A Wushe incidens

2013.07.09 15:11

Az 1930-as Wushe incidens a Tajvan (akkoriban Formosa) belsejében kirobbanó őslakos (seediq) felkelés előőrse volt. Az egyszerű törzsi társadalomban élő seediq-ek fegyvert fogtak Japán, Ázsia leghatalmasabb birodalma ellen. Küzdelmük eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyult, de a felkelők hitvilágában a hősi halál utat nyit őseik szellemei felé, amiért érdemes életüket áldozni. Hogy a felkelés okaira és indítékaira fényt deríthessünk, előbb Tajvan szigetének előtörténetét kell feltárnunk.

Tajvan a Kínai Császárságban:

1683-ban a Csing Kína megszerezte Tajvan szigetét, ahová azonnal megkezdődött a kínaiak (hanok) betelepülése. A hanok érintetlenül hagyták a tajvani őslakosok a sziget belsejében lévő területeit, akik háborítatlanságukért cserébe adót fizettek a kínai császárnak. A hanok lényegében a sziget peremein telepedtek le és a XIX. század közepére sem sikerült a bennszülötteket civilizálniuk. Az őslakos törzseket szinte meg sem érintette Kína kulturális hatása, s különösen barátságtalanul fogadták a területükre betolakodó idegeneket, ezért a hanok inkább elkerülték Tajvan belső rengetegeit.

1871-ben a Kína és Japán felé is elkötelezett Rjúkjú szigetekről származó tengerészek hajótörést szenvedtek Tajvan partjainál, ahol az őslakos paiwanok lemészárolták őket. Az incidens japán-kínai vitát eredményezett arról, hogy melyik országhoz tartoznak ténylegesen a Rjúkjú szigetek. Mivel Japán a sajátjának tekintette a szigetcsoportot, az onnan származó és lemészárolt hajósok védelmére kelt, míg valójában az eset kiváló indokul szolgált Tajvan elfoglalására.

A Rjúkjú szigetek lánca Japánt köti össze Tajvannal. A szigetlánc ma is Japánhoz tartonzik.

Noha Kína óva intette Japánt attól, hogy a tajvani őslakosok területére merészkedjen, ez nem akadályozhatta meg a japán inváziót, ami 1874-ben meg is indult a sziget ellen. A bennszülöttekkel való összecsapásokban elenyésző volt a japán veszteség, nem úgy a járványok következtében, amelyek miatt több mint 500 katona vesztette életét. Mire a kínai seregek megérkeztek Tajvan védelmére, a japánok már kivonultak onnan.

Kína időlegesen megtarthatta Tajvant, azonban át kellett értékelnie annak fontosságát, mégpedig, hogy megéri e fenntartani uralmát a szigeten?  Elvégre a tények és adatok meglepőek voltak: Tajvan csupán 45%-át tudta a Csing dinasztia a tényleges ellenőrzése alatt tartani, míg a maradék 55% az őslakos törzsek fennhatósága alá tartozott. Ez azért jelentős, mivel a 2,5 millió teljes lakosság közül csupán 200.000 volt bennszülött, míg a fennmaradó több százezer lakos han kínai volt. Tehát Tajvan területének több mint felét a populáció 8%-a ellenőrizte.

Tajvan, mint japán gyarmat (Formosa):

A modernizációt követően (Meidzsi reform) a XIX. század végére Japán mind politikailag, mind katonailag igen megerősödött. Hamarosan el kellett dőlnie, hogy Kína vagy Japán dominálja a jövőben Délkelet-Ázsiát, amiért Tokió hadba vonult Peking ellen. Az 1894-1895-ös első kínai-japán háború a térség befolyásáért zajlott, amiben Kína csúfosan leszerepelt. Japán új hatalomként emelkedett fel a háborút követően és területi expanzióba kezdett, Kína rovására. A háborút lezáró békében Peking több területéről is lemondott Tokió javára, többek között Koreáról és Tajvanról.

Japán az első kínai-japán háborút (1894-1895) követően.

A tajvani japán uralom a kezdetektől nehézségekbe ütközött és napirendre került a kérdés, hogy vajon képes e egy nem-nyugati nagyhatalom igazgatni a gyarmati területeit? A tajvani lakosok körében elterjedt, sőt népszerűvé vált a japán kormányzat elleni lázadás és ellenállás, olyannyira, hogy ennek hatására Japán fontolgatni kezdte a sziget Franciaországnak való eladását, amely megoldás végül elmaradt.

Tajvan szigetének helyes kormányzásáról és pacifikálásáról két elképzelés konkurált egymással. Az első a korlátozott kormányzás elvét támogatta, elválasztva az anyaországtól a gyarmati területet, figyelembe véve a helyi sajátosságokat, köztük a bennszülöttek érdekeit és tradícióit. A másik vélemény szerint, mivel a tajvani lakosság hasonló a japánokhoz, könnyedén beolvaszthatók a japán társadalomba, ami feltételezi, hogy ugyanazokat a kormányzati struktúrákat kell esetükben is alkalmazni, amelyek az anyaországban működnek. Az I. világháborúig az első nézet dominált a gyakorlatban, míg 1918-at követően a második került előtérbe.

Tajvant (Formosát) az 1930-as évekig nem sikerült teljesen pacifikálni, Tokió mégis ragaszkodott a megtartásához, annak ellenére is, hogy a helyi japán telepesek számos alkalommal voltak fokozottan veszélyeztetve és gyakran a hadsereget kellett bevetni a védelmük érdekében. Az ok, amiért Japán 1945-ig nem vonult ki Tajvanról a nagyhatalmiság-tudatban és az impériumépítésben keresendő. Japán - Németországhoz hasonlóan - megkésett gyarmatosító hatalom volt és igyekezett minél több területet megszerezni Délkelet-Ázsiában.

Tajvan bennszülött népcsoportjai.

A hódító külpolitikának kettős dimenziója volt: biztonsági és gazdasági. Geostratégiailag fontos volt a birodalom határainak a védelme, amiért előretolt védelmi pontokat hoztak létre a japán szigetek körül. Ugyanakkor gazdaságilag is fontos területek kerültek a Császárság vérkörébe, s a kolóniák az anyaország nyersanyag beszállítóivá váltak. A klasszikus gyarmati típusú munkamegosztási receptet alkalmazták: Japánban tombolt az iparosítás és késztermékeiket a gyarmatokon értékesítették, akárcsak a többi korabeli nagyhatalom, így a gyarmatok révén biztos piacokhoz jutottak a termelők, amit Tokió nem adhatott fel, mivel ez volt növekedésének záloga.

Formosa, a rebellis gyarmat:

A japánok uralma nem érvényesült kifogástalanul Formosán. Japán modernizálta az elmaradott szigetországot, fejlesztette az infrastruktúrát, a gazdaságot, az egészségügyi és oktatási rendszert. Azonban mind a kínaiak, mind az őslakosok kétkedve szemlélték mindezt, s az elnyomás eszközeit vélték felfedezni az intézkedésekben. Az őslakosokat, mint civilizálatlanabb népcsoportokat, súlyosabban érintette a japánok elnyomása, mint a kínaiakat, ennek ellenére a lázadások és felkelések a kínai lakosság körében is jellemező volt.

A legkomolyabb zavargásokra és gerillatevékenységekre a japán uralom első 20 évében került sor. Amikor Kína 1895-ben átadta a szigetet Japánnak a tajvani hanok kikiáltották a Formosai Köztársaságot, amit a japán csapatok öt hónap alatt megsemmisítettek. Ez után a szigetet még évekig a köztársaságiak gerillatevékenysége jellemezte. 1907-ben pedig Beipu-ban tört ki felkelés a helyi hakka és szaiszijat törzsek vezetésével, míg 1915-ben a kínaiak mozdultak meg a Tapani felkelésben. A japánok rendre letörték a lázadásokat.

Szaiszijat vadászok.

Mindezen feszültséggel teli események előzték meg az 1930-as Wushe incidenst, amely előtt a japán vezetés nagy megtorlásokat vezetett be Formosán. A Wushe incidens időbeli elhelyezkedése mégis figyelemre méltó azon okból, mivel 1930-ra kvázi konszolidálódott a japán gyarmati hatalom Tajvan szigetén. A helyi fiatalok, hogy elégedetlenségüknek hangot adjanak politikai eszközökhöz folyamodtak a fegyveres megmozdulások helyett. A rendőrségi kontroll lazulása volt jellemző és az elnyomó intézkedéseket is mérsékelték.

A seediq bennszülöttek törzsi társadalma és szokásai:

Az 1930-as japánellenes felkelés helyszíne a tajvani Musha tartomány, vagyis kínaiul Wushe, a sziget közepén helyezkedett el. Évszázadok óta itt éltek a seediq törzsek, Tajvan egyik legharciasabb őslakos népe.

A vadászó-gyűjtögető seediq nép mindennapi életében fontos szerepet kapott a vadászat. Az őserdők vadjait azonban nem csak élelemszerzés céljából terítették le, hanem tradicionális okokból is, hiszen hitük szerint egy vad elejtése után válnak igazi harcosokká és férfiakká. Ugyanakkor kiemelkedő jelentőséggel bírt az emberek levadászásának hagyománya, vagyis az ellenség megölése. Az ellenség fogalmát tágan értelmezték, nagyjából mindenki beletartozott, aki nem volt az adott törzs tagja és belépett a törzs (vadász)területére. Az ún. „embervadászat” a legtöbbször a konkurens törzsek tagjaira vonatkozott, de gyakorlatilag mindenki ellenségnek számított, aki a területükre („vadászterületükre”) bemerészkedett, így a gyarmatosítók is.  A törzs harcosainak életre szóló feladata volt a vadászterületek védelmezése.

Seediq arctetoválások, vadász és szövőnő. Illusztráció Wei Te-Sheng filmjéből (lásd források).

Ha egy seediq harcos fejét vette ellenségének, tetoválást nyert az arcára, amely igaz harcos mivoltát jelképezte. Eme tetováló-hagyomány köti össze a seediq csoportokat az atajalok népével, mivel Tajvanon csak e két népcsoport foglalkozott tartós arcfestéssel. Tetoválást már hétéves kortól kaphattak a fiúk a homlokukra, de az igazán nagy presztízzsel bíró az állukra került, amit csak akkor szerezhettek meg, ha megöltek legalább egy ellenséges embert és annak fejét hazavitték. Minél több emberi fejet gyűjtött be valaki, annál nagyobb volt a törzsbéli elismerése, amivel hatalomra és befolyásra tehetett szert.

Míg a seediq férfiak életcélja és küldetése a vadászat és a törzsük védelmezése volt, addig a nők feladata a szövésben és növénytermesztésben teljesedett ki. A nők is kiérdemelhettek arctetoválást, akkor, ha a szövésben kiemelkedő munkát vittek végbe.

Seediq nő szövés közben.

A tetoválás megszerzése életbevágóan fontos volt, mind a nők, mind a férfiak számára, mivel tetoválás nélküli törzsbeliek igen nehezen tudtak megházasodni. A tetoválás folyamatát az „átkelés rítusának” nevezték, ami arra utal, hogy kiérdemelték az áthaladást a „Szivárványhídon”, ami a halál után elvezeti őket a nagytiszteletű őseik lelkéhez, akikkel újraegyesülnek a túlvilágon. Hitviláguk szerint a tetoválás nélküliek nem kelhetnek át a Szivárványhídon.

A seediq törzsek és a japánok:

A japánok 1895-ös tajvani megjelenését követően az embervadászatot és lefejezéseket, mint seediq harcos tradíciókat betiltotta az új kormányzat, mivel azt barbár viselkedésnek vélte. Természetesen a seediq nép más véleménnyel volt erről. Meggyőződésük szerint a sikeres fejvadász elismerést és tiszteletet érdemel ki a népétől, mely vadászattal lemossa magáról a szégyent és jó szerencsét hoz a családja számára. Az embervadászat betiltásával a seediq férfiak szégyenben maradtak és családjukra is a szerencsétlenség várt.

A seediq hagyományok évtizedes betiltása nem eredményezte a népcsoport civilizációját, vagyis, ahogy abban a japánok reménykedtek, nem vették át a japán szokásokat és lojalitást. Ellenben a hódítók iránt érzett ellenszenv és érzelmi feszültség egyre növekedett bennük. A tajvani földek és vidékek kisajátítása szintén a seediq törzsek elégedetlenségét váltotta ki, hiszen élőhelyüket őseik örökségének tartották, amely jogosultságukat a japánok semmibe vették.

Tajvan szigetének közepén az erdős-hegyes vidékek többsége a seediq-ek ellenőrzése alá tartozott, ahol azonban Japán érdekelt volt a természeti kincsek kiaknázásában (főleg faanyag). Ezt pedig lehetetlen lett volna véghezvinni, miközben az őslakosok szabadon garázdálkodnak az erdőségekben, felfegyverezve, emberekre vadászva. A japán adminisztráció lényegében egy agresszív próbálkozással akarta felszámolni ezt a fenyegetést: ha az őslakosok pacifikálása csődöt mondana, akkor a fakitermelés szempontjából stratégiai fontosságú térségekből való kiirtásukhoz folyamodnak.

Wushe (Musha) falva.

A seediq felkelést kiváltotta okok, mint láthattuk, többdimenziósak. A japán vezetés erősen korlátozta a seediq tradíciókat, s az őslakosok 35 év után is, mint barbárok, ill. vademberek voltak számon tartva, ami gátolta a társadalomba való integrációjukat, érzékeltette különbözőségüket és alacsonyabb rendűségüket a japánokkal szemben. Asszimilációs célt szolgált a törzsek lefegyverzése, megfosztva őket a vadászattól, mint élethivatástól. Az agresszív harcok és vadászatok helyett a gyarmatosítók a mezőgazdasági tevékenységre sarkallták az őslakosokat.

Végül is a radikális japán fellépés arra késztette a seediq törzseket, hogy felhagyjanak fegyveres cselekményeikkel, amennyiben népüket meg akarták óvni a pusztulástól. Kezdetét vette a pacifikáció, amit Tokió sikerként könyvelt el, noha a feszültség folyamatosan jelen volt és növekedett a seediq-ek és japánok között, főleg a japán rendőri túlkapások, a kényszermunka, valamint a seediq hagyományok és hit kigúnyolása miatt.

A Wushe incidens és felkelés:

Mona Rudao a seediq Mohebo falu törzsfőnöke 1882-ben született, még a japánok Tajvanra érkezése előtt, de élete nagy részét már a Japán által irányított Formosán töltötte, s 1911-ben Japánba is ellátogatott. Rudao lett az 1930-as Wushe felkelés vezéralakja.

Középen Mona Rudao, férfirokonaival az oldalán.

1930. október 26-án Mona Rudao legidősebb fia Daho Mouna megházasodott Rudao Bawan-nal, s a falubeliek nagy lakodalmat csaptak. Hagyományosan számos állatot vágtak le az ünnep alkalmából és borral oltották szomjukat, amivel fokozták a jókedvet. A násznép alaposan felöntött a garatra, amikor megjelent a szolgálatban lévő japán rendőrtiszt Katsuhiko Joshimura.

A vőlegény, Daho Mouna örömmel és barátsággal fogadta a japán tisztet, s egy csésze borral kínálta meg, hogy ezzel tisztelje meg esküvője alkalmából. Katsuhiko azonban elszörnyedve konstatálta Daho vérrel áztatott kezeit, s alig leplezett undorral utasította vissza a felajánlott nedűt. Katsuhiko elutasítását a bódult Daho csupán a megilletődés kiváltotta udvariasságnak tudta be, s nyomatékosabban kérlelte a rendőrt, hogy mégiscsak fogadja el tőle a bort és maradjon az ünnepségen. Katsuhiko ezt már túlzott tolakodásnak és erőszakos viselkedésnek vélte, s próbálva szabadulni a kellemetlen szituáció és Daho szorításból, zaklatott állapotában botot rántott, s megütötte a vőlegényt. Egy pillanatra elcsendesedett a falu, de aztán felgyorsultak az események, dulakodás tört ki. Katsuhiko rendőrtiszt a földre került és alaposan helyben hagyták a falubeliek. Csupán Mona Rudao közbeavatkozásának köszönhető, hogy nem történt tragédia és Katsuhiko élve megúszta az esetet.

Másnap, mikor úgy látszott az indulatok kihűltek és kitisztultak a fejek, Rudao törzsfőnök fiaival hivatalos bocsánatkéréssel járult a megsebesült rendőrtiszt elé. Egy kancsó falubeli bort vittek neki engesztelésképpen, de Katsuhiko visszautasította a gesztust és megfenyegette őket, hogy jelentést tesz az esetről, s komoly büntetésre számíthatnak.  Ez bizonyult az utolsó csepp sérelemnek…

Október 27-én Wushe községben több száz japán civil gyűlt össze a helyi általános iskola atlétikai találkozóján és rendezvényén. Eközben Mona Rudao vezetése alatt kb. 300 seediq harcos verődött össze, akik kifosztottak több rendőrségi fegyverraktárt. Felfegyverezvén magukat az iskolai rendezvényre siettek, ahol senkit és semmit nem kímélve kegyetlen mészárlásba kezdtek a japán egybegyűltek körében. Válogatás nélküli öldöklésbe kezdtek: rendőrt, civilt, nőt és gyermeket egyaránt meggyilkoltak. 134 japán vesztette életét a helyszínen, s 215-en megsebesültek.

Feldúlt osztályterem a Wushe incidenst követően. A tanárok és diákok egyaránt célpontokká váltak.

A japán kormányzat határozott lépésre szánta el magát a példátlan kegyetlenséget tanúsító seediq cselekmények megtorlására, s 2000 katonát vezényeltek Wushe térségébe. Az őslakos harcosok a hegyekbe vették be magukat, s gerillatámadásokat hajtottak végre a japán fegyveresek ellen. Mivel az őslakosok hazai terepen voltak, s jól ismerték a vidéket, kihasználva a természet adta lehetőségeket, sikeres ellenállást valósítottak meg, amit a japánok számbeli és technológiai fölénye hetekig nem tudott megtörni. Mindezért új módszerhez folyamodtak és bevetették a légierejüket, bomba és könnygáztámadásokat hajtva végre, hogy kifüstöljék a seediq-eket a rejtekükből. Ez volt az első vegyi fegyver támadás Ázsiában.

A seediq ellenállás fő tengelye két hónapig tartott ki, ami közben egyre többen csatlakoztak a Mona Rudao vezette felkeléshez, míg a japánok 1930 decemberében fel nem számolták a megmozdulást. Mona Rudao november 28-án öngyilkosságba menekült, miután végzett feleségével. Helyét más törzsi vezetők vették át és elszórtan, de még hónapokig folytatták a japánok elleni harcot.

Foglyul ejtett bennszülöttek.

A seediq felfogás megengedte az öngyilkosságot, sőt elvárás volt, hogyha a küzdelmekben nem esett el a harcos, akkor csak az önkezűleg kioltott életével kerülhette el a szégyent és becstelenséget. Ezért a Wushe incidenst követően többen a feleségükkel és gyermekeikkel együtt, egész családok a halált választották, mint végső menedéket. A felkelésben 644 seediq vesztette életét, amelyből 294-en választották az öngyilkosságot.

Öngyilkos seediq harcosok. Az önakasztás bevett szokás volt a sikertelen harcokat követően.

A lázadás végén a japánok meggyilkolták, kitelepítették vagy bebörtönözték a felkelők családjait. Tiszta bosszúhadjárat volt ez, ama tény mellett, hogy több japán lakos feleségét és gyermekeit vesztette el a wushe-i mészárlásban. Az incidens ugyanakkor rávilágított Tokió őslakos-politikájának hibáira, amiket a jövőben igyekeztek korrigálni. Az asszimiláció helyett integrációban gondolkodtak, s a barbár megbélyegzés helyett a „törzsi nép” megnevezést alkalmazták az őslakosságra. A fiatal generációkban az oktatás révén erősítették a Japánhoz tartozás tudatát és a lojalitást, versengést ösztökélve ebben a tajvani-kínaiak és az őslakosok között.

A japánok két helyi törzset a saját oldalukra állítottak, akik 101 felkelő fejét vették a harcok során.

Mona Rudao holttestét 1933-ban találták meg, s 1974-ig nem temették el. Az utóbbi évtizedekben a tajvaniak újra felfedezték személyét és nemzeti hőssé lett, aki az ellenállást vezette a japán uralom ellen. Ma a tajvani 20 dolláros érmén az ő arcképe szerepel.

*

Nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik fél magatartása volt jogszerűbb vagy jogtalanabb. Véleményem szerint nem is lenne célszerű az állásfoglalás a kérdésben. Mindkét oldalnak felróhatók bűnök és hibák, ugyanúgy, mint a sérelmek. A XX. század eleji japán birodalomépítési láz teljes elsőbbséget élvezett, s nem vette figyelembe a meghódított népek sajátosságait, szokásait, valamint érzelmi kötődésüket egy-egy helyszínhez és életmódhoz. A felsőbbrendűség pulpitusáról kormányozták az őslakos területeket, az ott élőket pedig barbár, civilizálatlan, alsóbbrendű emberek bélyegével sújtották, amivel állandósították az egyenlőtlenséget.

A japánok ezen magatartása évtizedekig ingerelte az őslakosságot és az érzelmi tűréshatárokat feszegette, ami 1930 októberében el is pattant. A tajvani törzseket megfosztották hagyományaik gyakorlásától, ami egyfajta identitásvesztést eredményezett körükben, s tehetetlenségük csendes dühbe kényszerítette őket, keresve az utat az önazonosságuk felé.

Viszont valóban igazolható mindezzel a Wushe-ben elkövetett embertelen cselekményük? A megoldást abban látták volna, hogy lemészárolják a fegyvertelen civileket, védtelen nőket és ártatlan gyermekeket? Talán a bosszú vágya hajtotta az elkövetőket, talán elvakult hitük, az embervadászat és az azzal elérendő harcos rang, ami után átkelhetnek a Szivárványhídon - ösztökélhette őket gyilkosságra. Meglátásom szerint nincs felmentő indok egyetlen emberi élet kioltására sem. Hiszen a történelem egyik biztos tanulsága, hogy a gyilkosság csak további áldozatokat szül. Az emberi élet elvételére senkinek sincs joga, főleg nem hitbéli meggyőződésre alapozva, mivel az a hit, ami gyilkosságra hatalmaz fel hibás és megvetendő.

Mindkét oldal elkövette a saját bűnét, amiért nem kaphatnak felmentést. A Wushe incidens példaértékű lehet a jövő számára, hogy az egyik fél meg nem értése és nem egyenrangú partnerként való kezelése milyen primitív veszélyeket hordozhat magában, milyen gyilkos indulatokat szülhet. Hiszem, hogy a méltánytalanságra nem lehet agresszív, gyilkost választ adni. A civilizálatlanság bélyegét civilizált viselkedéssel lehet feltörni, érdekképviselettel és egyenrangú tárgyalások kezdeményezésével. Az őslakosok a békés ellenállással őrizhették volna meg igazán a becsületüket, amit kegyetlen fellépésükkel azonnal el is veszítettek, épp úgy, mint a japán hatóságok a diszkriminatív, elnyomó politikájukkal.

Ren-ai városában található Wushe incidens Emlékpark egyik szobra.

Mona Rudao szobra a Wushe incidens Emlékparkban.

Források:

http://www.culture.tw/index.php?option=com_content&task=view&id=1335&Itemid=157
http://en.wikipedia.org/wiki/Beipu_Uprising
http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Taiwan
http://en.wikipedia.org/wiki/Mona_Rudao
http://en.wikipedia.org/wiki/Republic_of_Formosa
http://en.wikipedia.org/wiki/Seediq_people
http://en.wikipedia.org/wiki/Sino-Japanese_War_(1894-1895)
http://en.wikipedia.org/wiki/Taiwan_under_Japanese_rule
http://en.wikipedia.org/wiki/Wushe_Incident
http://www.erenlai.com/index.php/en/extensions/building-peace-in-asia/the-art-of-peace-making/4424-the-wushe-incident-80-years-on
http://www.taiwanfirstnations.org/Wushe.html
http://taiwanpedia.culture.tw/en/content?ID=3722  
Wei Te-Sheng: Warriors of the Rainbow: Seediq Bale I-II. (2011) (film)

Téma: A Wushe incidens

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása