Irán története - II. rész: A XX. századtól az 1979-es iszlám forradalomig

A Brit-orosz vetélkedés Perzsiáért és az I. világháború:

Nasszer sah 1896-os halála után fia, Mozaffar od-Din sah (ural. 1896-1907) került Perzsia trónjára. Mozaffar sah pazarló életet élt, európai utazásait külföldi hitelekből fedezte, s legfőbb hitelezője Oroszország volt, amivel Moszkva tovább fokozta befolyását Perzsiában. Mindez a lakosság elégedetlenségéhez vezetett. 1906 őszén alkotmányt erőszakoltak ki a vezetéstől, ami az uralkodói hatalom korlátozását foglalta magában, helyette a Parlament jutna nagyobb szerephez, természetesen a kormány végrehajtásával. A sah nem egyezett bele hatalma ily mérvű korlátozásába, s ugyan pár nappal később meghalt, fia Mohamed Ali sah (ural. 1907-1909) egészében hatálytalanította az alkotmányt. A perzsák 1907 folyamán többször is az utcára vonultak, tiltakozásul a Kadzsár-dinasztia sahjainak önkényes politikája ellen.

Mohamed Ali sah 1907-es koronázásakor.

Mohamed Ali elutasító magatartása és az uralkodói abszolutizmus restaurálására tett kísérlete ellen, több városban megmozdulások bontakoztak ki, mire 1909 nyarán eltávolították a sah-t a hatalomból és a korábbi alkotmányt újra hatályba helyezték. Uralkodónak Mohamed Ali fiát, a 11 éves Ahmad-ot jelölték ki (ural. 1909-1925).

Noha az alkotmányos forradalom sikerrel járt, Perzsia szuverenitása továbbra is kétséges maradt. Moszkva és London 1907-ben szerződésben rögzítette a korábban kialakult befolyási övezeteik határait. Ennek értelmében északon orosz, délkeleten brit befolyás érvényesült, míg a centrumban meghagyták a „semleges” perzsa zónát, ahol azonban a két nagyhatalom politikai és gazdasági előnyökre tett szert. Az orosz érdekekkel való szembehelyezkedés retorziókat vontak maguk után. Mikor 1911-ben a perzsák önálló pénzügyi reformot próbáltak véghezvinni országukban, Moszkva azonnali nemtetszését nyilvánította ki. S amikor a perzsa Parlament (Madzslisz) nem teljesítette az orosz követeléseket, azok bevonultak Teheránba, körülvették a Parlament épületét, majd annak működését felfüggesztették és hatályon kívül helyezték az ország alkotmányát. Ez kegyetlenül egyértelművé tette a tényt, hogy Perzsia egyáltalán nem szuverén állam többé, hanem csupán a nagyhatalmak bábja, s kiszolgálójuk lehet csupán.

Míg az oroszok érdeke a közép-ázsiai teljes befolyás- és területszerzésre terjedt ki, addig a britek főleg a Perzsa- (Arab-) Öböl térségére koncentráltak, ahol Kuzesztán partjainál felfedezték a gazdag kőolajmezőket. Az olaj a XX. század elején kezdett meghatározó szerephez jutni a világpolitikában, s az I. világháború idején vált a hadiipar elengedhetetlen elemévé.

Az I. világháborúban Perzsia semleges volt ugyan, de a területén található olajkészletekért való versengésbe, a brit és orosz fél mellé csatlakozott a Török Birodalom is, mely 1914 őszétől hadviselő fél lett a központi hatalmak oldalán. Már decemberben megindult a török támadás Perzsia északnyugati része ellen, s 1915 januárjában a törökök elfoglalták Tebriz-t, a legjelentősebb északi perzsa várost. A török haderő nem tapasztalt erős ellenállást a perzsák részéről, s könnyű győzelmet aratott, ami azonban nem tartott soká, mivel január végére az orosz ellentámadás „visszafoglalta” Tebriz-t és a törököket lassan hazai területre szorították vissza. Perzsiából tehát eltávolították a törököket, de e helyett az orosz hadsereg szállta meg az országot, s novemberben Teheránt is elfoglalták.

Harcok a Kaukázus térségében 1914-1916 között. Zöld nyilak a török hadmozdulatok, a piros az orosz támadások 1914-1915-ben, kékkel szintén orosz ellentámadás 1915-1916 között.

Perzsia északnyugati részei az orosz hadsereg felvonulási területévé váltak, az Oszmán Birodalom elleni háborúban. 1916 nyarán az oroszok Perzsián északról átvágva próbáltak Bagdadig eljutni, hogy ott a brit haderővel egyesülhessenek. E tervet a török hadsereg erőteljes támadása szétoszlatta és mélyen behatoltak Perzsiába, visszavonulásra késztetve ezzel az oroszokat. A britek segítsége nélkül a törököket nehezen állította volna meg az orosz hadsereg, de a szövetséges segítséggel decemberre visszaszorították őket.

1917-ben az oroszországi belpolitikai helyzet kaotikussá válása miatt csökkenni kezdtek az orosz hadmozdulatok. A februári forradalom után teljesen szétesett a haderejük a térségben, s december 5-én fegyverszünetet kötöttek a törökökkel. Az orosz hadsereg kilépett a háborúból és visszavonult, míg a törökök birtokba vették a korábban elvesztett területeiket és hadsereget küldtek Perzsiába is, ahol fel kellett tartóztatniuk a britek előretörését. A britek nem engedtek a török nyomásnak, behatoltak Perzsiába, hogy elérjék a Kaukázust, ahol terveik szerint az örmény szabadcsapatokkal egyesülhetnek.

1918 márciusában fordulat következett be, mivel a központi hatalmak és a szovjetek aláírták a breszt-litovszki békét, ami értelmében Törökország jelentős területekhez jutott a térségben: a Kaukázus egészét megszerezte, Örményországgal, Grúziával és Azerbajdzsánnal együtt. Ez után a török hadsereg délnek fordult egy újabb átfogó támadást intézve Perzsia ellen, s júniusban elfoglalta Tebriz városát. Júliusban is folyt az előrenyomulás, s csupán a Törökországbeli örmények szervezte hadsereg állt ellen a támadásnak, míg a hónap végén meg nem érkeztek a britek. Azonban a brit és örmény seregek nem tudták visszaszerezni az észak-perzsiai területeket a törököktől, akik viszont a végleges kimerülés szélén álltak, s október 30-án letették a fegyvert.

A perzsa szuverenitás visszaszerzése, avagy brit dominancia?

A világháborúban való perzsa részvétel érdekessége, hogy a perzsa csapatok Törökország oldalán harcoltak, az évtizedek óta megszálló hatalmak, Oroszország és az Egyesült Királyság ellen. Ugyan Törökország egy újabb befolyást szerző hatalommá lépett elő a térségben, mégis, talán egy iszlám állam befolyása kevésbé lett volna zavaró jelenség, mint a keresztényeké. Az I. világháború nem Perzsia háborúja volt, olyan értelemben, hogy nem volt köze a kirobbanását előidéző világpolitikai hatalmi játszmákhoz. Mégis a háború elejétől a végéig hadszíntér lett az ország, köszönhetően a brit, az orosz és török hatalmi versengésnek, ami Perzsiát is beletaszította a véres háborúba.

A világháború közben azonban megszűnt az évtizedekig tartó orosz befolyás Perzsiában, 1918-ban pedig a törökök hatalma omlott össze. Az egyedüli nagyhatalom a térségben Nagy-Britannia maradt, s London kihasználva az orosz és török hatalmi vákuumot Perzsiában, ki is terjesztette befolyását az egész országra. 1919 augusztusában megkötötték az angol-perzsa megállapodást, ami kizárólagos olajfúrási jogot biztosított az Angol-perzsa Olajvállalatnak (APOC), a mai BP elődjének.

1921-ben a britek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a perzsa vezetés és Ahmed sah hatalma kritikusan meggyengült. A britek mellett a perzsa elit-katonaság, a kozákbrigád parancsnok Reza Han is szembesült ezzel a problémával, aki magához ragadta a kezdeményezést, amiben a britek nem állták útját. A kormányt leváltották, Reza Han teljhatalomhoz jutott, majd barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval. 1923-ban Ahmed sah elhagyta Perzsiát és Európába emigrált, mire Reza Han-t, addigi miniszterelnököt, 1925 októberében Perzsia királyává koronázták, ezzel a Pahlavi dinasztia hatalomra került Perzsiában.

Reza Pahlavi sah Perzsia uralkodója 1925-1941 közöt.

Reza Pahlavi sah gyakorlatilag királydiktatúrát vezetett be, nacionalista, militarista, szekuláris államot hozott létre, ami anti-kommunista nézeteket vallott. Gyors modernizációba kezdett a gazdaság, a hadsereg és a pénzügyek terén. Elért sikereiről megoszlanak a vélemények, többen hangoztatják, hogy sikeres modernizációt hajtott végre, az iskolák, a vonatközlekedés szerepe nőtt, mozik és telefonhálózatok épültek ki. Mások szerint azonban mindezek csak felületes intézkedések voltak, valójában egy tiszta rendőrállamot épített ki. A modernizációval a nyugati kultúra, így az öltözködés és az életmód is átvételre került, ami a vallásos rétegeket és a papságot is dühítette. Az elégedetlenség tetőfoka 1935-ben következett be, amikor Északkelet-Perzsiában felkelés tört ki a sah politikája ellen, de amit a hadsereg kegyetlenül levert.

Reza sah 1935-ben megváltoztatta országa nevét: Míg a nyugatiak az ókori Perzsa Birodalomra utalva Perzsiának nevezték az országot, addig a perzsák Arianám-nak vagy Eránsahr-nak. Mindkettő jelentése: Az árják földje, de az előbbi elő-perzsa nyelven, utóbbi a szasszánidák nyelvén. A szasszánida eráni szó párthiai átirata az iráni, s ebből született meg Perzsia új elnevezése: Irán. Ez után felváltva használták Perzsia, ill. Irán elnevezéseit, de az 1979-es forradalom óta Irán a hivatalos országnév. Az árja elnevezés az ősi indoiráni népcsoportra utal, s Reza sah Iránra, mint az ókori nagy perzsa birodalmak örökösére tekintett.

A II. világháború és következménye:

A II. világháború elején Irán semleges maradt, de mint az I. világháborúkor is történt, most is megszállták területét a nagyhatalmak. 1941 augusztusában Irak felől hatoltak be a brit és indiai csapatok, a szovjetek pedig a Kaukázuson át. Szeptemberben Reza sahot lemondásra kényszerítették, fia, Mohammad Reza Pahlavi javára. A szövetséges hatalmaknak azért állt érdekükbe megszállni Iránt, hogy hozzájussanak a gazdag olajmezőkhöz, hogy a perzsa olajból táplálhassák hadigépezetüket Németország ellen.

Mohammad Reza Pahlavi sah a II. világháború alatt került hatalomra, amit brit-párti beállítottságának köszönhetett.

1943. november-decemberben a szövetségesek Teheránban tartották találkozójukat, amelyen részt vett Franklin D. Roosevelt, amerikai elnök; Winston Churchill, brit miniszterelnök és Joszif Sztálin, szovjet vezető. Az európai döntéseken kívül Teheránban garantálták Irán addigi határait a háborút követően is. Ennek ellenére a szovjetek nem vonultak ki a háború után Észak-Iránból és támogatásukkal két kommunista államot kiáltottak ott ki: Iráni Azerbajdzsánt és a Kurdisztáni Köztársaságot. Mindkét bábállam rövid életű volt, 1947-ben összeomlottak. 1946-ban a szovjetekkel olajkoncessziót kötött Teherán a kivonulásuk fejében, de mikor 1947-ben ez megtörtént visszavonták a megállapodást.

Irán a megszállás utáni években politikailag destabilizálódott, politikai válság alakult ki az országban, a Parlament és a kormányok cselekvésképtelenné váltak, s nőtt a korrupció. Az iráni kormány 1951-ben a brit tulajdonú olajipari vállalatok államosítását kísérelte meg, sikertelenül, s ezzel a vezetés a britekkel is szembe került. Egy 1953-as felkelés és puccskísérlet odáig vezetett, hogy Mohammad Reza sah egy rövid időre elhagyni kényszerült Iránt. A puccsot és annak vezetőjét, Fazlollah Zahedi tábornokot az USA és az Egyesült Királyság is támogatta. A puccs sikerrel járt és Zahedi miniszterelnök lett, a sah pedig visszatért az országba.

A forradalom után a külföldi hatalmakkal olaj-megállapodásokat kötöttek, ami a következő 25 évre biztosította számukra az iráni olajkészletekhez való hozzáférést, s mely hasznából az iráni állam 50%-os részesedést kapott, bizonyos feltételek teljesítésével. Az USA jelentős segélyekkel támogatta Iránt, amiből modernizálhatták az államot, s 1961-től gazdasági, társadalmi, agrár és adminisztratív reformokat vezettek be, amit a sah Fehér Forradalmának neveztek. A reformok hatására a gazdasági növekedés ugyan beindult, de az életkörülmények nem javultak, így a fejlődés nem volt kézzelfogható. A sikertelennek titulált nyugati módszerek miatt a vallásos csoportok és a klérus felemelte hangját és 1963-ban nagyszabású tömegtüntetéseket szerveztek, melyek vezéregyénisége a síita hittudós, Ruholláh Homeini ajatollah volt.

Ruholláh Homeini ajatollah, forradalmi radikális síita hittudós.

A tüntetéseket a központi vezetés kegyetlenül leverte és 1964-ben Homeini emigrációba vonult. Egy évet Törökországban töltött, majd átköltözött Irakba, ahonnan csak 1979-ben tért vissza. Addig Iránban a sah terrorisztikus módszerekhez folyamodott, hogy fenntartsa a rendet az országban. Az 1970-es években az állami terror egyre nagyobb méreteket öltött, az iráni titkosrendőrség (SAVAK) főszereplésével. Többeket bebörtönöztek, megkínoztak és közel száz politikai foglyot kivégeztek. Az állam megnövelte a védelmi kiadásait és Irán az 1970-es évek elejére a térség legerősebb katonai hatalmává vált. Ezzel elkezdődött a Közel-Kelet két nagyhatalmának évtizedes versengése: az iráni-iraki konfliktus.

A két állam konfliktusának egyik alapját a Satt el-Arab határfolyó képezte, mivel nem volt egyértelmű, hogy a határ a folyó közepén vagy az iráni partokon húzódik e? A folyó tranzitforgalmának és az Arab-(Perzsa-)öböl ellenőrzése volt a versengés fő tétje, tehát gazdasági alapú konfliktusról beszélhetünk. 1971 novemberében Irak azzal provokálta Iránt, hogy kiutasította országából a perzsákat, mire Teherán elfoglalt több vitatott hovatartozású szigetet a Satt el-Arab környékén, valamint Irak ellen tüzelte a kurd kisebbséget. Kisebb összecsapások után a felek tárgyalóasztalhoz ültek és az 1975-ös Algíri Megállapodással békésen rendezték a határvitát, ami szerint a határ a folyó közepén húzódik.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom:

1973-ban Mohammad Reza sah ismét a hazai olajipar felé fordult és ez úttal sikerrel államosította azt. Az 1973. októberi (negyedik) arab-izraeli háború után a térség iszlám országai olajembargót hirdettek Izrael és a Nyugat ellen, amihez Irán nem csatlakozott. Az hihetetlen olajárrobbanás óriási extrabevételeket jelentett Teheránnak, amit azonban katonai védelmi és fejlesztési kiadásokra fordítottak, és nem a társadalmi jólétet növelték belőle.

Az iráni lakosságban az 1970-es évek végre feloldhatatlan feszültségek generálódtak az államvezetéssel szemben. A sah és a vezetés önkénye, korruptsága, brutalitása, tékozló költekezése, valamint az ország elnyugatiaskodása és szekularizációja, a gazdasági teljesítmény csökkenése és az ezzel okozott hiányok, mind hozzájárultak egy újabb, de immár elsöprőbb erejű forradalmi hangulat kialakulásához.

Tömegtüntetés a teheráni Szabadság téren 1979-ben.

1978 januárjában tömegdemonstrációk bontakoztak ki Irán szerte, mely tüntetések augusztus-december között szinte megbénították az országot. 1979 januárjában a sah kénytelen volt elhagyni Iránt és Egyiptomba távozott. 1979 februárjában Homeini ajatollah visszatért iraki emigrációjából, s milliók élén vonult be Teheránba, ahol a forradalom élére állt. A felkelők utcai harcokat vívtak a hadsereggel, de február elején a katonaság kinyilvánította semlegességét. Április 1-én az iráni lakosság népszavazáson döntött az abszolút monarchia eltörléséről, és hogy létrehozzák az Iszlám Köztársaságot. A forradalmi kormány populista, nacionalista és síita vallási vezetése kinyilatkoztatta, hogy az állami irányítás az iszlám vallás jogtudósainak a kezébe kerül. Decemberben elfogadták az új alkotmányt, ami megteremtette az Iráni Iszlám Köztársaságot, aminek a legfőbb vezetője Homeini ajatollah lett.

A forradalom elsöpörte a monarchiát és a sah-rendszert Iránban, s a vallási vezetők kezébe utalta a hatalmat. A gyors rendszerváltás felkelésekhez vezetett, ráadásul a radikális síita propaganda a szomszédos szunnita iszlám országokat is fenyegette, amiből évtizedes háború bontakozott ki Irakkal. Irán szembe került a térség iszlám országaival és az USA-val is, ami új, elszeparált helyzetbe kényszerítette az országot. Az iszlamista poltikai rendszer azonban túlélte az ezredfordulót és Irán a mai napig is a Közel-Kelet egyik meghatározó nagyhatalma.

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: Irán története III. rész, Muszlim Testvériség