Az Aleut-szigetek japán megszállása

2017.09.05 20:33

Az Aleut-szigetek a Csendes-óceán északi felében húzódó szigetláncolat, amely Alaszkától Kamcsatkáig két kontinenst köt össze, Észak-Amerikát és Ázsiát. A szigetcsoport több mint száz éven át, 1741 és 1867 között orosz gyarmati igazgatás alatt állt, amikor is a keletebbre elterülő orosz földekkel egyetemben eladásra került az Egyesült Államoknak. Azóta Alaszka részei, de a nyugati Parancsnok-szigetek a mai napig Oroszországhoz tartoznak. Az Aleut-szigeteket főleg az őshonos eszkimó aleutok (saját nyelvükön unangák) lakják, létszámuk körülbelül nyolcezer főre tehető.

A Japán Császárság 1931 óta agresszív terjeszkedő külpolitikát folytatott Ázsiában. A területi hódítások kezdetben csak Kínára koncentrálódtak, ám miután az európai gyarmattartó hatalmak (Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia) sorra a németek áldozataivá váltak vagy ostrom alá kerültek, ázsiai birtokaik védtelenül maradtak, amit Japán gyorsan ki is használt, s lecsapott rájuk. A japán előretörés hatására az amerikai kormány - még a háborúba lépése előtt - az Aleut-szigeteki őslakosok kötelező kitelepítése mellett döntött. Ennek keretében nagyjából 880 aleutot internáltak Alaszkába, tehát a többségük a szigeteken maradt a japán támadás idején. Az internáltakat kritikán aluli ellátásban részesítették, hetvenöten vesztették életüket a hanyag körülmények miatt elkapott fertőzésektől és az éhínségtől.

A japán hadsereg már Indiát és Ausztráliát fenyegette, amikor 1941. december 7-én vakmerő, de annál meggondolatlanabb támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok hadiflottája ellen Pearl Harborban. A rajtaütés kivitelezésében nagy hibát követtek el, mivel elszalasztották megsemmisíteni az amerikai haditengerészet legütőképesebb eszközeit, a repülőgép-hordozó hajókat, amelyeket így a háború folyamán bevethettek Japán ellen. Az amerikai flotta súlyos, ám közel sem helyrehozhatatlan károkat szenvedett, míg Japán számára az akció végzetes következményekkel járt: túlterjeszkedett képességein, és az USA hadba lépésével végérvényesen megváltoztak a csendes-óceáni erőviszonyok.

A Japán Császárság legnagyobb kiterjedése 1942 közepén.

Az amerikaiak hamar alkalmazkodtak a háborús körülményekhez, és a Pearl Harbor-i támadás után fél évvel már képesek voltak csatát vállalni a hatalmas ellenséggel. Az 1942. májusi Korall-tengeri csatában egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, de Tokió számára nyilvánvalóvá vált, hogy komoly ellenfelére akadt az Egyesült Államokban. Egy hónappal később a japánok támadást terveltek ki, annak érdekében, hogy elpusztítsák az amerikai anyahajókat, amelyeket elszalasztottak elsüllyeszteni Pearl Harborban. 1942 júniusában rajtaütést terveztek a stratégiai fontossággal bíró Midway-atollnál, ahol az elképzelések szerint majd elpusztítják a fenyegető amerikai haditengerészet javát, és partra szállnak Hawaii-on. Ezzel párhuzamosan elterelő akciót indítottak a Csendes-óceán északi részén, az alaszkai Aleut-szigetek ellen, hogy elvonják az amerikaiak figyelmét a Midway-szigetektől. Szerencsétlenségükre viszont az amerikai haditengerészet megfejtette a japán üzenetkódolást, így mindent megtudtak a Midway-szigetek elleni támadásról és az elterelő hadműveletről, ezért nem is foglalkoztak az Aleut-szigetek védelmével, hanem magukra hagyták azokat, helyettük a Midway-atoll térségére koncentrálták erőiket, ahol gigantikus tengeri ütközet bontakozott ki a hadviselő felek között, amely hamar az USA számára vett kedvező fordulatot. Az amerikaiak totális győzelmet arattak Japán felett, elsüllyesztették az ellenség négy repülőgép-hordozóját (mellesleg ezek a hajók korábban a Pearl Harbor elleni támadásban vettek részt), míg maguk csak egyet veszítettek. A csata után végleg megszűnt Japán kezdeményezőképessége, és az USA haditengerészete számbeli fölénybe került, s noha a háború kimenetele nem volt többé kétséges, a harcok még több mint három éven át tomboltak a kelet-ázsiai térségben.  

Miközben a Midway-szigeteknél kibontakozóban volt a tengeri ütközet, addig az Aleut-szigetek elleni elterelő hadművelet tovább folytatódott, az után is, hogy nyilvánvalóvá vált, az amerikaiak nem dőltek be a trükknek, és nem vonnak el erőket a Midway-atolltól, hogy megvédjék az Aleutokat. Mindenestre úgy tűnik, hogy a japánok a figyelemelterelés mellett stratégiai jelentőséget is láthattak a szigetek elfoglalásában, ugyanis fekvésük miatt a szigeteket védelmi célokra lehetett felhasználni, amivel megnehezíthették az USA előrenyomulását Japán, illetve a hozzá tartozó Kuril-szigetek felé. Tokiónak távlati tervei is voltak az Aleut-szigetekkel, egyrészt éket verhetnek az USA és a Szovjetunió közé, ami az utóbbi nagyhatalom esetleges háborúba lépésekor lenne lényeges, másrészt előretolt állásként funkcionálhatnának, repülőtérrel, ahonnan a jövőben támadó akciókat indíthatnának az Egyesült Államok ellen. Nem utolsó sorban lélektani hatása is volt a hadműveletnek, mivel Japán lényegében amerikai területeket foglalt el (bár nem először, 1941 decemberében megszállták a Wake-szigetet, 1942 januárjában Guamot, május elején pedig az USA gyarmatát, a Fülöp-szigeteket).

A USS Yorktown anyahajó, amint találatot kapott a midwayi csatában. Ez volt az egyetlen amerikai repülőgép-hordozó, amit sikerült a japánoknak elsüllyeszteniük.

A japánok Aleut-szigeteki offenzívájára nézve az Unalaszka szigetén lévő Dutch Harbor haditengerészeti bázis jelentette a legkomolyabb fenyegetést, ezért első lépésben a kikötő létesítményeit kellet semlegesíteniük. 1942. június 3-án lebombázták a kikötőt, de a közeli Umnak szigetről amerikai vadászrepülők szálltak fel, mire a japánok gyorsan, célzás nélkül ledobták maradék bombáikat, és visszavonulót fújtak. 4-én folytatódott a légitámadás, amely során több amerikai létesítményben is komoly károkat okoztak. A rossz időjárási viszonyok miatt az amerikaiak nem tudtak hatékony támadást intézni a japán anyahajók ellen, de a japán bombázók pontossága is lecsökkent. Közben pedig híre érkezett, hogy a midwayi csata kedvezőtlenül alakul Japán számára, és a vezetés visszarendelte a flotta nagy részét Északról a Csendes-óceán közepére, ezért Unalaszka megszállását elvetették, egy kisebb erőt viszont a térségben hagytak, amely június 6-án Kiska, 7-én pedig Attu szigetét foglalta el.

A japánok egyik szigeten sem találkoztak ellenállással, Kiska lényegében lakatlan volt, csak a hadsereg tízfős időjárás-vizsgáló különítménye tartózkodott a szigeten, akik közül kettőt a megszállók megöltek, míg a többieket hadifogolyként Japánba küldték. Attu szigetén egy kicsiny falu volt csupán, ahol negyvenöt őslakos és két amerikai élt. A japánok érkezésükkor megöltek három falubelit, a Japánba küldöttek közül pedig további tizenhatan vesztették életüket a hadifogságban.

A megszálló erők Attu szigetének azonnali megerődítésébe és egy repülőtér építésébe kezdtek, ami joggal keltett aggodalmat az USA és Kanada vezetésében, hiszen egy ilyen repülőtérről könnyedén légitámadást intézhettek Észak-Amerika nyugati partja ellen. A két szövetséges hatalom gyorsan határozott, és bombázás alá vette a megszállt szigeteket, az amerikai haditengerészet blokádot vont köréjük, s a tenger felől is lőtték az ellenség állásait, valamint számos a környéken cirkáló japán hajót is elsüllyesztettek.

A Kiska szigetén parta szállt japán egység zászlót bont, 1942. június 6-án.

A japánok nem terveztek hosszan tartó megszállást, csupán 1942 végéig, de végül is úgy alakult, hogy az év végén mégsem vonták ki az egységeket a szigetekről, köszönhetően a határozatlan elképzeléseknek és a blokádnak. Így 1943-ban is folytatódott a japán jelenlét az Aleut-szigeteken, melyek ellátása egyre nehézkesebbé vált, főleg 1943. március 27-e után, amikor a parancsnok-szigeteki tengeri ütközetben az amerikaiak megsemmisítettek egy utánpótlást szállító konvojt. Ezt követően az ellátmányt csak tengeralattjárókon tudták eljuttatni a megszálló alakulatokhoz.

A bombázások és a tengeri blokád viszont csak ideiglenes megoldást jelentettek a japánok közelsége okozta fenyegetésre. Ahhoz, hogy a két szövetséges állam megszüntethesse a tőszomszédságában kialakult biztonsági kockázatot, mindenképpen vissza kellett foglalni a szigeteket, ennek érdekében májusra kidolgozták a hadműveletek részleteit, és késlekedés nélkül parancsot adtak azok végrehajtására.

1943. május 11-én a szövetségesek megkezdték Attu szigete elleni támadásukat, de úgy látszott, hogy elsiették a hadművelet megindítását, mivel alapvető dolgok okoztak nehézséget az előrenyomuló alakulatoknak. Például nem voltak felkészülve a tundrára, pedig ebben az éghajlati övezetben nem igazán lehetett másra számítani… A katonáknak nem volt megfelelő ruházatuk a hideg ellen, és többen fagysérülést szenvedtek, a katonai járművek a zord időjárásban befagytak és leálltak, az utánpótlás pedig nem jutott el az egységekhez. Ennek ellenére sikeresen elszigetelték a japánokat, akik beásták magukat az állásaikba. Ezzel a taktikával időt nyertek, a harcok elhúzódtak, és gyötrelmessé váltak mindkét oldal számára, a szövetségeseknek tíz nap elteltével még mindig nem sikerült visszafoglalniuk az aprócska szigetet, ráadásul Tokióban épp előkészítettek egy felmentő flottát, hogy megsegítsék az ostromlottakat. Az amerikaiak és kanadaiak szerencséjére a flotta felszerelése és útjára bocsátása nem ment gördülékenyen, egy hét elteltével még mindig a kikötőben rostokolt. Eközben az Attu szigetét védő japánok egyre elkeseredettebb helyzetbe kerültek, mígnem május 29-re úgy döntöttek, hogy egy utolsó erőteljes kitöréssel rátámadnak az amerikaiakra. A második világháború során ez volt a legnagyobb banzájroham, és a szövetségeseket annyira meglepte a hirtelen jövő, lendületes támadás, hogy nem igazán tudtak hatékonyan védekezni ellene. Kíméletlen közelharc alakult ki a két fél között, a japánok szinte az utolsó emberig küzdöttek, s több mint kétezren elestek közülük, és csupán huszonnyolcan kerültek fogságba, akik között egyetlen tiszt sem volt. Attu végül az amerikaiak kezére került, de elszigetelt csoportok még július elejéig fejtettek ki ellenállást.

Amerikai katonák a végtelen télben Attu visszafoglalásakor, 1943 májusában.

A szövetségesek vezetői a több száz halálos áldozatot követelő akcióból levonták a kellő tanulságot, és a Kiska szigete elleni támadást elhalasztották, annak érdekében, hogy a hadművelet részleteit alaposabban megtervezzék, és hogy ne ismétlődhessen meg mindaz, ami Attun történt. Ugyanakkor a japánok is számot vetettek, és felülvizsgálták esélyeiket, majd arra a következtetésre jutottak, hogy Kiska egy rosszul védhető, elszigetelt terület, amely megtartásából nem származik lényegi előnyük, ezért az azonnali kiürítése mellett döntöttek. Ezt természetesen teljes titokban kivitelezték, s miközben a szövetségesek figyelmét a komoly tervezés és a precíz készülődés kötötte le, addig a japánok július 28-án a köd leple alatt észrevétlenül távoztak a szigetről. Az események meglehetősen tragikomikus fordulatot vettek, ugyanis az evakuálást olyan mesterien hajtották végre, hogy az angolszász hatalmak még közel három hétig nem vettek észre semmi változást, olyannyira, hogy augusztus 15-én parancsot adtak a támadás megindítására. Jelzésértékű lehetett volna, hogy az előkészítő bombázásra nem érkezett légvédelmi válasz, de ebből sem sejtették, hogy a megszállók már rég nem tartózkodnak a szigeten, és a tervek szerint megkezdték a partraszállást. Az amerikai és kanadai csapatok különböző helyszíneken tették partra az egységeiket, hogy két irányból támadhassák meg a japánokat, de szerencsétlenségükre ismét sűrű köd szállt le Kiska szigetére, és a rossz látási viszonyok miatt, amikor a két sereg látótávolságba került egymástól, kölcsönösen azt hitték a másikra, hogy a japánokba botlottak. Annyira biztosak voltak benne, hogy amint meglátták egymást, azonnal tüzet nyitottak, s mire rájöttek a végzetes tévedésükre már harmincketten elestek a „baráti tűzben”.

Az Aleut-szigetekhez tartozó Attu és Kiska japán megszállása egy évig tartott, mely fejezet a második világháború csendes-óceáni történetére nem volt különösebb hatással, azonban egy pillanatra az USA és Kanada komolyan fenyegetve érezte magát, amikor kontinentális területeik elérhető távolságba kerültek a japán bombázók számára. Légitámadásra mégsem került sor, ehhez nem voltak adottak az anyagi feltételek, Attun elkezdtek ugyan építeni egy repülőteret, de sosem készült el, ami az utánpótlás akadozásának és a szövetséges bombázásoknak volt köszönhető. A megszállók nagyon kevés repülőgéppel rendelkeztek, és ha mindennek dacára sikerült volna mégis eljuttatni azokat a nyugati part ellen (anyahajón vagy elkészült reptérről), az csak lélektani hatással bírhatott volna, míg a háború menetére semmilyen hatást nem gyakorolt volna. A szövetségesek eltökélték a szigetek visszafoglalását, és a legrosszabb esetben is, ha a japánok maradnak és harcolnak Kiskán, s ha meg is érkezett volna a felmentő flottájuk, az amerikaiak akkor is visszaszerezték volna 1943 folyamán a szigetet. Amennyiben a japánok szándékában állt volna, hogy tartósan megszállva tartsák a szigeteket, annak komolyabb erősítés nélkül nem lett volna realitása, ezt felismerték, és ki is ürítették Kiskát.

Kísértethajó Kiska partjainál. A Borneo Maru japán szállítóhajó maradványa több mint hatvan éve ugyanott hever, ahol kilőtték.

Az amerikaiak hamar befejezték Attu szigetén a repülőteret, és onnan 1943. július 10-től (még miközben javában folyt a Kiska elleni támadás tervezése) bombázni kezdték a Kuril-szigeteket. 1942 áprilisa óta először érte Japán területet légitámadás.

A japán megszállás alatt deportált őslakosokat az amerikaiak a háború után nem költöztették vissza Attura, hanem másik szigeteken vagy Alaszkában kezdtek új életet. Attura egy húsz fő által üzemeltetett rádióállomást telepítettek, de 2010-ben ez is beszüntette működését, azóta teljesen lakatlan a sziget, csak egy emlékmű áll magányosan emlékeztetve az ott történt eseményekre. Kiska már a megszállás előtt lakatlan volt, és ma is az. A szigeten szinte érintetlenül megmaradtak a világháborús komplexumok, a bombakráterek, a földalatti járatok, a hátrahagyott felszerelések, fegyverek és a hajóroncsok, amelyek kísérteties mementóként hevernek és állnak elhagyatottan a jéghideg csendben (képek).

Facebook: Szórakoztató történelem

Olvass tovább: A Wushe incidens, A Csatorna-szigetek német megszállása

Források:

Peter Snow [2014]: Fordulat a Csendes-óceánon, A második világháború története első rész, A BBC History Különszáma, Kossuth Kiadó.

https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands
https://en.wikipedia.org/wiki/Aleutian_Islands_Campaign

https://en.wikipedia.org/wiki/Aleut
https://en.wikipedia.org/wiki/Attu_Island
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Dutch_Harbor
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Attu
https://en.wikipedia.org/wiki/Japanese_occupation_of_Kiska
https://en.wikipedia.org/wiki/Kiska

Téma: Az Aleut-szigetek japán megszállása

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása