisi_t%C3%B6rv%C3%A9nyek
https://hu.wikipedia.org/wiki/1832%E2%80%9336-os_pozsonyi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s
https://hu.wikipedia.org/wiki/1848%E2%80%9349-es_forradalom_%C3%A9s_szabads%C3%A1gharc
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_ker%C3%BCletei
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapesti_metr%C3%B3
https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_t%C3%B6rt%C3%A9nete
https://hu.wikipedia.org/wiki/Esztergom_t%C3%B6rt%C3%A9nete
https://hu.wikipedia.org/wiki/Feh%C3%A9rv%C3%A1ri_jog

https://hu.wikipedia.org/wiki/Lak%C3%B3telep
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyboldogasszony-bazilika_(Sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1r

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tarl%C3%B3s_Istv%C3%A1n
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsid%C3%B3_holokauszt_Magyarorsz%C3%A1gon
http://hvg.hu/itthon/20130327_Elfogadtak_atvallalja_az_allam_Budapest_a
http://korok.webnode.hu/products/sasdi-tamas-a-reformkor-vazlatos-attekintes-1/
http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0023/5.html
http://mta.hu/hatteranyagok/a-magyar-tudomanyos-akademia-tortenete-105670
http://mult-kor.hu/70-eve-alakult-meg-az-ideiglenes-nemzetgyules-20141219
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1000_december_25_szent_istvan_koronazasa      
http://uni-obuda.hu/egyetem/tortenelem/kozepkori-egyetemek
http://www.visegrad.hu/tortenelmi-attekinto

A Pride története

2017.04.07 19:58

A Pride (Büszkeség) az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) közösség évenként megrendezett felvonulási ünnepsége. Az eseményre jellemző a vakító színkavalkád, a zene és a dinamizmus, az állandó mozgás, amivel felhívják a figyelmet a közösség létére, láthatóságára, mint társadalmi csoportra, valamint az önmegerősítésre, a méltóságra és a jogegyenlőségre, ugyanakkor ünnepelik a szexuális és nemi sokszínűséget. A Pride a megszégyenítés és társadalmi megbélyegzés ellen lép fel, míg támogatja az önelfogadást és a társadalmi toleranciát. A Pride hónapja történelmi okokból a június (bővebben a későbbiekben), ezért hagyományosan majdnem mindenhol ekkor kerül megrendezésre az esemény.

A Pride üzenetét a szimbólumkészletében is tetten érhetjük. A szivárványzászló a Pride és az LMBT közösség legismertebb jelképe, de elterjedt még a rózsaszín háromszög és a lambda jele is. Az előbbivel a meleg férfiakat jelölték a náci koncentrációs táborokban, ahol közülük több ezren vesztették életüket a második világháború alatt, erre való emlékezésként használják a rózsaszín háromszöget. A lambda görög betűjelet eredetileg a Meleg Aktivisták Szövetsége használta, ami a változásra, a változatosságra és a sokféleségre utal. 1974-től a meleg és leszbikus jogok nemzetközi szimbólumaként került elismerésre.

A rózsaszín háromszög és a lambda.

A szivárványzászló először az 1978-as San Franciscó-i Melegszabadság Felvonuláson (a Pride elődje) jelent meg, és azóta minden Pride rendezvény elengedhetetlen eleme. A szivárvány a melegek és leszbikusok sokféleségét jelképezi. Eredetileg nyolc színből állt, de a rózsaszín szinte azonnal kikerült belőle, azon egyszerű okból, mivel a ’78-as rendezvény idején nem tudtak beszerezni ilyen színű anyagot, utána viszont, hogy páros számú legyen a színkészlet, eltávolították róla a türkizt, valamint esztétikai okból a kék színt kivilágosították. A szivárványzászló színei külön-külön is jelentést hordoznak magukban, így a piros az élet, a narancs a gyógyulás, a citrom a Nap, a zöld a természet, a kék a harmónia, a lila a lélek szimbóluma. A két ex-szín közül a rózsaszín a szexualitást, a türkiz a művészetet jelképezte.

A Pride mozgalma és szellemisége az Egyesült Államokból indult, és terjed el világszerte. A homoszexuálisok helyzete még a XX. század közepén is elkeserítően megrázó volt úgy Amerikában, mint a világ többi országában. Az 1950-es években az antikommunista paranoia söpört végig (mccartizmus) az USA-ban, amelynek köszönhetően a melegek is felkeltették a politikai vezetés beteges gyanakvását. Az FBI részletes információkat gyűjtött a homoszexuális vagy annak vélt személyekről, a szórakozóhelyeikről és a barátaikról. A kormányjelentések kollektívan megbízhatatlan állampolgároknak titulálták őket, és a homoszexualitást perverziónak tartották, akik pedig ezt képviselik, biztonságpolitikai kockázatot jelentenek.

Ezekben a válságos években alakultak meg az első a melegek és leszbikusok érdekeit védő szervezetek, mint a Mattachine Társaság vagy a Bilitis Lányai. A szerveződések azonban erőtlenek voltak, és főleg az önelfogadásra és a társadalmi integrációra összpontosították tevékenységüket. Viszont a homoszexuálisok közül nem tud és nem is szándékozik mindenki beilleszkedni, és eljátszani a mintapolgár szerepét. Az önelfogadás lényege pont az lenne, hogy mindenki legyen önmaga, és hogy nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak vagy kényszerűen felölteni az elfogadottnak tartott társadalmi mintákat, hiszen szexuális orientációtól függetlenül is mindenki különböző és egyedi. A feminin férfiak, a maszkulin nők vagy a transzszexuálisok beilleszkedése azzal járt volna, hogy megtagadják és feladják önmagukat, ami épp ellenkezik azzal a törekvéssel, hogy mindenki fogadja el önmagát és embertársait, ezért aztán sokan nem szimpatizáltak a fentebb említett érdekvédő szervezetek meghunyászkodó és túlzottan általánosító álláspontjával.

Barbara Gittings melegjogi aktivista vezeti a tüntetőket az Independence Hall előtt, 1965-ben.

Az 1960-as évekre sem mérséklődött az LMBT közösséggel szembeni előítélet és gyanakvás, sőt elnyomásuk mind inkább fokozódott: melegbarát helyeket zárattak be, többeket letartóztattak, sokakat újságokban lepleztek le és szégyenítettek meg, bántalmaztak vagy elmegyógyintézetbe zárattak, és akire csak a gyanú árnyéka is rávetült, könnyen elveszíthette az állását. A női ruhába öltözött férfiakat azonnal letartóztatták, s egyre több civil ruhás rendőr járta a szórakozó-, és nyilvános helyeket, hogy ott meleg férfiakkal „ismerkedjenek”, és amint közeledésük viszonzásra talált az áldozatok börtönbe is kerültek. A meleg helyeket ellehetetlenítették, New Yorkban egyetlen melegbarát szórakozóhely működött, a Stonewall Inn, ahol azonban mindennapossá váltak a rendőrségi razziák.

A feszültség a meleg közösség és a hatóságok között a pattanásig feszült, mígnem 1969. június 28-a hajnalban be nem következett a robbanás. A New York-i Greenvich Village-ben lévő Stonewall Inn szórakozóhelyen nagyszabású razziára került sor, ami viszont nem úgy sült el, ahogy a rendőrség remélte. A hatósági zaklatás ugyan hozzátartozott a homoszexuálisok hétköznapjaihoz, és a Stonwall Inn is tudomásul vette ezt, de ezen a hajnalon valami elszakadt, és a melegek azt mondták, hogy elég! A rendőrök többeket letartóztattak és állítólagos bántalmazásokra is sor került. A szórakozóhelyről a vendégeket az utcára terelték, ahol viszont nem széledtek szét, hanem kiabálásba és tiltakozásba kezdtek, s egyre többen csatlakoztak hozzájuk a környékről és a közeli bárokból. A zavargásnak se konkrét célja, se szervezettsége nem volt, teljesen spontán dühkitörés volt ez, amelyet az állampolgárok különböző sérelmeik miatt zúdítottak a rendőrökre. A Christopher utca, ahol az események bekövetkeztek, csatatérré változott, üvegek törtek és tüzek gyúltak. A rendőrség hajnali négyre állította helyre a rendet, ami után a Stonewall Inn romokban hevert. Ám ezzel még nem ért véget a történet, a következő estén a Stonewall Inn „kinyitott”, és előtte az utcán több száz ember gyűlt össze, többen, mint hajnalban, a zavargások újrakezdődtek és még napokig tartottak.

Ez a kép a Daily News napilap címlapján jelent meg, a Stonewall-lázadást követő napon, 1969. június 29-én.

A Stonewall-lázadás hosszúsága (hat nap), médiavisszhangja, és hogy több ezer embert érintett történelmi fordulópontot jelentett a melegjogi küzdelemben. A zavargásokat követően felgyorsultak az események. Volt, ami változott, volt, ami továbbra sem. A razziák és letartóztatások ugyanúgy folytatódtak, mint előtte, az LMBT közösség viszont harciasabb lett, és cselekedni akart. A Mattachine Társaság erőtlen képviselete és módszerei, már nem feleltek meg a többség érdekeinek, ezért az elégedetlenek megalapították saját szervezetüket, a Melegfelszabadítási Frontot (Gay Liberation Front). Elsőként használták a ’meleg’ (gay) szót egy szervezet nevében, a nyíltságot és a láthatóságot választva a Mattachine Társasággal és a Bilitis Lányaival ellentétben, mely szervezetek elnevezésében is a szándékos leplezettség köszön vissza. A Front erőt sugárzott azok felé, akiknek védelemre és közösségre volt szükségük, kinyilvánították, hogy a melegek ugyanúgy részei a társadalomnak, mint mindenki más, amit pedig nem elrejteni, hanem jól láthatóvá, és ebből adódóan megismerhetővé kell tenni. A Melegfelszabadítási Front egyértelmű céllal és határozott eszközökkel rendelkezett, azonban tagjai képtelenek voltak meghatározni a szervezet működési eljárását, ezért négy hónap után feloszlott a társaság, ám helyére a sokkal jobban szervezett Meleg Aktivisták Szövetsége (Gay Activists’ Alliance) lépett.

1970. június 28-án a Stonewall-lázadás egyéves évfordulóján megemlékezést tartottak a helyszínen, de Los Angelesben és Chicagóban is sokan felvonultak. A kezdeti években a demonstrációk nem Pride néven kerültek megrendezésre, hanem mint Melegfelszabadítás vagy Melegszabadság Felvonulások, ám ebben is, csak úgy, mint az új szervezetek esetében, hangsúlyos volt a ’meleg’ szó szerepeltetése a névben, ugyanakkor a ’felszabadítás’ és ’szabadság’ szavak az elnyomásra utaltak, amelyből harc és küzdelem árán törhet ki az LMBT közösség. 1971-től már Európában is rendeztek melegfelvonulásokat, elsőként Londonban, Párizsban, Nyugat-Berlinben és Stockholmban.

Melegfelszabadítás Nap a Christopher street-en, 1970. június 28-án.

Az 1980-as évekre a melegjogi mozgalmak, a megemlékezések és felvonulások mérsékeltebb hangvételt ütöttek meg, vesztettek radikális jellegükből. Hanyagolták az olyan jelzőket, mint a ’felszabadítás’ és ’szabadság’, helyettük egyre inkább a ’Melegbüszkeséget’ (Gay Pride) alkalmazták. A Pride viszont nem tagadta meg korábbi radikális korszakát, megtartotta a Meleg Aktivisták Szövetsége szimbólumait, a görög lambda betűt és a rózsaszín háromszöget, így a melegjogokért való harc folytonosságát is ki kívánta fejezni.

Az 1969. június 28-ai Stonewall-lázadás emlékére az LMBT közösség a Júniust választotta a Pride hónapjának, s világszerte a legtöbb felvonulás megrendezését ekkorra időzítik. Az első Pride szervezését és népszerűsítését, valamint magát az elnevezést is Brenda Howard-nak köszönheti a közösség, akit azóta a „Pride anyjának” hívnak.

A Pride manapság egy sokrétű rendezvénnyé fejlődött, amire jellemző a fesztiváljelleg, az ünneplés, a tánc és zene, sok helyen a felvonulást követően lezárt utcákon, tereken és parkokban folytatódik a szórakozás, ezért is hívják egyes helyeken Pride Fesztiválnak az eseményt. Számos felvonulást a kormányzat vagy vállalatok szponzorálnak, és sokszor a rendező város turistalátványossága az esemény. A fesztivál a melegjogokért való küzdelem mellett számos témára is felhívja a figyelmet, mint például az AIDS vagy a homofób erőszak áldozataira. A felvonulók között a melegeken, leszbikusokon, biszexuálisokon és transzneműeken kívül melegbarát egyházak, politikusok, szervezetek és munkáltatók képviselői is jelen vannak, továbbá melegbarát szülők, családtagok és barátok is, akik jelenlétükkel támogatják az LMBT közösséget és annak törekvéseit.

A 2016. június 26-ai Pride New York-ban.

A Pride eseménye a fesztiválhangulat ellenére valójában egy megemlékezés, illetve emlékeztetés. Nem csak az 1969-es Stonwall-lázadásra tekint vissza, hanem az LMBT közösség több évtizedes, hacsak nem több évszázados küzdelmére az őket megillető alapvető jogokért. Ez a küzdelem a mai napig tart, mivel a homoszexuálisok megkülönböztetése a világ legtöbb országában és társadalmában a mai napig tetten érhető, legáltalánosabb példa erre az azonos neműek házasságának el nem ismerése. De van ahol rosszabb a helyzet, és továbbra is üldözik, bántalmazzák, megalázzák, börtönbe vetik és meggyilkolják a meleg férfiakat és leszbikus nőket, sok esetben mindez kormányzati jóváhagyással történik. A Pride minderre való figyelmeztetésül és a figyelem felkeltéséül kerül megrendezésre, de több országban ezt sem engedélyezik számukra, és az erőszakos csoportok a hatóságok segédletével verik szét a békés felvonulásokat. A zene, a tánc, a színek, a smink és a kirívó öltözékek cseppet sem csorbítják a rendezvények komolyságát, épp ellenkezőleg, vonzzák az emberek figyelmét, ám sokan nem képesek vagy nem akarnak a máz mögé látni, de idővel ez még változhat.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Gay_pride
https://en.wikipedia.org/wiki/LGBT_symbols

https://en.wikipedia.org/wiki/Pride_parade
https://en.wikipedia.org/wiki/Stonewall_riots

A Csatorna-szigetek német megszállása

2017.02.06 19:25

A második világháború alatt a hitleri Németország nem tudta brit földön megvetni a lábát, azonban sikerült ellopnia valamit az uralkodói családtól: a Csatorna-szigeteket. Ez volt az egyetlen brit terület, amely ellenséges megszállás alá került, és egészen a háború végéig a németek kezén maradt, amiért mellesleg a brit vezetés is felelős volt…

A Csatorna-szigetekről

A Csatorna-szigetek a brit uralkodók azon birtokai, amelyek az egykori Normandiai Hercegségből megmaradt. 911-ben III. (Együgyű) Károly nyugati frank király egy Rollo nevű viking harcosnak adományozta Normanida területét. 1066-ban a normannok (északi emberek, vikingek) (Hódító) Vilmos vezetésével innen kiindulva foglalták el Anglia királyságát. 1154-ben Anjou Henrik örökölte meg az angol trónt, aki mellesleg francia hercegként a Francia Királyság legalább felének volt az ura, köztük Normandiáé. 1204-ben (Földnélküli) János elvesztette Normandiát és franciaországi birtokainak jelentős részét is, előbbiből csak a Csatorna-szigetek maradtak angol fennhatóság alatt. Az 1259-es párizsi szerződés értelmében III. Henrik angol király formálisan is lemondott Normandiáról, II. Fülöp francia király pedig a Csatorna-szigetekről. Azóta a szigetek az angol Korona birtokainak számítanak, amelyek nem tagozódtak be az anyaországba.

A Csatorna-szigetek Angliától délre, Franciaországtól észak-nyugatra, valamint a három legnagyobb sziget: Jersey, Guernsey és Alderney.

A Csatorna-szigetek ma is olyan különleges jogállású területnek számítanak, amelyek nem részei az Egyesült Királyságnak, hanem a Korona ún. függőségei (koronafüggőségek), tehát a brit uralkodó személyéhez kapcsolódó önkormányzó területek (így nem tartoznak az Európai Unióhoz sem). A mindenkori brit uralkodó három koronafüggőséggel rendelkezik: a Man, a Guernsey és a Jersey szigettel. Az utóbbi kettő a Csatorna-szigetek két főszigete, ún. Bailiffségek (kb. kormányzóság), élükön a bailiff-fel (civil elnök). A szigeteken élők döntő többsége (90 százalék felett) angol anyanyelvű, néhányan közülük megértik a francia nyelvet, s még kevesebben az ősi normann nyelvet is beszélik, amely valójában a francia nyelv egy dialektusa.

Jönnek a németek!

A második világháború baljós szelei csak 1940 májusában érték el a Csatorna-szigeteket. Előtte a szigetlakók életére nem igazán volt hatással a háború, így például nem tartottak sorozásokat sem, ennek ellenére számos önkéntes csatlakozott a brit hadsereghez. Május 9-én a német invázió a Benelux államokon keresztül elözönlötte Franciaországot. A német egységek hihetetlen gyorsasággal törtek előre, így vészesen közeledtek a Csatorna-szigetek felé, s június 9-én elérték Rouen-t is, Normandia történelmi fővárosát. Olaszország a háborúba történő belépését követő napon, június 11-én, 36 brit bombázót telepítettek a szigetekre, hogy Genova és Torino bombázásában segédkezzenek, de közülük csak tíz gép érte el a kijelölt célpontokat. A briteknek nem voltak illúzióik a hadi helyzettel kapcsolatban: Franciaország elesett, ezért a nagyobb katasztrófa elkerülése végett a brit alakulatokat kivonták a kontinensről. A londoni kormány úgy határozott, hogy a Csatorna-szigeteknek nincs stratégiai jelentőségük, tehát nem érné meg a katonai védelmébe energiát fektetni, ezért demilitarizálják a szigeteket, és azokat „nyílt várossá” nyilvánítják, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy sorsára hagyják a területet. Június 16-án minden a szigeteken tartózkodó hajó számára mozgósítási parancsot adtak ki, hogy segítsék Saint-Malo evakuálását. A közelsége miatt Jersey szigetére hárult e feladat oroszlánrésze, s június 20-án, nagy sietséggel ugyan, de az utolsó hajók is kifutottak Anglia felé. Június 17-én amúgy Charles de Gaulle tábornok is Jersey szigetére menekült Bordeaux-ból, majd egy gyors kávé után tovább is indult Nagy-Britanniába.

A brit kormány és a szigetek vezetése igen későn döntött a civil lakosság kimenekítéséről. A kontinensről menekülő katonák elszállítása elsődleges fontossággal bírt, de ezt követően minden egyes hajót a szigeteket elhagyni szándékozók rendelkezésére bocsátottak. Június 20-án megkezdték a civilek evakuációját, de hamar felismerték, hogy a jelentkezők töredékének tudják csak garantálni a távozás lehetőségét, hiszen a német hadsereg már elfoglalta Cherbourg városát, ami azt jelentette, hogy egész Normandia elesett, és a Csatorna-szigetek meghódítása a küszöbön áll.

Német győzelmi felvonulás St. Peter Port-ban, Guernsey szigetén.

Az ellenség figyelme egyre inkább a szigetek felé irányult, hiszen azok elfoglalása, ha stratégiailag nem is, propaganda szempontból nagyon jól jött volna Németországnak. A szigetlakók azonban nem is sejtették, hogy még napokig nem fog megindulni a németek támadása, ugyanis a BBC bejelentése késett arról, hogy a Csatorna-szigeteket nyílt várossá nyilvánították, a németek pedig nem voltak tisztában azzal, hogy a szigeteket demilitarizálták, s mivel nem volt számukra egyértelmű, milyen védelmi erővel is rendelkeznek, nem merték megkockáztatni a támadást az elfoglalásukra. A felderítő berepülések sem állapították meg teljes bizonysággal, hogy nem tartózkodnak ott harcoló alakulatok, sőt Guernsey szigetén például teherautókat csapatszállító járművekkel tévesztettek össze, majd - a tévinformációknak köszönhetően - június 28-án bombázókat küldtek a két fősziget kikötőinek lerombolására, valamint néhány bombát a „csapatszállítókra” is ledobtak. A légitámadások 44 halálos áldozatot követeltek.

Hogy pontosabban felmérhessék Guernsey védelmi képességeit június 30-án egy felderítő pilóta landolt a sziget egy elhagyatott repterén, ám mivel a földet érés fennakadás nélkül megvalósult, kiderült, hogy semmilyen védelemmel nem rendelkezik a brit terület, ez pedig jelzésértékűnek bizonyult a Zöld Nyilak hadművelet megindítására, amellyel a szigetek megszállása kezdetét vette. A délután során a németek egy szakaszt küldtek a Guernsey-re, akikhez egy rendőrségi nyomozó érkezett a bailiff levelével, amelyben közölte, hogy Guernsey egy nyílt sziget, ahol nem tartózkodnak katonai erők. Az őrnagy kérte, hogy kísérjék a bailiff-hez, akivel közölte, hogy ezennel Guernsey szigete német megszállás alá került. Jersey július 1-jén adta meg magát, és július 4-re a kisebb szigeteket is elfoglalták a németek.

Élet a megszállás alatt

Az elkövetkező öt évre a Csatorna-szigetek közigazgatásilag a franciaországi német katonai kormányzat alatt álló Manche megyéhez tartoztak. A megszállók nem váltották le a helyi vezetőket, és a közhivatalokba sem helyezték saját embereiket, a helyi igazgatás tisztviselőitől lényegében azt várták el, hogy a német érdekek figyelembevételével végezzék tovább a mindennapi munkájukat. A szigeteken a francia területeken mért idő került alkalmazásra, míg korábban a brit időzónához tartoztak. A baloldali közlekedés helyett a jobboldali került bevezetésre, és a font-sterling helyett ideiglenes fizetőeszközként az ún. okkupációs birodalmi márkát adták ki.  

Júliusban a britek több sikertelen kommandós támadást és rajtaütést hajtottak végre a Csatorna-szigeteken, amiért Guernsey vezetése kifejezte elégedetlenségét, ugyanis ezek az akciók semmi mást nem eredményeztek, csak azt, hogy a megszállók, az amúgy ártatlan szigetlakókon torolták meg a katonai akciókat. A szigetek inkább a békés egymás mellett élést választották volna, hiszen 1940-ben még a németek voltak erőfölényben, és elképzelhetőnek tartották, hogy a megszállás tartósnak is bizonyulhat, ezért a legtöbben úgy vélték, hogy jobb nem felpiszkálni az alvó oroszlánt, s amíg a németek tisztességesen bánnak velük, addig akár hajlandóak is együttműködni velük, és nem lázongani az elkerülhetetlen sorsuk ellen. A lakosság döntő többsége osztotta ezt a hozzáállást, és békességre törekedett, sokuk élete, a németek jelenlétével ugyan, de szinte ugyanúgy folyt tovább, mint előtte, néhány év elteltével viszont jelentkeztek a kellemetlenségek: nehéz volt nem német munkáltatónál elhelyezkedni, elkobozták a rádiókat, és 1942 szeptemberétől deportálásokra is sor került. Az étel, üzemanyag és gyógyszerhiány mindennapossá vált, a háború végére pedig a Vöröskereszt adományai akadályozták csak meg az éhínség bekövetkeztét.

Brit civilek és kirakatokat néző német katonák St. Helier egyik utcáján Jersey szigetén, 1940.

1942 májusában három helyi fiatalember megpróbált megszökni Jersey-ről, de a németek elfogták őket. Egyikőjük a tengerbe fulladt, a másik kettő börtönbe került Németországban, amit csak egyikük élt túl. A szökési kísérlet miatt a németek szigorú intézkedéseket vezettek be a szigeteken: korlátozták a hajók használatát, valamint elkobozták a fényképezőgépeket és a rádiókat. Természetesen az elnyomó intézkedések még jobban elidegenítették a helyieket a megszállóktól, és a lakosság nem is nyugodott bele az intézkedésekbe. Gyorsan terjedni kezdtek az illegális rádió adóvevők és a földalatti hírszolgáltatások, ráadásul a szökések száma is növekedett, a megszállás öt éve alatt több mint 220 szigetlakónak sikerült Angliába vagy Franciaországba jutnia.

A szigetlakók közül sokan folytattak ellenálló tevékenységet, ami leginkább passzív formában realizálódott, mint a szabotázsakciók, kényszermunkások bújtatása vagy illegális újságkiadás. Gyakori volt a Churchill győzelmet hirdető legendás kézmozdulatára utaló „V” betű (victory) felfestése a szem előtt lévő középületek falára. Fegyveres ellenállás azonban nem alakult ki, mellesleg ezt a brit kormány sem támogatta volna. Mindemellett a megszállás éveiben növekedett az általános bűnözés, aminek következtében több száz elítélt került a kontinensre börtönökbe vagy koncentrációs táborokba.

Sok szigetlakó rossz szemmel tekintett a helyi lányok és a német katonák között kialakult intim kapcsolatokra, mely románcokból kb. 800-900 gyermek született. A felszabadulás után gyakran a bevonuló brit katonák akadályozták meg, hogy a felháborodott lakosok bosszúszomjas indulata nehogy tettlegességig fajuljon.

Az Atlanti Fal és a deportálás

A németek érkezésük után azonnal gyalogsági és légvédelmi egységeket telepítettek az elfoglalt területekre, később viszont döntés született arról, hogy a Csatorna-szigeteket az Atlanti Fal védelmi rendszerbe kell integrálni. Hitler 1941. október 20-án adott parancsot a szigetek „bevehetetlen” megerősítésére, mely munkálatok az Atlanti Fal építése keretében szinte azonnal kezdetét vették. Az építkezésekre több ezer kényszermunkást szállítottak a Csatorna-szigetekre, főleg szovjet hadifoglyokat Ukrajnából és zsidókat Franciaországból. Mellettük fizetett munkaerő is érkezett Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából, és munkaszolgálatra is köteleztek több százakat a kontinensről, így például a Vichy Franciaország algériai és marokkói munkanélkülieket és spanyol ellenzéki menekülteket küldött a szigetekre. Érdekesség, hogy 456 ír önkéntes munkás is érkezett, ez főleg az angolellenes szimpátiának volt köszönhető.

A kényszer és zsidó munkaerőt a fizetett munkásoktól elkülönített táborokban szállásolták el. 1943 márciusától az SS átvette a kényszermunkások és zsidók táborainak irányítását, amivel ezek koncentrációs táborokká alakultak át (két ilyen tábor volt az Alderney szigeten).

Bunkerként és táborként szolgáló épület maradványa Alderney szigetén.

A megszálló erők igyekeztek maradéktalanul végrehajtani Hitler utasítását a bevehetetlen erődítésre vonatkozóan, ezért az építkezések során nem spóroltak semmivel. Az Atlanti Fal 1942. évi erőforrásainak 1/20-ad része áramlott a Csatorna-szigetekre, és Hitler kifejezetten kérte, hogy a teljes atlanti véderőműre fordított beton- és acélanyag 10 százaléka a szigeteken kerüljön felhasználásra. Később többen is úgy vélték, hogy a Csatorna-szigetek messze jobban meg lettek erődítve, mint Normandia, ahol később a szövetségesek partra szálltak.

A megszállást követően a zsidóüldözés is kezdetét vette. Noha a brit állampolgársággal rendelkező zsidókat még a németek érkezése előtt evakuálták, nagyjából 18 nem-brit zsidó személy a szigeteken maradt. A németek utasították a helyi rendőrséget, hogy azonosítsák és regisztrálják a zsidókat, azok ingóságait és vagyontárgyaikat, beleértve azokét is, akik elhagyták a szigeteket, ezeket aztán a megszállók lefoglalták. A zsidókat a sárga csillag viselésére kötelezték, habár ezt nem mindenhol tartották be, és naponta csak egy órára hagyhatták el a lakhelyüket, mindezek ellenére viszont nem került sor a deportálásukra.

A Batterie Moltke parti erődítmény 2013-ban, Les Landes, Jersey.

1941 augusztusában brit-szovjet erők megszállták Iránt, majd szeptemberben elhurcolták az ott tartózkodó kb. 800 katonai korban lévő német állampolgársággal rendelkező férfit. Erre válaszként Hitler 1942-ben parancsba adta, hogy a nem a Csatorna-szigeteken született lakosokat, valamint azokat a férfiakat, akik az I. világháború alatt tisztként szolgáltak deportálják Dél-Németországba. Így került 2300 szigetlakó a kontinens belsejébe, és éltek ott a háború végéig.

Késői felszabadulás

1944. június 6-án a Csatorna-szigetektől néhány kilométerre keletre megkezdődött a szövetségesek normandiai partraszállása, viszont a felszabadító erők elkerülték a szigeteket, többek között az ott kiépített erős védelmi rendszer miatt. A megszállás az után is fennállt, hogy a szövetséges erők előretörtek a kontinens belseje felé, ez azonban azt eredményezte, hogy a szigetek ellátása problémássá, sőt lehetetlenné vált, és hamarosan az éhínséghez közeli állapot alakult ki. Augusztusban a németek a Vöröskereszten keresztül felvették a kapcsolatot a britekkel, és felajánlották, hogy evakuálják a civil lakosságot a szigetekről, kivéve a katonai korban lévő férfiakat. Churchill erre kijelentette, hogy „Hagyjuk őket éhezni! Megrohadhatnak a saját kényelmükben!” Nem egyértelmű, hogy a miniszterelnök a németekre, vagy a civil lakosságra utalt-e a kirohanásában, mindenesetre szeptemberben hivatalosan is elutasították az ajánlatot. Ugyanekkor egy amerikai hajó, fehér zászló alatt kikötött a Guernsey szigeten, és megadásra szólította fel a németeket, akik ezt visszautasították, mire a hajó elhagyta Guernsey-t. Ezt követően hetekig tartó tárgyalások után engedélyezték a Vöröskeresztnek, hogy decembertől segélyszállítmányokat juttasson a szigetekre.

1945-ben a németek terveket készítettek a kontinensen végrehajtandó portyákról, amelyek célja nyersanyagok, ellátmány és minden használható dolog beszerzése volt a szövetséges csapatok kárára. Az első ilyen rajtaütésre március 8-9-ének éjjelén került sor a franciaországi Granville városában. Az akció viszonylag sikerrel járt, több szövetséges hajót megrongáltak, és számos katonát megöltek vagy foglyul ejtettek, mégis a 112 tonna szenen kívül más egyebet nem tudtak zsákmányolni. Április 5-én újabb rajtaütésre került sor a de la Hague foknál, azonban a vállalkozás teljes kudarcba torkollott, mivel az összes résztvevő katonát elfogták. A következő támadást május 7-re tervezték, de Hitler utóda, Karl Dönitz, tekintettel a háború közelgő befejezésére, leállítatta az akciót.

Guernsey-n hosszú sorban várják az élelmiszer-adagjukat a helyi nők, 1944.

1945. május 8-án Németország letette a fegyvert, amit a megszállók jelentettek be a szigetlakóknak. Május 9-én Guernsey szigetén kikötött a HMS Bulldog, Jersey-n pedig a HMS Beagle romboló, és még a brit csapatok partraszállása előtt a megszálló erők megadták magukat. Alderney szigetét csak május 16-án adták fel a németek. Június 7-én VI. György király és Erzsébet királyné ellátogatott a Csatorna-szigetekre, hogy üdvözöljék a brit Korona legrégebbi birtokainak felszabadulását.

A Csatorna-szigetek megszállása és feladása is békés körülmények között zajlott le, a frontok, és ezzel együtt a harcok is rendre elkerülték a szigetcsoportot. A lakosság az öt éves megszállás alatt is viszonylagos békességben élhette mindennapjait, de még a deportáltak is nyugodt körülmények között töltötték a három évig tartó németországi fogságukat. Mindent egybevetve az egyetlen brit terület, amely német megszállás alá került, rendkívüli módon szerencsés volt, hogy ilyen kevés károsodással úszhatta meg a második világháború szörnyű tombolását.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Channel_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Duchy_of_Normandy

https://en.wikipedia.org/wiki/Granville_raid
https://en.wikipedia.org/wiki/German_occupation_of_the_Channel_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Languages_of_Jersey

Attila fiai

2016.11.03 17:41

Attila története sokak számára ismeretes, legendás és magával ragadó, érdekes és misztikus. De a legtöbb történet a király halálával véget is ér, s nem sokat tudunk az ezt követő eseményekről, valamint a hunok további sorsáról. Ez az írás Attila három fiának történetét meséli el, különös hangsúlyt helyezve az édesapjuk halála utáni történésekre.

Attila egy rohamosan változó világba született, ahol egész népek mozdultak meg egyik napról a másikra, és új birodalmak emelkedtek fel, majd tűntek el örökre. 434-ben a hunok élére állva már egy erős Birodalom királyának mondhatta magát, akit egyaránt rettegtek Keleten és Nyugaton. Tizenkilenc éves uralkodása alatt számos hadjáratot vezetett a Római Birodalmak ellen. Megostromolta Konstantinápolyt, feldúlta a Balkánt, Galliát és Észak-Itáliában is pusztított. Komoly fenyegetést jelentett ugyan a rómaiakra, de nem volt megállíthatatlan (451. catalaunumi csata), és bár újabb csapásokkal kívánta súlytani ellenfeleit, hirtelen és kevéssé dicsőséges halála megakadályozta tervei megvalósításában.

*

Attila első feleségéről minimális adat áll rendelkezésünkre, csupán annyi, hogy a neve Kreka (Réka) volt, és három fiút szült a királynak: Ellák, Dengitzik és Ernák. A fiúk születési ideje sem ismert, annyi mégis kiderül a forrásokból, hogy Ellák volt közülük a legidősebb, míg Ernák a legfiatalabb. Attilának valószínűleg több gyermeke is lehetett, esetleg különböző nőktől, róluk viszont egy sor feljegyzés sem maradt fenn.

Priszkosz (vagy Priscus) görög származású római diplomata 448-449 körül Attila udvarában járt, és későbbi nyolckötetes írásában, a Bizánci Birodalom történetében a hunoknál szerzett élményeiről is megemlékezett (sajnos ez a rész csak töredékesen maradt fenn). Leírta, hogyan jutott el a hunok „fővárosába”, Attila székhelyére és fapalotájába, amely helye nem beazonosítható, de minden bizonnyal valahol Kelet-Magyarországon lehetett. A követ itt igen értékes megfigyeléseket tett, például arról, hogy milyen kapcsolatban volt Attila a fiaival. Priszkosz úgy vélte, hogy érzelmileg a hun királyhoz a legfiatalabb fia, Ernák állt a legközelebb, egy lakoma alkalmával ugyanis a király játékosan arcon csípte, és mindig derűvel a szemében tekintett rá, míg két másik fiára szinte rá sem hederített. Mi lehetett ennek az oka? A követ utánajárt a dolognak, és értesült a sámánok egyik jövendöléséről, amely szerint Attila házára pusztulás vár, és Ernák fogja megmenteni attól, hogy végleg eltűnjön a Föld színéről, s vissza fogja majd állítani családja régi fényét. Tehát Attila nagy reményekkel tekintett legfiatalabb fia jövőjére, akitől nagy tettek véghezvitelét várta.

Than Mór: Attila lakomája, 1846.
A képen a kerevetén ülő Attilán kívül Priszkosz rétor is szerepel (jobbra fehérben), kezében azt a művet tartja, amely alapján a festmény készült. Attila mellett Ellák fia látható.

448-449 körül Attila Onegesius tanácsadójával keletre küldte Ellákot, hogy hozzanak tető alá egy szövetséget a Fekete-tenger északi részén élő hunokkal, az akatzirokkal. A hun befolyás terjeszkedése aggodalommal töltötte el II. Theodosius keletrómai császárt (402-450), aki megpróbálta megakadályozni Attila szervezkedését, ezért utasította küldötteit, hogy fizessék le az akatzirok törzsfőnökeit, és belső ellentéteket szítva közöttük, bomlasszák fel a hordájukat. A császár terve nem vált be, az akatzirok Attila segítségét kérték a rómaiak és a velük együttműködni kívánó törzsfők ellen. Attila ekkor már nem csak a szövetségüket kívánta, hanem behódolásukat, élükre pedig Ellák fiát szánta, mint királyt. Nem egyértelmű, de minden bizonnyal megvalósult Attila terve, leverte a lázadó törzsfőnököket, és az akatzirok királyává tette legidősebb fiát, akit az odaút során baleset ért: leesett a lováról és eltörte jobb karját.

Attila a nagy galliai és észak-itáliai hadjáratai után, 453-ban megházasodott egy Ildico nevű fiatal, valószínűleg gót lánnyal. A menyegzői lakodalmon a hun király alaposan felöntött a garatra, s mély álomba zuhant. Másnap reggel Ildico hiába próbálta ébresztgetni újdonsült férjét, Attila már jó ideje halott volt, orrvérzés okozta fulladásba, esetleg a nyelőcsövéből kiinduló belső vérzésbe halt bele. A hunok pompás gyászszertartást és temetést rendeztek a nagy királyuknak. Őszinte bánatukat úgy fejezték ki, hogy a férfiak levágták hajukat, és megvágták az arcukat, hogy ne könnyekkel gyászoljanak, mint a nők, hanem vérrel, ami a harcosokhoz illik [„hogy a nagy harcos hőst ne asszonyi siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével gyászolják.” (Jordanes)]. Így ültek lovaikra, és halk gyászének kíséretében lassan, búskomoran lovagolták körbe-körbe a halott király sátrát, amely felett már gyülekeztek a viharfellegek.

Paczka Ferenc: Attila halála, 1855.

Attila váratlan halála új helyzet elé állította a birodalmat, és fiai élete egy pillanat alatt megváltozott: testvérekből egyszerre ellenségekké váltak. Attila nem rendelkezett arról, hogy ki kövesse halála után a trónon, így megkezdődött a testvérek közötti versengés a hatalomért. Ellák az egész Birodalmat magának követelte, amiben Onegesius is támogatta, míg Dengitzik és Ernák saját részfejedelemségeket akart kiszakítani az örökségből.

Hamar kiderült azonban, hogy a hun örökösödési háború nem csupán családi ügy. A hunok évszázadok óta úgy növelték katonai erejüket, hogy a leigázott népeket beintegrálták, beolvasztották maguk közé, felhasználva őket a következő hadjáratokban („harcosok konföderációja”). Attila, elődeihez hasonlóan számos törzset és népet igázott le uralkodása alatt, akik behódoltak ugyan a nagykirálynak, ám lényeges, hogy személy szerint Attilának vetették alá magukat, s nem a hunoknak. Természetesen ezt abban a pillanatban senki sem merte hangoztatni, de a király halálában sokan a soha vissza nem térő lehetőséget látták arra, hogy megszabaduljanak a hunok igájától.

Ardarik, a gepidák királya volt Attila legbizalmasabb tanácsadója és támogatója, Jordanes gót származású római történetíró szerint „Attila iránti rendíthetetlen hűségéhez” nem férhetett kétség. Tény, hogy amíg a nagy hun király uralkodott lojális is volt hozzá, ám a halála után nem kívánta ura fiait is szolgálni. A gepidák élén lázadást szított, amihez csakhamar a többi germán elnyomott törzs is csatlakozott, gyakorlatilag egy germán szövetség alakult a hunokkal szemben. 454-ben a pannóniai Nedao folyó mentén került sor a döntő ütközetre, amelyben a hunok vereséget szenvedtek a germánoktól. Ellák életét vesztette a csatában, a Hun Birodalom széttöredezett, és a hunok lassan kiszorultak Közép-Európából.

A Hun Birodalom kiterjedése Attila uralkodása alatt (434-453).

Bátyja halála után Dengitzik lett a hunok királya. A germánoktól elszenvedett vereséget követően a hunok kénytelenek voltak elhagyni a Duna-medencét, és egyre keletebbre húzódni a Pontus (Fekete-tenger) partjáig, ahol további harcokat vívtak a gótok ellen. 465-466 körül a két testvér követeket küldött Konstantinápolyba, békét, földeket és dunai kereskedelmi jogot (piactartási jog) kérve a keletrómai császártól, de I. Leó (457-474) elutasította a kérésüket. Erre válaszul Dengitzik seregei élén a Duna mentén délre vonult, hogy érvényt szerezzen követeléseinek. Újra tárgyalásokat kezdtek a rómaiakkal, ám I. Leó csak kitérő válaszokat adott. A háború elhúzódott, és a Trákiát védő germánok a rómaiak mellett álltak ki, ti. több jutalomra számítottak tőlük, mint a hunoktól. 469-ben Dengitzik csatában esett el és a hunok vereségével ért véget a háború. Állítólag egy Anagast nevű gót parancsnok ölte meg Attila második fiát, levágott fejét pedig Konstantinápolyba vitték, és a főutcán tartott győzelmi felvonuláson hordozták végig, majd póznára tűzve közszemlére tették.

Utolsó fiúként Ernák lett a hunok uralkodója, s végre sikerült békét kötnie a rómaiakkal, akiktől a birodalmon belül menedékjogot nyert. A hunok letelepedhettek az Al-Duna vidékén (kb. a mai Dobrudzsa), ez lett végül Ernák „birodalma”. Talán, mert szemtanúja volt, hogy testvérei hataloméhsége hová is vezetett, vagy talán csak a józanabb ítélőképessége miatt, de Ernák bátyjaival ellentétben megelégedett azzal, amije volt. Talán képes volt felismerni a realitásokat, amit Ellák és Dengitzik mindvégig tagadtak maguk előtt, hogy a hunok napjai leáldoztak, erejüket vesztették, többé már nem népek leigázói, hanem egy megtört nép csupán, akik mások kegyelmére szorulnak. Ernák elfogadta ezt a valóságot, és kegyelmet kapott a rómaiaktól, amivel békét biztosított a hunok számára.

469-et követően nincsen több feljegyzés hun támadásokról, és többé senki sem félt az egykor oly rémisztő keleti harcosoktól. A későbbi évtizedekben minden bizonnyal beolvadtak az egykor általuk elnyomott germán népek közé. Ernákról sem írtak többé a krónikák, sorsa, további élete és halála nem ismert. Talán békében uralkodott még sok-sok éven át, ám annyi tudható, hogy nem váltotta be a jóslatot, amit a sámánok jövendöltek meg róla, vagyis semmiképpen sem úgy, ahogy apja remélte. Népének régi nagy fényét ugyan nem sikerült visszaállítania, de vérvonala talán tovább élt először a germánok, majd a szlávok között.

Eugéne F. V. Delacroix: Attila a hun, 1843-1847.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Ardaric

https://en.wikipedia.org/wiki/Attila

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Nedao

https://en.wikipedia.org/wiki/Dengizich

https://en.wikipedia.org/wiki/Ellac

https://en.wikipedia.org/wiki/Ernak

https://en.wikipedia.org/wiki/Huns

Bozóky Edina [2015]: Attila, a hunok ostora, BBC History magazin, V. évf. 9. szám.

Mark, Joshua J. [2014]: Huns, http://www.ancient.eu/Huns/

Kleopátra gyermekei

2016.11.01 12:10

VII. Kleopátra Philopatór a legismertebb ókori egyiptomi uralkodónő volt, akinek bűvölete két évezred távlatából is hatással van ránk. Regényes élete fordulatokkal és izgalmakkal, ármányokkal és érzelmekkel teli volt, amely számtalan könyvet, színdarabot és filmet ihletett. Legendás kapcsolata Julius Caesarral és Marcus Antoniusszal a legtöbbünk számára jól ismert, de négy gyermekének sorsa annál kevésbé. Ez az írás az ő történetüket meséli el.

I.e. 48-ban Alexandra városa híres-hírhedt vendéget fogadott: a nagy hadvezért, a római államférfit és újdonsült dictatort, Julius Caesart. A rómait egyetlen cél vezérelte a Nílus deltájába, hogy végleg leszámoljon régi riválisával, Gnaeus Pompeiusszal, akivel az utóbbi években nagy harcokat vívott a Római Köztársaság feletti uralomért. Pompeius a Caesartól való vereségek elszenvedése után utolsó mentsvárként tekintette Egyiptomra, de elszámította magát, ugyanis XIII. Ptolemaiosz fáraó meggyilkoltatta. A fáraó éppen a legfőbb hatalomért vívta belháborúját nővérével (egyben feleségével), Kleopátrával szemben, amikor a Pompeius ellen elkövetett orvgyilkossággal a saját oldalára próbálta állítani Caesart. Caesar azonban régi vágású férfi volt, és tisztességes harcban szerette volna legyőzni Pompeiust, amely lehetőségtől Ptolemaiosz megfosztotta. A csalódott és felbőszült római hadvezér légiói élén bevonult a Nílus völgyébe, de nem támogatta a fáraó harcát nővére ellenében. Kleopátra viszont potenciális lehetőséget látott a rómaiak érkezésében, és hamar felvette a kapcsolatot Caesarral, hogy megnyerje őt saját ügye mellett. A legendás találkozó kivételes körülmények között jött létre: Ptolemaiosz őreinek kijátszása végett Kleopátrát egy szőnyegbe csavarva csempészték be Caesar szobájába. A szövetség szinte azonnal létrejött, sőt annál is több, szeretők lettek. XIII. Ptolemaioszt legyőzték, aki menekülés közben a Nílusba fulladt, Kleopátra pedig másik öccsével (és férjével), XIV. Ptolemaiosszal osztozott a hatalmon, viszont néhány év múlva végzett vele.

Julis Caesar és VII. Kleopátra Philopatór szoborportréja.

I.e. 47. június 23-án megszületett Caesar és Kleopátra közös gyermeke, Caesarion, avagy a kicsi Caesar. Sokan vitatták, hogy valóban a római államférfi fia lett volna, tény, Caesar sosem ismerte el törvényes gyermekének, habár engedélyezte, hogy a fiú viselhesse a nevét. I.e. 46-44 között anyjával együtt Caesar vendégeként Rómában éltek. Kleopátrának ambiciózus elképzelései voltak fia jövőjével kapcsolatban, azt tervezte ugyanis, hogy Caesarion követi majd Caesart a Római Köztársaság élén, és mint Egyiptom fáraója egyesíti majd a két birodalmat.

A nagyszabású terveket március idusa törte ketté: i.e. 44. március 15-én Caesart meggyilkolták. Kleopátra, tekintve, hogy sosem örvendett nagy népszerűségnek Rómában, Caesarionnal visszatért Egyiptomba, és ott építgette tovább saját és fia jövőjét. I.e. 44. szeptember 2-tól XV. Ptolemaiosz Caesar néven társuralkodójává tette fiát, felhasználva az egyiptomi vallás jelképiségét úgy jeleníttette meg magát, mint Ízisz istennő, fiát pedig Hóruszként ábrázoltatta.

Caesarion szoborportréja.

Rómában a Caesar halála után támadt hatalmi űrt, illetve befolyásos pozíciót többen is szerették volna betölteni. A jelentkezők kezdetben még összedolgoztak annak érdekében, hogy a merénylőket kiiktassák a képből, és noha a második triumvirátus bosszúhadjárata sikeres volt, ezzel szövetségük alapja elveszett, és hatalmi versengés kezdődött a három férfiú között. Hamarosan csak ketten maradtak a porondon: Octavianus, Caesar fogadott fia és örököse, valamint Marcus Antonius hadvezér. Közöttük kellett eldőlnie, ki lesz a Római Köztársaság egyedüli ura.

Marcus Antonius Kleopátránál keresett katonai és politikai szövetséget, mivel Egyiptom még mindig a térség egyik legjelentősebb hatalmának számított. Antoniust lenyűgözte Kleopátra, és az i.e. 41-ben megkötött szövetségüket szerelmi kapcsolat, majd i.e. 36-ban házasság követte. I.e. 40-ben megszülettek ikergyermekeik: Alexandrosz Héliosz és II. Kleopátra Szeléné, akiket a Napról és a Holdról neveztek el (Héliosz: Nap, Szeléné: Hold). Utónevüket azonban csak születésük után három évvel kapták, amikor Antonius elismerte őket. I.e. 36-ban született meg a harmadik gyermekük Ptolemaiosz Philadelphosz. Az ikrekről egyetlen ábrázolás maradt fenn, egy szobor, amely három-négy éves korukban készülhetett róluk. Ezen két tekergő kígyón állnak, kezükben szintén egy kígyót tartva, egymás vállát fogva. A fiú fején napkorong, míg a lányén egy félhold és egy hold látható (Héliosz és Szeléné). Az ábrázolás alapján a fiú göndör hajú lehetett, míg a lány hajviselete a tipikus egyiptomi dinnye-fazont mutatja.

1918-ban megtalált szobor, amelyről csak 2012-ben derült ki, hogy Alexandrosz Hélioszt és II. Kleopátra Szelénét ábrázolja.

I.e. 34 őszén került sor az ún. Alexandriai Adományozásokra. Ennek keretében óriási pompával vonult fel az uralkodói család a Gymnasiumban (bekerített köztér), ahol nagy tömeg előtt hirdették ki az Adományokat. Ennek értelmében Kleopátra a királyok királynője, Egyiptom fáraónője és Ízisz reinkarnációja címeket kapta meg. Caesarionra vonatkozóan kinyilvánították, hogy Caesar fia és örököse, és mivel Caesar isteni leszármazott volt, ezzel Caesarion isten fia, és maga is isten, Hórusz reinkarnációja, és megadták neki a királyok királya címet. Az Adományok által az Antoniustól született gyermekek is uralkodókká váltak, Alexandrosz Héliosz Armenia, Média és Pártia királya lett, mely birodalom így is hatalmas volt, de nyilvánvalóan keleti expanziót terveztek, mivel kimondták, hogy az Indus folyóig bármely meghódított, illetve felfedezett terület Alexandosz királyságához tartozónak tekintik. Kleopátra Szeléné Cyrenaica és Líbia, Ptolemaiosz Philadelphosz pedig Szíria, Fönícia és Kilikia uralkodója lett.

Alexandrosz birodalmának a növelésének szándéka az i.e. 33-ban megkötött házasságából is nyilvánvalóvá válik. Feleségének a méd uralkodó (I. Artavaszdész) lányát választották, Jotapét, akit Egyiptomba hozattak. A házassággal egy későbbi hódító háborút is igazolni lehetett volna, hiszen Alexandrosz rokoni kapcsolatba került a méd királyi házzal, címeit tekintve pedig már maga is Média királyának számított.

Az Alexandriai Adományok: Egyiptom (sötétzöld), az Adományok (középzöld), egyéb hódítások (világoszöld).

A három gyermek birodalmai olyan területeket foglaltak magukba, amelyeket Marcus Antonius hódított ugyan meg, de római hadsereggel Róma számára, ennek ellenére mégis elajándékozta őket egy „idegen” nőtől született gyermekei számára. Így érthető, hogy amikor szenátusi jóváhagyásra Rómába küldte az Adományokat, a testület nem volt hajlandó elismerni azokat, mivel olyannyira megnövelték Egyiptom és Kleopátra dominanciáját a térségben, amely komolyan veszélyeztette Róma érdekeit. Félő volt, hogy a Kleopátra által Egyiptom köré szervezett szatellit-királyságokkal, a régi Ptolemaida Birodalom felélesztésével túlságosan is megerősödik a Nílus menti királyság, és Róma ellen fordulva félelmetes ellenséggé válhat. Ám Antoniusnak pontosan egy ilyen erős hátországra volt szüksége az Octavianus ellen vívandó jövőbeni háborújához. Másfelől Octavianus hatalmi ambícióit is sértették az Adományok. Julius Caesar adoptált fiaként és örököseként nagy népszerűségnek örvendett Rómában, többek között ennek a ténynek köszönhette gyors előre menetelét a politikai életben, viszont Caesarion, Caesar egyetlen vérszerinti fia, apja törvényes gyermekének nyilvánítva magát, jogosabban nevezhette magát Caesar örökösének, mint Octavianus, ez pedig közvetlenül fenyegette a hatalmi törekvéseit. Ezért propaganda hadjáratba kezdett Antonius és Kleopátra ellen, és hamar maga mellett tudhatta a rómaiak támogatását, akiket felháborítottak az Adományok. Octavianus és Antonius konfliktusa visszafordíthatatlanul kiéleződött, és a birodalom egy újabb polgárháború elé nézett.

Hároméves csatározás után i.e. 31-ben Actiumnál került sor a döntő ütközetre. A tengeri csatában Octavianus diadalmaskodott Kleopátra és Antonius hajóflottája felett, mire a legyőzött pár Egyiptomba húzódott vissza. Kleopátra igyekezett felkészíteni Caesariont az egyeduralomra, egy olyan helyzetre, amikor majd anyja nélkül kell helytállnia. A következő évben Octavianus támadásba lendült, és bevonult a Nílus menti országba, a hadi helyzet romlása miatt pedig Caesariont a biztonságosabb déli részekre küldték, Berenice városába, míg az ikreket és Ptolemaioszt Thébába. Antonius a kilátástalan helyzetet látva öngyilkosságba menekült, ahogy pár nappal később a fogságába esett Kleopátra is, habár az ő esetében manapság egyre elterjedtebb a vélekedés, hogy valójában Octavianus ölette meg, öngyilkosságnak álcáztatva a merényletet.

Johann Greorg Platzer: Antonius és Kleopátra az Actiumi csatában, XVIII. század.

A források ellentmondásosak Caesarion további sorsát illetően. Egyesek szerint sikerült Indiába menekülnie, ám onnan visszaküldték azzal az ígérettel, hogy Octavianus kegyelemben részesíti és visszahelyezi Egyiptom trónjára. Mások szerint az indiai út mindvégig csak terv maradt, és Caesariont a tanácsadói győzték meg, hogy Octavianus hívására térjen vissza Alexandriába. Nem egyértelmű, hogy vajon a tanácsadók maguk is hittek a békeajánlatnak, vagy egyszerűen elárulták a fiatal fáraót, de bárhogyan is történt, tény, hogy végül Caesarion visszatért Alexandriába, és Octavianus fogságába került. Plutharkosz szerint Arius Didymus javaslatára („Túl sok Caesar!”) i.e. 30. augusztus 23-án Octavianus megfolytatta a fáraót, viszont olyan feltételezések is vannak, amelyek szerint Caesarionnak megkegyelmeztek, és álnéven tovább élhette életét. Így vagy úgy, de Caesar egyetlen vér szerinti fia kikerült a képből, és Octavianus hatalma ezzel vitathatatlan lett Rómában és Egyiptomban egyaránt.

Antonius és Kleopátra három gyermeke is fogságba került, de ők nem jelentett akkora fenyegetést Octavianus (i.e. 27-től Augustus) hatalmára, mint Caesarion, viszont ez sem gátolta meg abban, hogy elhurcolja őket Rómába. Alexandrosz Héliosztól elszakították feleségét, Jotapét, akit visszaküldtek Médiába. Octavianus hatalmas győzelmi felvonulást rendezett Rómában, amelyen a gyerekeket is közszemlére tette, hatalmas aranyláncokkal gúzsba kötve őket, amelyek állítólag olyan súlyosak voltak, hogy képtelenek voltak bennük megmozdulni, ráadásul el kellett viselniük anyjuk szobormásának a látványát is, amint egy áspiskígyóval a kezében készül az öngyilkosságra. Az egész attrakció inkább az árvák iránti együttérzést váltotta ki a római polgárokból, semmint dicsőséget. Octavianus ezután Octavia Minor nővére (valamint Antonius volt felesége) gondjaira bízta a gyerekek nevelését. A két fiútestvér sorsáról nem áll rendelkezésünkre további információ, csak találgathatunk, hogy vajon végül Augustus mégis meggyilkoltatta-e őket, vagy esetleg valamilyen betegség következtében hunytak volna el? De az is lehet, hogy csendben és békében élhettek tovább, viszont eltűnésükkel Kleopátra Szeléné vált az utolsó Ptolemaiosszá, aki számára az élet még számos eseményt tartogatott.

Octavianus és Marcus Antonius szoborportréja.

I.e. 20-ban Augustus kiháziasította Kleopátrát, férjéül II. Juba volt numidiai királyt szemelte ki. Numidia i.e. 46 óta római provincia volt, II. Jubát pedig Augustus gyermekként hozatta Rómába, pont úgy, ahogy tette ezt az ikrekkel és Ptolemaiosszal. A házassággal és a hatalmas hozománnyal, amit Augustus adott Kleopátrával, II. Juba Róma szövetségesévé vált. Az ifjú párban sok volt a közös vonás: mindketten árvák voltak, szüleik a rómaiak miatt öngyilkosságot követtek el, birodalmukat Róma annektálta, majd győzelmi felvonuláson tették őket közszemlére. Az újdonsült párt Augustus Mauretániába küldte, egy Numidiától nyugatra eső afrikai területre, amelyet Róma meg akart szerezni. Királyságuk fővárosát Augustus tiszteletére Caesarea-nak nevezték el.

Úgy tűnik, hogy Kleopátra Szeléné örökölte anyja és apja tettrekészségét, és nem elégedett meg a láthatatlan feleség szerepével, hanem aktívan részt vett a királyságuk politikai életében, aminek köszönhetően Mauretánia kereskedelmi hatalma kiteljesedett a térségben, ez pedig felvirágoztatta az országot. Caesarea-ban grandiózus építkezések kezdődtek, világítótorony, királyi palota és templomok épültek, az uralkodónő öröksége pedig visszaköszönt a művészeti alkotásokon, amelyek a görög-római stílust ötvözték az óegyiptomival. A korabeli pénzérméken II. Jubát és II. Kleopátra Szelénét együtt ábrázolták, amely megerősíti a feltevést, hogy a királynő egyenrangú volt uralkodó férjével.

Kleopátrának és II. Jubának két gyermeke született, i.e. 10-ben Ptolemaiosz, később pedig egy kislány, akit talán Drusillának hívhattak. Utódjaik évtizedekkel később Szíriában lettek uralkodók, természetesen római fennhatóság alatt. Történetünk végén ismét csak homályos részhez érkeztünk, hiszen jelenleg nem áll rendelkezésünkre olyan forrás, amelyből megállapítható lenne Kleopátra Szeléné halálának pontos időpontja, viszont a feltételezések szerint valamikor i.e. 10 és i.sz. 10. között hunyhatott el. Vigaszul szolgálhat, hogy a királyi pár mauzóleuma szerencsésen átvészelte az évszázadok viharait, és az érdeklődők számára a mai napig megtekinthető. Amennyiben valaki Algériában jár, Algír városától alig ötven kilométerre nyugatra leróhatja tiszteletét Kleopátra egyetlen lányának síremléke előtt.

II. Juba és II. Kleopátra Szeléné uralkodói mauzóleuma Algériában.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Helios

https://en.wikipedia.org/wiki/Caesarion

https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra

https://en.wikipedia.org/wiki/Cleopatra_Selene_II

https://en.wikipedia.org/wiki/Donations_of_Alexandria

https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy_Philadelphus_(son_of_Cleopatra)

http://mult-kor.hu/20120424_megtalaltak_kleopatra_es_antonius_ikreit

http://mult-kor.hu/20130405_kleopatra_elfeledett_gyermeke?pIdx=1

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kr_e_47_junius_23_julius_caesar_fianak_szuletese/

Az orosz-ukrán konfliktus történelmi háttere

2015.11.11 19:31

A Janukovics család, a kormány és az oligarchák szégyentelen korrupciója, az elhibázott gazdaságpolitika és mindennek fejében az Európai Uniónak való hátat fordítás olyan szunnyadó erőt aktivizált az ukrán társadalomban, amely végül elsöpörte az ukrán kormányzatot. Azonban az új kezdet és stabilizáció helyett Ukrajna széttöredezett, az orosz kisebbség fellázadt, polgárháború tört ki, az orosz intervenció pedig elszakította a Krím-félszigetet, és Moszkva a mai napig a kijevi vezetés ellen tüzeli a szeparatistákat. A válság tartósan destabilizálta Ukrajnát és a régiót, megrontotta a Nyugat és Oroszország kapcsolatát, amely helyzet a térség gazdasági átrendeződésén túl, a védelmi politikai stratégiák újraértelmezést is megkövetelheti.

Mindeközben Ukrajna kétségbeesetten próbál Európába kapaszkodni, míg Oroszország ezt nem hagyva, vissza akarja húzni magához, de Ukrajnán belül is széthúzás figyelhető meg, mert a keleti orosz kisebbség, de számos ukrán nemzetiségű is Moszkva felé kacsintgat. Miért ragaszkodik ennyire Moszkva Ukrajnához, és Ukrajna miért menekül ilyen elszántan Oroszországtól? A két nép közötti kapcsolatok története nagyon messzire nyúlnak vissza a múltba, s a 2014-ben kirobbant orosz-ukrán konfliktus az el nem feledett történelmi sérelmek és csalódások következményének tudható be.

Közös vagy ellopott múlt?

1991-ben a Szovjetunió alapjai megrepedeztek, majd rövid időn belül az egykori szuperhatalom széthullott. Az újonnan létrejött államok első lépése rendszerint az, hogy meghatározzák függetlenségük igazolásául szolgáló nemzeti identitásukat, mellesleg rendkívül érzékenyek bármely olyan nézőpontra, amely kicsit is csorbíthatja új államuk (nemzetük) szuverenitását. Az új államok természetes módon a múltjukban, a történelmükben keresnek olyan biztos pontokat, amivel létezésük legitimálását és szükségszerűségét bizonyíthatják.

1991. augusztus 24-én Ukrajna kinyilvánította függetlenségét a Szovjetuniótól, és abban a pillanatban, a gazdasági és politikai átalakuláson túl szembe kellett néznie az államépítés sürgető feladatával. Az állam-, és nemzetépítésbe kezdett Ukrajna identitásának meghatározása komoly stratégiai kihívást jelentett, ugyanis az ország nem rendelkezett állami tradíciókkal (leszámítva a rövid ideig, 1917-1921 között fennálló ukrán államot). Másrészt Ukrajna olyan területekből tevődött össze, amelyeknek eltérő történelmi, politikai és kulturális kötődéseik voltak, de a kevert etnikumú népessége is más-más történelmi tapasztalatokkal rendelkezett, és hiányzott az egész országra érvényes történelmi múlt, amely identitást teremtve közös állami keretet biztosítva foghatta volna össze Ukrajnát.

Ukrajna identitásválságához az is hozzájárult, hogy a ’90-es évekre megtörtént ugyan az Oroszországtól való politikai és (részben) gazdasági szétválás, de kulturális téren ez nem következett be. A két állam eltérően vélekedik a közösnek vélt, vagy nem vélt történelméről, annyiban viszont megegyezik a nézőpontjuk, hogy mindketten a Kijevi Ruszt tekintik kultúrájuk és államiságuk kiindulópontjának. A Kijevi Ruszra való hivatkozás azonban ellentétes célokat szolgál úgy Ukrajna, mint Oroszország esetében, mert, amíg Kijev a fiatal ukrán állam szuverenitását kívánja vele történelmileg igazolni, amely megalapozza az Oroszországtól való különállását, addig Moszkva a közös ős hangsúlyozásával az összetartozást sugallja, amely nézet odáig merészkedik, hogy az oroszok egy része szerint az ukrán „testvérállamnak” Oroszországhoz kellene tartoznia. Természetesen az ukránok hallani sem akarnak efféle felvetésekről.

I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (980-1015).

Mindazonáltal tény, hogy a Kijevi Rusz fennállása (882-1240), és az európai történelemben betöltött szerepe nagy hatást gyakorolt mind az orosz, mind az ukrán nemzettudatra. Amikor 988-ban I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem felvette a keleti-keresztény vallást, a Kijevi Rusz bebocsátást nyert a középkori Európa keresztény közösségébe, és a keleti szlávok előtt kereskedelmi és kulturális kapcsolatok lehetőségei nyíltak meg - főleg Kelet- és Dél-Európával (Bizánc). 988 tehát egy olyan mérföldkő az oroszok és ukránok számára, amikor Európa részei lehettek, ez lett nemzetté válásuk első lépcsőfoka. Ukrajna viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a Kijevi Ruszhoz kizárólag az ukránok, és nem az oroszok ősei tartoztak, ezért 988 eseménye az ukránság öröksége. Oroszország ehhez képest megengedőbb álláspontot képvisel, s az orosz és ukrán nép közös őstől való származásából fakadó „spirituális egységet” (Putyin) hangsúlyozza, viszont 2015-ben, amikor döntés született arról, hogy Moszkvában szobrot állítanak Vlagyimir nagyfejedelemnek, egyértelművé tették, hogy a Kijevi Rusz a modern Oroszország elődje. Az ukránok tiltakoztak a moszkvai szobor-emlékmű ellen, mivel Vlagyimir történelmileg Kijevhez kötődik, és nem Moszkvához, noha kérdéses, hogy kulturális értelemben nem-e köthető mindkét néphez? Annyi azonban biztos, hogy nem véletlenül került sor a nagyfejdelem szobrának elkészítésére most, amikor ilyennyire megromlott a viszony Oroszország és Ukrajna között…

Az orosz történelemfelfogás szerint a Kijevi Rusz a három testvérnemzetet - a beloruszt, az oroszt és az ukránt - egyesítő birodalom volt. De az orosz historikusok némi különbséget is tettek a testvérek között, így a belorusz és az ukrán nemzettel szemben az orosz a „nagytestvér”, amelynek kötelessége a kisebbek védelmezése, oltalmazása, vagy protektorálása… Ez eléggé vészjóslóan hangzik, és az ukránok élesen elutasítják a történelem eme értelmezését, s tagadják Oroszország nagytestvéri szerepét. Ezért szintén sajátos történelemfelfogással álltak elő, amely szerint a Kijevi Ruszt az ukránok IX. századi elődei hozták létre, és az oroszok őseinek nem is volt szerepük a birodalom megalapításában és igazgatásában. Szerintük az oroszok elődállamának a Moszkvai Nagyfejedelemség tekinthető, amelyet sokkal később, a XIII. században alapítottak, akkor is mongol vazallusállamként, a teljes függetlenségre pedig csupán a XV. század végén tett szert, így értelmetlen a feltételezés, hogy az orosz nemzet lenne az idősebb testvér, mikor időben az ukránok jóval az oroszok előtt alapították meg saját államukat. Ha viszont megvizsgáljuk a Rusz alapításának történetét, kiderül, hogy talán egyik félnek sincs igaza!

A Kijevi Rusz legnagyobb kiterjedése a XI. században.

A IX. században a keleti szláv törzseket vikingek (varégok) hódították meg, és építettek ki tartós uralmat a térségben. 882-ben a varég Oleg herceg létrehozta a Kijevi Ruszt, Koenugard (Kønugarðr) - a későbbi Kijev - központtal. A Kijevi Rusz hatalmas kelet-európai birodalma a keleti szlávoktól a baltikumi finnugor törzseket is magába foglalta, míg vezető rétege a vikingek maradtak. Az északi hódítókat a szlávok varégoknak (varęgŭ), míg a finn törzsek ruotsi-nak nevezték, előbbi jelentése felesküdött harcos, utóbbié evezős emberek. A varégok birodalmát a ruotsi-k, vagyis Rusz Földjének nevezték el, amely szlávosítva rusĭskaja zemlja lett, ennek jelentése pedig nem más, mint a vikingek földje. (A Rusz a ’Kijevi’ jelzővel a XIX. században egészült ki, ezzel utalva a birodalom központjára.)

Míg Oroszország és Ukrajna azon vitázik, hogy a Kijevi Rusz vajon orosz vagy ukrán, vagy mindkettő volt-e, addig figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy a Rusz alapítói és vezető rétege tagadhatatlanul a vikingek voltak (Rurik-dinasztia), tehát a Rusz éppen annyira lehetett skandináv állam is, mint keleti szláv, orosz vagy ukrán. A dinasztia tagjai, a kíséretük és a kereskedő rétegek évtizedekig megőrizték skandináv identitásukat és nyelvüket, azonban a skandináviai viking törzsterületektől való elszakadásuk, a nagy távolságok és a tény, hogy a népesség döntő többsége szláv volt, végső soron elkerülhetetlenné tette a birodalom felső vezetésének teljes elszlávosodását.

Ukrajna a viking múlton túltéve magát, azzal vádolja Oroszországot, hogy kisajátította a Kijevi Rusz történelmét. A vita nem új keletű, és az ukránok által felhánytorgatott történelemrablás eredete háromszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza. E vélekedés szerint Oroszország „ellopta” az ukránoktól a Kijevi Ruszt, mely magasztos múltját saját történelemértelmezésének szolgálatába állította. A felvetés alapja az orosz állam- és nemzetépítési folyamathoz köthető, amely I. (Nagy) Péter orosz cár uralkodása idején zajlott (1682-1725). Az orosz állami eszme kialakítása mitologikus alátámasztást igényelt, amihez elengedhetetlen volt a dicsőséges múlt megteremtése, amely érdekében a Kijevi Rusz történetéhez nyúltak vissza. A korabeli Európában a cárságot egyszerűen csak úgy emlegették, hogy Moszkva, az oroszokat pedig moszkovitáknak nevezték. Moszkva eredeti finnugor nyelven (Moshka) azt jelenti, hogy mocsaras vidék, sötét víz. A Felvilágosodás eszméjét magáévá tevő reformer Péter cár számára cseppet sem volt elfogadható, hogy Európa udvaraiban a modernizálódás útjára lépett birodalmára, mint valami visszataszító lápra hivatkozzanak. Moszkva helyett tehát mindenképpen találni kellett egy szalonképesebb országnevet, így került előtérbe a Kijevi Rusz. 1721-ben I. Péter kinyilvánította az Orosz Birodalom, avagy Oroszország (Rosszija) létrejöttét, mellesleg a fővárost is áthelyezte Moszkvából Szentpétervárra. Noha Rosszija nevét a Rusz (vagy Rosz) szóból kölcsönözték, és a moszkovitát is a russzkije (orosz) váltotta fel, azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a Rusz szó se nem oroszt, de még ukránt sem jelent, a név - mint fentebb láthattuk - a vikingekre utal, őket nevezték ruszoknak. Ebből kifolyólag akár azt is állíthatnánk, hogy az Oroszország elnevezést a vikingektől „lopták”, de hogy az ukránoktól nem, az egészen biztos!

(Novgorodi) Oleg kijevi nagyfejedelem (882-912). Viktor Vasznyecov 1899-es festményén.

Ezzel még nem értek véget a Kijevi Ruszhoz kapcsolódó ellenvélemények. Néhány ukrán történész ma is úgy véli, hogy a Kijevi Rusz és az oroszok ősei között nem lehetett kapcsolat. Felfogásuk szerint a vikingek által meghódított területeken élő keleti szláv törzsek kizárólag az ukránok ősei voltak, akik közé később a hódítók is integrálódtak. Az értelmezés szerint az oroszok ősei a Rusztól északabbra éltek, és a finnugor törzsek (merják és muromák) között bukkantak fel. Ugyanakkor ez a felfogás sem állja meg a helyét, ugyanis a képviselői következetesen tagadják, hogy a mai Moszkva környéki területek - ahol az orosz és finnugor népcsoportok éltek - kapcsolatban álltak volna a Kijevi Russzal. Ez téves megállapítás, mivel a Rusz északkeleti határai jóval a mai Moszkván túlra is kiterjedtek, tehát a birodalom keretei között finnugor és orosz törzsek is élhettek. Feltételezések szerint még a déli régió törzsei között is megjelenhettek az oroszok ősei, amit az ukránok ugyan tagadnak, de kézzelfogható bizonyítékokat nem tudnak felmutatni ennek megcáfolására.

Végül is ma széles körben elfogadottnak tűnik az a nézet, hogy a keleti szlávok egyaránt a beloruszok, az oroszok és az ukránok ősei, és mivel a IX. században ez a három etnikum és nyelv még nem különült el egyértelműen egymástól, ezért a keleti szlávsággal valahányan a vikingek, vagyis a Rusz fennhatósága alá kerülhettek. Noha a Rusz méltán tekinthető az oroszok és ukránok őshazájának, ez a tény nem gátolja meg Ukrajnát abban, hogy egyoldalú történelemszemléletével megalapozza állama létjogosultságát, és ugyanakkor fékezni próbálja az orosz expanzív törekvéseket. Oroszország viszont túlságosan is a szó szerinti értelmezést teszi magáévá, amivel megindokolná a testvérnemzet Ukrajna feletti politikai és gazdasági befolyását, sőt felhatalmazást nyerhetne egy katonai intervencióra is az ukrán állam területén. Amíg Oroszország folytatja agresszív külpolitikáját, s Ukrajnára egyre nagyobb és fenyegetőbb nyomást helyez, addig a vita végére sem kerülhet pont…

Különböző kulturális hatások

A XIII. században a felbomlóban lévő Kijevi Rusz területét számos, mindaddig idegen kulturális hatások érték, amelyeket gyakran éles (ország)határok választottak el egymástól. A keleti szlávság más-más népek uralma alá került, az oroszok és ukránok elszakadtak egymástól, s kialakult saját nyelvük, de az ukrán (rutén) szétvándorlás miatt az ukránság is hosszú századokra szétdarabolódott. Ukrajna a mai napig magában egyesíti ezeket a történelmi emlékeket és kulturális tapasztalatokat, s ebből fakadóan még a tisztán ukránok lakta területeken sem beszélhetünk homogén társadalomról.

A XIII. században az Európát is elérő mongol invázió lendülete Lengyelországon át egészen a német, cseh és osztrák tartományokig jutott, de a hódítók csak a volt Kijevi Rusz területén rendezkedtek be tartósan. A mongolok (Arany Horda) elfoglalták a Fekete-tenger északi partvidékét, a délorosz területeket, Kijevet és környékét, valamint az északorosz fejedelemségekből vazallusállamokat kreáltak, például a Moszkvai Nagyfejedelemséget. A XIV. században megtört a mongolok ereje, és területeket vesztettek északnyugaton. Kijev környékét a litvánok hódították meg, majd az 1385-ös krewói unióval létrejött Lengyelország és Litvánia szövetsége, az 1569-es lublini unióval pedig a két ország egyesült.

Az Arany Horda a XIII-XIV. században (lila) és vazallusai (zöld).

Az orosz fejedelemségek hosszú évszázadokig a mongolok hűbéresei voltak, akikre ezért az ázsiai tradíciók hatottak, s az orosz mentalitásban és politikai kultúrában a mai napig érezhető ez a nyers, nomád örökség. Az oroszok az ázsiai barbarizmus elnyomásától a XV. századtól kezdtek megszabadulni. A mongol hordák egyre inkább visszahúzódtak Ázsiába, a volt orosz vazallusok pedig önállósodhattak, kivéve a Krím térségét, amely továbbra is tatár fennhatóság alatt maradt, habár kánságukat nemsokára az oszmán-törökök kényszerítették hűbéresi sorba. Az orosz fejedelemségek közül Moszkva volt a legerősebb, amely magába olvasztotta a legtöbb fejedelemséget, és 1547-ben IV. (Rettegett) Iván megalapította az Orosz Cárságot. Az Európától való elzártság és a mongol uralom örökségeként a ridegség, az erőszak és a kemény elnyomás jellemezte a Cárságot, mígnem a XVII. század végén I. (Nagy) Péter cár megpróbált ezen változtatni, és modernizálta birodalmát. Uralkodása alatt mindinkább Európához szerette volna közelíteni Oroszországot, ezért európai léptékű építkezéseket kezdeményezett, amelyek keretében felépült az új főváros is, Szentpétervár. A Felvilágosodás eszméjének terjesztésének elsődleges célja az volt, hogy az oroszok befogadják és magukévá tegyék az európai kultúrát, amely érdekében az orosz történelmi múlt megteremtésére is kísérletet tettek, amiről az előző részben márt írtunk (ti. a Kijevi Rusz „eltulajdonításáról” és az Orosz Birodalom – Rosszija - létrehozásáról).

Az ukránok eközben eltérő utat jártak be, mivel nagyobb részük lengyel-litván uralom alatt az európai katolikus kultúra részeivé válhatott (leszámítva a kezdeti litván pogányságot). A Kijevi Rusz bukása után az ószláv nyelv kettéágazott: rutén (vagy ruszin) és orosz nyelvre. A ruténok (a későbbi ukránok) a Lengyel-Litván Unióban is megtartották nyelvi „függetlenségüket”, azonban a lengyel nyelv terjedése, majd a későbbi orosz uralom is nagy hatást gyakorolt a ruszin dialektusra, míg végül a XVII. század évtizedeire kialakult a modern ukrán nyelv. Az 1650-es évekig a rutén nyelvi kultúra virágzása volt jellemző, ami után ennek hanyatlása és elnyomása következet. Ma talán úgy gondolnánk, hogy az ukránság jobban járt egy viszonylag stabilnak mondható, nyugati értékek alapján kormányzott királysággal, mint egy önmagát kereső és éppen függetlenedett fél-ázsiai birodalommal. Ezzel szemben a korabeli rutén közösségek máshogy vélekedtek erről, és ironikus módon a nyugati elnyomástól való szabadulásuk reményében az oroszok segítségét kérték. A lengyel nyelv hivatalossá tétele, és ezzel párhuzamosan a ruszin nyelv korlátozása az identitásuk megszűnésével fenyegetett, ám a válságos helyzet épp ellenkező hatást váltott ki, és a rutén (vagy mondhatnánk úgy is, hogy kozák) identitástudat megszilárdulásához vezetett.

Józef Brandt: Kozákok harca a krími tatárok ellen, 1890.

A kozákok eredete (mint, ahogy a legtöbb népnél) rendkívül kérdéses, állítólag az ukránok közvetlen ősei, de valószínűbb, hogy kevert etnikumról beszélhetünk, akik leszármazottai között ugyanúgy voltak oroszok, moldovaiak, lengyelek, törökök és tatárok is. A kozákok ugyan felléptek a lengyel-litván uralommal szemben, de önálló állam létrehozására nem volt meg a képességük, ezért 1654-ben a perejaszlavi szerződéssel Moszkva protektorátusa alá helyezték magukat, mint Autonóm Kozák Államot. Elhagyva a Lengyel-Litván Uniót, új hazájukban száz évig tartó autonómiát élveztek, amiért cserébe határvédelmi feladatokat láttak el. A XVIII. század közepétől a kozák „állam” beolvadt az Orosz Birodalomban, s a kozákság egyfajta katonai osztállyá transzformálódott, akik hadiszolgálattal tartoztak a Birodalomnak. 

Az 1654-es perejaszlavi szerződés sarkalatos pontja mind az orosz, mind az ukrán történelemfelfogásnak, azonban jelentőségét tekintve igen eltérő értelmezéssel álltak elő. Az ukránok a felszabadulásukat, a korai önállóságuk megszerzését látják a szerződésben, amely legitimálja a mai független Ukrajnát is. Ezzel szemben az oroszok azt bizonygatják, hogy a korabeli kozákok a „Rusz nemzet” egyesülését fejezték ki a dokumentummal, ebből következően az orosz és ukrán nemzet „egy és ugyanaz”, vagyis összetartozik. Ez a vélekedés 1991 után igen fenyegetővé vált a fiatal ukrán állam számára, és főleg manapság van aktualitása, amikor Oroszország megkérdőjelezi Ukrajna határait és magának az országnak, mint önálló entitásnak a létjogosultságát is.

Történelmi sérelmek a cári Oroszország alatt

A XVIII. század végén alaposan átrendeződött Kelet-Európa térképe, aminek köszönhetően az ukránság újabb kulturális hatásokkal gazdagodott. 1795-re a Lengyel-Litván Uniót felosztották három nagyhatalom (a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország) között. Ezzel az ukránság jelentős része orosz, míg kevesebb része osztrák uralom alá került. A Habsburg Birodalomban, pontosabban Galíciában (valamint Kárpátalján, ahova a rutén közösségek egészen más úton kerültek) a ruszin kultúra, a hagyományok és nyelv nem igazán élvezett kitüntetett szerepet, de nem is lett üldöztetve vagy elnyomva, mint az orosz igazgatás alatt álló ukránok által lakott területeken, amely sérelmek emléke örökre beleivódott az ukránság kollektív emlékezetébe.

A Lengyel-Litván Unió felosztása (1772-1795) a három nagyhatalom között: Oroszország (piros), Poroszország (narancs) és a Habsburg Birodalom (lila).

A XVIII. és XIX. század fordulóján sok minden megváltozott Európában, ami új helyzet elé állította a megerősödött, és európai nagyhatalommá vált Oroszországot. A francia forradalom, majd Napoléon fokozatosan számolta fel a régi társadalmi rendet Európában, amely során a franciák dinasztiákat döntöttek meg, országokat szűntetettek meg és újakat hoztak létre. A történelem erőteljes mozgásban volt, és a gyorsan változó viszonyokhoz való alkalmazkodás képessége elengedhetetlennek bizonyult a túlélés érdekében. A XIX. század elejére az 1654-es perejaszlav-i szerződés aktualitását vesztette, és a feledés homályába veszett. Oroszország teljes erejével és ravaszságával próbált szembeszállni Franciaországgal, amihez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a cár mögött a társadalom egységesen sorakozzon fel. A kontinensen kibontakozó nacionalizmus eszméje nagyon veszélyes és kiszámíthatatlan fegyver volt, ami ugyan felléphetett a francia megszállás ellen (mint a német területeken), de a soknemzetiségű országokban való felbukkanása a birodalmak felbomlásával fenyegetett. Oroszországban távolról sem csak oroszok életek, ezért a birodalom területi egységének megőrzése érdekében tudatosan elnyomták és tiltották a kisebbségi nyelvek használatát, és az egész országban az orosz lett a hivatalos nyelv. A nemzetiségi nyelvek engedélyezését a nacionalizmushoz vezető út első lépésének vélték, és mivel az ukránságnak elég erős nemzettudata volt (Kijevi Rusz, kozák állam) a nyelvük betiltása csak a kezdet volt. Megtiltották az ukrán nyelv tanítását és használatát az iskolákban, az ukránság számára fontos oktatási intézményeket bezáratták, újságokat szüntettek meg, könyveket tiltottak be, és meggátolták újabbak kiadását, de bármilyen ukrán nyelven íródott szöveg nyomtatása is tilos volt, még zeneműveké is, sőt ukrán nyelvű előadásokat sem lehetett tartani. Mindezen túl az orosz vezetés tagadta az ukrán nép egyedi voltát, vagyis nem ismerték el önálló etnikumnak (nemzetnek meg főleg nem), hanem idegen uralom alá került oroszoknak titulálták őket, akik 1654-ben és 1795-ben csupán visszatértek Oroszországhoz. Az ukránokat és nyelvüket ezután kisorosznak, a területet pedig, ahol életek Kis-Oroszországnak kellett nevezni.

Viszont bármennyire is tiltották az ukrán nyelv használatát, eltűnését nem tudták elérni, és a szélsőséges intézkedésekkel az ukrán nacionalizmus kibontakozását sem voltak képesek meggátolni, ami az ukrán értelmiség támogatásával a XIX. század közepétől egyre intenzívebb lett. Az ukrán nemzeti ébredés egyik legfontosabb momentuma volt, amikor nevet adtak a kozák területeknek: Ukrajina, amit egy ószláv szóból eredeztettek, jelentése: vidék, határvidék, haza. Ezzel a lépéssel az ukrán-kozák nacionalisták országukat, népüket és nyelvüket is egyediesítették, s önmeghatározásukkal egyértelműen megkülönböztették magukat az orosz néptől, habár mindezt szigorúan az orosz állam keretein belül hajtották végre, mivel az önállóságig még sok-sok évtizedet kellett várniuk.

Az első ukrán államok: Ukrán Népköztársaság (1917-1921) (zöld) és a Nyugat-ukrán Népköztársaság (1918-1919) (világoszöld).

Míg az első világháború Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia számára semmi mással, csak a végső pusztulással járt, addig az ukránok számára megnyílt az út a nemzeti függetlenség felé, ráadásul rövid időn belül két ukrán állam is létrejött! 1917-ben Oroszországtól függetlenedett az Ukrán Népköztársaság, 1918-ben pedig az Osztrák-Magyar Monarchiától elszakadt ruténok lakta Galícia és Kárpátalja kikiáltotta a Nyugat-ukrán Népköztársaságot. Az ok, hogy az ukránság miért kettő és nem egy államban egyesült, az volt, hogy a korábbi századokban két birodalom osztotta meg a népüket. Az orosz és az osztrák-magyar uralom alatt élőket teljesen eltérő kulturális hatások érték, valamint a területeik gazdasági fejlettségi szintje is nagy különbségeket mutatott, ezért szükségszerűen két ukrán állam jött létre, amelyek egyesülését nem lehetett volna egykönnyen kivitelezni. Ugyanakkor a hadiesemények is közbeszóltak, mert Nyugat-Ukrajnát 1919-ben elfoglalta Lengyelország, az Ukrán Népköztársaságot pedig 1921-ben a Szovjetunió kebelezte be, így az ukránság gyakorlatilag ugyanabba a helyzetben találta magát, mint fél évszázaddal ezelőtt, mégpedig hogy Lengyelország és Oroszország (Szovjetunió) uralma alá kerültek (1945-ig a kárpátaljai ruszinok előbb csehszlovák, majd magyar fennhatóság alatt álltak).

Történelmi sérelmek a szovjet időszak alatt

A Szovjetunió 1922-es megalakuláskor ugyan nem határoztak a hivatalos államnyelvről, azonban alkotmányosan a tagköztársaságok hatáskörébe utalták a helyi nyelvhasználatról való döntés jogát. A gyakorlat viszont mást mutatott, mivel az egész országban az orosz nyelv primátusa érvényesült, és a moszkvai vezetés a közigazgatás minden szintjén az orosz nyelv használatát követelte meg, ebből adódóan pedig kegyetlenül diszkriminálták a kisebbségi nyelveket.

A nyelvhasználat korlátozása, a szovjet típusú kommunista állam- és gazdasági rendszer bevezetése, majd az ennek következményeként fellépő elszegényedés és a drasztikusan romló életkörülmények sokakban ellenérzéseket váltott ki a kommunista rendszerrel szemben. A Szovjetunión belül az Ukrán Tagköztársaságban (Ukrán SZSZK) élt a legnagyobb számú nem-orosz nyelvű etnikum, mely potenciális fenyegetést jelentett a Szovjetunió egységére, ugyanis egy, a központi intézkedések ellen kibontakozó ellenállás, és ezzel együtt az ukrán nemzeti érzések felerősödése akár szeparatizmushoz, és a Szovjetunió széteséséhez is vezethettek. Ennek elkerülése érdekében különleges odafigyeléssel és a legválogatottabb módszerekkel próbálták az ukrán nemzeti öntudatot, kultúrát és társadalmat elpusztítani. Sztálin parancsára minden ukrán kiadványt oroszra kellett fordítani, a munkahelyeken és az oktatási intézményekben megerősítették és szigorúan betartatták az ukrán nyelv tilalmát, valamint az ukrán értelmiség tagjai között tömeges letartóztatásokra, a kommunista párt helyi szervezeteiben tisztogatásokra került sor, ami rengeteg kivégzéssel járt. Mindemellett Ukrajna, mint a Szovjetunió fő mezőgazdasági régiója, amely viszonylag fejlett iparral is rendelkezett, az 1930-as évek erőltetett kollektivizálásának hatására gazdasági- és humanitárius katasztrófa szélére sodródott. Az állami terror segítette a központi célok mihamarabbi elérését, aminek az egyik leghatékonyabb eszközének az éhínség mutatkozott. A parasztság által megtermelt mezőgazdasági terményeket kíméletlenül behajtották, de az elrejtett vagy be nem szolgáltatott élelmiszereket ún. speciális brigádok bevetésével kobozták el, míg végül a lakosságnak nem volt mit ennie. 1932 végétől az éhhalál tömeges méreteket öltött az ukrán vidékeken, ezért az életben maradásuk érdekében sokan inkább útra keltek és az elvándorlás mellett döntöttek. Moszkvának viszont más tervei voltak az éhezők tömegeivel: korra, nemre vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül tudatosan éhhalálra ítéltek mindenkit, s az Ukrán SZSZK határainak lezárásával az éhezők tömegei nem tudtak elmenekülni, de a másik irányból sem juthattak be hozzájuk az élelmiszersegélyek. A Nagy Éhínség (Holodomor – éhínség általi kiirtás) egy év alatt hétmillió halálos áldozatot követelt, akiket Sztálin azért áldozott fel, hogy elejét vegye egy esetleges ukrán függetlenedési törekvésnek. A megcsappant lakosságot - főleg a szén- és vasérclelőhelyek kiaknázása miatt - sürgősen pótolni kellett, ezért orosz népességet telepítettek a kelet-ukrajnai területekre (Luhanszk és Doneck), amely mellékesen a Szovjetunió oroszosítási céljait is szolgálta. A kelet-ukrajnai orosz diaszpóra tartósan berendezkedett a területen, olyannyira, hogy utódaik a mai ukrajnai válság és polgárháború egyik kiváltó tényezői lettek.

Éhhalál halt parasztok Harkov egyik utcáján, 1933.

A Holodomor, a sztálini tisztogatások és az ukrán identitás megsemmisítésére tett szovjet kísérletek hatására az ukránság érzelmileg eltávolodott a szovjet (orosz) vezetéstől, s a sztálini korszak okozta szellemi és fizikai traumák feldolgozhatatlan veszteségként maradtak meg az ukránság kollektív emlékezetében. Ezért is érthető, hogy az elkeseredett ukránság egy része, miért fogadta 1941-ben felszabadítójukként a németeket [habár egyes csoportok kétfrontos küzdelmet vívtak a nácik és a szovjetek ellen (Ukrán Felkelő Hadsereg) egy önálló Ukrajnáért harcolva, sikertelenül]. A németek viszont nem szándékoztak helyreállítani Ukrajna függetlenségét, de még egy ukrán bábállamot sem kívántak létrehozni, ami után sokan csalódtak a „felszabadítókban”, de többen még ezen tények tükrében is kitartottak a „kisebbik rossz”, vagyis a nácik mellett. A háborút követően ukránok tízezreit deportáltak Szibériába, amiért együttműködtek a németekkel, nem kérdés, milyen sors várt rájuk.

Sztálin 1953-as halált követően Hruscsov engedékenyebb politikát folytatott az Ukrán SZSZK-val szemben, és az 1950-es évek végére az ukrán nyelv diszkriminációja is megszűnt. 2006-ban Ukrajna népirtásként határozta meg a Holodomort, míg a világ a mai napig elmulasztotta ezt megtenni, így Oroszország is, amit Kijev nem bocsát meg.

Ukrajna határai

A modern Ukrajna kevert etnikumú ország, a lakosság közel egynegyede nem ukrán nemzetiségű, közülük a legnagyobb arányszámmal az orosz kisebbség rendelkezik (17,2 százalék). Ennek elsődleges oka, hogy Ukrajna határait olyan történelmi időszakokban alakították ki, amikor az etnikai hovatartozás nem volt olyan lényeges szempont, mint manapság, másrészt a szovjet időszak alatt semmilyen esély nem volt rá, hogy létrejöhessen egy független Ukrajna. Idővel ez mégis bekövetkezett, és az etnikai határok figyelembevétele nélkül meghúzott országhatárok máig ható feszültségeket generáltak Ukrajnában és azon kívül is.

De hogyan is alakultak ki Ukrajna határai? 1922-ben a Szovjetunió egyik alapító tagköztársaságaként „létrejött” Ukrajna területe a maihoz képest „keletebbre feküdt”, ti. a jelenleg Ukrajnához tartozó nyugati országrészek más államokhoz tartoztak (Volhíniát és Kelet-Galíciát Lengyelország, Kárpátalját Csehszlovákia, majd Magyarország birtokolta). Délnyugaton is kurtábbak voltak a határai, ahol Romániához tartozott a mai Odesszai terület déli fele (Budzsák vagy Dél-Besszarábia), és Cernăuți (Csernyivci). A II. világháború után a Szovjetunió területileg nyugatabbra tolódott, amivel együtt az Ukrán SZSZK Volhínia, Kelet-Galícia, Kárpátalja, Odessza és Csernyivci területeivel gyarapodott. Utolsó „területszerzésére” 1954-ben került sor, amikor a Krím-félsziget közigazgatását is az Ukrán SZSZK kaphatta meg.

Ukrajna területi fejlődése: az Ukrán SZSZK 1922-1939 között (zöld), Volhínia és Kelet-Galícia (sárga), Dél-Besszarábia és Csernyivci (barna), Kárpátalja (rózsaszín), Krím-félsziget (lila).

A Krím-félsziget az Ukrán Tagköztársasághoz való csatolásáról bővebben is szólnunk kell, ugyanis a Krím egy igen egyedi területrésze volt a Szovjetuniónak, amely történelmileg teljesen eltérő utat járt be, és merőben más kulturális hatások érték, mint az orosz vagy ukrán területeket. Amikor a szlávok még Európa határain sem jelentek meg, addig a Krím-félszigetet már benépesítették az antik népek, és virágzó kultúrát honosítottak meg a félszigeten. Kezdetben a szkíták lakták, majd a görögök gyarmatosították, akik városokat alapítottak ott, köztük Szevasztopol elődjét, Kherszonészoszt. A félsziget később a görög Boszporuszi Királyság központja lett, amit Róma hódított meg, az itáliai birodalom hanyatlását követően pedig a keleti gótok, a bizánciak, a kazárok, majd a kijevi szlávok foglalták el. A XIII. században a Krím legnagyobb részét a mongolok igázták le, míg a déli (a volt bizánci területeket) Genova és Velence vette birtokába. A félsziget ekkortájt kapta mai nevét: a mongol főváros (Staryi Krym) után. A XV. században a Krími Tatár Kánság függetlenedett a mongol birodalomtól, amit nemsokára a törökök hűbéressé tettek. A XVIII. század második felében, a törökök hatalmának gyengülésével párhuzamosan nőtt az oroszok befolyása, míg végül 1783-ban az Orosz Birodalom be nem kebelezte a félsziget. A sztálini Szovjetunió a II. világháború után a Krím-félszigeten is etnikai tisztogatást hajtott végre, elég sikeresen - ha lehet ezt így mondani. 1944-ben a félszigetről Közép-Ázsiába deportálták az összes tatár, görög, örmény és bolgár lakost, akiknek a leszármazottai csak a Szovjetunió végnapjaiban térhettek vissza a Krím-félszigetre. A kitelepítettek helyét orosz lakosokkal pótolták, és mára a félsziget lakosságának 60 százaléka orosz, míg 24 százaléka ukrán és csupán a 10 százaléka tatár nemzetiségű.

1954-ben a moszkvai vezetés egy váratlan döntése értelmében a Krím-félszigetet az Ukrán SZSZK-hoz csatolta. Az aktust a két terület gazdasági és kulturális összefonódásával, valamint a földrajzi közelségből fakadó ésszerűséggel indokolták. Azonban ezek a magyarázatok akkor se, és később sem elégítették ki a gyanakvóbbakat. Sokan „Hruscsov különös ajándékát” (Bates) látják ebben, mivel a néhai főtitkár érzelmileg kötődött az ukránokhoz (dédunokája, Nyina Hruscsova is alátámasztja ezt), ugyanis egy Ukrajna határán fekvő faluban született, és tizennégy évesen az ukrajnai Doneck városába költözött családjával, amit követően évtizedekig az Ukrán SZSZK-ban élt. Nyina és mások is úgy tartják, hogy Ukrajna volt Hruscsov kedvenc tagköztársasága (ha lehetséges ilyesmi), amit a Krím-félszigettel ajándékozott meg. Esetleg egy évfordulós ajándék is lehetett, mivel 1954-ben volt a háromszázadik évfordulója a perejaszlavi szerződés aláírásának, amikor a kozákok (ukránok) csatlakoztak Oroszországhoz. Ugyanakkor egyesek úgy vélik, hogy az ukrán lakosság szenvedéseit szándékozták ezzel a gesztussal kárpótolni, míg egy bulvárosabb felvetés szerint Hruscsov egyszerűen csak részeg volt, amikor úgy határozott, Ukrajnához csatolja a Krímet…

Mai szemmel nézve joggal tarthatnánk meggondolatlannak a szovjet vezetés döntését a Krímmel kapcsolatban, és egyáltalán azt is furcsállhatnánk, hogy területeket és népeket csatoltak ide-oda, nem törődve az ebből fakadó következményekkel. De gondoljunk csak bele! A Szovjetunió 1954-re sok mindenen volt már túl: a régi rendszert elsöprő forradalmon, véres polgárháborún, Sztálin dühöngő terrorján, és a második világháborún, amiből győztes szuperhatalomként került ki. Sztálin meghalt, de a kommunista rendszer stabilabb volt, mint valaha, sőt „vazallusállamok” gyűrűjével erősítették meg a Szovjetunió határait. 1954-ben – blokkon belül vagy kívül - senki fejében még csak meg sem fordult a gondolat, hogy a Szovjetunió valaha is megszűnhet. Hát még Hruscsov és a többi vezető hogyan is gondolhatott ilyesmire! Legvadabb rémálmukban sem merülhetett fel ez az eshetőség, ezért veszélyérzet nélkül szabhattak újabb és újabb belső határokat a tagköztársaságok között. Mit sem számított, hiszen a Szovjetuniót összetartó szövetség tartósnak és betonszilárdnak bizonyult.

1954-ben valóban ez volt a helyzet, de évtizedekkel később minden megváltozott. Negyven év kellett hozzá, hogy a Szovjetunió pillanatok leforgása alatt darabjaira hulljon, és a függetlenedő tagköztársaságok azokkal a határokkal kerüljenek ki a nemzetközi térbe, amelyeket több évtizeddel előtte húztak meg a nem túl körültekintő döntéshozók, akik teljességgel figyelmen kívül hagyták az etnikai határokat. Ez aztán sok probléma kiváltójává vált, a legsúlyosabb válság pedig jelenleg is zajlik Ukrajnában.

A független Ukrajna Oroszországhoz való viszonya

A Szovjetunió felbomlása utáni sokkból feleszmélve Ukrajna és Oroszország is igyekezett alkalmazkodni az új viszonyokhoz, s megpróbálták kialakítani és stabilizálni az új politikai és gazdasági rendszerüket, mely átmenet a 2000-es évek elejéig tartott.

Ukrajna függetlenné válása óta (1991), politikai, társadalmi és kulturális téren is megosztott abban, hogy merre is kellene orientálódnia, Nyugat (Európai Unió) vagy Kelet (Oroszország) felé? Az ukrán politikai vezetés mindig e két oldal között lavírozott, s ennek a politikai ambivalenciának az okozója az ország eltérő történelmi tapasztalataiban és a különböző kulturális hatásokban keresendő. Ha visszatekintünk a fentebb leírtakhoz, láthatjuk, hogy Nyugat-Ukrajna inkább nyugati (európai) hagyományokkal és tapasztalatokkal gazdagodott, lévén a terület előbb lengyel-litván, majd osztrák és magyar igazgatás alatt állt, míg a közép- és a kelet-ukrán területek mongol, majd orosz uralom alá kerülésével inkább az orosz-ázsiai tapasztalatok szilárdultak meg, sőt a déli és krími területrész az oszmán uralommal egy harmadik típusú hatásnak is ki volt téve. Ezek a történelmi-kulturális tapasztalatok széthúzást generálhatnak az országon, de az ukránságon belül is, ezen felül komoly problémát jelent még az Ukrajnán belül rekedt több milliós orosz kisebbség is, akiket nem sikerült integrálni az ukrán társadalomba, és többségük még mindig a keleti (orosz) tradíciók felé húz.

Ukrajna nemzetiségei a 2001-es népszámlálás alapján: ukrán (kék), orosz (piros), román (zöld), tatár (szürke), magyar (barna), bolgár (lila).

Írásunk elején említettük, hogy a fiatal ukrán állam számára stratégiai kihívást jelentett a nemzetépítés és identitásának meghatározása, amely egyáltalán nem volt egyszerű feladat ilyen kevert népességgel (77,5 százalék ukrán és 17,2 százalék orosz etnikum, rajtuk kívül több százezer román, belorusz, tatár és bolgár, valamint több tízezer magyar, lengyel és zsidó él Ukrajnában), és ilyen eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkező ország számára. A kisebbségek, de maga az ukrán lakosság is eltérő kulturális hatásokkal gazdagodott az évszázadok során, ráadásul Ukrajna olyan különleges területekkel is rendelkezik, mint Kárpátalja, amely országrész évszázadokig a Magyar Királysághoz tartozott, és ahol a lakosság a nyelvi közösségen kívül kevés kulturális kötődést érezhetett a Kárpátokon túl élő ukránsággal, akik egészen más történelmi utat jártak be, mint a kárpátaljai ruszinok.

A történelmi sérelmek miatt, és hogy minél nagyobb függetlenségre tehessen szert Ukrajna a Szovjetunióból való kilépését követően az Oroszországtól való eltávolodást is keresztül kívánta vinni. Politikai értelemben ez meg is történt, de a gazdasági és kulturális szétválásuk sikeressége kétségbe vonható. A szovjet évtizedek alatt összefonódott orosz és ukrán gazdaságot nem lehetett egy csettintéssel szétválasztani, ráadásul, míg Kijev számára az EU jelentette volna az alternatívát, addig Brüsszel a ’90-es években és a 2000-es évek elején is a kelet-európai államokra koncentrált, és nem a szovjet utódállamokra. Kulturális téren Ukrajna sajátos történelemértelmezésével próbálja igazolni az Oroszországtól való különbözőségét és függetlenségét, míg Oroszország a saját ferdítéseivel éppen a Kijevvel fennálló kulturális kötelékeket kívánja igazolni. Moszkva és Kijev érvelése egy véget nem érő ördögi kört hozott létre, amelyben a felek képtelenek meggyőzni egymást a saját igazukról. Viszont a két nép történelmét megvizsgálva be kell ismernünk, hogy valóban létezik közöttük kulturális kötelék, ráadásul az ukrajnai orosz lakosság léte is a kulturális kapcsolatot igazolja. Végeredményben megállapítható, hogy Oroszország és Ukrajna politikailag külön utakon jár, de gazdaságilag még mindig erősen kötődnek egymáshoz, másrészt ez a kapcsolat egyáltalán nem csak gazdasági jellegű, hanem identitásbeli is.

A kettős identitás

A sztálini terror, a kivégzések és a Holodomor (1932) után az elnéptelenedett kelet-ukrajnai iparvidék orosz etnikummal való „feltöltése” nem csupán a népesség pótlása miatt történt, hanem az ukránság eloroszosításának reményében is. Sztálin terve nem sikerült, és az ukránság túlélte a megpróbáltatásokat, ám ennek örökségeként a függetlenné vált Ukrajna határain belül jelentős számú orosz kisebbség maradt (kb. nyolc millió, a lakosság 17,2 százaléka). Az ukrajnai orosz kisebbség identitásilag nem ukránként, hanem oroszként tekint magára, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy kb. ugyanennyi ukrán etnikumú lakossal számolhatunk, akik szintén orosz identitásúak. Ezt a közel 15-16 milliós közösséget - akik az ország lakosságának 1/3-át teszik ki - nevezik kettős identitásúaknak.

A kettős identitás viszont nem minden esetben párosul ellentétes lojalitással, vagyis a kettős identitással rendelkezők nem lojálisabbak Oroszországhoz, mint Ukrajnához. Elfogadják önmaguk létezését Ukrajna határain belül, de kulturális önmeghatározásuk vagy gazdasági érdekeik miatt az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat támogatják, ugyanakkor az Európa felé való orientálódás politikája az egzisztenciális fenyegetettség érzését váltja ki bennük. 2014-ig nem vezérelte őket szeparatista szándék, nem volt céljuk az Ukrajnától való elszakadás, sokkal inkább egy közös szemléletet tettek magukévá: annak ellenére, hogy a lakosság többsége támogatja az európai integrációt a kettős identitással rendelkezők kereken elutasítják az Európai Unióhoz való közeledést. Gazdasági veszélyként fogják fel Kijev európai kalandozását, mivel szerintük Ukrajna még mindig erős szálakkal kötődik az orosz gazdasághoz, s amennyiben eltávolodna attól, abban a pillanatban több százezer munkanélkülivel kellene számolni, ugyanis becslések szerint akár kétmillió ukrán (legális és illegális) munkavállaló megélhetése is Oroszországhoz kötődik. Félelmeiket csak növelte, hogy a független Ukrajna eddigi kormányai jellemzően hibás Európa politikát folytattak, mivel kivétel nélkül figyelmen kívül hagyták a kettős identitásúak véleményét, fenntartásait és aggályait, s próbát sem tettek a megnyugtatásukra, illetve meggyőzésükre az integráció szükségességéről. Ebből kifolyólag a lakosság 1/3-a az elmúlt 25 év során kritikus mértékben elidegenedett a kijevi vezetéstől, és egyértelműen Moszkva felé orientálódott, ami immár a lojalitásukat is megkérdőjelezte.

Az ukrajnai válsághoz vezető út

Ukrajna lojalitásáért a 2000-es évek eleje óta folyik a harc a Nyugat (USA és EU) és Oroszország között. A 2004-es ukrajnai elnökválasztás tétje az ország jövőbeni irányvonalát volt hivatott meghatározni, amiért Oroszország és a Nyugat is gőzerővel támogatta saját elnökjelöltjét. Csalással az oroszbarát Viktor Janukovics nyert, mire tömegtüntetések kezdődtek, és a megismételt választáson a nyugatos beállítottságú Viktor Juscsenko és Julija Timosenko páros győzött (narancsos forradalom). Viszont a nyugatos kormány határozatlan fellépése miatt nem fejlődött a demokratikus állam, az orosz energiától kevéssé tudtak elszakadni, és a hibás gazdasági lépéseik következtében csökkent a támogatottságuk. A 2010-es elnökválasztás elvesztését az is elősegítette, hogy a „narancsos szövetség” felbomlott: Juscsenko és Timosenko külön indultak, így alig váratlanul, de az oroszbarát színekben indult Viktor Janukovics lett Ukrajna elnöke.

Viktor Janukovics elnöki beiktatásán, kezében Ukrajna egyik nemzeti szimbólumával a kozák buzogánnyal, 2010.

Janukovics elnöksége elején az EU felé való közeledést hirdette meg, amit gazdasági és politikai reformokkal kívánt elérni. Ez meglehetősen váratlan döntés volt egy tipikusan orosz-orientáltságú politikustól, akit mindenekelőtt azok a kelet-ukrajnai (donecki) oroszpárti oligarchák támogattak, akik elutasították az európai integrációt. Janukovics európai irányvonala szembement támogatói érdekeivel, de nem sikerült megtörnie az oligarchák kormányzati befolyását, így azok sikeresen szabhattak gátat az integrációra való felkészülésnek. Ezen felül nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány gazdaságpolitikája ugyanolyan elhibázott, mint az elődjéé: 2012-re költségvetési deficit, eladósodottság és csődközeli helyzet alakult ki. A kormány határozatlan vagy éppenséggel tehetetlen volt az európai integrációra való felkészülésében, s alapvető hibát követett el abban, hogy nem készítette elő Ukrajna politikai és gazdasági átalakulását ahhoz, hogy a gazdaság átvészelhesse, a társadalom pedig megérthesse az EU-hoz való közeledésből fakadó terheket.

Emellett az Oroszországtól való félelem is cselekvésképtelenséget eredményezett, ugyanis a kívánt reformok bevezetésével orosz politikai és gazdasági szankcióktól lehetett tartani, és ez arra késztette a vezetést, hogy tettek helyett csupán szavaiban támogassa az európai irányvonalat. A moszkvai vezetés a gyakorlatban is demonstrálta a hosszú távú szankciók hatásait: Ukrajna exportjának negyede irányult Oroszország felé, 2012-ben pedig az orosz hatóságok megakadályozták az ukrán termékek Oroszországba áramlását, amivel több milliárd dolláros veszteséget okoztak az ukrán gazdaságnak. Másfelől az ukrán gazdaság nagymértékben függ az oroszországi energiától, s a 2014-es válságig Kijev örömmel fogadta az orosz gázárkedvezményeket, amellyel évente több milliárd dollárt spórolhatott meg. Azonban ennek nagyon is komoly ára volt, mert Moszkva lojalitást kért cserébe, vagyis ezzel a machinált energiapolitikával 2014-ig biztos távolban tarthatta Ukrajnát az EU-tól és a NATO-tól. Moszkva financiális téren is befolyást szerzett Ukrajnában, az orosz hitelek és támogatások mindig hamarabb érkeztek, mint a nyugatiak, és való igaz, hogy rendre Moszkva ajánlata bizonyult a legkedvezőbbnek, mivel az EU túl lassan folyósít, az IMF pedig túl szigorú feltételeket szab, ezzel szemben Oroszország az azonnali hitelek mellé még gázárcsökkentést is ígér, és csak egy feltételt szab mindezért cserébe: lojális, oroszbarát politikát.

A 2010-es elnökválasztás eredménye: Kék árnyalatok Janukovics, piros árnyalatok Timosenko. Jól látszik, hogy Janukovicsot az oroszok lakta régiók (Luhanszk, Doneck, Krím) és az Oroszországhoz húzó keleti országrészek támogatták, míg Timosenko-t a nyugati területek lakossága, akik teljesen eltérő kötődésekkel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, mint a kelet-ukrajnaiak.

2013-ra Ukrajna gazdaságilag kilátástalan helyzetbe került, és romlott az életszínvonal, ezzel szemben a Janukovics család és támogatóik egyre nyíltabb és mértéktelenebb korrupciója nem csak a kormány népszerűségvesztésével, hanem országos elégedetlenséggel is járt. A társadalom teljesen elidegenedett a kormányzattól, a közhangulat mindinkább a vezetés ellen fordult, s a politikai és társadalmi válság csupán azért nem következett be, mivel az EU-val kötendő társulási szerződés aláírásának lehetősége még mindig napirenden volt. A helyzet alapvetően megváltozott, amikor november 21-én a kormányzat bejelentette, hogy Ukrajna mégsem írja alá a társulási szerződést, vagyis feladja az európai irányvonalat. Janukovics és klikkjének ezen lépése bizonyult az utolsó cseppnek, amellyel a társadalom végérvényesen elszakadt az ország vezetésétől, és szinte azonnal elszabadultak az évekig visszafojtott indulatok, s még aznap tüntetések és tiltakozások törtek ki a kijevi Majdan téren. A civilek elleni kormányzati agresszió, amikor november 30-án a tiltakozókat központi utasításra szétverték, példa nélküli volt az ukrán történelemben. Ennek hatására viszont további százezrek vonultak az utcákra, a kormány társadalmi elszigeteltsége pedig fokozódott. 2014 elejére az ukrán kormány megbukott, február 21-én pedig Janukovics elnök elhagyta a forradalmi hevületű, ám egy elhúzódó válság felé tartó Ukrajnát.

Az ukrajnai válság a Majdanon kibontakozó demonstrációkkal kezdődött 2013. november 21-én. A hibás gazdaságpolitika, a tétlen Európa politika, a szégyentelen korrupció, majd az agresszív fellépés a tüntetőkkel szemben forradalmat lobbantott lángra, amely elsöpörte Viktor Janukovicsot és a kormányt. Az ukránok Európa felé fordultak, de ezzel végleg eltávolodtak az ukrajnai oroszoktól, akik az Ukrajnától való elszakadás mellett fogtak fegyvert. A történelmi feszültségek mind egyszerre törtek a felszínre, amelyek szétfeszítették Ukrajna kereteit. A forradalom csakhamar polgárháborúba fordult, amelynek vége jelenleg még a láthatáron sincs.

Több száz EU-párti tüntető a kijevi Maidan (Függetlenség) téren, 2013. december 8-án.

Források:

Bates, Theunis [2014]: Ukraine’s fraught relationship with Russia: A brief history, The Week, http://theweek.com/articles/449691/ukraines-fraught-relationship-russia-brief-history

Bowlby, Chris [2014]: Merre tart Ukrajna, BBC History Magazin 2014/3.

Bryttan, Adrian [2014]: Ukraine and Russia „share a long and common history”, Euromaidan Press, http://euromaidanpress.com/2014/03/07/ukraine-and-russia-share-a-long-and-common-history-faq/

Daskevics, Jaroszlav [2014]: How Moscow hijacked the history of Kyivan Rus', Euromaidan Press, http://euromaidanpress.com/2014/05/14/how-moscow-hijacked-the-history-of-kyivan-rus/

Kulczycki, Stanisław [2011]: A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között, European Network Remembrance and Solidarity, http://www.enrs.eu/pl/articles/73-a-nagy-ehinseg-ukrajnaban-1932-1933-koezoett

Papp Gábor [2014]: Az amerikai nézőpont, BBC History Magazin, 2014/3.

Sz. Bíró Zoltán [2014]: Ukrajnai tanulságok, Mozgó Világ Online, http://epa.oszk.hu/01300/01326/00157/pdf/EPA01326_mozgo_vilag_2014_01_6856.pdf

Thieme, Donald [2014]: A brief history of conflict in Ukraine, USNI News, http://news.usni.org/2014/03/11/brief-history-conflict-ukraine

https://en.wikipedia.org/?title=Holodomor
https://en.wikipedia.org/wiki/1954_transfer_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/Cossacks
https://en.wikipedia.org/wiki/Demographics_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/Kievan_Rus'
https://en.wikipedia.org/wiki/Nikita_Khrushchev
https://en.wikipedia.org/wiki/Russians
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Pereyaslav
http://en.wikipedia.org/wiki/Tsardom_of_Russia

https://en.wikipedia.org/wiki/Ukrainian_language
https://en.wikipedia.org/wiki/West_Ukrainian_People%27s_Republic
http://mult-kor.hu/valoban-moszkvaban-van-a-helye-vlagyimir-nagyfejedelem-emlekmuvenek-20151104

Beatrix magyar királyné

2015.04.05 18:50

Ferrara grófnője

Ferrara, ez a piciny, a Pápai Állam oltalmát élvező, észak-itáliai őrgrófság egészen felzúdult 1234 tavaszán, amikor híre jött, hogy egy nagykirály tiszteli meg látogatásával a városállamot. Udvarhölgyek garmadája sietett úrnőjükhöz, Beatrice d’Este grófnőhöz, Ferrara egyedüli örököséhez, hogy tájékoztassák II. András magyar király érkezéséről.

Beatrice alig töltötte be huszonharmadik életévét, ám fiatal kora ellenére intelligens és művelt úrnő volt. Szüleit korán elvesztette, s neveltetéséről és taníttatásáról nagybátyja, Azzo gondoskodott. Azzo fáradozása azonban nem volt teljesen önzetlen. Mindig is féltékenyen tekintett unokahúgára, aki uralkodásra született, míg Azzo-nak be kellett érnie a másodhegedűs szereppel. A középkori viszonyokban ez meglehetősen kellemetlen volt egy férfi számára, viszont a szokásokat ismerve, nagyon is jól tudta, hogy egy kiművelt, fiatal és nemesi családból származó leányt hamar férjhez lehet adni, s talán ez lehetne a kulcs az önös hatalmi érdekei megvalósításához. Azzo eltökélte, hogy bármi áron, de kiházasítja Beatrice-t, amivel eltávolíthatja a lányt Ferrarából, maga pedig az őrgrófság élére léphet.

Ferrara apró őrgrófsága a Pápai Állam és Velence közé szorítva (sárga).

Ilyen helyzetben meglehetősen valószínű, hogy Azzo epekedve várta II. András érkezését, ugyanis a magyar király látogatása remek lehetőséget biztosított számára, hogy megszabadulhasson gyűlölt unokahúgától. Ugyanakkor Beatrice tisztában lehetett azzal, hogy egy ilyen ambiciózus nagybácsi mellett nem számíthat szép jövőre Ferrarában, és talán maga is bíztató esélyt láthatott Andrásban, ám még az is lehet, hogy valódi érzelmek hatására, de engedett az idős király közeledésének. II. András ekkor már 57-58 éves lehetett, mely akkoriban igen előrehaladott kornak számított, a legtöbben nem éltek meg ilyen sok évet. A magyar uralkodó itáliai zarándokútjáról hazafelé tartva látogatott el Ferrarába, s maga sem gondolta volna, hogy hosszú útja végén nem egyedül, hanem egy újabb feleséggel tér majd vissza királyságába.

Magyarország királynéja

Az immár Beatrix néven Magyarországra érkező királyné keveset tudhatott új hazája belső viszonyairól, de tisztában lehetett férje életének nagy pillanataival. II. András hosszú uralkodása alatt kétszer házasodott meg. Első felesége, a tragikus sorsú merániai Gertrúd (Gertrudis) volt, öt gyermek anyja, akit 1213-ban gyilkolták meg az elégedetlenkedő magyar főnemesek (Bánk bán). A második felesége Courtenay Jolánta szelíd teremtés volt, egy lánya született férjétől. Ő 1233-ban hunyt el. András közel harminc éve ült a magyar trónon, és uralkodása alatt számos említésre érdemes esemény történt: a főnemesek kiváltságait védő Aranybulla kibocsátása, a Német Lovagrend betelepítése és kiűzése, hadjáratok vezetése Halics ellen, keresztes hadjáratban való részvétel, utolsó királyi kalandjának viszont a Beatrixszal kötött házassága bizonyult.

Az egyetlen fennmaradt portré (miniatűra), amely feltételezhetően Beatrix királynét ábrázolja.

Beatrix királyné hamarosan megismerhette új családját, akik viszont nem részesítették meleg fogadtatásban. András legidősebb fia, Béla ridegen viszonyult mostohaanyjához, (aki mellesleg közel tíz évvel volt fiatalabb a trónörököstől). Béla gyanakvón tekintett apja ésszerűtlen házasságára, amit nem tudott mire vélni, de mindenképpen fenyegetést látott benne. Az apa és fia közötti kapcsolat már jó ideje konfliktusos volt. András „túl sokáig” él, miközben a hatalomra vágyó fia sem lesz fiatalabb. A harminchoz közeledő Béla kezdett attól tartani, hogy le fog csúszni az uralkodás nyújtotta örömökről, hiszen abban a korban kevesen éltek meg olyan hosszú kort, mint András király. Béla következetesen ellenezte apja uralkodói döntéseit, a felelőtlen birtokadományozásokat, a bárókkal szembeni meghunyászkodását (Aranybulla), édesanyja, merániai Gertúd gyilkosainak felmentését, újraházasodását, és hogy a saját házasságába is bele kívánt szólni. Történt egyszer ugyanis, hogy András kiszemelte a niceai császár lányát, Mária Laszkariszt Béla fia számára, ám a házasságot követően a király egyszer csak meggondolta magát, és másik feleséget kívánt a fiához adni, míg Máriát el akarta választani tőle. Béla megmakacsolta magát, és pápai segítséggel ugyan, de rávette Andrást, hogy meggondolja magát, bár az eset után a kapcsolat apa és fia közötti végérvényesen megromlott.

Mária Laszkarisz, mint Béla herceg felesége 1218-ban került az esztergomi udvarba, majd Jolánta királyné 1233-as halálát követően az ország első asszonya lett belőle. Ez főleg protokolláris feladatokkal járt, mint például első helyen ülhet a hölgyek között, a külföldi vendégek fogadásában segédkezik, viszont, ami ennél is fontosabb volt az a presztízs, amely az elsőséggel járt. Mária kedvét lelte ebben a kivételes helyzetben, és úgy tűnhetett, innen már csak a királynéi szék következhet, amikor váratlanul megjelent a színen Beatrix, András király új felesége. Mária álmában sem gondolta volna, hogy visszafokozzák a második helyre, ám ez mégis bekövetkezett. Sértettsége irigységgel és gyűlölettel párosult, és sosem bocsátott meg Beatrixnak, amiért (tudtán kívül) így elbánt vele.

II. András király XV. századi metszeten.

Szegény Beatrix számára csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy szerető család helyett rosszakaró ellenségek vártak rá Esztergomban. Borzasztó lehetett számára a tudat, hogy szülőhazájában, Ferrarában sem szívlelték őt, és Magyarországon is elátkozták, csak azért, mert a király felesége lett. Egyedüli társa és jóakarója férjura, András volt, s Beatrix tudta, amíg ő mellette áll, addig nem eshet bántódása. Béla és Mária gyűlölettel teli tekintetével kísérve a király és királyné kapcsolata mégis boldog volt. Az idős király szeretettel és vagyonnal halmozta el kedvesét, akit ellenségei csak szimplán az „olasz nőnek” neveztek.

Az udvarban viszont támogatói is akadtak Beatrixnak, hiszen sok báró egyáltalán nem kívánta Béla hatalomra kerülését. Hogy miért? Béla nem titkolt célja volt, hogy királyként bosszút fog állni anyja, Gertrúd gyilkosain, akik közül többen még életben voltak, de az összeesküvők leszármazottjai sem érezhették biztonságban magukat. Ebből következően a magyar főnemesség két érdekszövetségre szakadt, s ez akkor vált visszafordíthatatlanná, amikor Beatrix teherbe esett.

A királynő terhessége az egész országot meglepte, de főleg Bélát és Máriát sokkolta, akik ettől fogva minden korábbinál veszélyeztetettebbnek érezték pozíciójukat. Ha Beatrix fiúgyermeknek ad életet, az komolyan fenyegetheti Béla trónöröklési jogát, hiszen Bélával szemben András bármikor utódjának nevezheti meg a Beatrixtól született fiát. Az Andrást és Beatrixot támogató főurak viszont pontosan erre számítottak, és annak érdekében munkálkodtak, hogy Béla trónöröklési joga megszűnjön.

IV. Béla a Képes Krónikában.

Azonban a másik oldal sem maradt tétlen. A Béla-párti nemesek, akik ellenezték András pazarló birtokadományozó politikáját, amivel szerintük anyagilag tönkretette a királyságot, azonnal ellentámadásba lendültek. Aljas pletykát indítottak útjára, vagy inkább erősítettek fel, mivel sokan úgy vélték, hogy az igen koros András király képtelen a gyermeknemzésre, ezért a királynő terhessége egy másik férfinak köszönhető, tehát a gyermek - ha fiú lesz, ha lány - fattyúnak fog minősülni, így nem tarthat igényt a magyar trónra! Béla és hívei apajelölttel is előrukkoltak, nem mással, mint a királyság nádorával, Dénessel. Dénes nádorsága alatt többször is kihúzta királyát és az országot a pénzügyi összeomlás alól, tehát András feltétlen híve volt, és így Béla ellensége. Béla most azon kezdett munkálkodni, hogy bebizonyítsa Dénes és Beatrix viszonyát, amivel egyértelművé válna, hogy a királyné gyermeke törvénytelen. Ha ez sikerülne, akkor a trónörökös két legyet ütne egy csapásra: megszabadulni apja egyik nagyhatalmú hívétől, mivel Dénest biztos kivégeznék felségárulásért, valamint gyűlölt mostohaanyjától is búcsút vehetne, akit gyermekével együtt kiutasítanának Magyarországról.

Béla és támogatói terve mégis kudarcba fulladt, mivel András tökéletesen biztos volt apaságában, és nem adott hitelt a rosszindulatú pletykáknak. Beatrix fellélegezhetett, biztonsága ezzel garantálttá vált, ám nem sokáig!

Várfogság, szöktetés és menekülés

1235. szeptember 25-én három évtizedes uralkodás után II. András meghalt, ezzel pedig Beatrix és gyermeke élete Béla és Mária kezébe került. Az özvegy királynét azonnal várőrizetre ítélték, elkobozták birtokait és vagyonát, gyermekét pedig nyíltan fattyúnak titulálták. Közben az országban bosszúhadjárat folyt András emberei ellen, így Dénes nádort is elfogták, megvakították és bebörtönözték, ahol nemsokára meg is halt.

Beatrix kétségek között, állandó halálfélelemben töltötte napjait, nem tudván, mikor jönnek el érte, és viszik őt is a vérpadra. IV. Béla megkezdte uralkodását, de bizonytalan volt, mit is kellene tennie az özvegy királynéval és a születendő gyermekével. Egy királyné, ráadásul állapotos királyné, meggyilkolása sokkal súlyosabb dolog, mint leszámolni az országban lázadozó bárókkal, hiszen a pápa és a külföld haragját is magára vonhatja. Végül is maradt minden úgy, ahogy eddig, a szigorú házi őrizet és a bizonytalan várakozás.

Az esztergomi királyi vár.

A források ellentmondásosak arról, hogy Beatrix meddig is volt várfogságban. Napokig, hetekig, esetleg hónapokig? Nem tudni. Annyi bizonyos viszont, hogy egy napon német-római császári követség érkezett az országba (egyes források szerint éppen András temetésére, amelyen amúgy Beatrix nem vehetett részt). Beatrix végre esélyt látott a menekülésre, ezért kockázatot vállalva, titokban felvette a kapcsolatot a külföldi vendégekkel, a segítségüket kérve az ország elhagyására. A követek felismerték, hogy a királyi párnál süket fülekre találnának, ha kegyelmet kérnének Beatrix számára, ezért fondorlatos tervet eszeltek ki az özvegy királyné megszöktetésére, s csak reménykedhettek, hogy nem buknak le.

Bizonyára királyi engedéllyel, a követek meglátogatták Beatrixot, ahova elkísérte őket egy talpig páncélozott lovag is. A szöktetés kulcseleme volt ez a felszerelés, mivel a páncélzatot Beatrixra adták, akit így észrevétlenül ki tudtak csempészni a várból. Lóra ültették és sietős vágtával igyekeztek a nyugati határhoz, ahol szerencsésen át is jutottak németföldre.

Visszatekintve a történtekre érthetetlennek tűnhet IV. Béla habozása, ezért merülhetett fel a gyanú, hogy a király esetleg tisztában lehetett Beatrix szökésével, s talán szándékosan engedte annak sikerre vitelét. Mégis mi késztethette erre a magyar királyt? A vélekedések szerint nagyon is érdekében állhatott Beatrix ilyenfajta eltávolítása az országból. A terhes királynét a már fentebb részletezett okokból nem végeztethette ki, de ha megszületik az esetleges fiúgyermeke, még, ha fattyúnak is titulálják, akkor is sok támogatója akadhatott volna az országban, a „kiskirály” magyarországi jelenléte pedig felbátoríthatta volna az elégedetlenkedő főurakat, és lázadáshoz vezethetett volna. Ezért Béla talán úgy határozott, hogy hagyja távozni Beatrixot, amivel nem csak megszabadult az „olasz nőtől” és gyermekétől, de ellenségei kezéből is kihúzta az ütőkártyát, így uralmát kellően megszilárdíthatta.

Visszatérés Itáliába

A páncélruhába öltöztetett királyné az éj leple alatt vágtatott át a német területeken. Minél távolabb akart kerülni ettől az elátkozott királyságtól, ahová egy évvel ezelőtt gazdag királyi hitvesként érkezett, s most az életét mentve, nincstelen szökevényként kellett onnan távoznia. A kevés idő alatt, amíg Magyarországon tartózkodott sok-sok bánat érte, férjura halálát követően pedig minden napja rettegésben telt. Egyetlen vigasza és boldogsága maradt, gyermeke, aki a méhében növekedett.

Beatrix német rokonainál, Verda városában lelt pillanatnyi menedékre, ahol világra hozta fiát, Istvánt. Nem törődött bele meghurcoltatott sorsába, és ígéretet tett fiának, hogy egy napon Magyarország királyává teszi. Néhány hónap múlva, amikor anya és gyermeke is erőre kapott, két szolgáló kíséretében nyomorult körülmények között indultak útnak Ferrarába. Beatrix koldusszegényen érkezett meg az itáliai városkába, vagyon és címek nélkül, egyetlen értéke István fia volt csupán. Szülőhazájában viszont nem szívesen látott vendég volt, Azzo nagybátyja hallani sem akart róla, aki túlságosan is élvezetét lelte az uralkodásban, mintsem, hogy kockáztassa hatalma elvesztését, végtére is Beatrix volt Ferrara jogos örököse, aki immár István fia nevében is uralkodhatott volna a grófságban. Azzo gondoskodott róla, hogy ez az eshetőség ne következhessen be. A szerencsétlen Beatrix megvetésben részesült, és senkitől sem számíthatott segítségre, majd elkergették Ferrarából. Végső elkeseredettségében Rómába ment, ahol felkereste IV. Ince pápát és könyörületére bízta saját maga és gyermeke sorsát. A pápa, aki mindig is jó kapcsolatokat ápolt az Este családdal, nem okozott csalódást és komoly pénzbeli ellátásban részesítette Beatrixot, így az özvegy királyné kényelmesen berendezkedhetett Rómában, s hamarosan tervezni kezdte, hogyan tegye István fiát Magyarország királyává.

IV. Ince pápa.

István, vagy, ahogy Itáliában ismerték, Stefano királyi utódot megillető taníttatásban részesült, és gyermekkorától az uralkodásra nevelték. Az oktatáson túl viszont egy erős szövetségesre is szükség volt, hogy Beatrix nagyratörő tervét kivitelezhesse. Beatrix az itáliai hatalmak között próbált támogatóra találni, és választása Velencére esett, mely állam riválisa volt a Magyar Királyságnak, és érdekében állott egy baráti királyt a magyar trónra ültetni. 1243-ban ki is tört a háború a két ország között, de Béla seregei elüldözték a velenceiekre, és az 1244-es békében Velence lemondott Beatrix és István támogatásáról. Beatrix viszont nem adta fel tervét, és felkereste a városállam egyik legbefolyásosabb családját, a Morosiniket, akiktől Tomasina kezét kérte meg fia számára, hogy szövetségüket e házassággal pecsételjék meg.

Beatrix ekkoriban már sokat betegeskedett, érezte, hogy nem sok ideje maradt hátra, ezért a Morosinik politikai szövetségén túl, egy új család gondoskodását is meg kívánta szerezni fia számára. Beatrix 1245-ben halt meg. Istvánból sosem lett magyar király, de 1265-ben született fia, akit nagyapja után Andrásnak neveztek el, egy napon a magyar trónra léphetett, mint az utolsó Árpád-házi király.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Budapest, Maecenas Könyvkiadó.

Falvai Róbert [2012]: Az Árpád-ház asszonyai II., Budapest, Duna International Könyvkiadó.

http://en.wikipedia.org/wiki/Beatrice_d%27Este,_Queen_of_Hungary
http://en.wikipedia.org/wiki/Andrew_II_of_Hungary
http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Andr%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
http://hu.wikipedia.org/wiki/Estei_Beatrix_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9

A spanyol örökösödési háború IV. rész: Az Aranyliliom és a Vörös Oroszlán

2014.10.19 14:50

A spanyol trónért folyó udvari mesterkedések és európai háborúk történetének utolsó felvonásában visszatérünk oda, ahol az egész konfliktus elkezdődött: Spanyolországba.

Az évek óta tartó véres háború 1706-ra a Bourbonok vereségét sejtette. Hadseregeik visszavonulóban voltak, szövetségeseik elpártoltak, az ellenséges csapatok pedig készen álltak Franciaország megszállására. XIV. Lajos szerencséjére a svéd invázió híre ideiglenesen elterelte a Habsburgok figyelmét a nyugati hadszíntérről, megakadályozva Franciaország végső összeomlását. Noha Spanyolország nagyobb részében Anjou Fülöp uralkodott, Ibériában sem állt jobban a Bourbonok helyzete, mint a többi fronton. Anglia elfoglalta Gibraltárt (ami mellesleg a mai napig angol fennhatóság alatt áll), Katalónia elszakadt a Spanyol Királyságtól és Habsburg Károly főherceget ismerte el uralkodójának, Portugália pedig nagy erőket vonultatott fel a határ mentén.

Habsburg Károly főherceg 1705 óta tartózkodott állítólagos királyságában, de uralma valójában csak Katalóniára korlátozódott, ahonnan időnként kisebb-nagyobb hadjáratokat vezetett a központi országrészbe. 1706 nyarán egy kalandor természetű portugál őrgróf, bizonyos António Minas tábornok vakmerő lépésre szánta el magát. Seregei élén betört Spanyolországba és egyenesen Madridba vonult. A hír hallatán Károly sem késlekedett soká, és csapataival elindult a fővárosba, de előtte Toledóba tért, ahol kiszabadította a hat éve várakozó nagynénjét, Mária Annát, II. Károly, az őrült király nem kevésbé háborodott özvegyét. Az ex-királyné örömmel fogadta megmentőjét, hiszen a Habsburg seregekkel újra bevonulhatott Madridba, ahol Károlyt Spanyolország királyává kiáltották ki.

Habsburg Károly, immár, mint német-római császár 1716-ban. Jobbra a Habsburg család ősi címere a vörös oroszlánokkal.

Mindazonáltal a Habsburg király nem sokáig élvezhette gyenge lábakon álló uralmát, mivel a Bourbonok bekerítették a fővárost, ahol Károly összezárva találta magát egy könnyelmű portugál tábornokkal és a pompamániás, nem teljesen beszámítható nagynénjével. Elszigeteltsége miatt végül fel kellett adnia Madridot, és Minas-szal együtt elhagyta a fővárost, míg Mária Anna a franciák kezére került. Az özvegy királyné utolsó tündöklése kérészéletűnek bizonyult, mivel Fülöp király fogságába esvén Franciaországba száműzték, ahonnan csak halála előtt egy évvel, 1739-ben térhetett vissza Spanyolországba.

Annak ellenére, hogy Fülöp úgy ahogy, de tartotta spanyol királyságát, nagyapja, XIV. Lajos váratlan döntést hozott. 1706 őszén a szász választófejedelem békét kötött a svédekkel, és a harcok Németországtól keletre helyeződtek át. A Habsburgok nem kívánták beleártani magukat a svéd-orosz viszályba, ezért félő volt, hogy a Franciaország elleni invázió terve újra napirendre kerülhet. XIV. Lajos elejét véve ennek, tárgyalásokat kezdeményezett Hágában. A béke érdekében hajlandónak mutatkozott lemondani Spanyolországról is, ha cserébe megkapják Nápolyt, viszont ebből kifolyólag kérelmezte, hogy unokáját, Fülöp királyt visszahozathassa Franciaországba. Ám a győztesek pozíciójában tetszelgő Habsburgok megalázó kéréssel hozakodtak elő, mégpedig, hogy maga a francia hadsereg fossza meg Fülöpöt a spanyol tróntól, és hurcolja vissza Franciaországba. Ez minden tűréshatáron túlment, és a büszke francia király véget vetett a tárgyalásoknak, s akárhogy is alakulnak a dolgok, de a háború folytatása mellett határozott. A francia nép támogatását maga mögött tudva új hadsereget szervezett, s újult erővel és elszántsággal vetette magát bele a harcokba.

A sikertelen béketárgyalások és a francia király visszakozása miatt a Habsburgok végleg elszánták magukat a Franciaország elleni invázióra. 1709-ben a németalföldi határon, Malplaquet városa mellett óriási csatára került sor. Noha a franciák visszavonultak, a szövetségesek pürrhoszi győzelmet könyvelhettek el maguknak, mivel veszteségeik olyan súlyosnak bizonyultak, hogy nemcsak az invázióra, de egy gyengécske előrenyomulásra sem gondolhattak.

1709. szeptember 11-én a malplaquet-i csata után Malrborpugh és Savoyai Jenő herceg-tábornokok parancsot adnak a francia sáncok lebontására.

A következő két évben a háború kimenetelét nagyban befolyásoló változások következtek be a szövetségesek oldalán. 1710-ben a háborúpárti Marlborough herceg kegyvesztetté vált Nagy-Britanniában, és a békepárti tory-k kormányra lépésével Anna királynő kivezette országát a háborúból. 1711-ben meghalt I. József német-római császár, Habsburg Károly főherceg bátyja, így utóbbi elfoglalhatta a császári trónt, amely mellett a spanyol korona csillogása jóval halványabbnak bizonyult. Ez viszont még egy nyomós okot szolgáltatott Londonnak, hogy ne támogassa többé az osztrák igényeket, mivel a Habsburg, a Német-római és a Spanyol Birodalom egy korona alatti egyesítése épp olyan, hacsak nem fenyegetőbb hatalmi központtá válhatna, mint a francia-spanyol „egyesült királyság”.

1712-ben a Bourbonok előretörtek katonailag. Az angolok kivonulásával Németalföld védtelenné vált, délen pedig Katalónia ellenállása is megtört, ahol elkezdődött Barcelona, a hírhedten Habsburg-párti kikötőváros ostroma. 1713-ban az utrechti békével Nagy-Britannia, Hollandia, Portugália és Savoya kilépett a háborúból. 1714-ben a franciák bevették Barcelonát, így egész Spanyolország a Bourbonok kezére került. A Habsburgok szövetségesek nélkül maradtak és Károly császárnak el kellett ismernie a vereséget, így a rastatti béke megkötésével lezárult a spanyol örökösödési háború. 

A béke értelmében V. Fülöp lehetett Spanyolország Bourbon királya, viszont le kellett mondania franciaországi trónigényéről, amivel elejét vették, hogy a két birodalom egyesülhessen. Spanyolországon kívül megkapta annak gyarmatbirodalmát, de átengedte Németalföldet, Nápolyt, Milánót és Szardíniát Ausztriának, Szicíliát Savoyának, végül Gibraltárt és Menorca szigetét Nagy-Britanniának.

V. Fülöp spanyol király vadáaszton 1712-ben. Jobbra a Bourbonok Anjou ágának címere az aranyliliomokkal (fleur-de-lis).

Egy évvel a háborút követően XIV. Lajos eltávozott a történelem színpadáról és jobblétre szenderült. A párizsi trónon Fülöp követte volna, amivel beteljesíthette volna nagyapja álmát és Európa félelmét a francia-spanyol világbirodalomról. Mindez nem következett be, hiszen egy évvel korábban lemondott franciaországi öröklési jogáról, ezért helyette ötéves unokaöccsére, XV. Lajosra szállt a királyi korona.

Fülöp 1718-ban háborút indított, hogy visszaszerezze elvesztett itáliai területeit, ám próbálkozása kudarccal végződött. Rövid időre saját fia elűzte a spanyol trónról, de a bitorló halála után visszaállította hatalmát. Uralma alatt Spanyolország pénzügyi hanyatlását megállítani nem, csak némiképp lassítani sikerült, s végül is a jól bevált módszerrel, az újvilági ezüsttel próbálták életben tartani a gazdaságot, több-kevesebb sikerrel. A spanyol trónt 2014 nyarán elfoglaló VI. Fülöp a kalandos életű V. Fülöp egyenesági leszármazottja.

Források:

http://en.wikipedia.org/wiki/Ant%C3%B3nio_Lu%C3%ADs_de_Sousa,_2nd_Marquis_of_Minas
http://en.wikipedia.org/wiki/Charles_VI,_Holy_Roman_Emperor
http://en.wikipedia.org/wiki/Maria_Anna_of_Neuburg
http://en.wikipedia.org/wiki/Philip_V_of_Spain
http://en.wikipedia.org/wiki/War_of_the_Spanish_Succession

1 | 2 | 3 | 4 | 5 >>