A pogányság története Magyarországon

2017.06.06 19:21

Mi a pogányság?

A pogányság egy szubjektív fogalom, ugyanis, hogy mit nevezünk pogánynak, az attól függ, hogy milyen kulturális háttérrel rendelkezünk. A fogalom megjelenése az V-VI. század fordulójára tehető, amivel a dél-európai keresztények illették azon vallásokat és képviselőit, akik nem keresztény hitűek, vagy egyenesen vallástalanok (ateisták) voltak. A pogányság kifejezése végletesen pejoratív tartalommal telítődött az évszázadok során, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a XIX-XX. századig senki sem deklarálta magát vagy vallását pogánynak, ellenben a hivatalosan elfogadott (uralkodó) egyház előszeretettel sütötte a pogányság bélyegét a vele ellentétes véleményen lévőkre, akikre gyakran büntetés és szélsőséges esetekben halál várt. Az utóbbi kétszáz évben viszont egyes csoportok számára a pogányság önmeghatározást és önkifejezést biztosított, s többek, főleg az ősi kultúrák ihlette és a mai napig terjedő újpogány (vagy neopogány) mozgalmak képviselői büszkén vállalják fel e szó jelentését, annak minden tartalmával együtt, nem utolsó sorban azért, hogy elhatárolják magukat a hivatalos egyházaktól.

Az ősmagyar hitvilág

Az ősmagyarok vallásáról, mint egységes rendszerről nem tudunk teljes képet alkotni, mivel arról csak töredékes ismeretanyag áll rendelkezésünkre, amely többnyire generációról-generációra vándorló szájhagyomány útján maradtak ránk, bizonyos részei, illetve jelképisége a néphitben, a népmesékben és a népszokásokban a mai napig megtalálhatók, de a régészeti emlékek is sokat segítenek őseink hitvilágának megismerésében, és a homályos pontok kiegészítésében.

A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egyetlen istent imádtak, aki az égben lakozott, és hitük szerint a világmindenség teremtője volt. Ennek az istenségnek nem volt különleges vagy egyedi neve, egyszerűen Istennek vagy Teremtőnek hívták, míg Anonymus a „mindenek Urának” nevezte. Istenük mindenütt és mindenben jelen volt, „közöttük járt”, és a kapcsolatfelvételre is mód volt a táltosok által, akik nem egyszerűsíthetők le a közkedvelt sámán kifejezéssel, annál jóval többek voltak, mivel nem csak kommunikáltak a szellemi szférával, de egyben jósok és gyógyítók is voltak. Nagy tudású, a törzsük legbölcsebb tagjai voltak, akik más kultúrák és vallások ismeretével is rendelkeztek. Különleges kapcsolatban álltak a szellemi (spirituális) világgal, amely közvetítőcsatornaként funkcionált köztük és istenük között. A szellemi világ lényei (akikkel a táltosok szintén érintkezhettek) jelen voltak a természetben, a természeti erőkben és az égitestekben, a vadászmadarak például istenük hírnökei voltak. Ezeket nagy tisztelet övezte, de nem ugyanolyan áhítat, mint a Teremtőt, aki mindenek felett állt.

Különösen fontos istenség (anyaisten) volt a Boldogasszony (Babba) vagy a Nagyasszony. Nem egyértelmű, hogy a Boldogasszony a Teremtő anyja lett volna, bár valószínűbb, hogy inkább az életadás, a gondoskodás, a termékenység és a bőség spirituális képviselője lehetett. Több Boldogasszonyt is számon tartottak, de közülük a legtiszteltebb a Nagyboldogasszony volt, míg a többi hat asszonyság az előbbi leányai voltak.

A rakamazi tarsolylemez turul-ábrázolása.

A totemizmus erőteljesen jellemezte őseink hitvilágát. Ennek eredője a vérkultusz, vagy a vérvonal tisztelete, mivel úgy hitték, hogy a magyarok közös őstől vagy ősöktől származtak, és ez a vérkapcsolat fűzi össze a törzs valamennyi tagját, az elődök lelke pedig az utódokban éltek. Ez egy spirituális kötelék volt, ezért pontosan számon tartották a származásukat, és elvárás volt, hogy legalább hét felmenőjét mindenki név szerint ismerje, míg a távolabbi ősök emléke óhatatlanul is a múlt homályába veszett, amikor is egy jelképpé, totemmé váltak. A totem idővel a családok, törzsek vagy nemzetségek szimbólumává, címerévé alakultak, a legelterjedtebb jelképek a madártotemek voltak (sólyom, sas, főnix, turul). Az elődök tisztelete a mindennapi életben is jelen volt, emlékükért lobogott a nemzetségi tűzhely, és ezért vetették a tűzre az első falatokat az ételből és az ital első kortyát, felajánlva azt az elhunytaknak. A sötét erőket éjszakánként a lángok, és így az abban megjelenő ősök ereje űzte el, ezért rendkívül ügyeltek rá, hogy a tűz sose aludjon ki.

Bizonyos állatokhoz is misztikus kapcsolat fűzte őseinket, amelyeket istenségnek kijáró imádat vett körül. Ilyen volt például a szarvas, vagy a népi hagyományból ismeretes csodaszarvas, mely vezérlőállatként jelenik meg a mondavilágunkban, mint népek útját kijelölő mitikus jelenség. A turulmadarat nehéz létező madárral beazonosítani, habár a török eredetű turul szó sólymot jelent, mégis helyénvalóbb képzeletbeli lényként kezelnünk. A turul lényegében a magyarság totemállata lett, amitől az ősmagyarok egész népüket eredeztették, ez a hagyomány maradt fenn az Emese álma mondában: Emesét álmában egy turulmadár ejtette teherbe, fiát ezért Álmosnak nevezte el. Az apát Elődöt talán azonosíthatták magával a turulmadárral, megteremtve ezzel az isteni eredetű Turul nemzetséget (Kézai Simon krónikája szerint az Árpádok is ehhez a nemzetséghez tartoztak).

Mezőkereszt-zöldhalompusztai aranyszarvas, szkíta alkotás.

A magyarok egyik legikonikusabb szimbóluma az égig érő életfa vagy világfa, amely ábrázolásmódjában gyakran megjelent egy másik ismerős jelkép, a szarvas, ami a lombkoronával olvadt egybe, de az (agancs)ágak között a Nap és a Hold is feltűnt. Az életfa az elmúlás és megújulás örök körforgását szimbolizálta, mivel hitük szerint a lelkek a fa ágai között lakoznak, onnan szállnak le a földi életbe, majd a halál után vissza a lombkoronába. Ebből adódóan az életfának összekötő szerepe is volt a három világ között (alsó-, középső- és felsővilág). A lélek-hitük nagyon erős és szerteágazó volt, nem csupán egy lelket tartottak számon, hanem többet, illetve számos stádiumot: testlélek, szabadlélek (a testen kívüli állapot), álomlélek, halotti lélek és fejlélek (a fejben lévő lélek). Hitték, hogy az életfa valahol valóban létezik, amely olyan hatalmas, hogy az ágai között halad el a Nap és a Hold, de a fát magát csak a legkülönlegesebb emberek láthatják. A legfontosabb égitestük a Nap volt, az élet, erő és férfiasság szimbóluma, a vezető, a kündü jelképe, aki a Nap fia, míg a Hold a nőisséget és az örök megújulást jelképezte.

Hitviláguk nyüzsgött a fantasztikus lényektől. A csodás szépségű tündérek, akik a mesékben szinte állandóan felbukkanó „az Óperenciás tengeren is túli” Tündérországban élnek, s lehettek jóságosak és gonoszak is. A néphit szerint a sárkányok halak vagy kígyók hét éves mocsári tenyészetéből alakultak ki, amelyek előbb-utóbb megtanultak repülni, és a Napot eltakaró viharfellegeket gerjesztettek. Az idők folyamán a mocsári lángok lidércekké, majd tűzmanókká alakultak, míg a táltos paripa a vitéz társa lett, aki emberi értelemmel rendelkezett, és tanácsaival segítette a hőst küldetése során.

A négy elem tisztelete is jellemző volt, s mindegyikhez különleges jelentéseket társítottak. A legjelentősebb a tűz volt, ami az élet minden szakaszában jelen van, a meleget adó elem az élet megfelelője. A víz nélkülözhetetlensége miatt váltott ki megbecsülést, víz nélkül ugyanis nincs élet. A földből születik minden, abban növekszik és oda is tér vissza. A levegő a közvetítőcsatorna a misztikus világ és az emberek között, ebben a térben repülnek a tündérek, a sárkányok, a boszorkányok, a táltos paripa és a turulmadár.

A kereszténység felvétele

A kereszt jelképe korán megjelent az ősmagyar kézműves ábrázolásokon, fellelhető számos tarsolylemezen és övcsaton, illetve kereszt alakú medálokon, így joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy őseink valóban pogányok voltak-e? Leszögezhetjük, hogy a tárgyi leletek ellenére semmiképpen sem jelenthető ki, hogy keresztények lettek volna vagy a kereszténység egy változatát követték volna. A kereszt minden bizonnyal kulturális hatással, de jelentés nélküli díszítőelemként került át az ősmagyar szimbólumok közé, amivel a magyarok a vándorlásaik és kalandozásaik során kerülhettek kapcsolatba, kezdetben a kaukázusi örmények révén, majd amikor a kalandozások alkalmával kizárólag keresztény államok lakosságával érintkeztek, és eljutottak többek között Konstantinápolyba, Rómába és Augsburgba, harmadrészt letelepedésük után számos hittérítő érkezett közéjük, akik a vallással egyetemben a kereszténység jelképiségét is terjesztették. Ebből következően a kereszténység felvétele vagy elutasítása valós választási lehetőségként kínálkozott a honfoglalás-kori magyar fejedelmi vezetés előtt.

Két kultúra találkozása: A tiszabezdédi tarsolylemezen az életfa a kereszt motívumát öleli át. Készítése a Hunfoglalás utánra tehető, ma a a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.

Noha a nagy egyházszakadásra csak 1054-ben került sor, már előtte is makacs különutasság jellemezte a nyugati (latin) és keleti (görög) hitközösséget. A magyarok közé már a X. század közepén érkeztek térítők a keleti egyház képviseletében, míg a nyugati egyház megbízottjai csak Géza fejedelem uralkodásakor (972-997) jelentek meg az országban. Géza 973-ban az esztergomi udvarából követeket küldött Quedlinburgba, I. Ottó német-római császárhoz (ural. 962-973) békeajánlattal és hittérítőket kérve, ezzel egyértelműen kinyilvánítva, hogy Magyarország a keresztény Európához kíván tartozni.

A térítés megkezdődött a magyarok között, de az új vallás nem terjedt olyan mértékben és gyorsasággal, ahogyan azt a fejedelem elvárta volna, s gyakran dühös hangot adott elégedetlenségének. Géza kötelezte alattvalóit az új vallás átvételére, noha saját hitbeli meggyőződése a kortársak szemében is vitatható volt, feljegyezték, hogy továbbra is áldozott a régi isteneknek, amire a fejedelem csak azt reagálta, hogy „eléggé gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Végső soron kijelenthető, hogy a kereszténység felvételét egyáltalán nem morális meggyőződés vezérelte, valójában nem volt más, mint reálpolitikai lépés, annak érekében, hogy megakadályozzák egy német-bizánci szövetség kialakulását Magyarország ellen, amely létrejöttével könnyedén eltiporhatta volna a magyarok államát. A közös vallással viszont a magyar fejdelem a nyugati (német) császár szövetségese lett.

Az ellenállók: Koppány és Ajtony

Géza fiát, Vajkot születésekor megkeresztelték, és elnyerte az István nevet. Feleségének a mélyen vallásos (apácának készült) Gizella, bajor hercegnőt szánták, aki kíséretével a fejedelmi udvar, ezen révén pedig a magyar elitréteg kereszténnyé válását mozdította elő. István apjához hasonló, ha nem még nagyobb elszántsággal állt ki a kereszténység meghonosítása mellett, viszont nem csak az új vallás pozícióját kellett megszilárdítania országában, de saját hatalmát is, mivel a törzsi vezetők nem sorakoztak fel egységesen az új tradíciók, és az ezeket felkaroló uralkodó mögött.

Géza 997-ben bekövetkezett halála után a keresztény gyakorlat szerint az elsőszülött fia, István követte a trónon (primogenitúra) (ural. 997-1038). Ezzel szemben Koppány a Dél-Balaton környéki somogyi hercegség ura, a magyar törzseknél megszokott hagyományt követte volna, amely alapján a legidősebb és a vezetésre a leginkább alkalmas férfi örökli az uralkodói jogokat (szenioriátus). Rokoni kapcsolata Istvánnal nem egyértelmű, de mivel felkelést indított a trón megszerzéséért, feltételezhető, hogy ő is az Árpád-házhoz tartozott. Felkelése a szó szoros értelmében nem tekinthető pogánylázadásnak, inkább örökösödési háborúként lehetne a legjobban definiálni, de az ősi magyar hitet képviselők nagyszámú csatlakozása miatt erős pogány színezete volt a megmozdulásnak. Vélhetőleg Koppány is megőrizte ősmagyar vallását, egyes feltételezések szerint viszont felvette az ortodox kereszténységet, habár, ha ez meg is történt, könnyen elképzelhető, hogy csupán jelképes cselekedet volt.

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, 1875.

Koppány hamar összegyűjtötte seregét, és Veszprém ellen vonult, mivel egy szintén ősi szokás, a levirátus alapján az elhunyt fejedelem özvegyét a legidősebb férfirokonnak kellett feleségül vennie. Géza özvegye, Sarolt pedig Veszprémben tartózkodott, Koppány pedig a házassággal még inkább meg kívánta alapozni trónigényét. István besenyő és bajor egységekkel megerősített hadserege élén indult Veszprém megsegítésére, ahol legyőzte Koppányt, aki életét vesztette a csatában. Holttestét felnégyelték, és elrettentésképpen a királyság négy várkapujára tűzve (Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Veszprém) tették közszemlére.

Az országban egyetlen masszívabb pogány góc maradt: Ajtony nemzetségfő „állama” a Bánátban. Ajtony keleti rítus szerint keresztelkedett meg, de nem gyakorolta új vallását, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy hét felesége volt. Viszont a vallás révén szövetségesének tudhatta a bizánci császárt, így Istvántól függetlenül évtizedeken át önállóan kormányozhatta országát. 1028-ban viszont István elérkezettnek látta az időt a leszámolásra, s háborúban legyőzte Ajtonyt, aki a csatatéren lelte halálát, birtokait István szerezte meg.

A Vata-féle lázadás

A Magyar Királyság államkereteinek kialakítása, az európai politikai és gazdasági (feudális) viszonyok átültetése, valamint a keresztény vallás felvétele I. István uralkodása után sem bizonyult tartósnak, ugyanis a fennálló rendszer ellen több lázadás is kitört. Ez jelezte, hogy a bevezetett változásokkal nagyon sokan nem értettek egyet.

Istvánnak nem volt egyenes ági férfi örököse, egyetlen fia Imre herceg 1031-ben életét vesztette. A fiági örökösödési rend alapján István unokatestvérei, László és Vazul (Vászoly), illetve utóbbi fiai előtt megnyílt a lehetőség, hogy magyar uralkodókká váljanak. Viszont László nem hagyta el ősmagyar hitét, Vazul pedig ortodox vallású volt, ám abban sem túl lelkiismeretes. Istvánnak nem fűlött a foga hozzá, hogy ne katolikus uralkodó kövesse őt a trónon, ezért nővére fiának, a velencei Osreoló Péternek szánta a magyar trónt, amit végakaratában is rögzített.

Vazul volt István után a legidősebb Árpád-házi férfirokon, akit már Imre herceg trónöröklése is sértett, amiből látszik, hogy Vazul is a szenioriátus elvét részesítette előnyben, ám amikor Imre halála után ismét kisemmizték, végzetes döntésre szánta el magát: merényletet szőtt a király ellen. A felbérelt gyilkos viszont kudarcot vallott, és Vazult a király parancsára megvakították, fiait (András, Béla és Levente) pedig száműzték.

Imre herceg temetése és Vazul megvakítása a Képes Krónikában.

1038-ban a király halálát követően Orseolo Péter foglalhatta el a magyar trónt, de népszerűtlensége végül a trónfosztásához vezetett, amikor 1041-ben István veje, Aba Sámuel három évre magához ragadta a hatalmat. A velencei viszont nem hagyta veszni országát, és német segítséggel 1044-ben visszaszerezte a koronát, de egy évre rá az országos elégedetlenség széleskörű ellenálláshoz és felkeléshez vezetett, egyidejűleg követek indultak keletre Vazul fiai segítségét kérve.

A felkelés vezéralakja egy Vata nevű, Békés vármegyei törzsfő volt, akit István kényszerített a keresztény hitre, habár csupán látszólag volt hajlandó behódolni az új vallásnak. A lázadásnak erősen pogány színezete volt, mivel a zúgolódó néptömegek és földesurak a problémáikért nem csupán a király politikáját okolták, hanem mindinkább a keresztény vallást, és fő követelésük az ősi magyar vallásgyakorlat elfogadtatása volt. Péter uralkodói ténykedése viszont a keresztény közösséget is felháborította, ezért sokan közülük is csatlakoztak a megmozduláshoz, hogy megszabaduljanak a királytól, a német befolyástól és a feudális viszonyoktól, így a pogány felkeléssel párhuzamosan Gellért csanádi püspök is szervezkedésbe kezdett az uralkodó ellen. A két csoport között a közös pont az volt, hogy Péter uralmának megdöntése után a Vazul-fiak trónigényét támogatták. Gellért felajánlotta a koronát Andrásnak és Leventének, akik el is fogadták azt, és megindultak Magyarország felé. Az országba érve a pogány lázadók fogadták a hercegeket, és kérték őket, hogy a nép megtarthassa ősmagyar hitét, a keresztény papokat megölhessék és a templomaikat lerombolhassák. Noha András hithű keresztény volt (Levente megtartotta ősi hitét), elfogadta a követeléseket, mivel szüksége volt a lázadók támogatására, hogy magához ragadhassa a hatalmat.

A belháború a hercegek és a pogányok sikereivel gyorsan a végéhez közeledett, Péter híveit pedig a nyugati országrész felé szorították. Útvonalukon a pogányok feldúlták a templomokat, és legyilkolták a papokat, amely felett András szemet hunyt. Gellért püspök a hercegek elé sietett, de a pogányok elfogták és meggyilkolták (állítólag a Gellért-hegyről egy szekéren taszították a mélybe). Pétert is foglyul ejtették és megvakították, a Vazul-fiak a pogányok segítségével győzelmet arattak.

Kő Pál: Szent Gellért püspök és vértanú, Magyarok Nagyasszonya kápolna, Róma.

A három testvér közül Levente volt a legidősebb, így a korona őt illette volna meg, de állítólag lemondott trónigényéről öccse, András javára. András, amint a markában tudhatta az országot, rögtön szakított a korábban őt támogató pogány felkelőkkel, és visszaszorította mozgalmukat, ám Vata életét megkímélte. Levente nem avatkozott öccse dolgaiba, csendben félreállt, de mindvégig hű maradt ősi magyar hitéhez, és sosem keresztelkedett meg, halála után az ősi rítus szerint temették el.

A Vata-féle pogánylázadás elérte politikai célját: letették a trónról a népszerűtlen Pétert, és átadták a hatalmat Andrásnak. Viszont vallási célkitűzése, hogy visszaállítsák az ősi vallásgyakorlást, nem teljesült, mégis valamelyest hatással volt a vallási életre: a templomok egy része romokban hevert és jelentősen megcsappant a papok száma az országban, akiket pótolni kellett, hogy az egyházi élet működése helyreálljon. A kereszténység felvétele után főleg német és itáliai egyházi személyek érkeztek az országba, viszont Péter uralkodása után a közhangulat nem kedvezett ahhoz, hogy ugyanezekről a területekről hívjanak papokat, ezért a kereszténység képviselői távolabbról, Lotaringiából és Vallóniából érkeztek Magyarországra.

Az utolsó pogánylázadás

A XI. század közepén az ország lakosságának jelentős része még mindig ragaszkodott az ősi hit visszaállításához, és a főurak közül is jó páran akadtak, akik továbbra sem kívántak behódolni az „új” vallásnak.

András öccse, Béla a trónharcok idején Lengyelországban tartózkodott, majd csak András uralkodása idején (1046-1060) tért vissza Magyarországra. András az ország harmadát átengedte Bélának (dukátus), aki a szeniorátus elve alapján arra számított, hogy bátyja halála után az egész királyságot megkaphatja. András viszont a primogenitúrát követve gyermek fiára, Salamonra kívánta hagyni a koronát. A testvérek közötti örökösödési vita belháborúhoz vezetett, amely során 1060-ban Béla legyőzte bátyját, aki életét vesztette a harcokban.

Bélát királlyá koronázták, s uralma megerősítése és elfogadtatása végett 1061-ben Székesfehérváron országgyűlést hívott össze. A küldöttek szép számmal meg is jelentek a Fehérvár melletti réteken, de velük együtt elégedetlenkedők tömegei is érkeztek, akik a keresztény papok megölését, a templomok lerombolását és az ősi vallás visszaállítását követelték. Vezetőjük, János állítólag Vata fia volt. A gyűlés végül káoszba fulladt, mert a pogányok egyre agresszívabban léptek fel a tanácskozókkal szemben, mire a főurak és egyházi méltóságok a várfalak mögé menekültek. A pogányok elöljárókat választottak, és a kereszténység ellen kezdtek agitálni, s rövid idő alatt még több embert állítottak az oldalukra, majd követeket küldtek Bélához, és újra előadták követeléseiket. Béla háromnapos türelmet kért, hogy átgondolhassa kívánságaikat, ám valójában esze ágában sem volt megfontolni a dolgot, helyette sereget gyűjtött a megmozdulás leverésére. A pogány zúgolódók bíztak a király szavában, és nem sejtették a cselt az ígéret mögött, olyannyira, hogy a városfalak előtt várakozók már a győzelmüket ünnepelték. Harmadnapon aztán a királyi hadak kegyetlenül szétverték a tömeget, sokukat lemészárolták vagy megkorbácsolták, állítólag János is ott lelte halálát.

I. Béla korai halála (1063), és az azt követő trónharcok I. András fia, Salamon, valamint Béla két fia, Géza és László között elvonta a figyelmet a vallási ügyekről. A kereszténység tekintélyének visszaállítására majd csak a nyugalmasabb időszakban, I. (Szent) László alatt (1077-1095) fordítanak nagyobb figyelmet. A László idejében hozott intézkedések a hitélet megerősítése érdekében arra engednek következtetni, hogy még a XI. század végén is voltak a kereszténységnek be nem hódolt lakosok az országban. Az utolsó pogány „maradványok” felszámolására László egy sor szigorú büntetőintézkedést vezetett be, így a vasár- és ünnepnapokon a templomi látogatást elmulasztókat megbotozták, s aki ugyanezen a napokon vadászott annak kutyáját és lovát vették el. A pogánylázadások során megrongált és lerombolt templomok helyreállításáról csak 1092-ben rendelkeztek. Szent László uralkodása után a pogány diaszpóra eltűnni látszik Magyarországról, nem hallunk többet róluk.

Az ősmagyar hitvilág „átmenekítése”

A keresztény vallás felvétele és az ősmagyar hagyományokkal való kíméletlen leszámolás inkább tekinthető reálpolitikai, mint hitbeli meggyőződésből eredő döntésnek. A magyarok Európa egyik központi területén rendezkedtek be, egy olyan kontinensen, amely már több száz éve a kereszténység útjára lépett, s mely vallás szilárd intézményi és eszmei alapokon nyugodott a környező államokban. A magyarok körbe voltak véve keresztény nagyhatalmakkal, nyugaton a Német-római Birodalom, délen a Bizánci Császárság határolta országunkat, s összefogva a két császárság könnyedén legyőzhette volna a magyarok törzsszövetségeit, ezért az ősi vallás megtartásának az esélye szinte a nullával volt egyenlő. A X-XI. századi Európában semmiképpen sem lett volna realitása egy „pogány” állam fennmaradásának, amit Géza fejedelem, majd Szent István is felismert, és drasztikus, de határozott döntést hoztak: népük túlélése érdekében Magyarországot beintegrálják a keresztény Európába. A kereszténység felvételével az ősmagyar vallást pogánynak titulálták, és megtiltották gyakorlását, ám nem minden esetben jártak teljes „sikerrel”, mivel számos esetben a régi magyar hiedelemvilág elemei megfeleltethetőek voltak a keresztény szemléletnek, így kisebb-nagyobb változtatással ugyan, de beilleszthették azokat az új vallás rendszerébe, de ha ez nem is sikerült, akkor még mindig ott volt a lehetőség, hogy mesebeli alakokként élhessenek tovább a vidéki társadalom néphagyományában.

Pataki Asztalos: Hétfejű sárkány a krasznai református templom mennyezetkazettáján, 1736.

A kereszténység felvételét követően a  térítő papok az ősmagyar vallást és rítusait azonnal veszélyessé nyilvánították, képviselőiket üldözték, a táltosok vagy behódoltak az új vallásnak, és a szolgálatába szegődtek vagy kivégezték őket, kultuszhelyeiket lerombolták, bálványaikat megsemmisítették. Megváltoztak a temetkezési szokások, a halottakkal nem temettek útravalót, fegyvereket vagy használati tárgyakat, és nem volt többé fontos, hogy az elhunyt a felkelő Nap felé tekintsen. A magyarok ősi vallásának különleges elemeit, állatait vagy szokásait mind babonaságnak vagy bálványoknak titulálták, és tiszteletük tiltott lett, viszont emlékük végső soron mégis megőrződött a népmesékben, így például a táltos paripa, az égig érő fa, a gonosz boszorkány, a jóságos öregasszony, a hét- vagy többfejű sárkány. A magyarság csodaszarvasát angyalként kezdték azonosítani, és megváltozott tartalommal ruházták fel, a dozmati regősének például Isten angyali küldöttének nevezi.

Őseink világképe, ti. a felső-, középső- és alsóvilágok, amelyek az életfa koncepción jelennek meg a leglátványosabban viszonylag egyszerűen átültethető volt a kereszténység Mennyország, földi világ és Pokol helyszíneibe. Másrészt az elvárható hét ős ismerete úgy transzformálódott át az új viszonyokba, hogy a felmenők generációi rétegződtek, amiből létrehozták a túlvilág, pontosabban a Mennyország hét szintjét.

Benczúr Gyula: Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlja Magyarországot (Szent István-bazilika), 1901.

A magyarok istenhite igen hasonlatos lehetett az Ágostoni vallásokéival (kereszténység, zsidó, iszlám), ugyanis mindkettő egyistenhívő vallás és mindkét kultúrában teremtő istenséget tisztelnek, ezért istenképük (a nyilvánvaló különbségek ellenére) könnyen összeegyeztethető volt.

A Boldogasszony alakja igen közel állt a bibliai Szűz Mária karakteréhez, ugyanis mindkettő esetében kulcsmotívum az életadás. Ugyanakkor Emese mondabeli alakjával és szerepével is találunk közös pontokat, mint a szeplőtelen fogantatás. Emese egy isteni entitás, konkrétan egy turulmadár gyermekét hordta ki, a történet így a szűznemzésre tesz utalást. Talán ebből is adódik, hogy a magyarok következetesen Szűz Máriaként hivatkoznak a bibliai alakra, míg az európai kereszténység Szent Máriának nevezi Jézus anyját. Végső soron I. István a két vallásban fellelhető hasonló motívumok miatt is tudhatta országát Szűz Máriának felajánlani, és ami talán még fontosabb, ezért volt képes a magyarok többsége feldogozni és elfogadni ezt a kulturális átmenetet.

Források:

Bertényi Iván – Gyapay Gábor [1992]: Magyarország rövid története, Maecenas Könyvkiadó.

Kiszely István [2001]: A magyar nép őstörténete, http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Paganism
https://hu.wikipedia.org/wiki/1061._%C3%A9vi_sz%C3%A9kesfeh%C3%A9rv%C3%A1ri_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csodaszarvas
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kopp%C3%A1ny_(%C3%81rp%C3%A1dok)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Turul_(mad%C3%A1r)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vata-f%C3%A9le_l%C3%A1zad%C3%A1s
http://lexikon.katolikus.hu/L/Levente.html

Téma: A pogányság története Magyarországon

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása