2011 halottai

2012.03.07 23:30

A történelem színpadáról gyakran csendesen távoznak a nagyon, gyakran múltbeli cselekedeteik, szerepük a feledés homályába merül. Bár akadnak kivételek, akik halála szenzációt kelt, főleg azokra jellemző, akik rettegést keltettek egy közösségben vagy a világban. A halált látva mégis bebizonyosodik, hogy a kegyetlenek, az autoriterek, a terrorista vezetők is olyan emberek, mint akik az emberiségért, az értékekért és az emberi jogokért küzdöttek. Mindegy mit tettek korábban egy valami közös bennük, az pedig az emberi halandóság. Egy nap mind eltávoznak ebből a világból, de emlékük fennmarad, de hogy hogyan emlékszünk rájuk vissza az az életútjuktől függ. Összegyűjtöttem tehát azt a nyolc történelmi személyt, akik a tavalyi év során hunytak el, és akik talán a legismertebbek, legjelentősebbek, de ezzel nem akarom őket mások fölé emelni, többre magasztalani.

Oszáma bin Láden

Az al-Kaida vezetője 1988-2011 között.
Született: 1957. március 10. Rijád, Szaúd-Arábia.
Elhunyt: 2011. május 2. Abbotabád, Pakisztán. (54 évesen)

Oszáma dollár-milliomos családból származott, apjának jól menő építőipari vállalata volt, melyet halála után Oszáma vett át. A vallási szélsőségekhez már korán elkezdett vonzódnia a fiatal Oszáma és idővel radikális muzulmán csoportokkal épített ki szorosabb kapcsolatokat. 1979-1989 között Afganisztánban harcolt a szovjet megszállók ellen, ahol egy 20.000 fős iszlamista alakulatot szervezett és irányított. Az USA ebben az időszakban támogatta Oszáma tevékenységét a Szovjetunió ellen. Afganisztán után 1989-ben visszatért Szaúd-Arábiába és az üzlettel foglalkozott, míg az USA meg nem támadta Irakot az 1990-es Öbölháborúban. Oszáma ezt az arab világot ért támadásként értelmezte és ekkor alakult ki benne notorius USA-ellenessége.

Valószínűleg már 1988-ban megalapította az al-Kaida (A bázis) szervezetet, ami kezdetben az iszlám államok védelmét tűzte ki célul. 1991-ben szent háborút (dzsihád) hirdetett az USA ellen, amitől fogva Oszáma különböző országokban tartózkodott és az al-Kaida irányításának szentelte életét. 1993-ban az USA "szívét" célozta meg egy terror akcióval és New York-ban a World Trade Center garázsában robbantottak. A terror cselekmények folytatódtak az amerikai célpontok ellen és 1998-ra Oszáma bin Láden az FBI tíz legkeresettebb személyei közé került. Az al-Kaida legnagyobb terror cselekményét 2001. szeptember 11-én követte el, ismét a World Trade Center ellen, az ikertornyok ez úttal a nekik irányított repülőgépek becsapódásától összeomlottak, s egy harmadik gép a Pentagon egy részét pusztította el. Noha sok a kérdőjel és a tisztázatlan körülmény, egyes vélekedések szerint az amerikai kormányt is felelősség terheli a terror cslekményért, de ez a mai napig megosztja a közvéleményt.

9/11 után az USA hadat üzent a tálibok (iszlamista csoport) irányította Afganisztán ellen, ahol az al-Kaidának bázisai voltak és Oszáma is az országban tartózkodott. A harcok elhúzódtak és a mai napig sem zárult le a háború Afganisztánban. Oszáma videó üzenetekben szólt híveihez és a szent háború folytatását ígérte Amerika ellen. 2001 után az iszlamista vezér több évre eltűnt és tartózkodási helyéről csak találgatások voltak. 2009-ben úgy feltételezték, hogy Pakisztánban bújkálhat.

Oszáma bin Láden halála épp oly rejtélyes volt, mint az élete. Életében is rengeteg kérdés lengte körül: Ki is ő? Milyen kapcsolatai fűzik az amerikai kormányhoz és George W. Bush elnökhöz? Amerika hozta őt létre? A feltett kérdésekre nem születtek kielégítő válaszok. 2011. május 2-án amerikai fegyveres erők rábukkantak Oszámára Pakisztánban és a 40 percig tartó tűzharc után megölték az iszlamista vezetőt. A holttest azonosítása után 24 órával az amerikai erők a tengerbe temették, ami helyszín ma sem publikus, valamint a halottról készült felvételek is titkosítottak.

Egyes vélekedések szerint Oszáma bin Láden már 2001 végén meghalt Dubaj-ban, amiről az amerikai kormány tudott, de ezt titokban tartotta, hogy az afganisztáni offenzíva ne maradjon el és legyen oka megszállni az országot. Pakisztáni hírszerzés szerint azonban bin Láden nem a 2011-es tűzharcban esett el, hanem letartóztatták, majd kivégezték az amerikaiak. Nehéz a kérdésekre válaszolt találni, főleg, hogy az amerikai hadsereg olyan gyorsan megszabadult Oszáma bin Láden holttestétől. A hivatalos álláspont szerint azonban 2011 májusában halt meg a hirhedt terrorista vezér.

Garret FitzGerald

Írország miniszterelnöke 1981-1982 és 1982-1987 között.
Született: 1926. február 9. Dublin, Írország.
Elhunyt: 2011. május 19. Dublin, Írország. (85 évesen)

FitzGerald az 1940-es években fejezte be tanulmányait és az Aer Lingus ír légitársaságnál kezdett dolgozni 1947-től,1959-ig. Ez idő alatt azonban cikkeket is publikált számos neves ír lapban. Mivel a légitársaság gazdasági stratégiájával foglalkozott és publikációi is gazdasági témában íródtak, ezért 1959-ben elvállalta egy közgazdasági tantárgy oktatását a dublini Trinity College-ben.

Ugyanakkor egyre inkább a politika felé húzott, amikor is úgy döntött, hogy csatlakozik a konzervatív Fine Gael párthoz, és e pártszínekben 1965-ben megválasztották szenátornak, amivel bekerült az ír Parlament felsőházába. 1969-ben már az Alsóházba sikerült bekerülnie, amivel közelebb került a gyakorlati politikához. Liberális nézetével ellensúlyt jelentett a párt szigorú konzervatív felfogásával szemben, ami ellentétet szült közte és a pártvezetés között.

1973-ban a Fine Gael került kormánypozícióba, de FitzGerald reményei ellenére sem kapta meg a pénzügyminiszteri pozíciót, ellenben ő lett Írország külügyminisztere. Az 1977-es választásokat elvesztette a Fine Gael és az akkori pártelnök ezért lemondott tisztségéről, mire FitzGerald-ot jelölték ki utódjául. FitzGerald a Fine Gael modernizálásába kezdett, ami után a párt népszerűsége egyre növekedett és 1981-ben újra választást nyert, amivel FitzGerald miniszterelnök lehetett. Első miniszterelnöksége rövid életű volt, az ország válságos gazdasági helyzetén nem volt képes a kormány javítani és az ellenzék negatív hozzáállása sem segítette a tervek megvalósítását, ezért 1982-ben újabb választást írtak ki, amit elvesztett FitzGerald pártja.

Pár hónap múlva ismét választásokra került a sor, politikai válság kezdett körvonalazódni Írországban. 1982 novemberétől újra FitzGerald alakított kormányt és második mniszterelnöksége alatt sikerült gátat szabni a pénzügyi válság tovább terjedése előtt, habár az ország gazdasági növekedését nem tudták beindítani. A FitzGerald kormány részt vett az angol-ír tárgyalássorozaton, ami eredményeképpen 1985-ben aláírták az Angol-ír Egyezményt, ez többek között Észak-Írország státuszáról szólt, s Írország tanácsadói jogköröket kapott bizonyos észak-ír politikai ügyekben.

A gazdasági válságot továbbra sem volt képes a Fine Gael felszámolni, amiért a népszerűségük gyorsan zuhanni kezdett és 1987-ben óriási választási vereséget szenvedtek el.  FitzGerlad azonnal lemondott a pártelnökségről és 1992-ben a politikai élettől is visszavonult. Még 1991-ben kiadta önéletrajzát (All in a Life), ami best-seller lett és a volt miniszterelnök 1992 után újra a publikációban találta meg önmagát, 1997-2009 között pedig a National University of Ireland rektora volt.

FitzGerald egész életében támogatta az európai integrációt és hitte, hogy Írországnak érdekében áll Európa egyre mélyebb integrációjában részt venni. A 2009-es Lisszaboni Szerződés aláírását is támogatta. 2011. május 5-én súlyos betegen került kórházba és 19-re eltávozott e világból. Május 22-én több száz ember részvételével temették el Dublintől nem messze a Shangkill-ben lévő Shanganagh Cemetery-ben.

Mádl Ferenc

Magyarország köztársasági elnöke 2000-2005 között.
Született: 1931. január 29. Bánd, Magyarország.
Elhunyt: 2011. május 29. Budapest, Magyarország. (80 évesen)

Mádl Ferenc 1955-ben szerzett jogi diplomát, majd bírósági munkát vállalt. 1956-tól 1980-ig a Magyar Tudományos Akadémia foglalkoztatta, de e mellett 1971-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított. Tudását és tudományos jártasságát bizonyítja, hogy pályafutása során számos magyar és külföldi tudományos társaság és akadémia tagságába nyert felvételt, 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Rengeteg tanulmányt és számos könyvet publikált. 1999-ben Széchenyi-díjat kapott, tudományos és oktatói tevékenységének elismeréseképpen.

A közéletben 1989 után bukkant fel, mint aktív szerelő, s az Antall-kormány alatt Európa-ügyi és a tudománypolitikáért felelős tárca nélküli miniszter lett 1990-1993 között. 1993-tól művelődési és közoktatási miniszter volt. Miniszterségei alatt a magyar oktatás és tudományos kutatás korszerűsítéséért tevékenykedett. A Fidesz, MDF és KDNP már 1995-ben jelölte őt köztársasági elnöknek, de az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció nem támogatta Mádlt. 1999-2000 között az első Orbán-kormány tudományos tanácsadó testületének a tagja volt.

2000-ben a kormányzó koalíció megállapodása szerint az FKgP jelölhette a köztársasági elnök személyét, mely párt Mádl Ferencet javasolta. Az Országgyűlés megválasztotta, noha csak a harmadik fordulóban, vagyis kétszer nem sikerült 2/3-os parlamenti többséget szereznie. Hivatali idejének lejártakor nem kívánta magát újra jelöltetni az államfői pozícióra és leköszönése után szinte el is tűnt a közéletből.

Halálának híre hirtelen jött és megdöbbenést váltott ki a közvéleményből. Mádl Ferenc 2011. május 29-én hunyt el és június 7-én helyezték örök nyugalomra a budapesti Nemzeti Sírkertben. Temetésére több száz ember érkezett. Az elhunyt családja kérte a gyászolókat, hogy a virágra és koszorúra szánt összeget inkább az Istenadta Tehetség Alapítvány számára ajánlják fel, amit Mádl Ferenc felesége, Mádl Dalma hozott létre 2005-ben, a kis falvakból származó tehetséges gyerekek segítésére. 

Habsburg Ottó

Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse 1916-1918 között, Magyarország koronahercege 1921-ig, Ausztria trónjának a követelője 1961-ig.
Született: 1912. november 20. Reichenau an der Rax, Osztrák-Magyar Monarchia.
Elhunyt: 2011. július 4. Pöcking, Németország. (98 évesen)

Az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi trónörököse Habsburg Károly fiaként látta meg a napvilágot, keresztapja Ferenc József osztrák császár és magyar király volt. 1916-ban Ottó apja lépett az Osztrák-Magyar Monarchia trónjára, amivel Ottóból a dualista állam trónörököse lett. 1918-ban a Monarchia darabjaira hullott, köztársaságokat kiáltottak ki az utódállamokban, többek között Ausztriában és Magyarországon is, ezért a Habsburgok emigrációba kényszerültek és uralkodóként egyik utódállamba sem tudtak többé visszatérni. Ottó anyja, Zita császárné hitt abban, hogy egy napon fia visszaszerzi a trónt és több ország felett is uralkodni fog, ezért fontosnak tartotta, hogy a fiú több nyelven is beszéljen. A trónok egyikét sem sikerült ugyan megszereznie, de Ottó több nyelvet is sikeresen elsajátított, így beszélt a német mellett magyarul, horvátul, spanyolul, angolul, franciául és latinul.

A Habsburgokat száműzték Ausztriából és törvény mondta ki vagyonuk elkobzását. A család Svájcban és a portugáliai Madeirán töltötte száműzetését. Károly 1922-es halála után a kilenc éves Ottó vált a Habsburg-ház hivatalos trónkövetelőjévé. A család hamarosan Spanyolországba költözött, Ottó Belgiumban végezte PhD tanulmányait és még az 1930-as években is abban hitt, hogy ausztriai visszatérése csak idő kérdése, hogy az osztrák nép kívánja a monarchia restaurálást. Utóbbiban amúgy nem is tévedett sokat, de a politikai események ezt nem tehették lehetővé és talán egy Habsburg restaurációs kísérletet hiúsított meg az 1938-ban bekövetkezett Anschluss, amikor Németország megszállta Ausztriát és a Német Birodalom részévé tette. Ottó ezt az aktust természetesen élesen ellenezte.

A német megszállás előtt Ottó az osztrák kancellárhoz, Kurt Schuschnigg-hoz fordult, kérve őt, hogy dacoljon Hitlerrel, amiben Ottó a egítségére lenne és visszatérne Ausztriába, hogy átvegye a kormányzást és visszaverhessék a németek ambícióit. Mint tudjuk ez nem történt meg és Németország bekebelezte Ausztriát, ami után a nácik halálra ítélték Habsburg Ottót. A monarchista osztrákokat a nácik bebörtönözték és/vagy kivégezték. Többeket koncentrációs táborba küldtek, köztük Ottó rokonait is, osztrák hercegeket. Egy birodalmi rendelet szerint, ha Ottó a németek kezére kerül, haladéktalanul ki kell végezni. A II. világháború elején Ottó Párizsban tartózkodott és az 1940-es német invázió Franciaország ellen arra késztette, hogy elhagyja a francia fővárost és Portugáliába távozzon. 1941-ben Hitler megfosztotta Ottót osztrák állampolgárságától. A teljes biztonsága érdekében Ottó végül is úgy döntött, hogy az USA-ba távozik, ahol kampányolni kezdett a szövetségesek ausztriai bombázásai ellen. Felvetette egy Dunai Föderáció ötletét a háború utáni rendezések tervei között, aminek ő lenne az uralkodója, s ezzel még Churchill is egyetértett, de Sztálin már nem. Harcolt a németek jogaiért és ellenezte a kommunista igényeket Kelet-Európára nézve.

A világháború végén Ottó visszatért Európába, Franciaországban és Spanyolországban is élt. Osztrák állampolgárságát csak 1956-ban kapta vissza, de Ausztriába még nem engedték belépni. 1961-ben lemondott osztrák trónigényéről és 48 év után, 1966-ban térthetett vissza Ausztriába.

Ottó egész életében támogatta Európa egyesülését és az Európai Uniót. 1979-1999 között az Európai Parlament tagja volt, mint a bajor Keresztényszocialista Unió (CSU) képviselője. Az 1989-es Páneurópai Piknik fővédnöke volt, ami során az osztrák-magyar határon békedemonstrációt tartottak, ami esemény mérföldkőnek számított a Vasfüggöny "átvágása", Németország egyesítése és a kommunizmus bukása szempontjából.

Az 1990-es és a 2000-es években is aktív európai közszereplő maradt, egészen 2010-ig, amikor felesége Regina elhalálozott. Ez után nem jelent meg többé a nyilvánosság előtt és 2011. július 4-én álmában hunyt el Pöcking-i lakásán. Halála után 13 napos gyászidőszak kezdődött több országban, főleg a Monarchia utódállamaiban. Július 16-án temették el Bécsben a Kapucinusok templomában. A temetési szertartást százezres tömeg nézte végig, sokan kivetítőkön. Július 17-én a Pannonhalmi Főapátságon helyezték el Habsburg Ottó szívurnáját, ami az elhunyt végakarata volt.

Moammer Kadhafi

Líbia vezetője 1969-2011 között, 1977-től "testvéri vezetője és útmutatója."
Született: 1942. június 19. Szirt, Olasz-Líbia.
Elhunyt: 2011. október 20. Szirt, Líbia. (69 évesen)

Kadhafi fiatalkorában már tisztázta nagyvonalakban azokat a nézetek, amiket egész életén át képviselt. Az 1940-es években a gyarmatosítást ítélte el és a gyarmatosító hatalmakat megvetette. Az 1950-es évek elején kezdte bálványozni, sőt példaképének tekinteni Gamal A. Nasszer, egyiptomi elnököt. Az 1956-os szuezi válságkor az Izrael ellenes tüntetések résztvevője volt. 1961-1966 között katonai képzésben vett részt, ami után Európában képezte tovább magát e területen. Később Kadhafi ezredesnek szólították, de hivatalosan e rangfokozatig sosem jutott el, csak századosig. Líbia vezetőjeként megszerezte a vezérőrnagyi rangot, de továbbra is az ezredes megszólítást kedvelte és várta el.

Az 1960-as évek végén Kadhafi kapcsolatba került a Szabad Tisztek Mozgalmával. A fiatal katonákból álló csoportot áthatotta az arab nacionalizmus szelleme és Nasszer elnök karizmája. 1967-ben a harmadik arab-izraeli háborúban Izrael hat nap alatt legyőzte az arab ellenfeleit, amit tragédiaként éltek meg a Mozgalom tagjai. Kadhafi egy puccsot kezdett tervezgetni a líbiai monarchia ellen, amire 1969-ben került sor. Idris, líbiai király Törökországban tartózkodott, amikor Kadhafiék akcióba lendültek. Vérontás nélkül képesek voltak megdönteni a királyságot és kikiáltani a Líbiai Arab Köztársaságot.

Kadhafi első intézkedése az amerikai és a brit légitámaszpontok felszámolása volt Líbiában és a külföldi olajvállalatok ténykedését is korlátozta az országban. Külkapcsolataiban a Nasszer vezette Egyiptomhoz közeledett. 1970-ben kiűzte Líbiából az olasz lakosokat, az 1980-as évektől a berbereket diszkriminálta, betiltotta a nyelvüket is. Kadhafi meghirdette a közvetlen demokráciát, amiben a helyi közösségek lényegében magukat igazgatják, népi tanácsok és közösségek révén, a legfőbb hatalom természetesen Kadhafi kezében maradt. 1975-1979 között megjelentette az ún. Zöld könyvet, ami három kötetben foglalja össze politikai nézeteit, amiben a népet, a hagyományokat és a vallást a politika és a pártok felé emeli.

Líbia ténylegesen fejlődésnek indult Kadhafi hatalomra kerülése után. Nőtt az olvasni tudók száma és a várható élettartam. A munkalehetőségek adottak voltak, a nők és feketék jogai is garantálva lettek. A jóléti állam elemei közül megvalósult az ingyenes oktatás, egészségügyi ellátás és pénzügyileg lakástámogatásokat kaphattak az emberek. A szegény régiókat tiszta vízzel látta el a kormányzat. Mindezt külföldi hitelek nélkül valósították meg, amivel Líbia adósság-mentes állam maradt. Ugyanakkor említésre méltó, hogy a belgazdaságot Kadhafi családja és/vagy az uralkodó elit monopolizálta, s a vagyonfelhalmozással nem forgott vissza a tőke a gazdaságba, amivel a szegénység csökkentése nem valósulhatott meg. A vezetőség egyre nagyobb luxusban élt, nem törődve az ország szegényeivel és a befektetések a fegyvergyártás területére koncentrálódtak, valamint a Kadhafi féle tervutasításos gazdaságpolitika érvényesült. Ennek ellenére a 2000-es években is folyamatosan nőtt az ország GDP-je, de Kelet-Líbia elmaradottságán ez nem segített.

Nasszer 1970-es halála után Kadhafi lett az arab nacionalizmus vezéralakja. Nagyszabású terve volt egy Észak-Afrikai arab állam létrehozása, ami célból több szomszédos országnak felajánlotta az egyesülés lehetőségét (Szudán, Csád, Egyiptom, Tunézia), de mindannyiszor kudarcot vallottak a tervei. Amikor ez a nagy arab állam elképzelése elbukott, ellenségesen lépett fel a környező országok ellen, s Egyiptommal kisebb háborúba is bonyolódott és Csád belharcaiba is beavatkozott. Még 1972-ben Kadhafi létrehozta az Iszlám Légió félkatonai szervezetet, ami a környező államokban tevékenykedett az iszlámiság fenntartásáért vagy eléréséért. E szervezet révén támogatta a palesztin törekvéseket Izrael ellenében.

Az 1980-as években Líbia konfrontálódott az USA-val és az Egyesült Királysággal, Kadhafit terrorizmussal hozták kapcsolatba, amerikai részről katonai támadás is érte Líbiát, majd a gazdasági és pénzügyi szankcióit Líbia ellen az 1990-es évek végére sem vonta vissza, csak 2003-ban, amikor Líbia magára vállalta a korábbi skóciai repülőgép robbantást.

Kadhafi radikalizmusa az 1990-es évektől csökkent, és noha Afrikában a népszerűsége is növekvőben volt, Líbiában egyre többen váltak a rendszer ellenségeivé, akik 1993-ban merényletet kíséreltek meg ellene és 1996-ban tiltakoztak a rezsim ellen. Kadhafi a Nyugati világgal próbálta pacifikálni a kapcsolatait, s elítélte a terrorizmust. Ezt a politikai váltást gazdasági okokra vezették vissza, Líbia nem lehetett többé adósság-mentes állam, nyugati segítségre szorult, amiért cserébe a jó viszony elengedhetetlen. A 2003-as Öbölháború után Kadhafi nemzetközi küldöttséget kért Líbiába, hogy ellenőrizzék tömegpusztító fegyvergyártását és segédkezzenek ezek leszerelésében. 2006-ra Líbia nem jelentett többé fenyegetést az USA számára.

2009-től Kadhafi politikája visszafordult és újra a Nyugat-ellenes propagandába kezdett, a NATO ellen létre akarta hozni a SATO-t (Dél-atlanti Szövetség). Ez úttal azonban nem a Nyugat gyakorolt rá nyomást, hanem a belső feszültségek szabadultak el Kadhafi ellen és 2011 januárjában az elégedetlenkedők tüntetéseket szerveztek ország szerte és februárban komolyabb megmozdulásokra került sor. Az okok elég sokrétűek, de a kezdő lökést mindenképpen a tunéziai és egyiptomi demonstrációk adták. A tüntetések Kelet-Líbiából indultak ki, s okként említik meg a vallási tényezőket, de a korrupció, az ország rossz gazdasági helyzete és az emberi jogok hiányosságai ugyan úgy közrejátszhattak az elégedetlenség felfokozódásában.

A demonstrációk hamar polgárháborúba csaptak át, és február végére Kelet-Líbia már a felkelők kezén volt, akik létrehozták Átmeneti Nemzeti Tanácsukat, egy konkuráló kormányt, amivel politikai színezetet adtak a felkelésüknek. Március közepétől a NATO katonailag is segítséget nyújtott a felkelőknek, a légtér ellenőrzését biztosította és légitámadásokkal gyengítette Kadhafi hadseregét. Májusban a Hágai Nemzetközi Bíróság elfogató parancsot adott ki Kadhafi ellen, civilek meggyilkolásáért. A felkelők és a líbiai katonaság harcai változó sikerűek voltak, de lassan a felkelők kezdtek előrenyomulni, egyre Nyugatabbra. Kadhafi végig kitartott és nem volt hajlandó lemondani, amit a tüntetők követeltek.  Augusztus 20-28-a között vívták meg a tripoli csatát, ami végén Líbia fővárosa a felkelők kezére került. Kadhafi sorsa megpecsételődött, de ekkor még ismeretlen volt a tartózkodási helye.

Októberre kiderült, hogy Kadhafi szülővárosa, Szirt közelében tartózkodik, ahol egy összecsapás során, október 20-án életét vesztette. Máig nem tisztázott, hogy a sérüléseibe halt e bele, tűzpárbajban esett el vagy egy kivégzés áldozata lett e? Miszráta városában közszemlére tették holttestét, majd október 25-én a sivatag egy ismeretlen szegletében temették el. A temetés szemtanúi és elvégzői a Koránra esküdtek meg, hogy soha nem árulják el, hogy hol nyugszik Moammer Kadhafi.

Szvetlana Joszifovna Allilujeva

Joszif Visszarionovics Sztálin lánya, memoár-szerző.
Született: 1926. február 28. Moszkva, Szovjetunió.
Elhunyt: 2011. november 22. Richland Center, Wisconsin, USA. (85 évesen)

1926-ban született és Szvetlana Sztálin néven anyakönyvezték. Nevelését egy dadusra bízták, szüleivel csak alkalmanként találkozhatott. Hat éves volt, amikor 1932-ben anyja, Nagyezsda Allilujeva öngyilkosságot követett el, habár halálának tényleges oka máig tisztázatlan, egyesek szerint Sztálin utasítására ölték meg, mások úgy vélik maga Sztálin végzett feleségével.

Szvetlana 16 évesen beleszeretett egy 40 éves filmkészítőbe, Alekszej Kapler-be, mely románc Sztálin ellenérzését váltotta ki, oly mértékben, hogy Kapler-t nem sokára Gulag-ba száműzte, hogy távol tartsa lányától. Ez után Sztálin sosem tekintett bizalommal lánya udvarlói felé. 1944-ben a 17 éves Szvetlana házassági ajánlatot kapott, Grigorij Morozov-tól, amit vonakodva ugyan, de Sztálin is elfogadott, de ő maga sosem találkozott a vőlegénnyel és a házasságukat sem törvényesítették a kérésére. 1945-ben megszületett Szvetlana és Grigorij gyermeke, Joszif, de két évre rá el is váltak egymástól. 1949-ben Szvetlana újra megházasodott, ekkor Jurij Zsdánovhoz ment feleségül. Egy év múlva lányuk született, Jekatyerina, aki születése után nem sokkal elváltak.

Sztálin mindvégig irányítani kívánta lánya életét, amiért mindent el i követett. Szvetlana nem tanulhatta azt, amit szeretett volna, márpedig ő az irodalom és az írás után rajongott, de apja ezt nem támogatta, helyette a történelmet, a történelmi és politikai gondolkodást választotta ki számára. Apja 1953-as halála után némileg felszabadult az atyai önkény nyomása alól, amit jelzett az i, hogy anyja nevét vette fel (Allilujeva) a Sztálin név helyett. 1963-ban megismerkedett egy indiai kommunistával, Brajesh Singh-el, aki Moszkvában tartózkodott ekkor, és akivel érzelmileg igen közel kerültek egymáshoz. Singh azonban súlyos beteg volt és három év múlva meghalt. Szvetlana a férjének tekintette őt, noha s Szovjetunióban hivatalosan nem engedélyezték nekik az egybekelést. Singh hamvait Szvetlana maga vitte el Indiába, ahol néhány hónapot időzött és Új Delhiben felkereste az amerikai nagykövetséget, ahol politikai menedékjogot ajánlottak fel számára, amit elfogadott és egy európai kitérővel 1967-ben az USA-ba távozott, gyermekeit hátrahagyva a Szovjetunióban. Még ebben az évben kiadta első könyvét (Twenty Letters to a Friend), ami épp az Októberi Forradalom 50. évfordulóján jelent meg.

1970-ben újra megházasodott, s ha Singh-t is számításba vesszük, akkor William Wesley Peters építész volt Szvetlana negyedik férje. Közös lányukat Olgának nevezték el és Szvetlana megváltoztatta a nevét, Lana Peters-re. Azonban ez a házassága sem volt hosszabb életű, mint a többi, így 1973-ban újra elvált. 1982-ben Olga lányával az angliai Cambridge-be utazott, ahol lányát internátusba helyezte, míg ő maga világkörüli útra indult. 1984-ben váratlanul visszatért a Szovjetunióba, ahova Olgát is magával vitte. A szovjet vezetés barátságos fogadtatásban részesítette őket. Egy későbbi sajtókonferencián Szvetlana elmondta, hogy Nyugaton egy percig sem volt szabad. A Szovjetunió beli tartózkodása alatt újra találkozott gyermekeivel, Josziffal és Jekatyerinával, de kapcsolatuk hűvös maradt. Szvetlana és Olga Grúziába, Tbiliszibe költözött, ahol Moszkva biztosított számukra lakást, autót, sofőrt és Olgának taníttatást. 1986-ban Szvetlana mégis elhagyta a Szovjetuniót és visszatért az USA-ba. Évekig nem lehetett róla hallani, az 1990-es évek elején Angliában egy öregek otthonában élt, majd Londonban és egy svájci kolostorban is megfordult. Végül ismét visszatért az USA-ba, Wisconsinba. Visszavonultságban, csendben élt tovább, amikor 2011. november 22-én vastagbél rákban elhunyt. Gyermekei közül Joszif 2008-ban meghalt, Jekatyerina Kelet-Szibériában vulkánkutató, Olga pedig az USA-ban él.

Kim Dzsongil

Észak-Korea Nemzetvédelmi Bizottságának elnöke (Észak-Korea vezetője) 1994-2011 között.
Született: Szovjet forrás szerint: 1941. február 16. Vjatszkoje, Szovjetunió. / Észak-koreai forrás szerint: 1942. február 16. Pektu-hegység, Japán-Korea.
Elhunyt: 2011. december 17. Phenjan, Észak-Korea. (70 évesen)

Kim Dzsongil születési helye és ideje vitatott, míg az észak-koreai forrás szerint a japán gyarmat, Korea félszigetén született, a szovjet források szerint Koreán kívül és csak 1945-ben jutott el Koreába, amikor a II. világháború végével az ország felszabadult. Anyját 1949-ben vesztette el, aki halálának körülményei sem tisztázottak teljesen. Arról sincs kielégítő információ, hogy Kim hol végezhette tanulmányait. A hivatalos verzió szerint Koreában, de egyesek azt valószínűsítik, hogy Kínában, mivel ekkoriban dúlt a koreai háború (1950-1953), ami oknál fogva Kína biztonságosabb helynek számított akkoriban. Kim az 1950-es években került kapcsolatba a marxista eszmékkel, amik nagy hatással voltak rá.

Az 1960-as évektől a politikában aktívan kezdett tevékenykedni és miniszteri pozíciókhoz is hozzájutott. A kommunista rendszert teljesen kiszolgálta és buzgalma oda vezetett, hogy 1974-ben az Észak-Koreát vezető apja, Kim Ir Szen utódjául jelölték. Ezzel még több befolyásra tett szert és az 1980-as években már képes volt ellenőrizni a kormányzó párt (Koreai Munkáspárt) tevékenységét, szervezetét, vagyis magát a politikát. Felvette a „kedves vezető” címét. Még apja életében személyi kultuszt kezdett kiépíteni és pozícióit növelte, erősítette. 1991-ben a hadsereg főparancsnoka lett, 1992-ben az ország belügyeiért lett felelős, vagyis ellenőrizte az egész országot. Az észak-koreai totalitárius rendszer kezdett kiforrni, akinek Kimtől eltérő véleménye volt, azt azonnal árulónak titulálták és eltávolították.

Kim Ir Szen 1994-ben meghalt, de az elnöki pozíciót ez után nem tölthette be senki, azonban Kim Dzsongil volt az ország tényleges irányítója 1994 óta. Ebben az évben az USA-val keretegyezményt írt alá, mi szerint Észak-Korea befagyasztja nukleáris programját és leszereli addigi eredményeit, cserébe amerikai segélyekért. 2002-ben az észak-koreai kormány bejelentette, hogy nem tartották be az egyezményben foglaltakat és 1994 óta nukleáris fegyvereket is előállítottak. 2006-ban sikeresen letesztelték első atombombájukat.

Az 1990-es években Észak-Korea gazdaságilag a szakadék szélére került. A Szovjetunió felbomlásával és Kína távolodásával jelentős piacokat vesztett az ország és a természeti csapások után országos éhezés vette kezdetét, ami több millió áldozattal járt és csak nemzetközi segélyezéssel tudtak ennek gátat vetni. A katasztrofális gazdasági helyzet ellenére Kim nem számolta fel a tervutasításos rendszert, mindvégig az önellátást akarta elérni, de ez irreális volt, főleg, hogy az állami bevételeket is illegális ügyletekből származó forrásokból egészítették ki.

2004-től Kim Dzsongil elhagyta „kedves vezető” elnevezését és csak a különböző tisztségein szólíthatták. 2009-ben megerősítették vezetői pozíciójában és ugyanebben az évben legkisebb fiát, Kim Dzsongun-t nevezte meg utódjának. Állítólag 2010-ben kétszer járt Kínában, majd 2011 májusában ismét, a Kína és Észak-Korea közötti barátsági szerződés aláírásának 50. évfordulójára ment el. 2011 augusztusában Dimitrij Medvegyev, orosz elnökkel találkozott Oroszországban, ami találkozó célja és témája ismeretlen. 2011. december 17-én szívelégtelenségben halt meg. Halálának hírére Kubában három napos gyászidőszakot rendeltek el, az ENSZ pedig 25 mp-es csenddel gyászolt, de ezt több ország megtagadta. December 28-án temették el, Phenjanban. A temetési menetet több százezren nézték az utcákról, s pár nappal a temetés előtt 120 kamionnyi virág érkezett Kínából.

Nem bizonyítható, csak érdekesség, hogy egy Sigemura Tosimicu nevű japán professzor szerint Kim Dzsongil már évek óta halott volt, csak egy dublőr játszotta el őt. Állítását videofelvételek és hanganyagok elemzésével próbálta alátámasztani.

Václav Havel

Cseszlovákia elnöke 1989-1992 között, Csehország elnöke 1993-2003 között.
Született: 1936. október 5. Prága, Csehszlovákia.
Elhunyt: 2011. december 18. Vlčice, Csehország. (75 évesen)

Havel értelmiségi, művelt családban nőtt fel, ami megalapozta Havel kultúra utáni vonzódását. Tanulmányai befejezése után próbált elhelyezkedni, de a csehszlovák kommunista rezsim ebben megakadályozta, "burzsoá származása" miatt. Havel végül egy színházban kapott állást, mint kisegítő munkás, de legalább színházban dolgozhatott. Színdarabokat kezdett írni, amelyek közül 1963-ban a Kerti ünnepély előadásra is került és nemzetközileg is sikert hozott Havelnek. Az 1960-as években tehát nagy lelkesedéssel egyre több darabot írt és ezeket világszerte előadták.

Az 1968-as Prágai Tavaszkor Havel az ellenállókhoz csatlakozott, de a szovjet intervenció után Havelt eltiltották a színházaktól, betiltották a Havel művek előadását az országban, ami sértettség é csalódás hozzájárult ahhoz, hogy Havel a politika felé forduljon. Ez után műveit szamizdatok formájában publikálta, azaz külföldön, a Keleti tömbön túl. Havel hamar a csehszlovák disszidensek kiemelkedő alakjává vált, ismertsége a Charta ’77 mozgalomban játszott szerepe miatt megugrott, s politikai állásfoglalása miatt többször bebörtönözték, ami közül a leghosszabb idő 1979-1983 között volt. A Polgári Fórum vezetőjeként már csak a cseh területekre terjedt ki a tevékenysége, ami mozgalom célja a demokratikus elemek egyesítése és a kommunista hatalom megdöntése volt. 1989-ben a bársonyos forradalommal ezt a cél sikerült elérni és Csehszlovákia átmenete elkezdődött a demokráciába. December 29-én a csehszlovák Parlament Havelt választotta meg az ország elnökének, majd 1990-ben az országos választások ezt megerősítették.

1991-ben Havel, Lech Wałesa és Antall József aláírták a Visegrádi Hármak (Négyek 1993-tól) regionális szervezetet létrehozó szerződést. 1992-ben a szlovákok egyre inkább a függetlenedés felé hajlottak és mikor kimondták függetlenségüket, akkor július 20-án Havel lemondott, de 1993 januárjában megválasztották az önálló Csehország elnökének. Elnöksége alatt amnesztiában részesített több bebörtönzöttet, akik a kommunista rendszer alatt kerültek fogságba. Havel hozzájárult, hogy a Varsói Szerződést feloszlassák, amit legfontosabb eredményének tekintett. 1996 végén tüdőrákot diagnosztizáltak nála (láncdohányos volt), ami után leszokott a dohányzásról. Ennek ellenére 1998-ban újraválasztották elnöki tisztségében. Havel támogatta a NATO-hoz való csatlakozást, amit Csehország 1999-ben el is ért.

2003-ban lejárt elnöki mandátuma és 2005-től az USA-ban élt és az emberi jogok területén végzett kutatómunkát. Havel rendkívüli népszerűségnek örvendett az USA-ban, konferenciákra hívták és színházi fesztivált tartottak, amit róla neveztek el és műveit adták elő. 2007-ben kiadta visszaemlékezéseit az elnökségéről (To the Castle and Back). Havel utolsó éveiben aktívan alkotott, több darabot írt és politikailag is folytatta tevékenységét, leginkább nemzetközi szervezetek keretein belül.

Élete utolsó éveire megromlott egészségi állapota, de 2011 decemberében, (a halála előtt egy héttel) még találkozott Prágában a Dalai Lámával, ahol Havel már tolókocsiban jelent meg. 2011. december 18-án vidéki otthonában, Vlčice-ben, álmában érte a halál. December 21-23 között országos gyász-időszakot hirdettek Csehországban, és december 23-án, Havel temetésének napján 10 órás gyászt rendeltek el Szlovákiában. Temetésén több ország állam- vagy kormányfője is részt vett és közel tízezren kísérték el Havelt végső útjára, akit a prágai Vinohrady Temetőben helyeztek végső nyugalomba.

Téma: 2011 halottai

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása