A Pride története

2017.04.07 19:58

A Pride (Büszkeség) az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) közösség évenként megrendezett felvonulási ünnepsége. Az eseményre jellemző a vakító színkavalkád, a zene és a dinamizmus, az állandó mozgás, amivel felhívják a figyelmet a közösség létére, láthatóságára, mint társadalmi csoportra, valamint az önmegerősítésre, a méltóságra és a jogegyenlőségre, ugyanakkor ünnepelik a szexuális és nemi sokszínűséget. A Pride a megszégyenítés és társadalmi megbélyegzés ellen lép fel, míg támogatja az önelfogadást és a társadalmi toleranciát. A Pride hónapja történelmi okokból a június (bővebben a későbbiekben), ezért hagyományosan majdnem mindenhol ekkor kerül megrendezésre az esemény.

A Pride üzenetét a szimbólumkészletében is tetten érhetjük. A szivárványzászló a Pride és az LMBT közösség legismertebb jelképe, de elterjedt még a rózsaszín háromszög és a lambda jele is. Az előbbivel a meleg férfiakat jelölték a náci koncentrációs táborokban, ahol közülük több ezren vesztették életüket a második világháború alatt, erre való emlékezésként használják a rózsaszín háromszöget. A lambda görög betűjelet eredetileg a Meleg Aktivisták Szövetsége használta, ami a változásra, a változatosságra és a sokféleségre utal. 1974-től a meleg és leszbikus jogok nemzetközi szimbólumaként került elismerésre.

A rózsaszín háromszög és a lambda.

A szivárványzászló először az 1978-as San Franciscó-i Melegszabadság Felvonuláson (a Pride elődje) jelent meg, és azóta minden Pride rendezvény elengedhetetlen eleme. A szivárvány a melegek és leszbikusok sokféleségét jelképezi. Eredetileg nyolc színből állt, de a rózsaszín szinte azonnal kikerült belőle, azon egyszerű okból, mivel a ’78-as rendezvény idején nem tudtak beszerezni ilyen színű anyagot, utána viszont, hogy páros számú legyen a színkészlet, eltávolították róla a türkizt, valamint esztétikai okból a kék színt kivilágosították. A szivárványzászló színei külön-külön is jelentést hordoznak magukban, így a piros az élet, a narancs a gyógyulás, a citrom a Nap, a zöld a természet, a kék a harmónia, a lila a lélek szimbóluma. A két ex-szín közül a rózsaszín a szexualitást, a türkiz a művészetet jelképezte.

A Pride mozgalma és szellemisége az Egyesült Államokból indult, és terjed el világszerte. A homoszexuálisok helyzete még a XX. század közepén is elkeserítően megrázó volt úgy Amerikában, mint a világ többi országában. Az 1950-es években az antikommunista paranoia söpört végig (mccartizmus) az USA-ban, amelynek köszönhetően a melegek is felkeltették a politikai vezetés beteges gyanakvását. Az FBI részletes információkat gyűjtött a homoszexuális vagy annak vélt személyekről, a szórakozóhelyeikről és a barátaikról. A kormányjelentések kollektívan megbízhatatlan állampolgároknak titulálták őket, és a homoszexualitást perverziónak tartották, akik pedig ezt képviselik, biztonságpolitikai kockázatot jelentenek.

Ezekben a válságos években alakultak meg az első a melegek és leszbikusok érdekeit védő szervezetek, mint a Mattachine Társaság vagy a Bilitis Lányai. A szerveződések azonban erőtlenek voltak, és főleg az önelfogadásra és a társadalmi integrációra összpontosították tevékenységüket. Viszont a homoszexuálisok közül nem tud és nem is szándékozik mindenki beilleszkedni, és eljátszani a mintapolgár szerepét. Az önelfogadás lényege pont az lenne, hogy mindenki legyen önmaga, és hogy nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak vagy kényszerűen felölteni az elfogadottnak tartott társadalmi mintákat, hiszen szexuális orientációtól függetlenül is mindenki különböző és egyedi. A feminin férfiak, a maszkulin nők vagy a transzszexuálisok beilleszkedése azzal járt volna, hogy megtagadják és feladják önmagukat, ami épp ellenkezik azzal a törekvéssel, hogy mindenki fogadja el önmagát és embertársait, ezért aztán sokan nem szimpatizáltak a fentebb említett érdekvédő szervezetek meghunyászkodó és túlzottan általánosító álláspontjával.

Barbara Gittings melegjogi aktivista vezeti a tüntetőket az Independence Hall előtt, 1965-ben.

Az 1960-as évekre sem mérséklődött az LMBT közösséggel szembeni előítélet és gyanakvás, sőt elnyomásuk mind inkább fokozódott: melegbarát helyeket zárattak be, többeket letartóztattak, sokakat újságokban lepleztek le és szégyenítettek meg, bántalmaztak vagy elmegyógyintézetbe zárattak, és akire csak a gyanú árnyéka is rávetült, könnyen elveszíthette az állását. A női ruhába öltözött férfiakat azonnal letartóztatták, s egyre több civil ruhás rendőr járta a szórakozó-, és nyilvános helyeket, hogy ott meleg férfiakkal „ismerkedjenek”, és amint közeledésük viszonzásra talált az áldozatok börtönbe is kerültek. A meleg helyeket ellehetetlenítették, New Yorkban egyetlen melegbarát szórakozóhely működött, a Stonewall Inn, ahol azonban mindennapossá váltak a rendőrségi razziák.

A feszültség a meleg közösség és a hatóságok között a pattanásig feszült, mígnem 1969. június 28-a hajnalban be nem következett a robbanás. A New York-i Greenvich Village-ben lévő Stonewall Inn szórakozóhelyen nagyszabású razziára került sor, ami viszont nem úgy sült el, ahogy a rendőrség remélte. A hatósági zaklatás ugyan hozzátartozott a homoszexuálisok hétköznapjaihoz, és a Stonwall Inn is tudomásul vette ezt, de ezen a hajnalon valami elszakadt, és a melegek azt mondták, hogy elég! A rendőrök többeket letartóztattak és állítólagos bántalmazásokra is sor került. A szórakozóhelyről a vendégeket az utcára terelték, ahol viszont nem széledtek szét, hanem kiabálásba és tiltakozásba kezdtek, s egyre többen csatlakoztak hozzájuk a környékről és a közeli bárokból. A zavargásnak se konkrét célja, se szervezettsége nem volt, teljesen spontán dühkitörés volt ez, amelyet az állampolgárok különböző sérelmeik miatt zúdítottak a rendőrökre. A Christopher utca, ahol az események bekövetkeztek, csatatérré változott, üvegek törtek és tüzek gyúltak. A rendőrség hajnali négyre állította helyre a rendet, ami után a Stonewall Inn romokban hevert. Ám ezzel még nem ért véget a történet, a következő estén a Stonewall Inn „kinyitott”, és előtte az utcán több száz ember gyűlt össze, többen, mint hajnalban, a zavargások újrakezdődtek és még napokig tartottak.

Ez a kép a Daily News napilap címlapján jelent meg, a Stonewall-lázadást követő napon, 1969. június 29-én.

A Stonewall-lázadás hosszúsága (hat nap), médiavisszhangja, és hogy több ezer embert érintett történelmi fordulópontot jelentett a melegjogi küzdelemben. A zavargásokat követően felgyorsultak az események. Volt, ami változott, volt, ami továbbra sem. A razziák és letartóztatások ugyanúgy folytatódtak, mint előtte, az LMBT közösség viszont harciasabb lett, és cselekedni akart. A Mattachine Társaság erőtlen képviselete és módszerei, már nem feleltek meg a többség érdekeinek, ezért az elégedetlenek megalapították saját szervezetüket, a Melegfelszabadítási Frontot (Gay Liberation Front). Elsőként használták a ’meleg’ (gay) szót egy szervezet nevében, a nyíltságot és a láthatóságot választva a Mattachine Társasággal és a Bilitis Lányaival ellentétben, mely szervezetek elnevezésében is a szándékos leplezettség köszön vissza. A Front erőt sugárzott azok felé, akiknek védelemre és közösségre volt szükségük, kinyilvánították, hogy a melegek ugyanúgy részei a társadalomnak, mint mindenki más, amit pedig nem elrejteni, hanem jól láthatóvá, és ebből adódóan megismerhetővé kell tenni. A Melegfelszabadítási Front egyértelmű céllal és határozott eszközökkel rendelkezett, azonban tagjai képtelenek voltak meghatározni a szervezet működési eljárását, ezért négy hónap után feloszlott a társaság, ám helyére a sokkal jobban szervezett Meleg Aktivisták Szövetsége (Gay Activists’ Alliance) lépett.

1970. június 28-án a Stonewall-lázadás egyéves évfordulóján megemlékezést tartottak a helyszínen, de Los Angelesben és Chicagóban is sokan felvonultak. A kezdeti években a demonstrációk nem Pride néven kerültek megrendezésre, hanem mint Melegfelszabadítás vagy Melegszabadság Felvonulások, ám ebben is, csak úgy, mint az új szervezetek esetében, hangsúlyos volt a ’meleg’ szó szerepeltetése a névben, ugyanakkor a ’felszabadítás’ és ’szabadság’ szavak az elnyomásra utaltak, amelyből harc és küzdelem árán törhet ki az LMBT közösség. 1971-től már Európában is rendeztek melegfelvonulásokat, elsőként Londonban, Párizsban, Nyugat-Berlinben és Stockholmban.

Melegfelszabadítás Nap a Christopher street-en, 1970. június 28-án.

Az 1980-as évekre a melegjogi mozgalmak, a megemlékezések és felvonulások mérsékeltebb hangvételt ütöttek meg, vesztettek radikális jellegükből. Hanyagolták az olyan jelzőket, mint a ’felszabadítás’ és ’szabadság’, helyettük egyre inkább a ’Melegbüszkeséget’ (Gay Pride) alkalmazták. A Pride viszont nem tagadta meg korábbi radikális korszakát, megtartotta a Meleg Aktivisták Szövetsége szimbólumait, a görög lambda betűt és a rózsaszín háromszöget, így a melegjogokért való harc folytonosságát is ki kívánta fejezni.

Az 1969. június 28-ai Stonewall-lázadás emlékére az LMBT közösség a Júniust választotta a Pride hónapjának, s világszerte a legtöbb felvonulás megrendezését ekkorra időzítik. Az első Pride szervezését és népszerűsítését, valamint magát az elnevezést is Brenda Howard-nak köszönheti a közösség, akit azóta a „Pride anyjának” hívnak.

A Pride manapság egy sokrétű rendezvénnyé fejlődött, amire jellemző a fesztiváljelleg, az ünneplés, a tánc és zene, sok helyen a felvonulást követően lezárt utcákon, tereken és parkokban folytatódik a szórakozás, ezért is hívják egyes helyeken Pride Fesztiválnak az eseményt. Számos felvonulást a kormányzat vagy vállalatok szponzorálnak, és sokszor a rendező város turistalátványossága az esemény. A fesztivál a melegjogokért való küzdelem mellett számos témára is felhívja a figyelmet, mint például az AIDS vagy a homofób erőszak áldozataira. A felvonulók között a melegeken, leszbikusokon, biszexuálisokon és transzneműeken kívül melegbarát egyházak, politikusok, szervezetek és munkáltatók képviselői is jelen vannak, továbbá melegbarát szülők, családtagok és barátok is, akik jelenlétükkel támogatják az LMBT közösséget és annak törekvéseit.

A 2016. június 26-ai Pride New York-ban.

A Pride eseménye a fesztiválhangulat ellenére valójában egy megemlékezés, illetve emlékeztetés. Nem csak az 1969-es Stonwall-lázadásra tekint vissza, hanem az LMBT közösség több évtizedes, hacsak nem több évszázados küzdelmére az őket megillető alapvető jogokért. Ez a küzdelem a mai napig tart, mivel a homoszexuálisok megkülönböztetése a világ legtöbb országában és társadalmában a mai napig tetten érhető, legáltalánosabb példa erre az azonos neműek házasságának el nem ismerése. De van ahol rosszabb a helyzet, és továbbra is üldözik, bántalmazzák, megalázzák, börtönbe vetik és meggyilkolják a meleg férfiakat és leszbikus nőket, sok esetben mindez kormányzati jóváhagyással történik. A Pride minderre való figyelmeztetésül és a figyelem felkeltéséül kerül megrendezésre, de több országban ezt sem engedélyezik számukra, és az erőszakos csoportok a hatóságok segédletével verik szét a békés felvonulásokat. A zene, a tánc, a színek, a smink és a kirívó öltözékek cseppet sem csorbítják a rendezvények komolyságát, épp ellenkezőleg, vonzzák az emberek figyelmét, ám sokan nem képesek vagy nem akarnak a máz mögé látni, de idővel ez még változhat.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Gay_pride
https://en.wikipedia.org/wiki/LGBT_symbols

https://en.wikipedia.org/wiki/Pride_parade
https://en.wikipedia.org/wiki/Stonewall_riots

Téma: A Pride

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása