Az orosz-ukrán konfliktus történelmi háttere

2015.11.11 19:31

A Janukovics család, a kormány és az oligarchák szégyentelen korrupciója, az elhibázott gazdaságpolitika és mindennek fejében az Európai Uniónak való hátat fordítás olyan szunnyadó erőt aktivizált az ukrán társadalomban, amely végül elsöpörte az ukrán kormányzatot. Azonban az új kezdet és stabilizáció helyett Ukrajna széttöredezett, az orosz kisebbség fellázadt, polgárháború tört ki, az orosz intervenció pedig elszakította a Krím-félszigetet, és Moszkva a mai napig a kijevi vezetés ellen tüzeli a szeparatistákat. A válság tartósan destabilizálta Ukrajnát és a régiót, megrontotta a Nyugat és Oroszország kapcsolatát, amely helyzet a térség gazdasági átrendeződésén túl, a védelmi politikai stratégiák újraértelmezést is megkövetelheti.

Mindeközben Ukrajna kétségbeesetten próbál Európába kapaszkodni, míg Oroszország ezt nem hagyva, vissza akarja húzni magához, de Ukrajnán belül is széthúzás figyelhető meg, mert a keleti orosz kisebbség, de számos ukrán nemzetiségű is Moszkva felé kacsintgat. Miért ragaszkodik ennyire Moszkva Ukrajnához, és Ukrajna miért menekül ilyen elszántan Oroszországtól? A két nép közötti kapcsolatok története nagyon messzire nyúlnak vissza a múltba, s a 2014-ben kirobbant orosz-ukrán konfliktus az el nem feledett történelmi sérelmek és csalódások következményének tudható be.

Közös vagy ellopott múlt?

1991-ben a Szovjetunió alapjai megrepedeztek, majd rövid időn belül az egykori szuperhatalom széthullott. Az újonnan létrejött államok első lépése rendszerint az, hogy meghatározzák függetlenségük igazolásául szolgáló nemzeti identitásukat, mellesleg rendkívül érzékenyek bármely olyan nézőpontra, amely kicsit is csorbíthatja új államuk (nemzetük) szuverenitását. Az új államok természetes módon a múltjukban, a történelmükben keresnek olyan biztos pontokat, amivel létezésük legitimálását és szükségszerűségét bizonyíthatják.

1991. augusztus 24-én Ukrajna kinyilvánította függetlenségét a Szovjetuniótól, és abban a pillanatban, a gazdasági és politikai átalakuláson túl szembe kellett néznie az államépítés sürgető feladatával. Az állam-, és nemzetépítésbe kezdett Ukrajna identitásának meghatározása komoly stratégiai kihívást jelentett, ugyanis az ország nem rendelkezett állami tradíciókkal (leszámítva a rövid ideig, 1917-1921 között fennálló ukrán államot). Másrészt Ukrajna olyan területekből tevődött össze, amelyeknek eltérő történelmi, politikai és kulturális kötődéseik voltak, de a kevert etnikumú népessége is más-más történelmi tapasztalatokkal rendelkezett, és hiányzott az egész országra érvényes történelmi múlt, amely identitást teremtve közös állami keretet biztosítva foghatta volna össze Ukrajnát.

Ukrajna identitásválságához az is hozzájárult, hogy a ’90-es évekre megtörtént ugyan az Oroszországtól való politikai és (részben) gazdasági szétválás, de kulturális téren ez nem következett be. A két állam eltérően vélekedik a közösnek vélt, vagy nem vélt történelméről, annyiban viszont megegyezik a nézőpontjuk, hogy mindketten a Kijevi Ruszt tekintik kultúrájuk és államiságuk kiindulópontjának. A Kijevi Ruszra való hivatkozás azonban ellentétes célokat szolgál úgy Ukrajna, mint Oroszország esetében, mert, amíg Kijev a fiatal ukrán állam szuverenitását kívánja vele történelmileg igazolni, amely megalapozza az Oroszországtól való különállását, addig Moszkva a közös ős hangsúlyozásával az összetartozást sugallja, amely nézet odáig merészkedik, hogy az oroszok egy része szerint az ukrán „testvérállamnak” Oroszországhoz kellene tartoznia. Természetesen az ukránok hallani sem akarnak efféle felvetésekről.

I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (980-1015).

Mindazonáltal tény, hogy a Kijevi Rusz fennállása (882-1240), és az európai történelemben betöltött szerepe nagy hatást gyakorolt mind az orosz, mind az ukrán nemzettudatra. Amikor 988-ban I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem felvette a keleti-keresztény vallást, a Kijevi Rusz bebocsátást nyert a középkori Európa keresztény közösségébe, és a keleti szlávok előtt kereskedelmi és kulturális kapcsolatok lehetőségei nyíltak meg - főleg Kelet- és Dél-Európával (Bizánc). 988 tehát egy olyan mérföldkő az oroszok és ukránok számára, amikor Európa részei lehettek, ez lett nemzetté válásuk első lépcsőfoka. Ukrajna viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a Kijevi Ruszhoz kizárólag az ukránok, és nem az oroszok ősei tartoztak, ezért 988 eseménye az ukránság öröksége. Oroszország ehhez képest megengedőbb álláspontot képvisel, s az orosz és ukrán nép közös őstől való származásából fakadó „spirituális egységet” (Putyin) hangsúlyozza, viszont 2015-ben, amikor döntés született arról, hogy Moszkvában szobrot állítanak Vlagyimir nagyfejedelemnek, egyértelművé tették, hogy a Kijevi Rusz a modern Oroszország elődje. Az ukránok tiltakoztak a moszkvai szobor-emlékmű ellen, mivel Vlagyimir történelmileg Kijevhez kötődik, és nem Moszkvához, noha kérdéses, hogy kulturális értelemben nem-e köthető mindkét néphez? Annyi azonban biztos, hogy nem véletlenül került sor a nagyfejdelem szobrának elkészítésére most, amikor ilyennyire megromlott a viszony Oroszország és Ukrajna között…

Az orosz történelemfelfogás szerint a Kijevi Rusz a három testvérnemzetet - a beloruszt, az oroszt és az ukránt - egyesítő birodalom volt. De az orosz historikusok némi különbséget is tettek a testvérek között, így a belorusz és az ukrán nemzettel szemben az orosz a „nagytestvér”, amelynek kötelessége a kisebbek védelmezése, oltalmazása, vagy protektorálása… Ez eléggé vészjóslóan hangzik, és az ukránok élesen elutasítják a történelem eme értelmezését, s tagadják Oroszország nagytestvéri szerepét. Ezért szintén sajátos történelemfelfogással álltak elő, amely szerint a Kijevi Ruszt az ukránok IX. századi elődei hozták létre, és az oroszok őseinek nem is volt szerepük a birodalom megalapításában és igazgatásában. Szerintük az oroszok elődállamának a Moszkvai Nagyfejedelemség tekinthető, amelyet sokkal később, a XIII. században alapítottak, akkor is mongol vazallusállamként, a teljes függetlenségre pedig csupán a XV. század végén tett szert, így értelmetlen a feltételezés, hogy az orosz nemzet lenne az idősebb testvér, mikor időben az ukránok jóval az oroszok előtt alapították meg saját államukat. Ha viszont megvizsgáljuk a Rusz alapításának történetét, kiderül, hogy talán egyik félnek sincs igaza!

A Kijevi Rusz legnagyobb kiterjedése a XI. században.

A IX. században a keleti szláv törzseket vikingek (varégok) hódították meg, és építettek ki tartós uralmat a térségben. 882-ben a varég Oleg herceg létrehozta a Kijevi Ruszt, Koenugard (Kønugarðr) - a későbbi Kijev - központtal. A Kijevi Rusz hatalmas kelet-európai birodalma a keleti szlávoktól a baltikumi finnugor törzseket is magába foglalta, míg vezető rétege a vikingek maradtak. Az északi hódítókat a szlávok varégoknak (varęgŭ), míg a finn törzsek ruotsi-nak nevezték, előbbi jelentése felesküdött harcos, utóbbié evezős emberek. A varégok birodalmát a ruotsi-k, vagyis Rusz Földjének nevezték el, amely szlávosítva rusĭskaja zemlja lett, ennek jelentése pedig nem más, mint a vikingek földje. (A Rusz a ’Kijevi’ jelzővel a XIX. században egészült ki, ezzel utalva a birodalom központjára.)

Míg Oroszország és Ukrajna azon vitázik, hogy a Kijevi Rusz vajon orosz vagy ukrán, vagy mindkettő volt-e, addig figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy a Rusz alapítói és vezető rétege tagadhatatlanul a vikingek voltak (Rurik-dinasztia), tehát a Rusz éppen annyira lehetett skandináv állam is, mint keleti szláv, orosz vagy ukrán. A dinasztia tagjai, a kíséretük és a kereskedő rétegek évtizedekig megőrizték skandináv identitásukat és nyelvüket, azonban a skandináviai viking törzsterületektől való elszakadásuk, a nagy távolságok és a tény, hogy a népesség döntő többsége szláv volt, végső soron elkerülhetetlenné tette a birodalom felső vezetésének teljes elszlávosodását.

Ukrajna a viking múlton túltéve magát, azzal vádolja Oroszországot, hogy kisajátította a Kijevi Rusz történelmét. A vita nem új keletű, és az ukránok által felhánytorgatott történelemrablás eredete háromszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza. E vélekedés szerint Oroszország „ellopta” az ukránoktól a Kijevi Ruszt, mely magasztos múltját saját történelemértelmezésének szolgálatába állította. A felvetés alapja az orosz állam- és nemzetépítési folyamathoz köthető, amely I. (Nagy) Péter orosz cár uralkodása idején zajlott (1682-1725). Az orosz állami eszme kialakítása mitologikus alátámasztást igényelt, amihez elengedhetetlen volt a dicsőséges múlt megteremtése, amely érdekében a Kijevi Rusz történetéhez nyúltak vissza. A korabeli Európában a cárságot egyszerűen csak úgy emlegették, hogy Moszkva, az oroszokat pedig moszkovitáknak nevezték. Moszkva eredeti finnugor nyelven (Moshka) azt jelenti, hogy mocsaras vidék, sötét víz. A Felvilágosodás eszméjét magáévá tevő reformer Péter cár számára cseppet sem volt elfogadható, hogy Európa udvaraiban a modernizálódás útjára lépett birodalmára, mint valami visszataszító lápra hivatkozzanak. Moszkva helyett tehát mindenképpen találni kellett egy szalonképesebb országnevet, így került előtérbe a Kijevi Rusz. 1721-ben I. Péter kinyilvánította az Orosz Birodalom, avagy Oroszország (Rosszija) létrejöttét, mellesleg a fővárost is áthelyezte Moszkvából Szentpétervárra. Noha Rosszija nevét a Rusz (vagy Rosz) szóból kölcsönözték, és a moszkovitát is a russzkije (orosz) váltotta fel, azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a Rusz szó se nem oroszt, de még ukránt sem jelent, a név - mint fentebb láthattuk - a vikingekre utal, őket nevezték ruszoknak. Ebből kifolyólag akár azt is állíthatnánk, hogy az Oroszország elnevezést a vikingektől „lopták”, de hogy az ukránoktól nem, az egészen biztos!

(Novgorodi) Oleg kijevi nagyfejedelem (882-912). Viktor Vasznyecov 1899-es festményén.

Ezzel még nem értek véget a Kijevi Ruszhoz kapcsolódó ellenvélemények. Néhány ukrán történész ma is úgy véli, hogy a Kijevi Rusz és az oroszok ősei között nem lehetett kapcsolat. Felfogásuk szerint a vikingek által meghódított területeken élő keleti szláv törzsek kizárólag az ukránok ősei voltak, akik közé később a hódítók is integrálódtak. Az értelmezés szerint az oroszok ősei a Rusztól északabbra éltek, és a finnugor törzsek (merják és muromák) között bukkantak fel. Ugyanakkor ez a felfogás sem állja meg a helyét, ugyanis a képviselői következetesen tagadják, hogy a mai Moszkva környéki területek - ahol az orosz és finnugor népcsoportok éltek - kapcsolatban álltak volna a Kijevi Russzal. Ez téves megállapítás, mivel a Rusz északkeleti határai jóval a mai Moszkván túlra is kiterjedtek, tehát a birodalom keretei között finnugor és orosz törzsek is élhettek. Feltételezések szerint még a déli régió törzsei között is megjelenhettek az oroszok ősei, amit az ukránok ugyan tagadnak, de kézzelfogható bizonyítékokat nem tudnak felmutatni ennek megcáfolására.

Végül is ma széles körben elfogadottnak tűnik az a nézet, hogy a keleti szlávok egyaránt a beloruszok, az oroszok és az ukránok ősei, és mivel a IX. században ez a három etnikum és nyelv még nem különült el egyértelműen egymástól, ezért a keleti szlávsággal valahányan a vikingek, vagyis a Rusz fennhatósága alá kerülhettek. Noha a Rusz méltán tekinthető az oroszok és ukránok őshazájának, ez a tény nem gátolja meg Ukrajnát abban, hogy egyoldalú történelemszemléletével megalapozza állama létjogosultságát, és ugyanakkor fékezni próbálja az orosz expanzív törekvéseket. Oroszország viszont túlságosan is a szó szerinti értelmezést teszi magáévá, amivel megindokolná a testvérnemzet Ukrajna feletti politikai és gazdasági befolyását, sőt felhatalmazást nyerhetne egy katonai intervencióra is az ukrán állam területén. Amíg Oroszország folytatja agresszív külpolitikáját, s Ukrajnára egyre nagyobb és fenyegetőbb nyomást helyez, addig a vita végére sem kerülhet pont…

Különböző kulturális hatások

A XIII. században a felbomlóban lévő Kijevi Rusz területét számos, mindaddig idegen kulturális hatások érték, amelyeket gyakran éles (ország)határok választottak el egymástól. A keleti szlávság más-más népek uralma alá került, az oroszok és ukránok elszakadtak egymástól, s kialakult saját nyelvük, de az ukrán (rutén) szétvándorlás miatt az ukránság is hosszú századokra szétdarabolódott. Ukrajna a mai napig magában egyesíti ezeket a történelmi emlékeket és kulturális tapasztalatokat, s ebből fakadóan még a tisztán ukránok lakta területeken sem beszélhetünk homogén társadalomról.

A XIII. században az Európát is elérő mongol invázió lendülete Lengyelországon át egészen a német, cseh és osztrák tartományokig jutott, de a hódítók csak a volt Kijevi Rusz területén rendezkedtek be tartósan. A mongolok (Arany Horda) elfoglalták a Fekete-tenger északi partvidékét, a délorosz területeket, Kijevet és környékét, valamint az északorosz fejedelemségekből vazallusállamokat kreáltak, például a Moszkvai Nagyfejedelemséget. A XIV. században megtört a mongolok ereje, és területeket vesztettek északnyugaton. Kijev környékét a litvánok hódították meg, majd az 1385-ös krewói unióval létrejött Lengyelország és Litvánia szövetsége, az 1569-es lublini unióval pedig a két ország egyesült.

Az Arany Horda a XIII-XIV. században (lila) és vazallusai (zöld).

Az orosz fejedelemségek hosszú évszázadokig a mongolok hűbéresei voltak, akikre ezért az ázsiai tradíciók hatottak, s az orosz mentalitásban és politikai kultúrában a mai napig érezhető ez a nyers, nomád örökség. Az oroszok az ázsiai barbarizmus elnyomásától a XV. századtól kezdtek megszabadulni. A mongol hordák egyre inkább visszahúzódtak Ázsiába, a volt orosz vazallusok pedig önállósodhattak, kivéve a Krím térségét, amely továbbra is tatár fennhatóság alatt maradt, habár kánságukat nemsokára az oszmán-törökök kényszerítették hűbéresi sorba. Az orosz fejedelemségek közül Moszkva volt a legerősebb, amely magába olvasztotta a legtöbb fejedelemséget, és 1547-ben IV. (Rettegett) Iván megalapította az Orosz Cárságot. Az Európától való elzártság és a mongol uralom örökségeként a ridegség, az erőszak és a kemény elnyomás jellemezte a Cárságot, mígnem a XVII. század végén I. (Nagy) Péter cár megpróbált ezen változtatni, és modernizálta birodalmát. Uralkodása alatt mindinkább Európához szerette volna közelíteni Oroszországot, ezért európai léptékű építkezéseket kezdeményezett, amelyek keretében felépült az új főváros is, Szentpétervár. A Felvilágosodás eszméjének terjesztésének elsődleges célja az volt, hogy az oroszok befogadják és magukévá tegyék az európai kultúrát, amely érdekében az orosz történelmi múlt megteremtésére is kísérletet tettek, amiről az előző részben márt írtunk (ti. a Kijevi Rusz „eltulajdonításáról” és az Orosz Birodalom – Rosszija - létrehozásáról).

Az ukránok eközben eltérő utat jártak be, mivel nagyobb részük lengyel-litván uralom alatt az európai katolikus kultúra részeivé válhatott (leszámítva a kezdeti litván pogányságot). A Kijevi Rusz bukása után az ószláv nyelv kettéágazott: rutén (vagy ruszin) és orosz nyelvre. A ruténok (a későbbi ukránok) a Lengyel-Litván Unióban is megtartották nyelvi „függetlenségüket”, azonban a lengyel nyelv terjedése, majd a későbbi orosz uralom is nagy hatást gyakorolt a ruszin dialektusra, míg végül a XVII. század évtizedeire kialakult a modern ukrán nyelv. Az 1650-es évekig a rutén nyelvi kultúra virágzása volt jellemző, ami után ennek hanyatlása és elnyomása következet. Ma talán úgy gondolnánk, hogy az ukránság jobban járt egy viszonylag stabilnak mondható, nyugati értékek alapján kormányzott királysággal, mint egy önmagát kereső és éppen függetlenedett fél-ázsiai birodalommal. Ezzel szemben a korabeli rutén közösségek máshogy vélekedtek erről, és ironikus módon a nyugati elnyomástól való szabadulásuk reményében az oroszok segítségét kérték. A lengyel nyelv hivatalossá tétele, és ezzel párhuzamosan a ruszin nyelv korlátozása az identitásuk megszűnésével fenyegetett, ám a válságos helyzet épp ellenkező hatást váltott ki, és a rutén (vagy mondhatnánk úgy is, hogy kozák) identitástudat megszilárdulásához vezetett.

Józef Brandt: Kozákok harca a krími tatárok ellen, 1890.

A kozákok eredete (mint, ahogy a legtöbb népnél) rendkívül kérdéses, állítólag az ukránok közvetlen ősei, de valószínűbb, hogy kevert etnikumról beszélhetünk, akik leszármazottai között ugyanúgy voltak oroszok, moldovaiak, lengyelek, törökök és tatárok is. A kozákok ugyan felléptek a lengyel-litván uralommal szemben, de önálló állam létrehozására nem volt meg a képességük, ezért 1654-ben a perejaszlavi szerződéssel Moszkva protektorátusa alá helyezték magukat, mint Autonóm Kozák Államot. Elhagyva a Lengyel-Litván Uniót, új hazájukban száz évig tartó autonómiát élveztek, amiért cserébe határvédelmi feladatokat láttak el. A XVIII. század közepétől a kozák „állam” beolvadt az Orosz Birodalomban, s a kozákság egyfajta katonai osztállyá transzformálódott, akik hadiszolgálattal tartoztak a Birodalomnak. 

Az 1654-es perejaszlavi szerződés sarkalatos pontja mind az orosz, mind az ukrán történelemfelfogásnak, azonban jelentőségét tekintve igen eltérő értelmezéssel álltak elő. Az ukránok a felszabadulásukat, a korai önállóságuk megszerzését látják a szerződésben, amely legitimálja a mai független Ukrajnát is. Ezzel szemben az oroszok azt bizonygatják, hogy a korabeli kozákok a „Rusz nemzet” egyesülését fejezték ki a dokumentummal, ebből következően az orosz és ukrán nemzet „egy és ugyanaz”, vagyis összetartozik. Ez a vélekedés 1991 után igen fenyegetővé vált a fiatal ukrán állam számára, és főleg manapság van aktualitása, amikor Oroszország megkérdőjelezi Ukrajna határait és magának az országnak, mint önálló entitásnak a létjogosultságát is.

Történelmi sérelmek a cári Oroszország alatt

A XVIII. század végén alaposan átrendeződött Kelet-Európa térképe, aminek köszönhetően az ukránság újabb kulturális hatásokkal gazdagodott. 1795-re a Lengyel-Litván Uniót felosztották három nagyhatalom (a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország) között. Ezzel az ukránság jelentős része orosz, míg kevesebb része osztrák uralom alá került. A Habsburg Birodalomban, pontosabban Galíciában (valamint Kárpátalján, ahova a rutén közösségek egészen más úton kerültek) a ruszin kultúra, a hagyományok és nyelv nem igazán élvezett kitüntetett szerepet, de nem is lett üldöztetve vagy elnyomva, mint az orosz igazgatás alatt álló ukránok által lakott területeken, amely sérelmek emléke örökre beleivódott az ukránság kollektív emlékezetébe.

A Lengyel-Litván Unió felosztása (1772-1795) a három nagyhatalom között: Oroszország (piros), Poroszország (narancs) és a Habsburg Birodalom (lila).

A XVIII. és XIX. század fordulóján sok minden megváltozott Európában, ami új helyzet elé állította a megerősödött, és európai nagyhatalommá vált Oroszországot. A francia forradalom, majd Napoléon fokozatosan számolta fel a régi társadalmi rendet Európában, amely során a franciák dinasztiákat döntöttek meg, országokat szűntetettek meg és újakat hoztak létre. A történelem erőteljes mozgásban volt, és a gyorsan változó viszonyokhoz való alkalmazkodás képessége elengedhetetlennek bizonyult a túlélés érdekében. A XIX. század elejére az 1654-es perejaszlav-i szerződés aktualitását vesztette, és a feledés homályába veszett. Oroszország teljes erejével és ravaszságával próbált szembeszállni Franciaországgal, amihez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a cár mögött a társadalom egységesen sorakozzon fel. A kontinensen kibontakozó nacionalizmus eszméje nagyon veszélyes és kiszámíthatatlan fegyver volt, ami ugyan felléphetett a francia megszállás ellen (mint a német területeken), de a soknemzetiségű országokban való felbukkanása a birodalmak felbomlásával fenyegetett. Oroszországban távolról sem csak oroszok életek, ezért a birodalom területi egységének megőrzése érdekében tudatosan elnyomták és tiltották a kisebbségi nyelvek használatát, és az egész országban az orosz lett a hivatalos nyelv. A nemzetiségi nyelvek engedélyezését a nacionalizmushoz vezető út első lépésének vélték, és mivel az ukránságnak elég erős nemzettudata volt (Kijevi Rusz, kozák állam) a nyelvük betiltása csak a kezdet volt. Megtiltották az ukrán nyelv tanítását és használatát az iskolákban, az ukránság számára fontos oktatási intézményeket bezáratták, újságokat szüntettek meg, könyveket tiltottak be, és meggátolták újabbak kiadását, de bármilyen ukrán nyelven íródott szöveg nyomtatása is tilos volt, még zeneműveké is, sőt ukrán nyelvű előadásokat sem lehetett tartani. Mindezen túl az orosz vezetés tagadta az ukrán nép egyedi voltát, vagyis nem ismerték el önálló etnikumnak (nemzetnek meg főleg nem), hanem idegen uralom alá került oroszoknak titulálták őket, akik 1654-ben és 1795-ben csupán visszatértek Oroszországhoz. Az ukránokat és nyelvüket ezután kisorosznak, a területet pedig, ahol életek Kis-Oroszországnak kellett nevezni.

Viszont bármennyire is tiltották az ukrán nyelv használatát, eltűnését nem tudták elérni, és a szélsőséges intézkedésekkel az ukrán nacionalizmus kibontakozását sem voltak képesek meggátolni, ami az ukrán értelmiség támogatásával a XIX. század közepétől egyre intenzívebb lett. Az ukrán nemzeti ébredés egyik legfontosabb momentuma volt, amikor nevet adtak a kozák területeknek: Ukrajina, amit egy ószláv szóból eredeztettek, jelentése: vidék, határvidék, haza. Ezzel a lépéssel az ukrán-kozák nacionalisták országukat, népüket és nyelvüket is egyediesítették, s önmeghatározásukkal egyértelműen megkülönböztették magukat az orosz néptől, habár mindezt szigorúan az orosz állam keretein belül hajtották végre, mivel az önállóságig még sok-sok évtizedet kellett várniuk.

Az első ukrán államok: Ukrán Népköztársaság (1917-1921) (zöld) és a Nyugat-ukrán Népköztársaság (1918-1919) (világoszöld).

Míg az első világháború Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia számára semmi mással, csak a végső pusztulással járt, addig az ukránok számára megnyílt az út a nemzeti függetlenség felé, ráadásul rövid időn belül két ukrán állam is létrejött! 1917-ben Oroszországtól függetlenedett az Ukrán Népköztársaság, 1918-ben pedig az Osztrák-Magyar Monarchiától elszakadt ruténok lakta Galícia és Kárpátalja kikiáltotta a Nyugat-ukrán Népköztársaságot. Az ok, hogy az ukránság miért kettő és nem egy államban egyesült, az volt, hogy a korábbi századokban két birodalom osztotta meg a népüket. Az orosz és az osztrák-magyar uralom alatt élőket teljesen eltérő kulturális hatások érték, valamint a területeik gazdasági fejlettségi szintje is nagy különbségeket mutatott, ezért szükségszerűen két ukrán állam jött létre, amelyek egyesülését nem lehetett volna egykönnyen kivitelezni. Ugyanakkor a hadiesemények is közbeszóltak, mert Nyugat-Ukrajnát 1919-ben elfoglalta Lengyelország, az Ukrán Népköztársaságot pedig 1921-ben a Szovjetunió kebelezte be, így az ukránság gyakorlatilag ugyanabba a helyzetben találta magát, mint fél évszázaddal ezelőtt, mégpedig hogy Lengyelország és Oroszország (Szovjetunió) uralma alá kerültek (1945-ig a kárpátaljai ruszinok előbb csehszlovák, majd magyar fennhatóság alatt álltak).

Történelmi sérelmek a szovjet időszak alatt

A Szovjetunió 1922-es megalakuláskor ugyan nem határoztak a hivatalos államnyelvről, azonban alkotmányosan a tagköztársaságok hatáskörébe utalták a helyi nyelvhasználatról való döntés jogát. A gyakorlat viszont mást mutatott, mivel az egész országban az orosz nyelv primátusa érvényesült, és a moszkvai vezetés a közigazgatás minden szintjén az orosz nyelv használatát követelte meg, ebből adódóan pedig kegyetlenül diszkriminálták a kisebbségi nyelveket.

A nyelvhasználat korlátozása, a szovjet típusú kommunista állam- és gazdasági rendszer bevezetése, majd az ennek következményeként fellépő elszegényedés és a drasztikusan romló életkörülmények sokakban ellenérzéseket váltott ki a kommunista rendszerrel szemben. A Szovjetunión belül az Ukrán Tagköztársaságban (Ukrán SZSZK) élt a legnagyobb számú nem-orosz nyelvű etnikum, mely potenciális fenyegetést jelentett a Szovjetunió egységére, ugyanis egy, a központi intézkedések ellen kibontakozó ellenállás, és ezzel együtt az ukrán nemzeti érzések felerősödése akár szeparatizmushoz, és a Szovjetunió széteséséhez is vezethettek. Ennek elkerülése érdekében különleges odafigyeléssel és a legválogatottabb módszerekkel próbálták az ukrán nemzeti öntudatot, kultúrát és társadalmat elpusztítani. Sztálin parancsára minden ukrán kiadványt oroszra kellett fordítani, a munkahelyeken és az oktatási intézményekben megerősítették és szigorúan betartatták az ukrán nyelv tilalmát, valamint az ukrán értelmiség tagjai között tömeges letartóztatásokra, a kommunista párt helyi szervezeteiben tisztogatásokra került sor, ami rengeteg kivégzéssel járt. Mindemellett Ukrajna, mint a Szovjetunió fő mezőgazdasági régiója, amely viszonylag fejlett iparral is rendelkezett, az 1930-as évek erőltetett kollektivizálásának hatására gazdasági- és humanitárius katasztrófa szélére sodródott. Az állami terror segítette a központi célok mihamarabbi elérését, aminek az egyik leghatékonyabb eszközének az éhínség mutatkozott. A parasztság által megtermelt mezőgazdasági terményeket kíméletlenül behajtották, de az elrejtett vagy be nem szolgáltatott élelmiszereket ún. speciális brigádok bevetésével kobozták el, míg végül a lakosságnak nem volt mit ennie. 1932 végétől az éhhalál tömeges méreteket öltött az ukrán vidékeken, ezért az életben maradásuk érdekében sokan inkább útra keltek és az elvándorlás mellett döntöttek. Moszkvának viszont más tervei voltak az éhezők tömegeivel: korra, nemre vagy társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül tudatosan éhhalálra ítéltek mindenkit, s az Ukrán SZSZK határainak lezárásával az éhezők tömegei nem tudtak elmenekülni, de a másik irányból sem juthattak be hozzájuk az élelmiszersegélyek. A Nagy Éhínség (Holodomor – éhínség általi kiirtás) egy év alatt hétmillió halálos áldozatot követelt, akiket Sztálin azért áldozott fel, hogy elejét vegye egy esetleges ukrán függetlenedési törekvésnek. A megcsappant lakosságot - főleg a szén- és vasérclelőhelyek kiaknázása miatt - sürgősen pótolni kellett, ezért orosz népességet telepítettek a kelet-ukrajnai területekre (Luhanszk és Doneck), amely mellékesen a Szovjetunió oroszosítási céljait is szolgálta. A kelet-ukrajnai orosz diaszpóra tartósan berendezkedett a területen, olyannyira, hogy utódaik a mai ukrajnai válság és polgárháború egyik kiváltó tényezői lettek.

Éhhalál halt parasztok Harkov egyik utcáján, 1933.

A Holodomor, a sztálini tisztogatások és az ukrán identitás megsemmisítésére tett szovjet kísérletek hatására az ukránság érzelmileg eltávolodott a szovjet (orosz) vezetéstől, s a sztálini korszak okozta szellemi és fizikai traumák feldolgozhatatlan veszteségként maradtak meg az ukránság kollektív emlékezetében. Ezért is érthető, hogy az elkeseredett ukránság egy része, miért fogadta 1941-ben felszabadítójukként a németeket [habár egyes csoportok kétfrontos küzdelmet vívtak a nácik és a szovjetek ellen (Ukrán Felkelő Hadsereg) egy önálló Ukrajnáért harcolva, sikertelenül]. A németek viszont nem szándékoztak helyreállítani Ukrajna függetlenségét, de még egy ukrán bábállamot sem kívántak létrehozni, ami után sokan csalódtak a „felszabadítókban”, de többen még ezen tények tükrében is kitartottak a „kisebbik rossz”, vagyis a nácik mellett. A háborút követően ukránok tízezreit deportáltak Szibériába, amiért együttműködtek a németekkel, nem kérdés, milyen sors várt rájuk.

Sztálin 1953-as halált követően Hruscsov engedékenyebb politikát folytatott az Ukrán SZSZK-val szemben, és az 1950-es évek végére az ukrán nyelv diszkriminációja is megszűnt. 2006-ban Ukrajna népirtásként határozta meg a Holodomort, míg a világ a mai napig elmulasztotta ezt megtenni, így Oroszország is, amit Kijev nem bocsát meg.

Ukrajna határai

A modern Ukrajna kevert etnikumú ország, a lakosság közel egynegyede nem ukrán nemzetiségű, közülük a legnagyobb arányszámmal az orosz kisebbség rendelkezik (17,2 százalék). Ennek elsődleges oka, hogy Ukrajna határait olyan történelmi időszakokban alakították ki, amikor az etnikai hovatartozás nem volt olyan lényeges szempont, mint manapság, másrészt a szovjet időszak alatt semmilyen esély nem volt rá, hogy létrejöhessen egy független Ukrajna. Idővel ez mégis bekövetkezett, és az etnikai határok figyelembevétele nélkül meghúzott országhatárok máig ható feszültségeket generáltak Ukrajnában és azon kívül is.

De hogyan is alakultak ki Ukrajna határai? 1922-ben a Szovjetunió egyik alapító tagköztársaságaként „létrejött” Ukrajna területe a maihoz képest „keletebbre feküdt”, ti. a jelenleg Ukrajnához tartozó nyugati országrészek más államokhoz tartoztak (Volhíniát és Kelet-Galíciát Lengyelország, Kárpátalját Csehszlovákia, majd Magyarország birtokolta). Délnyugaton is kurtábbak voltak a határai, ahol Romániához tartozott a mai Odesszai terület déli fele (Budzsák vagy Dél-Besszarábia), és Cernăuți (Csernyivci). A II. világháború után a Szovjetunió területileg nyugatabbra tolódott, amivel együtt az Ukrán SZSZK Volhínia, Kelet-Galícia, Kárpátalja, Odessza és Csernyivci területeivel gyarapodott. Utolsó „területszerzésére” 1954-ben került sor, amikor a Krím-félsziget közigazgatását is az Ukrán SZSZK kaphatta meg.

Ukrajna területi fejlődése: az Ukrán SZSZK 1922-1939 között (zöld), Volhínia és Kelet-Galícia (sárga), Dél-Besszarábia és Csernyivci (barna), Kárpátalja (rózsaszín), Krím-félsziget (lila).

A Krím-félsziget az Ukrán Tagköztársasághoz való csatolásáról bővebben is szólnunk kell, ugyanis a Krím egy igen egyedi területrésze volt a Szovjetuniónak, amely történelmileg teljesen eltérő utat járt be, és merőben más kulturális hatások érték, mint az orosz vagy ukrán területeket. Amikor a szlávok még Európa határain sem jelentek meg, addig a Krím-félszigetet már benépesítették az antik népek, és virágzó kultúrát honosítottak meg a félszigeten. Kezdetben a szkíták lakták, majd a görögök gyarmatosították, akik városokat alapítottak ott, köztük Szevasztopol elődjét, Kherszonészoszt. A félsziget később a görög Boszporuszi Királyság központja lett, amit Róma hódított meg, az itáliai birodalom hanyatlását követően pedig a keleti gótok, a bizánciak, a kazárok, majd a kijevi szlávok foglalták el. A XIII. században a Krím legnagyobb részét a mongolok igázták le, míg a déli (a volt bizánci területeket) Genova és Velence vette birtokába. A félsziget ekkortájt kapta mai nevét: a mongol főváros (Staryi Krym) után. A XV. században a Krími Tatár Kánság függetlenedett a mongol birodalomtól, amit nemsokára a törökök hűbéressé tettek. A XVIII. század második felében, a törökök hatalmának gyengülésével párhuzamosan nőtt az oroszok befolyása, míg végül 1783-ban az Orosz Birodalom be nem kebelezte a félsziget. A sztálini Szovjetunió a II. világháború után a Krím-félszigeten is etnikai tisztogatást hajtott végre, elég sikeresen - ha lehet ezt így mondani. 1944-ben a félszigetről Közép-Ázsiába deportálták az összes tatár, görög, örmény és bolgár lakost, akiknek a leszármazottai csak a Szovjetunió végnapjaiban térhettek vissza a Krím-félszigetre. A kitelepítettek helyét orosz lakosokkal pótolták, és mára a félsziget lakosságának 60 százaléka orosz, míg 24 százaléka ukrán és csupán a 10 százaléka tatár nemzetiségű.

1954-ben a moszkvai vezetés egy váratlan döntése értelmében a Krím-félszigetet az Ukrán SZSZK-hoz csatolta. Az aktust a két terület gazdasági és kulturális összefonódásával, valamint a földrajzi közelségből fakadó ésszerűséggel indokolták. Azonban ezek a magyarázatok akkor se, és később sem elégítették ki a gyanakvóbbakat. Sokan „Hruscsov különös ajándékát” (Bates) látják ebben, mivel a néhai főtitkár érzelmileg kötődött az ukránokhoz (dédunokája, Nyina Hruscsova is alátámasztja ezt), ugyanis egy Ukrajna határán fekvő faluban született, és tizennégy évesen az ukrajnai Doneck városába költözött családjával, amit követően évtizedekig az Ukrán SZSZK-ban élt. Nyina és mások is úgy tartják, hogy Ukrajna volt Hruscsov kedvenc tagköztársasága (ha lehetséges ilyesmi), amit a Krím-félszigettel ajándékozott meg. Esetleg egy évfordulós ajándék is lehetett, mivel 1954-ben volt a háromszázadik évfordulója a perejaszlavi szerződés aláírásának, amikor a kozákok (ukránok) csatlakoztak Oroszországhoz. Ugyanakkor egyesek úgy vélik, hogy az ukrán lakosság szenvedéseit szándékozták ezzel a gesztussal kárpótolni, míg egy bulvárosabb felvetés szerint Hruscsov egyszerűen csak részeg volt, amikor úgy határozott, Ukrajnához csatolja a Krímet…

Mai szemmel nézve joggal tarthatnánk meggondolatlannak a szovjet vezetés döntését a Krímmel kapcsolatban, és egyáltalán azt is furcsállhatnánk, hogy területeket és népeket csatoltak ide-oda, nem törődve az ebből fakadó következményekkel. De gondoljunk csak bele! A Szovjetunió 1954-re sok mindenen volt már túl: a régi rendszert elsöprő forradalmon, véres polgárháborún, Sztálin dühöngő terrorján, és a második világháborún, amiből győztes szuperhatalomként került ki. Sztálin meghalt, de a kommunista rendszer stabilabb volt, mint valaha, sőt „vazallusállamok” gyűrűjével erősítették meg a Szovjetunió határait. 1954-ben – blokkon belül vagy kívül - senki fejében még csak meg sem fordult a gondolat, hogy a Szovjetunió valaha is megszűnhet. Hát még Hruscsov és a többi vezető hogyan is gondolhatott ilyesmire! Legvadabb rémálmukban sem merülhetett fel ez az eshetőség, ezért veszélyérzet nélkül szabhattak újabb és újabb belső határokat a tagköztársaságok között. Mit sem számított, hiszen a Szovjetuniót összetartó szövetség tartósnak és betonszilárdnak bizonyult.

1954-ben valóban ez volt a helyzet, de évtizedekkel később minden megváltozott. Negyven év kellett hozzá, hogy a Szovjetunió pillanatok leforgása alatt darabjaira hulljon, és a függetlenedő tagköztársaságok azokkal a határokkal kerüljenek ki a nemzetközi térbe, amelyeket több évtizeddel előtte húztak meg a nem túl körültekintő döntéshozók, akik teljességgel figyelmen kívül hagyták az etnikai határokat. Ez aztán sok probléma kiváltójává vált, a legsúlyosabb válság pedig jelenleg is zajlik Ukrajnában.

A független Ukrajna Oroszországhoz való viszonya

A Szovjetunió felbomlása utáni sokkból feleszmélve Ukrajna és Oroszország is igyekezett alkalmazkodni az új viszonyokhoz, s megpróbálták kialakítani és stabilizálni az új politikai és gazdasági rendszerüket, mely átmenet a 2000-es évek elejéig tartott.

Ukrajna függetlenné válása óta (1991), politikai, társadalmi és kulturális téren is megosztott abban, hogy merre is kellene orientálódnia, Nyugat (Európai Unió) vagy Kelet (Oroszország) felé? Az ukrán politikai vezetés mindig e két oldal között lavírozott, s ennek a politikai ambivalenciának az okozója az ország eltérő történelmi tapasztalataiban és a különböző kulturális hatásokban keresendő. Ha visszatekintünk a fentebb leírtakhoz, láthatjuk, hogy Nyugat-Ukrajna inkább nyugati (európai) hagyományokkal és tapasztalatokkal gazdagodott, lévén a terület előbb lengyel-litván, majd osztrák és magyar igazgatás alatt állt, míg a közép- és a kelet-ukrán területek mongol, majd orosz uralom alá kerülésével inkább az orosz-ázsiai tapasztalatok szilárdultak meg, sőt a déli és krími területrész az oszmán uralommal egy harmadik típusú hatásnak is ki volt téve. Ezek a történelmi-kulturális tapasztalatok széthúzást generálhatnak az országon, de az ukránságon belül is, ezen felül komoly problémát jelent még az Ukrajnán belül rekedt több milliós orosz kisebbség is, akiket nem sikerült integrálni az ukrán társadalomba, és többségük még mindig a keleti (orosz) tradíciók felé húz.

Ukrajna nemzetiségei a 2001-es népszámlálás alapján: ukrán (kék), orosz (piros), román (zöld), tatár (szürke), magyar (barna), bolgár (lila).

Írásunk elején említettük, hogy a fiatal ukrán állam számára stratégiai kihívást jelentett a nemzetépítés és identitásának meghatározása, amely egyáltalán nem volt egyszerű feladat ilyen kevert népességgel (77,5 százalék ukrán és 17,2 százalék orosz etnikum, rajtuk kívül több százezer román, belorusz, tatár és bolgár, valamint több tízezer magyar, lengyel és zsidó él Ukrajnában), és ilyen eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkező ország számára. A kisebbségek, de maga az ukrán lakosság is eltérő kulturális hatásokkal gazdagodott az évszázadok során, ráadásul Ukrajna olyan különleges területekkel is rendelkezik, mint Kárpátalja, amely országrész évszázadokig a Magyar Királysághoz tartozott, és ahol a lakosság a nyelvi közösségen kívül kevés kulturális kötődést érezhetett a Kárpátokon túl élő ukránsággal, akik egészen más történelmi utat jártak be, mint a kárpátaljai ruszinok.

A történelmi sérelmek miatt, és hogy minél nagyobb függetlenségre tehessen szert Ukrajna a Szovjetunióból való kilépését követően az Oroszországtól való eltávolodást is keresztül kívánta vinni. Politikai értelemben ez meg is történt, de a gazdasági és kulturális szétválásuk sikeressége kétségbe vonható. A szovjet évtizedek alatt összefonódott orosz és ukrán gazdaságot nem lehetett egy csettintéssel szétválasztani, ráadásul, míg Kijev számára az EU jelentette volna az alternatívát, addig Brüsszel a ’90-es években és a 2000-es évek elején is a kelet-európai államokra koncentrált, és nem a szovjet utódállamokra. Kulturális téren Ukrajna sajátos történelemértelmezésével próbálja igazolni az Oroszországtól való különbözőségét és függetlenségét, míg Oroszország a saját ferdítéseivel éppen a Kijevvel fennálló kulturális kötelékeket kívánja igazolni. Moszkva és Kijev érvelése egy véget nem érő ördögi kört hozott létre, amelyben a felek képtelenek meggyőzni egymást a saját igazukról. Viszont a két nép történelmét megvizsgálva be kell ismernünk, hogy valóban létezik közöttük kulturális kötelék, ráadásul az ukrajnai orosz lakosság léte is a kulturális kapcsolatot igazolja. Végeredményben megállapítható, hogy Oroszország és Ukrajna politikailag külön utakon jár, de gazdaságilag még mindig erősen kötődnek egymáshoz, másrészt ez a kapcsolat egyáltalán nem csak gazdasági jellegű, hanem identitásbeli is.

A kettős identitás

A sztálini terror, a kivégzések és a Holodomor (1932) után az elnéptelenedett kelet-ukrajnai iparvidék orosz etnikummal való „feltöltése” nem csupán a népesség pótlása miatt történt, hanem az ukránság eloroszosításának reményében is. Sztálin terve nem sikerült, és az ukránság túlélte a megpróbáltatásokat, ám ennek örökségeként a függetlenné vált Ukrajna határain belül jelentős számú orosz kisebbség maradt (kb. nyolc millió, a lakosság 17,2 százaléka). Az ukrajnai orosz kisebbség identitásilag nem ukránként, hanem oroszként tekint magára, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy kb. ugyanennyi ukrán etnikumú lakossal számolhatunk, akik szintén orosz identitásúak. Ezt a közel 15-16 milliós közösséget - akik az ország lakosságának 1/3-át teszik ki - nevezik kettős identitásúaknak.

A kettős identitás viszont nem minden esetben párosul ellentétes lojalitással, vagyis a kettős identitással rendelkezők nem lojálisabbak Oroszországhoz, mint Ukrajnához. Elfogadják önmaguk létezését Ukrajna határain belül, de kulturális önmeghatározásuk vagy gazdasági érdekeik miatt az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat támogatják, ugyanakkor az Európa felé való orientálódás politikája az egzisztenciális fenyegetettség érzését váltja ki bennük. 2014-ig nem vezérelte őket szeparatista szándék, nem volt céljuk az Ukrajnától való elszakadás, sokkal inkább egy közös szemléletet tettek magukévá: annak ellenére, hogy a lakosság többsége támogatja az európai integrációt a kettős identitással rendelkezők kereken elutasítják az Európai Unióhoz való közeledést. Gazdasági veszélyként fogják fel Kijev európai kalandozását, mivel szerintük Ukrajna még mindig erős szálakkal kötődik az orosz gazdasághoz, s amennyiben eltávolodna attól, abban a pillanatban több százezer munkanélkülivel kellene számolni, ugyanis becslések szerint akár kétmillió ukrán (legális és illegális) munkavállaló megélhetése is Oroszországhoz kötődik. Félelmeiket csak növelte, hogy a független Ukrajna eddigi kormányai jellemzően hibás Európa politikát folytattak, mivel kivétel nélkül figyelmen kívül hagyták a kettős identitásúak véleményét, fenntartásait és aggályait, s próbát sem tettek a megnyugtatásukra, illetve meggyőzésükre az integráció szükségességéről. Ebből kifolyólag a lakosság 1/3-a az elmúlt 25 év során kritikus mértékben elidegenedett a kijevi vezetéstől, és egyértelműen Moszkva felé orientálódott, ami immár a lojalitásukat is megkérdőjelezte.

Az ukrajnai válsághoz vezető út

Ukrajna lojalitásáért a 2000-es évek eleje óta folyik a harc a Nyugat (USA és EU) és Oroszország között. A 2004-es ukrajnai elnökválasztás tétje az ország jövőbeni irányvonalát volt hivatott meghatározni, amiért Oroszország és a Nyugat is gőzerővel támogatta saját elnökjelöltjét. Csalással az oroszbarát Viktor Janukovics nyert, mire tömegtüntetések kezdődtek, és a megismételt választáson a nyugatos beállítottságú Viktor Juscsenko és Julija Timosenko páros győzött (narancsos forradalom). Viszont a nyugatos kormány határozatlan fellépése miatt nem fejlődött a demokratikus állam, az orosz energiától kevéssé tudtak elszakadni, és a hibás gazdasági lépéseik következtében csökkent a támogatottságuk. A 2010-es elnökválasztás elvesztését az is elősegítette, hogy a „narancsos szövetség” felbomlott: Juscsenko és Timosenko külön indultak, így alig váratlanul, de az oroszbarát színekben indult Viktor Janukovics lett Ukrajna elnöke.

Viktor Janukovics elnöki beiktatásán, kezében Ukrajna egyik nemzeti szimbólumával a kozák buzogánnyal, 2010.

Janukovics elnöksége elején az EU felé való közeledést hirdette meg, amit gazdasági és politikai reformokkal kívánt elérni. Ez meglehetősen váratlan döntés volt egy tipikusan orosz-orientáltságú politikustól, akit mindenekelőtt azok a kelet-ukrajnai (donecki) oroszpárti oligarchák támogattak, akik elutasították az európai integrációt. Janukovics európai irányvonala szembement támogatói érdekeivel, de nem sikerült megtörnie az oligarchák kormányzati befolyását, így azok sikeresen szabhattak gátat az integrációra való felkészülésnek. Ezen felül nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány gazdaságpolitikája ugyanolyan elhibázott, mint az elődjéé: 2012-re költségvetési deficit, eladósodottság és csődközeli helyzet alakult ki. A kormány határozatlan vagy éppenséggel tehetetlen volt az európai integrációra való felkészülésében, s alapvető hibát követett el abban, hogy nem készítette elő Ukrajna politikai és gazdasági átalakulását ahhoz, hogy a gazdaság átvészelhesse, a társadalom pedig megérthesse az EU-hoz való közeledésből fakadó terheket.

Emellett az Oroszországtól való félelem is cselekvésképtelenséget eredményezett, ugyanis a kívánt reformok bevezetésével orosz politikai és gazdasági szankcióktól lehetett tartani, és ez arra késztette a vezetést, hogy tettek helyett csupán szavaiban támogassa az európai irányvonalat. A moszkvai vezetés a gyakorlatban is demonstrálta a hosszú távú szankciók hatásait: Ukrajna exportjának negyede irányult Oroszország felé, 2012-ben pedig az orosz hatóságok megakadályozták az ukrán termékek Oroszországba áramlását, amivel több milliárd dolláros veszteséget okoztak az ukrán gazdaságnak. Másfelől az ukrán gazdaság nagymértékben függ az oroszországi energiától, s a 2014-es válságig Kijev örömmel fogadta az orosz gázárkedvezményeket, amellyel évente több milliárd dollárt spórolhatott meg. Azonban ennek nagyon is komoly ára volt, mert Moszkva lojalitást kért cserébe, vagyis ezzel a machinált energiapolitikával 2014-ig biztos távolban tarthatta Ukrajnát az EU-tól és a NATO-tól. Moszkva financiális téren is befolyást szerzett Ukrajnában, az orosz hitelek és támogatások mindig hamarabb érkeztek, mint a nyugatiak, és való igaz, hogy rendre Moszkva ajánlata bizonyult a legkedvezőbbnek, mivel az EU túl lassan folyósít, az IMF pedig túl szigorú feltételeket szab, ezzel szemben Oroszország az azonnali hitelek mellé még gázárcsökkentést is ígér, és csak egy feltételt szab mindezért cserébe: lojális, oroszbarát politikát.

A 2010-es elnökválasztás eredménye: Kék árnyalatok Janukovics, piros árnyalatok Timosenko. Jól látszik, hogy Janukovicsot az oroszok lakta régiók (Luhanszk, Doneck, Krím) és az Oroszországhoz húzó keleti országrészek támogatták, míg Timosenko-t a nyugati területek lakossága, akik teljesen eltérő kötődésekkel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, mint a kelet-ukrajnaiak.

2013-ra Ukrajna gazdaságilag kilátástalan helyzetbe került, és romlott az életszínvonal, ezzel szemben a Janukovics család és támogatóik egyre nyíltabb és mértéktelenebb korrupciója nem csak a kormány népszerűségvesztésével, hanem országos elégedetlenséggel is járt. A társadalom teljesen elidegenedett a kormányzattól, a közhangulat mindinkább a vezetés ellen fordult, s a politikai és társadalmi válság csupán azért nem következett be, mivel az EU-val kötendő társulási szerződés aláírásának lehetősége még mindig napirenden volt. A helyzet alapvetően megváltozott, amikor november 21-én a kormányzat bejelentette, hogy Ukrajna mégsem írja alá a társulási szerződést, vagyis feladja az európai irányvonalat. Janukovics és klikkjének ezen lépése bizonyult az utolsó cseppnek, amellyel a társadalom végérvényesen elszakadt az ország vezetésétől, és szinte azonnal elszabadultak az évekig visszafojtott indulatok, s még aznap tüntetések és tiltakozások törtek ki a kijevi Majdan téren. A civilek elleni kormányzati agresszió, amikor november 30-án a tiltakozókat központi utasításra szétverték, példa nélküli volt az ukrán történelemben. Ennek hatására viszont további százezrek vonultak az utcákra, a kormány társadalmi elszigeteltsége pedig fokozódott. 2014 elejére az ukrán kormány megbukott, február 21-én pedig Janukovics elnök elhagyta a forradalmi hevületű, ám egy elhúzódó válság felé tartó Ukrajnát.

Az ukrajnai válság a Majdanon kibontakozó demonstrációkkal kezdődött 2013. november 21-én. A hibás gazdaságpolitika, a tétlen Európa politika, a szégyentelen korrupció, majd az agresszív fellépés a tüntetőkkel szemben forradalmat lobbantott lángra, amely elsöpörte Viktor Janukovicsot és a kormányt. Az ukránok Európa felé fordultak, de ezzel végleg eltávolodtak az ukrajnai oroszoktól, akik az Ukrajnától való elszakadás mellett fogtak fegyvert. A történelmi feszültségek mind egyszerre törtek a felszínre, amelyek szétfeszítették Ukrajna kereteit. A forradalom csakhamar polgárháborúba fordult, amelynek vége jelenleg még a láthatáron sincs.

Több száz EU-párti tüntető a kijevi Maidan (Függetlenség) téren, 2013. december 8-án.

Források:

Bates, Theunis [2014]: Ukraine’s fraught relationship with Russia: A brief history, The Week, http://theweek.com/articles/449691/ukraines-fraught-relationship-russia-brief-history

Bowlby, Chris [2014]: Merre tart Ukrajna, BBC History Magazin 2014/3.

Bryttan, Adrian [2014]: Ukraine and Russia „share a long and common history”, Euromaidan Press, http://euromaidanpress.com/2014/03/07/ukraine-and-russia-share-a-long-and-common-history-faq/

Daskevics, Jaroszlav [2014]: How Moscow hijacked the history of Kyivan Rus', Euromaidan Press, http://euromaidanpress.com/2014/05/14/how-moscow-hijacked-the-history-of-kyivan-rus/

Kulczycki, Stanisław [2011]: A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között, European Network Remembrance and Solidarity, http://www.enrs.eu/pl/articles/73-a-nagy-ehinseg-ukrajnaban-1932-1933-koezoett

Papp Gábor [2014]: Az amerikai nézőpont, BBC History Magazin, 2014/3.

Sz. Bíró Zoltán [2014]: Ukrajnai tanulságok, Mozgó Világ Online, http://epa.oszk.hu/01300/01326/00157/pdf/EPA01326_mozgo_vilag_2014_01_6856.pdf

Thieme, Donald [2014]: A brief history of conflict in Ukraine, USNI News, http://news.usni.org/2014/03/11/brief-history-conflict-ukraine

https://en.wikipedia.org/?title=Holodomor
https://en.wikipedia.org/wiki/1954_transfer_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/Cossacks
https://en.wikipedia.org/wiki/Demographics_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Crimea
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Ukraine
https://en.wikipedia.org/wiki/Kievan_Rus'
https://en.wikipedia.org/wiki/Nikita_Khrushchev
https://en.wikipedia.org/wiki/Russians
https://en.wikipedia.org/wiki/Treaty_of_Pereyaslav
http://en.wikipedia.org/wiki/Tsardom_of_Russia

https://en.wikipedia.org/wiki/Ukrainian_language
https://en.wikipedia.org/wiki/West_Ukrainian_People%27s_Republic
http://mult-kor.hu/valoban-moszkvaban-van-a-helye-vlagyimir-nagyfejedelem-emlekmuvenek-20151104

Téma: Az orosz-ukrán konfliktus történelmi háttere

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása